2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Mondták már mások is, hogy szép vagyok, de sosem hittem nekik. Hiszen nézzenek csak körül, mennyi gyönyörű lány sétál az utcákon! Én szürke kisegér vagyok hozzájuk képest. Jó, oké, azt azért alá kell írnom, hogy nem sokra tartottam magam, de ez általában engem nemigen szokott érdekelni. Nem voltam az a typus, aki bárkinek is tetszeni akart volna. Talán majd egyszer, de nem most. - Hát, köszi... Hirtelen fogalmam sem volt arról, mit mondjak a fiú nemrég elhangzott mondataira. Képtelen állításoknak gondoltam őket, de nem szakítottam félbe, hiszen akkor csak győzködni fog arról, hogy neki mennyire igaza van. Mindenféle tiltakozást hátrébb toltam hát az elmémben, majd csupán egy mosollyal a szám szegletén jeleztem, hogy Michael és az én véleményem nem minden ponton egyezik. Vitatkozni azonban nemigen szerettem, így jobbnak láttam elkerülni az ilyen kényes helyzeteket. Mégis ki akarna elrontani ezzel egy új ismerettséget? Nem sok emberrel barátkoztam, így mindig örültem, ha új arcokat ismerhettem meg. - Rendes tőled – szólaltam meg újfent egy széles mosollyal az ajkaimon, majd a fiú következő kérdésére némileg töprengő képet vágtam. Tanulni jöttem a könyvtárba, lett volna okom itt maradni, de a bűbájtan-dolgozat annyira megizzasztott, hogy magamban némileg örültem annak, ha nem vagyok a közelében. Ráadásul, bénáztam ma eleget, ennyi nekem bőven elég is volt. Nagy eséllyel Michaelnek is, aki most megfogta mindkét kezem, majd felállított az asztal mögül. Nem ellenkeztem. Nem vagyok ugyan egy társasági ember, de a fiúnak annyiban nagyon is igaza van, hogy nem lehetek mindig olyan helyeken, amelyek konganak az ürességtől. Lehet, valahol mélyen az is oka az önbizalomhiányomnak, hogy ilyen gyakran vagyok egyedül. Elvégre, kevés emberrel hozott össze eddig a sors a családomon kívül. - Hogy hova? - töprengve pislogtam magam elé, miközben sorra vettem a lehetőségeket. A klubhelyiségekben most elég sokan vannak, de ugyebár oda nem mehetünk, mivel mindketten más-más házból valóak voltunk. Esetleg a konyha? Habár, aligha hiszem, hogy Michael a manókra lenne kíváncsi. Gondolom, fel szeretné oldani bennem a gátakat. Nem igazán volt ínyemre ez az önbizalomnövelő-tréning, hiszen nem szerettem a tömeget, de úgy tűnt, a fiú csak jót szeretne, így nem ellenkeztem, helyette engedelmesen kutattam a lehetséges helyek után. Az udvaron most nincsenek olyan sokan, tekintettel a hideg időre. Ilyenkor senki sem szeret kinn üldögélni, ami azt illeti. - Talán a Nagyterem – bököm ki végül bizonytalanul. Na, igen, ez az a hely, ahol sok ember van ilyenkor. Az idő kellemes, nemsokára lehet vacsorázni, vannak akik beszélgetni járnak oda, de akadnak olyan elvetemültek is, akik ott is a tanulás miatt vannak. Én ezt az opciót mindig elvetettem magamban, hiszen akkora zajjal voltak egyesek, hogy szinte lehetetlen volt koncentrálni a tananyagra. Egy utolsót még hátrapillantottam a könyveimre, végül ismét a fiú felé fordultam: - Miért akarsz olyan helyre menni, ahol sokan vannak? Voltak ugyan tippeim, de magamban reménykedtem abban, hogy a fiú megosztja velem terveinek nagy részét, még mielőtt a mély vízbe lökne...
