2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
‒ Nos, arról nem én tehetek, hogy olyan elvakultan utálsz, hogy képtelen vagy elismerni az erényeimet és a képességeimet ‒ tártam szét a karjaimat egy lemondó sóhaj kíséretében. Lehetetlen eset volt. Vélhetően sose fog változni a véleménye velem kapcsolatban. Ám legyen, de akkor ne csodálkozzon rá minden apróságra. Nem tartottam túl bölcsnek, hogy ilyen vadul gyűlölt, holott ő szúrt el mindent, ő sértődött meg, és természetesen még neki állt feljebb. Igazán felnőhetett volna. ‒ Nyilván van ennek is valami oka. Látod, engem rajtad kívül komolyan vesznek, mert nem beszélek hülyeségeket, nem verdesem magam a földhöz gyerek módjára, ha valami nem tetszik, és van egyfajta határozott kisugárzásom, ami miatt nem néznek ostobának ‒ feleltem hűvösen. Ebből is látszódott: nem volt idevaló. Ha nem tudta elérni azt az elmúlt hét év során, hogy komolyan vegyék, akkor nem az emberekkel volt probléma, hanem vele. Ideje lenne már, ha kinyitná a kis szemét, és felébredne abból az álomvilágból, amelyben eddig élt. ‒ Majd még eldöntöm ‒ vontam meg a vállamat. ‒ Elvégre, a toronyban akármikor összefuthatok veled, majd akkor szólok hogyan döntöttem. A következő reakcióját látva azonban nem tudtam nyugodt maradt, és alaposan a képébe röhögtem. Megrándítottam a vállamat. Ha neki ez kellemes társalgás, vagy beszélgetés volt, akkor nem akarom tudni, hogy milyen lehetett, ha a kisasszony éppenséggel vitázott. ‒ Tény és való, még mindig úgy vélem, hogy több keresnivalód van a Hugrabugban, mint itt. Szóval, ha legközelebb az eszeddel akarnál felvágni, hát ne tedd ‒ válaszoltam, majd gunyoros mosolyra húzódtak az ajkaim, amikor azt mondta, hogy nem ismerem minden piszkos kis titkát. ‒ Hát, akkor elárulok neked én is egy titkot: Hamarosan, ha úgy tartja kedvem, nem lesz előttem semmi rejtegetnivalód, sőt ha úgy tartaná kedvem, és érdekelnének a kis gyerekes dolgaid, már rég kiderítettem volna őket ‒ hajoltam hozzá közelebb. A tekintetemből, a testtartásomból sütött a határozottság és az elszántság, ami az előttem álló lányból hiányzott. Én vele ellentétben tényleg nem vicceltem. Hamarosan eljutok majd olyan szintre, hogy legilimenciát alkalmazva átkutathassam az elméje minden kis szegletét. ‒ Mert ő a legjobb a környéken, és azért mert bár egy rohadék, a módszerei tökéletesen megfelelnek az elvárásaimnak ‒ feleltem röviden. Nem akartam fejtegetni, hogy milyen marha nehéz volt előkeríteni egy legilimentort, aki hajlandó lenne tanítani. Ehhez semmi köze nem volt. ‒ Tévedsz. Én nem okosabb akarok lenni nálad, én okosabb vagyok ‒ javítottam ki. Ez azért egy apró, ámbár lényeges momentum volt. Nem is értettem, hogy miért tartotta magát többre nálam, holott a képességeivel a nyomomba se érthetett. Ő maga is beismerte, nem volt elég eszes a Hollóháthoz, akkor meg mit akart bizonyítani? Fogadja el, hogy a Hugrabughoz kellene tartoznia, és ne erősködjön. Úgyse tudná bizonyítani, hogy érdemes a hollóhátas megnevezésre. ‒ Nem tagadom, régen állandóan voltak előítéleteim, mára azonban igyekszem megszabadulni tőlük. Ellenben, ez rólad nem mondható el. Igazán gyerekes hülyeség, hogy valakit azért ítélsz el, mert éppenséggel sas, borz vagy oroszlán címer helyett kígyót visel, vagy éppen zöld a háza színe. Ha én ítélkezek mások felett, nem ez az elsődleges szempont, hanem az, hogy mit mutat magából, de nyilván te annyira sem vagy jó emberismerő, hogy ilyenek alapján információkat szűrj le, így marad a kicsinyes vagdalkozásod. Hát őszintén gratulálok hozzá ‒ feleltem, bár nem tudtam eldönteni, hogy kioktató, vagy inkább dorgáló hangnemben. A további válaszaira nem reagáltam, egyszerűen nem volt kedvem felelni, pusztán akkor szólaltam meg, amikor felhozta, hogy én vagyok az állítólag példaképe. Nagyon vissza kellett fognom magam, hogy ne röhögjem ki, helyette elnéző mosollyal az arcomon adtam választ: ‒ Ez mind szép és jó lenne, ha tudnék hinni neked. Azonban, eljátszottad a bizalmamat, kislány. ‒ Nocsak, ki nem érti az ironiát? ‒ vetettem rá néhány szkeptikus pillantást, majd a következő szavaira szórakozottan elmosolyodtam. ‒ Ó, ez igazán megtisztelő! Nem is tudom, miként háláljam meg ezt a kitüntetett bánásmódot! ‒ tettem hozzá drámai hangon. Újabb hülye kérdést tett fel, mire újabb kétkedő pillantásokat zsebelhetett be. És még ő hitte magáról, hogy a Hollóhátba való? ‒ Nem utállak. Egy idegesítő kis fruskának tartalak, aki elég naiv és buta, de minden különösebb oka nélkül nagyra tartja magát, azonban nem utállak. Mint már említettem, a masszív utálkozás nem az én asztalom, hanem a tiéd. Kár, hogy mindig magadból indulsz ki ‒ csóváltam a fejem lemondóan. Az egy dolog, hogy ő mit hitt, és egy teljesen más dolog volt a valóság. Vonhat le következtetéseket, gondolhat akármit, de a spekulációi semmit nem érnek az igazság ismerete hiányában. Lám, most már tudja mit gondolok róla. ‒ Ó, képzeld, tényleg annyira nehéz, hogy majd’ belepusztulok ‒ ironizáltam. Azért hívtam kislánynak, mert az értelmi szintje nagyjából egy kilenc évesének felelt meg. Hát ezért neveztem így, ahelyett, hogy kimondtam volna a nevét. Ezzel is érzékeltetni akartam, hogy mennyire gyerekes és buta volt. Arról már nem én tehettem, hogy ezzel kapcsolatban sem vette a lapot. ‒ Őszintén? Nem. Gyenge akaraterővel rendelkezel, véleményem szerint nehezen szánod el magad bizonyos dolgokra, és azután, hogy megölnél valakit, a tény annyira kiborítana, hogy lelkileg összeroppannál. Kevés vagy te ahhoz, hogy gyilkolni tudj ‒ mondtam ezt olyan hűvös kíméletlenséggel, mintha én képes lennék rá. Nem tudtam eldönteni. Az elmúlt hónapokban sok olyan dolgot tettem, amit korábban nem néztem volna ki magamból. Ki tudja, talán különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül tudtam volna ölni. A döntésére biccentettem, és elindultam lefelé a lépcsőn. egy jó ideig egymás társaságát élvezhettük, majd a meglepett pillantására homlok ráncolva megszólaltam. ‒ Mi van? ‒ kérdeztem ugyancsak franciául, nem tudtam miért olyan megdöbbentő dolog, hogy beszéltem az anyanyelvét. Minden normális ember tanult nyelveket, nekem ez jutott. Az undorodó pillantását elcsíptem, és magamban jót derültem rajta, majd, amikor elsikkantotta magát azonnal felé fordultam. Egy meghízott patkány iramodott meg a sarokból az ajtó irányába, azonban egy kábító átokkal eltaláltam, majd egy lebegtető bűbáj segítségével a szobában álló rozoga asztalra helyeztem az állatot. ‒ Lásd, hogy ennek a lénynek az élete fikarcnyit sem ér számomra… Így vagyok még pár emberrel ‒ suttogtam, majd Cruciatust szórtam a patkányra. Amaz megvonaglott, keservesen visított és dobálta magát, de nem eresztettem. Rezzenéstelen arccal figyeltem a gyötrődését, egyáltalán nem hatott meg. A pálcámat még mindig az állatra szegeztem, nem engedtem, hogy elszökjön. Közben pedig elővettem azt a kést, amit még Nott-tól kaptam kölcsön, és az asztalhoz léptem. Mozdulatlanná dermesztettem a rágcsálót, majd egy gyors, mégis mély vágást ejtve a patkány hasán megöltem az állatot. Lassan Silent felé fordultam, a tekintetemből kiolvasható volt a kérdés: Szerinted ezt nem tenném meg emberrel, ha úgy adódna? Az okklumencia tanulás "jótékony" hatásai felerősödtek. Megérintettem a homlokomat, majd kést Silentre szegeztem. Majd' szétrobbant a fejem, azt hiszem, ez volt a jele annak, hogy ideje elbúcsúznunk. ‒Most pedig menj... - mondtam rekedten. ‒Menj már! - kiáltottam rá, és ha végre lekopott, akkor nekidőltem a falnak, és magányosan szenvedtem a fejfájással.
Zene ◊ Aktuális viselet ◊ Köszi a játékot ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
-Jó de nem hittem volna, hogy neked vannak olyan ötleteid amik nekem is tetszenek. – Márpedig ez most határozottan bejött. Csak ugye könnyű ígérgetni, betartani nehezebb, azonban én minden erőmmel azon leszek, hogyha már egyszer megfogadta ezt nekem, akkor állja is a szavát. Különben még valamelyik napja rosszul fog elsülni. -Semmi baj, már kezdek hozzászokni, hogy nem vesznek komolyan. – vontam meg a vállam. Nem az ő véleménye számít nekem a legjobban. -És hogy gondoltad a jelzést? Egy levél vagy értem küldesz valakit, vagy mi? - Azért ezt jó lenne tisztázni, hogy mire számítsak, ha Aaron „jelez” valahogy, mert ebből még nem fogom tudni, hogy akkor pontosan mi is az. Lehet, túlreagálom ezt a dolgot, de szeretem már az elején tisztázni. Mondjuk az a kacsintás furcsa volt. A szemeim nagyra nyíltak, de csak párat pislogtam és már nem is foglalkoztam vele. -Akkor beszélgetés. Nekem mindegy minek hívjuk, de ez nem vitatkozás. – Az az lenne, ha kiabálnék vele és azon gondolkodnék, hogy megfojtsam, vagy csak dobjam ki az ablakon. De semmi ilyesmi nem járt az eszembe, ráadásul azon kívül, hogy csak fárasztott nem voltam ideges, szóval ez határozottan nem egy veszekedés. -Ugyan Aaron én már elfogadtam, hogy nem vagyok idevaló és természetes, hogy nem ellenkezel azzal szemben, ami igaz. Nem állítalak be rossznak, csak azt mondom, hogy nem ismered még minden piszkos kis titkom. – Hadd higgye csak, hogy neki van igaza. Azt már elfogadtam, hogy engem nem ideszántak, az se érdekel, hogy ő nem tart érdemesnek Hollóhátasnak, de azt fogadja el, hogy nem ismer még eléggé ahhoz, hogy tudja mi lesz a következő lépésem. -Aha, vágom. Na az gáz. Bár nem vágom, ha ennyire utálod miért ő a tanárod? – Nem lenne egyszerűbb otthagyni és keresni valaki értelmesebbet, vagy szimpatikusabbat? Én tuti hagytam volna a fenébe és inkább lelépnék. Annyi tanár van a világon. Senki nincs rákényszeritve senkire. -Néha van egy olyan érzésem, hogy te mindig okosabb akarsz lenni nálam. De rendben, majd megpróbálom. Remélem nem fog kelleni. – Hát most már tutira nem. A pálcám még akkor is nálam van, ha nem is szabad varázsolnom és tavasszal betöltöm a tizenhetet, szóval szabadon varázsolhatok, amennyiben nincsenek muglik a közelemben. Mert akkor ugye nem kéne. -Te talán nem szoktál ítélkezni? – néztem rá kérdőn. Szerintem engem is elítélt már, holott nem is ismer. Na persze ez már mellékes, mert én szúrtam el anno a könyvtárban. Hiba volt utána mennem. -Nem izgatom. – Kéne? Szerintem nem. Bár jól esett volna felbosszantani. Ezt bevallom. -Szerintem nem. – kezdtem én is csóválni a fejemet. Miért is csinálom ezt. Gyorsan abbahagytam és újra fölvettem azt a stílust, ami eddig volt. -Meg se forduljon a fejedbe! – néztem rá szúrós pillantással. Ott helyben tépném szét azt a levelet. Nincs is rosszabb a rivallónál. -Egy próbát megérne. – Lehet, egyszer megcsinálom. Ki tudja mik fognak kiderülni. Na persze ahhoz úgy kéne utána osonnom, hogy ne vegyen észre. Nem is a csendesség részével van baj, hanem hogy kétlem, hogy nem szúrna ki. -Amitől én meg lassan kezdek félni… -Jaj Aaron igazán tudhatnád, hogy te vagy a példaképem. – Na jó csak azt csodálom benne, hogy nem húzza úgy fel magát, minden hülyeségen mint én szoktam, és hogy bármikor gond nélkül vissza tud beszélni akárkinek. Ezzel szemben én csak a Mardekárosoknak tudok, meg aki már nagyin idegesít. De úgy egyébként inkább csöndben maradok. -Igen tudom. – kacagtam továbbra is. Ez most tényleg jó vicc volt, remélem, azért nem veszi sértésnek. -Neked bérelt helyed van ott, ezt elárulom. – Egészen addig csak a családom tudott úgy felhúzni, mint ő, szóval igen, elég esélyes, hogy gyakorlatilag sose fogom úgy bírni, mint mondjuk bármelyik másik ismerősömet. - Dehogynem! Miért ne hinnék? – Remélem ezt a kérdést nem áll szándékában megválaszolnia, mert most is csak ironikusan fogalmaztam. Egyértelmű, hogy nem hiszek neki. -De de de… Én azt hittem te utálsz. – Szóval ez az ő hibája. Mert ha nem kapja úgy fel a vizet, hanem ugyan ilyen nyugisan beszélt volna velem, akkor én se háborodok fel. De mégis ideges lett, így én is, úgyhogy… Á ezt még én se hiszem el. Meg most már amúgy is így marad és kész. El kell felejteni. Az elszólásomra nem reagált semmit, amit annyira nem bántam. Talán meg se halotta. -Te szegény lélek. Akkor hívj csak kislánynak, ha ennyire nehéz. – néztem rá sajnálkozó tekintettel. Én legalább nem halok bele abba, ha a nevén szólítom. Néha ő is igazán megtehetné. -Szerinted én képes lennélek megölni? – néztem értetlenül, majd elmosolyodtam. Hát ennyire gonosznak hisz? Nem is tudom, hogy bóknak vagy inkább sértésnek vegyem, de azt hiszem inkább az előbbi. A következő megszólalására csak a szemeimet forgattam és hangosan felsóhajtottam. -Inkább a Szellemszállás. Az izgalmasabbnak ígérkezik. – És egy picit tartottam attól, hogy a végén még otthagy a mardisoknál, hogy elevenen szedjenek szét azok, akiknek ártottam már. Miután leértünk és az előre engedést megköszöntem természetesen franciául meglepetésemre ő ugyan azon a nyelven válaszolt. Hátra is fordultam hozzá, de nem mondtam semmit csak ledöbbenve néztem rá. Beszéli a nyelvet? Akkor nem fogok neki francia becenevet adni. Még a végén megérti nekem és akkor baj lesz. Undorodva néztem mikor meghallottam mit is keresünk, de nem szóltam semmit. Követtem a fiú példáját és én is előkaptam a pálcám, majd egy varázslattal fényt csináltam és nekiálltam keresni. Főleg az ilyen eldugottabb helyeket néztem át az egyik oldalon. Az egyik saroknál valami mozgást vettem észre, így közelebb mentem, de legszívesebben rohantam is volna el annak a gustustalan patkány láttán. -Aaron!
