2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Újra és újra megadom a lehetőséget neki, hogy visszakozzon, hiszen mégis csak diák tanulnia kell, van épp elég dolga, nem biztos, hogy rám akarja szánni, csak hirtelen felindulásból ment bele, amikor felmerült. Ha azóta netán meggondolta magát, vagy a furcsa könyvtári eset miatt döntött netán úgy, hogy még sem, akkor azt szeretném, hogy ne érezze kényszernek és bátran mondhassa ki, ha netán úgy gondolja inkább nem szánna rám időt akár most, akár a későbbiekben. Persze örülök neki, ha van rá mód, hogy tanítson, úgy fest neki jobban megy, mint a tanáraimnak eddig, talán az önbizalmam is nőne azzal, ha több mindenre lennék képes, de azért el még sem bízhatom magamat, hogy szívesen van itt és jobb, ha a rossz dolgok előbb kiderülnek, mint utóbb. - Rendben van, ne érezd úgy, hogy lebeszéllek, csak tudod... gondolom rengeteg időt elvesz a tanulás, főleg ha ilyen jó vagy benne. - hiszen lássuk be sokkal ügyesebb, mint amilyen én valaha is voltam, sőt úgy érzem leszek, de azért pár háztartási bűbáj nekem sem ártana, mert bár csak egy könyvtáros vagyok, de épp legutóbb volt rá jó példa, hogy azért hasznos is tud lenni, ha van pár jó bűbáj az ember tarsolyában és ebben ő úgy fest tényleg segíthet nekem, bár hogy mennyire okos ötlet csak így kettesben lennünk azt még egyelőre nem tudom, de ő is majdnem felnőtt már, én pedig az vagyok, van annyi eszünk, hogy tudunk uralkodni magunkon nem igaz? - Gondolom szereted is a Roxfortot, de valahogy nem is passzol hozzád a látványmágia. Tudod... az olyan lányos tantárgy, a fiúk többsége mindig inkább a sötét varázslatokért rajong, meg azok kivédéséért, meg persze némelyikük a bájitalokért. Gondolom ez még mindig így van. - bár persze én is hallottam elég sokat már az ikerekről, ők kivételek, de hát bohókásak, nem is olyanok éppenséggel, mint Ansley, aki azért felettébb komoly jellem minden megnyilvánulásában, bár valahol érzem ezúttal, hogy a közelsége nem csupán véletlenek sorozata, szándékosan áll közelebb mellém, mintha csak... Nem, semmi értelme sincs kombinálnom, csupán segít, hogy ne egyedül vigyek oda mindent az asztalhoz, biztosan legutóbb már észrevette, hogy bizonyos helyzetekben nem vagyok épp a legügyesebb, főleg ha még zavarban is vagyok. - Igen, de az se jó, ha függünk tőle ugye? Mármint valahogy mindig úgy gondoltam jó, ha pálca nélkül is meg tudunk oldani mindent, különben olyan helyzetben, amikor nincs meg nagyon kiszolgáltatottak lennénk. Mármint... persze azok, akik egyáltalán kerülnek olyan helyzetbe. - félszegen vonom meg a vállamat, hiszen nem vagyok auror, vagy hasonló, sőt nem is igen kerülök veszélyes helyzetekbe, bár tény, hogy ha teszem azt Ryannel szemben alkalmaztam volna a pálcámat, képes lettem volna rá egyáltalán talán sok minden másképp alakul, de könnyen lehet, hogy ha tudom is hogyan kell akkor te tudtam volna megtenni. - Neked van olyasmi, amit nem csinálnál pálcával? Mármint nem is tudom... azért még a varázslók is általában hagyományosan öltözködnek teszem azt. - mindenkinek van valami heppje, van aki biztosan imád mondjuk zoknit kötni és mivel a kötés élményéért teszi sose tenné azt pálcával.
♬ Tiltott szerelem ♬ ♦ Ruci ♦ Amikor a diák a tanár ♦ [You must be registered and logged in to see this link.]
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
- Erről szó sincs... mármint arról hogy nem lenne időm, mert belefér, és ez nekem is gyakorlás végül is. Komolyan szeretném erre szánni az időm. - Határozottan jelentem ki, hiszen tényleg komolyan gondolom ezt és nekem ez nem csak egy játék már. Tetszik nekem a nő, a múltkori eset óta pedig egyre csak többet jár az eszem azon, mi is történt, hogyan is történt és mit is gondolok én erről a kapcsolatról. Nem szabadna, hiszen ő a roxfortban dolgozik én pedig még diák vagyok, de ahogy idősödöm, persze nálam is kiüt az a helyzet, hogy igen is érdekelnek a nők. Az idősebbek pedig főleg piszkálják a fantáziámat. Tekintetem végigfuttatom rajta ahogyan a dolgát teszi, közben kényelmesen elhelyezkedem és próbálok témát kezdeményezni, végül is erről a gyakorlásról. Talán ezzel kicsit mindketten el tudjuk majd terelni a gondolatainkat, és mégis lesz benne előny is, például hogy könnyebben tanul az ember jó társaságban. Mondjuk én mindig is magányos farkas voltam, főleg azóta, amióta beütött ez a vámpírlét. Kicsit elmosolyodom. - Hát igen, a látványmágia talán majd kicsit később. Mondjuk abban annyira nem vagyok tapasztalt, de azért az elmúlt években én is tanultam egy s mást... társaság. - Forgatom meg szemeim kicsit felnevetve és közelebb sétálva a nőhöz. A zavara nem egyoldalú, de kicsit úgy érzem, feszegetnem kell valamilyen szinten a határokat... feszegetni akarom azokat, még ha némely lépésem annyira tudatalatti is, hogy szinte észre sem veszem, hogy azt csinálom. Ha kész a víz, és elrendezett mindent a tálcán, ha kell segítek átpakolni, aztán pedig még pár percig helyet foglalok, ismét - kevésbé találom a helyem még meg itt -, aztán elmerengek a kijelentésén, azzal kapcsolatban, hogy mit is tanulhatnánk. - Rendben, végül is ezek egyszerűek. Sőt, egyszerűbbek mint gondolná. Na meg persze hasznosak, mi lenne velünk, varázslókkal ha nem lenne a pálcánk. Nem is tudom... - Valahogyan oldani kell a hangulatot, ezt pedig talán jó lesz egy kis vidámsággal, beszélgetéssel elkezdeni, hiszen mindkettőnknek könnyebb lesz aztán a varázslatokkal foglalkozni, mert valahogy úgy gondolom, az agyunk mégis egy dolgon kattog.
Lexinek egyértelműen szimpatikus a srác, ami jó jel, bár magam sem tudom, hogy miért, hiszen nem kellene, hogy érdekeljen, hogy a kutyám hogyan vélekedik egy diákról, a tanáromról... a lovagról, aki segített a könyvtárban és aki felettébb jól csókol. Oh jesszus! Ki kell ezt vernem a fejemből minél előbb, folyton elkalandozom, pedig tudom, hogy nem szabadna. Azért jött hogy tanítson egy-két hasznos varázslatot, nem azért, hogy ilyesmikről beszéljünk, hiszen én magam mondtam, hogy jobb nem foglalkozni vele, mintha meg se történt volna. Ettől persze tény... Wyattet sosem kedvelte Lexi, de nem... ez most nem számít! - Hét év a Roxfortban nem volt elég, hogy érdemben jobb legyek... ne reménykedj annyira, hogy hamar végzünk. Persze, ha nem lenne időd, azt is megértem, gondolom sokat kell tanulod. - gyorsan teszem még hozzá, hiszen nem akarom magamat rá erőltetni. Persze tudom, hogy mi történt a könyvtárban, ő sem ellenkezett különösebbképpen, sőt ő volt az, aki kezdeményezett, mármint... az én hibámból persze, hiszen én voltam, aki megfogtam a kezét, de én sem mondtam nemet, sőt... Egy pillanatra lehunyom a szememet, ahogyan elfordulva pakolom elő a csészéket és próbálom szépen a gondolataimat lerendezni és egy kicsit rendbe tenni, mert egyelőre nem megy még tökéletesen, hiába hogy a szavaim nem ezt tükrözik. - Ami érdekel... azt hiszem a hasznos dolgok jók lennének, háztartási bűbájok teszem azt, bár mindig érdekelt a látvány mágia, de gondolom egy komplett tűzijátékot elővarázsolni nem a legegyszerűbb feladat és nem is ezzel kellene kezdenünk. - főleg, hogy még egy bögrényi vizet se nagyon tudok felmelegíteni, úgyhogy ne várjak el túl sokat magamtól és persze ő sem tud csodát tenni. Akaratlanul is oldalra pillantok, amikor mellém áll. A közelség még inkább zavarba ejtő ezúttal, főleg hogy ha így rá nézek őszintén szólva cseppet sem tűnik olyan őrülten fiatalnak, hiszen magasabb is nálam talán egy leheletnyivel. Elfordítom a fejem és inkább a bögrére koncentrálok. - Mondjuk kezdhetnénk akár ezzel is, felmelegíteni egy bögrényi vizet, vagy bepakolni egy táskába. Sose szerettem pakolni. - igen, ezeket ismernem kellene és akad, amit még tudok is hellyel-közzel, de mivel ritkán alkalmazom őket, még amit tudok is, az is kiesett, mivel nem igen gyakoroltam. Mindenesetre közben a tálcát szépen magamhoz veszem és visszamegyek a kis asztalhoz, a kanapéhoz, hogy leüljek és lepakoljam a tálcát is. Már minden rajta van, ami kellhet, filter és persze cukor, egy kis teasütemény és citrom. Lexi lelkesen ugrál, egy kekszet azért kap, talán akkor van esély rá, hogy ne követelje ki végig a figyelmünket.
♬ Tiltott szerelem ♬ ♦ Ruci ♦ Amikor a diák a tanár ♦ [You must be registered and logged in to see this link.]
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
Mosolyogva félreteszem a kutyás témát. Örülök neki, hogy nem reagált rám rosszul és, hogy ennyire örül nekem Lexi, ez már egy jó pont azt hiszem. Óvatosan megsimítom a kutyus buksiját, aztán pedig engedelmesen elfogadom a felkínált helyet és leülök. Kicsit oldódni érzem a feszültséget. Vagy csak magamban? Tekintetem a nő után fut, akarva akaratlanul, de amikor ezen kapom magam, egyszerűen csak megrázom a fejem és a kutyusra pillogok, aki idő közben mellém szegődött. - Örülök, remélem hamarosan már nem lesz rám szükség. - Magyarázom miközben megkapom a választ a kérdésemre. Érdekes ez, de most valahogy egyre jobban azt érzem, hogy remélem még sokáig szüksége lesz majd rám és kell hogy találkozzunk. Na nem mintha amúgy nem tudnánk, a könyvtárba vagy ilyenek... mint a múltkor... a kutyus zökkent ki a gondolataimból, akit megfogok, és inkább a földre leteszek mielőtt még bármi történne itt, vagy én vagy a kutya esnénk le valahova. Végül is egy kis kuncogás is kitörik belőlem még ez előtt, vicces ez az eb, tetszik, hogy ennyire kis pimasz. - Megígértem és... szeretem betartani az ígéreteim. - Válaszolom hasonlóan zavarodottan, mint Savannah, és közben felkelek, de még nem sétálok egészen oda hozzá, kicsit távolabbról méregetem mit csinál. - Hát igen, valami alapokkal. De akár csinálhatunk olyasmit is, ami érdekli... vagy amire szüksége van a mindennapokban. - Őszintén nem gondolkodtam rajta, hogy mit kellene tanulnunk, remélem, majd tud valami alapot adni mit szeretne, és akkor abból aztán könnyebben elrugaszkodhatunk. Kíváncsian vizsgálom a nőt, mit csinál, de amikor segítségért rám tekint, kicsit elmosolyodom. Odalépek mellé, pálcámat előhúzva, a megfelelő varázslattal felmelegítem a vizet. Elvégre nem lehet olyan nehéz, hisz már évek óta a tűz elemével foglalkozom. - Szóval, öö, milyen varázslatokra van szüksége... mondjuk még a munkájához vagy ilyenek? - Nem akarok felesleges varázslatokat rázúdítani. Azokat már utána biztosan tudná egyedül is.
