2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Abban a pillanatban nem érdekelt, ha a viselkedésemmel Carmen lelkébe gázoltam, sőt, akkor szentül hittem abban, hogy senkinek nem volt lelke, vagy éppen olyan romlott volt, hogy senkit nem kellett megszánnom. Hiszen minden ember olyan undorítóan viselkedett, mint ahogy néha napján én is szoktam. Az emberi faj hányingert keltő volt. Épp ezért rühelltem minden embert, köztük önmagamat. Ezt az érzést pedig az elmúlt hónapok történései csak felerősítették bennem. Épp ezért, kicsit sem izgattam a szemöldökráncolásai, vagy a pofavágásai. Megszoktam már az elítélő tekinteteket és a viselkedésemből adódó fintorokat. Ha valakinek nem tetszett, szimplán nem jött a közelembe. ‒ Még meggondolom, hogy megbocsájtok-e ‒ pillantottam rá komoran, majd folytattam a jegyzeteim rendezését. Tisztában voltam vele, hogy gúnyolódott, én mégis szerettem az effajta megjegyzéseket komolyan venni. ‒ Ezen ‒ bólintottam határozottan, majd egy gúnyos mosoly kíséretében hozzátettem: ‒ Meg az alkoholon. Mert annál többet úgyse nyújthat, ha már egyszer esze és pénze nincs… ‒ könyököltem az asztalra, aztán oldalra billentettem a fejem. Sokan mondták már, hogy én azon embertípusba tartoztam, akik attól érezték jól magukat, ha másokat a sárba tiporhattak. Valaha nem voltam ilyen, de mára már egy igazi szemétláda voltam. ‒ Nevetséges? Igazán? Én nem látom annak, de bizonyára megint rosszul ítélem meg a dolgokat. Védd csak a kis zseniális haverodat, attól még idióta marad. Azonban ez már nem én ügyem, de azért tudd, hogy megválogathatnád a társaságodat ‒ vetettem oda foghegyről. Ha az idejét ilyen gyökerekre pazarolta, az nem én bajom volt. Még féltékenynek se nevezhetett, elvégre megvolt a magam társasága itt és Németországban egyaránt. Különben sem vágytam részeg barmokra. ‒ Mélyre süllyednem? ‒ nevettem fel halkan, mégis élesen. Az ujjaim közé csippentettem Carmen egyik hajtincsét, majd eleresztettem. ‒ Nem süllyedek én sehová, csupán kinyilvánítom a véleményemet. Arról már nem tehetek, hogy fáj az igazság. ‒ Carmen igazán imádnivaló volt a gyenge visszaszólásaival. Nem azért viselkedtem így, mert rosszkedvem volt. Nem, ez nem tartozott abba a kategóriába. Ez tömény embergyűlölet volt. ‒ Ismerlek. Épp ezért nehezményezem, hogy könyvtárba járás helyett az agysejtjeidet pusztított mihaszna személyekkel, de ha neked ez jó… ‒ tártam szét a karjaimat, majd az ujjaimat összekulcsoltam a tarkómon, és úgy néztem Carmenre. ‒ A hogyan létem velejárója a lehengerlő modorom. Ha nem tetszik, szerezz egy időnyerőt, és érd el, hogy meg se szülessek. Hidd el, én örülnék neki a legjobban, ha nem szívnék ebben a tetves világban ‒ dőltem hátra a széken egy keserű mosollyal. Nem akartam itt élni, de ez nem jelentette azt, hogy megölném magamat. Az gyávaságra vallana, én pedig minden voltam, csak gyáva nem. Jótékonyan elengedtem a fülem mellett a mardekáros további szavait. Eleget szívtam már a vérét, s nem akartam mást, mint magam lenni a kínzó gondolataimmal és a jegyzeteimmel. ‒ Értem, nem túl bonyolult feladat ‒ morogtam, amikor előadta, hogy mit is akart tőlem. Aki egy kicsit se konyított a mitológiához, annak elég volt fognia egy-két könyvet, és