2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Végül kinyílt az ajtó és egy kedves, mosolygós arc fogadott. Abban a pillanatban, amikor megláttam az illetőt, egyből tudtam, hogy ez egy tortúra lesz a számomra. Én szoktam az lenni, aki belelát mások fejébe és folyamatosan titkolózik… erre most egy vadidegen számára fogom kiönteni a szívemet. A teljes személyiségemet meg fogja ismerni, annak legsötétebb titkaival, legnagyobb félelmeivel és minden olyan dolgával, amit eddig még soha senkinek sem mondtam el. Bár az agyam már elismerte a tényt, hogy ez rendkívül szükséges a számomra, a többi testrészemhez még nem jutott el az információ. Szabályosan borzongok és feláll a hátamon a szőr, ahogyan a kanapé felé veszem az irányt. - Köszönöm, hogy fogadott. – bólintok köszönés gyanánt, majd megpróbálom kényelembe helyezni magam. Az ajánlatán pár másodpercig elgondolkodom, majd elfogadom. - Igen, egy csésze tea jól esne. – süteményhez most túlságosan görcsbe rándult a gyomrom és mivel én fogok főként beszélni, így amúgy sem lenne szerencsés. Nem tartozom azon emberek közé, akik olyannyira igénytelenek, hogy teli szájjal beszélnek. Nem vagyok egy úrinő, de azért van tartásom. Amíg megkapom az italomat várok egy kicsit, majd megszólalok, mert már alapjáraton az idegesség miatt sem viselem jól a csendet. Vagy inkább csak attól félek, hogy ő fogja átvenni az irányítást? Mikor adtam át ezt utoljára másnak? Gyerekkoromban? - Szóval… hogyan is működik ez a dolog? Mit kellene mondanom? Mit szeretne hallani? – olyannak érzem magam, mint egy rossz gyerek. Nehezen tudom most elengedni magamat, de talán ez nem is olyan szokatlan a páciensek körében. Az első alkalom mindig nehéz, talán majd a következő könnyebb lesz. Lesz egyáltalán következő?
Már néhány éve itt vagyok, de sosem hittem benne igazán, hogy ennyire nagyra fogják értékelni az itteni munkámat. Én persze tudom, mennyire fontos, hogy legyen valaki, akihez a diákok bármikor fordulhatnak, aki nem tanár vagy prefektus, hanem egy független személy. Azonban voltak, akik kétkedve fogadták a megjelenésemet és a munkámat, legalábbis az elején. Most már ott tartunk, hogy sokszor maguk a tanárok vagy a diákok irányítják el egymást hozzám egy kis beszélgetésre. Tudom, mennyit segít valakinek, ha meghallgatják. Persze senki problémáit nem oldhatom meg, de sokszor már egy jó kibeszélés is sokat segíthet. Amilyen idők jártak itt pár évvel ezelőtt, meg amilyen események néha most is megtörténnek, szükség van erre. Mára egy új diákot várok, a házvezető tanára, Flitwick professzor kért egy időpontot neki. Minél hamarabb szerettem volna fogadni, mert tapasztalat, hogy az újak sokszor nehezen szánják rá magukat a találkozásra, és nem szeretném, ha a várakoztatás miatt elmenne a kedve vagy a bátorsága. Az itt töltött hónapok során igyekeztem megteremteni egy olyan környezetet, ami kellemes lehet a legtöbb embernek, aki felkeres engem. Természetesen egyénre szabni ezt nem tudom, de még nagyon negatív tapasztalat nem ért senkit, legalább is reklamációt etéren nem kaptam. A szobában kellemes, de nem tolakodó illatú gyertyákat gyújtok, illetve lefőzök előre egy adag teát. Fontosnak tartom ezt, mert van, akinek szüksége lehet ellazulni az elején. Mikor hallom a kopogást, reflexből az órámra nézek, és mivel itt az idő, feltételezem, hogy ez csak Lumiére lehet. Sietve az ajtóhoz lépek, majd kitárom. – Szervusz, gyere csak beljebb – állok félre, és közben a helyiség közepén található kanapé felé mutatok, ami mellett fotelek, illetve puffok is vannak, amelyik hely szimpatikus, oda lehet ülni. – Teát, sütit esetleg? – kérdezem meg mosolyogva, miután becsukom az ajtót és a lány elfoglalja a helyét.
▲▼
Lumiére Étoiles
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lilja Tähti Hyvönen szobája (IV. emelet) 2021-01-03, 01:38
Be kellett látnom, hogy egyedül nem leszek képes leküzdeni minden akadályt. Túl sok változáson mentem keresztül az elmúlt évek során, valamint túl sok ideje vagyok már magányos. Kezdetben még ott volt az édesapám, aztán a háztársaim, de szépen lassan mindenki elpárolgott mellőlem. Kötelességre, érzelmekre vagy egyéb mondvacsinált okokra hivatkozva. Ilyen helyzetben egy idő után már automatikusan arra gondol az ember, hogy lehet benne van a hiba. Talán én nem vagyok képes a kötődésre és ezt mások is észreveszik. De vajon miért? Én, aki mindenkin átlát, aki néha jobban ismer másokat, mint ők saját magukat… miért nem látom a saját határaimat? Segítséget kellett kérnem, mely először a büszkeségem miatt nehezemre esett, de Filius Flitwick tanár úr rámutatott a lehető legjobb megoldásra. Tudomásomra hozta, hogy a Roxfort egy ideje már pszichológussal is rendelkezik, ami pont az ilyen helyzetekre lett kitalálva. Egy olyan személy számára megnyílni, akit hivatalos titoktartás kötelez, sokkal egyszerűbb. Kért tehát a nevemben egy időpontot, én pedig meg is jelentem percre pontosan. A negyedik emeleti szobát nem volt nehéz megtalálni, hiszen már lassan tizenkét éve járok ebbe az iskolába. Szinte már el sem tudom képzelni az életemet a Roxfort nélkül, a szívem is belesajdul, ha arra gondolok, hogy hamarosan itt kell hagynom. Óvatosan kopogok be a pszichológus ajtaján, majd csendben elkezdek várni. A familiárisom is mellettem ül tisztelettudóan, ki nem hagyta volna a lelki tortúrámat. Nem tudom, hogy azért, mert ennyire vigyázni akar rám, vagy csak élvezi azokat a helyzeteket, amikor nem én vagyok vezető szerepben és ebből kifolyólag szenvedek. Bár az intelligenciája egy macskáéval azonos, mégis néha úgy érzem, hogy sokkal többet ért a körülötte zajló eseményekből, mint azt mi gondolnánk. Mivel nem képes a beszédre, ezt sosem fogom megtudni.
