2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Viszonylag kisebb teremről van szó, de azért az iskolához mérten szépen berendezett természetesen. Van itt kanapé, pár szék, ha kell pluszban és persze két fotel is. Elsősorban arra való a szoba, hogy ha egy nem az iskolához tartozó személy érkezik ide, akkor itt tud találkozni azzal, akit meglátogat, rokoni, vagy egyéb találkozó céljából.
*Amióta suliba járok a Roxfort az otthonom, hiszen itt töltöm az időm nagy részét, mégis furcsa lesz máshova hazamenni. a dédi régi lakása azért más, ott mindennek dédi szaga van, hiába festettek ki és szellőztettek, a falakba beleivódott minden. A dédi bájitalainak szaga, a sokféle füst illata, a szárított növényeké és az öregségé, mert annak is van szaga. Érzem a kandalló füstös szagát is az orromban amikor a dédire gondolok és mellé az édes sütemény finom illatát, olyat csak ő tudott sütni, talán legközelebb ha találkozom vele elkérem a receptjét mert éccsanya nem tanulta meg, és neki nem sikerült _pont_olyanra_. Az, hogy néha beszélgetek a dédivel, senki nem tudja, anyának sem akartam elmondani, de a gyerekek általában véletlenül elszólják magukat, aztán persze a felnőttek azt hiszik csak képzelődnek. Ártatlan kérdés volt, hiszen a dédi a családunkhoz tartozik és én örülök, hogy velünk maradt mégis, úgy gondolom neki is tudnia kell mindenről ami velünk történik.* -Hááát a dédinek is el kell mondani nem? Ő is családtag. Talán örülni fog, hogy nem áll üresen a háza. És miért nem tudtok együtt élni Michaellel? *Ez nálam sarkalatosabb kérdés mint az, hogy mi a helyzet a dédivel. Elvégre a Michaellel való együttélés a családunk alapja, félreértés ne essék nem éccsanyát hibáztatom amiatt ami történt, amiről még nem tudom mi az, de ezt tudnom kell hátha meg lehet javítani mint egy eltört szemüveget. Erre is lehet egy varázslat, vagy bájital. Anya persze tovább feszegeti a dédi dolgot és kénytelen vagyok elmagyarázni neki. Nem értem miért olyan fontos ez.* -Háááát nem éppen föntről. Hogy érted, hogy föntről? A szekrény tetejéről vagy a háztetőről? Nem mindig van velünk, csak ha szeretném, de ez most mindegy éccsanya. Az a fontos, hogy Bobbyt en vigyék el. *Még mindig azon gondolkodom kik azok akik elszakíthatnak a kis hülye gyerektől, mert éccsanya erre a kérdésre nem válaszolt, szóval jó lenne tudni. És persze azt is, hogy Michael miért nem tud velünk együtt élni, hiszen nem tettem semmi rosszat és otthon sem vagyok, hogy bosszantsam, és mi lesz a legendás lényekkel? ki fog nekem segíteni ha szünet van a suliban? Anyu illata megnyugtat egy kicsit, otthon illatú, ismerős és nevetős, de most ennek ellenére nem tudok nevetni. Szomorú vagyok és nem tudok másra gondolni, csak éccsanyára ahogy otthon vagyis a dédi házában ül egyedül a kanapén. Mégis hogyan koncentráljak így a tanulásra? Ezt nem lehet.* -És ha nem megy nagyon fogsz haragudni? *Nézek fel rá könnyektől nedves szemmel. Mert ha szomorú vagy dühös lesz miattam, valamit ki kell találnom, hogy tudjak tanulni és ne küldjenek neki levelet rólam. Meg kell beszélnem a dédivel este.*
