2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Talán igaza van. Nem kellene csak úgy elfogadnom ezt, főleg ha igaza van és Brian tényleg átejtett úgy istenesen. Eddig azért reméltem, hogy hátha nem erről van szó, hogy talán mégis csak rendes srác, csak hát nem volt más választása, de mi van ha Tristannak igaza van? Mi van, ha tényleg kihasznált? És főleg akkor mi van, ha tényleg véletlenül kikotyogtam olyasmit is előtte, amit miat Jake... Nagy levegőt veszek, mielőtt valami komoly kiborulás következne. Még a szemeimet is összeszorítom. Nem tett jót az ivászat, nem igazán segít, hogy nyugodtan tudjam átgondolni a dolgokat. - Azt hiszem igazad van, tényleg jobb lenne aludni egyet. - egyezem bele végül egy sóhajjal. - Úgy sejtem McGalagony nem pont ilyen beszélgetésre számított tőlünk. - ejtek meg egy félmosolyt, de azt hiszem csak elakadom nyomni vele a zavaró gondolatokat, amik nagyon erősen próbálnak betolakodni a fejembe. Nagyon nem kellene efféléken agyalnom ugye? A végén jön az önvád és a saját magam hibáztatása, miközben már úgy se forgathatom vissza az idő kerekét. De mégis belegondolni, hogy Jake talán miattam van kómában... - Önvád és ha pont ettől lesz majd? - motyogom bár ezt már csak szinte magamnak, miközben ő tápászkodik fel, hogy majd megpróbáljon nagyjából egyenesen a hálókörlete felé indulni. - Jól van. Alszom rá egyet. - bólintok végül és én magam is megpróbálok felállni, bár elsőre azért megszédülök kicsit. Nem szoktam én sokat inni. Nem vagyok szentéletű, de azt hiszem most kicsit úllőttem a célon és nem vagyok teljesen ura minden mozdulatomnak. Egy pillanatra el is kell kapnom Tristan karját, hogy megtudjak állni egyenesen, de aztán elengedem. Adok magamnak egy kis időt, hogy megtaláljam a kissé elszállt egyensúlyomat. Neki egészen könnyen megy ez, de hát ha valakinek van benne gyakorlata, úgy azért sokkal könnyebb. Várok azért kicsit, figyelem, ahogyan távozik és próbálom kitakarítani a fejemből a zavaró gondolatok és azt a bizonyos önvádat, amit említett. Csak aztán indulok el, kicsit lemaradva tőle, úgyis más irányba megyünk, hiszen a Hugrabug az alagsorban tanyázik, én ellenben a tornyok felé indulok el.
//Köszönöm szépen a játékot, király volt! És várom a kezdőt! //
Alapvetően én is pozitív szemléletű vagyok, semmi darkos vonás, szeretek szórakozni, és szórakoztatni, talán éppen nem értettem Penny sötét oldalát. Felnőttem már, és talán kissé ki öregedtem a bulizásból, már csak másoknak szervezek ilyesmit, látványmágusként igazi bűvész, és showman vagyok, ha leszámítjuk, hogy mennyi csúnya szót használok. Julia talán a kora folytán kissé naív, amin nem lepődök meg, alig igazítom ki, ő még reménykedik, de talán ha a saját szemével látja. Jó eséllyel a friss szakítás még élénken él benne, és talán rossz úton járok, ha máris le akarom tépni az alig képződött varrt a seben. – És mert nem ilyen vagy, mert nem ilyenek vagyunk, velünk bármit megtehetnek? Nem azt mondom, hogy ma, most. Holnap. Aludj rá egyet, legalább felkészülhetünk. Most úgyis kezdünk nagyon bebaszni, jobb, ha elmegyünk aludni, mielőbb még belekötünk valakibe. – Mosolyodom el végül szélesen. Adná magát az a helyzet is, hogy egymásra másszunk, kicsit kiengedve a gőzt, de felesleges egy rövid menetre fogni a nyomorúságunkat, én pedig annyira magam alatt vagyok, hogy a fél liter bor, amit benyomtam, jó eséllyel lenullázná a libidómat. És Penny szemétsége nem indokolja, hogy egy másik, magára hagyatott lányt használjak ki, majd dobjam félre. Igen, talán ennyire már benőtt a fejem lágya. Nem, látnunk kell őket, ezt most egyértelműen nem a pia mondatja velem. Reggel, egy kiadós alvás után is így fogom gondolni. – Kurvára így gondolom. Vagy legalábbis tudnánk, hogy végleg le kell zárni. Nem lenne a tükörbenézés közepette több mentegetőzés, mosakodás, hogy nem az én hibám. Mert tényleg nem. Ha kudarc, akkor legalább félelem nélkül élhetnénk tovább. Gondold át Julia. Holnap este nyolckor találkozzunk Londonban, de ne abban az utcában, inkább felveszlek motorral a Nothing Hill kereszteződésében. Nincs harag, ha nem jössz el. – London messze van, vonattal is több óra, de előtte aludnunk kell, regenerálódni, a mai tanulásból úgysem lesz semmi. Még lelkileg is fel kell készülnöm, ha holnap Pennyt látom, ráadásul valami másik hülyegyerekkel, aki még valami művészlélek is, ahogy Julia mondja. Meg kell majd állnom, hogy ne törjem el az illető kezét, ha Pennyhez ér. Bár.. miért is kéne? Lényegében tudom, hogy mit fogok látni. Inkább valahogy szét kell robbantani őket bosszúból. – Én megyek ledögleni. Örültem kislány, és ha nem jössz, akkor fel a fejjel. – Szorítom meg finoman a vállát, aztán összepakolom a cuccaimat, a gitárt a hátamra akasztom, a könyvek a válltáskába, a piásüveget meg a szabad kezembe, aztán lépek is.
//Köszi, cukik voltak, de folytassuk, ha gondolod. Ide írj zárót, de kezdek majd új helyszínen//
Talán ez családi vonás, de azért próbálom a jót látni az emberekben, már amennyire ez egyáltalán lehetséges. Bár a családom auror vonalat követ, azért nem vagyunk megkeseredett típusok, bár való igaz, hogy Jake helyzete azért ezen sokat rontott. Azt hiszem ezt mind érezzük, apán főleg, hogy ki tudja nem süpped-e majd e miatt valami kellemetlen állapotba, mert nem tudja elfogadni, hogy a bátyám talán... tényleg nincs többé. - Persze, te ismered jobban. - bólintok végül egy sóhajjal, hiszen teljesen érthető, ha így áll hozzá és esélytelennek gondolja, hogy a lány, akiért oda volt esetleg mégis csak őt védte volna. Azért ez szomorú, épp mint az én helyzetem, de én mégis reménykedem talán valahol mélyen még most is abban, hogy Brian nem a kezdetektől véve akart rosszat, csak a dolgok rosszul alakultak. Lehet, hogy butaság és naivitás, de lehet hogy ebben az is benne van, hogy nem akarom magamat annyira ostobának érezni, mint aki ebbe egyáltalán bele sem gondolt. Hiszen, ha azt vesszük, hogy tényleg átejtettek minket, akkor ennyire vakok és könnyen irányíthatóak voltunk, ami azért még rátesz egy lapáttal arra az amúgy is pocsék érzésre, hogy összetörték a szívünket. - Nem is tudom, én annyira nem ilyen vagyok... - rázom meg a fejemet tétován, de valahol belül mégis csak megszólal a kisördög, hogy igaza lehet, hogy talán segítene tovább lépni, ha valamit tennék. Az, hogy a karkötőt bevágtam a tóba láthatóan nem sokmindent változtatott meg és már hetek óta úgy kóborlok mindenhol, mint valami szellem. Nem jó ez így, én is tudom. McGalagony is ezért küldött ide, hogy valahogy szedjem össze magamat, de lehet hogy a nélkül nem megy, ha nem vágok vissza? - Azt gondolod, hogy ettől jobb lenne? Könnyebben lennénk újra önmagunk? - kérdezem meg aztán mégis, mint aki azért lehet, hogy tényleg hajlik rá, hogy legalább megpróbálja. A jó ég tudja, talán tényleg lenne értelme. Aztán persze máskérdés, hogy ha odamennék, akkor tényleg képes lennék-e visszavágni, vagy leblokkolnék. Nem tudom, ahogyan azt sem, hogy ha újra látnám Briant, netán megpróbálna bocsánatot kérni megint, akkor hogyan reagálnék rá. Az én sebem sokkal frissebb, mint Tristané, ezzel lehet, hogy nem számol. Nekem nem teltek el még évek, hogy a szomorúságom dühbe forduljon, mint neki.
