2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] "Nem szabad pirulni. Semmit se szabad szégyellni. Csillag és szemét a sorsunk."
Főkarakter: Főkarakter Teljes név: Stella Seraphine Heartland Születési hely és dátum: St. Davids (délnyugat-Wales) 1979. május 9. Csoport: Mardekár Patrónus: Törpehörcsög Évfolyam: 7. Képesség: - Kiemelkedő tudás: Repüléstan és Sötét varázslatok kivédése - kiemelkedő, Legendás lények gondozása és gyógynövénytan - tehetségtelen
Jellemed kifejtése
Éles a nyelvem, szabad a szám. Ez nem azt jelenti, hogy káromkodom, mint egy kocsis, mert azt nem teszem, de ami a szívemen, az a számon, néha elég nyers köntösbe bújtatva. Határozott és sokszor számító vagyok, pletykálkodni és veszekedni kifejezetten imádok, legalább annyira, mint önfeledten nevetni, olvasni vagy versenyezni valamiben. Örök nyertesnek születtem, amiben tudom, hogy alulmaradnék, abban vagy el sem indulok, vagy addig gyakorlok rá, amíg sikerem nem lesz. Egyszerűen lehengerlő hisztit tudok csinálni, hogyha valamiben veszítek, nem tudom kezelni az ilyet. Szégyellem a könnyeimet, nem akarok soha gyengének látszani. ettől függetlenül nagyon is törékeny vagyok, de még senki nem vette a fáradtságot arra, hogy a lelkem mélyére nézve ezt észre is vegye. Talán jobb is így.
Megjelenés
Szőkehajú vagyok, ahogy az egész családom is az. Szívesebben lennék barna, vagy vörös, de ezt dobta a gép, hát ezzel kell éljem a napjaim. A farmon átdolgozott nyarak és napok megedzettek idejekorán, szépen izmolt testalkattal rendelkezem, nem visz el a szél és nem is riadok vissza a fiús virtus - mint a verekedés, vagy egyéb erőfitogtató játszmák - kivetüléseitől sem. Nem tartom magam se csúnyának, se szépnek, tök átlagos vagyok, de a viselkedésem gyakran emel ki a tömegből. Hogyha nem az iskolában vagyunk, s nem kötelező egyenruhát viseljek, akkor a sportos ruházati cikkeket legalább annyira kedvelem, mint a csajosabbakat. Megfejthetetlen és beskatulyázhatatlan vagyok ebben is. És jó nekem így, nagyon köszönöm.
Életed fontosabb állomásai
Heten voltunk, mint a gonoszok, de nem voltunk rossz család. Egy walesi farmon éltünk, önellátókként tengettük a napjainkat és csak attól kezdve keveredtünk a varázsvilág többi családjával, amikor Lucas bátyám után én a nővérem, Esther is bekerült a Roxfortba és összebarátkozott az egyik tehetős aranyvérű család legfiatalabb, Pamela nevű lányával. Meglepően normálisnak bizonyult a Heathaway család ahhoz képest, hogy mennyi pénzük volt, s milyen távol álltak a farmerléttől, s immáron nyolc éve az ő családjuk meg a miénk szoros barátságban áll egymással. Úgy éltünk mindig, mint a muglik, s ennek nagyon egyszerű oka volt. Édesanyám nem szeretett volna messze lenni a húgától, aki viszont egy mugli farmerhez ment hozzá, olyanhoz, aki semmit nem tudott a mi világunkról egészen addig, amíg a gyermekük meg nem kapta a „behívóját” - Brian bácsi azóta csak így fogalmaz – a Roxfortból. Akárkinek mesélek az életmódunkról, mindenki csak pislog és nem érti, pedig nekünk tökéletesen jó volt így a két világ határán. Legalábbis mindig így gondolkodtam erről. Mára talán megváltozott a véleményem, de ennek sem sok köze van a világokhoz, sokkal inkább egy tragédiához, ami ért minket a nyár közepén. De ne szaladjunk ennyire előre! Van még pár dolog, amit el szeretnék mesélni addig. Esther után alig vártam, hogy engem is felvegyenek, s beülhessek a Teszlek Süveg alá. A bátyámat bálványoztam, így mindenképpen Hollóhátas szerettem volna lenni, s igencsak összerezzentem, amikor a süveg a fejem felett azt üvöltötte, hogy Mardekár. Mardekár? Nem értettem. Lucas a Hollóhát csapatát gyarapította, Esther Hugrabugos volt és akkor jöttem én, akinek egyszerűen csak azt