C'est difficile de la comprendre. Maisbencore plus de la connaître.
Aaron Prusseit
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Aaron & Silent 2015-11-18, 06:57
Silent & Aaron
‒ Hát akkor meg? Akármi megeshet ‒ kérdeztem vissza szórakozott mosollyal. Én azért igyekeztem nem elvetni semmilyen lehetőséget, mert aztán ki tudja, egyszer valóban bekövetkezik. Szóval inkább csak igyekeztem minél több dologra felkészülni. A következő szavaira először szkeptikusan felvontam a szemöldökömet, majd felnevettem. ‒ Ne haragudj, de nem tudlak elképzelni kupecekkel üzletelni, vagy sötét negyedekben járkálva, de sebaj… Egyelőre még nem tudom, észben tartom, hogy miket ajánlottál fel, és ha valaha is szükségem lesz rád, akkor jelezni fogom ‒ kacsintottam rá. Elvégre, az információi jól jöhettek, ha megbízhatóak a forrásai, a kapcsolatai szintúgy hasznosak lehetnek, ha nem kamuzik… Az árukban hittem a legkevésbé, bár azokra nem is nagyon volt szükségem. Mindenesetre, megjegyeztem. ‒ Társalgásnak számomra a magasröptű eszmecsere számít, nem a hétköznapi beszélgetés, de ízlések és pofonok ‒ feleltem higgadtan. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy ezen bosszankodjak. Az elmémet leginkább egy kifacsart szivacshoz tudnám hasonlítani. ‒ Kiforgatod a szavaimat ‒ sóhajtottam fel. ‒ Te állítottad mindig is magadról, hogy nem illesz ide, te állítod magadról, hogy selejt vagy, én pusztán nem ellenkezem, mégis én vagyok beállítva a rosszfiúnak ‒ ráztam meg a fejemet. Az meg hogy nem ismerem eléggé… Nos, ahhoz épp eléggé ismertem, hogy tudjam milyen hisztis tudott lenni néha. Ez az információ pedig bőven elég volt. ‒ Csak az tart vissza, hogy egyelőre szükségem van rá, és még nem frissítettem fel annyira a kapcsolatrendszeremet, hogy az esetleges eltűnésem után keresni kezdjenek. Nem hagynák megtorlatlanul a halálát ‒ vontam meg a vállamat. Ha volt egy kis sütnivalója, akkor akár azt is kikövetkeztethette, hogy nem roxforti tanárról beszéltem. ‒ Ó, micsoda fenyegetés! Megmondom, hasonló helyzetben mit tegyél: várd meg, hogy kimondja az átkot, térj ki előle az egyik oldalra, ugorj oda hozzá, és verd el. Előtte meg vegyél önvédelmi órákat, és a probléma letudva ‒ vontam meg a vállamat. Néha abszolút nem értettem, hogy az emberek miért nem használják az eszüket, aztán rájöttem arra is, hogy már az ösztöneikre se hallgatnak… ‒ Nem feltétlen. Ismerek egy csajt, aki azért került oda, mert a családtagjai mindig mardekárosok voltak, továbbá elég nehéz sorsa volt. Szóval nem mindenki ugyanazért kerül oda. Továbbá, ha egy kivétel akar, akkor több is. Ha nem ismered meg őket, akkor meg szépen ítélkezel mások felett ‒ vontam meg a vállamat. Én azért láttam átmenetet a mardekárosok között, még mindig jobbak voltak a hugrabugosoknál, vagy a griffendéleseknél. ‒ Ó, engem sok minden nem zavar, ezért nem érdemes izgatnod magad ‒ feleltem szórakozottan. Ha annyiszor megsértődtem volna akárhányszor sértést kaptam… Akkor jó pár év alatt kiduzzogtam volna magamat az biztos. ‒ Megint alábecsülsz ‒ csóváltam a fejemet rosszallóan. Merlinre! Ezt is Raziel szokta csinálni… Lassan már megbolondulok tőle… ‒ Legfeljebb, ha rivallót küldök ‒ szórakoztam a saját gondolataimon. Azért az milyen égő lenne, ha a Nagyteremben kibontana egy olyat, de sajnos nem értem rá ilyen gyerekes tréfákra. ‒ Csak nyugodtan, úgysem tudsz meg semmi olyat ‒ rándítottam meg a vállamat. Azért az én titkaim és gyengéim az átlagnál nehezebben kifürkészhetőek voltak, de bátran próbálkozhatott. Az újabb kérdésére rápillantottam, majd ismét megvontam a vállamat. ‒ Tulajdonképpen igen, de rólam olyan szinten lepereg minden, hogy röhögnöm kell. ‒ Hát jól van ‒ biccentettem, majd a következő szavait kedvem szerint értelmeztem. ‒ Ó, igazán hízelgő, hogy rólam akarsz példát venni, de hidd el, nem kell ennyire hizlalni az egómat, amikor épp fogyókúrán van. ‒ Igazán nagylelkű vagy ‒ vigyorogtam, majd egyre szélesebb lett a mosoly az arcomon, ahogy arról magyarázott, hogy kit mennyire utál. ‒ Ó, milyen bájos! Azért megnyugtató, hogy a gyűlöltek listáján még mindig ott vagyok. Remélem, ez hasonlít a könyves bestsellerek listájához, mert akkor örökké szeretnék rajta maradni ‒ gúnyolódtam egy sort. ‒ Látod, látod, már megint nem hiszel nekem ‒ ingattam meg a fejemet, és arra a következtetésre jutottam, hogy a cigarettával együtt kell leszoknom erről, mert felnőtt koromban nem akarok olyan egoista piperkőc lenni, mint Raziel. ‒ Kéne? Tény, múltkor felbosszantottál, de vagy az, aki utálkozik, nem én ‒ feleltem szórakozottan. Ha utálnám, akkor arról biztosan tudni, de azért vicces volt, hogy milyen meglepett fejet vágott. A következőkre nagyon nem feleltem, köszönöm, de tisztában voltam a mentális állapotommal, és ha majd jónak látom, felkeresek egy szakembert. Az elszólását se reagáltam le, sőt jótékonyan átsiklottam felette, hogy lássa milyen nagyszerű ember is vagyok. ‒ Borzasztóan ‒ sóhajtottam fel drámaian. Már azt hittem, belehalok a küszködésbe. ‒ De nekem akkor is kislány maradsz ‒ rándítottam meg a vállamat. Nem tetszett a neve, nem és kész. Nem fogom így hívni. ‒ Akármelyik. Úgy hiszem, mindegyik opciót elképzelted már ‒ feleltem higgadtam, majd felhorkantottam. ‒ Ugyan már. A te választásod, hogy hova megyünk majd. ‒ Egy kiruccanás velem a Szellemszállásra? Pedig tényleg vissza nem térő ajánlat ‒ szórakoztam, majd a következőkön csak vigyorogtam egy sort. Miután leértünk az épülethez, előre engedtem. ‒ De rien. ‒ válaszoltam automatikusan franciául a francia szavakra, noha az „r” kiejtésével még mindig akadt némi gondom, de ettől függetlenül értelmes volt. ‒ Na, és akkor most segíts nekem keresni valami élőt. Patkányt, pókot, bogarat… Akármi jöhet ‒ csaptam össze a tenyereimet, majd előhúztam a pálcámat, elmormogtam egy Lumost, és a részemről megkezdtem a rágcsálókereső hadműveletet.
Zene ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Köszi a türelmet ^^ ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Hülye lettem volna kihagyni egy olyan lehetőséget, ahol meg tanulhatok szemétnek lenni nem csak a Mardisokkal, de más házbeliekkel is, mert velük szembe eléggé visszahúzódó voltam, amíg nem kezdtek piszkálni és ki nem borultam. - Aha, azt hiszem valami ilyesmi. – Szerintem ennek a mondatnak már önmagában semmi értelme. Mert ha ne mondjuk azt, hogy soha, akkor nincs értelme annak, hogy soha ne mondjuk azt, hogy soha, mert már alapból kimondtuk. - Információk, kapcsolatok, ritka és különleges áruk… Mit szeretnél? – Ezek közül szinte mindent be tudtam szerezni, talán csak az utolsó volt az amiben nem voltam biztos, mert azért ritka árut elég nehéz, bár voltak furcsa ismerőseim, szóval akár az is lehetséges volt, hogy tudnék. - Én ezt nem vitának, hanem inkább társalgásnak nevezném. – mondtam mosolyogva. Csak egy picit akartam kiborítani. Épp csak annyira, hogy én jól szórakozzak, bár most sem volt az a szomorkás hangulatom, de ha felhúzta volna magát, biztosan a padlón feküdnék a röhögéstől. - Igen tudom. Én egy ilyen selejt Hollós vagyok, de még mindig nem ismersz eléggé. – Szerintem a zöldek között is megálltam volna a helyemet, igaz nem szerettem volna ott lenni, de köztük nem lett volna olyan problémám, hogy túl csendes vagyok vagy, hogy félek az idegenektől. Ugyanakkor volt némi ész a fejecskémben, csak keveset használtam belől és nem mindig szeretek gondolkodni, mikor szerintem valami hülyeség. - És ha ennyiszer meg akartad ölni miért nem tetted még meg? - Ezek szerint csak nem lehet olyan gonosz, mert ha ennyiszer gondolt már erre, mégse tette meg akkor ott valami kedvesség van. Vagy legalábbis némi tisztelet vagy mit tudom is én miért nem teszi meg, a lényeg hogy nem. - Egérré akart változtatni és oda akart adni a kígyójának. Még jó, hogy futottam. Ha nem tettem volna, akkor halott lennék. – És ha nem jön az a fickó, akkor is. De erről Aaronnak nem kell tudni. Elég, ha csak annyit ismer a sztoriból, hogy meg akartak ölni, én meg miután nem használhattam az erőmet elrohantam. Meg amúgy is örülök, hogy akkor nem hagytak cserben a menekülési ösztöneim és volt ennyi eszem, hogy elrohantam mielőtt egy átokkal végzett volna velem. -És mi van, ha mégsem? Ők mind egyformák. Ugyanazért kerültek oda. A barátnőmnél hibázott a süveg. – Rajta látszik is, hogy nem való közéjük. Sejtelmem sincs, hogy került oda, biztos van valami oka, de szerintem nagyot tévedtek mikor oda osztották be. -Megynugtató, hogy téged ez nem zavar. Így nem kell azon aggódnom, hogy vajon megbántódtál-e. – Gyanítom amúgy se bántottam volna meg ezzel, mert ő se kedvel engem, így igazán nem zavarhatja, ha rossz véleménnyel vagyok róla. Meg amúgy is ő csinálta ezt magának szóval ezért sem lett volna érdemes panaszkodni, bár nem teljes szívemből gyűlölöm csak kevésbé kedvelem, mint az megszokott lenne. - Csodás. – Csupán ennyit mondtam neki miközben elmosolyodtam. Még mindig nem hiszem, hogy bármitől is úgy félnem kéne vele kapcsolatban. -Úgyse tudsz mindenre felkészülni. – forgattam a szemeimet. A következő megszólalásánál nagyot sóhajtottam. - Szerintem én még úgyis érzékelném a „személyes varázsod”. Az meg hogy időigényes tény. – Személyes varázs… Majdnem elnevettem magamat mikor kimondta, de inkább csak komoly arccal néztem rá. - Vagy pont ezért maradnék a közeledben, hogy minél több mindent megtudjak rólad, és felhasználjam ellened. – Nem, tutira megszöknék. Nem bírnék sokáig egy ilyen ember társaságában időzni. A végén még idegileg kipurcannék. - A sértések nem azért vannak, hogy a másik rosszul érezze magát? Ezt most ne vedd támadásnak, csak kérdezem. Tudod, hogy a következő alkalomra már ezt is tudjam. – Igen, talán előállhatnék jobb beszólásokkal is, de jelenleg ennyire futja tőlem, majd még alakul a jövőben. - Tudod mit? Igen szeretnék. – Ha tényleg annyira hülyének gondol, akkor jobb ha megmondja. Vagy nem. De azért jobb tudni mit gondolnak rólam, mert ha olyan butának hisznek, lehet még okozok nekik némi meglepetést. - Majd igyekszem. – Majd biztos pazarolom ilyenekre az időmet. - Hogy legyen kiről példát vennem mondjuk ez még nem jutott eszedbe? – Nem mintha nagyon felnéznék rá, csak azt csodálom, hogy ő nem fél kimondani azt, amit gondol és nem érdekli mit gondolnak róla mások, ami nekem legtöbbször számít. - Hát jó megbocsájtok most az egyszer. – mondtam majd elnevettem magamat. Ezt a lehetőséget vétek lett volna kihagyni. Csak ne üssön meg. - Á, annyira nem utállak, hogy ilyet tegyek, nálad sokkal gyűlöltebb személyekkel sem mindig vagyok olyan. – Inkább csendesen szidom magamba és reménykedek, hogy valami rossz fog vele történni a jövőben. De egyébként semmi különöset nem teszek. - Nyugalmi. Aha, ez teljesen hihető sztori. - Ugyan kérlek! - Te most tényleg nem utálsz? – néztem rá érdeklődve. Eddig meg voltam győződve, hogy ő pontosan annyira gyűlöl, mint én őt. Tényleg nagyon utálom mikor a semmin nevet. Olyankor rossz érzés fog el. - Hát most csak hirtelen ez jutott eszembe. – mondtam és kissé hátrébb húzódtam. - Ha valóban úgy érzed, akkor jó. – De szerintem tényleg valami nagyon nagy baj lehet vele. - Nem is fogok! – mosolyogtam és elkezdtem csóválni a fejemet. - Én annyira nem bánom. – Amint elhagyták a szavak a számat rögtön a szám elé kaptam a kezemet. Ezt nem akartam hangosan kimondani. - Oké. – vontam meg a vállamat. Csak kíváncsi voltam hátha elmondja, de úgy fest nem. Amikor kimondta a nevemet elkezdtem tapsolni. - Gratulálok! Nagyon nehéz volt? – Nem is kell többször hallanom a nevemet tőle ebben a hónapban. Így most jól megvagyok egy darabig. Csak tudnám, miért nem bír a nevemen hívni. Annyival azért nem idősebb nálam. - Mármint hogy mire gondolsz? Hogy meg akartalak ölni, vagy csak szívatni, esetleg hogy csak valami komolyabb sérülést fogok neked okozni? – Na ezek közül csak a gyilkosság volt az, ami a részemről szóba sem jöhetett. A másik kettőn elgondolkodtam egy ideig, de végül azokat is értelmetlennek találtam, így úgy döntöttem inkább nem tervezek ellene semmit. - Miután az én időmet húzód gyanítom igen. – Nagyon bizarr volt, hogy ő akarna nekem segíteni. - Azért annyira nem az. – Ha az ő segítségéről van szó akkor végül is egy kicsit az volt, de neki semmi köze sincs ehhez az egészhez, így nem láttam értelmét, hogy megkérjem rá. Inkább majd máskor. Most a Szellemszállás hívogatóbbnak hangzott. - Ugyan! Végig a sarkadban leszek . – Bár az elején gondoltam rá, hogy meglógok, de nem akartam kihagyni ezt a páratlan lehetőséget. - Merci. – mondtam és beléptem az ajtón.