- Áh, most csak jobb kedvre akarsz deríteni. Már az ismerkedési fázisban is láttam rajta, hogy nagyon érdeklik ezek a sötét tudományok, és amikor választania kellett, akkor simán engem passzolt le. Nem volt benne semmi olyan, hogy engem véd ezzel. – Most kivételesen nem is káromkodok, látszik rajtam, hogy kedvetlen vagyok. Elkeseredve már nem, azóta hosszú évek teltek el, de kétlem, hogy a jó oldalát tudnám nézni annak, hogy így hátrahagyott. És ha most van valaki más az életében, azt nem akarná védeni? Julián is látom, hogy magabiztosnak akarja mutatni magát, miközben Jake-et félti! Tényleg nagyon szar mostanság az élet! Megszorongatjuk egymás kezét, de mindez csupán múló állapot, annak semmi értelme nincsen, hogy holmi gyors kufirc kedvéért úgy tegyünk, mintha nem lennének problémái. Felvetem, hogy esélyesen az exeink megtették, talán még komoly is a dolog, ezen már Julia is teljesen elképed. Nem csodálom, bennem is csak úgy forrong a düh. – Ugyan. Bárki lehet heves. És talán faszság, hogy ha pont én mondom, de az igazi érzelmek nem fizikaiak. Pont ezért lettünk ennyire átbaszva azt hiszem. – Csóválom a fejemet, hát igen, Penny is egy gyönyörű szirén, nem csoda, ha ennek a művészhülyegyereknek valami múzsája lehet, de bennem talán pont az elmúlt éveknek köszönhetően már nem mozgat meg semmit. Nyilván belesajdulna a szívem, ha meglátnám, és nem tudok továbblépni csak úgy, de attól még nem kezdek úgy kipirulni, mint Julia. – Természetesen nem tudom hogy néz ki. Faszik külseje nem szokott érdekelni, nem kérdeztem rá. De ne legyél naív, ezek nagyon hasonlóak. Mindegy, hogy ki kit csábított el. Na mit szólnál? Rájuk nézünk? Lennének ötleteim, hogyan szívassuk meg őket. – Talán nem szép dolog a bosszú, főleg egy hugrabugostól, de úgy vagyok vele, hogy én már inkább felnőtt vagyok, semmint diák, itt már mindegy a ház, és nagyon kiváncsi lennék. Eddig úgy voltam vele, hogy leszarom, de ha itt van Julia is, legalább nem egyedül anyázok, ha meglátom a turbékoló galambokat. Bár nem biztos, hogy ma érdemes, ha már van bennünk némi pia, abból csak fatális baromságok sülhetnek ki.
Csak csendben bólintok, bár esetünkben mindig is inkább Jake volt, aki felé komolyabb elvárások voltak. Az apám peches, hogy pont ő... Nem, ilyet igazán nem illik még csak gondolni sem tudom, de ha egyszer tényleg így van, akkor mit tehetnék? Elég zűrös igazából most minden és csak tetézi egy a folyamatos várakozás hátha mégis magához tér, miközben ez még senkinek se sikerült. Én már tényleg azt hiszem kezdem feladni a reményt és valahogy úgy érzem mindenki visszahúz, mintha megálltunk volna az úton és képtelenek lennénk előre haladni és ez már több, mint két éve! Túl sok idő. - És, ha csak védeni akart téged? - kérdezem meg óvatosan, bár valószínűleg pont hogy nem védenem kellene valakit, akit nem is ismerek, mert néha sokkal könnyebb haragudni a másikra, mint azon szomorkodni, hogy elveszítettük. Én is próbálok inkább mérgesnek lenni Brianre, de nem mindig megy. Néha bekúszik a gondoltaim közé a kétség, hogy mi van, ha tévedtem, ha nem árult el és nem használt ki, hanem ő is szeret és... Áh, tudom, hogy butaság, no meg ha erről a családom tudomást szerezne... Az apám biztos, hogy totál ki lenne akadva, hogy mégis mit képzeltem, hogy kockáztattam az egész családunkat és hogy talán a testvérem miattam van most ott, ahol. Így aztán nem csoda, ha olyan jól esik az érintés ettől a furán szókimondó és igen sokat káromkodó sráctól akkor is, ha egyébként nagyon ellenszenvesnek tűnt az elején. Kikerekedik kicsit a szemem és megszorítom a kezét, amíg újra el nem húzza és beszélni nem kezd, mert akkor aztán még inkább elkerekedik a szemem és a pillantásomba csodálkozással teli megrökönyödés ül. Egy Brian, aki testvériségis és festészeti galériát nyitottak? De hát az... az nem lehet. Hát akkor tényleg átejtett és már tovább is lépett ezzel a Penelopeval? Oh a gyarló! - Mert Brian igazi művész, finom és megértő, de közben heves és... - beharapom a számat, mert sejtem, hogy mire gondol és azt is, hogy tiszta hülyeség, hogy még mindig ha rá gondolok akkor hevesebben ver a szívem, mert igenis könnyen lehet, hogy akiről beszél bizony az én Brianem, aki már tovább lépett azzal a lánnyal. Azért ez durva egybeesés lenne, de egyáltalán nem lehetetlen. - Tudod hogy néz ki? Talán az, aki engem is átejtett. Talán a te Penelopedat is csak elcsáította. - kezdek bele. Nem, egyelőre bennem nem bosszú fogalmazódik meg, inkább arra gondolok, hogy lehet, hogy az a lány is bajban van. Nem is értem miért gondolok eleve arra, hogy nem ő is ugyanolyan rossz arc, mint az én exem. Pedig attól, hogy lány és szép a neve, még könnyedén lehet, hogy épp ő beszélte rá Briant dolgokra, netán azért mert szakítottam vele a bánatát használta ki. Oh miért próbálok még mindig valami jót látni másokban, amikor elég egyértelmű, hogy nincs bennük? Főleg olyasvalakiben, akit nem is ismerek, vagy akiről azt hittem ismerem és közben még sem.
Miközben iszogatunk, egyre jobban elterelődik a beszélgetés a tanulásról, sokkal inkább a múlton sikerül keseregni, ami nem a legjobb ómen. Én már elfogadtam a sorsomat, szeretek inkább mások felett atyáskodni. Úgy érzem ennek teljesen vége szakad, ha kezdőként kilöknek az iskolából. Megszoktam, hogy itt én vagyok a régi bútordarab, a menő arc, akinek mindene megvan. Jó, talán a nagy szerelemről lecsúsztam, pedig korábban sosem vágytam rá, de mindenki ismer, és fullosak a cuccaim, mindent tudok a látványmágiáról, amit csak tudni lehet. – Igen, egy aranyvérű család mindig bizonyítani akar, megértelek Julia. Nem hagyják, hogy a saját útunkat járják. Ilyen szarság a születési jog, amely valójában főleg kötelezettségekkel teli. – Fürkészem a vonásait, oly fiatal, és mégis már lelki terhek nyomják a vállát. Én csupán egy balul sült románcnak vagyok az áldozata, meg a szülői nyomás. Na igen, bárcsak ne ismertem volna meg Pennyt. Akkor lehet, hogy már nem csak szerelmi szinten lenne valaki komolyabb, és hátrahagyhattam volna a Roxfortot. De valahogy egyszerűbb, könnyebb megoldás így a múltban élni. – Talán ő sosem szeretett engem, csak egy esély voltam, hogy kitörjön az anyja karmai közül. Én hülye meg beleestem, de ő.. végül elfogadta, hogy a sötét átjárja őt, és élt a hatalmával. – Ingatom a fejemet, most én húzom meg az üveget. Rám kevésbé hat, hiszen régóta élek vele, de kérdés, hogy a szőkeség mennyire bírja az alkoholt. A végén még McGalagony az én nyakamba varja, hogy mit tettem vele. Már nem először látom, hogy a csuklóját dörzsöli. Most ráteszem a kezére az enyémet, és megrázom a fejemet. – Hagyd a picsába. Nem ér ennyit. – El is engedem, többet most úgysem mondhatok, hiszen nem ismerem a szitut, csak a felszínt, ami ebből a pár mondatból kiderül. – Kicsi a világ. Mint kiderült, Penelope sokat utazgatott az elmúlt években, és pont nem rég tűnt fel Londonban, de előtte Párizsban járt. Egy haverom mesélte, hogy Testvériségisekkel látták őt, ami a sötét múltba ismeretében.. Valami Brian nevű pasija van Londonban.. Szintén testvériségis.. Valami kamu festészeti galériát tartanak fent álcából.. De nem érdekel, még ha közben néha úgy odamennék, és rájuk borítanám az asztalt, hogy rohadnának meg. Mitől jobb az a kan, mint én? Faszom..! – Lenézek a könyveinkre, de már minden ihletem elszállt, hogy tanuljak, valahogy a múlton bánkódni most jobban illik a hangulatomhoz. És persze fogalmam sincsen róla, hogy a Brian név említésével lavinát indítok el. – Igen, ez bennem is felmerült, hogy Penny csak azért volt velem, mert a családom révén hatalmat látott bennem, anyagi előnyt, és hasonlók. Naív hülyék vagyunk Julia, és ha egy kicsit bosszúállóbbak lennénk.. – Kezd el megfogalmazódni bennem valami furcsa ötlet..