Michael csak hallgatta és hallgatta a lányt, aki pedig folyamatosan a bocsánatáért esedezett majd arról mesélt, hogy jobb neki egyedül mivel kétbalkezes. Michael csak bámulta és mosolygott, közben a fejét rázta. Majd elmondta, hogy a bátyját nagyon szereti és ezekből már nagyjából kialakult Michael fejében egy kép a lányról, hogy milyen is lehet ő valójában. Amikor megkérdezte tőle, hogy-hogy még nem látták egymást sohasem Michael csak ennyit felelt rá. - Lacey! - szólította meg. - Gyönyörű vagy... - várt egy kicsit, majd folytatta - na és persze idióta amiért így bánsz magaddal. Mi az, hogy jobb a fiúknak nélküled? A legtöbben nagyon is örülnének ha lehetne egy ilyen okos és szép barátnőjük. - és közben megfogta a kezét. Valószínűleg valami állhatott a hátérbe ami miatt Lacey ennyire önbizalom hiányos volt és azt gondolta, hogy vele nem járnak jól a fiúk. - De most menjünk innen, ez a hely halott egy lélek se fordul meg a környéken. - és közben felállt. - Menjünk el valami forgalmasabb helyre ahol zajlik az élet. - folytatta. Majd mindkét kezét megfogta és próbálta felállítani. Michael úgy döntött, hogy egy kis életet visz bele Lacey életébe. - Hova szoktál járni még? - kérdezte Szeretett volna keresni egy Lacey-hez illő fiút aki nem használná ki őt mert bár nagyon is tetszett Michael-nek Lacey, még is úgy gondolta, hogy Lacey-nek sokkal jobb lesz egy normálisabb fiú mellet. Nem ismerte még Michael-t ezért még nem tudhatta, hogy valójában ő milyen nőcsábász is, és valószínűleg ez nem tetszene Lacey-nek, mondjuk ez valószínűleg senkinek sem tetszene és Michael nem szeretné, hogy Lacey csalódjon, mivel az tovább rombolhatja az önbizalmát.
Sok gond nem lett a balesetből, habár kezdtem a kelleténél kissé jobban túlpörögni, ami szinte állandó szokásomnak számított, ha új emberbe botlottam. Ott volt például Carol, akivel rögtön az első pár napban szó szerint egymásba futottunk. Ciki. Vagy az a mardekáros lány... Jaj, mi is a neve? Pedig itt van a nyelvem hegyén... Ez az! Megvan! Victorie. Franciaországból, vagy honnan jött, és hát elég szépen törte a nyelvünket. Épp egy varázslatra tanítottam, és a kiejtése miatt sikeresen felégette a szekrényni ruháját. Ez azért már gáz. Utána már nem is próbált engem elkapni a különórák végett. Egyedül a bátyám közelében nem járattam le magam. Sőt! Tom mellett kifejezetten ügyes voltam, mert ő mindig bátorított, sose hordott le semminek sem, amikor valami próbálkozásom nem sikerült elsőre. Nagyrészt neki köszönhettem, hogy sok varázslatot a mai napig tudok. - Notesz? - némileg meglepődtem, majd ismét úrrá lett rajtam a pánik. Hát persze, hogy olyasvalakit kenek össze, akinél egy notesz van! Csak hogy biztos teljes legyen a sikerem. Lemondóan huppanok le a székemre, miközben némileg bánatosan meredek magam elé. A pergamenjeim úsztak a tintában, a könyvek se néztek ki jobban, én pedig egy konkrét csődtömeggé váltam a fiú szemében. Grat, Lacey, legközelebb küldd egyből a gyengélkedőre, hogy megelőzhesd a baleseteket! De komolyan, miért kell nekem ennyit bénázni. Végül felpillantottam, és hiába biztosított a fiú arról, hogy semmi gond, valamiért szükségesnek éreztem, hogy