Nem mondanám, hogy Lexi buta kutya, de nincs rossz tapasztalata vámpírokkal szemben, így talán érez valamit Ansleyn, de nem olyasmit, ami miatt ideges lenne, vagy másképp viselkedne, úgyhogy csak lelkesen üdvözli, amit én persze megpróbálok visszafogni valamennyire legalább, hiszen azért azt még sem akarom, hogy felugráljon rá, az azért még sincs rendben, ennél azért többet várok el tőle, hiszen jó kutya, csak hát... túlságosan lelkes. Bár legalább segít, hogy egy kicsit kevésbé legyen feszült a helyzet. A kutyák okosak, talán még érzi is, hogy van valami, és érdemes neki egy kicsit közbe lépni, hogy ne úgy viszonyuljunk egymáshoz, ahogyan... nos hát ahogyan az első pillanatokban sikerül. - Ennél is? Pedig Lexi nem egy visszafogott típus, de úgy látom téged kedvel. - majdnem kicsúszik a számon, hogy nem csodálkozom ezen, hiszen én is, nagyon is, de azt hiszem ezzel nem oldanám a feszültséget, csak még tovább növelném és jó lenne, ha valahogy sikerülne tényleg meglennünk úgy, hogy ne legyen egyértelmű valami van... mert úgy érzem, hogy valami nagyon is van, csak nem szabadna, hogy legyen. Ennek így van értelme? - Köszönöm! Igen, kényelmes, ülj csak le, én pedig akkor hozok valami ihatót. - szegénykém úgy álldogál, mintha nem találná a helyét, ami nem csoda, ahogyan elváltunk érthető, hogy egyelőre nem tudja hogyan kezelje ezt az egészet. Mindenesetre a kanapé felé biccentek a fejemmel, hogy oda üljön le nyugodtan, és persze, ha megteszi, akkor Lexi azonnal le is huppan mellé, hogy amíg én eltűnök addig is lefoglalja. Bekucorodik közvetlenül Ansley mellé és lelkesen lihegve néz rá, mintha minimum a veséjébe látna, vagy kaját akarna, kb. ez a két opció van, de a második esélyesebb. - Valamennyit, azt hiszem menni fog ez, egy jó tanárral még én is képes vagyok fejlődni. - kikukkantok a szekrény mögül, ahonnan pakolom elő épp a teához szükségeseket és egy pillanat múlva már elő is kerülök két bögrével, teafilterrel, cukorral, citrommal, sőt még pár teasüteményt is sikerült fellelni. - Ezek már egy ideje meg vannak, úgyhogy nem tudom mennyire... Lexi! - persze ő már nyújtja is a nyakát, félig rámászva szegény srácra, hogy elérje a kekszet, olyan mértékben küzd, hogy ha Ansley nem kapja el, akkor biztos, hogy végül megbillen és szépen leesik a kanapé és az asztal közé. Csinált már ilyet, nem lepődöm meg rajta. - Azért örülök, hogy eljöttél annak ellenére, hogy... tudod. Khm... szóval mi legyen a következő lépés? Gondolom az alap bűbájokkal kellene foglalkoznunk igaz? - újfent sikerül kissé zavartan köszörülni meg a torkomat, miután a víz is meg van. Mivel mágia terén nem vagyok profi, egyelőre csak hideg, aztán természetesen a vendégemre pillantok, hiszen nem valószínű, hogy nekem menne, hogy forrót varázsoljak belőle. Ahhoz biztosan több tudás kell, mint egy könyv helyre pakolásához. - Segítesz ebben? - oh biztos vagyok benne, hogy neki menni fog, hiszen mégis csak olyan profin bánt a pálcával a könyvtárban is és valahogy eleve azt nézem ki belőle, hogy jó tanuló, kétlem, hogy egy kis vízmelegítés problémát okozna neki.
♬ Tiltott szerelem ♬ ♦ Ruci ♦ Amikor a diák a tanár ♦ [You must be registered and logged in to see this link.]
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
Pontosan nem gondoltam át, mit is fogok csinálni, mit fogok majd mondani. Csak rövid ideig itt topogtam az ajtóban, reménykedve, hogy majd ha bekopogtatok és ő kinyitja azt, minden gondom megoldódik és elszáll. Megbeszéltük, hogy tanítani fogom. Persze, még mielőtt megtörtént aminek lehet, hogy nem kellett volna. Mégis, azóta sokszor ő jár a fejemben. Hiszen nem mondhatnám, hogy rossz volt amit akkor este tettünk. Veszem a bátorságot, és kicsit abban reménykedem, hogy hosszú ideig várat majd, de nem. Azonnal nyílik is az ajtó, és a nőt és egy kutyát vélek megpillantani. Ja, igen, Lexi! Halovány mosollyal fogadom üdvözlését, és bizonytalanul lépek be, reménykedve, hogy a kutya nem érzi majd meg rajtam azt, ami vagyok és/vagy inkább nem fog túlzottan kiakadni miatta. Így kicsit bizonytalan tekintettel fogadom a szaglászást. Talán amikor már megbizonyosodhatok róla, hogy rendben lesz a dolog, lehajolok, hogy üdvözlő simogatással illessem a kutyulit. - Nem probléma, nálunk sokkal rosszabb a helyzet. - Mesélem, és ezzel megpróbálom oldani kettőnk között a kiélezett hangulatot. Még csak ekkor jutok el odáig, hogy körülnézzek a szobában. - Rendezett kis lak. Biztos kényelmes is. - Kényelmesebbnek tűnik, mint a hálótermeink és azt hiszem, ezt illik ilyenkor. Mármint megdicsérni a másik lakhelyét. Mert mindenki ezt teszi...hátha előjön valami kisebb beszélgetési téma. Jóformán a szoba közepén álldogálok, nem tudom mit kezdjek, hová menjek, mit szabad és mit nem, én pedig nem szeretnék kellemetlenkedni, úgyhogy inkább, miután a nőnek sikerült jól elhadarni a mondandóját, biztató mosolyt küldök felé. - Akkor azt hiszem inkább élnék a tea lehetőségével, ha nem nagy gond. - Nem mondom, hogy nem érzem rajtunk a múltkori események feszültségét, de valamelyikünknek meg kell próbálnia lerázni magáról és kicsit mást mutatni. Azt hiszem most én leszek az. - Valamennyit sikerült gyakorolni a múltkori után? - Béna próbálkozás, de kezdetnek talál nem lesz olyan rémes.
Hát persze, hogy azonnal felfigyelek rá, ahogyan Lexi hegyezni kezdi a fülét és az ajtót lesi, valószínűleg, amikor már Ansley itt van és kint ácsorog. Valahogy mégis olyan furcsa érzésem van, hogy nem lenne jó, ha most felpattanna és ugatni kezdene, ezért inkább csak simogatva nyugtatom meg, hiszen ha tényleg van odakint valaki, aki még hezitál, hogy egyáltalán bejöjjön-e, akkor jobb, ha adok rá neki lehetőséget, hogy végül mégis csak kopogtasson, mintha szegényre a kutyám még jól rá is hozza a frászt. És igazam lesz, hiszen hamarosan kopogtatás hangja üti meg a fülemet és erre persze már Lexi is ugat párat. Nem az az agresszív típus, hogy egyből az ajtó előtt vad csaholásba fogjon, de persze kiugrik az ölemből és az ajtóhoz szalad. Én magam is feltápászkodom és ajtóhoz sétálok, hogy aztán kinyissam a sejthető vendég előtt, hiszen megbeszéltük, hogy tanítani fog, de őszintén szólva nem voltam benne teljesen biztos, hogy végül tényleg így lesz és tényleg eljön, főleg a múltkori után. - Szervusz Ansley! - halvány mosollyal az arcomon lépek hátrébb egy másodpercnyi tétovázás után. Nem, a legutóbbi alkalom után az is furcsa lenne és zavarba ejtő gondolom mindkettőnk számára, ha akár csak két puszival is, vagy csak egyel, de ilyen módon köszönnék. Persze ennek hála elfeledkezem a tényről, hogy Lexinek így szabad utat adok, így természetesen azonnal "támadásba" lendül és lelkes farokcsóválással egybekötve táncolja körbe a vendéget, amíg becsukja az ajtót maga mögött, hogy megszaglássza és persze eldöntse gond nélkül beengedheti-e a szobába. Én csak akkor lépek közbe, amikor már igyekezne fel is ugrálni, hogy simogatást követeljen ki magának. - Lexi! Nem így bánunk a vendégekkel. Ne haragudj, túlságosan... lelkes. - és őszintén szólva ezzel nincs egyedül, de én nem tehetem meg, hogy ilyen módon mutatom ki. Végül persze csak közelebb lépek újra, hogy ha esetleg Ansley számára kellemetlen lenne Lexi lelkesedése akkor elhúzzam onnan, mert a mostani felpörgött állapotában jó eséllyel még véletlenül sem fog majd hallgatni rám, ami igazából nem is lepne meg, de azért mégis csak vissza kell fognom, így illik, ha már én vagyok a gazdája. - Örülök, hogy eljöttél, esetleg kérsz valamit inni? Azt hiszem sok minden nincs, de vízzel szolgálhatok és talán még teát is össze tudok dobni. - ha sikeresen megszabadítottam Lexitől akkor kezdem csak a zavaromat gyors beszéddel álcázni, ami jó eséllyel nem igen fog sikerülni, főleg így, hogy szint hadarok, de nincs mit tenni. Valahogy oldani kell a feszélyezett helyzetet, hiszen rajta is látszik, hogy fogalma sincsen hogyan kezdjen bele, vagy inkább mit kezdjen ezzel az egésszel. Pont e miatt becsülendő, hogy mégis eljött.
♬ Tiltott szerelem ♬ ♦ Ruci ♦ Amikor a diák a tanár ♦ [You must be registered and logged in to see this link.]