Olyan fura, amit mond és valahol mégis igaza van. Jobban kötődünk a Roxforthoz, mint a szüleinkhez, hiába hogy a tanárok sok gyerekre figyelnek, de mégis csak velük találkozunk napi szinten és nem azokkal, akik felneveltek. Ez azért valahol rosszul hangzik, de igaz, hogy elég jól sikerült eltávolodnom a szüleimtől, bár tény, hogy az apám amúgy is mindig a bátyámat részesítette előnyben, úgyhogy nem is olyan nagy csoda ez. - Ha ezt a családom többi tagja előtt mondanám ki, biztosan másképp gondolnák. - húzom el a számat, mert azért kétlem, hogy bármelyikük is jónéven venné, ha elmondanám az igazi érzéseimet Jake-kel kapcsolatban. Mindenkinek könnyebb lenne, ha... De ilyet gondolni sem szabad tudom én. Csak hát ez a várakozás, miközben valószínűleg semmi esély nincs rá, hogy magához térjen, hiszen már túl sok idő telt el és sokan azt mondják, még ha nem is merik hangosan kimondani, hogy már nem fognak visszatérni azok, akik kómába estek. Mégis sokan reménykednek és kapaszkodnak az utolsó cérnaszálba is, de sokszor úgy érzem annyira hiábavaló mindez! - Igen, ezt ismerem. - sóhajtok egyet, hiszen esetemben sem volt betervezve a szerelem és főleg nem olyasvalakivel, akiről aztán kiderül, hogy akár még segítetett volna is a bátyámnak. Nem tudom, hogy vajon tényleg köze volt-e hozzá, tudott-e róla, de a Testvériség tagjai közé tartozik és ez pont elég arra, hogy a bizalmam egyből kámforrá váljon. A francba is, egy szóval sem említette soha, én pedig épp eleget meséltem a családomról, hogy akár fel is használhassa. Talán csak egy eszköz voltam, egy Troops, akinek könnyű a bizalmába férkőzni. - Sajnálom, és akkor már esélyt se láttál rá, hogy visszafordítsd? - pillantok rá, mert tényleg meglepő pont tőle ez az érzelmesebb oldal. A jó ég gondolta volna, hogy tényleg komolyan fontos volt neki, ha egyszer láthatóan mindent félvállról vesz és mindenki úgy is ismeri. Én eddig nem, de a híre azért már megelőzte annyira, hogy meglepő legyen ez az érzelem dolog a részéről. - Az én esetem kicsit más, talán ő mindig is a sötét oldalon állt, csak nem tudtam róla. - automatikusan a csuklómat kezdem el birizálni, hiszen csak néhány napja hajítottam a fekete tóba a karkötőt, amit tőle kaptam és néha még olyan, mintha szinte érezném a helyét a bőrömön. - Kiderült, hogy a Testvériség tagja. Tudod azoké, akik kómába juttattak sokakat, Jake-et is. Nem tudom, hogy volt-e köze hozzá, de sokat meséltem neki a családomról. Amikor elmondta faképnél hagytam, hiszen talán csak azért férkőzött a közelembe, hogy minél többet megtudjon a Minisztériumról, végtére is az apám fontos ember, a bátyám menyasszonya pedig a Parancsnok lánya. Elég egyértelmű, hogy csak kihasznált. Annyira idióta voltam! - halkan fújtatva sóhajtok egyet, és újra visszaveszem az üveget. Eddig még senkinek se meséltem róla, egyáltalán a családomnak sem, amikor még nem tudtam, hogy kicsoda valójában, hiszen egyébként is igen könnyed jellem, zenész és költő, nem olyan komoly fiú, aki passzolt volna hozzánk. De pont ezért tetszett annyira, ezért szerettem meg, hogy aztán... Az élet finoman szólva is kegyetlen.
-Nem tudom, én úgy megszoktam, hogy McGalagony szinte az anyám, nem pedig az igazi, otthoni az. Ilyen a kulturánk, és talán ez így van jó. És az is lehet, hogy csak nekem ilyen kurvára nehéz az elválás. – És persze a megkomolyodás, de annyira ismerős már minden folyosó, az osztálytermeket és hálókörleteket úgy tekintem, mint valami családi kastélyt. Az egyetemi szobám olyan, mint másnak egy luxuslakosztály lenne, még mágikusan megbuherált tévém is van, pedig itt szinte alig működik bármilyen technika. Na igen, szórtam apám pénzét, bár igaz ami igaz, az elmúlt években csomóan galleonokat is dugdostak a zsebembe, hogy legénybúcsúkat, esküvőket szervezzek, még egy meleg párt is sikerült elbúcsúztatni a Roxforttól. Juliának baszottul igaza van, ezzel kéne foglalkoznom, de közben pedig kisujjból kizárhatnám a mester diplomát, hiszen minden varázslatot ismerek, csak éppen nem a szabályaik szerint élek. – Dehogy vagy rémes, tényleg nem. Tudom, hogy többen vagytok testvérek, de hidd el, ha egyke vagy, akkor pedig azért vannak elvárások feléd. – Ezt nyilván magamra értem, nálunk egyértelműen én voltam kedvencnek beállítani, apám azért is halmozott el, de elfogyott a türelme, és most már olyan elvárásokat állít, hogy ugorjam meg két hét alatt. Nem is tudom, kissé mégis esélytelennek érzem. – És úgy is volt. Nem éreztem azt, hogy le kéne kötnöm magamat. Aztán az embernek beüt a villám, amikor nincsen hatása az érzelmeire. – Harapom be a számat, ezt tulajdonképpen senki nem tudja rólam, mert a Penny utáni lányoknak nem meséltem erről, mert minek, másrészt nem is volt sok, nem láttam értelmét már érzelmek nélkül köszködni, amikor tudtam, hogy milyen fájdalmas lehet. – Áh.. minek..! – Legyintek, de aztán veszek egy mély levegőt. – Tudod, van az a klisé, amikor a jókislány meg akarja szelidíteni a rossz fiút. Sikerült neki, magával ragadott, erre kiderült, hogy nem is annyira jó kislány. Volt benne valami sötét, és hát az anyja eleve fekete mágus volt. Magával vitte, ráléptette arra az útra, amin ő is járt. Ez aztán az öngól, nem? Nem mondom, hogy még mindig szeretem, de kitépett belőlem egy jókora darabot az biztos. – Csóválom a fejemet, ezt most kivételesen káromkodás nélkül mondtam végig, ez jelzi azt, hogy mennyire keserű az igazság. Tanulnunk kéne inkább, erre itt anekdotázunk iszogatva.. Nem fogunk semmire sem jutni. – Igen? Az öreglány amolyan összetört szívek klubbjába tömörít minket? Mi történt? - Kicsit közelebb ülök, látszik rajtam a kiváncsiság, a szánalom is, mert belül tudom, hogy ha vele is ez történt, akkor nyilván megért engem. Nyilván senki nem szeret rossz dolgokról hallani, de annyira témánál vagyunk, legalább szidhatjuk a gaz csábítókat.
Hümmögve bólintok. Azt hiszem kezdem érteni, hogy mit akar kihozni ebből az egészből, és talán valahol tényleg igaza is van. A bentlakásos iskolák már csak ilyenek. Gyakorlatilag sokkal több időt töltünk el itt, mint otthon a szüleinkkel, ami ha jól tudom akadnak olyan országok, ahol nagyon furának tűnhet. Itt ez bevett szokás, náluk meg olyan, mintha csak lepasszolná az ember a gyerekét állandóra. - Vajon milyen lenne másképp? Mármint... nem kiskorunktól egy iskolát hívni otthonunknak. Néha nem is nagyon más, mint árvának lenni. - morfondírozom el, bár talán ez tényleg nagyon végletes kijelentés a részemről, de valahol mégis csak kicsit ilyen. Az év nagy részét itt töltjük. A nyári szünetben vagyunk otthon, de az épp csak két hónap, no meg a karácsony, de a többi időben, ami az év 80 százaléka bizony itt vagyunk az iskolában tanárokkal és más diákokkal, jó esetben a testvéreinkkel, ha szintén ide járnak és még nem végezték el az iskolát. Vajon milyen lenne minden áldott nap hazamenni egy saját szobába, saját kis birodalommal? - Ezt átérzem, bár az apám mindig kiválasztott egy kedvencet. Pech, hogy pont ő fekszik kómában... Oh, rémes vagyok néha! - sóhajtok, mert tényleg nem fair így beszélnem a bátyámról, de lássuk be, hogy apa mindig is Jaket favorizálta és most hogy talán már sosem lesz többé, talán sosem tér magához kicsit kezdi elővenni Josht is, de kétlem, hogy én vagy a húgom valamikor is terítékre kerülnénk. Persze felénk is vannak bőven elvárások, de azért nem olyan mértékű, mint a fiúk irányába. - Szóval szerelem? Ne haragudj meg érte, de nem néztem ki belőled. Tudod te inkább _olyan _fiúnak tűnsz... érted. - magyarázom most kicsit kézzel lábbal hadonászva, mert nehezen írom körbe, amire gondolok, hogy azt hinné az ember ő inkább csak ágyból ágyba ugrál és szórakozik. Mégis utolérte volna a szerelem? - Akarsz mesélni Róla? - kérdezem végül óvatosan, mert gondolom pont a miatt, hogy ő szórakoztat mindenkit, nem nagyon van olyan, akinek beszélhetett volna a szerelmi bánatáról. Azért az meg nem lehet könnyű, hogy igazából magában csendben volt kénytelen feldolgozni. Tudom én, hogy milyen ha fáj, főleg ha átejtenek. - Jake, a családom elvárásai és... úgy fest egy cipőben járunk. Tudom, hogy milyen ha összetörik a szíved. - biggyesztem le kicsit a számat és automatikusan a csuklómhoz nyúlik, amin ott a karkötő helye, amit elég sokáig hordtam, de hát nincs mit tenni. Lehet, hogy ha meghallgatnám magyarázkodna. Lehet, hogy megpróbálná megértetni velem, hogy kényszerből tette, hogy nem volt benne a keze és nem tehet arról, ami történt a testvéremmel és ha tud segített volna, de az már akkor is csak magyarázkodás lenne és nem több. Én pedig félek tőle, hogy nem hinnék neki. És egyébként is meg se próbálta, egy levelet se küldött, bár tény, hogy azt mondtam neki ne keressen. Ettől még nem fáj kevésbé és bármennyire is megbántott hiányzik is egyben, amitől persze csak még rosszabbul érzem magamat.