Megfogadtam már, amikor elindultam ide, hogy megpróbálok pozitívan állni ehhez az egész helyzethez. Ha nem fog sikerülni... hát azzal már nem tudok mit tenni, de legalább megpróbálom. Végül is talán egyszer tényleg lesz majd egy olyan dokim, akinek sikerül majd megérteni, hogy mi történik velem és netán még megoldást is talál. Vagy ne gondoljak túl sokat már előre, mert akkor csak úgyis csalódom? Egyelőre tényleg megpróbálok csak a pillanatra koncentrálni, aztán majd meglátjuk, hogy hogyan alakulnak a dolgok. Adok neki egy esélyt, ez a lényeg és a tegezést is megpróbálom majd szépen megszokni, még ha talán az is lesz majd a nehezebb feladat. - Tudja... öhm... tudod, ha sokat próbálkoznak és nem ér el hatást... - megvonom a vállamat, hiszen ez van. Az élet nem egyszerű és nem mindenki tökéletesen kitartó, van hogy a dokik se tudnak mit kezdeni egy-egy helyzettel és kihátrálnak belőle, mert csak feleslegesen nyúznák tovább a témát. - Mérgezés? Nem hiszem, nem voltam méreg közelében és varázslat... ezeket kimutatta volna valami utána nem? - megvizsgáltak, eleve úgy bevágtam a fejemet, hogy pár napba telt mire egyáltalán magamhoz tértem, szóval nem hiszem, hogy erről lehet szó, meg akkor gondolom annak jóval egyszerűbben megtalálták volna a kezelési módját. Pont az a helyzet, hogy senki se tudja mi ez és mitől van és mi a megoldás rá. - Oké. Én szeretném ezt megoldani, de tényleg, csak hát... eddig még senkinek se sikerült rájönni, hogy mi a bajom és már kezdem úgy érezni, hogy nem is fog sikerülni. - igen, azt láthatja rajtam, hogy tanácstalan vagyok és lassan én magam is kezdem feladni a dolgot, pedig próbálkoztak már meggyőzni róla, hogy menni fog. A szüleim és persze a bátyám is igyekeznek, hogy könnyebbé tegyék ezt az egész helyzetet. Nem is velük van a baj, csak ettől napról-napra egyre inkább úgy érzem, hogy velem. - Mindent nem tudok, csak ami igazán fontos, mert akkor úgy se tudnék annyi mindent elolvasni reggel. - így is kezd terjedelmes lenni a reggeli tevékenység. Sokat kell olvasgatnom, e miatt persze korábban is kell kelnem, mint másoknak. De nekem muszáj, ha szeretném, hogy nagyjából utolérjem magamat és tudjam ki kicsoda, akivel összefutok a folyosón és persze a legtöbben, akik jól ismernek tudják mi a bajom, így nem lepődnek meg különösebben, ha aztán mégsem ismerem meg őket egyik nap. - Én találtam ki, így könnyebb. Így is van olyan, aki... Néha úgy érzem elkerülnek. Egyszerűbb, mint újra magyarázni, hogy kicsoda is valaki, akit nem ismerek meg. - halk sóhajt engedek csak meg magamnak. Nem egyszerű így, hiszen tudom, hogy másnak is elég nehéz lehet. Így aztán a barátkozás is jóval nehézkesebb. Ha nincs reggel időm olvasgatni eleget, akkor inkább én magam is elkerülök másokat és máris nincs gond és magyarázkodás. - Szeretek beszélgetni, csak úgy nehezebb, hogy kiesnek a részletek, de nem zavar, ha kérdezel, talán úgy könnyebb is. - végre addig is eljutok, hogy a naplóm szorongatása helyett elmosolyodom. Talán azért az ideges feszengés majd csökkenni fog, csak egy kis időbe telik, amíg sikerül tényleg teljesen megnyugodnom és megnyílnom. Mint mondtam nem nyitok azért annyira könnyen, pedig szeretek beszélgetni alapvetően, csak hát nehéz úgy, ha nem tudod előző nap kivel miről beszélgettél. - A családom... a szüleim jól kezelik ezt, vagyis igyekeznek nem mutatni, hogy aggódnak és van egy bátyám, vagyis ikertestvér. Vele néha... furcsa érzésem van. Befejezzük egymást mondatait, de néha olyan... nem is tudom. Mintha ő emlékeznek dolgokra, amikre én nem. Ilyesmi egyáltalán lehetséges? - egyelőre nem is megyek benne a barátkérdésbe, hiszen talán arra már a fentiekből rájöhetett, hogy barátokban olyan nagyon nem bővelkedem, inkább azok maradtak meg, akik már a baleset előtt is meg voltak, őket felismerem, maximum az újabb eseményekre nem emlékszem velük kapcsolatban sem, de így könnyebb, mint az új ismeretségeknél.
Remélem, hogy ha úgy dönt, hetente jár hozzám, nem fogja megbánni. Szeretném, ha kellemesen érezné magát. Azt azért érzékelem, hogy nem túl bizakodó. Persze megértem, a sokadik ember vagyok, akinél ját, és talán már nem is reméli, hogy javulás, esetleg gyógyulás állhat be. Az viszont biztos, hogy ha nem akarja, akkor nem fog történni semmi, mert nagyrészt fejben dől el mindig az ilyen. Ha rendesen tudunk együtt dolgozni, és mindketten hiszünk benne, talán sikerülhet. De ha egyikünk nem, akkor nem sokra megyünk. Elmosolyodom, mikor belemegy a tegezésbe. Úgy látom, eddig ilyen nem volt, és persze van, akinek kényelemesebb úgy, ha megmarad a formális viszony, az ő esetükben nem is szoktam erőltetni, de általában örülnek, hogy kötetlenül tudunk beszélgetni, mert nem kell vigyázniuk, hogyan szólítsanak meg. Kíváncsian lapozok bele a papírjaiba, amiket átadott. Valóban úgy van, ahogy mondja, semmi konkrétumot nem állapítottak meg, a kezelések nem sokat használtak, és igazából nem sok új információ derült ki az én számomra sem. Nehéz lesz, de meg kell próbálni. – Értem… elég érdekes. Az viszont nem jó, ha feladják – mondom el a véleményemet a dologról. Lehet, hogy én csak azért mondom ezt, mert még fiatal vagyok, és idén kezdtem hivatalosan a pályámat, de mindenképp addig fogok Liesellel foglalkozni, ameddig engedi. – Varázslat sem okozhatta vagy mérgezés? – kérdezem, de csak azért, hogy felmerült-e ez a lehetőség akár benne, akár valamelyik orvosban, mert ezt nem láttam a papírokon. Most még nem tudom átgondolni a dolgokat, ahhoz meg kell várnom majd a találkozó végét. Addig egyelőre arra koncentrálok, amit most mond. – Az is fontos, hogy tényleg csak akkor gyere, ha úgy érzed, hogy szeretnél. Ha már csak kényszernek tartod… az talán többet ártana, mint használna. – Értem én, hogy a szülei nagyon szeretnék, hogy annyi embert próbáljon ki, amennyit csak tud, hátha majd az egyik meg tudja gyógyítani, de ha ő sem szeretné már igazán, tényleg nincs értelme a dolognak. Persze nem hiszem, hogy most az első alkalmakkor ez felmerülne benne, de később előfordulhat, főleg, ha hosszúra nyúlik a dolog. Figyelmesen hallgatom, amit mesél. – Szóval mindent felírsz, ami aznap történik veled? – ismétlem meg, de leginkább csak magamnak. – Magadtól találtad ki, vagy valaki segített? – Minél többet szeretnék róla megtudni, mert ha elég jól megismerem, akkor könnyebben ki lehet választani, honnan közelítsük meg a problémáját. – Egyébként mi leginkább beszélgetni fogunk. Azt megválaszthatod, hogy magadtól mesélsz, és ne vágjak közbe kérdésekkel, vagy inkább kérdezzek, mert úgy könnyebb, de nem igazán tudjuk ezt kikerülni. Szeretsz beszélgetni? – Tényleg nem nagyon tudná ezt megúszni, és rajzoltatni az ennél sokkal bonyolultabb eseteket szoktam, van is most egy fiú, aki nem szólal meg, vele mást nem tudok kezdeni. A bonyolult alatt azt értem, hogy elég összetett mentális problémákkal rendelkező diák is jár ide sajnos, nem gondoltam volna, hogy ennyire hamar találkozom velük, és hogy ilyen fiatalon már szörnyű dolgok történnek velük. – A természetet én is szeretem – jegyzem meg, reagálva arra, amit mesélt. Majd a kérdésén elmosolyodom. – Hát, ha gondolod, mesélj kicsit a családodról, barátaidról, aztán pedig rátérünk majd a napirendedre. – Talán kicsit ömlesztettnek és jelentéktelennek hangzik így elsőre, de ezeket mindenkitől meg szoktam kérdezni, és meg is kell.
▲▼
Liesel Freya Collins
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lilja Tähti Hyvönen szobája (IV. emelet) 2016-02-06, 17:07
Azt hiszem vitatkozhatnánk jobban, hogy ki izgul jobban. Én is kissé azért frászban vagyok, hogy megint egy újabb dokival kell lejátszanom megint ugyanazt és őszintén nem fűzök hozzá sok reményt, hogy ő majd bármennyivel is jobb lesz és netán tényleg tud nekem segíteni. Nem is tudom... ha eddig senkinek se ment, akkor miért lenne ő más és kivételes? Nem csoda, ha kissé bizalmatlan vagyok, vagy inkább szkeptikus, de a szüleim miatt itt vagyok és adok egy esélyt az egésznek. Ki tudja, az is lehet, hogy rájön valamire, amire eddig mások még nem. Végül is egy esélyt igazán adhatok neki. Legalább csalódni tuti nem fogok, ha eleve úgy állok hozzá, hogy esélytelen a dolog nem igaz? - Öhm... hát oké, Lilja. - na ez már egyből más és kicsit szokatlan is. Az eddigi dokijaim mindig a magázást várták el és nekem az is volt az alapvető, most viszont más a helyzet. Egészen közvetlen a doki és kedves a mosolya is, ami persze még mindig nem jelenti azt, hogy minden meg van oldva és hogy ő lesz a csodatevő, aki rájön, hogy mi a gond velem és hogy mi a megoldás, mert ez utóbbi is kellene igazság szerint, az nem elég, ha kiderül mi a bajom. - Tényleg, majdnem el is felejtettem. - bólintok egy mosollyal én is és felállok szépen, hogy az asztalára toljam a papírost, ami eddig a naplómban pihent. Elhoztam, de simán elfelejtettem volna odaadni neki, ha rajtam múlik. Benne van nagyjából minden, ami fontos, hogy mi történt velem, hogy mik a tünetek is és hogy mivel próbálkoztak a dokik, mint kezelés, azaz mivel nem igen értek el semmit sem. - A dokik igazából már feladták, csak nem mondják ki. Fizikai oka elvileg nincs a memória gondomnak. - rántom meg szépen a vállamat. Tényleg így van, igazából nem tudják, hogy mi a bajom. Próbálkoztam varázslatokkal is, bájitalokkal is, de az esésen kívüli sérülésen kívül semmi bajom, az pedig nem feltétlenül indokolja a jelenlegi állapotomat, szóval él, hogy még mindig senki se tudja, hogy mi a fene bajom van. - Köszönöm! Mármint, hogy nem kötelező, de... tudja közben a szüleim eléggé szeretnék, hogy valami legyen végre. Persze nem mondják... de érti... úgy értem, érted. - javítom ki magamat, hiszen közben leesik, hogy arról volt szó tegezzem. Ezt azért még szoknom kell, de mindenesetre nagyon igyekszem. Tudtam amúgy is, hogy ez jön majd, meséljek magamról. A papírokon minden ott van, de voltam már ilyen beszélgetéseken, tudom, hogyan működik. - Szóval hatodikos koromban volt egy balesetem. Seprűvel, leestem és eléggé bevertem a fejemet és azóta van ez... szóval nem emlékszem az előző napokra, csak ha minél több mindent felírok, pedig ennek elvileg nincs fizikai oka. Egyébként... fú hát szeretem az állatokat és szeretek a természetben lenni... mit kellene mondanom még? - nem tudom igazából. Nincs úgy konkrét gondom, mint amikor valaki kiönti a szívét a dokijának, hogy lelki támogatást kapjon. Nekem nincsenek ilyen konkrét bajaim, csak a memória zavar, azon pedig nem igen tudom, hogyan lehet segíteni.