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
Ami elmúlt, az elmúlt. Meg kellett már tennem. Az idő foga mindenkin fog, sajnos nem tehettem mást, túl sokáig húztam a helyzetet. A nyár segítség volt, hiszen kénytelen voltam hazamenni. Talán először nem is vették volna észre rajtam a változásokat, de nem tudtam hőn szeretett apám szemébe oly nagyot hazudni. Mondhatom, heteken keresztül szenvedtem haragját, majd végül elém állt és elmondta, hogy mégis csak a fia vagyok, nem tehet ki, egyszerűen nem tud kitenni. Megkönnyebbültem. Mégis tudom, hogy a kapcsolatunk már sosem lesz olyan, mint az előtt volt. Ezt onnan is felfedeztem, hogy a nyáron egy pillanatot sem gyakorolt velem, nem adott a kezembe fegyvert. Így hát magamtól edzettem. Valamilyen szintű megkönnyebbüléssel tértem vissza a Roxfortba. A tavalyi évben történtek után, össze szedtem ugyan magam és átléptem a következő évfolyamra, de nehézségek árán. Most meg kell változtatnom ezt. Jobban oda kell figyelnem, hiszen nem játszhatok el mindent, ami fontos számomra. Pontosan ezért is történt, hogy némi gondolkodás után, mégis Savannahhoz vezetett az utam. Tudom, hogy nem túl jó ami a múltkor történt, hiszen nem szabadna, de én mégis akarom ezt az egészet. Nem szeretnék tapló lenni, sőt, még a jelenlegi helyzetem miatt is kerültem a kapcsolatokat más nőkkel... amit páran az ismeretségi körömből már meg is jegyeztek, hiszen azelőtt szívesen álldogáltam az engem körül rajongó csajokkal, és fényeztem magam. Nem sokan tudják, mivé lettem és nem is fogják, életem egyik nagy hiába volt ez, és nem szeretném, ha sokan elfordulnának tőlem. Perceken keresztül álldogáltam az ajtóban azon gondolkodva, hogyan is kezdjek majd bele ebbe az egészbe. Őszintén még azon sem agyaltam, milyen varázslatokat fogunk ma gyakorolni, hiszen ilyenkor inkább mindig ő jutott eszembe. Végül felemeltem a kezemet, és kettőt-hármat koppintottam, jól hallhatóan, és megvártam, még nyitnak nekem ajtót vagy megszólalnak bentről, hogy bemehetek. Megpróbálok nem valami aggodalmas fejet vágni, és túl rajongót sem, te jó ég! Hogyan fogom ezt összehozni? - Jó... napot! - Halovány mosollyal az arcomon üdvözlöm a nőt amikor az ajtó másik oldalán megpillantom őt. Hogyan folytassam?
Évek óta egy szót se váltottam a szüleimmel, aminek jó oka van, nem túl kedves emberek. Soha sem támogattak, soha sem segítették az életemet, soha sem erősítették meg bennem a tenni akarást, mindig visszahúztak, de most mégis a hír, hogy anya beteg és hogy akármennyire is gyűlölik ezt az egész varázslósdit mégis tőlem kérnek segítséget... Tudom, hogy Albrechtnek igaza volt, el kell mennem és segítenem kell, mert ha nem tenném, akkor nem tudnék megbékélni önmagammal, de ettől még nem lesz könnyebb a helyzet és nem fogom jobban érezni magamat, ez biztos. Nem tudom még azt sem, hogyan fogok tudni belépni újra abba a házba, hogy hogyan leszek képes megbirkózni a régi emlékekkel, hogyan nem zuhanok majd vissza és leszek újra a régi önmagam, aki még megszólalni se nagyon mert a szülei közelében, ha csak nem kapott rá külön engedélyt és most oda kellene mennem... félelmetes lehetőségnek tűnik, és csak pár nap választ el az utazástól. Nem csoda, ha kissé megviselt vagyok ma és még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy Ansley eljön-e egyáltalán. Koncentrálnom kellene majd és igyekezni fogok, de ki tudja, hogy végül esetleg nem döntött-e úgy, hogy hagyja az egészet, ha már letámadtam és összezavartam szegényt. Mégis csak egy diák, fiatal még, bár a felnőttkor küszöbén áll, de még nem felnőtt, arról már nem is beszélve, hogy épp abban a korban van, amikor tombolnak benne a hormonok, én pedig az apró kis nem szándékos jelzésekkel ezeket csak felkorbácsoltam. Nem is tudom mit is képzeltem és azt sem, hogy miért is jár azóta is ezen az eszem, pedig ki kell vernem a fejemből és nem pedig akaratlanul is mosolyogni, amikor arra az estére gondolok, hiszen csúnyán megütném a bokámat, ha kiderülne akár csak az az egy... két csók is, nem hogy akármi más. - De legalább te itt vagy nekem. - mosolyodom el, amikor Lexi félre lökve a könyvet, amit a kezemben tartok odatolakszik az ölembe. Nagyon okos kutya, azt is könnyedén felismeri, hogy mikor nem olvasok, azt meg aztán gond nélkül, ha valami baj van, nem csoda, ha most is így tolakszik a kis drágám, én pedig nem tudnék és nem is akarok neki ellent mondani. Jól esik, hogy itt van és remélem, hogy Ansley-vel is jóban lesz majd, de hát miért ne lenne? Kicsit megdögönyözöm, ő igazi hű társ, még úgy is, hogy képes voltam ott hagyni őt Wyattnél, valahogy megértette, hogy nem tehettem mást és azt is, hogy végül mégis visszamentem érte. Még egy nagy cuppanós puszit is adok a feje búbjára, tényleg olyan nekem, mintha képes lenne pótolni bárkit, aki hiányzik az életemből, egyszerűen imádom. Ha valaha túl öreg lesz és el kell búcsúznom tőle... fogalmam sincs, hogyan bírom majd ki.
♬ Tiltott szerelem ♬ ♦ Ruci ♦ Amikor a diák a tanár ♦ [You must be registered and logged in to see this link.]
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
- Nem lenne nálam, ha nem lett volna az, nem? – nem sok mindent kaptam gyerekkoromban, és még kevesebb barátom volt, szóval igen, számította az az üveggolyó, aztán elment, de megtartottam, felnőttem és…. valahogy eljutottam ide. Nem éppen az álom élet, de jobb, mint egy börtönben nézni a fehér falat egész nap. – Most neki mehetnék. Elbánnék vele, ahogy ő veled. – vagy ahogy az apám vele… sokszor gondoltam arra, hogy majd apám egyszer eljön valamiért, én pedig ott állok egy puskával a kezembe, és lelövöm. De persze nem szíven, nem akarnám, hogy egyből meghaljon. Azt akarnám, hogy szenvedjen, úgy szenvedjen, ahogyan én szenvedtem. - Nem teszem. Nem érdekelnek. – rántom meg a vállam. Tényleg nem, és soha nem is érdekeltek, már kiskoromban megtanultam nem foglalkozni azokkal, akik ócsárolnak engem. Az iskolában, már ha bementem, akkor is folyton ez volt, folyton csak támadtak, összesúgtak a hátam mögött, nevettek rajtam… már nem érdekel, már ott megtanultam nem foglalkozni velük. – Mondjuk…vársz, hogy megöregedjen és gyengébb legyen. Egy öreget sem más megverni, mint egy gyereket. – én legalábbis biztos nem hatódnék meg, ha apámat meglátnám öregemberként, úgy is beverném azt a hülye pofáját. Bár amúgy sem olyan idősek a szüleink, az én apám legalábbis…. talán az ötvenes éveiben járhat. - Van szék meg… ágy is, vagy valami olyasmi, de… ott aludni gondolom nem fogsz. – mert miért is tenné, igaz? Amúgy sem valami komfortos az egész, de én elvagyok ott, hasonló helyen éltem mindig is, már megszoktam, már nem zavar, jól kibékültem magammal,és a helyzetemmel is az évek során. – De… innen nem biztos, hogy adnak. – ráadásul valami varázsló állat húsát azért nem eszem meg olyan szívesen. Mondjuk…. egyszarvúra nem nagyon fáj a gyomrom. Mindegy, talán egyszer megpróbálok onnan kérni, bár nem hinném, hogy adnak. Legrosszabb esetben akkor veszek egyet, igaz? Nem a világvége, ha nem én lövöm le azt, amit megeszek. - Te tudod. – de én azért a helyébe nem így állnék ehhez hozzá. Nem vagyok egy angyal, soha nem voltam az, és voltak nekem is a…szokottnál is szarabb napjaim, szóval nem vagyok egy ártatlan lélek, pont ezért is lepett meg, mikor a szakállas fickó eljött, hogy felajánljon egy munkát. A szavaira már csak bólintok egy aprót. Igen, talán nem kéne elrontani, mert…azt hiszem végül is javult valamit a helyzet a múltkorihoz képest. Vagy ha nem is változott, de én azért úgy érzem, hogy igen, hogy tényleg valami más lett. Talán én, talán ő, talán…valami más, nem tudom, de így érzem. - Akkor nagyon mélyre láthat. Te neked…van valaki… tudod, jóbarátod itt a falak között? – mint nekem Hagrid mondjuk, aki segít, néha eljön hozzám, hoz valami piát, vagy csak meg kér valamire, volt már, hogy én kértem meg őt, szóval egész jól kijövünk, ami nem egy rossz dolog.
- Igen Morgan kaptad és nekem... fontos volt tudod ugye? - tudom, hogy mást mondtam, de mérges voltam és nem tetszett, ahogyan hozzám állt akkor. De attól még úgy gondolom, hogy fontos, nem véletlenül adtam oda neki, pedig nekem se nagyon volt semmim. Nem kaptam ajándékokat a szüleimtől, nem kaptam szép dolgokat és az egyetlen értékesnek gondolt dolgot simán odaadtam neki, hogy jobb kedvre derítsem vele, hogy legyen valamije, aminek örülhet. Nem bánom, most is megtenném, akkor is, ha minden egyes kiszökés miatt, amit tettem elég szépen kaptam, de akkor is megtettem, mert fontos volt nekem annyira, hogy kockáztassak ennyit, hogy vállaljam a rosszat miatta. Erről szól a barátság, hogy a másik érdekeit a sajátod elé helyezed, aztán jött a nagy lehetőség és... akkor először hibáztam. - Dehogy! Nem szállhattál volna szembe az apámmal, és ha meg is teszed csak neked lesz rosszabb otthon és nem oldódik meg semmi. Gyerekek voltunk, esélyünk sem volt. - ott nem, mert olyan volt a világ, amilyen, nem tehettünk volna semmit sem a szüleink ellen, mert akkor is oda kellett hazamenni, hogy legyen hol aludni. Még sem tehettük meg, hogy teszem azt elszökünk és kész. Hová mentünk volna? - Hát az ő véleményükkel akkor ne foglalkozz. - halványan mosolyodom csak el. Nem érdekes, hogy mit mondd más, főleg olyan, aki nem ismeri őt, mint ahogyan én, az számít jobban, amit én mondok, legalábbis remélem, hogy így van. - Ezt pontosan hogy érted? Hogyan üssek vissza akkor, ha engem nem bántanak? - talán értetlen vagyok kicsit, vagy nem vagyok annyira profi ütésváltások terén, hiszen én nem nagyon szoktam visszaütni senkinek sem, de... a jó ég tudja. Igazából így se hiszem, hogy meg tudnék ütni bárkit is. - Akkor jó, szívesen megyek, akkor is mennék, ha... nekem kéne széket vinni. - mosolyodom el, mert hát nem gond ez nekem. Szeretnék vele időt tölteni és ha már ő ajánlotta fel, hogy ez is egy lehetőség, akkor azt hiszem érthető, ha szívesen megoldom bárhogyan. Ülök én a földön is, nem gond. - Hát tudod akár innen a konyháról is lehet kérni valami húsfélét és akkor nem kell lőnöd, vagy Roxmortsban vásárolni. - tudom oda talán neki macerásabb lemenni hoppanálás nélkül, de nem kell minden áron friss húst lőni ahhoz, hogy az ember ehessen valamit. Meg lehet ezt oldani másképp is, veszélytelenebben. - Akkor sem érdekel. - rázom meg a fejemet. Ölt, véletlenül, mert valaki a nyila elé szalad, de nem szándékosan tette, nem azért, mert meg akart ölni valamit, ez pedig azért igenis nagy különbség. De ettől még nem akarom elrontani ezt. Most úgy érzem valami jobb lett, és én nem akarom hirtelen lerohanni sem őt, mert láthatóan attól is megijed. - Akkor nem rontjuk el jó? - mosolyodom el igaz csak halványan, de akkor is. Nem kellett volna csak úgy megcsókolnom, butaság volt, de... az ember hibázik néha hirtelen felindulásból. - Vagy csak látja benned a lehetőséget, az is könnyen lehet. - én nem hiszem, hogy azért Hagrid bárkinek segít. Olyan ember nincs, aki mindenkiben lát lehetőséget, csak olyan van, aki látja abban, akiben esetleg más nem, ez azért elég nagy különbség.