újfent biztosítsam részvétemről: - Bocsánat, legközelebb óvatosabb leszek... Persze, csak ha sikerül. Nyilván az lenne a legjobb, ha a tanév végéig el se hagynám a Hollóhát-tornyát. Esetleg, magántanuló lennék. Otthon, a családom körében minden sokkal könnyebben ment. Nem borítottam fel semmit sem, és nemigen voltam kétbalkezes. Pár évig legalábbis biztosan nem. Amikor a fiú közölte velem, hogy leül, némi vidámság jelent meg az arcomon, majd kissé megkönnyebbülten szólaltam meg: - Persze, nem gond, és még egyszer elnézést. Néha elég szétszórt vagyok., és hajlamos vagyok a kapkodásra. No meg persze a mások előtt való beégésre, de ezt a biztonság kedvéért nem tettem hozzá. Voltaképp örültem annak, hogy a fiú az imént történtek ellenére is képes velem szóba állni. Előfordult már, hogy ennél a pontnál hagytak faképnél az emberek. Sokaknak egyszerűen nem volt türelmük jobban megismerni engem, pedig nem mindig vagyok ilyen. Néhanapján elkap az ötperc, és olyankor teljesen normálisnak mondhatom magam. Semmi beégés, semmi kellemetlen helyzet. - Hm? - A fiú következő kérdése eléggé meglep, majd végül megvonom a vállam. - A bátyám számít? Őt nagyon szeretem. Na, igen, barátom még soha életemben sem volt. Nem is igazán kötöttek le a fiúk, meg a személyiségem sem volt kedvükre való. Sokuk a bevállalós lányokat szerette, de én világéletemben nem voltam az. Ja, és a szerencsétlenkedésem sem volt egy jó dolog. Még véletlenül rájuk öntöm a forró teát. - Egyéb kapcsolatokban nincs szerencsém – rázom meg végül a fejem. - Nem is nagyon próbálkozom a dologgal. Talán így jobban is járnak a srácok. Te is tetőtől-talpig tintás lettél, amint látod. Elnevettem magam, hogy némileg oldjam a bennem uralkodó feszültséget. Szegény fiú, épp csak leugrott a könyvtárba, és ezzel kell szembesülnie. - Egyébként... - szólalok meg ismét: - Hogyhogy nem láttalak még? Hatodikos vagy, és a hugrásokkal sok közös óránk van. Mondjuk, az is igaz, hogy sok embert nem ismerek az évfolyamomból... És valóban: sok óránk volt ugyan a hugrabugosokkal, de én inkább a lányokkal voltam jóban, a fiúk tökéletesen elvoltak egymás között. Sokukat nem ismerem névről, és Michaelnek az arca sem igazán ugrott be. Pedig elég helyes srác, meg kell hagyni.
Michael épp Lacey válaszát várta amikor is a lány egy hirtelen mozdulattal felborította a tintásüvegét, minden tiszta tinta lett beleértve Michael ruháját is. - A noteszem - kiáltott fel Michael, azonnal kivette a belső zsebéből a noteszt mert attól félt nehogy, az is olyan legyen, ugyanis Michael ruhájának egy része elégé tintás lett. Varázspálca nem volt nála, ugyanis csak a noteszéért jött ide és nem gondolta volna, hogy majd valaki össze tintázza őt. - Nem nincs nálam, de semmi baj. - próbálta nyugtatni a lányt. Michael tudta, hogy ez inkább az ő hibája azért amiért úgy megbámulta. Levette a felsőjét és a szék támlájára akasztotta azt. - Semmi baj, de tényleg, előfordul - rosszul érezhette magát a történtek miatt ezért inkább Michael gyorsan próbálta elfeledtetni a dolgokat. - Akkor én most leülök, ha nem baj - s közben rá mosolygott a lányra. - Szóval kit szeretsz? - tette fel ismét a kérdést neki.