C'est difficile de la comprendre. Maisbencore plus de la connaître.
Aaron Prusseit
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Aaron & Silent 2015-10-22, 13:05
Silent & Aaron
Homlokráncolva pillantottam rá, nem is értettem, hogy miből gondolta azt, hogy nekem rossz ötleteim vannak. Arra viszont nem számítottam, hogy lecsap az ajánlatra. ‒ Soha ne mondd, hogy soha. Valahogy így hangzik az a nyálas közhely, nem? ‒ vontam meg a vállamat. Úgy tűnt, Silent szeretett elhamarkodott kijelentéseket tenni, ha egy találkozás alkalmával magában leszögezte, hogy nem nagyon tervez igazat adni nekem. A kérdésére megvakartam a tarkómat, majd a tenyeremet ismét a kőfalon csattant. ‒ Még nem döntöttem el, de ha kitalálom, akkor majd szólok, bár bevallom, fogalmam sincs, hogy egy olyan lánynak, mint amilyen te vagy milyen dolga lehet, ami nekem kellhet ‒ mértem végig fürkészően. Nem, semmilyen varázstárgyat, vagy ritkaságot nem tudtam elképzelni nála, a pénze meg úgyse kellene, hiszen abból nekem is van elég. Abba meg úgyse egyezne bele, hogy úgy táncoljon, ahogy én fütyülök, szóval ezt még alaposabban át kell gondolnom. ‒ Vagyok annyira értelmes, hogy ne bonyolódjak vitába gyerekes kislányokkal ‒ feleltem ridegen, kissé baljósan. Nem ártana tudnia, hogy nem érdemes szórakoznia velem, és az, hogy kötekedik, cseppet sem segít a helyzetén. Sőt, mi több, annál inkább rászállok majd. ‒ Én meg szimplán megkérlek, hogy ne okoskodj, ha egyszer azt állítod, hogy nem illesz ebbe a házba. Igaz, a Mardekárba se ‒ vágtam vissza egy nyájas mosoly kíséretében. Ha már egyszer elfecsegte, miért ne használhatnám fel ellene? Még mindig azon a véleményen voltam, hogy a Hugrabugba kellett volna osztania a Süvegnek, kár, hogy nem lehet felülvizsgáltatni a döntését. ‒ Az egyik tanáromat eddig csak olyan tizenkét-tizenhárom módszerrel akartam legyilkolni ‒ válaszoltam közömbösen a megjegyzésére. Razielt már annyiszor megöltem volna, csak azért nem vitt rá a lélek, mert még nem tanultam meg a legilimencia alapjait és nem tökéletesítettem a képességet. ‒ Aha… ‒ néztem rá kétkedve, majd amikor számon kért, hogy szerintem miért ne tudná megvédeni magát, akkor egy vállrándítás kíséretében válaszoltam neki. ‒ Ha annyira meg tudnád védeni magad, akkor nem futottál volna el. Tehát ez azt bizonyítja, hogy mégsem vagy képes rá, ha menekülni kényszerültél. ‒ A helyében én megálltam volna, szembe néztem volna velük, és bebizonyítottam volna nekik, hogy nem vagyok gyenge és sebezhető, mint amilyennek tűnök. De szerencsére nem kellett Silent bőrébe bújva élnem, tökéletesen elégedett voltam a saját testemmel. ‒ Nem beszélek hülyeséget ‒ sóhajtottam. Tényleg ennyire ostoba lett volna, hogy mindent a szájába kelljen rágnom? ‒ Ha egyet megkedveltél, akkor akadhatnak ott mások is, akikkel kijönnél ‒ forgattam a szemem. Tényleg muszáj volt lesüllyednem erre a szintre, hogy megértse, amit magyarázok neki? Elkeserítő. ‒ Teljesen ‒ emeltem ki a mondatából a lényeget, majd hanyagul hozzátettem. ‒ Olyan mértékben utálsz, ahogy te jónak látod. Engem nem érdekel különösebben. Nem a te véleményed Számít nekem a legjobban. ‒ Igazán? Nos, a kíváncsiság nem mindig kifizetődő, ám legyen, tarthatok neked egy kis bemutatót ‒ mosolyodtam el halványan, de annál ördögiebben. ‒ Nem. Jobban minden eshetőségre felkészülni, nehogy rettegésben éld le az életedet ‒ javítottam ki, vagyis inkább fejtettem ki az én álláspontomat. A következőkre ciccegve csóváltam a fejemet. ‒ Levélen keresztül nem érzékelhető a személyes varázsom, továbbá időigényes ‒ vetettem el az ötletet, bár tudtam, hogy megint csak gúnyolódott. A megjegyzéseire nyájasan elmosolyodtam. ‒ Azért, mert mióta elálltam az utadat, menekülni akarsz, és ahogy te is mondtad, gyűlölsz, szóval meglógnál. ‒ Nos, kezdetnek talán nem kellene ennyire ellenségesnek lenned, és használhatnád az eszed, hogy legalább olyan sértéseket vágj a fejemhez, amik szórakoztatnak. ‒ Még mindig elálltam az útját, és éreztem, ahogy az arcomra kúszik az a fölényes mosoly, ami mindig megjelenik, amikor nyeregben érzem magam. ‒ Ez költői kérdés volt megint, vagy szeretnél konkrét választ kapni? ‒ kérdeztem szórakozottan. De amúgy igen, abban legalább is biztos voltam, hogy az intelligenciahányadosa kisebb értékű volt, mint az én. Ez pedig épp elég okot adott arra, hogy hülyének nézzem. ‒ Hosszú évek gyakorlata. Neked sem ártana egy kis tréning. ‒ Mondjuk a családom mellett, akkor vagy a Szent Mungóba kötne ki, vagy olyan érzéketlenné válna, mint amilyen én is vagyok. Nagylelkű vagyok, és megengedem, hogy válasszon. ‒ Lennék, de mivel te sem erőlteted, hogy használd a szürkeállományodat, akkor én minek pazaroljam erre az agysejtjeimet? ‒ kérdeztem vissza felvont szemöldökkel. Csak nem hitte, hogy szabadidőmben pont azon fogok agyalni, hogy miként hívjam? ‒ Ó, bocsáss meg, hogy merészeltem használni a Hollóhát-torony lépcsőit, hogy eljussak a szobámig ‒ szólalt meg gúnytól csöpögő hangon. Persze, még neki állt feljebb… ‒ Nem kedvelem azokat az embereket, akik kedveskednek velem, de közben a háttérben utálnak. Akkor inkább legyél egyenes, és utálkozz szemtől szembe ‒ vontam meg a vállamat. Felsóhajtottam. ‒ Ha annyira tudni akarod, pusztán annyi, hogy három hónapra megszabadultam ettől az utálatos országtól, és végre azokkal lehettem, akiket kedvelek. Meg tettem egy kis kitérőt egy buddhista templomban, ahol nyugalmi állapotba hoztak. ‒ Az, hogy veled ellentétben, én nem utállak téged, így néha, jobb napjaimon hajlandó vagyok tekintettel lenni a kis vágyaidra. Halkan felnevettem. Elég szánalmasan próbálkozott kihozni a sodromból. Eddig inkább csak nevetnem kellett rajta. ‒ Ó, sok mindenben profi vagyok, ez csak a jéghegy csúcsa ‒ vigyorogtam, majd komorabban folytattam. ‒ Mint mondtam, nincs bajom. Nem szükségem arra, hogy te megmondd nekem, hogy látogatást kellene-e tennem a gyengélkedőn, vagy sem. Nem vagyok beteg ‒ vészjóslóan villant a tekintetem, már kezdett bosszantani a kötekedése. ‒ Szóval, nem kell annyira aggódnod értem. ‒ Büszke is vagyok. Sajnálatod, hogy nem vagy olyan nagyszerű, mint én ‒ feleltem némi öniróniával, bár, mivel nem ismert annyira, talán fel sem tűnt neki, hogy alkalomadtán magamon gúnyolódtam. ‒ Én sem nyaggatlak, hogy szeressél, sőt kifejezetten nem érdekel, hogy mi a bajod velem. Ez van, nem fogom erőltetni, így hát neked sincs közöd hozzá, hogy nekem mi a véleményem rólad. ‒ Jól van, így is foglak hívni, Silent ‒ válaszoltam. Szándékosan heccelni akartam ezzel, kíváncsi voltam, hogy felbosszantom-e vele. Aztán ismét röhögést váltott ki belőlem, ezt még a nevem ismételgetése sem tudta megszakítani. ‒ De valld be, hogy megfordult már a fejedben.‒ Azért annyira már konyítottam a legilimenciához, hogy ezt érzékeljem. Így sejtettem, hogy a lány engem is a célpontjainak a listájára helyezett, ezért is fenyegettem meg. ‒ Ráérek, nem? ‒ pillantottam rá. Láttam, hogy nem igazán akarta elhinni, hogy segítenék neki. ‒ Egy soha vissza nem térő csábító ajánlat ‒ helyesbítettem. Máskor biztosan nem segítenék neki, azonban valakinek szenvednie kellett, hogy enyhíthessek a saját kínjaimon. De hát nem fogadta el a segítségemet, mert a kis barátnőjével akart utálkozni. Széttártam a karjaimat, jelezve, hogy akkor ráhagyom, de mivel rábólintott a Szellemszállásra, ezért megfordultam, és elindultam lefelé. ‒ De ne próbálj megszökni! ‒ figyelmeztettem, és egészen addig, amíg le nem értünk oda, nem nagyon szóltam hozzá. Miután átjutottunk a kerítésen kitártam előtte az ajtót, ami nyikorogva engedett. ‒ Csak utánad! ‒ engedtem nagylelkűen előre.