Anyaként az a dolgod, hogy megpróbáld elérni a rossz dolgok a gyerekeden legalább ne csapódjanak le, de akármit is teszel, akármilyen erőbedobással is mindentől nem tudod megvédeni, ahogyan ettől az egésztől sem, a válástól sem tudom távol tartani őt, mert akármit is teszek őt is érinti, részese lesz, de megpróbálhatom minél finomabban adagolni, minél inkább úgy, hogy ő keveset kapjon belőle és lehetőleg ne jusson el hozzá sok abból, ami várható. Michael és én köztem már olyan feszült a viszony, hogy nem is igen tudunk két értelmes szót váltani egymással, de ezt nem szabad, hogy a gyerekek is lássák, hiszen rájuk sokkal nagyobb, sokkal rosszabb hatással lehet. Még nem tudják úgy kezelni a dolgokat, mint mi. Még nem tudják úgy elzárni magukban a rossz érzéseket, mint mi. Ezzel persze nincs is baj. Egy gyerektől nem várhatod el, hogy úgy viszonyuljon az élet dolgaihoz, ahogyan a felnőttek, de közben mégis... jó lenne, ha valahogy megtudnánk könnyíteni a dolgukat, én legalábbis ezt szeretném. Bár Michael inkább csak menekülne már az egészből, már régóta ezt teszi. Eddig se próbálkozott és azt hiszem ez továbbra sem fog majd változni. - Nem tudom még pontosan kincsem. A dédi régi lakásába költözünk Bobby-val, Michael pedig... Szereti Bobbyt hát persze, de nem tudunk együtt élni mi ketten, ezért megy el. A dédi... hogy érted, hogy a dédi tud-e róla? - kell pár pillanat mire felfogom ezt a kérdést is és egyáltalán eljutok addig, hogy értelmezzem is a dolgot. Na jó, azért ilyesmire nem számítottam, még hogy a dédi tud-e erről... A dédi meghalt. Persze vannak szellemek itt az iskolában is, de nem mindenki marad szellem és a dédit sem láttam én a magam részéről soha sem. Valahol ha azt vesszük, hogy ő is ott van, figyel minket és vigyáz ránk, akkor persze tud róla, de... - Úgy érted drágám, hogy figyel minket fentről és mindig velünk van és tud róla? Biztosan, de... ő nem igazán tehet most semmit sem. - elmosolyodom, bátorítóan, hogy mondja csak el erre gondolt-e egyáltalán, hiszen én még mindig nem teljesen vagyok azért biztos benne, hogy erről van szó. A dédi... tudom, hogy fontos neki és hiányzik és, de attól még nem igen tud most nekünk segíteni, vagy tanácsot adni, mint az apja halála utána. Ez most más helyzet, nekünk kell megoldani és összetartani. Látom a kis könnycseppet legördülni Sam arcán, az én szívem is összeszorul. Olyan, mintha erős vasmarok szorongatná és nem akarná elengedni. Már napok óta ilyen, de így hogy látom is, csak még sokkal erősebb az érzés. Megölel. Tudom, hogy Sam már sok mindent átlát és megért, ahogyan most is és nekem akar erőt adni, pedig erős vagyok, nem lesz baj... tényleg nem lesz igaz? - Így van, meg leszünk bogaram, nem lesz baj és én is megleszek, ne aggódj e miatt. Te csak érezd jól magadat itt az iskolában és koncentrálj a tanulásra rendben? - oh hát mégis ki lenne mellettem? Nincs már a dédi és más... Nincs olyan, aki igazán mélyen közel állna hozzám. Nem panaszkodom sosem szoktam és nem is lenne értelme, de nem akarom, hogy az ő gondolatai körülöttem forogjanak, hogy nekem jobb legyen. Én majd megoldom, hiszen én vagyok a felnőtt. Nekem kell aggódni miatta és nem pedig fordítva. Ez az élet rendje.