Ma a szokásosnál jobban izgultam, mint máskor, amikor új diák jön hozzám. A mai első esetem nagyon különös lány lesz. Még nem is hallottam olyan jellegű memóriazavarról, amivel ő küzd. Úgy értem, hogy persze elméletileg tanultam, hogy melyik agyterület sérülése mit okoz, de a gyakorlatban még nem láttam ilyen beteget, és nem is hallottam róla a tanáraimtól sem, hogy ők kezeltek volna valakit ilyen tünetekkel. Kicsit után kellett olvasnom, hogy mi a teendő ilyenkor, de semmilyen konkrét támpontot nem találtam, úgyhogy csak magamra hagyatkozhatok. Nehéz lesz, és egyáltalán nem vagyok könnyű helyzetben. Amikor diák jelentkezik be, akkor mindig meg kell írnia, vagy ha személyesen teszi, el kell mondania pár szóban, hogy milyen problémával keres fel, én meg a nehézségtől függetlenül adok neki egy hetes intervallumban időpontot. Ha valaki csak azt szeretné, hogy meghallgassam, az akár már másnap jöhet. De az ilyen nehezebb eseteket csak egy-két nap elteltével fogadom, mert előtte nekem is fel kell készülnöm. Biztosan foglalkoztak vele mások is, de ezek szerint nem sokra jutottak. Meglátjuk, hogy nekem sikerül-e haladnom vele valamire. Én ugyan nem vagyok orvos, és pont ezért nem szervi okokat keresek. Nagyon gyakran a memóriazavaroknak lelki oka van, bár az övé ennél sokkal komplexebb. Nem szeretnék beképzeltnek tűnni, vagy okosabbnak, mint egy orvos, hogy csak mert ők nem találták az okot, majd én… de néha van ilyen. Egyszerűen csak más a megközelítés. Meg is érkezik, kicsit előbb, mint kellett volna, de nem baj, mert úgy sincs előtte senki. A kopogására kiszólok, hogy szabad, és ő be is jön. – Szia, Liesel – köszönök neki. – Szólíts nyugodtan Liljának, és ha úgy könnyebb, tegezhetsz is – mosolyogok rá kedvesen. Szeretném, ha jól érezné itt magát, és nem úgy gondolna erre a helyre, mintha csak egy rendelőbe járna. – Ülj csak le, ahová szeretnél – közben kicsit széthúzok pár függönyt. Eddig olyan szürke volt az idő, mindegy volt, hogy sötét van a szobámban, vagy sem, de most már sokkal jobb. Ezután leülök vele szemben az egyik fotelba. – Mielőtt kezdenénk, van esetleg valami papírod a korábbi orvosaidtól? Zárójelentés, ilyesmi, amit megmutatnál nekem? Nem baj, ha most nincs itt, elhozhatod legközelebb is. – Lényeges lenne, hogy pontosan tudjam, mit állapítottak meg eddig, vagy mire gyanakodtak, mert legalább akkor ki lehetne zárni pár okot. – Meg kell mondanom előre, hogy én nem orvos vagyok. Meggyógyítani nem tudlak téged, és mindenképp hasznos lenne, ha továbbra is járnál mellette az orvosodhoz. – Nem szeretnék csalódást okozni neki, ezért is kell már az elején tisztázni, hogy mit tehetek meg, és mit nem. – Most nagyjából egy órát leszel itt velem, de ha nem tetszik a dolog, nem kell utána jönnöd, egyáltalán nem kényszer. Az, hogy hozzám jársz, szintén hasznos lehet, mert lehet, hogy megtaláljuk, mi lehet a baj, és utána már könnyebben tudnának kezelni téged az orvosaid. Ennyit bevezetésül, és akkor vágjunk is bele – összekulcsolom a kezeimet, és hátradőlök. – Mesélj magadról egy kicsit. Bármiről, amiről szeretnél. – Nem muszáj azonnal a betegségével kezdeni, ha kitartó, és többször is jön, úgyis meg kell őt ismernem.
▲▼
Liesel Freya Collins
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lilja Tähti Hyvönen szobája (IV. emelet) 2016-02-03, 20:24
Halk sóhajjal veszem be az utolsó kanyart is a folyosón. Nem szeretem az ilyen jellegű beszélgetéseket, hiszen eddig még nem hoztak eredményt. Persze adnom kellene egy esélyt az új dokinak, de hát... ha eddig senki nem jött rá, hogy miért nem emlékszem az elmúlt napokra, akkor miért lenne most ő annyira más és jobb, hogy neki sikerüljön? Úgy érzem, hogy kénytelen leszek sokadszor is elmondani ugyanazt és nem érek el majd vele semmit, nem csoda, ha már előre fáradt vagyok a dologtól. A szüleim szerint van ennek értelme, egy új helyen kezdeni, itt az iskolában, ami közel van és gyorsan tudok a dokival beszélni, ha valami változás állna be. Eddig Londonba jártam orvoshoz, persze oda is csak ritkán. A kezdeti gyakori vizsgálatok és beszélgetések után csökkent a találkozások száma, legutóbb valamikor fél éve voltam az előző dokinál, de azt hiszem a szüleim is kezdi nagyon unni azt, hogy nincs előrelépés és szeretnének már végre változást ebben az egészben. Annyit megtehetek, hogy legalább eljövök ide és adok egy esélyt a dolognak, hátha tényleg valamit elér ez a nő majd. Ha meg nem... hát sokat igazából nem veszítek vele, maximum marad minden úgy, ahogyan eddig is volt. Ahogy elérem a célt, a szobát, amin a neve van emelem is a kezemet, hogy kopogtassak. Csak akkor nyitok be, ha szólt, hogy mehetek. Meg van beszélve az időpont és ha minden igaz időben jöttem, talán még egy kicsivel előbb is. A délelőttöm szándékosan arra ment rá, hogy felkészüljek. Átolvastam a naplóban elég sok mindent, és persze felidéztem azt, amit már a másik dokinak is elmondtam párszor. Komolyan egyszerűbb lenne egy hangmásoló bűbáj és lejátszani azt, amit egyszer már elmondtam, de attól tartok, hogy még egyszer el kell majd ismételnem. Ez van, túlélem, végül is a mai napot nagyjából erre szántam rá, nem olyan vészes. Mindenesetre bemegyek, amikor szól, hogy szabad és kissé bizonytalanul állok meg. Felmérem a terepet, de nem ülök le, amíg nem szól, hogy megtehetem, ennyi tisztelet azért bőven van bennem. - Jó napot Ms. Hyvönen! - egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy sikerült jól kiejtenem a nevét, de azért reménykedem benne, hátha. Elég érdekes egy név, vajon honnan származik? Mondjuk nem hiszem, hogy most én leszek az, aki kérdezget, úgyhogy ez egyelőre nem fontos kérdés. Mindenesetre lehuppanok a lehető legkényelmesebb helyre, ami van itt, valami fotel, vagy hasonló, aztán onnan nézek rá kérdőn. A kezemben ott a notesz, amibe napi szinten jegyzetelni szoktam, amit esténként szoktam megtölteni a fontosabb eseményekkel, de ő a doki, rá bízom a kezdést. Végül is én ezen én már elég sokszor átestem, neki viszont még új a helyzet, legalábbis velem. Azt sem tudom, hogy volt-e vajon már hasonló esete. Eddig egy doki se tudta, hogy pontosan mi is a bajom és hogyan lehetne megoldani, erősen kétlem, hogy ő már tapasztalt bármi hasonlót és egyből lennének tippjei.