Zene ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Parancsolj ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
-Sose hittem volna, hogy ilyet mondok, de… Aaron ez egy remek ötlet! – kiáltottam fel és most őszinte mosolyra húzódott a szám. - Mit kérnél cserébe, hogy megtaníts szemétkedni? – Én se gondoltam volna, hogy egyszer majd pont tőle fogok kérni segítséget, de ha már egyszer így felajánlotta, akkor bizony elfogadtam. Még akkor is ha csak viccből mondta. -Nem, még nem hallottam róla hogy lenne, de bíztam benne, hogy vagy annyira értelmes és feltűnik, hogy ez csak poén volt. – Azért valahol sejtettem, hogy ő nem egy olyan tréfamester, mint mondjuk az a csaj a Hugrabugból, de azért gondolhatta volna, hogy ez csupán tréfa volt és nem kell komolyan venni. - Én nem állítottam, hogy te nem vagy az. Szimplán megkértelek, hogy ne válaszolj a költői kérdésre. – Arrogáns. Nincs jobb szóra. Vagy még én nem találtam olyan jelzőt, ami megfelelne az ő stílusának. Lassan be kéne szereznem egy szinonima szótárt, ha komolyabban akarom sértegetni, mert az hogy folyamatosan ugyan azokkal a jelzőkkel illetem, akkor az egy idő után unalmas lesz, még nekem is. Nem, hogy neki. A következő megszólalásán csak a szememet forgattam. Gondolhattam volna, hogy ő is éppen elég gonosz ahhoz, hogy „csodás” gyilkolási módszereket találjon ki, bár reménykedtem, hogy ő még sem olyan velejéig romlott alak, mint a Mardekárosok. - Nyilván az lennél. – mondtam gúnyoson, majd ismételten csak mosolyogtam. Úgy érzem hiba volt elmondanom, hogy akkor is igen kreatívak a zöld ruhások, mikor valakit megkergetnek, mert most rájött, hogy az a valaki én voltam. Mondjuk csak egy teljesen idióta nem jött volna rá, hogy magamról beszélek. Nagyra tárt szemekkel néztem rá és próbáltam valamiféle választ adni neki. - Nem… Illetve, de igen futott utánam, de nem sikerült utolérnie. Én gyorsabb vagyok nála, hisz régebben futó voltam. – mondtam a vége felé már ismét mosolyogva. Végül is most igazat mondtam, mert nem ért utol addig, amíg nem sikerült zsákutcába sétálnom és rám nem talált. De ha nem mentem volna be biztosan megúsztam volna azt az egész hisztizést és az életem teljesen kitárgyalását. Bár tény, hogy akkor este egy nagyon kedves embert ismerhettem meg. Furcsán néztem a fiúra. Mit hitt, hogy nem tudom magamat megvédeni? - Kérlek, ne gondold azt, hogy nem tudom megvédeni magamat az erőm nélkül. Eddig sem volt rá túl sok szükségem, ez után se lesz remélhetőleg. – Egészen addig, amíg 17 nem leszek, mert utána végre varázsolhatok iskolán kívül is, és akkor már tuti nem kötnek belém annyian. -Légy szíves ne beszélj butaságokat! Nincs semmi, ami rávehetne, hogy én a Mardekárosokkal jóba legyek. Egy, és csakis egy kivétel van, a többiek mind ugyan olyanok. És velük sose leszek kedves. – Ez jobbnak láttam tisztázni. Nem tagadom, hogy a legjobb barátnőm onnan jött, de igazából örülök, hogy nem valamelyik másik házból. A Hollóhátasok okoskodnának, hogy a bosszú semmit sem old meg, a Hugrabuggosok szörnyülködnének, hogy miért akarok valakit bántani, a Griffendélesek meg… Nos velük nem kommunikálok, így marad a Mardekár, ahová köztudott, hogy olyan emberek járnak, akik szeretnek másokat megalázni és keresztbe tenni, nekem pedig pont egy ilyen emberre volt szükségem. Szerencsémre Ebony pont olyan volt, aki szintén nem nagyon bírta őket, ugyanakkor ő megérti, miért akarok nekik rosszat. -Egész nyugodtan vedd annak. Ezzel most tényleg az volt a szándékom, hogy lásd én sem gyűlöllek teljesen. – Csak mikor hozzám szól, mikor beszélget velem és mikor rám néz. Egyébként abszolúte nem zavar a jelenléte. -Épp ellenkezőleg! Nagyon szívesen megnézném mitől kéne úgy rettegnem. Elvégre jobb félni, nehogy megöljenek! Igazam van? – Széles vigyor terült szét az arcomon miközben reménykedtem benne, hogy tényleg nem csak a száját jártatja és mutat valami olyat, amit ijesztőnek lehetne nevezni ha nagyon akarnám. -Rendkívül élvezetes. Komolyan mondom, hogy többet kéne társalognunk. Mondjuk levélben! – Úgy még talán el is viselném. - Miből veszed, hogy elszöknék? Hisz úgy szeretek veled beszélgetni. Szerintem végig a sarkadban lennék. – Úgy öt percig aztán szépen csendesen eliszkolnék valahova máshova. Mondjuk a lány mosdóba, ahová tuti nem követne. Vagyis remélhetőleg van annyi esze, hogy nem sétálna csak úgy be oda. -Ó Aaron hogyan hálálhatnám meg, hogy szánsz rám egy cseppnyi időt? – mondtam és megrebegtettem a pilláimat. - Mondd, te tényleg ennyire hülyének nézel? – Szívesebben időznék egy fa társaságában. Még ő is értelmesebb beszélgető partner lenne, mint ő. - Gondoltam, hogy nem fog, hisz rólad csak úgy lepattogzik minden gúny, akár a festék. – És pont ezért irigyeltem őt. Én olyan könnyedén fel tudtam magamat húzni, ha valaki olyan sértéseket vágna a fejemhez, ami már tényleg túlzás ő meg csak nyugodtan állt ott és hallgatta, ahogy próbálkozok felbosszantani. -Még a vak is látja, hogy nem vagy éppen az a törpe alkat, inkább magas. A kicsi jelzőt csak azért mondtam, mert így jobban hangzott. Igen becenévnek. A kislányon kívül? Miért talán vagy olyan kreatív, hogy ki tudj találni valami eredetit? -Hát mivel az én programomat sikeresen elszúrtad, most nekem sincs semmi elfoglaltságom. – Pusztán azért mentem bele ebbe az egészbe, hogy megtudja miért tartja magát olyan félelmetesnek és hogy addig se unatkozzak egyedül a szobámba, vagy éppen a folyosókon. -Pedig hidd el, én igyekszem, csak nehéz egy olyannal kedvesnek lenni, aki hát… Mondjuk úgy hogy nem tartozik a kedvenc ismerőseim közé. De ha valóban úgy gondolod, hogy semmi szükség a kedveskedésre legyen, nekem nem hiányzik, hogy az legyek. – mondtam miközben az ujjaim közé vettem egy hajtincset és tekergetni kezdtem. Mindig ezt csináltam, ha már valamit nagyon untam, bár ez az utóbbi időben nem igazán fordult elő. -Persze, persze. Szóval mi is történt? – Kizártnak tartottam, hogy magától ilyen kedves és aranyos tudna lenni. Bár aztán ki tudja. Talán csak velem szeret ilyen szemét lenni. Bár ezt kizártnak tartottam, akár igaz is lehet. -Nekem mindegy. Úgyis te döntöd el végül hogy viselkedsz velem, akkor mit számít az én kérésem? – néztem rá kérdőn. Érdekelt, hogy erre mit válaszolt, hisz ő mondogatta eddig hogy semmi szükség a kedvességre. Akkor ő miért is az most velem? -Tudom már! Rendkívül jól el tudod szúrni mások napját. Ebben tényleg profi vagy. – mondtam és még meg is tapsoltam, mert ilyen csodásan tönkretenni a napomat még senki se tudta. Talán adok neki valami díjat, hogy lássa, milyen jó is tud ő ebben lenni. -Akkor már most el is indulhatsz. Biztos sokan vannak most ott, kész csoda, hogyha nem küldenek el azzal, hogy már így is rengeteg a beteg. Én pedig nem szeretném, ha bármi bajod lenne a kedvesség rohamtól. – Oké ez már enyhe túlzás volt, de kimondva vicces volt hallgatni, bár lehet, hogy ezt ő nem annyira értékelte, de bevallom nem érdekelt. Én remekül szórakozok. Tényleg többet kéne beszélnünk. - Hát ez remek. Igazán büszke lehetsz magadra. Én pedig nem vagyok olyan határozott, de mindketten tudjuk, hogy köztünk ég és föld a különbség. – Vagy inkább még több. Nagyon nem hasonlítottunk, de nem is bánom, hisz én nem akarnék egy beképzelt dög lenni, aki azt hiszi olyan okos és félelmetes. - Ó szóval semmi közöm sincs ahhoz, mit gondolsz rólam? Nem hangzik ez egy kicsit érdekesen? - Rendben akkor hívj így, szimplán megkérdeztem. – Nem értettem miért nem képes úgy hívni, ahogy mindenki más. Én egészen eddig a nevén szólítottam, szóval nem értem mi a problémája. Ő az, aki egyszer sem bírta kimondani, hogy Silent. Nevetni kezdett, amit ismét indokolatlannak találtam, de ha ő tényleg annyira szórakoztatónak talál valamit, akkor ki vagyok én, hogy megakadályozzam a röhögésben. - Aaron, Aaron, Aaron... – Csak csóváltam a fejemet a mondandója után. Nem hiszem el, hogy nem bírja felfogni, hogy én pusztán csak rühellem őt. Igaz, gondolkodtam azon, hogy esetleg valahogy ártok majd neki, de egyre inkább úgy fest, hogy ez értelmetlen lenne, és nem azért mert kivédeni, hanem mert nem éri meg megszívatni. Egy emberért annyit szenvedni fölösleges. A Mardekárosok viszont már régen kiérdemelték ezt és értük nem veszik kárba semmilyen próbálkozásaim, legalább tudom mit nem szabad legközelebb csinálnom. - Én egy szóval sem mondtam, hogy ártani akarok neked. Szimplán nem érné meg ez nekem. Elvégre nem utállak annyira, hogy bármit is tegyek ellened. – Csak éppen annyira, hogy irritáljon az, hogy velem beszélget. Gonosz mosoly jelent meg az arcomon, miközben hallgattam Aaron szavait. Lassan felé fordultam és beszédre nyitottam a számat. - Segítenél? Tényleg? – Halkan kuncogni kezdtem, majd miután abbahagytam felé fordultam és úgy folytattam. - El sem hiszem, hogy a nagy Aaron segítene nekem abban, hogy végre ötévnyi bosszúm beteljesüljön. Rendkívül csábító egy ajánlat. – Egy pillanatra komolyan elgondolkodtam, hogy van értelme annak, hogy segítsen. - Sajnálom, de nem. Ez az ügy csak rám, és Ebonyra tartozik. A Szellemszállás viszont jól hangzik.
♫ Írózene ♫ ♥ Ruci ♥ Lássuk mennyire vagy ijesztő. ♥ [You must be registered and logged in to see this link.]
C'est difficile de la comprendre. Maisbencore plus de la connaître.