*Nem tudom milyen felnőttnek lenni mert még nem voltam az, felnőttnek lenni viszont annyiból előny, hogy már voltál gyerek és emlékszel rá. akkor tudod mit kellett volna csinálni bizonyos alkalmakkor, de gyerekként…..csak azt tudom mit vártam volna el. Hááát, ha rossz hírt közöl valaki, legalább tudná a végét is, így most még mindig nem tudom hányadán állunk, csak azt, hogy éccsanya és Michael nem fognak egy házban lakni. Majd. Ez annyira bizonytalan, így még felkészülni sem tudok, elgondolni sem azt, hogy mi lesz, ezerféleképpen kell majd eljátszanom magamban, hogy milyen lesz majd a családunk, ha lesz egyáltalán. Persze azért jó, hogy éccsanya elmondta most, eléggé hideg zuhany lett volna ha mondjuk nyáron tudom meg és kész tények elé állít és akkorra már minden el van rendezve. Valamit az egészből nem értek, amit anya mondott arról, hogy „nem szakítják el tőlem Bobbyt”. Nem vágok a szavába, azt már megtanultam egészen kicsi koromban, hogy nem illik és anyával meg a tanárokkal nem is teszem, különben is még meg kell rágnom ezt az információt. addig eljutunk a családig, talán ezzel választ is kapok a fel nem tett kérdéseim zömére. Nekem éccsanya jelenti elsősorban a családot, mert sokáig csak mi voltunk meg a dédi, aztán jött Michael és utána Bobby és egyre többen lettünk a kezdethez képest és ez tök jó volt. Család voltunk. Elsőben boldog voltam amikor erre rákérdeztek a lányok mert mondhattam azt, hogy van apám, még ha csak mostoha is és van öcsém meg dédim anyun kívül és nagyon sajnáltam azt a lányt a szobámból akinek nem voltak szülei. Egy se!Hát milyen az már? Most meg egyre fogyatkozunk, előbb a dédi, most meg Michael….persze, hogy eszembe jut Bobby is és a végén megint ketten maradunk. * -Akkor Bobby marad? Michael nem szereti Bobbyt sem? És miért megy el? A dédi tud erről? *Húúú de zavaros és még annyi kérdésem van, persze Bobby mindig eszembe jut. Ő vajon tud már róla? És ő mit szeretne? * -Kik azok akik elszakíthatnak minket Bobbytól? *Azt hittem ez Michaelen múlik, de ezek szerint nem. Ki az akinek több beleszólása van? Érzem, hogy egy könnycsepp legurul az arcomon, igazából nem sírok csak néha könny gyűlik a szemembe és kibuggyan, most is csiklandozza az az egy az arcomat amit ingerülten törlök le a talárom ujjával. Közelebb megyek anyához, tudom, hogy szomorú, látom a szemeiben és meg kell vigasztalnom. Azért ez az egész egy nagy kaki, és mind éccsanya nyakába zúdult és még velem is kell törődnie, meg Bobbyval. Bobby biztosan hisztizni fog és olyanokat mond majd amitől éccsanya sírni fog és én nem leszek ott. Hozzábújok és átölelem ahogy csak tudom, hallom ahogy dobog a szíve és érzem a parfümje finom illatát. Anya illat. Most kell jól megvigasztalnom, hogy kitartson még pár napig.* -Megleszünk ahogy régen. Michael előtt. Csak Bobbyval. Kell legyen veled valaki amíg a Roxfortban vagyok.
Látom, ahogy járnak ide-oda a kis gomb szemei, ahogyan forognak a fogaskerekek odabent és próbálja kitalálni, hogy mit is akarok mondani neki, no meg próbálja felfogni, amikor végül kibököm, hogy miért is vagyok itt. Tudom, hogy ez neki nem olyan egyszerű, megpróbál rájönni, hogy annak, amint mondtam neki mik is a következményei, mert jól sejti következményei mindennek vannak, ahogyan annak is, ha elválunk Michaellel. Az életünk megint megváltozik, ahogyan akkor is változott, amikor meghalt a nagyi és akkor is, amikor meghalt az apja, csak ez utóbbira ő már nem emlékszik. Talán jobb is lenne, ha én se emlékeznék már rá, de sajnos ez nem megoldható. Az élet ilyen, nehézségeket állít elénk újra és újra, hogy aztán legyen mivel megküzdenünk. És persze néha már úgy érezzük, hogy nem leszünk képesek egy újabba akadályon átvergődni és akkor kell igazán megerősíteni a lelkünket, hogy mégis sikerüljön. Na tőle ezt nem várom el. Gyerek