Természetesen megint félreérti. Eléggé megosztó vagyok, az biztos, sok lány a lábaim elé omlana, másokról pedig simán lepattanok. Na nem mintha Juliától akarnék bármit is, igazat mondtam, hogy az utóbbi elég hosszú időben már nem próbálkoztam, nem nyomultam, Penny nagyjából mindent felégetett maga után, és nem éreztem azt, hogy a hiánypótló dugaton lenne a megoldás. Ha valaki szerelmes, akkor nem biztos, hogy a gyors fizikai kielégülés segít. Egyszer ugyan belementem, hogy utána csak a kiüresedett, sivár valóság maradjon. Lehet, hogy felnőttem, de Julia teljesen félremagyarázza. – Nem a Roxfortot értem börtönnek. Inkább az otthonomnak. A börtön hasonlat volt, hogy ha valaki teljesen berendezi az életét, akkor nem tud csak úgy húsz év után váltani. – Igazítom ki, lassan harminc vagyok, tizenegy éves korom óta itt lakom. Na jó, csak tizenhat év, de ha belegondolok, hogy az életemnek majdnem a kétharmadát itt töltöttem, McGalagony simán családtagként tekint rám, gondolom ezért is üti sziven, hogy nem tudok mit kezdeni magammal. Nem vagyok én rossz gyerek, csak a szokások rabja. Lassan már bárkit bármire tudnék osztani, egyszer Bimba stikában rám bízott még egy órát is, mert simán idősebb vagyok, mint sok tanár. – A családom.. nos igen, de ők aranyvérűek, tudod a hírnév nekik sokat számít, a vér örökítése, a minél több vagyon, vagy a minisztériumi poszt.. - Ehhez hogy jön az, hogy én szeretek mugli lacrosse-ozni? Vagy hogy látványos cirkuszi show-t állítok? Valami jogi pályára szántak basszameg. – Alapvetően olyan lennék. Aztán én is bekerültem a klubba, mondhatni pofán vágott a szerelem. Ez egy ilyen dolog. Azóta nem vagyok a régi. – Ismerem el kissé keserűen, ezúttal még csak káromkodást sem toldok a mondandómhoz, ami talán azt sugallja, hogy a csúnya beszéd afféle felvett szokás, műmájerség, hogy a valódi érzéseim pedig önmaguktól nagy ritkán a felszínre bukkanjanak. Aztán felpillantok, a Troops-lánynál valami bizonytalanságot látok azóta, hogy bejött, pedig ők elvileg magabiztosak szoktak lenni. Ennyire maga alá temette volna, hogy Jake kómában van? – Nem tudom, hogy mire érted. Azon vagyok, hogy mindenkinek jobb legyen a kedve, bármilyen szar is az élet. Kellenek ilyen bohócok is. – Vesszük át egymástól az üveget, én egész jól bírom, mert hozzászoktam a durva vedeléshez, a csaj viszont nem tudom, mert simán beállhat pár kortytól is. Nagyon maga alatt van, ami kiváncsivá tesz. – Mi az a nagyon sok, ami történt? Jake-en kívül még más is van? – Észreveszem a karkötő helyét, de az még nem gyűrű, nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Ha én elmondtam, hogy mi bánt, vajon visszadobja-e a labdát?
Azért picit ráncolom a homlokomat, hiszen ez annyira degradáló duma volt már megint. A fiúk neveit megjegyzi, csak a lányokét nem? Gondolom az az ágyból ágyba ugrálós fajta. Semmi romantika, semmi szerelem. Jó persze nem csoda, ha itt van bőven túl a végzős éveken és gondolom senkije sincs, csak szórakozik és éli az életét. Nem egy Jake, aki fiatal kora ellenére elhivatott volt és házas... na mintha számítana, hiszen ennek ellenére is ott fekszik a Szent Mungóban és talán már sosem tér magához, mi pedig csak várunk a végtelenségig. Néha ostobaságnak tűnik, nem elveszíteni a reményt. - Börtön? Jó, tényleg elég sok időt húztál már le itt, de nem is akartál mást csinálni? Sok a lehetőség odakint is, vagy a családod... nem is tudom. - gondolkodom el, mert összességében ahogyan beszél a nagy mellény alól időnként mégis valami egészen más tűnik ki. Mintha ez az élet sokkal magányosabb lenne, mint igazából. Nincs mellette család, hiszen az apja ezek szerint csak elvárásokat támaszt és szeretné, ha végre felnőnek. Nincs mellett igazán jó barát se, hiszen nincs itt sem senki és csak haverokat emleget. Nekem legalább ott vannak a testvéreim, még ha mindenkinek meg is van a maga baja és igazából tény, hogy egyiküknek sem meséltem az érzéseimről, arról ami történt velem az elmúlt hónapokban. - Oh! - bukik ki belőlem, amikor kiderül, hogy mégis csak lehetnek érzéseik, hiába palástolja őket annyira profin, vagy legalábbis nagyon igyekszik. - Szóval egy lány van a dologban? Én meg azt hittem te nem... olyan típus vagy. - mondom ki, ha már őszinték vagyunk és ebben azért az ital is a segítségemre van. Az ember könnyebben kimondja, amit igazából gondol, ha már van benne pár kortynyi töményebb és mi most elég jól eliszogatunk, miközben McGalagony épp azt várná, hogy megpróbáljuk egymást felrángatni a földről. Aztán ki tudja, a vén boszorkány valahogy mindig jól csinálja a dolgát, úgyhogy talán épp ez a taktikája, hogy kibeszéljük a nyűgjeinket. - Mert a jegyeim nem ezt tükrözik, de néha úgy érzem, hogy próbálnak valami hétköznapiba kapaszkodni, hogy a diákok ne érezzék, hogy mennyire kezd elfajulni a helyzet, de ők már tudják, hogy nagy a baj. Gyerekként kezelnek, pedig már nem vagyunk azok... nem mind. - és ezzel most nem rá célzok, de tény akadnak alsósok, kisebbek, de az egyetmisták már mindent értenek és mi igenis feltudjuk fogni, hogy nagy a baj. Jobb lenne több gyakorlati oktatás, felkészülés a kinti világra és akkor talán könnyebben megállnánk a helyünket, ha valami tényleg zűrös helyzetbe kerülünk, mert ki tudja, hogy az mikor jön majd el. - De gondolom ete ezekkel úgysem foglalkozol. - teszem még hozzá egy sóhajjal és inkább iszom még, hogy kicsit kiürítsem a fejemet. Gáz, ha a pasit, akit szerettél úgy érzed átver. Még mindig ott a karkötő nyoma a csuklómon, ahogyan nyáron fehér maradt alatta a másutt kissé lebarnult bőr. Amikor ránézek úgy érzem kezdenem kellene valamit, hogy ne juttassa eszembe őt, mert minden alkalommal csak belesajdul a szívem.
Látom az értetlenkedő pillantásait, mégsem fogom magamat vissza, nincsen kiért, nincsen miért. Már ez vagyok én, sokan elfogadnak, sőt kedvelnek is így, hiszen amolyan laza, mindent bele típus vagyok, akinek mondhatni nincs is vesztenivalója. Mások megítélése tényleg nem érdekel, hiszen ez az én választott utam, ha érdemi céljaim vannak, úgyis elérem, ha meg nem, jóizűen tudok magamon is nevetni. A lány végül nem megy bele a fejtegetésembe, legalább győzködnöm sem kell. – Nem nekem találták ki, az biztos. A fiúk neveit azért megjegyzem, vannak barátaim, haverok. – Na jó, azért ez enyhe túlzás, amikor még fiatalabb voltam, állandóan minden sportban részt vettem, de úgy, hogy ennyivel idősebb vagyok náluk, már csak a bulijaikat tartom meg, de számos alkalommal előfordult már, hogy elfelejtettek szólni, hogy mennek valahova. Talán már tényleg nem az ő korosztályuk vagyok, elfelejtettem felnőni, és az is lehet, hogy a kis gyökerek szégyelnek, vagy tudom is én. Leszarom, hát őszintén leszarom! – Vagy talán csak mert megszoktam azt, hogy itt lakom, bulizok, és nehéz kilépni. Mintha valaki börtönben lenne harminc évig, ami az egész életévé válik, és fél a szabadságtól, hiszen ott nem a megszokott cimborák veszik körül. Szánalmas, de így van. – Nevetem el magamat némi keserűséget is csempészve a pillantásomba, pedig isten a tanum, nem akarom sajnáltatni magamat, csak mivel már eleve ittam vagy pár pohárnak megfelelő piát, néha eszembe jut még Penny, akit okolok azért vastagon, így váltakozik a flegma és az önsajnáló énem. – Akkor te meg más miatt nem akarsz tanulni. Ez is érthető. Tettrekész vagy. Nekem csak egy random szerelmi bánat, ami úgy öt éve véget ért, legalább van mire fogni, hogy szétbasztam az életemet. – Csóválom a fejemet, miközben ő iszik, aztán visszaveszem tőle, hogy egy korty után ismét a kezébe nyomjam. Tanulnunk kéne, de a nosztalgikus lerészegedés sokkal életszerűbbnek tűnik. Csak éppen azt nem tudom, hogy azon túl, hogy Jake pajtás kómás, Julia mi a faszomért ilyen búvalbaszott. Mintha a világ fájdalmát cipelné a hátán. – Ha nem a tanulás, akkor máris mennél, hogy gyógyítsd, akit lehet? Ez azért becsülendő Julia, de akkor miért téged kúrogat McGalagony, ha ilyen elhivatott vagy?
