Főkarakter: Lacey Stewart
Teljes név: Lacey Stewart
Születési hely és dátum: London, 1982. február 2.
Csoport: Hollóhát
Patrónus: Ismeretlen
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Hatodik évfolyam
Képesség: Akkor töltsd ki, ha már dobtál a [You must be registered and logged in to see this link.] alapján és ide írd be, mi jött ki.
Kiemelkedő tudás: Bűbájtan - Kiemelkedő, Bájitaltan - Kiemelkedő, Számmisztika - Tehetségtelen
Jellemed kifejtése
Sokan úgy tartják, hogy a tudás hatalom, én pedig teljes mértékben egyetértek velük. Sokat olvasok, így volt esélyem megismerni a világ dolgait. Mind a varázslókét, mind a muglikét, hiszen anyám mugli származású, míg apám varázsló, így elég nagy előnyöm van azokkal szemben, akik évtizedes, akár évszázados múlttal rendelkező, mágusokat felvonultató családfákkal rendelkeznek. Képes vagyok óra közben, a pad alatt is mugli újságokat lapozgatni, miközben a tanár nagyban magyaráz, a többiek pedig szorgalmasan körmölnek. Ha szerencsém van, nem bukok le, és délután a klubhelyiségben átmásolom a kölcsönkért jegyzeteket, ha viszont nincs, akkor késő délutánig büntetőmunkán vagyok. Ez van. A tudásszomjam viszont olthatatlan, és mivel a délutánt tanulással töltöm, úgy érzem, ennyi jár nekem, és ettől még a büntetőmunka sem tántoríthat el.
Makacs vagyok, bevallom, így néha kissé nehéz velem. Szeretek a saját hibáimból tanulni, így nem igazán szoktam megfogadni mások tanácsait. Miért is tenném? Szeretném a saját életemet élni, a saját utamat járni, ebbe pedig nem tartozik bele az, hogy mások terelgetnek. Elvégre, nem biztos, hogy számomra az a helyes út, amely annak idején nekik volt.
Mint fentebb említettem, anyám révén sok közöm van a muglikhoz, és ez ellen sincs semmi kifogásom, egyáltalán nem tagadom a származásom. Sőt! Számtalan más emberrel ellentétben én büszke vagyok rá, hiszen a muglik annyi mindent elértek varázslat nélkül. Fogalmam sincs, hol lenne most a mágusvilág a mágia nélkül.
Kedvenc elfoglaltságom a mugli sorozatok nézése, melyet sajnos az iskolában nem tehetek, így a szünetek nagy részét otthon, a tévém előtt töltöm. Emellett szeretek mugli zenéket hallgatni, mugli könyveket olvasni. Elég érdekesek. Természetesen, szeretem a mágiát is, de szinte egész évben mágusok közt élek, mágiáról szóló könyveket tanulmányozok, így néha nem árt hétköznapi lánnyá vedlenem.
Szeretem az ünnepeket, amikor otthon az egész család, ilyenkor érzem magam igazán elememben. Ezekben az időszakokban beszélünk meg mindent a szüleimmel, hiszen iskola alatt nem sok időnk van erre. Persze, vannak baglyok, lehet levelezni, de az mégsem ugyanaz. Valahogy olyan személytelen, hiába próbálom meg aranyos firkákkal feldobni a pergamen hangulatát. Legtöbbszőr vicces, emberi figurákat biggyesztek a levél aljára, amolyan mesébe illően, melyek leginkább engem próbálnak meg ábrázolni, teljesen hétköznapi stílusban. Ülök az iskolapadban, alszom az iskolapadon, vagy éppen csak simán felesek valahol. Igen, az ügyetlenség jellemző rám. Kész csoda, hogy a Teszlek Süveg nem a Hugrabugba osztott be.
Megjelenés
Egyike vagyok annak a pár lánynak, akik nem szeretnek nőiesen öltözködni. Sokkal kényelmesebben érzem magam egy farmerben, mintsem, hogy magamra húzzak egy szoknyát, és egy kirívó toppot. Kösz, nem. Ezt meghagyom azoknak, akik otthonosan mozognak benne. Szeretem a sportcipőket, a világos felsőket, és a sötétebb nadrágokat. Állítólag passzolnak is hozzám, ami nem is csoda, hiszen a bőröm fehér, a hajam barna, a szemem pedig világoskék. Kell ennél több? Az alakom olyan, amilyen. Noha, szeretek enni, és általában degeszre szedem a tálam, nem hízok. Egy felesleges deka sem jött rám azalatt a pár év alatt, amit a Roxfortban töltöttem, pedig egyáltalán nem éheztem.
A kezemben, vagy a magamnál hordott tatyómban mindig lapul valamilyen könyv, hogy kikapcsolódásként olvashassak egy keveset.
Sűrűn mosolygok, hiszen egyébként vidám természet vagyok, így senki sem csodálkozik, amikor fülig érő vigyorral lépkedem vele szemben a folyosón, noha látszólag semmi sem indokolja a jókedvemet.