még, őt nekem kell megvédenem attól, hogy minél kevesebb csalódás érje, vagy hogy ebből az egészből minél kevesebbet tapasztaljon meg, és minél kevesebb csapódjon le rajta. Tudom, hogy kedveli Michaelt, de azt is tudom, hogy a férfinek leginkább a fia számít, ő a legfontosabb és talán ha már nem leszünk együtt, akkor egyáltalán nem fogja érdekel, hogy mi van Sammel. Ez sajnos benne van a pakliban és majd szépen fokozatosan erre is fel kell készítenem a lányomat. Pedig jó volt, hogy volt egy apafigura is az életében, akire felnézhetett, de fogalmam sincs, hogy erre lesz-e még esély az életben. Olyan sok minden történt és én... annyira nem tudom, hogy képes leszek-e még újra valaki iránt érezni valamit egyáltalán. Arról már nem is beszélve, hogy nem akarom Sam életét még egyszer felrúgni, valami bizonytalan miatt. Butaság volt egyáltalán ezt az egészet elkezdeni, hiszen akkor sem voltam benne biztos, de azt hittem, hogy működhet és hogy jót teszek vele Samnek és magamnak. Tévedni emberi dolog. - Jajj bogaram, egyelőre még nem tudom, még... én sem tudom, hogy lesz. Bobbyt biztosan nem szakítják el tőled, tőlem, hiszen én vagyok az anyja. Michael pedig... egyelőre még nem tudom, hogyan lesz a jövőben, és neked sem szabad e miatt aggódnod rendben? - remélem tudja, hogy igyekszem majd úgy megoldani, hogy mindenkinek a lehető legjobb legyen, főleg a gyerekeknek, hiszen ők a legfontosabbak. Bobbynak szüksége van az apjára, de azt nem fogom engedni neki, vagy a családjának, hogy elvegyék tőlem a fiamat, és Sam is imádja az öccsét, őt sem törném össze azzal, hogy ne láthassa többé, mégis csak a testvére. - Oh kincsem erre ne is gondolj! Mindig család leszünk, mi ketten és most már Bobby is, csak Michael nem, de... - elakadok, hiszen tudom, hogy mire érti, tudom, hogy mire gondol és még sem cáfolhatom meg teljesen azt, amit mondott, mert igaza van nem leszünk hagyományos értelemben vett család, ez már biztos, mint apa, anya és a gyerekek. Valahogy ez nekünk nem igazán akar sikerülni, de ki tudja, talán... nincs is rá szükségünk és az élet csak arra akar folyton rávilágítani, hogy ne erőltessük azt, ami nem megy. - Megleszünk, mint eddig, csak kicsit máshogy, mint az átlag családok. - de ezzel sincs baj. Mi mások vagyunk, mondhatni különlegesek igaz?
*Mielőtt megszólalna még kiélvezem azt a fajta biztonságot amit csak anya adhat, az ő ölelése, az illata, a meleg és puha kezei. Olyan mint amikor kint sétálsz a hidegben, szakad a hó vagy az eső és a csontodig átfagytál már, és nem látod az út végét, a házadat az otthonodat ami legyen bár egy apró lyuk vagy hatalmas kastély, a tiéd. A te dolgaid vannak benne, a te meleg burkod. S aztán amikor végre hazaérsz, az utolsó öt méter már szaladás bármennyire is fáradt vagy de azt érzed, hogy _bent_kell_lenned_ és amikor bent vagy az összes gondod megoldódni látszik. Hát ilyen egy anyuka ölelése is, ilyen az én anyukámé is. Mindig hiányzik, azért tizenegy évet nem lehet csak úgy nyomtalanul eltüntetni a szívből, és hirtelen bekerülni egy bentlakásos iskolába….hát az borzasztó, de a diáknak annyi dolga van, hogy nem ár rá arra gondolni mennyire hiányzik neki valaki, csak akkor érzi amikor nagy baj van és nem tudja egyedül megoldani vagy akkor amikor végre átölelheti. Megfogadtam, hogy nem fogok sírni mert már nagy lány vagyok és sírni az olyan gyerekes (nem?), de csak kicsordulnak azok a könnyek, itt legalább nem látja senki anyán kívül. Nem könnyű megnyugodni, mert hiába nincs baja Bobbynak, valakinek mégis van, mert anya eljött az utálatos szobába és ő is tudja, hogy ide csak azok jönnek akiknek rossz hírt közölnek és nem ér rá a szünetig. A puszija azért jól jön, emlékeztet otthonra, a meleg és finom vacsorákra, az esti beszélgetésekre amikor már ágyban voltam, Bobby nevetésére. Kész kviddics