Érdekes meglátásai vannak és nem nagyon tudom elrejteni az ezzel kapcsolatos értetlenkedő gondolataimat. Szóval szerinte nem bukás, ha nem csinál meg egy évet és jóval tovább itt van, mint az, aki rendesen végigcsinálja az egyetemet. Tényleg elég fura egy hozzáállás, hogy mit ne mondjak, de végül nem teszem szóvá, csak hümmentek egyet, mert sejtem, hogy nem sok értelme lenne, ha kötekedni próbálnék vele és csak azért is kötném az ebet a karóhoz, hogy bizony már többször bukott ezek alapján. - Szóval a nevek megjegyzésével is akadnak gondjaid. Akkor nem csoda, ha nehezen megy a tanulás... - jegyzem meg, mert őszintén nem tetszik ez a stílus. Nem kell persze, hogy tetszet, de valahogy együtt kellene működnünk, ez mindkettőnk érdeke, ő viszont nem úgy fest, mintha hajlandó lenne erre, vagy egyáltalán alkalmas. Mondom én, hogy nagyon fura alak. - Lehet, hogy már rég meg kellett volna mondanod neki, hogy abbahagyod. Így tényleg olyan, mintha csak pumpoltad volna, hogy húzd az időt. - azért az üveget ennek ellenére is elveszem tőle és meghúzom. Valahogy muszáj leszünk elviselni egymást, még ha most nem is tűnik egyszerű feladatnak, de hát elég mások vagyunk. Én azért állok rosszul, mert rossz dolgok történtek körülöttem, velem... ő meg egyelőre úgy fest csak azért, mert nem érdekli semmi komolyan és csak lébecolni volt itt az iskolában eddig. Nem csoda, ha az apja már megelégelte ezt és nem finanszírozná tovább az időhúzást. - Majdnem mindenből. Megcsináltam az Akadémiát nyáron, de... nem érdekel az aurori szakma, hiába örülne neki a családom. Viszont azóta sok minden történt és... nem megy a koncentráció. Olyan butaságnak tűnik a tanulás, amikor odakint a világban... - csak halkan sóhajtok egyet és inkább újra meghúzom az üveget. A fenébe is, mégis hogy gondolják a suliban, hogy csinálj mindent úgy, mint eddig, miközben durva dolgok történnek és ki tudja, hogy mi jön még? A Testvériség egyre erősebb, hiába próbálnak úgy tenni, mintha nem így lenne. Hallottam, hogy Dumbledoret is támadás érte! Titkos info, ennek okán természetesen mindenki tudja, ahogyan azt is, hogy mit műveltek Harry Potterrel. És nekünk a tanulásra kellene koncentrálni? Erre persze rátesz egy lapáttal a hülye szerelmi bánatom is, de ez olyan magánjellegű dolog, amit az ember nem tereget ki egy idegen előtt, főleg egy ilyen pökhendi egoista idegen előtt, aki bizonyára még sosem szeretett senkit komolyabban, hiszen olyan tipikus csak éli az életét és szórakozik típus.
Nem igazán káromkodom, ezek nálam amolyan szófordulatok, betétek, amik már a kommunikációm részét képezik. Lehet, hogy már fülének ez trágár, én ezzel inkább lazának, felnőttnek akarom mutatni magam. Nem kell, hogy mindenkinek tetsszen, ráadásul a szőke csajszi még számomra is csak annyira ismerős, hogy láttam már Jake pajtás társaságában, ezek szerint az egyik huga. Híres, hiszen aranyvérű, mint én, ettől még közvetlenül nem ismerjük egymást, pedig ha nem lennék magam alatt évek óta a Penelope ügy miatt, egészen el tudtam volna képzelni valami buliban. – Ezt nem mondanám bukásnak, az egyetem nem kötelező, annyi idő alatt végzem el, amennyi idő alatt sikerül. Legalábbis eddig ezt hittem. Mint kiderült, van egy végső határidő, amiből úgy fest, ki fogok csúszni. Hogy baszná meg. – Ezt csak úgy megszokásból teszem hozzá, hiszen nem fogok egy szép lány kedvéért megváltozni, megcsúfolni önmagamat. Megtettem Penny esetében, de ő mégis a sötét utat választotta, lelépett az anyjával. Hát leszarom, akkor magányosan döglök meg. Bár most mégis rávettem magamat, hogy mentsem a menthetőt, ebben a pár hétben hátha sikerül még tisztára mosni a nevemet, levizsgázni, hogy játékban maradjak a diplomáért. – Ne vedd magadra, sok az ismerősöm, nem akarok senkit sem megbántani, hogy valamit rosszul mondok, például Jessa a Julia helyett. – Legyintek nagyvonalúan, jó, azért van bennem némi egoizmus, de ez csak a koromból fakad, hogy már mindenkinél idősebb vagyok, aki ide jár, néhány tanárt is lehagytam már, akik zöldfülűek. A lány tehát mellém lett beosztva, de ha pörögni akarok a tanulással, nem lesz időm jópofizni, hogy még neki is segítsek, főleg, hogy megint urrá lett rajtam a melankólia. - Ezen indulnék, és diploma nélkül is ezt csinálom, csak nem akarok egy bunkó fasz lenni, és kiszúrni az apámmal. Gondolom szégyenben maradna az elit körökben, ha csak évekig fizetné a dolgaimat, aztán zsákutca lenne belőle. Látványmágus. – Vonom meg a vállamat, a lány legalább közelebb ül, és meghúzza az üveget, ezen már elmosolyodom. Becsukom a könyvet, és arébb teszem a gitárt. – Na és te Julia? Miből vagy lemaradva? És kedves sincs az egészhez? – Egészen érdeklődő ő is meg én is, bár lehet, hogy rövidre kell zárni a haverkodást, mert akkor nem fogunk haladni, de semmi értelme erőltetni, ha most nincs kedvem hozzá. Lehet, hogy pont az kell most, hogy kicsit kieresszem a gőzt, pár óra múlva újult erővel foghatok neki. Kissé felborzolom a hajamat, úgy terveztem, hogy hosszú lesz az éjszaka, végigtanulom, legfeljebb hajnalban hunyok egy keveset, de jó társaságban bűn lenne a könyveket bújni.
Értetlenkedve méregetem, mert gyakorlatilag folyamatosan káromkodik, amit mondhatnám, hogy megszoktam, mert azért van egy szabadszellemű közegem is, de közben meg azért még sem, hiszen a család, amiben felnőttem nagyon nem ilyen. Szóval igen azért kicsit bántja a fülemet, hogy így beszél, de nagyon úgy tűnik, hogy ez nála teljesen szokványos és nem nekem szól a trágárság. - Azért, ha ötször buktál mégis csak... - végl elharapom a mondatot és sóhajtva megrázom a fejemet. Áh, nem fogok én leállni vele vitatkozni, ha azt bizonygatja, hogy ő mindent tud, csak azért bukott meg, mert szándékosan bolykottálta a vizsgákat. Akkor meg McGalagony miért akarta volna, hogy korrepetálással próbálkozzunk? Áh, nem értem én a srácot egyáltalán, bár nem is az a feladatom, hanem hogy valahogy úgy tegyünk, mintha komoly tanulásba fogtunk volna együtt. Erre mondjuk egyelőre vajmi kevés esélyt látok, mert nekem sincs sok motivációm, ő meg egyáltalán nem úgy fest, mint aki bárminek is neki akarna állni, azon kívül, hogy duzzog, hogy itt kell lennie és azt bizonygatja, hogy miért nem jogos a dolog. - Kislány? - ráncolom a homlokomat a megnevezésre. Hát tényleg érdekes egy srác, pedig állatólag népszerű és sokan kedvelik, de nem vagyok benne biztos, hogy ez nem inkább valami felületes ismeretség a részükről, hogy csak kihasználják azt, hogy jó bulikat szervez másoknak. Az üveget viszont végül mégis átveszem, főleg azért, mert elég kellemetlen a Jake téma, ami felmerül, főleg hogy nem is értek vele egyet. - Persze, hogy a család még tovább szenvedjen a reménytelen várakozásban. Vannak olyan kómás betegek a mugliknál is, akik évek alatt sem ébrednek fel, tudtad? De életben kell tartani őket, mert emberölés lenne lekapcsolni a gépeket. - na nem azt mondom, hogy én képes lennék rá, hogy végetvessek ennek, de hát mi van, ha tényleg semmi esély visszahozni őket? Ott az a sok hozzátartozó és rokon, akik csak várnak a csodára és ha a csoda sosem jön el? Ha egyszer mind elmennek majd egyszerre? Vagy csak örökké várunk? Shanna se tud tovább lépni, hiszen amíg a férje kómában fekszik, még se szűrheti össze a levet mással. Ez így tényleg úgy érzem néha, hogy mindenkinek kínzás. Talán Jakenek is... - És, ha valaki több minden is érdekel? Egyébként azt mondják jó a szervező készséged, akkor miért nem indulsz el ezen a vonalon?Egyáltalán milyen szakon vagy? - nem sokat tudok róla. Még magamról is keveset, hiszen azért válaszottam a gyógyító szakot, mert Jake kómában van és közben mégis gyakran kacsintgatok ki más tevékenységek felé, ami miatt az, ami úgy gondoltam érdekel nem megy annyira jól, mint kellene. Pedig van hozzá tehetségem... azt mondják, de könnyen lehet, hogy egyszerűen tévednek és kész. Egyben voltam mindig biztos, nem akarok auror lenni, hiába már-már kötelező lenne a családunkban.