Aaron Prusseit
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Aaron & Silent 2015-10-21, 17:11
Silent & Aaron
‒ Szívesen adok álszentségi órákat, de akár arra is megtaníthatlak, hogy hogyan legyél szemét másokkal. Azt azonban önerőből kell elérned, hogy senki ne nézzen le ‒ feleltem higgadtan. Ha fizetett volna érte, talán, de csak talán hajlandó lettem volna beszorítani a vele való találkáimat a napirendembe, bár attól tartottam, hogy számára ez túl sok lenne a jóból. ‒ Hallottál már arról, hogy nincs humorérzékem? ‒ kérdeztem vissza homlokráncolva. Azért, a környezetemben lévők tisztában voltak vele, hogy nem vagyok egy humoros ember, és nem is nevetek annyit. A további gúnyolódó szavakra mosolyra húzódott a szám. ‒ Képzeld, gyakorta nekem is vannak szarkasztikus megszólalásaim. Az intelligencia hányadosom értéke olyan 134-138 pont között van. Szóval, ideje lenne beletörődnöd, hogy valóban okos vagyok ‒ vontam meg kicsit a vállamat. Arról nem én tehettem, hogy nem volt hajlandó ezt belátni, mert leragadt egy kicsinyes, gyerekes és felettébb utálkozó szinten. Ha ennyire zavarta, hogy meg mertem neki mondani a véleményemet, akkor mi lesz majd vele később, amikor a felettese tesz majd rá megjegyzéseket? Mindenesetre úgy tettem, mint aki igazán röstelli a korábbi megjegyzéseit, és elnézést kértem tőle. Magamban kifejezetten jól szórakoztam azon, hogy milyen meglepetten nézett rám. Aztán arról faggattam, hogy milyen fejlődés indulhatott meg szerinte a mardekárosok csöppnyi agyában. ‒ Én is elég kreatív lennék, ha ki akarnék nyírni valakit ‒ feleltem unottan, miközben Razielre gondoltam. Őt rengetegszer megöltem volna. Voltak olyan pillanataim, amikor tényleg szívesen láttam volna holtan. ‒ Végigkergettek a városon? ‒ vigyorodtam el, amikor elképzeltem a jelenetet. Én a helyében tuti gyorsan leráztam volna őket, ha nem varázsolhatnék, vagy, ha fiúkról lett volna szó, akkor puszta kézzel megvertem volna őket. ‒ Nem gondoltál még arra, hogy önvédelmi leckéket vegyél? ‒ kérdeztem felvont szemöldökkel. Számomra az lenne logikus, hogy ha estefelé lányként a városban mászkálnék, akkor falhoz tudjam kenni az esetleges támadóimat. Bár, ki tudja, a lánynak lehet nem is finanszírozták volna az órákat. ‒ Nocsak, a végén még megbarátkozol velük ‒ vigyorogtam szórakozottan. Nekem minden házból volt valakivel valami bajom, a többséggel pusztán az, hogy mind arrogáns brit volt, szóval mondhatjuk úgyis, hogy kollektívan utáltam mindenkit. Valakit jobban, valakit kevésbé, de egy bizonyos ellenérzet mindenkivel szemben megvolt, az más kérdés, hogy évek óta elnyomom azt a késztetést, hogy orrba vágjak egy sznob angolt. Halkan felnevettem, és ha nem támasztottam volna a falat mindkét kezemmel, akkor most valószínűleg széttártam volna a karjaimat. ‒ Sose állítottam azt, hogy tökéletes vagyok. Sok hibám van. Én csupán azt állítom, hogy az értelmi szintem az átlag felett áll. Szóval, akár bóknak is vehetném, amit mondtál. ‒ Tisztában voltam vele, hogy semmi nem tökéletes, habár törekedtem arra, hogy megközelítsem azt a szintet, mégis tisztában voltam vele, hogy ez elérhetetlen vágy csupán. A beképzelt megszólalásaimmal pedig a sebezhetőségemet próbáltam elfedni, ugyanis a családomnak alaposan sikerült megtépáznia az önbecsülésemet. ‒ Ó, nem akarod látni az ijesztő oldalamat ‒ feleltem. A tekintetem vészjóslóan csillogott. Silent nem akarhatta látni azt az énemet, aki London legsötétebb részein átkot szórt azokra, akik be akarták csapni, vagy azt a személyt, aki a Szárnyas Vadkanban rátörte az ajtót egy fickóra, majd kirabolta. Pontosabban, eltulajdonítottuk a holmijait, amikről tudtuk, hogy neki már kellenek. De akár azt az oldalamat is megmutattam volna, ami Raziel mellett kezdett kiteljesedni, viszont azt nem köszönné meg. ‒ Ugye? Szerintem is. Felajánlanám, hogy keressünk egy társalgásra alkalmasabb helyet, de attól tartok, az első adódó lehetőségnél lelépnél ‒ mértem végig. Biztos voltam benne, hogy megszökne, bár nem értettem, hogy eddig miért nem tette. Akármikor visszamehetett volna a szobájába, vagy megpróbálhatta volna félrelökni a kezemet, azonban ő mégis beletörődött a sorsába. ‒ Nem hinném, hiszen számítanék arra, hogy átalakulsz, így pedig nagy eséllyel elkapnálak ‒ vigyorogtam. ‒ Igazán nagylelkű vagy, hogy megengeded, hogy a személyes varázsodban sütkérezzek, de attól tartok, inkább neked kellene értékelned, hogy megálltam veled beszélgetni ‒ szólaltam meg enyhe gúnnyal a hangomban. Silent nem is tudta micsoda kegyben részesítettem, hogy a fejfájásom ellenére itt maradtam. ‒ Tulajdonképpen, azt gondolsz amit, akarsz. Nem érdekel ‒ vontam meg a vállamat. Ha utált, tegye csak azt, de legalább úgy gyűlöljön, hogy tisztában van a képességeimmel. ‒ Átvitt értelemben? Ó, magyarázd meg, kérlek! Becenévnek? Nos, nem tudom mivel érdemeltem ezt ki, de te biztos jobban tudod mit takar az, ha valaki bájgúnár. De felőlem úgy hívsz, ahogy akarsz, de akkor ne lepődj meg azon, hogy én milyen nevekkel foglak illetni ‒ gúnyolódtam, aztán inkább csak közönyösen felvilágosítottam arról, hogy milyen következményekkel járhat, ha bájgúnárnak óhajt hívni. ‒ Nos, amikor neked megfelel. Személy szerint, én most ráérek ‒ hangzott a válaszom, miszerint mikor óhajtom bemutatni neki, hogy közel sem vagyok olyan gátlásos, mint amilyennek eddig hitt. ‒ Úgy nézek ki, mint akit ez zavar? De különben sem kell kedvesnek lenned, még így is kihallom a szavaidból az utálatot ‒ pillantottam rá felvont szemöldökkel. Ha nem kedveltem valakit, akkor nem erőlködtem, neki se kellett volna, mert ezzel az egész beszélgetésünket kissé művé tette. Az már más kérdés, hogy én is bájologtam, de én legalább hitelesen tettem ezt. ‒ Semmi bajom nincs. Tudok ilyen is lenni. ‒ Nem tudom miért volt annyira meglepődve, elvégre, nem voltam mindig bunkó. ‒ De, ha nagyon ragaszkodsz hozzá, sértegethetlek is ‒ tettem hozzá szenvtelenül. Ha ennyire zavarta a viselkedésem, akkor könnyedén változtathattam a hozzáállásomon. ‒ Nem hiszem, hogy egykönnyen rájössz. Csak kevesekkel vagyok rendes. ‒ Jelenleg pedig Silent nem tartozott azok közé, akiket értékeltem annyira, hogy ne sértegessem, vagy bántsam őket. Azt ki kellett érdemelni. ‒ Mondtam már, hogy nincs semmi bajom ‒ szusszantottam. De, igen is volt bajom: hasogatott a fejem, és ezen az a tény se segített, hogy a lány ilyen értetlen volt. ‒ Különben se szorulnék segítségre, a gyengélkedőig egyedül is eljutok ‒ ráztam meg a fejem. Ráadásul, úgyse tudnák kezelni. Ez nem olyan betegség, ami könnyen elmulasztható, sőt nem is az, hanem a gyakorlások utóhatása. Majd idővel elmúlik. ‒ Én ennyi idősen már olyan határozott fellépéssel rendelkeztem, hogy a fivéreimen kívül nem sokan kötettek belém ‒ vontam meg a vállamat. Nem volt egy bonyolult dolog nagyképűnek tűnni, már egészen hozzászoktam ehhez a kialakított képhez. ‒ Ahhoz neked semmi közöd ‒ feleltem pimaszul vigyorogva. Az én véleményem, az én gondolataim voltak, tehát én döntöttem el, hogy meg akartam-e osztani ezeket vele. ‒ Vélhetően igen. Különben is, te sem vagy képes a nevemen szólítani, hanem mindenféle ostoba becenevet aggatsz rám, akkor hadd hívjalak már úgy, ahogy nekem jól esik ‒ mondtam hűvösen. Nehogy már ő kössön belém azt illetően, hogy hogyan szólítom! ‒ Annak veszed, aminek akarod. Kitört belőlem a röhögés. Komolyan azt hitte, hogy egy kis sötétségporral ártani tudna nekem?! Nevetve csóváltam a fejemet. ‒ Kicsi lány, én tudom, hogy miként lehet megszabadulni a portól, szóval miattam kár is lenne pénzt költened rá. Meg amúgy mindenre. ‒ Kicsit közelebb hajoltam hozzá. ‒ A helyedben semmivel nem próbálkoznék, mert nem vagyok túlzottan elnéző ember. Ha nem is ütnélek meg, de az biztos, hogy százszorosan visszakapnád, ha szívatni próbáltam ‒ szűrtem a fogaim közt. Most tényleg fenyegettem. Egy kicsit szórakoztam vele, talán neki is jobb, ha tisztában van vele, hogy mit szabad, és mit nem, különben elég csúnyán pórul járhat. Aztán elhúzódtam, és valamivel vidámabb, csevegőbb hangnemben folytattam. ‒ Mindent értek, nos, én is bevihetlek. Nekem is vannak ott ismerőseim, bár ha csak be akarod szórni a port, hát… Annak nincs sok értelme. Szóval, segítsek neked a kis „tervedben”, vagy eljössz velem a Szellemszállásra? ‒ pillantottam rá várakozóan, hogy mit akart. Azonban az az opció, hogy egyik sem, számomra nem létezett, választani kellett. Vagy akár meg is próbálhatna lerázni, de az nem fog olyan könnyen menni.
Zene ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Parancsolj ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem szerettem mikor csak úgy váratlanul feltűnt valaki, mert az mindig akadályt jelentett és én szerettem volna a nélkül elintézni a mai dolgaimat. De persze szokásomhoz híven, megint csak későn indultam el. Talán ha egy perccel előbb jut eszembe ez az egész, már rég Ebony- val lennék, és ketten nevetnénk azon, hogy milyen jól megszívattuk a háztársait. - Nem próbálkozásnak szántam, de majd igyekszem. – Persze, hogy nem gondoltam komolyan ezt, és ha tényleg olyan jó emberismerő lenne, akkor tudhatná, hogy ezzel szimplán gúnyolódni akartam, mert valljuk be nem ő a kedvenc háztársam. Sőt úgy is fogalmazhatnék, hogy ő az egyetlen, akit nem bírok a Hollóhátból. A többiekkel semmi bajom, csak vele. - Hallottál már olyanról, hogy vicc? Vagy egyáltalán olyanról, hogy szarkazmus? Na, jó inkább ne válaszolj, tudom, hogy úgyis az lesz rá a válasz, hogy nyilván hallottál már róla, hisz te olyan okos vagy. – Mert szerintem tényleg azt hiszi magáról, hogy ő olyan okos és hogy mindent tud, csak épp nem igaz. Elismerem, hogy ő valószínűleg tapasztaltabb, mint én, de azért ne gondolja már úgy, hogy az egész világ egy porszem hozzá képest. Amúgy meg szerintem mindenki tisztában van vele, hogy én nem vagyok ide való, hisz nem vagyok olyan, hú de nagyon eszes. Egyetlen oka van, hogy itt vagyok és ezt rajtam kívül senki se tudja. De pontosan Aaron volt az, akivel megtárgyaltam, hogy számomra nem ez a megfelelő ház, szóval gyaníthatná, hogy azért mondok ilyeneket, mert nem vagyok egy zseni, mint a legtöbb idejáró diák. Pislogtam párat mikor mondta, hogy nem akart megbántani, aztán továbbra is furcsán néztem rá, amikor arról kérdezett, milyen felfedezést tettem. - Hát azt, hogy nagyon jó gondolataik vannak olyankor mikor valakit épp meg kell ölni, vagy amikor a fél városon végig kergeti, és utána rá akarja hozni a frászt. – mondtam miközben széles vigyor jelent meg az arcomon, igaz nem őszinte. - De egyébként rájöttem, - Nagyot sóhajtottam mikor visszagondoltam arra a napra, amikor először beszéltem úgy egy Mardekárossal, hogy nem volt bennem semmi gyűlölet - hogy talán lehet köztük kivétel, aki nem olyan beképzelt és idegesítő, mint gondoltam. Mondjuk egyelőre csak egy ilyen embert találtam. – A következő mondatánál legszívesebben fejbe csaptam volna magamat, de helyette csak szépen lassan a fejemhez emeltem a kezemet, majd villámgyorsan vissza is engedtem. - Most mondanám, hogy azért te sem vagy tökéletes, de azzal egyet kell értenem, hogy értelmesebb vagy, mint ők. Néha elgondolkoztam, hogy ő most azon nevet, amit mondok, vagy eszébe jutott valami szórakoztató, vagy szimplán megbolondult. Szerintem nem mondtam semmi olyat, amin nevetni kéne. - Nem becsülnélek alá, ha mutatnál valami igazán ijesztőt. – Még az az idióta vigyor a képén se idegesített csak mosolyogtam rá. Mutassa meg, mennyire rémisztő tud lenni és akkor talán elhiszem, hogy az. Csak mosolyogtam azon, amit mondott. Tudom, hogy nem vagyok valami meggyőző, ha valamit el akarok érni, főleg ha hazudnom kell, de nehezére esett volna most az egyszer elhinni nekem ezt a kis füllentést? De nem tudtam vele mit csinálni, ha nem hitt nekem, így csak kínomba mosolyogtam és próbáltam valamit válaszolni. - Kár, pedig most is olyan jól telik ez a beszélgetés. Gyakrabban kéne pont akkor belém botlanod, mikor dolgom van. – Most már lehervadt a mosolyom és azon gondolkodtam hogyan is lehetne meglógni. Nem volt rossz ötlet, hogy változzak valami kisebb élőlénnyé és fussak el mellette, de abban is igaza volt a srácnak, hogy nem vagyok animágus, így ez elég nehéz lett volna. - Vagy gyakorlatban is. De nincs kedvem most átváltozni, szóval inkább hagyom hadd élvezd csak a társaságom. – Ismételten nem voltam valami meggyőző, de talán most egy kicsit jobban játszottam, mint az előbb. Az, hogy féltem attól, hogy esetleg valami fájdalmat akar nekem okozni, szerintem jogos volt, hisz ő mondta, hogy jobb vele vigyáznom. - Mondja ezt az, aki épp az imént mondta, hogy alábecsülöm. Akkor most mit is kéne gondolnom rólad egész pontosan? – Bevallom néha hátborzongatónak találtam és sokszor gondoltam úgy, hogy egy gonosz ember, bár félni nem nagyon féltem tőle. Előfordult, hogy megijedtem egyes megszólalásainál, de megrémiszteni pusztán azzal, hogy a közelbe volt nem tudott. - Nem mondtam, hogy én egy áldott jó lélek vagyok, félre ne értsd. A kicsi jelzőt átvitt értelemben értettem, a bájgúnárt pedig megtartanám becenévnek, mert szerintem viszont egész jól illik rád. De ígérem nem foglak gyakran így hívni. – A végén halkan kuncogni kezdtem, de viszonylag hamar abba is hagytam. Igaz tényleg szerettem volna, ha ideges lesz ettől egy kicsit, de ha nem akkor az sem zavart. Elvégre én így is remekül szórakoztam nem kellett nekem az, hogy pluszba ordibáljon is, csak az úgy viccesebb lett volna. A kérdését figyelembe se vettem. Egyszerűen megrántottam a vállamat és nem is foglalkoztam vele. Engem pedig ez mérhetetlenül nem érdekel. Jól áll, vagy sem, most ilyen vagyok és kész. Úgy sincs itt senki rajtunk kívül akkor minek idegesítsem magamat? Egy kicsit örültem, hogy végül is visszakérdeztem, hogy neki milyen nyara volt, bár sokáig gondolkodtam, hogy érdemes-e. Aztán olyan választ adott, amit tényleg jó megjegyezni, mert ha igaz az, amit mondott, akkor bizony nem szeretnék oda eljutni a közeljövőben. Nem gondoltam volna, hogy Aaron képes lenne olyan szörnyű dolgokra, mint mondjuk egy Mardekáros. Bár a kijelentése után kisé megingott benne ez a feltevés, de ha igaz is látnom kell mennyire kéne tartanom tőle. - Igen úgy hiszem. Szóval, mikor megyünk? – Na ha valamit, akkor ezt biztosan őszintén mondtam neki. Pusztán azért mondtam neki, hogy szóljon ha idegesítem, mert tudom hogy nagyon irritáló tudok lenni és most az egyszer megadtam neki a lehetőséget, hogy szóljon ha már az agyára megyek. Igaz ezt is csak azért csináltam, mert ha kedves vagyok, akkor talán ő is az lesz és elenged. Bár ennek igen kicsit az esélye. - Megnyugodtam – mondtam egy apró mosollyal a számon. - Kivételesen csak kedves akartam lenni. Ne mondd, hogy már ez is zavar. – mondtam miközben a fejemet csóváltam. Egy kedves gesztust csak nem utasít vissza. Ismét tág szemekkel bámultam rá és hallgattam a mondandóját. - Mondd csak Aaron nyáron a fejedre estél, vagy amnéziás lettél, vagy mi történt, hogy hirtelen ilyen kedves vagy? – Valóban kíváncsi voltam, mert ezzel kezdett kissé megijeszteni. - Nem, igazából gondoltam, hogy van, csak még én nem jöttem rá hogy mi az. – És valószínűleg nem is fogom megtudni. - Aaron biztosan jól érzed magad? Nem szeretnéd, hogy levigyelek a gyengélkedőre? – Ilyenkor komolyan mondom, hogy legszívesebben belenéznék az illető fejébe és rendet raknék, mert itt valami nekem nem stimmelt. Bár lehet, hogy csak én vagyok hülye és tényleg egész kedves is tud ő lenni, csak nem szeret. - Mi az, hogy sokáig tartott? – Kezdjük ott, hogy még mindig kicsit önbizalom hiányos vagyok, csak szeretem szívatni a Mardekárosokat. Szóval ilyen alapon én ugyan az vagyok, aki voltam, csak a valódi énemet a zöld egyenruhásokon kívül senki se látta. - Hát jó. És egész pontosan mi volt az a valami? – Na most tényleg úgy hangzott, hogy komolyan gondolja azt, amit mondott. Bár még most sem igazán hittem neki, elvégre lehet, hogy csak a bolondját járatja velem és szimplán szórakozik. - Először is, belehalnál, ha egyszer a nevemen hívnál? Másodszor, nem most kaptam rá, már régebben, de ezt bóknak veszem. – Talán ezzel egy kicsit most lenyűgözhetem, mert bár nem igazin kedvelem, szeretném, ha belátná, hogy nem vagyok valami szende tünde, akinek hisznek. - Ha arra gondolsz, hogy esetleg neked szánom, akkor ki kell, hogy ábrándítsalak, mert te nem mérsz annyit, hogy ezt felhasználjam ellened. – Igen ellene is terveztem egy kisebb csínyt, de kezdem azt hinni tényleg nem éri meg. - De ha tudni szeretnéd, igen van ott belső emberem, akivel nemrég találkoztam volna, hogy meg tudjam szívatni őket, most viszont már gyanítom, hogy nem találnám meg, így semmi értelme sem volt ennek az egésznek. – Most nem titkoltam, hogy dühös voltam. Nyár óta ezt terveztem és most fuccsba ment az egész. Kíváncsi leszek mikor lesz legközelebb olyan alkalom, amikor ez sikerülhet. .