meccs az életem, mintha seprűn ülnék és kergetne a gurkó, most meg le kell ülnöm és végighallgatni azt a rosszat amiről tudni sem akarok. Legalább Bobbynak nincs baja. Nem tudom mi lenne ha történne valami a kis hülye gyerekkel, nagyon hiányozna, most is hiányzik, majdnem annyira mint anya. Nagyot sóhajtok, éccsanya ebből kitalálhatja, hogy nem szívesen ülök le, hogy bármit is megtudjak, de muszáj. Tudom, hogy neki sem könnyű, rossz hírt közölni is pont olyan kaki mint megkapni. Úgy zöttyenek le mellé mint egy teli krumpliszsák amit odavágtak a nagy sietségben. Ha nem Bobbyval van baj akkor Michaellel. Talán baleset, vagy meghalt. Felfalta egy sárkány. Érdeklődve nézek éccsanyára, nincsenek meg jól Michaellel. Na ez meg mit jelent? Összevesztek? Nem értenek egyet valamiben? Talán anya másik házba akar költözni de Michael nem, vagy a tapéta színe nem jó. Nincsenek meg jól együtt…..hát ez olyan….eddig sem voltak, Michael olyan keveset volt otthon a szünetben is, épp csak a karácsonyi vacsorán vett részt és aztán alig láttam. Míg ezen agyalok anya megmondja mi a lényeg, de igazából nem fogom fel. Elválnak. Vagyis nem fognak együtt élni. De akkor mi lesz Bobbyval? Ő is megy? Vagy mi megyünk, vagyis anya? Akkor egyedül marad? Ez a sok kérdés ott kavarog a fejemben anélkül, hogy bármelyiket is feltenném hangosan, csak nézek éccsanyára, talán még érzelem sem látszik az arcomon csak egy jó nagy adag tanácstalanság, mert az van. Aztán elnézek mellette és a kanapé párját a fotelt nézem, persze nem nagyon látom vagy fogom fel, hogy mit látok. Michaelt az utóbbi időben alig látom és a baglyaimra is ritkán válaszol, pedig kedvelem, mondhatjuk azt is, hogy szeretem. Olyan mintha az apám lenne, persze tudom, hogy nem az, az én apám meghalt csak még kicsi voltam akkor. Nem érezhettem milyen az ha valakinek apja van míg Michael be nem toppant az életünkbe és volt annyira kedves akkoriban, hogy örültem neki és el tudta velem hitetni, hogy az apám. Most meg azt mondja anya, hogy elválnak. * -Akkor….nem látjuk soha többé? Bobbyt sem? *Elvégre Bobbynak az apja, az édesapja, biztosan el akarja majd vinni magával. Bármennyire is idegesítő az öcsém néha, azért szeretem és rossz lenne ha a szünetekben nem láthatnám. Félve kérdezem a lényeget, mert igazából ez az ami mindent jelent a számomra.* -Akkor már nem lesz családunk? Nem….leszünk család?
Tudom, hogy aggódni fog, hogy baj van, tisztában vagyok vele, hogy egy ilyen találkozással szegényre csak a frászt hozom, de másképp nem lehet megoldani. Annak se látom értelmét, hogy kivárok nyárig és ő csak akkor értesül a részletekről. Nagy lány már, még ha igazából nem is, de ezt most kénytelen lesz megérteni, nekem pedig a szívem szakad meg, hogy nem védhetem meg őt az világ minden kellemetlenségétől. Át kellett vészelnie a nagy halálát és most ez is. Olyan szép is lenne minden, ha nem így alakulna az élet, ha a világ nem így működne, ha védelmet kapnál a rossz eseményektől, ha már amúgy is történt veled pár és a mi családunknak kijutott már belőle bőven, hiszen az édesapját is elveszítettük, bár az ő hiánya legalább neki nem fáj annyira, hiszen nem is emlékezhet rá, túl pici volt még, amikor meghalt. Én pedig nem igen tehetek mást, mint hogy megpróbálom az életemet valahogy egyenes mederbe terelni újra, bár még egyelőre sejtelmem sincs, hogy menni fog-e, vagy hogy hogyan. De az biztos, megint egyedül. Ahogyan viszont meglátom az én kis csillagomat azonnal mosolyra húzódik a szám és persze, hogy egyből leguggolok hozzá, hogy megöleljem, amikor a nyakamban köt ki. Igen ez az... ő az, aki miatt érdemes kibírni és akármi is történjen tovább küzdeni és tovább menni, mert neki nem szabad látnia, hogy ott bent mélyen milyen állapotban vagyok és érte érdemes erősnek maradni. Plusz már itt van Bobby is, kettejükért