Egyre frusztráltabban éreztem magam. Ezer dolgom volt, és már az is teljesítmény voltam tőlem, hogy nem szartam le magasról az igazgató parancsát, és eljöttem erre a „beszélgetésre”. A nőt is leginkább a könyvtára tette szimpatikussá a szememben, nem pedig a viselkedése. Rásandítottam, amikor felajánlotta, hogy körbenézhetek. Ennyire jó emberismerő lenne, vagy csak ennyire látszott rajtam, hogy érdeklődtem a polcokon sorakozó kötetek iránt? ‒ Köszönöm, de inkább egy másik alkalommal ‒ fontam össze a karjaimat, hátradőlve a kanapén. Ilyen könnyedén nem lehetett engem lekenyerezni, vagy megtörni. Konokul a helyemen maradtam, és ha volt a szobában valamiféle óra, arra szegeztem a tekintetemet. ‒ Hátrány? ‒ nevettem fel élesen. Imádtam a testvéreimet, de öt fivér elég nagy kihívást jelentett a számomra, arról nem is beszélve, hogy nem voltak szüleink, akik támogattak volna minket. Persze, régen örültem neki, hogy nem voltam egyedül, de mostanában egyre magányosabbnak éreztem magam. Ezt viszont sose vallanám be az előttem ülő nőnek. ‒ Ne gondolja azt, hogy a nagy család áldás ‒ zártam le ennyivel a témát. Néha mit nem adtam volna azért, hogy egy-egy napot a könyveim társaságában töltsek el. Egy röpke mosoly jelent meg az arcomon, de hamar el is tűnt. Igaza volt abban, hogy nem olvastam, és nem is olvastattam a fivéreimmel akármilyen szennyet. Mi nem követtük a „divatot”, én például leginkább klasszikust, detektívregényeket és horror könyveket szerettem olvasni. ‒ Szép gesztus tőle ‒ jegyeztem meg a nagyanyjára utalva. ‒ De biztos meg lehet oldani a szállítását ‒ tettem hozzá, elvégre a Poe-kötetet én is folyton hurcoltam magammal, pedig igencsak rossz állapotban volt már. ‒ Annak idején a Durmstrangban a fekete mágia mellett a bájitalokba is sok energiát belefektettem, az egyik szülőm szintén bájitalkeverő volt, a kísérletezéseit és a feljegyzéseit lassan kívülről fújom. Meg aztán, magam is kísérletezem, önszorgalomból gyakorlok, de nem tanulok senkinél. Utálom, ha valaki fennhéjázva próbálja bebizonyítani, hogy mennyivel jobb másoknál. Meg aztán, azt is utálom, ha beleugatnak a dolgaimba. Nincs olyan nap, mint ne foglalkoznék ezzel ‒ rándítottam meg a vállamat. Az utóbbi időben arra is rászoktam, hogy másokat kisegítsek egy-egy bájitallal, mindegy volt, hogy szerelmi bájital, álomital, vagy nyugtató elixír volt az, amíg fizettek, megkapták, amit kértek tőlem. És egyelőre a többség tartotta is a száját, legalább is, még nem kerestek fel azzal, hogy mit művelek az iskola falai közt. ‒ Téved. Nem a sportokat ócsárolom, csak a kviddicset. Meghülyíti az emberek többségét. Szerintük az a menő, ha egymást majd lelökve a seprűről röpködnek egy labda után. Szerintem ez baromság. A lovaglás, vagy az íjászat, azokban van valami, a kviddics szimplán értelmetlen barbárság. Nem fejleszt sok mindent, és növeli az amúgy is beképzelt emberek egóját ‒ fejtettem ki a véleményemet, valamivel ridegebb hangnemben. Zavart a mosolygása. Tipikusan olyan műmosolynak láttam, amit szívesen letöröltem volna mások arcáról. ‒ Nem is állítottam, hogy okos lenne, azt mondtam olvasott, de mindegy ‒ fordítottam el a fejemet, és ismét körbetekintettem a szobájában. Egyre inkább feszélyezett ez a társalgás, és annak is tudtam volna örülni, hogy ha végre rágyújthatok. ‒ Nézze, tudom, hogy „segíteni” akar, de nem kell „dicsérni” minket. Két kisebb testvéremet neveltem fel, mondhatom azt, hogy tudom mi a jó egy gyereknek, hát ne beszéljen úgy velem, mintha nem értenék hozzá ‒ szólaltam meg valamivel idegesebben. Égetően szükségem lett volna egy cigarettára. ‒ Amúgy is, az én testvéreim már nagyon korán megtanulták, hogy mi a különbség a kettő között ‒ rándítottam meg a vállamat. ‒ Máskor már bevált ‒ feleltem. Fel sem pillantottam, a zsebemből elővettem a cigis dobozomat, felnyitottam, és megszámoltam a benne lévő szálakat. Eszem ágában sem volt rágyújtani a szobában, pusztán előkészítettem, hogy ne akkor kelljen keresgélnem, amikor már elhagytam a szobát. ‒ Őszintén? Leszarom, hogy hova lett ez a világ. Ha valamit erőszakkal lehet megoldani, hát úgy oldom meg. Ennek a világnak már úgyis befellegzett, és azóta nem érdekel a benne élők sorsa, miután mindenki, aki számunkra fontos volt, cserben hagyott minket. Hiába papol hát nekem a jó magaviseletről és az erőszakmentes életről… Én nem vagyok olyan szende szűz, mint amilyennek a többi tyúk állítja be itt magát. Ilyen vagyok, ez van, nem tudok és nem is fogok megváltozni. ‒ A válaszom határozottan, már-már megmásíthatatlanul csengett. Mindig is úgy voltam vele, hogy ha a szép szót nem értik meg, akkor, ha lekeverek egy-két pofont, akkor azt már felfogják. Különben sem értettem mit problémáztak, a Durmstrangban állandóan erőszakoskodtak egymással a diákok, és a kutya se szólt érte. Ott farkastörvények uralkodtak, itt meg a gyengék babusgatása ment. A következő szavaira, vagyis okoskodására csak a szememet forgattam, és azzal szórakoztam, hogy fel- és lenyitottam a cigis doboz tetejét, majd kivettem belőle az öngyújtót, és az ujjaim között forgattam. Nem akartam felelni rá, mert a végén olyat mondanék, amiért véglegesen kicsapnának. ‒ Remek ‒ morogtam. Ha az liba ezek után rám merészeli uszítani a tudálékos szüleit, akkor kénytelen leszek megmérgezni őket, vagy legalább valami hashajtót beadni nekik. Fenyegetően villant a tekintetem, amint kiejtette a száját Gavin nevét. Honnan ismerte őt? Honnan tudta a nevét? Beszélt vele egyáltalán? Gyanakvóan méregettem a nőt, de nem erősítettem meg egy szóval se, hogy ő lenne az. ‒ Ha ő intézte volna el, a csaj rosszabbul járt volna ‒ vontam meg közönyösen a vállamat. Aztán arról kezdett magyarázni, hogy mégis milyen szerepet töltök be a családomban, és ezzel egyre inkább felcseszett. ‒ Semmi köze nincs a családunkhoz, értékelném, ha leakadna erről a témáról! Különben is, az ikertestvérem fiatalabb nálam, tehát idősebb vagyok. És tök mindegy, hogy idősebbek, vagy fiatalabbak, felelősséggel tartozom értük. A fivéremet pedig nem kell féltenie, a Nottok nem olyan anyámasszony-katonák, mint a többség. ‒ Már-már vicsorogva szólhattam rá, de idegesített, hogy ennyire a magánéletünkben akart vájkálni, és azt hitte, tudja nekünk mi a jó, pedig kurvára nem ott velünk az elmúlt években, így feleslegesen osztotta az észt, ha elképzelése se volt arról, hogy mennyi mindent küzdöttünk le. ‒ Tökéletes ‒ szusszantottam valamivel nyugodtabban, és remegő kézzel vettem ki a dobozból egy szálat, tettem a számba, és továbbra is az öngyújtóval vacakoltam. Többé nem szólaltam meg, az se érdekelt, hogy mások mennyi időt szoktak nála tölteni, én nem akartam két órát itt rohadni, így hát amint letelt a tíz perc, felállt, kivettem a számból a cigarettát. ‒ Hát, akkor viszlát… ‒ köszöntem el, kifelé menet végre rágyújtottam, hogy magamba szívtam a füstöt. A nikotin lassan hatni kezdett, és kezdtem lenyugodni, bár útközben így is félrelöktem néhány láb alatt lévő elsőst, és elhatároztam, hogy felhajtom az egyik szobatársamat, és találjunk ki valami szívatást, mert kellett valaki, akin levezethettem a feszültséget.