♫ Írózene ♫ ♥ Ruci ♥ Ennyit a csínyről. Majd máskor talán… ♥ [You must be registered and logged in to see this link.]
C'est difficile de la comprendre. Maisbencore plus de la connaître.
Aaron Prusseit
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Aaron & Silent 2015-10-19, 22:50
Silent & Aaron
Ölni tudtam volna, annyira fájt a fejem, de tudtam, hogy ez ellen úgyse segít semmi, így csendesen gyötrődtem. Elvégre, én akartam ezt, én követeltem állandóan, hogy folytassuk a tréninget, szóval, ha valakit okolnom kéne ezért, az csak is én vagyok. Egy rossz szavam nem lehetett, és, amikor meghallottam Silent hangját, tudtam, hogy még ilyen állapotban is remekül fogok szórakozni. ‒ Gyenge próbálkozás volt. A színészi képességeiden még lenne mit csiszolni ‒ feleltem higgadtan. Egyáltalán nem borított ki a gúnyolódása. Olyan véleménnyel volt rólam, amilyet csak akart. Felőlem aztán utálhatott, igaz, nem teljesen értettem, hogy minek köszönhettem ezt a túláradó gyűlöletet és gúnyt, de biztos múltkor a kis lelkébe gázoltam, és ezért vagyok ennyire unszimpatikus neki. Ez ellen nem tudtam mit tenni, bár nem is akartam jóban lenni vele, csupán szórakozni akartam, és el akartam feledkezni erről az átkozott fejfájásról. ‒ Nos, nem akarod, hogy hülyének nézzelek, akkor ne beszélj ostobaságokat ‒ rándítottam meg a vállamat. Egy olyan embert, aki nem fecsegett hülyeségekről, nem is néztek annak. Silent azonban gyakran beszélt butaságokról, így aztán nem is értettem a kifakadását. Hiszen a megnyilvánulások minősítik az embert, épp erre szoktam rájátszani, amikor befolyásolni akarok másokat a rólam alkotott véleményük kialakításában. Erre vélhetően a velem szemben álló lány nem jött még rá, de talán egyszer megvilágosodik ezt illetően. Addig meg az ilyen megszólalásai kapcsán megkérdőjelezem, hogy valóban ebbe a házba illő-e. ‒ Helyes, nem is akartalak megsérteni ‒ biccentettem. Most tényleg nem állt szándékomban komolyabban sértegetni őt. Azt hiszem, ma már kiszitkozódtam magam. ‒ Nocsak? És mit értesz találékonyság alatt? Evolúció lépett fel köztük, és néhányan megtanulták használni az eszüket? ‒ kérdeztem gúnyosan, bár a gúny most épp a mardekáros társainknak szólt. Azonban arra kíváncsi voltam, hogy Silent mégis miféle felfedezést tett a nyáron. ‒ Egyébként, tudom, hogy akad köztük egy-két értelmesebb személy is, de nem vagyok egy súlycsoportba velük ‒ tettem hozzá, ugyanis már kiskorom óta hozzá voltam szokva, hogy főként felnőttek, vagy idősebb gyerekek vesznek körül. Vagyis, ebbe akkor törődtem bele, amikor Angliába költöztünk, mert addig én is csak egy átlagos kölyök voltam, aki a parkban rúgta a bőrt a barátaival. Mondjuk úgy, hogy itt sikerült „kiteljesednie” a személyiségemnek. Szinte biztos voltam benne, ha nincsenek bizonyos körülmények, akkor most boldog és kis szánalmas életet élhetnék. Halkan felnevettem a szavai hallatán. Nem félt tőlem. Nos, nem biztos, hogy olyan jó dolog számára, hogy nem rettegett tőlem. Egyre többször jutottak eszembe olyan dolgok, amik kapcsán másoknak fizikai fájdalmat okoznék. ‒ Ugyan, csak nem akarok annak tűnni. Megint alábecsülsz ‒ villantottam egy fenyegető vigyort. Silent tévedésben élt, ha azt hitte, nem lennék képes bántani. Akárkinek tudnék ártana, akihez nem kötődöm. Pusztán jóindulatból és kedvességből nem ártottam neki. ‒ Nos, attól tartok, nem engedhetlek el, ugyanis hazudsz. Nem tartanád be az ígéretedet, és szerintem az a bizonyos dolog megvár téged, azonban, én nem mindig leszel csevegő hangulatban ‒ billentettem kicsit oldalra a fejemet, a szám még mindig mosolyra húzódott. Volt egy olyan érzésem, hogy Silentet bosszantja az, ha jókedvűnek tűnök, épp ezért játszottam rá egy kicsit. ‒ Tudom, hogy nem rossz ötlet, azonban, pillanatok alatt nem tudnád megtanulni az animágiát, szóval ez csak elméletben működne ‒ vontam meg a vállamat. Erősen kételkedtem benne, hogy Silent képes lenne-e efféle mágiára. Láttam, ahogy hátrált, felvont szemöldökkel néztem rá, hiszen elég furcsa volt tőle ez a reakció. Nem tudom pontosan mire gondolt, de nyilván megint kitalálta, hogy bántani akarom. Pedig, ha azt akartam volna, akkor már rég megtettem volna, és nem akarnék vele cseverészni. ‒ Paranoiás vagy ‒ sóhajtottam halkan. Ennyire ijedős senki nem lehetett! De mint mondtam, érdekelt, hogy hónapok leforgása alatt hová fejlődött, épp ezért kértem tőle bocsánatot, és igyekeztem rendesen viselkedni, holott folyton ki akarta provokálni, hogy beszóljak neki. Szórakoztatott, hogy mennyire megdöbbent, még az sem borított ki, hogy bájgúnárnak hívott. ‒ Sajnos, pechedre ismerjük egymást. Nekem nincs bajom veled, te utálsz engem annyira, hogy bájgúnárnak nevezel, holott szerintem ez igen indokolatlan kijelentés. Kicsinek sem nevezném magam, gonosz… Talán. De mindenkiben ott rejlik a gonoszság, te sem vagy tiszta lélek, kislány. ‒ A hangom nyugodt volt, már-már közömbös hangszínt ütöttem meg. Annyira nem tudott felbosszantani a próbálkozásaival, hogy tényleg csak mosolyognom kellett rajta. Rajta, ahogy megjegyzéseket tett rám, ahogy kinevetett, ahogy szórakozott rajtam. Én pedig ott álltam vele szemben, türelmesen mosolyogtam, és leperegtek rólam a sértései. ‒ Mondták már, hogy egy lánynak nem áll jól, ha utálatos? ‒ kérdeztem vissza. Nem volt nehéz kitalálni, minden mozdulatából, a pillantásából és megszólalásából sütött, hogy nem kedvelt. Az ő dolga volt, nem fogok senkinek se könyörögni, hogy szeressen, nem is vártam el ezt senkitől. Tudtam, pusztán udvarias próbált lenni, ami kissé ellentmondásos volt a korábbi viselkedésével. Azzal is tisztában voltam, hogy nem érdekli, amit mondtam, mégis igyekeztem a beszélgetés látszatát kelteni. ‒ Ugyan nincs mit ‒ vigyorogtam. A barátaim tényleg odáig vannak a sörért, és sajnos, néha túl sokat isznak a kelleténél, de azt nem tagadhatom, hogy még Zürichben is jobb sört árulnak, mint Londonban. ‒ Úgy hiszed? Nos, akkor majd találkozzunk valamikor a Szellemszálláson, és megmutatom neked, hogy van félnivalód ‒ pillantottam rá szkeptikusan. Milyen merész lett hirtelen! Csak egy valamivel nem számolt: hónapok óta egy vallatóval tréningeztem, így a gátlásaim kissé feloldódtak. Talán, ha megmutatom neki, hogy mikre vagyok képes, akkor elhiszi, hogy jobb, ha tartja a száját, és nem szólogat be, mert ő jár pórul, ha elveszítem a türelmemet. ‒ Egyelőre nem idegesítesz. Hidd el, ha zavarnál, már rég jeleztem volna ‒ vontam meg a vállamat. Nem voltam az a típus, aki csendesen hagyta volna magát kiidegelni, ha valami nem tetszett, szimplán megmondtam az illetőnek. ‒ Igazán nagylelkű vagy, azt hiszem, nem kell ekkora keggyel illetned. ‒ Valóban nem tartottam szükségesnek, mint említettem, ha idegesítene, elvenném a hangját, akkor meg próbálkozhatna bosszantani, nem sikerülne neki. ‒ Pedig tényleg az vagyok. Kíváncsi vagyok, hogy mire jutottál, milyen irányba fejlődtél, vagy, hogy éppen hajlandó vagy-e megmutatni a világnak a rosszabbik énedet. Minden éremnek két oldala van, már tucatszor láttuk az egyiket, ideje, hogy újat mutass ‒ vontam meg a vállamat, és leengedtem a kezeimet, amikkel eddig elzártam az utat, természetesen most sem volt könnyebb eliszkolni mellettem, és mégis kényelmes volt zsebre tett kézzel ácsorogni. ‒ Miért, abba a hitbe ringattad magad, hogy nincs egy jó tulajdonságom se? ‒ kérdeztem vissza. Elvégre nem voltak csak jó, csak rossz emberek. Mindenki komplex személyiséggel bírt, ez alól én sem voltam kivétel. ‒ Az otthoni barátaim kifejezetten kedvelnek, pedig aztán ők megint mások, mint én. Egy sminkes, egy ruhatervező, egy kviddicssztár… Tudod, az a szép az emberi természetben, hogy sose tudod előre kiszámítani, hogy mit fog tenni a másik, vagy, hogy éppen az első találkozás alkalmával milyen lesz a viszonyod vele. Kivéve persze, ha nem vagy legilimentor, akkor sok mindent ki tudsz deríteni a partneredről. ‒ Sokáig tartott, nem gondolod? ‒ vigyorogtam. Örültem, hogy végre belátta, hogy félénk kislányként semmire sem fog jutni, mert kíméletlenül eltapossák őt. ‒ Tévedsz ‒ javítottam ki. ‒ Korábban is mondtam, hogy látok benned valamit, amit eddig nem engedtél a felszínre törni. Nem nyafkának könyveltelek el, hanem gátlásosnak. ‒ Nem hazudtam, elvégre láttam korábban is, hogy valamit el akar takargatni azzal, hogy ilyen visszahúzódó. Azonban ez nem a legjobb védekező taktika. ‒ Egy mardekárost? Nocsak, mostanában rákaptál a terrorizálásukra? Rád sem ismerek, kislány ‒ szólaltam meg, miután abbahagytam a nevetést. Nehéz volt elképzelni a lányt, ahogy szétátkozza őket, de bevallom, megnéztem volna. Rákérdeztem, hogy mit rejtegetett annyira, és a válasz hallatán homlokráncolva pillantottam a lányra. ‒ És mihez akarsz kezdeni a perui instant sötétségporral, amikor a Mardekár klubhelyiségébe csak úgy lehet bejutni, ha tudod a jelszót? Van valami belsős ismerősöd? Vagy máshová szántad a port? ‒ érdeklődtem. Elvégre, talán benne is lettem volna a dologban, hiszen addig se a lüktető fejfájással foglalkoztam. Persze, egyelőre nem ajánlottam fel neki a segítségemet, ha válaszokat kaptam, akkor utána mérlegelném, hogy megéri-e ez nekem.