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
- Ja, kaptam. – bólintok egyet a szavaira. Na igen, az üveggolyót, ami…ami csak egy üveggolyó, ahogy azt nagyon jól megmondta ott a kunyhóban. Mindegy, abban igaza van, hogy kaptam, de ettől függetlenül még kevés dolgom volt, és kevés dolgom van most is, ami úgy tényleg az enyém lenne, de nem baj. – Tehettem volna régen is , nem? – persze, gyerek voltam, de azért tehettem volna az ellen valamit, hogy ütötte őt az apja, nem? Nem tudom, nekem más az mikor egy férfit, és mikor egy nőt ütnek meg, na de hogy gyereket üssenek…az már a szánalom legalja, undorító dolog, remélem ezt tudják. - Egyesek szerint nem csak néha vagyok undok. – hanem mindennap, hogy őket idézzem, de… elküldtem őket a francba inkább, engem ne cseszegessenek a diákok, és ha már itt tartunk, akkor a többi személyzetis sem. Az én területem az erdő, nekem senki ne jöjjön azzal, hogy mi történt a folyosókon, nem azért ügyelek. – Csak azt mondom, hogy… visszaüthetsz máskor is. Nemcsak akkor, ha megütnek. – ezt úgy értem, hogyha akkor üt vissza, jóval többet kap, de ha mondjuk akkor üt vissza mikor az apja tehetetlen és ő már felnőtt…akkor jóval nagyobb az esélye annak, hogy nem kap többet, igaz? Szerintem legalábbis. - Igen, annyira azért nem.[/b] – ismétlem meg a szavait egy bólintás közepette. Nem vagyok egyszerű eset,. ezt már sokan elmondták nekem és éreztették is velem, de azért olyan szörnyen rossz sem vagyok. Nem vagyok optimista, sem pesszimista, inkább csak realista, én azt hiszem el amit látok, és azt látom, hogy szar a világ. - Az van, két szék is van, szóval… elférünk ott ketten is. – nem éppen egy luxus apartman és nem is egy családi ház, elég egyszerű kis viskó, de áll még, én egész jól elvagyok benne, emlékeztet arra a kis vadászházra ahol éltem. Ami apám távozása után az enyém volt. – Ahhoz lőnöm kéne valamit, de… nem szívesen lövöldözöm itt. – húzom egy halvány mosolyra a számat. Na igen, a múltkor is meglett annak az eredménye, hogy vadászni indultam, igaz? Lelőttem őt, majdnem meghalt, ha kicsit pontosabb vagyok és ő lassabb, akkor már nem is lenne itt. Szóval az itteni vadászat kilőve. - Pedig talán kéne. Voltam börtönben is egy darabig. – onnan jöttem ide, legalábbis onnan hoztak ide mert az igazgató jött el, hogy felajánlja ezt az állást, bár azt nem tudom, hogy miért személyesen tette meg, elküldhetett volna valakit magával, de… biztos számolt azzal, hogy elküldöm a picsába. – Igen, azt hiszem…azt hiszem értem. – bólintok a szavaira. Nem akarja elrontani. Én sem akarom, úgyhogy jó lenne, ha nem is rontanánk el, igaz? - Hagrid elégé…gondozó természetű, ő segítene bárkinek. – rántom meg a vállamat. Nem feltétlen azért van ez mert én olyan jó vagyok, talán inkább, mert Hagrid az, nem?
- De tőlem kaptál. - mert nekem régen is fontos volt. Lehet, hogy gyerekként hibáztam, rossz döntést hoztam, de próbálom valahogy helyrehozni a dolgot. Remélem csak, hogy sikerül. Nem azt mondom, hogy hirtelen változzon meg és legyen olyan, amilyen régen volt, de azért mégis csak valahol reménykedem benne, hogy idővel azért tud majd változni. Számít neki az üveggolyó, még ha csak egy üveggolyó is, de nekem fontos az, hogy megtartotta és hinni akarok abban, hogy okkal történt meg és hogy e miatt nem köszönt el tőlem ahogy visszaértünk a birtokra. - Igen és hálás vagyok, hogy meg akarsz védeni tőle. - nem teszem hozzá, hogy akár segíthetne is. Nem is tudom, hogyan lehetne vajon az akaratot növelni? Sosem ütöttem vissza, én inkább mindig csak elviselem azt, ami történik, ő viszont nem ilyen, de mivel lőni sem akart megtanítani, nem hiszem, hogy ezt vállalná, vagy hogy lehetséges lenne egyáltalán. - De engem nem zavar, én tényleg kedvellek, akkor is, ha undok vagy néha. - tényleg csak néha... fogjuk rá. Nehéz jellem, de rossz dolgok történtek vele, szóval e miatt ez simán megérthető. Én ettől még kedvelem és úgy gondolom, hogy idővel talán ő is megkedvelhet majd megint engem, vagy... majd ki tudja mutatni, ha esetleg így érzi. Nem azt mondom, hogy hamar, vagy azonnal, de majd szépen lassan remélem. - Szóval mégis jobb, ha nem ütök vissza? Összezavarsz. - mosolyodom el, de nem gondolom komolyan. Igaza lehet. Az apámnak ha nekimentem volna rosszabb lett volna, így is voltak olyan időszakok, amik... nagyon durvák voltak és Wyatt sem volt az a típus, aki megáll, ha kihúzom nála a gyufát. Igen, elviseltem mindent, mert így volt jobb, így úszhattam meg jobban. - Jól van, akkor annyira nem vagy nehéz eset. - mosolyodom el újfent. Hát na tudjuk mindketten, hogy nem egyszerű ember, de én azért nem fogok csak úgy meghátrálni, mert szeretném, ha újra jóban lennénk és szeretném látni, hogy képes újra mosolyogni, vagy örülni egy egyszerű almának is, akkor is, ha vannak és voltak rossz dolgok az életében. - Szívesen benézek hozzád, nem igénylek nagy helyet, egy szék bőven elég. - vonom meg a vállamat egy félmosollyal. Nem azt mondom, hogy az ital az, ami annyira vonz, mert hát tudjuk, hogy kettőnk közül én vagyok a kevésbé nagy ivó, de ettől még örülök már csak annak is, hogy egyáltalán meghívott. - Akár főzhetnél is valami... vadhúst, vagy nem tudom. - gondolom ő azért önellátóbb, hiszen mégis csak nem egy szerető családban nőtt fel, ahol a szülei mellette voltak és támogatták és főztek rá. Nem vagyok én finnyás alkat, megeszek sok mindent, még akár az őzhúst is... maximum nem gondolok rá, hogy bambi volt előtte. - Engem nem érdekel, hogy miket tettél. - és ettől még nem tartom rossz embernek. Én emlékszem arra, hogy milyen volt gyerekként, emlékszem arra, hogy milyen volt régen, és egyszerűen csak úgy jött ez az egész, és most tényleg úgy érzem, hogy hiba volt. - Én csak... nem akarom elrontani tudod? - elhiszem, hogy jó volt, ha azt mondja, csak hát elég bonyolult ez az egész azt hiszem. Nem akarok neki rosszat, és nem akarok olyat se tenni, amitől kellemetlenül érzi magát, akár csak egy kicsit is, mert... nem és kész. Sok rossz dolog történt vele és én azt szeretném, ha most már jók történnének, és majd... lesz, ahogy szeretné, ennyi a lényeg. - Igen, valahogy én is így képzelem el őt, de szerintem ő is kedvel téged, látod bőven van benned jó. - és Dumbledore is segített neki, ő sem tesz véletlenül dolgokat. Én is úgy gondolom, hogy talán van egy érdes és nehéz külseje, de ha az ember megpróbál mögé látni, akkor láthat ott olyasmit, ami jó és... én látok is.
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
- Kevés dolgom volt, és… még kevesebb dolgot kaptam régen. – így hát igen, az az üveggolyó is fontos lett éppen ezért, mert apámtól soha nem kaptam semmit sem, nem tudhattam soha sem milyen érzés adni, vagy kapni, és mivel kaptam tőle, így fontos lett az az üveggolyó, de… ő mondta, hogy az csak egy üveggolyó, igaz? – Mindegy, azért… jobb félni, mint megijedni, vagy hogy is mondják. – azt hiszem így. Gőzöm nincs, hogy miként működik a muglik ellen ez a védővarázslat izé, de gondolom ez is tönkremehet, vagy megszűnhet, vagy kikapcsolhatják, vagy akármi, szóval a lényeg, hogy az a görény ne tolja ide a rusnya pofáját, mert megbánja. - Undok… ja, ezt sokan és sokat mondják. – Hagrid is megjegyezte már, hogy sokszor túlságosan undok vagyok egy-egy állattal, de nem tehetek róla, én ilyen vagyok, előttem ez volt mikor felnőttem és ez ragadt rám, most már nem igen tudok rajta változtatni, mert felnőttem. – Ja, de őket félholtra is verik. – és az erősebb nők általában nem ütnek vissza, egy nő, nem tud legyűrni egy férfit csak úgy, legalábbis egy átlagos nő egy átlagos férfit nem, és éppen ezért nem is baj, hogy nem ütött vissza, mert csak rosszabbul járt volna, mint amúgy is járt. - Annyira azért nem vagyok… nehéz eset. – de, talán igen, de azért nem szívesen mondom ezt magamra, mert magamról sem éppen valami jó az, ha nem vagyok jó véleménnyel, és nem azt akarom mondani, hogy én vagyok a legjobb ember a Földön, de…biztos van azért nálam jóval rosszabb ember is. - Vagy… majd te is benézhetsz hozzám. Nem valami nagy a kunyhóm, de… elfér két ember. És nekem is van piám. – ajánlom fel, ha esetleg lenne kedve, de persze nem sértődök meg ha nem, mégiscsak egy kunyhóban lakom, egy kunyhóban ami nyomokban sem hasonlít egy normális tanári, vagy személyzeti szobára. – Mert nem vagyok valami jó ember. Sok szarságot tettem. – többek között például egy embert is megöltem, igaz, az pont nem volt szándékos, de ezen kívül is pont elég van már rovásomon, szóval azt hiszem jogosan lehet azt mondani, hogy nem vagyok valami jó ember, mert…tényleg nem vagyok az és kész. – Jó volt, csak… nem ehhez vagyok szokva. – mondom kissé zavartan, és inkább a piámmal szemezek amit a számhoz is emelek, hogy igyak belőle. Nem azt mondom, hogy hiba volt, de nem vagyok ehhez szokva és elégé meg is lepett vele, szóval… mindegy, azt hiszem most én vagyok az aki ezt elrontotta. - Hagrid? Ő elég..nagydarab. Kedves fickó, bár kissé naiv. Olyan, mint valami óriásnak öltözött bárány. – ártatlan. Igen, ez a legjobb szó rá, de persze kedvelem azért őt, szerintem ez kihallatszik a hangnememből is. Hagridot kedvelem, vannak neki is elég fura dolgai, de alapjáraton kedvelem.