Sajnálom, amikor valaki nem látja be, hogy szüksége van pszichológusra, és hogy a viselkedésére akkor sincs mentség, ha abban a helyzetben azt érezte a legjobbnak, főleg, hogy utólag sem bánta meg. Amíg van ellenpélda, addig muszáj megértetni, hogy nem lehet valakit csak úgy a víz alá nyomni. Megértem, hogy fontos számára a család, és nem tűri, ha sértegetik a testvéreit, de akkor sem ez a megoldás. Neki kellene megmutatni, hogy ennél sokkal intelligensebb. – Köszönöm. – Igen, valóban szerencsés vagyok, rólam minden ismerősöm tudja, hogy imádom a könyveket, ezért csak azt adnak, ha valamilyen ajándékozós ünnep van. Sőt, néha a gyógyult páciensek is hoznak nekem csoki helyett. – Nézz szét nyugodtan, ha szeretnél – mosolygok biztatóan, mert látom rajta, hogy szívesen megszemlélné, milyen kötetek vannak a szobámban. – Az én helyzetem azért más, mert egyedül élek. Mindenképpen hátrányban vagyok hozzád képest, bármikor odaadnám ezt az egészet, ha nekem is lenne testvérem – mutatok hátra a könyveimre. Az emberi kapcsolatokat nem pótolhatják, és gyerekkoromban is sokat segített volna, ha lett volna egy testvérem. – Jó ízlésetek van. És megértem, miért nem akarod újraköttetni. Otthon nekem is van egy nagyon régi Austen-regényem, még a nagyanyámé volt. Nem ismertem, mert kicsi voltam, mikor meghalt, de meghagyta anyámnak, hogy adja nekem, ha már tudok olvasni. Nem mertem elhozni magammal, mert féltem, hogy szétesik. – Kicsit meg lehet erősíteni bűbájjal ezeket, de újraköttetni tényleg nem szeretném én sem, akkor már vehetnék egy újat is, mint ahogy meg is tettem. Látom, hogy nem igazán örül neki, hogy ennyit elmondott, de végülis, ezért van itt. – Ezt miért mondod? – kérdezem homlokráncolva. – Máshol is tanulsz bájitalkeverést? – Kicsit hitetlenkedve nézek rá, mert még csak tizenkilenc éves, ilyenkor még mindenki tanul, enyhén túlzó kijelentésnek érzem, hogy nem tudnak neki újat mutatni. – Van, aki a sportot szereti. Attól még nem lesz emberileg kevesebb – mosolygok rá, bár amennyire makacs, nem hiszem, hogy osztaná a véleményemet. – Nem minden kviddicsező agyatlan, és nem minden irodalomkedvelő okos. – Tudom, hogy vannak olyanok, akik csak azért olvasnak el bizonyos könyveket, hogy ettől olyannak tűnjenek, akik mások felett állnak, de ennek semmi értelme, hiszen a lényeget nem értik, csak elmondhatják magukról, hogy például elolvasták a Bűn és bűnhődést. Önmagában ettől nem lesz több valaki. – Jól tettétek. Nem csak azért érdemes olvasni a gyerekeknek, hogy ők is rászokjanak az olvasásra, hanem nagyon sok készségüket fejleszti. Előbb megtanulják, mi a különbség a valóság és a fantázia között – hozok fel egy példát, ami szerintem nagyon fontos. Sok gyerek ezt nagyon későn tanulja meg, főleg, amióta a mugliknál terjed a tévé és a videojátékok, a gyerekek meg azt sem tudják, hogy amit látnak, az csak fikció. Úgy veszem észre, zavarba jön, ha a családjáról beszél, de az is nyilván való, hogy nála ez központi téma, mert a legfontosabb az életében. Pont ezen keresztül lehet őt megismerni, de hagyom, hogy magától vegye fel újra a fonalat, nem fogom erőltetni. – Rendben van – teszem le a papírt. Ha tudja, akkor tudja, van, aki szereti hallani. – Miért gondoltad, hogy ez lesz a legjobb módszer az ijesztgetésre? Abban biztos lehetsz, hogy többet nem fog pletykálni, de ha mindent csak erőszakkal lehetne, sőt lenne szabad megoldani, akkor hová jutnánk? – Nyitva hagyom a kérdést, hagyom, hogy megválaszolja magában. Nem azért vagyok itt, hogy megváltoztassam Karent, de szeretném, ha más szemszögből is tudná nézni az ügyet. Megértem, hogy nehéz úgy, hogy finoman szólva nem kedveli a lányt, akivel ezt tette, de ha mindenki így oldaná meg a problémáit, kipusztulnánk. – Jól teszed, pont ezért próbálj meg túllépni az ilyeneken. Ez csak neked fog rosszat tenni. Még ha nem is érzed a megbánást, ha úgy teszel, mintha nem érdekelne, abba fogják hagyni. Ha azt hiszik, hogy ez a gyenge pontod, itt fognak folyamatosan támadni. Mutasd meg nekik, hogy nem érdekel, és beszéld meg az öcséiddel a dolgot, ha őket rágalmazzák. – Sejtem, hogy egy alkalommal nem fogunk tudni sokkal előrébb jutni, de majd akkor innen folytatjuk, ha újra jön, mert jönnie kell úgyis. – Ennél jobban nem hiszem. Már megkaptad a büntetésedet, Dumbledore pedig elbeszélgetett a lánnyal. Ennek egyelőre vége van. – Osztom meg vele azt, amit tudok. A történet hallatán csak megcsóválom a fejem. – Gavin, ugye? – kérdezem, mikor az ikertestvére szóba kerül. Talán nem tudja, hogy ő is jár hozzám? – Talán mégis hagynod kellett volna, hogy ő maga intézze el a dolgot. Ahogy látom, te ilyen védelmező szerepet töltesz be a családban, de nem neked kell csinálnod mindent. A kisebb testvéreiddel kapcsolatban még megértem a dolgot, de Gavin egyidős veled, talán bátoríthatnád, hogy jobban álljon ki magáért. – Én nem kritizálok senkit, nem tudom, hogy ő miért olyan bátortalan, de nem fog neki jót tenni, ha Karen mindent megold helyette. Elég lenne csak az ösztönzés, az első sikert úgyis sokkal több fogja követni. – Már nem sokáig. Mondjuk… egyezzünk ki tíz percben, rendben? – ajánlok egyezséget az órámra pillantva. – Mások van, hogy két órát vannak itt, hozzájuk képest te csak épp beugrottál. – Jegyzem meg, de eszem ágában sincs sokáig itt tartani, ha nem akar. Majd legközelebb talán jobban bírja. Nem szeretek kényszeríteni senkit, de nem is miattam kell idejárnia, hanem az igazgató ragaszkodott hozzá.