Életed fontosabb állomásai
- Hagyd abba! - szólítottam fel erélyesen bátyámat, miközben kezeimet a füleimre szorítottam, hogy még véletlenül se kelljen tovább hallgatnom azt a borzalmat, melyet rémtörténetként próbált meg beadni nekem. Nem lehettem több kilenc évesnél, ennek ellenére azonban hamar kiszűrtem az olyan dolgokat, melyek valós eseményeken alapultak. Ez pedig pont ilyen volt, én pedig kétségbeesetten próbáltam elfelejteni az előbb elhangzottakat.
- Most mi bajod? - A velem szemben ülő szőke, tizenkét éves fiúcska, akit a szüleim csak Tomnak hívtak, értetlenkedve egyenesedett ki, miközben mérgesen összevont szemöldökkel méregetett engem. Soha életében nem szerette, amikor félbeszakítottam a történeteit, melyeket imádott mesélni. Noha, ilyenkor mindig tilosban jártunk, hiszen apám nem díjazta az ilyen időtöltést, mivel rendszerint mindig rémálmaim voltak utána, de eltiltani nem tudott minket tőlük. Tom imádott mesélni, hihetetlen átéléssel adta át a történeteket, én pedig mindennél jobban szerettem hallgatni. Velem ellentétben ő inkább a mágia világát bemutató történeteket szerette, ezt azonban egyáltalán nem bántam. Mostanáig.
- Nem tetszik ez a történet. - jelentettem ki határozottan, azonban hirtelen bűntudatom támadt. Én kértem Tomot arra, hogy meséljen nekem, most nem ő kezdeményezte a dolgot. Neki tanulnia kellett volna, hiszen hétvégén vissza kell mennie a Roxfortba, és még sehogy sem állt a házi dolgozataival. Ennek ellenére mégis eleget tett a kérésemnek, és mesélt. Most pedig azért hisztizek, mert nem tetszik?
-Jaj, menj már! - szólalt meg rosszallóan a bátyám, miközben egy sanda pillantást vetett az ajtó felé, nyilván azt ellenőrizve, nem hallott-e meg minket valaki. Nagy eséllyel semmi ilyesmiről sem volt szó, ő azonban a biztonság kedvéért kissé lejjebb vette a hangerőt, miközben én, rémületem ellenére is kíváncsian pillantottam rá. - Apuék idejében mindennaposak voltak a Halálfalók által elkövetett gyilkosságok.
- Mik azok a Halálfalók? - kérdeztem némileg kíváncsian, hiszen életemben először hallottam róluk. Noha, apa auror volt, sosem beszélt itthon a munkájáról, így nem igazán voltam tisztában néhány dologgal. Gondoltam ugyan, hogy nem éppen egy pozitív jelző ez az elnevezés, de még a rémületemnél is nagyobb volt a kíváncsiságom. Tom arcán huncut mosoly suhant át, majd büszkén húzta ki magát:
- Azt nem tudom, én is egy hetedikestől hallottam ezt – jelentette ki a lehető legnagyobb büszkeséggel, én pedig első alkalommal szembesültem azzal a ténnyel, hogy a világ, amelyben élek, tartogat még pár meglepetést számomra.
Torkomban dobogó szívvel, és izzadó tenyerekkel léptem a Roxfort nagytermébe a legelső napomon. Határtalanul boldog voltam aznap, amikor kézhez kaptam a levelet, most azonban legszívesebben köddé váltam volna, csak ne kelljen itt lennem. Zavartan pillantottam hát körbe, de még a színpompás nagyterem sem tudta elvonni a figyelmem arról, hogy ma van a beosztás napja, ráadásul több száz diák méreget minket kíváncsian. Megpróbáltam tekintetemmel megkeresni a bátyámat, hogy legalább valami kapaszkodót keressek magamnak ezen az idegen helyen, de nem találtam. Tudtam, hogy Griffendéles, de hiába pislogtam a Griffendél asztala felé, nem láttam semerre sem. Lassan, de biztosan lett úrrá rajtam a pánik, ráadásul nagy zavaromban ráléptem a talárom szélére is, és már pont készültem bemutatni egy tündéri hasraesést, amikor hirtelen egy hatalmas kezet éreztem a testem körül, mely még időben sietett a segítségemre. Megtartott hát, én pedig hálásan néztem megmentőmre, aki hatalmas termete ellenére is hamar belopta magát a szívembe.
- Jól vagy? - pislogott le rám a hatalmas termetű Hagrid, én pedig megszeppenten bólintottam, mintegy válaszul a kérdésére. Túlságosan izgultam ahhoz, hogy szavakkal támasszam alá a dolgot, így inkább nem is próbálkoztam. Helyette minden figyelmemet annak szenteltem, hogy ne váljak köznevetség tárgyává már az első napomon. Úgy tűnt, Hagrid is aggódott miattam, hiszen végig mögöttem lépkedett, hogy újra közbeléphessen, ha esetleg megint megadnám magam a gravitációval szemben. Szerencsére erre azonban már nem volt szükség, hiszen minden a lehető legnagyobb rendben ment, nem sokan kaptak sírógörcsöt, amikor megpillantották a szigorú tekintetű nőt, aki most egy pergamennel a kezében lépett elő.