Zene ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ A megjegyzés az, hogy holnap nincs suli *-* ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Néha komolyan elgondolkozom, hogy valaki annyira utál, hogy direkt azokkal hozz össze, akiket utálok és pont akkor, amikor nem kéne, vagy csak szimplán én vagyok olyan szerencsétlen, hogy velük futok össze. De végül is nem számít katasztrófának. Ha megkapja a kérdéseire a választ talán végre békén hagy én pedig mehetek megkeresni Ebonyt. - Elnézést nem akartam ilyen lenne. Meg tudsz nekem bocsátani? – mondtam szomorkás hangon, majd elkezdtem forgatni a szemeimet. - Persze hogy nem gondolom így. Ne nézz hülyének! – Én is tisztában voltam azzal, hogy egyesek túlságosan idióták ahhoz, hogy bármiféle zseniális dolgot kitaláljanak. És ez kivételesen nem csak a Mardekárosokra vonatkozott, mert rajtuk kívül is épp elég hülye ember létezik a világban. Az egyik szemöldökömet felhúzva meredtem a fiúra és elgondolkodtam azon, hogy vajon jól hallottam-e azt, amit mondott, vagy esetleg félrehallottam volna? - Nem vettem magamra, hisz tisztában vagyok vele, hogy én nem vagyok olyan alulfejlett, bár akadnak bennem is hibák. És a Mardekárosok között sem mindenki ilyen. Találkoztam a nyáron olyanokkal, akik igencsak… Mondjuk úgy találékonyak voltak. – Legalábbis abba, hogyan lehetne megölni, abban nagyon jó gondolataik voltak. Meg is lepődtem, hogy ilyet maguktól ki tudtak találni. Semmi kedvem sem volt ehhez az unalmas bájcsevegéshez. Nekem ennél fontosabb dolgaim is voltak. Azonban hála a háztársamnak nem tudtam kimenni az ajtón, így tovább kellett folytatnom az értelmetlen beszélgetést. Talán az még nem zavart volna, ha valaki másnak támad kedve az én társaságomat élvezni, de az már egy csöppet zavart, hogy pont neki kellett. - Félni? Kérlek! Nem vagy te ahhoz elég ijesztő. Egyszerűen a mai délutánra más terveim voltak, és ha volnál olyan kedves, hogy most elengedsz, ígérem máskor annyi időt szánok rád amennyit akarsz. – Majd valamikor úgy a halálom után, talán megejthetjük ezt. - Ez… Nem is olyan rossz ötlet. – Egy pillanatra elgondolkodtam rajta, hogy talán tényleg érdemes lenne valamilyen kisebb méretű állattá átváltozni és megszökni de… - Ó, nem! Nem, nem. Én nem dőlök be ennek. – húzódtam egy kissé hátrébb miközben elkezdtem a fejemet csóválni. Még a végén egy üvegcsébe zárna és ott tartani, mint valami kísérleti patkányt. Nekem pedig ez nagyon nem hiányzott. Határozottan idegesített mikor Aaron mosolygott. Mindig valami rossz érzés fogott el. Amit pedig mondott egyenesen rémisztő volt. Kikerekedett szemekkel bámultam rá és csak hallgattam, ahogy bocsánatot kér. - Bocsánat, ismerjük mi egymást? Az én nevem Silent. A Hollóhát egyik tagja vagyok. Te pedig elméletben Aaron vagy, aki egy gonosz kis bájgúnár. Tévedek? – Mondtam mosolyogva, és még el is nevettem magamat. - Egyébként hadd gratuláljak ehhez a felfedezéshez. Erre egyedül jöttél rá? Mert akkor meg kell, hogy valljam egy igazi lángelme vagy! – Gúnyos vigyor ült ki az arcomra, hisz mindenki tudja, hogyha van valaki, akit jobban utálok a Mardekárosoknál akkor az Aaaron. Valójában egy cseppet sem érdekelt mit csinált a szünet alatt, de ha már úgy hozta a sors, akkor visszakérdeztem, hisz én sem vagyok egy szívtelen ember. Meg ez alapvető udvariasság. - Nem, nem tudtam, de kösz a tippet. Megjegyzem szükség esetére. – Na most őszinte voltam. Az ilyeneket jobb megjegyezni, mert szeretném tudni hová nem akarok majd a jövőben menni. A következő mondatán eltöprengtem. Kissé oldalra billentettem a fejemet és a plafont nézve gondolkodtam. - Igazából amúgy se lenne félni valóm. – Ő is csak jártatja a száját, mint a többiek. Szerintem nem bántana, bár ki tudja. De félni, egyáltalán nem félek. - Viszont, ha idegesítelek, nyugodtan szólj rám és visszább veszek. – Ezt kivételesen kedvességből mondtam. Talán mégsem annyira szörnyű ember. - De jegyezd meg… Csak most az egyszer leszek hajlandó ezt megtenni neked. – Talán így előbb megszabadulok tőle. A falnak dőlve próbáltam valamiféle normális választ adni a kérdéseire. - El tudom képzelni milyen kíváncsi lehettél erre. – Bizonyára semennyire. - Te tudod. A következő megszólalásán nagyot néztem és nem is értettem. - Állj! Te most azt akarod mondani, hogy nem is vagy olyan rémes személyiségű, mint amilyennek mutatod magadat? – Összeszűkült szemekkel néztem rá, de rövid időn belül ismét a földet kezdtem bámulni. - Végül is van benne valami. A kérdésén először csak féloldalas mosoly jelent meg az arcomon, majd el is nevettem magamat. - Mondhatni a nyári találkák eredménye az, hogy rájöttem, hogy az a csendes lányka, akinek mutatom magamat, nem én vagyok. Illetve nem teljesen. – A fiúra néztem és eszembe jutott mi történt akkor mikor legutóbb elmondtam neki majdnem mindent az életemről. - Tudom, hogy azt hiszed, egy nyafka kislány vagyok, de… Nem mindig vagyok olyan angyali, mint ahogy azt egyesek képzelik. Kérdezz csak meg egy Mardekárost. – Ismét ránéztem, majd halványan elmosolyodtam. A kezemben lévő zacskóra bámultam. Nem tudom, jó ötlet elmondani neki mit tervezek, de valószínűleg már túl késő ahhoz, hogy megkeressem Ebonyt és még a tervemet is végrehajtsam. - Sötétpor. – mondtam és csak reménykedni tudtam benne, hogy nem itt helyben akar megfojtani.
♫ Írózene ♫ ♥ Ruci ♥ Most már végre mehetek? ♥ [You must be registered and logged in to see this link.]
C'est difficile de la comprendre. Maisbencore plus de la connaître.
Aaron Prusseit
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Aaron & Silent 2015-09-19, 21:19
Silent & Aaron
Gondoltam, hogy a legilimencia elsajátítása nem lesz könnyű feladat, ahogy azt is, hogy Raziel nem lesz a legkönyörületesebb tanár, amit nagyon helyesen is tett, azonban azzal nem számoltam, hogy az elmevédelme, vagy legalább is, a próbálkozás, hogy megvédjem az elmémet ilyen nagy erőfeszítéssel jár, továbbá, hogy ilyen pokoli fejfájást tud okozni. Sebaj, a gyógyír is hamar felbukkant, méghozzá egy nálam fiatalabb hollóhátas képében. Valóban kíváncsi voltam, hogy mi lett vele, ráadásul, jólesett bosszantani is, így aztán semmi akadálya nem volt annak, hogy még egy kicsit szenvedjek. Nem is kellett több, könnyedén útját álltam a szűk csigalépcsőházban, ráadásul, nem is voltam olyan vékony, hogy ki tudjon kerülni. A gonosz mosolyom barátságosabbá szelídült, és lemondóan ráztam meg a fejemet. ‒ Már megint olyan harcias vagy. Pedig pusztán kíváncsiságból kérdeztem ‒ vontam meg a vállamat, figyelmen kívül hagyva a korábbi, köszönésre vonatkozó szavakat. ‒ Valóban így gondolod? ‒ pillantottam rá egy szórakozott mosoly kíséretében. ‒ Személy szerint, én nem így látom a dolgokat. Úgy vélem, akadnak teljesen reménytelen esetek… De, Merlin ments! Nehogy magadra vedd! Most pusztán néhány érzelmileg és értelmileg alulfejlett egyénre gondoltam odalent, a Mardekárban ‒ intettem hátra a fejemmel, azonban a kezeimmel még mindig elzártam az utat. Még az sem érdekelt volna, ha más is erre akart volna menni. Oldja meg, nekem most beszélgetni volt kedvem. Addig se foglalkoztam a koponyámba hasító fájdalommal. Persze, Silent nem akarta továbbra is a társaságomat élvezni, azonban én nem voltam tekintettel a kívánságára. Az én vágyaimra, kéréseimre se voltak mások, hát akkor én miért tennék másképp? Viszont, a válasza meglepett, sőt, inkább megnevettetett. Halk nevetésben törtem ki, még a vállam is rázkódott a röhögéstől. ‒ Ugyan már. Olyan negatív vagy. Vagy talán félsz tőlem, azért akarsz minél előbb szabadulni? ‒ kérdeztem egy pajkos mosoly kíséretében, miközben kicsit közelebb hajoltam hozzá. Épphogy súroltam a személyes terét, és máris visszahúzódtam. ‒ Viszont, én szeretnék beszélgetni, és ha nem tudsz egérré változni, akkor itt nem jutsz át ‒ vigyorogtam továbbra is. De kivételesen nem azzal a fölényes, nagyképű mosollyal, sokkal inkább úgy festettem, mint aki nagyon jól szórakozott. Igazából, csak próbáltam megfeledkezni a fájdalmaimról. Szóval, nem engedtem el, sőt inkább csevegő hangnemre váltottam. Láttam az arcára kiülő meglepettséget, ami még inkább mosolygásra késztetett. Helyes! Ez volt a célom. Másra sem vágytam, mint meghökkenteni a kedvességemmel mindenkit, aki eddig rossz véleménnyel volt rólam. ‒ Nem vagy túl bőbeszédű, mit ne mondjak… Bár, teljesen megértem, hiszen az arcodra van írva, hogy nem kifejezetten rajongasz értem ‒ sóhajtottam fel. Elismertem, hogy múltkor talán olyan stílusban beszéltem, ami nem engedhető egy lánnyal szemben. ‒ Ezúttal is szeretnék bocsánatot kérni a múltkoriét ‒ tettem hozzá bűnbánó hanggal. Mekkora álszent vagyok! De Raziel azt mondta, hogy érdemes annak lenni, és bevallom, kezdtem élvezni ezt a színjátékot. Nem is volt nehéz fenntartani a „rendes gyerek” álcát. ‒ Köszönöm, kellemesen. Voltam otthon meg a barátaimmal elugortam egy-két helyre. Tudtad, hogy németeket nem érdemes Zürichbe vinni, mert állandóan csak az iváson jár az eszük? ‒ feleltem a pusztán udvariasságból feltett kérdésére, majd, amikor hátrált, felvont szemöldökkel néztem rá. ‒ Te tényleg tartasz tőlem, mi? Pedig, amíg nem idegesítesz fel, addig nincs félnivalód ‒ vontam meg a vállamat. Jelenleg nem forgott veszélyben a kis fruska élete, nem is értettem, hogy miért volt annyira ellenszenves. ‒ Ne gúnyolódj! ‒ szóltam rá higgadtan. ‒ Tényleg kíváncsi voltam mi lett veled ‒ pillantottam rá, majd a következő kérdésén megint nevetnem kellett. ‒ Ugyanaz, aki eddig ‒ rándítottam meg hanyagul a vállamat. Majd kissé oldalra billentettem a fejemet. ‒ Nos, ahogy te nem akartad, hogy mások szembesüljek a valódi éneddel, addig én se akartam, hogy lássák, milyen vagyok. ‒ És ezzel a válasszal meg is magyaráztam neki, hogy a seggfejség csak egy álca volt, semmi több, és a jófiúk sorát gazdagítom. Zseniális észrevételeim voltak néha. ‒ Viszont, azt nem értem, hogy eddig nem akartad, hogy megismerjenek, akkor most mi változott? ‒ faggattam felvont szemöldökkel, mert kellett lennie valaminek, ami kiváltotta ezt belőle. A találósdira halkan felsóhajtottam, mivel nekidőlt a falnak, ezért az egyik kezemmel gyorsan megmasszíroztam a homlokomat, majd ismét elzártam az útját. ‒ Nem szeretem az efféle játékokat. Légy oly’ kedves, és mondd el! ‒ Máskülönben vagy kitépem a kezedből a zacskót, vagy feltörném az elmédet, de egyik se jó választás. Szóval, inkább bíztam benne, hogy Silentnek sincs kedve ehhez az egészhez, és inkább elmondja, mert ő is tudhatná, minél hamarabb megkapom, amit akarok, annál hamarabb szabadulna.