- Akkor szerencsés vagy, nekem maximum Lexi. De látod fontos neked mégis csak. - az üveggolyó, amit tőlem kapott, fontos neki és ez nekem igenis jól esik és örülök neki, hogy ezt mondja, hogy vége kimondja, még ha ilyen burkolt módon is azt hiszem. Nekem számít, hogy ez ne csak egy tárgy legyen, hogy ne csak egy semmiség legyen, hanem jelentéssel bírjon számára, mert a múltunk egy része és ez alapján úgy érzem, hogy ez mégis csak számít. A hibáim ellenére és akkor én is fontos vagyok neki még most is talán. - Egyébként sem tudna ide jönni, egyszer mugli. - nem jutna be a Roxfortba, én pedig nem tervezem, hogy elmegyek innen. Mármint persze időnként elmehetek, nem arról van szó, hogy örökre a birtokon maradok, de nem tervezek költözést és azt sem, hogy Londonban fogok majd élni. Nem volt ott jó nekem, most sokkal jobb, itt sokkal jobb. - Néha azért undok tudsz lenni tudod, de... attól még jó vagy a magad módján. - hiszen nekem is segített igaz? Tény, hogy vannak nehéz pillanatai, amikor felettébb bántóan tud viselkedni, amikor mintha minden és mindenki rossz lenne, aki csak a környezetében van és az ember alig mer hozzászólni, de ez érthető, hiszen nem igazán volt kellemes élete eddig. Azt pedig nehéz elfogadnia, hogy innentől ez változhat és lehet jó. - De vannak erősebb nők nem? Akik küzdenek, én nem küzdöttem. - igaza van, én kibírtam és elviseltem az apámat, ahogyan Wyattet is, mert nem igazán volt más választásom. Én nem ütöttem vissza, ahogyan ő tette, én nem támadtam, én nem vagyok ehhez elég erős, elég kemény. Lehettem volna, de nem ment, talán ma sem menne. - Könnyű eset sem vagy, de megbirkózom veled. - mosolyodom el. Menni fog, ahogyan eddig is ment, bármennyire is igyekezett undok lenni, netán elmarni magától, attól még nekem sikerült kezelni ezt, többnyire. Persze nekem se megy könnyen, mert vannak olyan reakciói, amiktől néha legszívesebben kiborulnék, de... tudom, hogy nehéz volt neki, úgyhogy igenis esélyt kell adnom neki, a barátságunknak, a régi barátságnak, hogy ne múljon el csak úgy. - Oh, hát én meg főleg nem, szóval majd akkor elkortyolgatjuk, majd máskor is benézel, engem nem zavarnál. - eddig sem zavart volna, ha netán úgy érezné, hogy be akar nézni. Szeretnék vele találkozni, minél gyakrabban, csak hát nem akarom magam ráerőltetni sem, és elég nehéz meghatározni, hogy mikor zavarom, vagy mikor nem. A szavaira épp ezért rázom meg a fejemet. Nem csalódom benne, mert nincsenek olyan nagy elvárásaim, ami miatt lehetne. Tudom, hogy milyen és én csak szeretném, ha jobb lenne neki, ha mosolyogna időnként, ha boldogabb lehetne, ha visszaadhatnék neki abból, amit elszúrtam. - Miért ne érdemelnéd meg? Akkor... ezzel azt mondod, hogy mégis csak hiba volt, hogy... neked nem... - megrázom csak egy sóhajjal a fejemet. Nem kellett volna igaza van. Barátok voltunk régen, legyünk csak megint barátok, hiszen az működött igaz? Én nem is tudom, hogy mire gondoltam. Egyszerűen csak jött, azt hiszem a mai felfokozott érzések miatt és az alma és Lexi és... úgy minden. Az almát végül egy bizonytalan bólintással veszem át tőle. Mégis mit gondoltam? Pont az a baj, hogy nem gondolkodtam, de azt kell. Gondolkodj Savannah! Különben csak megint elszúrod. - És milyen fickó az előző vadőr? Vele szoktál azért beszélgetni? - gyors téma váltás, terelés, mert őszintén szólva szégyenlem magam, hogy ez az egész így sikerült, hogy megint gondolkodás nélkül cselekedtem. Nem akarom én ezt most elrontani, tényleg nem.
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
- Pedig vannak fontos dolgok. Egy-kettő. Nekem például az…íjpuskám. Vagy az üveggolyó. – mert azt is megtartottam nem? Nekem van egy-két olyan dolgom, ami azért fontos, amit megtartottam, mert például az íjpuska sem régóta van meg, de kissé olyan, mintha már a részem lenne, mióta meg van, azóta itt vagyok, és azóta…kicsit más minden. Kicsit. – Szerintem se fog, ha szereti a tökét, de ha mégis, akkor szólj. – bólintok egyet. A fickót biztosan kasztrálom akkor. Nem arról vagyok híres, hogy visszafognám magamat, és ne is fogom magamat visszafogni, már csak az kéne, akkor a világ is változna. Az ilyen seggfejeknek kell a verés. - A magam módján? Az mit jelent? – talán tudom, hogy mire gondol, talán nem, de azért kissé meglep az, hogy azt mondja…jó vagyok. Soha nem voltam jó, senki nem mondta, és nem is éreztem magamat jónak, pont azért vertek mindig, mert soha nem voltam elég jó, mert már a saját anyámat is megöltem , igaz? Baromság. – Nő vagy, nem is tudnád úgy szétrúgni a seggét, mint én. Te…kibírtad. – én zokszó nélkül nem, én apámnak is sokszor nekiugrottam, persze, kölyök voltam, könnyedén győzött le, aztán még több verést kaptam, de én soha nem az a fajta ember voltam, aki csak tűr. - A nehéz esetekkel….ennyire nehéz eset lennék? – talán van valami mosolyféle az arcomon, de… csak talán, én magam sem tudom, nem igazán szoktam mosolyogni, ennek meg van az oka, az életem nem éppen úgy alakult, hogy sokat támadjon kedvem csak úgy mosolyogni. Egyáltalán nem, én erre nem vagyok képes. - Ennyire sokat azért nem iszom. – rántom meg a vállamat. Ha jól látom akkor nem csak egyet vet, és azért nem iszok ilyen sokat egy nap alatt, de…talán akkor több napra vette. Igen, annak úgy lenne értelme, ha több napra vette, és nem csak egyetlen egyre, az úgy fura lenne, felettébb fura. – Akkor jó, mert… csalódnál azokban az elvárásokban. – nem vagyok jó abban, hogy megfeleljek az emberek elvárásainak, de ezt gondolom ő is tudja, azért szerintem látszik rajtam, hogy alapjaiban véve sem vagyok az a fajta ember, aki elvárásoknak akar megfelelni. Nem, én senkinek sem akarok megfelelni, miért kéne? Semmiért. – Nem…nem baj, csak…hirtelen csináltad és… nem igazán érdemlem meg. – mert nem vagyok azaz ember aki ilyet érdemel, én inkább az a fajta vagyok aki csak úgy elvan magában és kész, nem csinál semmit, csak amihez éppen kedve van, nem akarja megváltani a világot sem, csak…élni benne valahogy, akárhogy. Nem Savannah hibája ez. Az almát végül én feszítem ketté, majd az egyik felét felé nyújtom, míg a másikba harapok egy nagyot. – Kéred? – ha igen, hát odaadom neki, ha nem, akkor….maximum megeszem és kész.
- Nem tudom, sosem ragaszkodtam olyan nagyon dolgokhoz, valahogy nem volt rá okom. - nem tudom, tényleg nem kötődött olyan sok minden hozzám régen sem. Megtanultam nem fontosnak tartani az életemben lévő tárgyakat és embereket. Az a baj, hogy ha túl sok mindent sorolsz fontos kategóriába, akkor amikor elveszíted őket, akkor rémesen fogod érezni magad és idővel úgyis elveszítesz mindent. Ezt már megtanultam. Vagy a saját hibádból, vagy máséból, de úgyis ez a vége. Azt hiszem e miatt nem ragaszkodtam olyan nagyon soha sem a dolgaimhoz. Még Lexit is képes voltam ott hagyni, pedig nem szabadott volna, de már nem teszem meg újra, ebben biztos vagyok. - Én se hinném, hogy fog, de... mindenképpen szólok, köszönöm. - mosolyodom el. Azért kedves tőle az, hogy meg akar védeni, még ha Wyatt ide nem is teheti be a lábát, de ettől még ugyanúgy szép tőle, hogy így áll hozzám, pedig nem lenne köteles védeni engem. Senki se védett soha, már azt hiszem megszoktam. - Jó vagy Morgan, a magad módján igenis jó vagy. - lehet, hogy simán beveri valakinek a képét és az is lehet, hogy nem beszél általában valami szépen és vannak bőven hibái, nem tudja kezelni a legtöbb normális emberi helyzetet, de... attól még nem gondolom, hogy rossz ember lenne. Rossz dolgok történtek vele, ami miatt ilyenné vált a jelleme, de ennyi, ez... javítható, és én nem gondolom úgy, hogy ne tudnám őt kezelni, vagy zavarna. - Pedig mondhatnád azt, én nem ütöttem vissza Wyattnek sem, gyengébb vagyok nálad. - kibírom azt, amit muszáj, de ennyi, ettől még nem vagyok erős és talán nem is leszek az soha. Ő sok mindent bírt ki és vészelt át és jó eséllyel én nem tudtam volna ezt megtenni. Ha az én életem alakul úgy, ahogyan az övé, jó eséllyel én sokkal előbb összeomlottam volna, vagy is.. igaza van, én nem bírtam volna. - Tudod talán csak van egy ilyen megmentő komplexusom és szeretek a nehéz esetekkel kezdeni. - rántom meg végül a vállamat egy félmosollyal. Végülis ilyen is van nem? Van, aki szeret segíteni akkor is, ha tudja, hogy nem tud és próbál változtatni másokon, akkor is, ha amúgy esélye sincs és tudja, hogy így van. Morgan azért más, ő sosem bántana, sosem tenne rosszat ellenem, ő egyszerűen csak... nehéz életet tudhat maga mögött, e miatt a jó dolgokat nem igazán tudja hogyan kellene kezelni. - Oh, hát... én nem. Én miattad vettem. - bár ezt azt hiszem már eddig is teljesen egyértelmű volt. Nem kéne nekem ital, csak azért, hogy betegyem a szekrénybe és ott legyen, arra minek pénzt kiadni? Nem hiszem, hogy van értelme. Én csak azért vettem, hogy neki legyen, ha eljönne és reméltem is, hogy el fog majd jönni, és így is lett, eljött, és volt értelem megvennem a rendes italt, főleg hogy bőven van mit meghálálnom neki. Mégis csak eljött velem és neki köszönhetem azt, hogy Trixi jól van. - Nem baj, nem azért látlak vendégül, mert elvárásaim vannak. - nem, még véletlenül sem. Nem várom el tőle, hogy változzon a kedvemét. Nem várom el tőle, hogy hirtelen máshogy viselkedjen, nem várom el, hogy egyszeriben kedves és rendes legyen. Ő ilyen és én régen szerettem vele lenni, ez nem változott csak a miatt, hogy már nem vagyunk gyerekek. Ezért csókolom meg, bár szinte csak egy puszit kap a szájára. Csak úgy jön a késztetés a régi emlékek miatt, a jó érzések miatt. Persze nem úgy reagál, ahogy várnám. Nem tudom, hogy egyáltalán mit várok, talán semmit, de látom, hogy szinte megijed attól, amit teszek. Összeszorítom a számat, és inkább az almára figyelek. Sikerül végül kettéroppantani. Bizonytalanul tartom felé az egyik felet, a másikat pedig egyszerűen csak az ölembe ejtem így elsőre. Nem is tudom... nem így akartam, nem sokkolni akartam azzal, hogy megmertem csókolni. - Sajnálom, én... nem akartam kellemetlenséget okozni neked. - azt hiszem az már ezzel jár, ösztönös cselekvés, ahogy kicsit hátrébb csúszok a kanapén, távolabb tőle. Butaság volt, hiszen csak barátkozunk, próbáljuk feleleveníteni a régi dolgokat, én meg... megijesztem ezzel. Nem szabadott volna.
