2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem az épület egyik legnagyobb szobája, de nincs is erre szükség, a gazdája soha sem akart ilyesmit. Csupán egy viszonylag kisebb otthonos kis kuckó, ahol az iskola új könyvtárosa lakik, természetesen nem túl messze a könyvtártól, ugyanúgy a negyedik emeleten. A szoba többnyire barnás, földszínekből építkezik, nem túl sok a dekoráció és a szín sem. Mozgó festmények sincsenek, vagy épp családi fotók, csak néhány növény, hogy azért legyen egy kevés kis dekor, legalább ennyi. Egy kisebb afféle kis nappali a központ, ahol van kanapé, fotel, asztal, és innen nyílik ajtó a hálóba, no meg a fürdőbe.
Miért érzem úgy, hogy akármit mondok, úgyis rákontráz valami választ? Nem akartam én ezzel sem leszólni őt, hogy esetleg ne jött volna el még sem, hogy meggondolta magát, de miért ne lett volna rá esély? Igenis találhatott volna akár kifogást is, ha nagyon akar nem? Jó, nem tette, de nem akarok én ezzel egyből rosszat feltételezni róla és nem akarom, hogy ezt higgye. Néha már úgy érzem jobb lenne, ha inkább meg se szólalnék, akkor tuti, hogy nem mondok valami olyat, amin megint csak megbántódik itt nekem. - Jól van és, ha máskor is jönnél, nem is tudom... készülök valamivel, valami keményebbel gondolom. - nem vagyok otthon alkoholok terén, valahogy soha sem volt kényszerem rá, hogy igyak. Az apám mellett hozzá se nagyon jutottam volna ilyesmihez. Esetemben ez nem olyan volt mint nála, hogy ez volt segítségnek, nem ihattam volna ilyesmit, hiszen már egy alma lenyúlásáért is megkaptam néha a magamét, nem kockáztattam volna, hogy apu drága italait kóstolgatom. Közben persze poharat kerítek és töltök neki egy jó adagot. Magamnak azért nem túl sokat, mert hát nem is vagyok hozzászokva az italhoz, úgyhogy nem lenne értelme túlzásba vinni. Máskor is csak éppen hogy iszom a vacsihoz és ennyi, - Jól van már ezt is mondtad, de mit szóltál, ha mondjuk segítenék kicsit kipofozni a házadat? Csak... egy kicsit. - nem akarom én ezt sem erőltetni, de azért szeretnék neki segíteni, ha tudok. Nem biztos, hogy jól fog menni, de attól még megpróbálhatom. Kicsit ki lehetne pofozni a házát, ha már ide nem akar bejönni, mert túlságosan puccos neki, vagy túlságosan zavaros a sok lépcső. Mondjuk eleve arra készülök fel, hogy azonnal nemet fog mondani, de majd meglátjuk, azért egy kicsit azért reménykedem. - A lábbilincselő átok... nem rossz kezdés, de van sok egyszerű és praktikus, mint az invito, amivel magadhoz vonzol dolgokat. - közben szépen leteszem elé a poharat és egyelőre én is leülök szépen. Majd még kitaláljuk, hogy mit tanuljon, nem kell annyira sietni. - Egy-két egyszerűbb gyógyítás is jól jönne. - teszem még hozzá talán egy apró kis célzó mosollyal, és pont ezek után kérdez rá arra, hogy hogy vagyok. Csak tétován bólintok egyet. Fáj még néha a vállam, megmaradt a nyoma annak a lövésnek, de nem olyan vészes. Végül is volt annyi tanulsága a dolognak, hogy nem kell csak úgy őzként ugrálni az erdőben, vagy jobban oda kell figyelnem. Nem sokon múlt, hogy az a nyíl nem a szívemet találta el. - Jobban igen, köszönöm, hogy megkérdezted. Mostanában... futni sem voltam. - teszem még hozzá, hogy azért érezze megfogadtam amit mondott, hogy jobban figyeljek oda, meg minden. Oda fogok tényleg.