♫ Zene ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Köszi a türelmet ^^ ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Persze pont most kell ennek is ideesnie! De bármit is akar, nem fogja tudni megakadályozni a tervem. Talán pont a múltkori beszélgetésünk miatt döntöttem úgy, hogy igenis megmutatom azoknak a vacak kis Mardekárosoknak, hogy nem vagyok egy olyan szende tünde, mint amilyennek hisznek. Ilyen szempontból talán értelmes volt az a könyvtáras balhé, de még mindig gyűlölöm őt. Ha nem lennék fiatalabb és gyengébb varázsló nyilván megátkoznám, de ezt most inkább hanyagolom. Lesz még alkalmam bosszút állni rajta, és már meg is van a tökéletes ötlet. Csak a kivitelezése hiányzik. De ha az is meglesz… Egy életre megbánja, hogy velem kezdett ki. Vagy nem ugyebár. Ez attól függ, mikor jutok el oda, hogy bármit is tegyek ellene. Lehet, hogy a végén az lesz, hogy semmit sem fogok csinálni, mert nem lesz már értelme. Na mindegy. Addig lehet a bosszún agyalni. - Először is, illik köszönteni a másikat. Szóval üdv Aaron! Másodszor, neked ehhez semmi közöd. És harmadszor, mindenkiben van egy kis zsenialítás, csak kérdés mikor és miben bontakozik ki az illető. – Mit érdekli ez őt? És miért is mondanám el? Még ilyet! Nálunk pofátlanság ilyet kérdezni. Tanult ő egyáltalán olyat, hogy illem? Nem mintha én olyan nagyon sokat foglalkoztam volna vele, de azért tudok ezt-azt. Ha nem tartanék attól, hogy beárul, simán elmondanám neki a tervemet, de nem bízok benne. Pedig milyen jó lenne, ha tudná, milyen rossz is tudok én lenni! De ha azt akarom, hogy igazán jól sikerüljön ez az egész akkor meg kell őriznem a hidegvérem és tartani a számat. Maximum, ha nagyon nem akar emiatt elengedni, majd kitalálok valami hazugságot, ahogy mindig szoktam. - Beszélgetni szeretnél? Ó, rendben! Van rád úgy… várj csak! Nincs is rád időm. – Tudom, hogy nem ez volt életem legjobb beszólása, de örülök, hogy ennyit ki bírtam préselni a számon. Idősebbekkel szemben mindig bátortalan vagyok. De most megpróbáltam magamat határozottnak mutatni. A háztársammal szemben most nem maradok alul. Az egyik szemöldökömet felhúzva bámultam rá. Lassan elfordítottam a fejemet először jobbra, majd balra is. Utána magam mögé pillantottam, de még ott se láttam senkit. Megpróbáltam lábujjhegyen állva a fiú válla fölött elnézni, hátha valaki olyanhoz beszélt, aki mögötte volt. Nem igazán láttam, de gyanítottam nincs ott senki, így csak is tőlem kérdezhette ezt. - Ömmm… Mondhatni kisé érdekesebben, mint azt terveztem. – Nem értettem. Mintha Aaron ikertestvérével beszélnék, aki kedves. Biztos, hogy nem. Valószínűleg, csak jó napja van. De tegyünk úgy, mintha ez teljesen normális lenne. Mert miért ne? Elvégre belé is biztos szorult némi jóság! Illetve szerintem nem, de lehet valaki szerint igen. - És neked milyen volt a szünet? – kérdeztem egy lépést hátrálva. Nem azért mert féltem volna, hanem mert egyszerűen kíváncsi voltam a reakciójára. - Hiányoltál? Ez kedves! Ki vagy te? – Nem bírtam tovább, muszáj volt megkérdeznem. Tudom, hogy ő nem ilyen. Illetve sejtem, mert annyira jól nem ismerem. Mintha kicserélték volna. Ha így akar a bizalmamba férkőzni, hát sajnálom, de nem fog neki sikerülni. A múltkor már eljátszotta az esélyét, és nem kap még egyet. Majd ha kiérdemelte, amit gyanítok sose fog. – Sose kellett a felszínre törnie, hisz mindig is itt volt, csak nem akartam, hogy bárki is meglássa a valódi énemet. De azt hiszem most már úgyis olyan lényegtelen, miért ne ismerhetnének meg valójában? A következő kérdésén elmosolyodtam. - Na kitalálod? Nem nehéz rájönni, sőt kifejezetten egyszerű, de segítek. S-sel kezdődik és r a vége. – Nekidőltem a falnak és az arcomon egy még szélesebb vigyor jelent meg, miközben a válaszára vártam.
♫ Írózene ♫ ♥ Ruci ♥ Már megint te bájgúnár? ♥ [You must be registered and logged in to see this link.]
C'est difficile de la comprendre. Maisbencore plus de la connaître.
Aaron Prusseit
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Aaron & Silent 2015-08-26, 01:21
Silent & Aaron
Amikor visszafelé tartottam a Hollóhát-toronyba, többen is megbámultak, hogy mégis hogy merészelem nem az iskolai egyenruhát viselni. Nos, amióta egyetemista vagyok folyamatosan éltem azoknak a lehetőségeivel, így aztán nem is volt olyan nehéz dolog lejutni Roxmortsba, amint véget értek az óráim. Az uniformist viselve pedig nem mehettem el legilimencia órára, elvégre, nem akartam úgy kinézni, mint egy kisiskolás. Tehát, amint végeztem, felmentem a toronyba átöltözni,most is egy fekete inget, farmert meg sportcipőt viseltem. Kényelmes volt, és egy elhagyatott régi házhoz nem is kellett jobban kiöltöznöm. Majdnem egy órán át gyötörte az elmémet, látta az emlékeimet, a gondolataimat, noha igyekeztem olyan semmitmondó dolgokra gondolni, minthogy mennyire utálom a bátyáimat, vagy Berlinben hol vannak a legjobb éttermek, bizonyára olyan dolgokat is megtudott, amiknek talán nem örültem, de vállaltam a kockázatot, mikor felfogadtam tanárnak. Továbbá, ha egyszer olyan szinten leszek, majd én török be az ő elméjébe, és tudom meg néhány piszkos titkát, bár lehet, hogy ehhez még legilimenciát se kell majd alkalmaznom. A lényeg: pokoli fejfájással küszködve tértem vissza a klubhelyiségbe. Úgy éreztem, mint akit teljesen kiszipolyoztak, fáradt voltam, és aludni akartam. Továbbá minden kis zaj, nesz irritált, olyan volt, mintha felerősítve hallottam volna mindent, bár már a saját gondolataim is fájtak. Mindenesetre, Raziel előtt nem mutattam sem kimerültséget, sem fájdalmat, szótlanul tűrtem a tanácsait és a kritikáit. Engedelmes és jó diák voltam. Átvágtam a klubhelyiségben csevegő diákok között, és megindultam a lépcsők felé. Tettem néhány lépést felfelé, amikor meghallottam egy ismerős hangját. Tulajdonképpen, önmagát dicsérte, vagy legalább nagyon elégedett volt magával. Megmasszíroztam a homlokom, majd egy gonosz mosollyal elálltam az utat a lépcsőházban. Hamarosan fel is bukkant az, akire vártam: Silent. A kezében valami zacskót tartott, noha voltak elképzeléseim, hogy mi lehetett bennük, jobb szerettem volna, ha maga árulja el. Az egyik kezemet az övembe tűzött pálcára csúsztattam biztos, ami biztos alapon, hiszen múltkor nem túl barátságosan végződött a találkánk, bár az is az ő hibája volt. ‒ Hová igyekszel, kislány? És miért is lennél zseni?‒ köszöntöttem bájos mosollyal. Elvégre valahová nagyon igyekezett, és Merlin ments, nem akartam megakadályozni, vagy talán mégis? Igazából csak azért állítottam meg, hogy érdeklődjek felőle, hiszen korábban láttam már, hogy benne is bujkál valamiféle vadság, amely oly kíváncsivá tett. Múltkor is ezt akartam kihozni belőle, de természetesen, ő felkapta a vizet, és elviharzott. ‒ A múltkori óta még nem is volt alkalmunk beszélni ‒ váltottam csevegő hangnemre, miközben elővettem a pálcámat, és azzal szórakoztam, hogy figyeltem miként szikrázik. Valójában, igazán kiváltságos helyzetben volt, hiszen a kedvéért hajlandó voltam figyelmen kívül hagyni a pokoli fejfájásomat. Vagy, legalább is igyekeztem így tenni. ‒ Szóval, jól telt a nyarad? ‒ faggattam tovább. Miért is ne? Régi kedves ismerősként igazán megérdemeltem, hogy váltson velem pár szót, még akkor is, ha neheztelt rám. Ó, pedig már rég nem viselkedtem úgy, mint év végén! Kedves voltam, barátságos, vidám és karizmatikus. Látszólag. Legbelül ugyanolyan antiszociális tahó voltam, de muszáj volt fékeznem a nyelvemet, és úriemberként viselkedni. Teljesen mindegy volt, hogy milyen vagyok igazából, csak az számított, hogy milyennek látnak mások. Az első benyomások, a külsőségek nagyon is fontosak voltak, erre jöttem rá nyáron. Mintha kicseréltek volna, nem csak külsőre, hanem belsőre is, vagyis másokkal ezt hitettem el, pedig csak a külsőm változott: edzettebb és férfiasabb lettem. Mint említettem, karizmatikusan akartam feltűnni mások előtt. ‒ Hiányoltalak ám a nyáron, kíváncsi voltam, hogy mi történt azzal a kislánnyal, akit év végén hagytam itt ‒ feleltem miközben még mindig kék-ezüst szikrákat hányt a pálcám, mint azon a napon, amikor először a kezembe vettem, de ezek a szikrák egyikünkre se voltak ártalmasak. Óvatosan végigmértem, majd cinkosul elmosolyodtam. ‒ Időközben felszínre tört a gonoszabbik éned? ‒ kíváncsiskodtam, majd a pálcámmal a zacskóra böktem. ‒ Hát abban mit rejtegetsz? ‒ Tényleg érdekelt, hogy mire készült, hiszen nem árt tudni, hogy ellenem tervezett-e valamit, vagy szimplán csak olyan dolgot rejtegetett, amit nem akart mások előtt megmutatni, bár, akkor meg nem a legjobb időpontot választotta a kisurranásra, elvégre, a klubhelyiség dugig volt tanuló diákokkal. Mindenesetre, a fájdalmamat elnyomva pokolian jól szórakoztam azon az eshetőségen, hogy keresztbe tehetek Silentnek, meg aztán, valóban érdekelt, hogy mi lett vele. Ha nem lenne olyan szeszélyes, akkor ígéretes sötét varázslót faraghatnék belőle, ha akarnám.
♫ Zene ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Ááááá, tessék *-* ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Végre vége van a nyárnak! Tudom, hogy furcsán hangzik ez a mondat még tőlem is, de alig vártam, hogy megszabaduljak a családomtól. Persze azért az iskolát is vártam már, de főleg azt, hogy ne legyek otthon. Mázlim volt, hogy nem buktam le, így visszaengedtek a szüleim a Roxfortba, aminek kifejezetten örültem. Mára befejeződtek a tanítások és mindenki elment tanulni, vagy a barátaival lóg. Inkább az utóbbi. Nekem viszont más terveim voltak. Nemrég levelet küldtem Ebonynak, hogy ha teheti, akkor ma mindenképpen maradjon távol a klubbhelyiségétől. Nyáron beszéltünk róla, hogy valamikor meg akarom tréfálni a háztársait, és most jött el az ideje. Aznap mikor ideértünk, túlzsúfolt voltam és nem tudtam észrevétlenül odalopózni, hétvégén pedig úgy színt ez lesz a probléma, és akkor úgy sincsenek ott olyan sokan. Ma viszont nem számítanak rá, hogy bárki is megszívassa őket. Tökéletes alkalomnak tűnt. Elővettem a bőröndömből egy kistáskát, belenyúltam majd keresgélni kezdtem. Még nyár vége előtt beleraktam minden olyan holmimat, amire biztosan szükségem lesz, de nem akartam, hogy bárki is meglássa. Aki mégis rákérdezett, hogy mi van benne, annak azt mondtam, hogy smink cucc, majd elővettem egy szájfényt és némi szemhéjfestéket. Nem is gyanították, hogy valójában csak azért vannak benne, hogy elfedjék a táska valódi tartalmát. Ebből látszik, hogy nem ismertek, mert akkor tudták volna, hogy én sose kenem ki magamat ilyenekkel. Szerencsémre most viszont senki nem tartózkodott a szobába, így nem is kellett óvatoskodnom. Hamar megtaláltam, amit kerestem. Egy szimpla zacskót benne sötétporral. Ennyi pont elég lesz arra, hogy az egésze helyet beborítsa. Remélem a barátnőm tényleg megfogadta a tanácsomat és olyan messze ment onnét, amennyire csak tudott. Még meg is ágyaztam neki, ha esetleg valami nem úgy sülne el, ahogy terveztem. Bár nem tudom, milyen különösebb baj történhetne egy kis por miatt. Maximum egyesek a gyengélkedőre kerülnek, mert a szemükbe ment. Nagy ügy! Majd megoldják. Ennél rosszabbat is biztos túléltem már, vagy ha nem, akkor most kapnak egy kis felkészítést. Szóval akár hálásak is lehetnének nekem emiatt. Na persze azt nem várom el tőlük, nekem az is bőven megfelel, ha utálnak. Nem akarom, hogy még egy ember megkedveljen a Mardekárból, mert a végén még úgy döntök, hogy talán mégsem kéne bántani őket, mivel több olyan ember is van ott, akik nem érdemlik meg. Gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot, mert tudtam, hogy hülyeség. Ebony kivétel ez tény. De a többiek nem azok, és tuti nem fognak megváltozni. Így az lesz a legegyszerűbb, ha gyorsan túl vagyok ezen, és utána már csak egy valakin kell bosszút állnom onnét és végeztem velük. Utána jöhetnek azok, akik szimplán csak átvertek, vagy kihasználtak. Nekik is van egy-két meglepetésem, de velük ráérek később is foglalkozni. A zsákkal a kezemben mentem le a lépcsőn, közben fel-le dobáltam. Úgy sincs senki itt, minek óvatoskodni? Ha mégis lenne valakit, aki erre tévedt volna, viszonylag gyorsan kimagyaráztam volna magamat, azzal, hogy ez csak egy zacskó, amiben az egyik barátomnak szánt ajándékot rejtegetem. Magamban halkan felnevettem, mert még én is meglepődök néha, hogy milyen könnyedén hazudok a másik szemébe. Pedig ez nem vall rám, csak pár éve lettem ilyen. De valamit, valamiért, Ha ez kell ahhoz, hogy bosszút álljak az ellenségeimen, nem bánom. Megint feldobtam a zacskót, majd mikor elkaptam ránéztem és ismét végiggondoltam a tervemet. Nem találtam benne hibát, egyszerűen tökéletesnek tűnt. - Silent, te egy zseni vagy! .
♫ Írózene ♫ ♥ Ruci ♥ Nincs is szebb a bosszúnál! ♥ [You must be registered and logged in to see this link.]
◊ 