tényleg érdemes megpróbálni megint előröl és majd valahogy csak sikerül. - Jajj kincsem, Bobbynak semmi baja, ne aggódj! - puszit nyomok az arcára, aztán a másikra is, újra megölelem, csak aztán engedem el és ülök le a kanapéra, ahová minden bizonnyal ő is lehuppan majd mellém. Tudom, hogy így is rossz hírt közlök vele, de sajnos nem tehetek mást, így alakult és nincs már értelme tovább kínoznunk egymást a férjemmel, mert ez így senkinek sem jó, a gyerekeknek sem, ebben biztos vagyok. Végül csak halkan sóhajtok egyet, mert tudom, hogy el kell kezdenem, még ha nehezen is szánom rá magamat. Azért jöttem, hogy elmondjam neki, mi a helyzet, nem fordulhatok meg most, már nem lehet. - Úgy tűnik drágám, hogy Michael és én... nem igazán vagyunk már jól meg együtt tudod? - oh ezt nehezebb elmagyarázni, mint gondoltam, hogy ne vágjak csak úgy a közepébe és tépjem le fájdalmasan, mint a ragtapaszt. - Valószínűleg elválunk kincsem. - nem, tényleg nem tudom, hogy ezt hogyan lehet másképp közölni. Ha tudnám, ha lehetne megtenném, de mégis hogyan meséljem el neki azt, hogy már képtelenek vagyunk egy légtérben meglenni, hogy már nem úgy vagyunk mint régen, hogy ez az egész már... teljesen kihűlt és nem működik, talán soha sem működött úgy, ahogyan kellett volna.
*A fogadó szoba sosem jelent jót. Mióta megkaptam anya levelét egy frászban vagyok, nem tudom mi az amit nem tudott volna nekem megírni, amihez feltétlenül szükséges személyesen beszélnünk, de az tuti, hogy nem jó dolog. A jó dolgokat lehet levélben leírni, ha rosszat tettem volna – de nem tettem – a legnagyobb leszidás egy rivalló levélosztáskor, amikor mindenki a nagyteremben ül és árgus szemekkel figyelik ki milyen csomagot kapott. A rossz dolgok, a szomorúak azok a fogadó szobára maradnak. Szerencsére nincs kihasználva nagyon, de tudom, hogy senki nem szeret idejönni függetlenül attól, hogy végre láthatja a szerettét. Szóval amikor Bimba professzor szólt, hogy anya megérkezett, nem nagyon igyekeztem eljutni oda. Sosem tartott az alagsorból a földszintig ennyi ideig az út, magamban sorra vettem mi az amit nem fogadnék szívesen, de csak az öcsémre tudtam gondolni, hogy vele történt valami, vagy talán Michaellel, bár igazság szerint őt nem sokat láttam a nyári szünetben sem. Anya azt mondta sokat dolgozik, de szerintem más miatt, miattunk. Bobby néha elviselhetetlen tudott lenni, főleg mióta a Roxfortba járok és csak a szünetben találkozunk. Néha nagyon rossz és undorító helyre kívánom, de úgy gondolom én megtehetem mert az öcsém, de ha más bántaná biztosan elvarázsolnám valamivé, bűbájtanból remekelek. Mire a fogadószoba ajtajához értem már számtalan nagyon rossz dolog jutott eszembe, tudom, hogy nem igazán szerencsés ha az ember saját magát hergeli, de nem tehetek róla, ilyen az amikor valaki lázasan agyal a lehetőségeken. Mikor félve és a lehető leghalkabban beléptem, már könnyek gyűltek a szemeimbe, meglátva anyát ki is csordultak. Megfogadtam, hogy nem engedem, hogy az érzelmeim magukkal ragadjanak, hogy nem fogok sírni és nem teszek semmi olyasmit amit az osztálytársaim előtt sem tennék, de muszáj volt odabújnom hozzá vigasztalásért, holott még azt sem tudtam miért kellene megvigasztalnia. Érezni akartam ahogy átölel úgy mint amikor a dédi meghalt és együtt sírtunk az ágyamban, és megsimogatja a hajamat és érezni akartam az illatát amit elsős koromban egy zsebkendőre spricceltem a parfümös üvegéből, hogy magammal vigyem és ne hiányozzon annyira. Egyetlen szívdobbanásnyi időre torpantam csak meg miután becsuktam magam mögött az ajtót, az utált szoba ajtaját és máris szaladtam hozzá és átöleltem a nyakát és belefúrtam az arcomat a vállgödrébe. Nem akartam hallani azt a rosszat amiről meg voltam győződve, hogy rossz.* -Éccsanya! ugye nem….ugye nem Bobbyval történt valami?