A fiú ahelyett, hogy leült volna, csak állt egy helyben előttem, és úgy nézett rám, mintha nem látott volna még egy embert sem a közelében. Nem igazán szoktam meg az ilyesmit, úgyhogy szinte minden vér az arcomba szökött, minek hatására igencsak elpirulhattam, majd – hogy hirtelen jött zavaromat leplezhessem – ismét a könyveimbe hajoltam, bár a betúkből nem túl sok mindent láttam. Nem lenne túl nagy csoda, ha ezzel elárulnám magam. Fogalmam sem volt arról, mit kellene egy ilyen helyzetben tennem. Soha életemben nem értettem azokat a lányokat, akik nem jöttek zavarba attól, ha egy srác ennyire nyilvánvalóan megbámulja őket. De most komolyan, ők mit szednek pirulás ellen? Nekem is adhatnának belőle, igazán... Végül a srác bemutatkozott, és mindketten kezet fogtunk, habár én igyekeztem minél hamarabb véget vetni ennek a mozdulatnak. A kelleténél pedig jobban zavarba jöttem, amikor végig a szemembe nézett, és megkérdezte, hogy kit szeretek. Gyorsan kirántottam hát a kezem a tenyeréből, ugyanazzal a mozdulattal pedig a fiú ruhájára öntöttem az asztalon lévő tintát, melyet véletlenül felborítottam, amikor oldalra nyúltam a jegyzeteimért. Minden tiszta kék lett: az asztal, a papírjaim, a könyvem, és persze szegény Michael is. Zavartan felpattantam, odasiettem hozzá, majd aggódva szólaltam meg: - Jaj, úgy sajnálom! - fakadtam ki, miközben minden zsebemet végigbogarásztam valami ruhadarab után kutatva, mellyel a fiú újra emberi külsőt varázsolhat magának. Hát persze, hogy ilyenkor egyet sem találtam. Ha nálam lenne a pálcám, segítenék neki, de nem volt itt. A könyvtárba ritkán hozom be magammal, fogalmam sincs, miért. Pedig néha egész jó lenne felkészülni az ilyen helyzetekre, hiszen – magamat ismerve – bármit bármikor elbénázok, ha nagyon zavarba jövök. Végül bűnbánó képpel fordultam a fiú felé, és megcsóváltam a fejem: - Bocsi, de nincs nálam zsebkendő.... Tényleg sajnálom. Sokra nem megy vele a fiú, de valóban nem szerettem volna, hogy az ő ruháján kössön ki a tintám nagy része. Komolyan, hogy lehetek ennyire kétbalkezes? Mindent elrontok, ami az utamba kerül, amint alkalmam adódik rá. Szegény fiú ruhája pedig tiszta kék. Az ajkamba haraptam hát, majd némileg megilletődve szólaltam meg ismét: - Esetleg nincs nálad a pálcád? - kérdeztem reménykedve. - Talán azzal el tudnánk tüntetni a foltokat. Hátha a fiú előre tudta, hogy egy olyan katasztrófaforrással fog összetalálkozni, mint én. Azon se csodálkoznék, ha egyszerűen csak elviharozna. Mégis mit hittem? Miért tettem oda a tintát egyáltalán? Most még a jegyzeteim is abban úszkálnak!
Michael-nek megtetszett a lány, nyitott volt nem volt az a zárkózott típus, és gyönyörű volt a mosolya is. Amikor megkérdezte tőle, hogy nem-e szeretne leülni hozzá, csak rámosolygott és csak bámulta őt. Próbálta elérni, hogy egy kicsit zavarba jöjjön a lány. Majd egy kicsit közelebb ment az asztalához. - Áhh szóval Lacy, az én nevem Michael Gladwin - mutatkozott be neki és megfogta a kezét ahogyan azt bemutatkozáskor illik. Michael végig tartotta a szemkontaktus Lacy-vel, egy percre sem nézett félre, szeretett volna minél többet megtudni a lányról. - Igaz lelkedre gyónd meg kit szeretsz? - kérdezte Lacy-t. Valószínűleg a lány nem gondolta volna, hogy azonnal egy ilyen kérdéssel kezd, de Michael pont ebben különbözik a többi fiútól, mindig meglepően viselkedik. Szerette volna mihamarabb megtudni, hogy van-e barátja Lacy-nek, vagy netalán egy kiszemelt aki tetszik a lánynak. Ha van akkor valószínűleg Michael nem folytatja vele a beszélgetést, mert úgy gondolja, hogy akkor nincs értelme megismerni egymást, ha már van valaki akit szívesebben megismerne, hisz akkor miért nem keresi fel az ő társaságát?