A beosztás simán ment, csupán egy gólya ájult el, amikor meghallotta a fejére tett süveg hangját. Hirtelen elkerekedett szemeiből én arra következtettem, hogy nagy eséllyel pokoli kínokat élhet át, amikor pedig megadóan dőlt le a székről, és zuhant a padlóra, na ott volt a csúcspont. Mindegyikünk megdermedt, levegőt is csak a legnagyobb csendben vettünk, nehogy minket is ájulásig kínozzanak. Ezek után a dolgok olajozottan működtek, halálos csendben lépkedtünk az emelvényre, szépen sorban, egymás után.
- Stewart, Lacey!
Tudtam, nincs menekvés. Én következek. Hatalmas erőfeszítésbe tellett egyik lábam a másik után tenni, de nagy nehezen az emelvényre értem, és engedelmesen ültem a székre. A nő, aki eddig a neveket olvasta fel, most a süveget tette a fejemre, én pedig vártam. Minden zaj megszűnt számomra, amit eddig hallottam, csak én, a süveg, és a szék voltunk a világon. Végül a fejfedő határozottan elrikkantotta magát:
- Hollóhát!
A beosztásom utáni napok villámsebességgel röppentek tovább, én pedig reménykedtem abban, hogy ez a tanév végéig így is marad, azonban a csoda nem tartott sokáig. Amint kiismertem a kastély rejtekeit, és minden apróbb szegletét sikerült megjegyeznem, a rácsodálkozás lassan megszokottá vált számomra, és az újdonság varázsából már szinte semmi sem maradt, teljesen hétköznapivá vált a szememben minden. Nem vonták már magukra a figyelmem az étkezőben lebegő gyertyák, melyeket még az első napokkal csillogó szemmel figyeltem, és melyek látványa annyira lenyűgözött, hogy szinte alig nyúltam a friss pirítóshoz. Nem álltam már le óra előtt beszélgetni a festményekben élő emberekkel, noha két hete még szinte alig tudtak elrángatni előlük a fontoskodó prefektusok. Nem lepődtem már meg az itt-ott felbukkanó kísérteteken, és már nem rohantam utánuk, hogy az életükről faggassam őket. Egyszóval, én is beépültem a többi diák közé, ugyanolyan hétköznapivá és szürkévé vált minden, mint amilyen számukra volt.
Három héttel a beosztás után később keltem, mint kellett volna. Sokkal később. Nem tudom, miként történhetett ez, és miért nem keltettek fel a többiek, amikor elindultak órára, de nem is volt időm ezen töprengeni. A hálókörletben lévő falióra szerint már nagyban zajlott a második óra, így már erre sem érek be. Egyszerűbb lett volna ugyan, ha fogom magam, lemegyek a gyengélkedőbe, és azt állítom, hogy beteg vagyok, de én szerettem tanulni. Az a sok újdonság, amit az órák adtak nekem, számomra mindennél többet ért. Igaz ugyan, hogy voltak tanárok, akiknek nem élveztem az előadásait, hiszen olyan monoton hangon adták elő az anyag legizgalmasabb részeit is, mintha csak egy használati utasítást olvastak volna fel a tábláról a diákoknak. Ilyen volt a mágiatörténet, de tudtommal, ma nem volt ilyen óránk.
Fogtam hát magam, villámsebesen magamra kaptam a ruháimat, és úgy döntöttem, a taláromat majd menet közben rendezem el. Felkaptam hát a táskám, melybe már előző nap belekészítettem a mai órákra szükséges könyveket, és futásnak eredtem. Szinte lerepültem a lépcsőn, de sikerült időben visszanyernem az egyensúlyomat, így nem történt komolyabb baj. Nem volt időm a saját ügyességemen örvendezni, hiszen mire odaérek, ahova kellene, addigra becsengetnek, és akkor már a harmadik óra elejét is fújhattam volna. Ilyenkor azért végképp nem értettem, miért kellett egy ekkora kastélyt építeni. Kiszáguldottam hát a toronyból, majd maratoni futást rendeztem egyszemélyre a végtelennek látszó folyosón. Kétségtelen, hogy a prefektusok, ha elkapnak, pontokat vonnak le a Hollóháttól, de most mindannyian órán voltak. Reménykedtem legalábbis.
Befordultam a következő kanyarban, és hirtelen valami rugalmasba ütköztem, végül pedig egy gyönyörű mozdulattal sikerült újra felnyalnom a kövezetet. A táskám kirepült a kezemből, és a másik fal tövének ütközve állt meg. Remegő kezekkel tapogattam végig magam, ezzel is ellenőrizve, valóban rendben vagyok-e, és miután megállapítottam, hogy minden tagom a helyén van, felpillantottam. Velem szemben egy törékenynek tünő, vékony, szeplős, szőke hajú, velem egykorú lány üldögélt, aki szintén csontjai vizsgálatával volt elfoglalva. Ilyen, hétköznapinak nem mondható körülmények között ismerkedtem meg Carollal, a hozzám hasonlóan szintén ügyetlen, kétbalkezes lánnyal, akivel hamar a legjobb barátok lettünk.