Kényelmetlenül érzem magam a pillantása miatt, nem szokásom másokból ilyen nyomasztó érzést kihozni. Mindig én voltam a társaság közepe, akit mindenki ismer, és talán ez még most is így lenne, de a saját korosztályom már régen továbblépett, a mostaniak pedig inkább kezelnek felnőttként, már-már tanárként, mint maguk közül valónak. Igaz, hogy még mindig rettentően jó bulikat tudok összehozni, és messze a legjobb látványmágus vagyok, nagyjából Jade-el egy szinten, viszont nagyjából az egész iskola tudja, hogy nem tudok döntéseket hozni. Nem fog benőni a fejem lágya, pedig már valóban felnőtt vagyok, így közel a harminchoz, majdnem háromszor annyi idős, mint egy itt kezdő elsős. – Baszottul nem állok rosszul. Tulajdonképpen ötször, mert mindig akkor vizsgáztam le, amikor már nagyon muszáj volt. Ez viszont az utolsó alkalom. És lényegében mindent tudok, csak a faszom kivan vele, hogy most már tényleg nincs más esély. – Csóválom a fejemet, nem szeretem a nyomást, én irányítok. De ez a picsafüst szabály, hogy legkésőbb a harmadik évben mindig meg kell lennie minden vizsgáznak, most pedig a végsőnek is.. Tizenhét évesen végzik a roxfortot, huszonkét évesen az egyetem mesterkarát, én pedig már huszonhét is elmúltam. Mondanám, hogy apámnak, és McGalagonynak igaza van, de durván telibe szarom az egészet, nem is kellene a diploma, ám apám azt mondta, hogy ottantól nincsen pénz, ha kukába megy ez a tizenhat évnyi Roxfort. Dugja fel! – Ülj már le, nem harapok Troops kislány. – Nem vagyok alkoholista, és Friccset úgy verem át, ahogy akarom, ezért felé nyújtom a krém whiskeys üveget. Ez nem annyira éget, mint a legtöbb tömény, ez amolyan édeskés-karamellás skót csoda, amit még Glasgow-ban kaptam egy pártól, amikor durván jól sikerült az esküvőjük. Az üveg már csak félig tele, kissé rájártam már. Akár átveszi, akár nem, a gitárt visszahelyezem az ölembe, hogy folytassam a pengetést, még ha ez őt zavarja is.. – Áh, sose add fel Julia. Amíg él, addig jó kezekben van. Biztos oka van, hogy az a pisztoly nem halálos.. – Ezt legalább megtanultam, hogy ha magamra nem is vagyok igényes, de másokra annál inkább figyelni tudok, nem véletlenül kedvelt a saját időmben szinte mindenki, és még most is sokan. Én vagyok mindenki jó fej nagybácsija. – Mindkettő igaz. Nem akarok szégyent hozni a Connors névre, de közben igazuk van, ideje elengedni a múltat, felnőni, és talán.. Megtalálni, ami érdekel. Az mi? Szereted, ha kikötöznek? Ugratlak, magadra ne vedd! – Vigyorodom el teli szájjal, így társaságban még inkább nehéz lesz tanulni. Nem vagyok bunkó, vagy ha igen, nem a végletekig, akit csak úgy ott kell hagyni a picsába. Ám szeretek vegyes érzelmeket kiváltani, amin el lehet gondolkozni.
Nem tudom, hogy ebből az egészből mit lehet kihozni. Itt egy srác, láthatóan kissé túlkoros már a sulihoz és gondolom azért van itt, mert nem érdekli az egész, és egyébként is most is itt ül gitárral, ami egyébként szimpatikus lenne, de nem tudom, hogy McGalagony pontosan mit is vár el ettől az egész hercehurcától. Teljesen értelmetlennek tűnik az egész. Biztosan az apám helyzet nyomás alá az iskolát, hogy mindenképpen tegyenek helyre, ha már az akadémiát végig vittem, akkor ne kallódjak el. Pedig fogalma sincs róla, hányszor volt szimplán csak mázlim és nem véletlenül még az élbolyon belül is a legvégén végeztem. Arra azért felszökken a szemöldököm, hogy mennyire laza szóhasználattal köszön. Tény, hogy én is engedtem valamennyit a tartásomból annak hála, hogy laza közegben mozgolódom már egy ideje, de azért ilyen szinten nem. - Nem nekem kell segítened, hanem egymásnak. Egyébként is úgy vélem kettőnk közül te állsz rosszabbul. Hányszor... buktál? - mert hogy idősebbnek tűnik, mint kellene az biztos. Én nem buktam meg, sőt az akadémiát is végig csináltam a nyáron, szóval ne úgy állatsa már be, mintha még neki kellene nekem segítenie, mert nekem csak romlottak a jegyeim, de azért ott még nem tartok, mint ahol ő és azért az önérzetem még meg van, hogy ne állítson be úgy, mintha ugyanazon a szinten lennénk. - Jake pajtás? - kerekedik el a szemem. Azt hiszem, ha így beszélne mondjuk Shanna előtt ő már minimum felképelte volna vagy simán faképnél hagyja. Én csak sóhajtok egyet és megrázom a fejemet. - Nem is tudom, hogy lesz-e. Néha úgy érzem könnyebb lenne, ha már... - elhúzom a számat és megrázom végül a fejemet, de nem mondom ki, ami a fejemben jár. Tuti, hogy mindenki kiakadna rajta, a család, apa aki mindig is oda volt a testvéremért. Ha azt mondnám mindenkinek könnyebb lenne, ha nem élne... De hát már több, mint két év eltelt. A legtöbben azt mondják úgyse térnek már magukhoz és mégis tápláljuk a reményt és valahogy így sokkal fájdalmasabb, mint elfogadni a megmásíthatatlant és megpróbálni beletörődni. - Te önként vagy itt, vagy mert muszáj? - pillantok aztán rá újra, kicsit elterelve a szót a kellemetlen témáról. Abból azt hiszem túlságosan sok van, hiszen még a karkötőm nyoma is látszik a csuklómon, ahogyan nyáron lebarnult a helye és amit nem rég a fekete tóba dobtam. Mint valami nyom, mint amikor valakinek meghal a férje, feleséges és leveszi a gyűrűt és még sokáig ott a nyoma a rengeteg viselés és lebarnulás miatt.
Dühösen, elkeseredetten lapozgatom a látványmágus szakkönyvet, az istennek se akar összeállni a fejemben, hogyan lesz ebből érdemben illúziósárkány. Ekkor hallom meg az öreglány recsegő hangjait, így leteszem a földre az ölemben tartott gitárt, amit néha pengettem, amikor úgy éreztem, semmi értelme a mai tanulásnak. Ráadásul a nyakamra ültetnek egy másik botladozót, aminek még logikája sincsen. Valami negatív tanulócsoport lennénk? Hátha felhúzzuk egymást? Legfeljebb idegileg. Mindenesetre amikor benyit a lány, és olyan szigorú, elkínzott arca van, magamra ismerek benne, hiszen ez vagyok én, valaki, akinek most megmondják, hogy mi a dolga. És még mindig jobbnak gondolom ezt, mintha a nyakunkba ültetnének valami kockát, aki meg akarja mondani, hogy mi a dolgunk. Ha nem sikerül ez a vizsga, és ezzel az egyetem, akkor az csak a saját hibám lesz. Nem vagyok már holmi kölyök, tudom vállalni a felelősséget. Otthonról el kell költöznöm az év végén, ezt apám egyértelművé tette. Megdörzsölöm a borostámat, és felemelkedek. Nincsen rajtam sok ruha, csupán egy vászonnadrág, egy divatos férfi szandál zokni nélkül, és egy méretekkel kisebb póló. Már nem egy kiskamasz nyeszlett testével rendelkezem, Penny távozása ide vagy oda, a külsőmet sosem hanyagoltam el. görög félistenként domborodnak az izmaim. Néha kissé rá is játszom, ezúttal a meglepettségtől pusztán az alap idomok feszülnek. – Troops, jah! Mi vagyunk az aranyvérűek szégyene, ahogy nézem. Tedd le a segged. Ahogy mondod, kurvára nincs értelme. A saját vizsgámra nem lesz időm, hogyan segíthetnék neked? – Előbbi már felesleges, mert le is dobja magát a fotelbe, míg én maradok a földön. Ám mivel McGalagony már nem jön vissza, a gitártokból előhúzom a már korábban megkezdett Scotch-ot. Még kortyolok egyet, aztán odaintem magamhoz. Nem vagyok tipikus alkesz, de valahogy most semmi sem akar összejönni. – Nem sokat tudunk. Eltöltjük az itteni időt, és reggel úgy teszünk, mintha baszottul jól összedolgoztunk volna. Te mivel húztad ki a gyufát? Halottam, Jake pajtásról, sajnálom az öreget. Semmi változás? – Egyértelmű, hogy én vagyok itt a legrégebben az iskolában, a pletykák eljutnak hozzám, és a diákok szinte kilencven százalékát személyesen ismerem. A szöszi Juliát pont nem, ideje volt már. Biztosan furcsa vagyok neki, hogy a koromnál fogva idősebb vagyok, mint akár egy tanár, aki most kezd. Mindenesetre minek tagadjam, van szemem a széphez, egy elismerő, de nem szexista pillantást kap tőlem.