Fejemben csak úgy kavarogtak a gondolatok, miközben minden figyelmemmel az előttem heverő könyvre, és az abban szereplő mondatra koncentráltam, melyben olyan sok évszám sorakozott egymás mellett, hogy komolyan felfordult a gyomrom. Na, de most úgy őszintén: minek kell bűbájtanból évszámokat magolni? Miért nem csak a pálcánkat lengetjük, eldaráljuk a megadott varázsigét, majd meg is tanuljuk? Miért kell betéve tudni, hogy ezt meg azt a bűbájt ki találta fel, és mikor? Annyira felesleges, hiszen nem fogok kiselőadást tartani erről, miközben alkalmazom. Vicces is lenne, ami azt illeti, de tényleg. Még egyet lapoztam a könyvemben, magamban abban reménykedve, hogy vége lesz az évszámok sorának, de sajnos nem ez történt. Újabb évszámok, újabb érthetetlen nevek, és újabb unalmas monológok következtek. Nem adhattam fel azonban, hiszen a jegyeim múltak a dolgozaton, én pedig minden beadandómra K-át szerettem volna kapni. Márpedig az a K meglesz, még ha vért is fogok izzadni a könyveim felett! Lépteket hallottam, de nem pillantottam fel. Nyilván bejött valaki, aki szintén tanulni szeretne, én pedig nem zavartattam magam emiatt. A könyvtár nagy, mindenki kényelmesen elfér, van még jó pár asztal, ne is zavartassa magát. Nagy eséllyel az idegent is valamilyen eszméletlen nehéz feladat vonzotta ide, általában nem sokan koptatják errefelé a parkettát, ha nem muszáj. Az én tapasztalataim legalábbis ezt mutatták. A váratlan hangra, mely megütötte a fülem, felkaptam a fejem. Először azt hittem, valaki másnak szólt a fiú, hiszen én nem ismertem. Néztem jobbra, néztem balra, de rajtunk kívül senki sem volt itt, hacsak nem számítjuk a könyvtárost, így minden bizonnyal hozzám címezte mondandóját. Jobban szemügyre vettem a srácot, hátha mégis ismerem valahonnan. Hugrabugos volt, ez a talárján szinte rögtön látszott. Remek, legalább nem egy mardekáros szeretne újfent belém kötni a félvér-származásom miatt. Haja világosbarnás volt, a szeme pedig kék. Tőlem pár fejjel magasabb volt, ami nem túl nagy teljesítmény, hiszen jómagam 165 centivel dicsekedhettem csak. Lányok körében ez nem igazán alacsony, de a fiúk mellett mindig törpének éreztem magam. - Tanulok – feleltem a fiú kérdésére, majd barátságosan elmosolyodtam. Szegény srác elég levertnek tűnt, ez pedig kiült az arcára is. Nyilván nem pihente ki mostanában magát. A kijelentésére, miszerint üres a terem, csak legyintettem egyet: - Az sose gond, így nyugodtabban tudok tanulni. Meg amúgy se szoktak itt sokan lenni. Elnevetem magam, hiszen ez az igazság. A könyvtár általában elég kihalt terep, és tényleg csak a legelvetemültebbek szoktak sok időt itt tölteni. Pillantásom ismét a fiúra esik, majd megszólalok: - Nem ülsz le? - Végre lenne valami jó kifogásom arra, miért nem csináltam meg a leckét. Ezt a fiút az ég küldte hozzám! Halálra untam volna magam egyedül, de komolyan. - Egyébként a nevem Lacey Stewart. Téged hogy hívnak? Magamban reménykedtem, hogy a srác nem siet semerre sem, és lesz ideje beszélgetni egy kicsit. Semmi kedvem sem volt a dolgozat megírásához, legfeljebb majd a toronyban befejezem.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Michael és Lacey 2016-02-12, 15:38
Michael számára igen hosszú és fárasztó volt a mai, talán azért mert az előző éjszaka nem sokat aludt így már eleve fáradtan ment be az órákra, és az ott töltött idő még jobban lefárasztotta őt. Így amikor végzet semmihez és senkihez nem volt kedve, alig várta már, hogy lepihenjen a szobájába és a noteszébe firkálgathasson. De hát nem pont így alakultak a dolgok. Michael nem találta a noteszét, ettől pedig nagyon ki volt, fel alá rohangált a szobájában, hogy hova tűnhetett, majd eszébe jutott, hogy valószínűleg a könyvtárban hagyhatta, mivel az előző éjszakáját ott töltötte verses könyveket olvasgatva. Futólépésbe vette irányba a könyvtárt abban reménykedve, hogy senki sem nyúlt még hozzá és, hogy nem vették még észre. Berohant az ajtón, szokásához híven nem kívánt köszöni senkinek sem bár nem is nagyon volt kinek. A notesze ott hevert az egyik asztal alatt, valószínűleg akkor eshetett ki a zsebéből amior felállt onnan. Nagyon megörült neki, hogy megtalálta sértetlenül, oda ment felvette átlapozgatta a biztonság kedvéért majd jól elrejtette azt a belső zsebében. Épp menni készült amikor meglátott egy lányt, egyedül ült az asztalnál és nagyon koncentrált a könyvekre. - Psszt.... hej? - szólította meg halkan, nem akart hangoskodni mert akkor valószínűleg kizavarják. - Mit keresel te itt ilyenkor, az egész terem üres - kérte számon a lányt. Michael épp annyi érdeklődést mutatott iránta mint a többi lány iránt. Nem félt a lányoktól, nem volt önbizalom hiányos sem, vagy is bármilyen lányt megszólított, és mindig is élvezte a társaságukat. Épp ezért döntött úgy, hogy vele is megpróbál egy pár szót váltani.