▲▼
Karen Nott
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lilja Tähti Hyvönen szobája (IV. emelet) 2015-11-24, 16:53
Nem értettem miért küldtek el ide. Nem voltam bolond, inkább az a pletykafészek volt az, aki nem volt képes elhallgatni, amikor megkértem rá. Mégis engem állítottak be őrültnek, és ha nem kellett volt kényszerből mennem, akkor jó messzire elkerülném az irodáját. De nem így tettem. Be akartam bizonyítani a pszichológusnak, hogy nem vagyok orvosi eset, sőt, ha kell, akkor tudok partnerként viselkedni. ‒ Igen, azt vettem észre ‒ jegyeztem meg eltűnődve, immár az irodájában, ahol a polcokon sorakozó könyvekkel sokkal jobban lekötöttek, mint a dilidoki. Már majdnem megjegyeztem, hogy nekem nincs szükségem a „segítségére”, de inkább a hallgatást választottam. Nem akartam vitatkozni, elvégre, így is elég rosszul állt a szénám. ‒ Ó, értem. Szép kis magánkönyvtár ‒ emeltem a nőre a tekintetemet. Legszívesebben felálltam volna a helyemről, hogy közelebbről is megszemlélhessem a könyvgerinceken szereplő címeket. ‒ Ettől függetlenül elég mázlista. Ha én keresek valami pénzt, akkor az többnyire a közösbe kerül otthon, vagy a legkisebbre öcsémre költöm. Ő is szereti a könyveket, nem hiába, az én nevelésem, szóval inkább neki veszek újakat, én meg rongyosra olvasom apám régi könyveit. Például, van egy Poe-válogatása. Imádom Poe-t, a verseit, az elbeszéléseit meg novelláit. Meg is látszik szerencsétlen kötet, hiszen mindjárt szétesik, de nincs szívem újraköttetni, mert hát apámé volt, már nem lenne ugyanaz a könyv… ‒ kezdtem fecsegni, de amint rájöttem, hogy mit is műveltem, elhallgattam, és konokul meredtem rá. Ezeket nem kellett volna mesélnem, és mégis, sose tudtam megállni, hogy ne beszéljek az irodalomról, ha szóba került. ‒ Bájitalkeverő szakon vagyok, nem túl nehéz. Ráadásul, ritkán tudnak újat mutatni, szóval, akármikor be tudok zsúfolni a napirendembe egy kis olvasást ‒ rándítottam meg a vállamat, majd hozzátettem: ‒ Arról meg nem tehetünk, hogy a többség annyira retardált, hogy az agyatlan kviddicst előnyben részesíti a művelődés helyett. Szóval, nem csak a tanrend hibája, hanem a neveltetésé is. Nézzen rá az öcsémre, nem izgatja az ostoba kviddics, ellenben rengeteget olvasott már, pedig csak tizenkét éves lesz. Tudod miért? Mert kiskorában ahhoz volt szoktatva, hogy felolvastam neki esténként. Mi tanítottuk meg otthon olvasni, a mugli iskolába úgy került, hogy már írt, olvasott és talán még számolt is. ‒ Megint magyarázatba fogtam, és hosszasan kifújtam a levegőt, amikor rádöbbentem: Újfent a családomról meséltem. Legszívesebben elharaptam volna a nyelvemet. Tüntetően összefontam magam előtt a karjaimat, és nem voltam hajlandó hosszabb válaszokat adni neki. Már csak azért is, mert előkerült valami furcsa lap, amin vélhetően az én dolgaim szerepeltek, vagy éppen arra készült írogatni. ‒ Nem szükséges, pontosan tudom mit mondtam ‒ ráztam meg a fejemet. Ha valóban az szerepelt a lapon, akkor felesleges lenne ezzel rabolni egymás idejét. Minél hamarabb szabadulni szerettem volna. Épp ezért, készségesen feleltem a kérdéseire, holott egyáltalán nem fűlött hozzá a fogam. ‒ Nem akartam vízbefojtani, csak úgy tettem. Rá akartam ijeszteni, hogy belássa, a pletykálkodás nem jó dolog ‒ rándítottam meg egykedvűen a vállamat, majd halkan magam elé morogtam. ‒ Na, nem mintha bárkinek is hiányzott volna… ‒ Általában nem izgat mit gondolnak rólam az emberek, ha akarna ítélni, csak tessék. Azonban, azt megjegyezném, hogy ez nem holmi „csúfolódás” volt, hanem a családom és a személyem rágalmazása, azt pedig nem fogom eltűrni, hogy bárki is rajtuk, vagy rajtam köszörülje a nyelvét. ‒ Eleinte a hangom könnyed és laza volt, de ahogy felidéztem annak a szukának az arcát, ökölbe szorítottam a kezem, hogy a nő ne lássa mennyire remegek a dühtől. A következő szavaira felsóhajtottam, majd kicsit jobban belegondolva… Igaza volt. De ezt nem voltam hajlandó beismerni, így inkább egy egyszerű vállrándítással reagáltam le a dolgot. ‒ Nem vagyok idióta. Józanul gondolkozom, kivéve, ha kiborítanak, így aztán tisztában voltam a lehetőségeimmel ‒ húztam el kelletlenül a számat, bár már most megbántam, hogy eljöttem ide. Talán mégis jobb lett volna kicsapatni magamat. ‒ Ugyan már! Apuci-anyuci drága kislánya, biztos felfújják majd az ügyet, és őt fogják beállítani áldozatnak, holott arról nem én tehetek, hogy nem nevelték fel rendesen ‒ morrantam rá. Reméltem, ő se gondolta komolyan, amit mondott. Az olyan típusú libáknál mindig jött az egyik túlbuzgó szülő intézkedni. ‒ Ez elég egyszerű. Bejött neki az ikertestvérem, mármint az ikertestvérem fiú, szóval ne gondolj arra, hogy a csaj leszbi lenne, szóval ráhajtott. Nem volt képes felfogni, hogy a testvéremet nem érdekelte. Próbáltam vele ezt rendesen közölni, miután az öcsém nem tudta lekoptatni, de hajthatatlan volt. Ekkor durván kiosztottam a baráti társasága előtt. Nyilván úgy érezte, hogy ezzel én őt megaláztam, és a kis lelkébe tiportam. Valószínűleg ezt akarta megbosszulni valahogy ‒ tártam szét a karomat magyarázás közben, majd amikor végeztem a kezeimet az ölembe ejtettem. Nem értettem miért volt olyan fontos ez az ügy. Bezzeg a Durmstrangban problémáztak ennyit egy kis hajtépés miatt. Most már tényleg kezdett hiányozni az az iskola. Ide még sokkal retardáltabbak jártak. ‒ Meddig kell még itt maradnom? Milyen hosszú lesz ez a beszélgetés?‒ kérdezősködnöm. Nagyon látszott rajtam, hogy egyáltalán nem volt kedvem ehhez a kihallgatáshoz. Most már kezdtem megérteni Adriant, hogy ő miért utált ahhoz a mugli pszichológushoz járni. Sajnáltam szegény öcsköst.
Sejtem, hogy csak az amiatti kényszerből van itt, hogy kicsapják, ha nem jelenik meg nálam. Az ilyen erősen motiváló dolgok bármire rá tudják venni az embereket, és én ennek személy szerint nem örülök, mert sokkal könnyebb olyanokkal dolgozni, akik saját maguk látják be, hogy szükségük van pszichológusra. Karen lehet, hogy a végletekig tagadni fogja, pedig bármilyen indíttatásból is tette, nem normális dolog, ha valakire rátámadunk. Azon, hogy eltévedt, annyira nem lepődtem meg. – Igen, másokkal is előfordul. Nem szeretem felhívni magamra a figyelmet, ha meg valakinek kellek, az megtalál anélkül is – válaszolok a kérdésére. Ez is olyasmi, mint ahogy a tanárok sem tesznek ki jelzőtáblákat, hogy hol a szobájuk, egyszer kell megkeresni, és onnantól kezdve már nem tévedünk el, még akkor sem, ha nincs rájuk szükség rendszeresen, csak mondjuk évente egyszer. Egyébként azért furcsa, hogy nehezen talált ide, mert állítása szerint szereti a könyveket, akkor biztos sokat járt a könyvtárba, úgyhogy el kellett mennie a szobám előtt. – Mindet még nem – mosolyodom el. – Gyakran többet kapok vagy veszek, mint amennyivel az adott időszakban elbírok, és mostanában eléggé el vagyok maradva. – Igyekszem nem túl hosszan beszélni, mert most igazán nem rólam van szó. Szeretek beszélgetni a pácienseimmel magánemberként is, de ilyenkor jobban arra koncentrálok, hogy őket hallgassam. Persze, ha kapok egy-egy személyes kérdést, általában nem utasítom vissza normális keretek között. – Értem. Hát sajnos ez a tanrend nem alkalmas arra, hogy mellette sokat tudjatok olvasni. – Emiatt kicsit szomorú vagyok, mert sokan pont amiatt utálják meg az olvasást, hogy nincs idejük arra, hogy megtalálják azt, ami nekik tetszik, vagy pedig olyanokat kell kötelezően olvasni, ami nem érdekes. De nála ez a probléma valószínűleg nem áll fent. Az idő pedig mindenkinek állandó gondot okoz. Látom, hogy feszélyezi, amikor kézbe veszem a róla szóló dokumentumot. – Dumbledore professzor küldte nekem, ebben állítólag az áll, amit a kikérdezésedkor mondtál neki. Ha szeretnéd, felolvashatom – ajánlom fel, mert igazán nem akarom, hogy amiatt legyen feszült, hogy valamit nem tud. Mindenkinek meg kell adni az esélyt, hogy megvédje magát, ezért is akartam hallani a saját verzióját, és bár a papíron ugyanaz van, az mégis frissen az incidens után hangzott el, a mostani pedig akkor, amikor már ülepedett kicsit a dolog. – Miért gondoltad, hogy az lesz a legjobb, hogy vízbefojtod? – teszem fel az első kérdét az üggyel kapcsolatban. Kíváncsi vagyok rá, hogy miért érezte mindenképpen, hogy itt csak a tettlegesség segíthet. – Nem fogok ítélkezni feletted, de ez az ügy eléggé hasonlít arra, amit a fiatalabb korosztályban tapasztalok. Ők szoktak úgymond összeverekedni, ha túl messzire mennek a csúfolódásban. – Talán a példám felbosszantja majd, de az is lehet, hogy valahol érezni fogja, hogy a viselkedése kissé gyerekes. – Megértem, hogy véded a családodat, de abba belegondoltál, hogy beszéden kívül mást tudna tenni ellenük? Általában az ilyen jellegű híreszteléseket senki sem tartja érdekesnek, ha az alany nem reagál rá – próbálok rámutatni, hogyan is működnek ezek a dolgok. Mert melyik iskolában ne fordulna elő ehhez hasonló eset? Valaki mindig van, aki féltékenységből vagy bosszúból mindenfélét elkezd híresztelni, de ha az illető nem foglalkozik vele, akkor senkit nem fog érdekelni, mert nem lesznek további fejlemények. – Értékelem, hogy így döntöttél, és lehet, hogy nem látod még, de jól jártál vele. Biztos vagyok abban is, hogy a másik lány sem fogja csak úgy megúszni, de mint azt már említettem, nem jó, ha az ilyet erőszakkal próbálod kezelni. Van valami elképzelésed, hogy miért terjesztett rólatok hazugságokat? – Szép lassan talán közelebb jutunk a problémához, mert egyelőre annyit látok, hogy meglehetősen határozott, védelmező, és időszakosan agresszív jellemmel rendelkezik, ami nem alakul ki csak úgy a semmiből. Valószínűleg a családjában kereshető a probléma oka, de azt az eddigi hozzáállásával el sem várom, hogy az első alkalommal beavasson. Talán majd később.