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
- Meggondolni se szoktam magam. – ha én a fejembe veszek valamit, vagy megígérek, akkor be is tartom, hiába nem teszi senki más, én megteszem, mert ennyire azért hadd maradjak ember. Talán egy seggfej vagyok, sőt, sokan biztos annak látnak, és őszintén szólva magasból leszarom, hogy mit gondolnak rólam, de ha mondok valamit, akkor azt be is tartom, megteszem, nem vagyok olyan, mint az apám, aki minden rohadt szavát megszegte, akinek egy igaz mondata nem volt soha életében. Nem csak hozzám, de mindenki máshoz se, egy hazug pöcs volt mindig is, ebben jobb vagyok, mint ő, és minden másban is. Én nem verek meg mást azért, mert olyan kedvem van. - Akkor mézbor. Bármi amiben alkohol van. – tea… szerintem még a büdös életben nem ittam teát, vagy nem tudok róla, de azt vágom, hogy nincs benne semmi olyan, ami nagy mennyiségben árt a szervezetnek, szóval akkor maradjunk a mézbornál, legközelebb, már ha lesz legközelebb, akkor hozok magammal whiskyt. Jószerével a pián nőttem fel, én nem kaptam pénzt üdítőre, nem teát adott apám, hanem whiskyt, ha éppen nem akarta az egészet magának, mert sokszor volt, hogy elfelejtett mondjuk kaját vagy innivalót adni, én meg a verés után nem szívesen sétáltam le a boltba, hogy lopjak magamnak valamit. - Én nem akarom kiismerni, szóval nem érdekel, nem tervezek beköltözni. – nekem jó ott a viskómban. Nem otthonos, nem is takaros, de egész életemben egy ilyen szarfészekben éltem, szóval legalább ismerős, és közel van az erdőhöz is, nem kell a hülye lépcsőkkel szórakoznom, meg a folyamatosan pofázó festményekkel. Nekem pont jó így, sajnálom, ha ezt valaki képtelen megérteni. Én nem egy családias kis otthonban nőttem fel, nem voltak családi vacsorák, nem voltak közös programok. Egy erdőben éltünk, egy omladozó kis viskóban, kész csoda, hogy ne omlott össze, mert átázni folyamatosan átázott, de a szél a vihar idején szerencsére nem fújta el. - Locomotor Mortis? Valami ilyen, azt ismerem, Hagrid mutatta meg a tolvajok ellen, hogy ne lőjem le őket. – na igen, mint a múltkor azt a kis csajt, aki a kentaurokkal szokott pirospacsizni az erdőben. Azt meg már rá bízom, hogy milyen egyszerűt és hasznosat talál ki, én rohadtul nem konyítok ehhez, fingom nincsen milyen varázslatok vannak, szarul is mondom ki őket, és ritkán használom akármelyiket is, mert… mert minek? Nekem nem varázsolnom kell, csak járnom a rohadt erdőt és rendet tenni, ha úgy adódik. Ehhez meg ott van az íjpuska, ha lelövök egy kentaurt, az ugyanúgy megdöglik, mintha pálcával akarnám megölni. De persze tilos kentaurt ölni.– Amúgy… jobban vagy? –jobban, mint a múltkor, mert elégé elintéztem azzal a nyíllal.