Nem alakult a legjobban az utóbbi időszak, de azt hiszem lassan már tényleg nem takarózhatok azzal, hogy a bátyám kómában van. Az első egy évben azért ezt könnyebben benyelték, de mostanra már sem az apám, sem a tanáraim gyomra nem veszi be, hogy még mindig afféle gyász miatt nem tanulok úgy, ahogyan előtte. Végülis én választottam ezt a szakot, a szakításról pedig senki sem tud, így azt még se mondhatom, hogy most a gyász mellé még bejött egy adag szerelmi bánat is, ami nem tett jót a munkamorálomnak. Szívesebben tölteném az időmet a faluban, de muszáj leszek összekapni magamat, mert ha az apám komolyabban a nyakamra kezd járni akkor még jobban bekeményít majd. Az úgy tűnik nem elég, hogy bár nyögvenyelősen, de sikerült végigküzdeni magamat az Akadémián. Akár még auror is lehetnék, de mégis úgy döntöttem, hogy inkább befejezem a sulit és nem megyek a Minisztériumba. Persze az apám és a nevem miatt tárt karokkal várnak és gond nélkül feljebb léphetnék az irodai munkából, de nem akarok auror lenni, csak egy kicsit szükségem volt rá, hogy ne folyton azért aggódjanak, hogy nem teljesítek úgy ahogyan kellene. - Én tényleg nem hiszem, hogy ettől jobb lesz McGalagony professzor. Tényleg igekezni fogok. - Tristan hallhatja ezt még az ajtón keresztül is, no meg McGalagony kemény szavait, amiben határozottan elutasítja azt, hogy kihúzzam magamat a közös munka alól. Nem értem a rációt, hogyan tudnánk felhúzni egymást más valakivel, aki szintén tanulási problémákkal küzd, főleg hogy erről a srácról hallottam azért már én is egy s mást. Azt mondják túlkoros a sulihoz, mert folyton csak halaszt és húzza az időt. Ne tudom, hogyan erősítenénk egymást. Végül sóhajtok egyet és lenyomom a kilincset. Ha nem hagyja abba a gitározást azért, mert hallgatózott esetleg, akkor azérrt megtorpanok, amikor meglátom, hogy zenél. Egy másik művészlélek? - Szia! Connors ugye? Julia Troops és nem tudom, hogy ennek az egésznek van-e bármi értelme. - jelentem ki burkolatlanul őszintén, aztán szépen le is dobom magamat az egyik üres fotelbe. Nem hoztam cuccot, állítólag most csak meg kellene beszélnünk, hogy hogyan húzzuk fel egymást, amit nem igazán tudok, hiszen láthatóan ő sincs jó passzban, én pedig látványosan magam alatt vagyok, úgyhogy nem tudom, hogy mégis hogyan motiválhatna tanulásra valaki, aki szintén nem igazán foglalkozik a sulival komolyabban és már évek óta profi szinten űzi ezt. - Szóval azt kellene kitalálni, hogyan csináljunk úgy mintha, hogy leszálljanak rólunk, ugye? - egészítem ki végül magamat, kérdőn pillantva rá. Remélem, hogy ő nem gondolja komolyan, hogy ennek az egésznek van értelme, csak még nem tudom, hogyan tegyünk úgy, mintha legalább valamennyire igyekeznénk.
Jobbnak láttam feljönni a klubhelységből, mert az igazgatóhelyettesnek, McGalagonynak tökéletesen igaza van, nem sok keresnivalóm van már a gyerekek között. Az egyetemet sem vettem komolyan, csoda, hogy eddig el tudtam jutni. Jobban megy nekem buli és rendezvényszervezés, mint az iskolapadban önálló varázslatokat kitalálni. Lassan öt éve, hogy Penelope elment, de azóta sem lett senki komoly az életemben, pedig ő volt az, aki esetleg rá tudott volna arra terelni, hogy felelősséget vállaljak a tetteimért. Jó, annyit elért, hogy eldöntsem, hogy nem a jogi pályára akarok menni, mint az apám, és ezt meg is tudtam otthon értetni. Fizették tovább a tandíjat, amikor benyögtem, hogy a látványmágiát választom. Ám továbbra is a haveri társaság központja maradtam, míg mások szépen befejezték a tanulmányaikat, leléptek, elkezdtek dolgozni, én pedig még mindig csak hobbi szinten szervezek bulikat, de most már, hogy én is rémesen idős vagyok, most már esküvőket is bíznak rám a régieket. Az öreglány viszont tényleg ráhibázott, hogy érzem magam huszonhét évesként a tizenegy éves elsősök között? Beszélt a szüleimmel, hogy ez az utolsó év, és ha nem vizsgázom le most halloweenkor az aktuális tananyagból, akkor apám sem fizeti a tandíjamat, de még a Roxfort is kiteszi a szűrömet. Sóhajtok egyet, pedig úgy szerettem hülyülni, nehéz megkomolyodnom. Másfél hét van halloweenig, és ahelyett, hogy a bulit szervezném, a fogadószobába vettem be magamat, hogy a három legfontosabb könyből próbáljak okosodni. Lassan már a zuhany alá is beviszem őket, mivel vízhatlanná tettem mindet. Látványmágushoz a hangszerekhez is értek, és érdemes lenne a vizsgáztatót lenyűgözni valami dalmágiával kombinált fényshow-val. Most mégsem megy az, hogy ezen dolgozzak, az akkusztikus gitárt szomorúan pengetem, még egy Pennynek sokat énekelt dalt ciripelek rajta, de az ének elmarad. Tegnap éjjel is bulit szerveztem, de még inni sem volt kedvem, színjózan vagyok, sehol a másnaposság. Felnőttem, lassan idősebb vagyok, mint a kezdő tanárok, mégsem jutottam sehova. McGalagony benyitott pár perce, és közölte, hogy küld valakit, aki szintén bajban van a tanulást illetően. Röhögnöm kell. Vak vezet világtalan? Kurvajó, mondhatom.
Nem tehetek róla, hogy ennyire bízom benne. Az elmúlt hónapok olyan pocsékul teltek, hogy ha látok valakit, aki igazán elhivatott, és érdekli is, hogy lelkileg mi van velem, hát magától értetődő, hogy én aztán még feljebb emelem a szintjét. Ezt nem értette meg Lavender is, hogy még mielőtt összejöttünk, bár sok lány volt az életemben, de én amolyan lelkizős, ismerkedős alkat vagyok, sokakkal még csak le sem feküdtem, csak az önbizalmát erősítettem a leányzónak. És az, hogy Nox így elbánt velem, az lelki törést jelent, hiszen nem lehettem a saját magam ura. Az auror hölgy, legyen bármi is a rangja, számomra profi, magabiztos nyomozó benyomását kelti, ezért így is fogom kezelni. - Mindez nem számít hölgyem. Daphne. Azért választotta ezt a hivatást, hogy másoknak segítsen, ezért számítson azok megitélése, akik hálásak a törődésért. Tudom, hogy ez nem ad több fizetést vagy nagyobb szót az őrsön, de számomra, és azt hiszem mások szempontjából is tiszteletet, hálát. – Biccentek, felőlem panaszkodhat, mindezt annak ellenére, hogy én vagyok az áldozat, de azt hiszem ez eleve egy bizalmi kapocs köztünk, ettől nem lesz a szememben semmivel kevesebb, sőt, még több is, hiszen megtehette volna, hogy hízlalja a saját egóját a mondandómmal. Ám megmarad annak a kedves, céltudatos nőnek, akit megismertem. Benne bízni fogok, és tudom, hogy ha nem is tud utánajárni az ügyemnek, már a tudat is bőven elegendő, hogy vannak ilyen nyomozók. - Valójában nem teheti meg, ám én vállalom a bajt. – Jegyzem meg egy halovány mosollyal. Felállunk, kezet nyújtok, és bólintok. Így valahogy máris könnyebb a lelkemnek. Elindulunk kifelé, és a folyosón kettévállnak az útjaink. Nem tudom, hogy hol van az irodája, tehát most nála a labda, hogy értesítsen, ha már alakulnak a dolgok.
Kénytelen vagyok a sokadik kedves szó után rávilágítani, hogy az a gond, nem igazán van ebben igaza, hiszen mégis hogyan lennék én olyan nagy valaki, ha egyszer ez a nyomozás is a saját szakállamra folyik, csak mert én úgy döntöttem, hogy lépni akarok valamit. Nem akarom, hogy túlzott reményeket tápláljon, mert így is van esély rá, hogy elbukom, akkor pedig csak újfent csalódást okozok, bár akkor magamnak is és valószínűleg egy időre fel is adom majd a dolgot. - Nem hiszem, hogy lenne más. - keserűen nevetve rázom meg a fejemet. - Akkor nem osztottak volna be az irodába és nem kezelne mindenki úgy... Na, de nem panaszkodni vagyok itt. - rázom meg végül a fejemet. Gondolom neki se könnyű a banknál koboldok között emberként, úgyhogy miért fogjam folyton másokra, hogy nehezen boldogulok? Vannak, akik profik, én pedig nem vagyok az. Kár lenne úgy tennem, mintha ez nem így lenne és nem is próbálom meg magamat többnek mutatni, de nem is mutogathatok folyton másra. Nekem kell letennem valamit az asztalra, ha azt akarom, hogy többre tartsanak és ez ennyire egyszerű. Vagy sikerül vagy nem, más lehetőséget nem igazán látom, de legalább próbálkozom. - Igazán nem tehetem, hogy bajba sodrom ezt ön is tudja. - teszem még hozzá, aztán szépen felállok, hogy a pennát is eltegyem, ami az eddigi beszélgetést jegyzetelte le és mindent, amit fontosnak találtam. A gömböt visszaadtam már neki, hiszen nem lenne jogom megtartani és egyébként is furcsa lenne a tartalma miatt. Megállok hát előtte, megvárva, amíg ő is feláll és csak aztán nyújtom a kezemet. Ezzel is jelezve, hogy egyenlő félnek tartom és hálás vagyok a segítségéért. - Igen, végeztünk és még egyszer köszönöm, hogy segített. Amint valamilyen fejlemény van az ügyben, mindenképpen tájékoztatni fogom. - megrázom a kezét még, csak aztán köszönök el egy viszláttal, hogy távozzam végül. Valamit sikerült megtudnom és belső képem is van az Aranyvarjúról, így hát már tovább tudok lépni és majd kiderül, hogy mindez vajon mire is lesz elég.