▲▼
Karen Nott
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lilja Tähti Hyvönen szobája (IV. emelet) 2015-11-07, 20:24
Kedves volt. Talán túlságosan is. De mi mást várnánk egy pszichológustól? Neki az volt a dolga, hogy higgadtan elcseverésszen az elcseszett életű egyénekkel és velem. Mindenesetre bólintottam, bár jelenleg nem volt kedvem sehogy se hívni. Ha nem lett volna muszáj, akkor itt se lennék, de hát az igazgató parancsolta, és nem akartam, hogy kicsapjanak, így együttműködést tanúsítottam a dolog irányába. Megvártam, amíg megengedi, majd leültem. Úgyse lehetett úgy beszélgetni, hogy valamelyikünk ácsorog, de azért megkérdeztem, hogy lássa, jól nevelt vagyok. Akkor volt igazán időm jobban megszemlélni a szobát. Nem tetszett. A könyveket leszámítva, azokat mindig értékeltem, azonban a szoba nekem túl világos és barátságos volt. ‒ Hát, bevallom, nehezen találtam ide, lehet segített volna, ha páran sorban állnak. Csak én vagyok ilyen szerencsétlen, és másoknak elsőre sikerül? Egyébként mindet olvastad már? ‒ Ha már megengedte, akkor tegeztem, különben is, így nekem is kényelmesebb volt, elvégre nem lehetett sokkal idősebb nálam. ‒ Igen, de általában verseket, novellákat, vagy elbeszéléseket. Regényeket ritkábban, az időigényesebb ‒ feleltem a kérdésére talán még kissé tartózkodóan. Elvégre, nem akartam, hogy idegenek a magánéletemben turkáljanak, és akármennyire is volt kedves ez a nő, tudtam, hogy mi volt a szándéka. Felvont szemöldökkel néztem rá, amikor a kezébe vett valami lapot, szinte biztos voltam benne, hogy a papíron lévő dolgok rólam szóltak, vagy éppen rólam készült jegyzetelni. Nagyon nem tetszett ez az egész… Halkan felsóhajtottam a kérdésére, majd kicsit hátradőltem, és úgy feleltem neki. ‒ Ez igazán egyszerű. Állandóan olyan dolgokat híresztelt rólam meg a testvéremről, amik nem igazak. Nem tolerálom, ha a családomat ócsárolják, így többször is odamentem hozzá, és normálisan megkértem, hogy fejezze be. Nyilván nem tette, így odáig fajult a dolog, hogy kicsit helyre tettem. Ha leállt volna, és nem folytatta volna a hülyeségét, nem is bántottam volna. Csak magának kereste a bajt, szóval azt is hozzáteheti, hogy nem bántam meg. Miért is kellett volna? Egyáltalán nem volt igaza… Sőt, ha szükséges, akkor meg is mutatom az emlékeimet, hogy elhiggyék. ‒ Összefontam a karjaimat, és egyre mogorvábban magyaráztam. Az a csaj tényleg megérdemelte volna, hogy megfulladjon. Arról nem tehetek, hogy egy idióta. ‒ Azonban nem akarom, hogy kicsapjanak, így beleegyeztem, hogy eljövök ide, holott jobb dolgom is lenne. Ne vedd magadra, nem veled van bajom, szimplán idegesít, hogy engem kezelni őrültnek, holott neki vannak komoly problémái. Ez az én verzióm ‒ foglaltam neki össze minden lényeges dolgot, majd az ablak felé pillantottam. Most még kint is szívesebben lennék. ‒ Más kérdés? Elvégre, biztosan voltak még neki kérdései, amik kapcsán a viselkedésemet akarta megvizsgálni, azonban a családomról nem fogok neki beszélni. Elégedjen meg azzal, hogy kommunikatív és valamennyire nyitott vagyok vele szemben.
music:zene|words: kb 429 ∞
Lilja Tähti Hyvönen
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lilja Tähti Hyvönen szobája (IV. emelet) 2015-11-07, 16:38
A mai napomat a szobámban töltöttem, mert délelőttre is és délutánra is egy-egy olyan diákot vártam, akikről tudtam, hogy hosszú ideig lesznek bent. A délelőtti elég nehézidőszakot él most meg, a szülei válnak, őt és a testvérét pedig el akarják választani egymástól, érthető, hogy sok időt kell rászánni a dologra. Még jönni fog néhányszor, a héten is be van írva majdnem minden napra, úgyhogy most lesz dolgom bőven. Különösen amiatt, hogy a következő páciens egy elég problémás lány. Dumbledore professzor szólt nekem róla, hogy valami veszekedésbe keveredett (ő így fogalmazott, de más elbeszélésből nekem sokkal inkább egy gyilkossági kísérlet ugrott be), és el kellene vele beszélgetnem erről. Nem tudom, mert ha az történt, amire én gondolok, lehet, hogy itt már másfajta segítségre lenne szükség, de egy próbát megér. Amíg várom, addig befejezem az egyik kedvenc könyvemet. Sokszor olvastam már, de mindig ugyanolyan az élmény, mint az első. Emellett persze nagyon sok olyan könyvem van, amit még ki sem nyitottam, mert van, hogy többet veszek vagy kapok egyszerre, de szép lassan mindegyik sorra fog kerülni. A legújabb épp a kisasztalon hever, amint ezzel végzek, az lesz a következő. Állítólag nagyon érdekes, csak úgy tudtam magam visszafogni, hogy ne kezdjem el azonnal olvasni, hogy emlékeztetnem kellett rá magamat, hogy nem lehet valamit csak úgy félbehagyni, még akkor sem, ha azt már sokszor olvastam. Három óra előtt nem sokkal becsuktam a kötetet, és visszatettem a helyére. Kicsit megigazítottam a ruhámat, mert a sok üléstől meggyűrődött. Nagyon szeretem ezt a darabot, de sajnos az anyaga nem éppen a legjobb ebből a szempontból. Sötétkék színű, fekete hímzéssel, és hátul fekete fűzőrésszel. Szerintem elég jól kiemeli a szememet és a fehér bőrömet. Hallottam is valakitől, hogy úgy nézek ki néha, mint egy kísértet. Persze nem ez a célom, de biztos amiatt, hogy finn vagyok, a hideg színeket kedvelem a legjobban. Odasétálok az ablakhoz, és kinézek a birtokra. Lassan itt a tél, nagyon várom már, mert akkor sokkal inkább otthon érzem magam. Egyszer csak hallom, hogy nyílik az ajtó. A belépő lány valószínűleg a büntetésből ideküldött diák lesz. Tipikus lázadó külső, ebben a korban nagyon sokan így néznek ki, de olyan dolgokat általában nem követnek el, ami a fülembe jutott Karenről. – Szia, én Lilja vagyok – mutatkozom be én is. – Tegezhetsz, hogyha szeretnéd – teszem hozzá. Mindenkinek fel szoktam ajánlani, mert azért nem vagyok olyan öreg, illetve tapasztalat szerint könnyebb úgy beszélni, ha nem köt a formalitás. – Persze, ülj csak le – válaszolok a kérdésre, és a kanapé felé intek. Mindegy, hogy melyik helyet választja, nem szoktam megszabni. Mikor leül, én is helyet foglalok vele szemben. Szerintem tudja, hogy tudom, mi miatt van itt, de megbánást nem látok rajta. Ez tényleg hosszú lesz. Már épp rá akarom terelni a szót a találkozás okára, de ekkor megdicséri a könyvgyűjteményemet. – Köszönöm – mosolyodom el. Másnak is tetszett már, sőt, a szorgalmasabb diákok is mindig ezt veszik észre először. – Egyébként igen. Általában nem áll sor az ajtóm előtt, mint azt láthattad. Te is szeretsz olvasni? – kérdezem, de tudom, hogy fölösleges, ha nem szeretne, valószínűleg nem tetszenének neki a könyveim sem. Közben magam elé veszem a lapot, amiben Karen tanára kifejtette részletesen, hogy mi is történt a fojtogatáskor. – Nem tudjuk kikerülni, hogy ne beszéljünk arról, ami miatt itt vagy. Megkaptam a történetet, de szeretném hallani a te verziódat. – Általában kérdéseket szoktam feltenni, mert nem vagyok híve annak, hogy én néma csöndben ülök, amíg a másik beszél, kivéve, ha kifejezetten az az igénye, hogy egyben elmondhassa, amit akar. De ebben az esetben most tényleg lényeges, hogy igazam van-e azzal kapcsolatban, hogy nem bánt meg semmit. Valószínűleg, hogyha igazam van, el fogja ragadni az indulat, és azt fogja hibáztatni, akire rátámadt.