És persze megint kezdi, bár inkább folytatja és ezen egyáltalán nem kéne meglepődnöm. Nincs kifejezetten az ínyére, hogy itt van, tudom, vagy... nem így van? Eljött, mert... Igazából nem is tudom, hogy végül miért döntött e mellett? Csak azért, mert erőltettem, vagy mert tényleg el akart jönni? Mondjuk azt hiszem nem ezzel a kérdéssel nyitok, mert a végén még azzal a mozdulattal, ahogy nyitotta az ajtót el is tűnik majd és be is vágja maga mögött, azt pedig nem szeretném. Ha már rávette magát, hogy megpróbálkozzon ezzel a tanulás dologgal, vagy csak azzal, hogy találkozzunk nem kéne a dolgot csak úgy ketté vágni azzal, hogy türelmetlen vagyok vele igaz? - Hogy meggondolod magad. Nem kell mindig a legrosszabbra gondolni. - rázom meg a fejem egy sóhajjal. Nem gondolom róla, hogy félne. Sok mindenen ment át, szóval tuti, hogy nem az a félős típus, amúgy se járna akkor napi szinten a Tiltott rengetegben, és akkor se nagyon rezzent meg, amikor rendbe kellett tennie, miután lelőtt, szóval nem... nem gondolom, hogy félne bármitől is és már az sem lep meg, hogy egyből rosszat feltételez rólam. - Igazából... nem nagyon tartok whiskeyt. Gondolhattam volna rá, de mivel nem voltam biztos benne, hogy eljössz... Van tea és talán... mézbor. - na igen, nem nagyon tartok semmi ütőset. Én nem szoktam inni, akkor meg minek legyen ilyesmi a szekrényben? Teázom inkább és nagy ritkán egy kis mézbor az, ami esetleg lecsúszik, de ez se túl gyakori, maximum egy-egy vacsora után, mert hát a nagyterembe még sem vihetem le a bort, a vacsorát pedig nem szoktam felhozni, szóval... No mindegy, a lényeg érthető igaz? Whiskeym az sajnos nincs. - ha az ember sokat járkál a kastély falai között azért ki lehet ismerni, csak idő kérdése ez is. - mosolyodom el. Nem annyira egyformák a folyosók, mások a festmények, a felépítés is néhol, bár az tény, hogy a lépcsők időnként nagyon meg tudják tréfálni az embert, ezzel gyerekkoromban azért én is sokszor megjártam. De még mindig jobb volt néha eltévedni, mint otthon a szüleimmel, úgyhogy nem panaszkodom. Neki is el kéne fogadni, hogy itt igenis jobb, mint máshol. - Mi az, amit már ismersz? Ahhoz képest keresünk valami egyszerűt, de hasznosat kezdésnek. - ennek van logikája. Nem hiszem, hogy neki arra van szüksége, hogy tárgyakat lebegtessen, vagy hogy pálcával üsse ki az ellenfelet, arra ott van a nyílpuska is, akkor már olyasminek van értelme, ami hasznos lehet akár még neki is, bármennyire utálja is ezt az egészet.
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
Kicsit azért megkönnyebbülök, mikor meghallom a hangját. Legalább itt van és nem hiába jöttem, elégé ideges lettem volna, ha kiderül, hogy nem ér rá. Aligha találtam volna meg a kijáratot, ez az egész iskola olyan, mint valami kicseszett labirintus, minden emelet és folyosó tök egyforma, arról már ne is beszéljünk, hogy megvan az egész spékelve még jó pár seggfej lépcsővel is. Nem jártam itt eddig, és nem is hiszem, hogy gyakran fogok ide járni, nem akarok napi rendszerességgel jönni, idegesítő egy hely, főleg a rohadt festmények, ahogyan csak panaszkodni tudnak. Fricsről nem is beszélve. Az a ronda barom egyszer nyilat fog tőlem kapni a seggébe, ha beszól. Csak biccentek egyet az irányába köszönésképpen, ahogyan belépek a szobájába. – Hogy félek? Nem félek semmitől. – nem félek, már rég teszek az olyan dolgokra, mint a félelem, nem igazán tud érdekelni a dolog. Elvesztettem az érdeklődésemet Bristol-ban a világ iránt. Eleinte még érdekelt, hogy mi hogyan működik, miből lesz, mit csinálhatok, mi alapján működik a világ, de most már magasból leszarom ezt. Nem félek és nem is érdekel semmi sem, az életem ilyen, ebbe már régen beletörődtem. A sors ilyenné nevelt engem, és még apám is