üvöltötte, hogy Mardekár? Mondhatni összetörtem, de letargiám csak addig tartott, amíg Pamela utánam következő kishúgát is a Mardekárba sorolták. Így nyertem magamnak egy legjobb barátnőt már az első napon, Madison és én elválaszthatatlanok voltunk hosszú évekig. Mára már nem ápoljuk ezt a jó kapcsolatot, de ez egy másik történet, elbeszélésére máskor kerül sor. A múló idővel rájöttem, hogy nagyon is illek a mardekárosok közé, megvolt bennem minden, ami ahhoz kellett, hogy befogadjanak. A testvéreim persze ki voltak akadva és nem értették a dolgot, de amikor anyának levelet írtam aggályaimról – és az övékről is – bagolyfordultával megnyugtatott: nem vagyok én gonosz, csak életrevaló. A következő évnyitót szintén nagyon izgatottan vártam, ezúttal a húgom miatt. Viccesnek tartottam volna, hogyha négyünk közül ő, mint negyedik majd az eddig még nem képviselt Griffendélbe kerül, de csalatkoznom kellett. Tara házának a süveg a Hollóhátat választotta, s én majd' meghaltam a féltékenységtől. Persze később a Mardekár klubhelységében ülve megbékéltem, s nem vert éket közénk ez a kis apróság. Lucas és Tara sosem nőttek annyira össze, mint amennyire én egybe voltam csavarodva a bátyámmal, de a húgom talált magának valakit, akivel bezzeg tökéletes összhangra lelt. Kissé irigykedve szemléltem alakuló románcukat, s bár szerettem Tarát, mégsem éreztem úgy, hogy megérdemelné a srácot, akivel jár. Jake túl.. hogy is mondjam? Túl más volt, másabb, mint Tara. Legalábbis én így vélekedtem róla, de Lucas mindig adott egy képzeletbeli sallert, amikor szót emeltem erre a románcra. Be kellett lássam, hogy neki van igaza, nem hittem volna, hogy tizennégy éves korukban összegabalyodott fejük ennyi ideig együtt is marad. Na, de ha már Lucanál tartunk, ő aztán egy igazi széltoló lett, ha lányokról volt szó. Annyit nevettem rajta, ahogy mesélt a hódításairól, melyekre rendszerint büszke volt, de melyek mindig csúfos kudarccal végződtek, ugyanis általában olyan lányokat szemelt ki magának, akik nagyobb falatnak bizonyultak annál, mint amit le is bírt nyelni. Egy ponton túl beleunt, s engem kezdett el zaklatni tavaly, hogy mikor pasizom már be. Hárítottam, természetesen. Nem akartam olyan beszélgetésbe belemászni, ami jól el sem sülhetett. Estherrel valahol elvesztettük egymást az évek folyamán. Beleolvadt a házába – és a csigaházába is – s nem is volt hajlandó a kedvünkért kijönni onnan. Saját világa lett és mi már nem fértünk bele, s már szerintem soha nem is fogunk. Nyaranta, amikor nem voltunk varázshasználók, csak sima emberek – könnyen ment, szerettem ezt a szerepcserét – akkor sem sikerült visszataláljon hozzánk, hát nem is erőltettük egy idő után. Tarával és Lucasszal töltöttem a legtöbb időmet ilyenkor, valamint az öcsénkre vigyáztunk. Vezetni tanultunk, bulikba jártunk és olyanok voltunk, mint az átlagos tinédzserek, apánk legnagyobb félelmére. Ő nem rajongott ezért az egész elmuglisodásért, de szerette anyánkat, hát fejet hajtott neki. Ebben is. Tara barátja viszonylag ritkán járt nálunk, érthető okokból kifolyólag. Ő viszont annál többet ment a srác családjához, hát amikor éppen otthon volt, a nyáron is szerettünk megragadni minden alkalmat arra, hogy lógjunk valamerre. És akkor most érkezett el az a pont, amiről bár fájdalmas mesélnem, de mégis muszáj. Ettől fogja mindenki megérteni, hogy miért gyarapítja eggyel kevesebb Heartland a Hollóhát csapatát. Boltba szerettünk volna menni a legközelebbi nagyvárosba, mégpedig Brian bácsi új kocsijával. Természetesen nem kaptuk meg, így maradt a busz, amire nagy duzzogva, de felcsattogtunk. Tara imádott legelöl ülni, s ott is a buszvezetővel átellenes oldalon, így nem volt kérdés, hogy hová helyezkedünk. Ő ült az ablakhoz, én