Jó szokásom szerint első utam ismét a könyvtár felé vezetett, hogy valami tudást pumpáljak pangó elmémbe. Délután lévén szinte minden a klubhelyiségbe, vagy éppen ebédelni sietett, egyedül én voltam annyira megátalkodott, hogy egy halom könyvvel a kezemben mentem tanulni. Siettem, hiszen nem sok időm volt, jó ha esetleg még két órán át benn lehetek. Márpedig – a Filtwick professzor által kiadott – dolgozat méretét nézve ez igen szegényes idő volt. Mindegy, kapkodva, de meg fogom oldani. Valahogy sikerülni fog. Beléptem a helyiségbe, ami várhatóan kongott az ürességtől, csupán a könyvtáros ült az asztalánál, de diákot egyet sem láttam. Nem gond, ilyenkor jó, ha csend és nyugalom van. Nem szerettem a zsivajt, olyankor ugyanis nem tudtam úgy figyelni, ahogy kellett volna. Illedelmes köszöntem, majd szinte rögtön célba vettem az egyik asztalt, mely mostanában a kedvencemnek mondhatta magát. Ha alkalmam adódott rá, mindig ott tanultam. Letettem a könyveimet, majd átlapoztam a jegyzeteimet. Minden megvolt, ami kellett, így nem kellett visszarohannom a nyugati toronyba, hogy elhozzam őket. Ennek okán megkönnyebbülten foglaltam helyet az asztal mögött, végül nekiláttam átolvasni a súlyos könyveket. Ha valamit esetleg nem találok bennük, akkor megkeresem egy másikban, ennyi az egész. Emiatt tényleg nem kell aggódnom, ennyi könyv között nem lesz okom arra, hogy segítséget kérjek. A könyvtáros felé pillantottam, aki épp elmélyült valamiben. Nagy eséllyel a segítségemre lesz, ha esetleg mégis szükségem lenne rá. Igazán jópofa nő volt, jobb volt, mint annak idején Madam Cvikker, aki szinte minden alkalommal seprűvel esetleg pálcával a kezében kergette ki a rendbontókat. Vele ellentétben ez a nő sokkal fitalabb, és türelmesebb volt. Persze, ő is megkövetelt bizonyos magatartást, de már senki sem feszengett idebenn. Előfordult ugyan, hogy Madam Cvikket helyettesítette, de olyankor sokan messziről elkerülték a könyvtárat. Senki sem szeretett volna szétátkozva távozni. Elmosolyodtam a gondolatra. A bátyámat egyszer megátkozta a nő, és apám elég mérges volt, amikor megtudta a nagy hírt. Maga a varázslat, sima csalánártás volt csupán, semmi több, de a szüleimet nem érdekelte a dolog. Tom persze a mai napig nem vallotta be, hogy megérdemelte, hiszen szándékosan okozott kárt a könyvekben. Az ő elmondása szerint a többiekkel csak tanulni mentek be, mire a nő pálcát rántott, és tombolni kezdett. Tény, hogy hajlamos volt rá, de nem ilye n mértékben. Kinyitottam a könyvem, pennám a tintába mártottam, majd írni kezdtem. Hozhattam volna magammal valakit, aki velem tanulna, így nagyon unalmas a dolog.