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
- Nem a volt pöcs pasidra gondolok, hanem úgy… általánosságban. – egy dolog az, hogy nem hozott el onnan semmit sem, azt még talán meg is értem, mert a pasija egy hülye állat, aki igenis megérdemelte azt, hogy eltörtem az orrát, el kéne holnap is, míg meg nem tanul beszélni egy nővel az a pöcs. – Az a barom aligha fog zaklatni téged. Ha mégis, szólj, és beverem a pofáját. – szívesen megteszem, újra és újra, már akkor is nagyon jól éreztem magam mikor először húztam be neki. Erőszakos vagyok, tény, de nem ütöttem soha meg nőt, és nem is fogok megütni egy nőt. - Akkor jó. Nem vagyok olyan jó, mint reménykedtél benne. – messze nem, azt hitte, azt remélte, hogy én majd családot alapítok, elfelejtek mindent, lesz egy jó állásom, autóm…nem, nem ilyen lett az élet, sőt, pont ellenkezőleg, inkább csak nem volt semmim, ami volt, azt a keveset is elvesztettem gyorsan. – Nem azt mondom, hogy gyenge vagy. Csak azt, hogy jóban megsínyletted, mint én. – rántom meg a vállam. Más volt, neki volt családja, fenntartottak valami normális látszatot, még ha belülről rohadt is az egész. Engem apám akkor vert meg ha otthon voltam, elmehettem akár napokra is, nem történt semmi, de ha visszamentem…. persze, miért mentem vissza, igaz? - Nem tudom. – rántom meg a vállam. Fingom nincs, gondolom neki sem, de nem ütött vissza, szóval akkor most erről felesleges végül is beszélni, igaz? Nem tette meg, és már nem is teheti meg, az időt nem lehet visszaforgatni, és az a hülye pöcs is parkoló pályán van. Ezért kellett neki eljönnie. Engem ha félholtra is vernek utána, de visszaütök, nem tudom elviselni azt, ha valaki megüt. Egyből vissza kell támadnom rá. Gondolom az apám miatt, mert túl sokat vert, és túl sokat éreztem miatta magamat megalázva, hogy átéljem ezt még egyszer. Én… ütök amíg tudok. – Normálisabb. Apád nem volt az. – az enyém se, sőt, a pasija sem volt az. Persze, magamra se mondom, hogy normálisabb, mert én is elég sok szar dolgot teszek, de ennek ellenére nem ütök meg nőt, vagy gyereket, sőt, akkor bunyózom csak, ha van is rá okom, csak úgy nem ugrok neki senkinek sem. - Van, aki… dísznek tart piát. – rántom meg a vállaimat. Na igen, van olyan aki szerint ez majd feldobja a lakását, de az ilyet nem értem, és soha nem is fogom, mert az alkoholt meg kell inni, nem pedig dísznek tartani. Én nem is voltam amúgy se soha díszítő típus. – Nem vagyok egy… hálás vendég. – rántom meg a vállamat. Nem vagyok jó ember,ahogy azt sokan mondták már nekem. Még a bíróságon a kirendelt ügyvéd is megmondta, hogy esélyeim sincsen, mert egy senki vagyok, mert finoman szólva sem keltek bizalmat a bíróságon senkiben sem. Nem számítok arra, amit tesz, csak mutatom az almán, hogy hogyan csinálja, és várom, hogy meg is csinálja, hogy szétfeszítse, de mikor közelebb hajol, ledermedek pár pillanatra, nézek maga elé, majd óvatosan pillantok rá fel, és lassan bólintok egyet, megmutatva neki újra. – Most …feszítheted szét. – mondom kicsit halkabban, mint ahogy eddig beszéltem. Ez azért… meglepett.
- Azt gondolod, hogy sok mindent elhoztam Wyattől... amikor még Lexit is ott hagytam? - nem gondolhatja komolyan. Nem sok olyasmim van,ami nem olyan fontos, és neki sem hiszem, hogy olyan rengeteg holmija van, hogy lenne egy csomó nem fontos dolga és mellette az az üveggolyó is pont becsúszott. Lehet, hogy csak naiv remény, hogy úgy hiszem, hogy fontos neki, de én akkor is ebben hiszek, ebben reménykedem. Nem véletlenül tartotta meg, és én igenis úgy gondolom, hogy számított neki az, hogy odaadtam anno és még most is számít, mert... gyerekként fontos volt nekem és még most is az akármi is történt és nem akarom azt hinni, hogy csupán véletlen, hogy nála maradt, mert amúgy se volt semmi mása soha. - Ezzel tökéletesen tisztában vagyok Morgan. - nem ajnároz senkit sem és nem is várom ezt el tőle. Nekem is az is bőven elég, ha annyit mond, hogy örül, hogy most beszélhetünk, hogy talán volt oka, hogy megtartotta az üveggolyót és hogy bár nem vagyok tökéletes, de legalább nem is vagyok olyan vészesen rossz ember. Nincsenek nekem nagy elvárásaim. - Kevésbé bírtam? Úgy gondolod? - talán igen, talán gyengébb voltam, mint ő, ebben lehet valami, de... azért elég kitartó voltam. Miatta is sok mindent megtettem, de persze nem tudom, hogy mi lett volna belőle később, amikor idősebb leszek, ha otthon maradtam volna. A Roxfort sok mindent megváltoztatott az életemben és lehet, hogy nélküle tényleg nem bírtam volna. - És szerinted, ha visszaütöttem volna, akkor... most lenne most? - nem hiszem. Nem mertem, nem akartam, próbáltam reménykedni, hogy majd végül jobb lesz, csak hát nem tudhattam, hogy egyáltalán nem fog ez az egész változni, hogy rosszabb lesz, hogy az ígéretek soha sem válnak valóssá. Naiv voltam, tisztában vagyok sajnos vele, de... már felesleges ezen utólag gondolkodni. - Tudom Morgan, de... - finoman emelem csak meg a vállamat, aztán ejtem vissza. Igen, más nem ütött volna meg, de Wyatt nem ilyen volt, ő simán megtette, ahogyan az apám is. Nőt és gyereket sem ütünk meg, de ezt egyikünk apja se gondolta így nem? Vannak szabályok, amiket nem mindenki tart be, ez sajnos tudjuk jól, hogy így van. A szavaira csak bólintok, láthatja rajtam, hogy elhiszem. Nem alkoholista, akkor gondolom nem lehetne itt az iskolában, tehát tényleg nem gondolnám, hogy az. Azért mert időnként iszik még nem az és én nem is gondolnék róla ilyen rosszat. - Miért... azt hitted, hogy azért készültem töményebb itallal, hogy másnak adjam oda? - amúgy is kinek adhattam volna? De persze csak viccelek, nem csak az italról van szó. Örülök neki, hogy tudunk beszélni és én tényleg remélem, hogy nem akar elmenni, bármi is lesz, ha azt mondják, hogy nem kötelező maradnia, akkor is remélem, hogy marad majd végül. - De ez miért olyan meglepő? - hogy örülnék, ha maradna annyira furcsa? Mert én nem hiszem, hiszen szerintem már megmutattam neki, hogy kedvelem, nem hiheti azt, hogy ez nem így van. Aztán eszembe jut a kis apróság. Alma, de... nekünk talán jelent valamit, ahogyan az üveggolyó is, legalábbis remélem, hogy így van. Vele együtt fogom meg az almát végül, de még sem feszítem szét azonnal, ahogyan mutatja. Egyszerűen csak őt figyelem és nem is a kezét, miközben ő az almát. Nem kéne... tudom, hiszen ki tudja, hogyan reagálna. Aztán csak óvatosan előrehajolok. Semmi túlzás, csak óvatosan szinte csak odapuszilok a szájára. Egészen hirtelen, mintha minimum elsiettem volna, talán így is van, mert... talán túlságosan hirtelen jött az ötlet, vagy nem is tudom, hogy minek mondjam. Csak aztán húzódom hátra, kissé zavart mosollyal pillantva rá újra. - Meg... megmutatod még egyszer? - mondhatni nem figyeltem, nem az almát néztem, amikor mutatta, hogyan kell fogni, de... igazából ezt most nem sajnálom.