bőven rátett néhány lapáttal arra, hogy ilyen vagyok. – Egy whisky jól esne. – az mindig jólesik, még idejövet előtt is ittam egy-két kortyot, mert kell, szükségem van a piára, ez… ez az én gyógyszerem. Apám verései ellen is sokszor használtam. Rájöttem arra, hogyha leiszom magam részegre, akkor nem érzem és nem emlékszem majd a verésre, ami jól jött, mert így legalább szereztem magamnak pár normálisabb napot, aztán mikor rájött, hogy megittam a piáját… na akkor aztán csúnyán elvert. Fiatalon kezdtem inni és dohányozni, valamiben meg kell halni, kiskoromban azt hittem apám fog majd kikészíteni, de nem sikerült neki, szóval most kap a dohány is esélyt, meg az alkohol, hátha ketten együtt sikeresek lesznek. – Mondhatni, ez a hely… elég fura, minden ugyanúgy néz ki, a lépcsők összevissza mennek, és még a rohadt festmények is pofáznak mindig. – foglalom össze a dolgot röviden, ahogyan lerakom az asztalra az íjpuskámat, amit eddig a kezemben szorongattam. Nem tudom hogyan akar ennek az egésznek neki kezdeni, úgyhogy nem is csinálok semmi egyelőre, én most csak figyelek a szavaira, elvégre ő tudja, hogy mit akar nekem mutatni, én csak… én csak vagyok és kész, persze a pálcámat elhoztam, kész csoda már az is, hogy még nem dobtam ki a kukába, alig használom valamire a pálcámat.
Igazából abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán eljön. Nem mondom, hogy miután vártam egy napot már eleve arra jutottam, hogy el sem jön, de végül is erre is láttam esélyt, hogy végül egyszerűen visszahátrál és talán még egy üzenetet sem küld, esetleg lesz pár kényelmetlen pillanatunk majd, ha megint összefutunk az udvaron és ennyi. Nagyon nem bírja az embereket és nagyon nem bírja a világot sem, arról nem is beszélve, hogy rám is finoman szólva eléggé ki van akadva. Nem vártam el, hogy tényleg eljön, de természetesen azért reménykedtem benne. Mégis csak közös múltunk van és nem kéne ezt eldobni csak úgy, ha már újra egymásra akadtunk nem igaz? Én legalábbis szeretném megint megismerni és ha nem is felidézni a múltat, de... egy kis időt legalább együtt tölteni. Ez nem olyan nagy elvárás nem igaz? Már az is kész csoda, ha egyáltalán fel mer jönni ilyen magasra, mert hát a negyedik... nem pont lent van, de én azért bíztam benne, hogy nem téved el. Nem beszéltünk meg konkrét időpontot sem és azért szó se róla elég késő van már, amikor meghallom a kopogtatást. Mázli, hogy nem vagyok annyira korán fekvő típus és még nem konkrétan az ágyból ugrasztott ki. Azért mégis csak a könyvtárban dolgozom és az nappali munka, e miatt aztán nem szoktam éjszaka sokáig fennmaradni. - Egy pillanat! - szólok ki gyorsan, és nem is tudom még egy utolsó ruha igazítás és tükörbe pillantás csak belefér. Nem kifejezetten utcai cuccban vagyok, de még sem érzem úgy, hogy köntöst kéne felvennem, mert nem valami lenge kis hálócuccot viselek. Egy egyszerű testhez álló halványkék póló és egy tört fehér pamut nadrág. A hasam íve az, ami egy kicsit kilátszik, de az is csak akkor, ha nagyon mozgásra szánom el magam, és mielőtt belép természetesen lehúzkodom a pólót. - Szia! Örülök, hogy mégis úgy döntöttél, hogy eljössz. Már azt hittem... Mindegy, kérsz valamit? - rázom meg a fejem a megkezdett mondat végén. Nem szeretném, ha a végén még elkezdene nekem mentegetőzni, hogy nem is kellett volna eljönnie, ha amúgy is arra számítottam, hogy nem fog. Tényleg örülök neki, hogy itt van és kész, az a fő, hogy rászánta magát a dologra, és majd meglátjuk, hogy fog menni. Arra előre készülök, hogy tényleg még véletlenül se nevessek. Félő, hogy akkor se perc alatt hátat fordítana nekem és eltűnne. - Könnyen ide találtál? - teszem még hozzá, hiszen ki tudja. Nem sokat jár a kastélyban, tehát jó eséllyel nem túl ismerős itt.