mellé, Lucas meg a közlekedőfolyosó túlsó felére. Nem mondhatom, hogy a busz száguldott, de ez nem előzte meg a bajt. Mifelénk nagyon kevés őrült autós száguldozott, de aznapra kikaptuk a tutit. Valahogy a szemben levő sávból a miénkbe csalinkázott egy vezető – azt hiszem azt mondták, hogy rosszul lett vezetés közben és azért vesztette el az uralmát az autó felett – és frontálisan ütközött a busszal. Nem volt ez akkora baj, igazából semminek nem kellett volna történnie, ha Tara éppen nem akkor áll fel nevetve, hogy odanyújtson Lucasnak valamit a fejem fölött átevezve, amikor az ütközés bekövetkezett. Ő volt az egyetlen halálos áldozata a karambolnak. Nemes egyszerűséggel – igen, ha így állok hozzá, könnyebb beszélnem róla – átrepült a szélvédőn és ahogy az útra zuhant és berepedt a koponyája. Esélyük sem volt megmenteni, hiába jött a mentő, hiába vitték kórházba őt is a személyautó sofőrjével együtt. Nem tudtak rajta segíteni. Bezzeg a buszon ülő többi utas csak könnyebb – vagy semmilyen – sérülésekkel úszta meg. Én is zuhantam, de nem akkorát, csak bebucskáztam a felszállólépcsőhöz, s eltörtem a karomat, nem nagy dolog. Egyetlen haszna volt ennek, hogy a fájdalomtól nem láttam – nem bírom a fájdalmat, nem tehetek róla! - és nem kellett húgom haláltusáját végignéznem. Lucas látta a repülést, a vért, ő ment vele a mentőben és ő volt az, aki elmesélte anyáéknak a történteket. Azóta sem hajlandó beszélni róla, amit meg is értek. Én se tudnám többé ez ügyben szóra nyitni ajkaimat, hogyha láttam volna anyánk arcát, s hallottam volna apánk üvöltését, kisöcsénk fullasztó zokogását és Esther.. nos Esther süket csendjét. Nem hallottam viszont, ugyanis nem voltam hajlandó otthon tölteni az éjszakát. Én voltam az egyetlen, akire Brian bácsi vigyázott, s én zokogtam unokatestvérem ölelésébe a bánatom. Mivel Esther úgy reagált, ahogy, s Lucas tüntetőleg befejezte a történtekről való beszédet, rám hárult a feladat, hogy a vonaton megkeressem Tara barátját. A nyáron is megtehettem volna, de szűk, családi körű temetést kapott, s a halála után nem érintkeztünk a varázslóvilággal semmiképp, így nem volt rá megfelelő alkalom. A vonaton sem éreztem annak, de valamit mondanom kellett, főleg úgy, hogy tudtam: Jake keresni fogja a húgomat. Magára hagytam hát Marcot, aki idén ült fel először velünk az expresszre, s elindultam a megfelelő vagon felé. Nem kívánom senkinek azt a beszélgetést. Megértettem, hogy Lucas mit érezhetett, amikor el kellett az igazat mondania. Csak álltam előtte, hagytam, hogy a nyakamba tolja minden gyászból születő szavát és arra ragadtattam magam, hogy megöleljem. Azóta sem kerültem a szemei elé, tudatosan indulok el másmerre, ha valahol össze kellene fussak vele. Nem tudom, hogy mit mondhatnék még. Jake más. Ő túl.. olyan. És most, hogy nincs mellette a húgom, még másabbá vált a szememben. A hiányt jelenti számomra, a gyászt és azt, amit örökre elvesztettem. A családunk fel fog épülni, tudom. De egyelőre nehéz, nagyon nehéz. S nem teszi könnyebbé az sem, hogy Marcot istápolhatom, ugyanis a Mardekárba kiáltotta hozzám a süveg.
Albus Dumbledore
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Stella Heartland 2014-10-29, 17:46
Elfogadva!
Nagyon szövevényes sztori, pont ez adja az egész varázsát. A legtöbben mindössze a saját karijukról írnak, te egész kis családregényt hoztál össze, nagyon tetszett, olyannak tartottam, ami hosszú távon le tudja kötni az ember figyelmét, és úgy vélem, bőven van még erről mit mesélni. A vége érthető módon fájdalmas, de hát mint tudjuk, minden történetben kellenek hullámvölgyek, itt most egy olyan ívet vehet a görbe, hogy elkezdődhetnek a bonyoladalmak^^ Gratulálok, mehetsz foglalózni, és játszani ^^