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
- Vannak… kevésbé fontos dolgaid is. Biztos vannak. – nem csak a nagyon fontosak, hanem a kevésbé fontosak is. Nekem azért nincsenek, mert nem járok vásárolni, ha valami kell nekem azt megcsinálom, önellátó vagyok. Ha éhes vagyok, lövöm magamnak valamit, bár jóval nehezebb ez is már úgy, hogy nem vadászhatok itt az erdőben. – Ja, jól esik… - ismétlem meg őt halkan. Nekem nem esett jól, hogy abban reménykedett jobb életem lesz, mert körülbelül ennek esélye sem volt. Apám egészen a tizennyolcadik születésnapomig ott volt, majd lelépett az egyik nap, és utána egyedül boldogultam. A jobb élet nekem az volt,hogy az apám kilépett a képből. - Nem vagyok az, aki ajnározni szokott másokat. – nem, még akkor sem ha úgy gondolom. Sok dolog van, amit nem mondok ki, és nem véletlen, régen sem volt értelme, mondhatni belém rögződött már az, hogy amit gondolok, nem feltétlenül kell ki is mondanom. Főleg ha… ilyen témájú a dolog. – Mindegy. Neked kellett eljönnöd, kevésbé bírtad, mint én. – rántom meg a vállamat. Na igen, kettőnk közül én viseltem ezt talán… nem jobban, hanem kitartóbban, és pont ezért ment el ő. Ha én megyek el, akkor szerintem ő előbb-utóbb összetört volna, én… is összetörtem, de engem a gyűlölet valamilyen szinten egyben tartott. - Én akkor is megütöm. – én soha nem gondolkodtam azon, hogy ki az erősebb nálam. Hagridnak is mentem már neki, mikor egy kicsit jobban kikeltem magamból, és Hagrid elég nagy darab, nem ütött meg, de könnyedén harcképtelenné tett. Mindegy, hogy mekkora a másik, engem nem üthet meg akkor sem. – Nő vagy, egy kicsit normálisabb férfi nem üt meg. – én legalábbis még nem ütöttem meg nőt. Persze, nem bántam eddig valami szépen velük, de nem éheztettem őket, nem is vertem őket, egyszerűen csak egyik sem érdekelt, elküldtem őket és kész, mert nem volt szükségem rájuk, és nekik se rám. – Nem is vagyok az. – erősítem meg az előbbi mondandómat. Nem vagyok alkoholista, letudom tenni a piát, nem könyörgök érte, nem kell ahhoz, hogy élni tudjak. Vannak szar napjaim és kész, szoktam inni, még gyakrabban dohányzok. Mindkettő segített mikor az apám vert, és azóta sem szoktam le róluk, valószínű nem is fogok már. - Igen? – pillantok rá kicsit azért talán meglepődve. Szóval örülne annak, ha maradnék? Hagrid is ezt mondta, de nála se tudtam eldönteni, hogy mennyire igaz ez. Látta már ő is, hogy milyen vagyok. Bunkó tudok lenni, egy pöcs, ha iszok akkor még rosszabb is a dolog. Fura. A szavaira csak bólintok egyet, és míg ő elmegy, addig én töltök magamnak még egyet. Jól bírom az alkoholt, ennyi nem fog még megártani, a szervezetem már mondhatni hozzá edződött, ami azért fura, mert esélyesebb lenne az, ha már teljesen tönkretette volna, bár kitudja, lehet, hogy így is van, nem járok dokihoz. – Csak… fogd így, a mutatóujjad ide, és… feszítsd szét. – nem veszem el tőle az almát, inkább visszaadom neki és úgy mutatom, hogy hogyan csinálja, de már nem feszítem szét. Könnyű, nem nehéz, ha jól csinálod. Régen tudta, most is tudja, csak… rég volt, ahogy mondta már. Az ember hajlamos felejteni.
- Ha sokat költözöm, ha sok minden változik körülöttem, akkor igen, azt tartom meg, amit fontosnak gondolok. - azt hiszem azért más az ami fontos és az, amit fontosnak ítél meg az ember, hiszen az, ami fontos az mindenki szerint az, ami viszont szerinted az, nem biztos, hogy más is így gondolja, de azt hiszem ez már bonyolult. A lényeg, hogy én úgy gondolom nem véletlenül tartotta meg azt az üveggolyót. Lehet, hogy így van, de én azért mégis csak reménykedem benne, hogy volt rá oka, hogy... ne adj isten miattam tartotta meg. Naiv hozzáállás lenne? Lehet, hiszen mindketten tudjuk, hogy hajlamos vagyok naivnak lenni, vagy csak szimplán bizakodó típus vagyok. - Nem, de attól még jól esik hallani. - vonom meg tétován a vállamat. Mint ahogyan talán neki is jól esik hallani azt, hogy én teszem azt reméltem, hogy jobb élete lett. Persze jobb lett volna, ha visszamegyek érte, vagy őszinte vagyok vele, de... minden nem történik meg, amit várunk az élettől sajnos. - Igaz, senki sem tökéletes. - azért ettől még ugyanúgy kiszökik egy apró sóhaj. Talán valahol azért mégis szeretném, ha jónak látna mondjuk és nem csak kb. jónak, vagy nem olyan rossznak, azért az... igenis jobban esne. - Tudom, de... alakulhatott volna máshogy. - és ott az a volna, ami nem számít, mert nem érdekes, hogy mi lett volna, ha nem jövök el, mert eljöttem és kész, mert el kellett jönnöm. Félő, hogy ha ott maradok, akkor én is olyan lennék, mint ő, vagy... rosszabb sors vár rám. Ő erősebb, hiszen én még Wyattnek is hagytam jó ideig, hogy kínozzon. Ő viszont nem engedte volna senkinek sem. Erősebb nálam, engem valószínűleg egyszerűen felemésztett volna, ha a családommal maradok. Szép fokozatosan, vagy csak úgy hirtelen egyik napról a másikra egy keményebb verés teszem azt. - Szóval ez ilyen egyszerű, ha megütnek üsd vissza? És ha a másik erősebb nálad? - mert lássuk be ő férfi, én nem. Jó eséllyel, ha visszaütök Wyattnek, vagy teszem azt az apámnak... annak sokkal durvább következményei lettek volna, jó eséllyel most nem beszélgetnénk itt, vagy ki tudja. A félelem nagy úr, és sajnos olyasmit is kihoz az emberből, amiről nem tudta, hogy benne van, van akiből jót, van akiből rosszat. Engem a félelem sosem erősített meg, inkább elmenekültem előle, ahogyan tettem azt amikor a Roxfort itt volt lehtőségként, vagy amikor eljöttem Wyatt-től, vagy amikor otthonról léptem le az erdőbe, hogy Morgannek vigyek egy almát. Az italt én azért lassabban kortyolgatom, mint ő, maximum ha kér, akkor töltök még neki. Félő,hogy nekem azért ha túl sokat iszogatnék belőle az hamar megártana. Nem vagyok hozzászokva és talán jó is ez így. - Nem is gondoltam, hogy az lennél. - rázom meg a fejemet, talán kissé hevesebben is mint kéne. Talán... felmerült mondjuk így, de nem akarom, hogy ilyesmi legyen nála, mert azt is a saját hibámnak érezném. Amúgy se hiszem, hogy ha mértéktelenül inna, akkor itt lehetne egyáltalán az iskolában. - Talán... a talán is jó hír. Én örülnék, ha maradnál. - főleg, hogy én is maradnék hosszú távon, persze ha tehetem, mert egyáltalán nem biztos, hogy maradhatok, csak ha jól végzem a munkámat, de jó lenne. A Roxfort kellemes hely, békés és nyugodt és persze mindenhol vannak nehézségek, de itt valahogy úgy érzem, hogy azért egy fokkal kevesebb, mint a kinti világban. - Oh, várj csak! - elég hirtelen pattanok fel, amikor beugrik valami. Egy pillanatra eltűnök a szemem elől, aztán már egy almával térek vissza. Tudom... nem nagy dolog, mint az üveggolyók, de hát mégis csak a régi időkre emlékeztet. És meg is próbálom hasonlóan mint akkor egyszerűen csak szétfeszíteni és úgy ketté venni, de... elszenvedek vele egy sort, mire végül feladom és felé nyújtom. - Régen... ment. - pedig a lelkesedésem most is meg van, de hát az erőm nincs, vagy a technikám nem jó, a jó ég tudja.
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
- Miért, te csak azt tartod meg, ami fontos? – nem hinném, én mondjuk igen, legalábbis többségében csak az van nálam, mert nem nagyon engedhetem meg magamnak, hogy mindenféle vackom legyen, nem tudok venni magamnak sok mindent, olyan elképesztően sokat nem keresek,ráadásul gőzöm sincsen, hogy a varázsvilágban milyen pénz átváltások vannak, vagy hasonló. – Jó akkor ezért tartottam meg. Változtat ez bármin is? – őt és engem is ugyanúgy vertek, ugyanúgy eljött ide, ugyanúgy börtönben voltam. Nem tudom, az életemet ez annyival nem tette könnyebbé, hogy örüljek, hogy élek. Sokszor volt, hogy belegondoltam milyen lenne az, ha… vége lenne. Aztán rájöttem arra, hogy ezt a kegyet soha nem adnám meg az apámnak. - Senki nem tökéletes. – rántom meg a vállam, választ adva arra, hogy miért is egész jó. Nekem nincs olyan ember, aki tökéletes lenne, aki maga lenne a megtestesült minden földi jó. Nem, én ezt nem így látom, és nem is valószínű, hogy így fogom. – Nem csalódtam, megértettem, hogy leléptél. Én is megtettem volna. – rántom meg vállamat. Na igen, én is éltem volna annak a lehetőségével, hogy egy életre magam mögött hagyjam azt a rohadt várost, ahol születtem, de végül felnőttként is ott ragadtam, csak már az apám elhúzott a francba legalább. - Talán. Ha valaki megüt, üsd meg te is. – ez az én elvem, az egyetlen elv amit tartok. Én már a legkisebb rosszindulatú érintés miatt is neki mentem másoknak. Én nem tudom elviselni azt, ha valaki megüt. Eleget ütöttek, hogy soha többet ne hagyjam, hogy ne viseljem el. Most már nem vagyok gyerek. A poharat elveszem és egyből ki is iszom, nem szórakozok én ezzel, már megszoktam a piát, most is sokat piálok, és régen gyerekként sem volt más a helyzet, ha az apám úgy vert meg, hogy részeg voltam, akkor kevésbé fájt minden egyes ütés, vagy rúgás. Talán még csak másnap nem is emlékeztem rá. – Szoktam, de nem vagyok alkoholista. – pillantok rá. Na igen, tény, hogy iszok most is, de nem vagyok alkoholista, nem halok bele abba, ha nem tudok inni, és nem is lerészegedésig iszom. Csak akkor mikor jólesik, mikor kell, vannak nekem is szarabb napjaim, miért ne lehetnének? - Az jó. – mondom halkan. Na igen, ha jó élete van az jó, annak…végül is örülök, mert megérdemli, hozzám hasonlóan elég szar élete volt azelőtt, gyerekként, nekem mondhatni szerencsém volt, mert az apám azon kívül, hogy vert, nem tett semmit sem, odamentem ahova akartam, nem kötelezett semmire sem. Csak megvert. Folyton. – Nem tudom. Egy tizenöt évet kéne még letöltenem, szóval nem fogok elmenni. Talán…maradnék. – talán nem tudom, fogalmam sincs, én soha nem terveztem semmit sem előre az életben, mert mégis mi értelme lett volna? Az élet egy rohadék, úgysem tiszteli az embert, úgyis megaláz, tönkretesz.
