Stella & Megan

Ha megkérdezné a lány, hogy még is mi a problémája vele, nem valószínű, hogy felelne. Ahhoz ki kéne pakolnia az egész múltját, és talán még úgy se lenne érthető, hogy mitől ilyen keserű. Illetve az igen, hogy keserű, az nem, hogy miért vezeti le a lányon. Talán éppen csak annyi rá az oka, hogy valakin le kell vezetnie. És ki lenne rá a jobb célpont, mint a lány, akivé ő is válhatott volna. Persze nem pont ilyenné, de boldoggá, függetlenné, életteltelivé. Nem egy éppenhogy nagykorú, de már kiégett lánnyá.
- Elsősöket oktatni könyvtárhasználatra. Elsősöket. - ismétli meg úgy, mintha az azkabanból szökött fegyencekről lenne szó. Utálja az embereket, még kevésbé jön ki a kicsikkel, de az a baj, hogy a könyvtár az egyetlen, ahol mintadiáknak számít. Kussban van, a könyveket tiszteli és visszarakja a helyükre, és úgy tűnik, hogy már ennyivel jobb, mint a kölykök.
Hallgatja a beszámolót és habár túl nagy jelét nem adja, de villan a szeme a Roxmortsi leruccanásra is. Képtelennek tűnik, de még azt is ellenszenvesnek tudja tartani, hogy a lány a faluba csak jókedvéből ruccan le, miközben ő már csak a munkát látja benne. Eszeget szépen, lassan, megfontoltan, hiszen ha hirtelen enné túl magát, miután sokat koplalt, lehet, hogy túlterhelné a gyomrát. Majdnem belefullad egy falat pirítósba, és a szemei először döbbenettel telnek meg, majd elkomorulnak és egy gyors mozdulattal kimászik és ellöki magát az asztaltól.
- Szerinted? Még is hol? Itt. Egyedül. - köpi szinte oda neki a szavakat, és hátra se fordulva könnyű léptekkel kisétál a teremből.

Nagyon kevesen tudják Megan pontos történetét, és Stella nincsen köztük. Annyit tud, mint amit mindenki más, hogy nevelő intézetből jött és mivel már nagykorú, dolgozik és így látja el magát és nyárra bérel egy albérletet Roxmortsban. Egy pillanat erejéig átfut rajta, hogy a másik ki fogja nyitni a pecsétes levelet, de az csak besüllyeszti a táskájába. A csalódottság nem ül ki az arcára, de már éppen mozdulna, hogy faképnél hagyja a kétszeresen hollót, de végül nem emelkedik fel. Lena azt mondta, hogy egyen, és ha most feláll, akkor kisétál a teremből és visszamegy a szobájába, nem csoszog át a saját asztalához.
- Rendben, köszönöm. - feleli távolságtartóan, és befordul a lábával az asztal felé. Maga elé szed néhány pirítóst, vajat, sajtot és elkezd eszegetni. Stella tényleg próbál kedves lenni, de a lelkének a gátja képtelen átszakadni. Lassan elréved a tekintete és kissé megbámulja a lányt, a mosolyát, vidámságát, és egyre gyűlik benne az indulat.
- Semmi érdekes. Tegnap későn értem vissza Roxmortsból és Friccs úgy ráizgult, hogy elkaphatott kihágással, hogy azonnal Pitonhoz vitt, nem is Bimbához, csak hogy keményebben bánjon velem. Lényegében a szakomat lerántottam a mélybe annyi pontlevonást kaptam és holnap büntető munkázhatok. - monotonon, keserűen csengenek a szavai, majd egy harapás után még hozzá tesz egyetlen mondatot. - Juhú, éljen az év diákja.  - húzza el a száját, majd a másikra tekint, kérdőn. Ez éppen csak annyit jelent, hogy most ő jön, ő beszéljen. Megan így is rekordot döntött, hogy három mondatban kifejtette mi van vele. Mondjuk olyan dolgot mondott csak, ami egyáltalán nem érdekli, de ami érdekli, arról nem beszél. A sötét nőről, aki változással kecsegtette... Az eltűnt húgának a szülinapjáról, amitől képtelen elszakadni...  

Lena ma kifejezetten parancsolgatós formáját hozta, amikor fent talált a szobában holt sápadtan, karikás szemmel, az ágy falmeti sarkában kuporogva egy fényképpel. Már jó ideje nem ettem, de nem igazán törődtem vele, csak a fényképet szorongattam, amin egy boldog család képe nézett vissza rám. Nem mágikus, mozgó kép, de még is többet ér nekem bármelyiknél. Kirángatott az ágyból, persze a fényképet tisztelettel tette le a polcomra, és elküldött enni. Nem nagyon volt időm nemet mondani, mert mire észbe kaptam már egy levél volt a kezemben, az ajtó becsapódott mögöttem és az utasítás zúgott a fejemben: Menj le enni, keresd meg Stella Crowly-t és add neki ezt a levelet!
Mikor belépek a terembe azonnal elkezdem keresni a tekintetemmel az extravagáns lányt, akit egyébként a legkevésbé sem szívlelek. Nincs problémám az öltözködésével - na jó, egy apró -, de néhány évvel ezelőtt... Nos, a fülembe jutott az élettörténete. Az érzéseimnek nem lehet parancsolni, így hát be kellett vallanom, hogy azért annyira unszimpatikus, mert egész egyszerűen képtelenül irigylem. Ő túllépett, képes volt itt boldog lenni, otthonra lelni, pedig ő is elvesztett mindent, amit szeretett és ő is nevelő otthonba került. De nekem nem megy az elengedés. Talán azért, mert ő tudja, hogy az anyja halott, én viszont nem tudom, hogy a húgom él-e vagy holt. Keserűen ragaszkodom továbbra is.
- Stella? - szólítom meg, közel érve az asztalhoz. Mióta kibővítették az iskolát már vajmi keveset számítanak a szakok, szerintem, de azért néhányan megdöbbennek, amikor Hugrabugosként ledobom magam mellé, bár még a padon kifelé fordulva, nem az asztal felé. - Ezt a levelet neked küldték, igazgatói pecséttel van lepecsételve. - mondom, bár ezt a saját szemével is látja. A levelet hanyagul felé nyújtom, hogy kivegye a kezemből, miközben a tekintetemmel már a kajái felé nézek, icsit rosszallóan. Csont és bőr vagyok, sápadt és karikásszemű, a kajálás nekem se ártana, és ezt a gyomrom egy hatalmas, hangos kordulással jelzi is. Elhúzom a számat és visszafordulok a lány felé.