//Köszönöm szépen a játékot, szuper volt! Jöhet a kövi. //
Viszonzom a mosolyát, és igen, nagyon is menőnek tartom, hogy ennyire kedves tud velem lenni. Nem csak, hogy auror, nyomozó, de mellette még afféle valami gyóntató apáca is egyben, aki az ember lelkére is tud hatni vele, hiszen máris nyugodtabbnak érzem magamat. A szégyenérzet ugyan nem tűnt el, de már tükörbe tudok nézni, és nem magamra haragszom. Persze naív voltam, de azt hiszem az nem bűn, hanem inkább baklövés. A bűnt Nox követte el, és még ki tudja, hogy hányakkal. És még mázlim lehet, hogy csak ilyen apró ármánynak estem áldozatául, mert az auror szerint ennél mocskosabb dolgai vannak, hiszen ha már a minisztérium nyomoz utána, akkor nem valami piti kurtizánról van szó, aki lehúz másokat néhány sarlóért. - Ez nem túlzás. Nagyon is jól csinálja, és nem hiszem, hogy csak én gondolom ezt. Feltételezem, aurornak lenni kemény szakma, egy nőnek pedig főleg, hiszen sokan még mindig az angolszász kultúra alapján úgy vélik, hogy van egy gyengébbik nem, tehát önnek kisasszony még többet kell nyújtani. Ám én érzékelem a profizmust, mellette pedig az elhivatottságot, így bárki is irigykedik Önre, nagyon is jól teszi, hiszen okkal, mert valamit jól csinál. – Talán kicsit túlrizsáztam, de engem nem érdekel, ha netán nem a posztjához méltó bánásmódban részesítem, nekem viszont igenis sokat jelent, hogy így dolgozik. Lelkes, és céltudatos, másnak talán meg sem nyíltam volna. Az pedig egyértelműen tény, hogy nem azok vagyunk, akik lenni akarunk, hanem akiknek látnak minket. Ha ő elhiteti velem, hogy nem vagyok hibás, én is el tudom vele hitetni, hogy ő egy profi, nagymenő nyomozó, nem csak próbálkozik. - Rendben, akkor legyen így. Ám ha mégiscsak szüksége van rá, hogy ott legyek, vagy bármiben segítsek, szívesen. – Felesleges vitatkozni, ő a hatóság, és tényleg annyira átgondoltan teszi, hogy elsőre elfogadom, amit mond. Abban is igaza van, hogy veszélyes terepen kár lenne ha elvonnám a figyelmét a bénázásommal. Figyeljen csak a saját ösztöneire, cselekedjen úgy, ahogy tanulta, én meg majd a bíróságon támogatom. Addig én is igyekszem a saját munkámat végezni, de legalább abban szeretnék változtatni, hogy ereklyevadászként nem csak a gringotts ügyeit akarnám intézni, hanem egyszer tényleg terepre menni. - Igen, ezt át tudom érezni, én sem voltam még terepen, de Ön viszont tényleg sokkal körültekintőbb mint én voltam. Bízom Önben hölgyem. Akkor most végeztünk? – Megértem, hogy van egy pici önbizalomhiánya, amit most talán segítettem pótolni. Lehet, hogy túlságosan is kritikus magával szemben, mert mások is lenézhetik, de velem cseppet sem van ez így. Várakozóan nézek rá, azt hiszem ez most a búcsú pillanata. Jobban vagyok mint előtte, ez komoly előrelépés.
- Ön még sem kobold, nem is hiszem, hogy tudnak annyira undok lenni. - halványan elmosolyodom, hiszen csak azért, mert a banknál dolgozik, még nem lesz olyan, mint azok a kis rosszaságok. A koboldok egyszerűen természetüknél fogva olyanok, féltik a kincseiket, ezáltal igen jó őrei azoknak a kincseknek is, amiket mások bíznak rájuk és gondolom igen busás hasznos hajtanak fel, főleg akkor, ha valakivel történik valaki, aki egy értékes tárgyat bíz rájuk és az végül hozzájuk kerül. Mohók, bár persze az emberek között is akadnak ilyenek, de a koboldoknál ez mondhatni általánosabban vett tulajdonság. - Köszönöm, de kérem... ne túlozzon. Azt hiszem nagyjából senki más nem gondolja így önön kívül. Ne vonjon le következtetéseket, én is csak próbálkozom. - igen eddig sikerült a kedves, de jogtalan bókokat elfogadnom. Végtére is akármennyire is jól esik, nem vagyok én olyan nagy valaki, mint akinek beállít. Persze szép lenne, de egyelőre itt is csak azért vagyok, mert úgy döntöttem és mert saját szakállamra nyomozni akartam, de többről nem igen van szó. Persze jó dolog a kedves szavakat fogadni, de nem akarom, hogy úgy kezdjen el bízni a sikeremben, hogy abban még én sem bízom maradéktalanul. - Igazán nem várom, hogy mélyebben is belefolyjon, hiszen így sem lehet könnyű feldolgozni. A többit majd én megoldom. Be kell jutnom és bizonyítékok kellenek. - teszem még hozzá, de hát ez az én dolgom. Ő még csak nem is aurornak készül, hogy azt várhassam tőle bármibe is belefolyjon ezzel kapcsolatban. Tanúk kellenek, akiket fel tudok sorakoztatni, múltbéli esetek, amiknek utána tudok járni és persze kétes alakok, akiktől bizonyítékot szerezhetek, de ez veszélyes is lehet. Nem rángathatok bele valakit, csak azért mert ő is egy az áldozatok közül, sőt e miatt még inkább nem lenne fair a részemről. A gömböt természetesen visszaadom neki, amikor végignéztem az elejétől a végéig a jelenetet. Végül is tény, nem úgy tűnt, mintha annyira rémes lett volna számára, mármint azokban a pillanatokban, de ez nem jelenti azt, hogy utólag ne lenne meg a szégyenérzet, főleg úgy, hogy mindeközben majdnem menyasszonya volt. - Ez most... egyedi. Igazság szerint, ha már segít és őszinte volt... ez inkább egyéni akció. Nem sok terepmunkám volt még, de ez most menni fog. - igen ebből sejtheti, hogy nincs semmiféle háttértámogatásom, csak saját szakállamra nyomozok. Ha bajba kerülök akkor az ég világon senki sincs, aki védje a hátamat, de ezt én elfogadtam és tisztában vagyok vele, hogy milyen komoly fába vágtam a fejszémet. Másképp viszont soha az életben nem ismernek el.
- Oh, semmi gond. Mindenki undoknak tartja őket, azt hiszem, még én is. Köszönöm, hogy velem már nincsenek ilyen fenntartásai. – Most először elmosolyodom, ez mintha ha valami bók akart volna lenni. Esetlen, kedveskedő bók, de mégiscsak az. Nem kéne, hogy engem bátorítson, ezt biztosan nem tartalmazza a munkaköri leírása, ám nyilván a saját szakállára nyomoz, ha hozzám eljutott. Igaz, nem jelentettem be az erőszakot, bőven elég nekem még a szégyen, meg a csalódás, hogy Lavender le is lépett, de úgy fest, valaki igenis foglalkozik az üggyel. Ami azon túl, hogy számomra rémesen ciki, megnyugtató, hogy dolgozik rajta. - Na igen, de nem ez a megszokott egy aurornál. Hiába legendás a hírük, mégis a többség bürokratának tartja őket, akit csak a tények érdekelnek, nem pedig a lelki háttér. Nem véletlen, hogy ön mégiscsak jó nyomozó. Köszönöm hölgyem. – Említette, hogy Daphne a neve, ami tényleg illik hozzá, komoly, mégis kedves, amolyan a név kötelez alapon. Olyan szomorúak, viszont megértőek a szemei, látszik, hogy tényleg igazságot akar, így viszont nekem is össze kell szednem magamat, és tennem azért, hogy ő is sikeres legyen, és ez a Nox többé ne szemétkedhessen másokkal. - Azon kívül, hogy vallomást teszek, máshogyan tudok segíteni? Jó eszem van a számokhoz, és a papírmunkában is jeleskedem, amit a legtöbben nem szeretnek. Nehéz lesz szembenéznem vele ismét, de megteszem, ha ez mindenkinek könnyebb. Vagy csak menjek vissza a toronyba, és várjam a fejleményeket? – Kérdezem, miközben a kezébe nyomom a gömböt, amiben a múltbéli felvétel van hála a koboldok ereklyevarázsának. Most már megtörtént, bármennyire szégyenlem, a nő most objektíven nézi, bár időnként elfordítja a tekintetét, amit meg is értek. Ha a végére ért, akkor várakozóan nézek rá, valahogy ki kéne fejeznem a hálámat, de még ötletem sincsen, hogy hogyan. – Tipikusan ilyen esetekkel foglalkozik, vagy ez most egyedi?
//
Jöhet a kövi. 
//