Megírtam neki természetesen, hogy mikor érkezem az új évben. Ritka, amikor meglátogatom itt Samet, hiszen erre többnyire nincsen lehetőség. Nem véletlenül bent lakásos az iskola, nem átjáróház a szülők számára, de ez most egy különleges eset és ezt az igazgató is megértette. Ilyesmit még sem közölhetek Sammel csak úgy levélben, nem is lennék rá képes. Itt akarok lenni, amikor megtudja, hogy megnyugtathassam, hogy segíthessek neki, hogy átvészelje, mert biztosan nem viseli majd jól és én akármennyire is próbáltam nem voltam képes tenni az ellen, hogy jobban alakuljon ez az egész. Tényleg igyekeztem, átvészelni napról-napra Hermés érdektelensége mellett, de egy bizonyos szint felett lehetetlen. Ahogyan viselkedett, ahogyan viszonyult hozzám, az már szinte fizikai fájdalmat okozott és egyébként sem érzem úgy, hogy lenne értelme még ezt az egészet erőltetni. Nem és nem is akarom, nekem se jó ez így. Na nem mintha egyedül jobb lenne, de már magam sem tudom mitől lenne igazán jó. Természetesen az iskola határáig hoppanálok, az az egyszerűbb, aztán miután meg van a többit gyalog kell megtennem a célig. Nem gond, legalább addig is előre kiszellőzik kicsit a fejem, és könnyebb lesz majd megbeszélni vele. Sam már nagy lány, sok mindent megért, olyasmiket is, amiket nem mondok ki neki nyíltan. Tudom, de van amit próbál inkább nem észrevenni, mert úgy neki is könnyebb, én pedig nem erőltettem, hogy ezzel tisztában legyen. Így is épp elég nehéz lesz lezárni, elmondani neki, hogy úgy tűnik... megint magunkra maradunk, de most nehezebb a helyzet, hiszen itt van Bobby és Sam is megkedvelte az új apját, még ha nem is tekinti az igazi apjának, de ezt soha nem is vártam el tőle. A fogadó szobába érve egyelőre csak helyet foglalok. Direkt jöttem előbb, hogy el tudjak készülni, lecsúszhasson egy pohár víz és hogy ne lássa rajtam, hogy mennyire visel meg ez az egész. A szülő jellemzően igyekszik a gyermekét lehetőleg mindentől megvédeni, amitől csak lehet, még ha nem is mindig okos ötlet így elvonni őket mindentől, de ez már csak így megy. A saját bajaimat nem akarom az ő vállára áttenni és nem is fogom, ezt nekem kell kezelni és nekem kell elviselni. Ő csak a felszínt kell, hogy lássa, elég lesz neki az is, hogy megint változik az életünk és megint valami újhoz kell majd alkalmazkodnia, főleg persze a szünetekben, hiszen amikor itt van, akkor nem kell olyan erőteljesen átéreznie azt, ami otthon zajlik.
Egy anya azt is megérti, amit a gyermeke nem mond ki.
Luna Lovegood
Reveal your secrets
Tárgy: Fogadószoba 2016-01-08, 17:55
Fogadószoba
Viszonylag kisebb teremről van szó, de azért az iskolához mérten szépen berendezett természetesen. Van itt kanapé, pár szék, ha kell pluszban és persze két fotel is. Elsősorban arra való a szoba, hogy ha egy nem az iskolához tartozó személy érkezik ide, akkor itt tud találkozni azzal, akit meglátogat, rokoni, vagy egyéb találkozó céljából.