- De az csak egy üveggolyó, nem... hasznos, mégis megtartottad. Azt tartod meg, ami fontos. - főleg hogy milyen élete volt, börtönben is volt, így az ember nem tud felesleges holmikat megtartani, lehetetlen, de ő mégis megtette, mert... fontos neki, még ha nem is ismerné be ezt nyíltan. Én igenis így gondolom, legutóbb is így gondoltam, csak hát bántóan viselkedett és ezért nem mondtam ezt ki nyíltan. Megtehette volna, hogy eltüntetni, elhajítja azért, mert bántottam, mert ott hagytam, de mégis csak fontosak voltak az emlékek nem igaz? És akkor talán én is fontos vagyok, talán tényleg még most is, legalábbis nagyon remélem. Szeretném, ha az élete jó irányba változna, mert fontos, hogy valahogy megpróbáljam rendbe hozni azt, ami történt. Tudom, hogy teljesen nem lehet, de ha csak részben is sikerül nekem már az is valami. Azért akkor már elmosolyodom, amikor kimondja, hogy én egész jó vagyok. Tudom, hogy ez tőle elég nagy bóknak számít azért és nem is vártam, hogy azt mondja, hogy nagyon jó vagyok, vagy csak szimplán jó. - Egész jó... az elég is. Szeretném, ha nem csalódnál bennem többé. - mert egyszer megtörtént. Gyerek voltam és hibáztam, és nem kellett volna, vagy kijavíthattam volna később a hibámat, de nem tettem meg. Nem mentem vissza érte, mert reméltem, hogy jobb lett neki és persze féltem is újra a szemébe nézni azok után, pedig meg kellett volna tennem. De most itt vagyunk és én megpróbálom kijavítani a hibámat, és megpróbálok... egész jó lenni. - Talán... gyengébb vagyok nálad, hogy én hagytam. - hogy eltűrtem, hogy eltűrtem otthon is, hogy aztán eltűrtem Wyattől is. Nem vagyok olyan, mint ő, gyengébb vagyok fizikailag és lelkileg is. Nem tudtam eljönni, vagy nemet mondani, egyszerűen nem ment, pedig tudom én, hogy kellett volna. Reménykedtem és amikor egy kicsit jobb lett a helyzet, akkor azt hittem, hogy így is marad. Persze nem maradt, újra visszaesett és újra megütött, és volt... amikor határozottan pocsék állapotba kerültem utána. A legdurvább után jöttem el, menekültem. Talán... ha maradok, akkor már nem lennék az élők sorában, ezért hagytam ott Lexit, mert nem volt más választásom és hiába tudom utólag, hogy butaság volt, már úgy se csinálhatom vissza nemi gaz? - Oh... persze. - mosolyodom el. Igen tudom, ő már jobban bírja az italt, úgyhogy neki egy kicsit többet töltök, aztán adom csak oda a poharat. És az első bizonytalan mozdulat után végül leteszem az üveget is magunk elé az asztalra, ha mégis kérne. Én amúgy sem iszom, szóval nem sok értelme lenne annak, hogy megtartsam, maximum őt láthatom ilyesmivel vendégül a későbbiekben, persze ha el akar jönni. - Manapság is szokták inni? Sokat... is? - pillantok rá bizonytalanul kissé. Tudom talán nem rám tartozik a dolog, nincs is közöm hozzá, de érdekel. Végül is most jobb élete van igaz? Tehát ha minden igaz, akkor nincs oka rá, hogy igyon, legalábbis nem annyit, amivel kiüti magát. - Igen, hosszú távra. Jó itt, régóta először érzem az életemet nyugodtnak és békésnek. És te? Ha nem lenne muszáj, maradnál azért? - nem tudom, hogy ez hogyan van most nála, hogy muszáj-e maradnia, vagy sem. Tényleg fogalmam sincs, de azért remélem, hogy akkor is maradna, ha nem kellene a börtön esélye miatt. Nem azt mondom, hogy miattam, hanem mert jó itt neki is. Itt nem bántja senki sem és bár gondolom nem tökéletes a munka, de jobb mintha nem lenne, vagy rosszabb lenne igaz?
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
- Nem sok mindenem van. Egy íjpuska, pár ruha, egy öngyújtó, és azaz üveggolyó. – rántom meg a vállamat. Na igen, tényleg alig van bármi olyan tárgy, ami az enyém lenne, ami…igazán az enyém lenne, mert semmim nincs, soha nem voltam olyan ember, aki lakásra gyűjtött volna. Régen is ott éltem a régi kunyhóban, csak akkor már apám elhúzott onnan, így átvettem a helyet. Én mindig csak annyit tettem, hogy megéltem, nem haltam éhen, de soha nem jártam el bevásárolni vagy ilyenek, amit elejtettem, azt is ettem meg, néhány ritka kivételtől eltekintve, ha éppen halat vettem vagy akármi hasonló, de… alapjaiban véve én etettem magamat. - De biztos van olyan, aki… nem annyira rossz. – mert olyan, hogy tökéletes, aki teljesen jó, olyan nincsen, nem létezik, mindenki tett már rossz dolgokat az életében, vagy fog tenni, nem számít, de az ember nem olyan, mint valami jólelkű angyal. Nem, messze van attól, nagyon messze. – Te például…egész jó vagy. De mások… ők nem annyira. – na igen, ott van a volt pasija, vagy az apám, esetleg az ő apja példának. Neki még az anyja sem tett ellene semmit, az én anyám meghalt, mikor születtem, apám ezért is utált ennyire, mindig azt vágta a fejemhez, hogy megöltem az anyámat. - Nem számít, hogy milyen volt az elején. – rázom meg a fejemet. Nem érdekel a pasija, de tényleg nem,a legkevésbé róla akarok beszélni, de nem számít, hogy mi mennyire jó az elején, hogy mennyire reménykedik az ember, mert vannak dolgok, amik nem történhetnek meg újra, amik… el kell tűnjenek. – Nem szabadott volna vele maradnod, ha megütött. Nem ütöttek már meg eleget? - engem igen, és szerintem őt is, én viszont fel is vállaltam azt, hogy engem soha többet nem bánthat senki, nem véletlen voltam annyit külön zárkákban a börtönben. Mindig kötekedtem, ha valaki csak megpróbált fenyegetően hozzám érni… máris ütöttem. - Nekem…tölthetsz kicsit többet. – na igen, nekem nem hinném, hogy megfog ártani, nem olyan sok ez, hogy teljesen kikészüljek tőle, na meg, ahogy mondta már egyszer korábban, gyakorlott ivó vagyok, szóval… nem hinném, hogy ezzel baj lesz. Én azért ittam, mert így kevésbé fájtak az ütések, és ez meg is maradt, de ha berúgok…akkor emlékszem mindenre, akkor ott van előttem az apám, akit én csak… megakarok ölni. Újra és újra. Ezért iszok néha annyit, hogy berúgjak, hogy lássam magam előtt, hogy megöljem, hogy legalább ilyenkor megöljem, ha már a valóságban nem tettem meg. Pedig meg kellett volna, jobban járt volna mindenki. – Akkor ez… jó, hogy… kötődsz ide. – én nem, nekem ez a hely nem jelent sem otthont, sem menedéket, csak egy állomás, egy hely, ami jobb, mint a börtön, ezért vagyok itt, amúgy… nem hinné, hogy eljöttem volna ide. Nekem nincsenek szép emlékeim meg jó tapasztalataim erről a helyről. – Szóval akkor… hosszú távra tervezel?– mert nekem ez jött le a szavaiból, hogy nem pár hónapra és nem is pár évre tervezi az itt létét,hanem …sokkal tovább, de persze lehet én tévedek és értettem őt félre,de nekem ez jött le azokból, amiket mondott nekem nem olyan rég, és előtte még.
- Ezt mondtam, mert... mert bántott, ahogyan viselkedtél tudod? De attól még szerintem számít, hogy megtartottad. - mert azt is megtehette volna, hogy mérgében elhajítja. Hiszen csak egy üveggolyó, de ha megtartja, akkor igenis jelentett neki valamit, és talán mást mondtam, de attól még így gondoltam és nem is fog megváltozni a véleményem. Főleg, hogy eljött utána hozzám és hogy most is itt van. Ez azért mégis csak jelenet valamit igaz? Nekem legalábbis igen, és talán neki is, maximum nem vallaná meg. Ha nem akarna egyáltalán beszélni velem, vagy megpróbálni valahogy nyitni felém, akkor Lexi megmentése után el is köszönhetett volna, de nem tette meg. Úgyhogy még mindig úgy érzem, hogy van értelme reménykednem, maximum akkor nem teszek majd így, ha tényleg valami olyat tesz, ami miatt nincs értelme. - Szóval szerinted jó ember nincs is? Olyan, aki... egyáltalán nem rossz? - azt lehetetlennek gondolja vajon? Mert most a szavaiból ezt érzem. Persze nem meglepő, sok rossz történt már vele, de akkor sem kéne ennyire negatívnak lennie nem? Az élet... ennyire nem rossz, csak vannak rossz részei és nekünk ebből sok kijutott, és még jó eséllyel fog is, de most ő is kapott egy kis jót. Mert a birtok jó és itt sok segítőkész ember van. No meg, ha ezt mondja... ezzel azt is mondja én is maximum kevésbé rossz vagyok, és nem vagyok jó. Tényleg rossz lennék? Tudom, hogy régen hibáztam gyerekként, de ez máris azt jelenti, hogy rossz vagyok? - Az elején Wyatt sem volt ilyen... nehéz kezdeti pár alkalomból rájönni, hogy ki az, aki nem jó és a kezdeti jó miatt az ember hajlamos azt hinni, hogy... lehet még olyan. - tudom, hogy naivnak tart és butaságnak gondolja ezt az egészet, de nem olyan könnyű normális pasit találni, akinek nincs egy tonna hibája. Lehet, hogy Wyatt megütött néhányszor, de egyedül boldogulni nehéz. Nem volt olyan jó fizetésem, hogy fenntartsak normálisan egy rendes lakást, így legalább ez meg volt, mert ketten kerestünk. Sajnos néha az ember egyszerűen csak azt választja, ami tudja, hogy rossz, de mégis a legjobb megoldásnak tűnik. Nem volt hova elköltöznöm, azért is kaptam az alkalmon, amikor itt állás lehetőség volt, és akkor tudtam rászánni magam, hogy tovább lépjek. - Megkóstolom, félek, hogy nekem hamar betenne. - mosolyodom el. Tudom, hogy ő gyakorlott ivó, de én nem igazán és félő, hogy ha valami ütősebből túl sokat kóstolgatok, akkor a végén úgy kell majd bepakolni az ágyamba, mert úgy istenesen kiüt, azt pedig csak nem akarjuk, igaz? Szóval töltök, aztán huppanok vissza mellé a kanapéra. Kicsit felé fordulva húzom fel az egyik lábamat. Lexi még mindig békésen szuszog, azt hiszem jól fogja itt érezni magát. - Igen, mindenképpen. Jól érzem magam, a könyvtár valami fantasztikus és... ide kötődnek a legjobb emlékeim eddigi életemből, legalábbis... úgy nagyjából. - mert bár pocsék gyerekkorom volt, de azért vannak olyan emlékeim is, amik jók, amikben persze ő volt benne, bár ezt ha jól sejtem ő csak úgy magától nem gondolná így, pedig nekem nagyon fontos volt az, ami volt nekünk, a barátságunk és remélem, hogy tényleg visszakaphatom majd.
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