▲▼
Karen Nott
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lilja Tähti Hyvönen szobája (IV. emelet) 2015-10-23, 21:06
Nem is felháborodást keltett ki belőlem, amikor értesítettek, hogy látogassam meg az iskola pszichológusát. Mégis minek? Nem voltam elmebeteg, vagy mentálisan sérült. Nem soroltak a retardáltak közé, akkor meg minek kell egymás idejét pocsékolnunk ezzel? Arról nem én tehettem, hogy megpróbáltam elhallgattatni egy pletykafészket, de szerencséjére megúszta. A világ sokkal jobb lenne az ilyen kis lotyók nélkül, de hát apuci meg anyuci nem nézné jó szemmel, ha az édes kislányuk elhalálozna abban az iskolába, ahová őt küldték, ezért nekem kell dilidokihoz mennem, mert szerintük veszélyt jelentek a lányukra. A francokat, a lepcses szája keveri mindig bajba, egy ujjal se értem volna hozzá, ha nem terjeszt olyan dolgokat, amik… Nem mondanám, hogy nem igazak, de nem kell erről senkinek se tudnia. A tükör előtt állva gyorsan átfésültem a hajam, majd egy könnyed mozdulattal feltűztem. Sose vittem túlzásba a frizurakészítést, hiszen úgy voltam vele, hogy ha nem fújok rá több rétegnyi lakkot, akkor úgyis tönkremegy. Azt meg nem akartam, hogy összetapadjanak a tincseim, ezért inkább vállaltam a veszélyt, hogy egyszer a csat kicsúszik. Miután szemceruzával kihúztam a szemeimet, elpakoltam a holmaijaimat, ugyanis akad egy-két kleptomániás tyúk a szobámban, és kimentem a klubhelyiségbe. Azon átvágva összefutottam Adriannel, a legkisebb fivéremmel, akit épp két hájgombóc szekált. Miután egy átokkal leszedtem az egyiket, a másikat könnyedén lefegyverezte. Büszke voltam a kölyökre, vérbeli Nott volt. Váltottam vele pár szót, aztán mennem kellett, elvégre nem akartam elkésni, ha már egyszer behívtak a pszichológushoz. Nem voltam hajlandó azt az ostoba talárt viselni. Újabb szabályszegés lenne? Könnyen lehet. De kit érdekelt? Akinek egy rossz szava is lenne az öltözködésemre, megtanítanám neki, hogy mégis mit értünk divat alatt. Egyesekkel ellentétben az én öltözékem nem is volt olyan kihívó: egy egyszerű fekete csipke felsőt viseltem, térdig érő szoknyával, alá természetesen harisnyát húztam. Furcsa volt, hogy kevesen jártak erre, így jó ideig hallottam a saját magas sarkúm kopogását. A táskámból elővettem a cigis dobozomat, és miután rágyújtottam, valamivel nyugodtabban ballagtam tovább. Micsoda kínzás volt, hogy egészen a negyedikig fel kellett sétálnom, holott, ha az nő annyira beszélni akart velem, akkor megtehette volna, hogy ő jön le! Szerencséjére, végeztem minden tanulnivalóval és Gavin se ért rá, különben nem hiszem, hogy időt szakítottam volna rá. Gavin… Mindent miatta és az öcséink miatt tettem. Ha megtudom, hogy a hollóhátas prefektus, vagy a liba közül melyik árulkodott, biztosan nem ússza meg az illető szárazon! Magamban mérgelődve, és szó szerint füstöt eregetve lépcsőztem. Érdekes, a Durmstrangban ennyiért nem hívattak be, bár tény, hogy onnan meg azért csaptak ki, mert megátkoztam az egyik tanárt. Azonban ez nem jelentette azt, hogy viselkedési problémáim lennének, pusztán annyi az egész, hogy a családomat védem. Ez olyan nagy hiba lenne? Egy ideig bolyongtam a negyedik emeleten, ugyanis nem találtam a szobáját, eközben még vagy három szállal elszívtam, és a csikkeket a földre ejtve nyomtam el. Reméltem, Frics megtalálja őket, mert nem ártott neki egy kis munka, vagy bosszúság. Amikor végre ráleltem a bejáratra ‒ fogalmam sincs miként kerülhette el a figyelmemet ‒, odaléptem, és háromszor határozottan kopogtattam az ajtón. Mintha szóltak volna, hogy bemehetek, így lenyomtam a kilincset, és az első dolgom az volt, hogy körbenéztem a szobában, egy részt, a pszichológust kerestem, másrészt felmértem a helyet. Egy apró fintor kíséretében csuktam be magam után az ajtót. Nem tetszett a hely, túlságosan is világos volt számomra. ‒ Jó napot! ‒ köszöntettem, hiszen még bőven vacsora előtt voltunk. Igaz, nem szoktam túl sokat enni, sőt kifejezetten jól bírtam a koplalást, de azért reméltem, hogy az étkezést nem kell kihagynom, hiszen a fivéreimmel ott szoktam összefutni. ‒ Karen Nott vagyok. Azt mondták, hogy magához kell járnom egy kis időre egy… Bizonyos ügy miatt ‒ mutatkoztam be, és burkoltan említettem a hajtépős-vízbe fojtós esetet. Annyira sajnáltam, hogy nem sikerült kicsinálnom, pedig bizonyára ő lett volna korunk Hisztis Myrtle-je! Talán még harcot is vívtak volna a második emeleti mosdóért, de ha volt egy kis esze, akkor inkább a prefektusi fürdőben kísértett volna. ‒ Leülhetek? ‒ kérdeztem, és ráböktem a kanapéra. Ha engedte, akkor helyet foglalva nézelődtem tovább, ha nem szólt egy szót se, akkor karba tett kézzel ácsorogva szemléltem a szobát. ‒ Jó sok könyve van. Bizonyára sok ideje van olvasni ‒ pillantottam rá. Talán még kicsit irigyeltem is ezért a gyűjteményért, viszont magamban elkönyveltem, hogy rossz ember igazán nem lehet, ha szeret olvasni, csak éppen idegesítő ne legyen.
music:zene|words: 713 ∞
Luna Lovegood
Reveal your secrets
Tárgy: Lilja Tähti Hyvönen szobája (IV. emelet) 2015-10-23, 19:28
Lilja Tähti Hyvönen szobája
Aki még nem járt pszichológusnál, az talán elsőre egy hideg és barátságtalan rendelőre számíthat, de erről szó sincs, hiszen amikor épp nincs páciense, Lilja olyankor is nagyrészt ebben a szobában tölti az idejét, épp ezért neki is célja, hogy otthonos, barátságos környezetben legyen. Sok fény jut be az ablakokon, ezért világításra csak este van szükség. A szobában a világos színek dominálnak, amik megnyugtatóak, így a belépőre is jó hatással vannak. A bútorok tölgyfából készültek, van egy íróasztal az ablak előtt, illetve egy kanapé és fotelek is megtalálhatók még, hogy minél kényelemesebb legyen. Lakója személyiségéről a rengeteg könyv uralkodik, amiből annyi van, hogy a könyvespolcokra nem is fért be mindegyik, ezért a szabad felületeken is található pár példány, de nem kelti rendetlenség hatását.