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
A napjaim a múlttal való találkozás után ugyanolyanok voltak, mint eddig, talán kicsit jobban elbambultam néha, de ennyi. Mégis mit változtathatna ez meg? Attól még ugyanolyan szar hely marad a világ, mint amilyen volt, felesleges is azon ügyködni, hogy megmentjük majd ezt együtt, mert nincs mit megmenteni, bolond aki azt hiszi, hogy sikerülhet. A világ alapjaiba romlott, az emberek és varázslók…egyre mennek, egyikben sincsen annyi emberség, amennyi kéne, ezt a saját bőrömön is megtapasztaltam már. Apám, az a sok seggfej, aki csak röhögött, de segíteni nem tudott már… néha olyan érzésem van, mintha a világ összefogott volna ellenem. Egy napot vártam, miután megkaptam tőle az információt, hogy most már jobban van. Nem is tudom miért egy napot. Talán csak mert adni akartam neki időt, hogy pihenjen, vagy hogy lássa, nekem is van dolgom… nem tudom, de egy nap után indultam csak el, előtte persze elintéztem mindent, ami a dolgom, megjártam az erdőt, helyre tettem egy-két dolgot, segítettem pár dologban, amire Hagrid megkért, ittam néhány kortyot indulás előtt, az íjpuskát a kezembe vettem és már mentem is. Nem igazán öltöztem ki, minek? Egy farmer van rajtam, ami elégé elhasznált, kopott és sok helyen lyukas is, egy koszos fehér póló, meg egy fekete bőrmellény, ez az én nagy ruhatáram. Megmondta, hogy hol van a szobája, a negyedik emeletet még egész könnyen meg is találom, amint végre sikerül valamilyen úton módon rájönni arra, hogy a rohadt lépcsők hogyan működnek, mert az istenért se akarnak oda menni, ahová én akarok, de végül csak sikerül megérkezni a negyedik emeletre, és már nincs hátra más, minthogy megtaláljam a szobát. Késő éjszaka van, csendben járok a folyosókon, még véletlenül sem akarok senkit és semmit sem felütni, mert amint láttam, itt még a rohadt festményeknek is jobb dolga van, mint nekem volt Bristol-ban, kész röhej. Szerencsére sikerül elkerülnöm a találkozást a diákokkal, vagy a szellemekkel, így hát nyugodtabban tudom megtenni a következő néhány lépést az ajtó felé. Hagrid persze nem örült, hogy hoztam a fegyveremet, de neki is mondtam már, hogy nem megyek nélküle sehova sem, főleg nem ide, fura, de itt érzem magamat a legkevésbé biztonságban, úgyhogy jobb, ha nálam van, még ha nem is feltétlen kell használnom. Háromszor, hangosan kopogtatok be az ajtón, mielőtt a kilincsre tenném a kezemet, és megvárom míg kiszól, hogy bemehetek, vagy ha esetleg sokáig nem kapok választ, akkor benyitok én magam is, mindegy, de ha már eljöttem idáig, akkor nem az ajtó fogja jelenteni a végállomást.
Nem az épület egyik legnagyobb szobája, de nincs is erre szükség, a gazdája soha sem akart ilyesmit. Csupán egy viszonylag kisebb otthonos kis kuckó, ahol az iskola új könyvtárosa lakik, természetesen nem túl messze a könyvtártól, ugyanúgy a negyedik emeleten. A szoba többnyire barnás, földszínekből építkezik, nem túl sok a dekoráció és a szín sem. Mozgó festmények sincsenek, vagy épp családi fotók, csak néhány növény, hogy azért legyen egy kevés kis dekor, legalább ennyi. Egy kisebb afféle kis nappali a központ, ahol van kanapé, fotel, asztal, és innen nyílik ajtó a hálóba, no meg a fürdőbe.