kimásolni annak a tartalmát. Ezért se mentem ereklyevadász szakra, nem túl megerőltetőek az elméleti feladatok. Azonban, nem mondtam mást. Nem ajánlottam fel a segítségemet, sem azt, hogy odaadom neki azokat a könyveket. Helyette lehunytam a szemeimet, mélyeket lélegeztem, és hallgattam a megérzéseimre, hogy most az egyszer tegyem félre minden bajomat, és viselkedjek rendesen a lánnyal. Nehezemre esett ugyan, de kipréseltem magamból egy bocsánatkérést is, elvégre, visszagondolta, amióta csak ismertem őt, azóta csesztettem. Ahogy azt is nehezen álltam meg, hogy ne szóljak be a bocsánatkérésemre kapott reakcióra. ‒ Ajánlani tudnék, attól függ, hogy mennyit akarsz dolgozni vele, és milyen típusúra gondoltál ‒ sóhajtottam, hiszen ezernyi lehetőség villant be, azonban nem akartam mindent rázúdítani. Az ujjaimat felcsúsztattam a tarkómon, és a hajamba túrtam. Körbepillantottam a könyvtárban: minden csendes volt, így a tekintetem visszavándorolt Carmen arcára. Olyan volt, mintha az elmúlt időben rengeteget változott volna, nem csak jellemileg, hanem külsőre. De az is lehet, hogy mindvégig ilyen volt, csak a kiállhatatlan természetem miatt nem tűnt fel.
"Csak egyvalami lehet szörnyűbb annál, hogy valami rossz történik: ha egyáltalán nem történik semmi."
A szavaira már nem csak a szemöldökömet ráncolom, de az ajkaimat is összeszorítottam. Nem, nem fogok visszavágni... Bár, eléggé megnehezíti a dolgomat azzal, hogy ő ilyen bunkó. Inkább nem is reagálok erre semmit, valószínűleg a tekintetemből kiolvashatja, hogy mire gondolok. - Ó, én kérek elnézést - jegyzem meg enyhén epésen a következő szavaira. Komolyan, kezdem megbánni, hogy felkerestem. Miután pedig ismét beszélni kezd, komolyan elgondolkoztam rajta, hogy esetleg felálljak és egyszerűen csak tovább álljak. Nem vagyok benne biztos, hogy az a kevéske információ, amit adni tud, tényleg ér annyit, hogy ezt eltűrjem... - Komolyan azt hiszed, hogy ezen alapszik a barátságom vele? - Hitetlenkedve nézek rá, éppen, hogy csak a számat nem tátom el a kijelentésén. Bár, már nem is értem, hogy min lepődök meg, tény, hogy Aaron mindig is ilyen volt. Az, meg, hogy rosszkedvű csak tetézi a dolgokat. - Nevetséges, hogy miket nem feltételezel. Oké, hogy rossz kedved van, de nem kéne ennyire mélyre süllyedned. - Nem húzódok hátrébb, hiába dől közelebb, és csak egy szúrós pillantással díjazom a sértegetéseit. Muszáj visszafognom magam, különben még a következő évben sem szól hozzám, ha mindent a fejéhez vágok, amit jelenleg gondolok... Bár, mint tudjuk, én nem a türelmemről vagyok híres, szóval jobb, ha Aaron ráncba szedi a sajátját. - A könyvtárba sem járok, csak kivételes alkalmakkor, ennyire már ismerhetnél... - felsóhajtok. Nem fontoltam meg rendesen ezt a beszélgetés dolgot. Hallottam, hogy nagyon maga alatt van, de ha arra várnék, hogy lelkileg felépüljön... Nos, az önmarcangoló hozzáállásával valószínűleg többet fel sem kéne keresnem, amíg nem talál magának egy barátnőt, aki majd összekaparja. - A te hogyan léted érdekelt, nem a lehengerlő modorod. Azzal tisztában vagyok, hogy milyen kellemes. - Egy fintorral tetézem a mondani valómat, a következőkre meg csak szusszantok egy aprót. Semmi újat nem mondott, hallottam mennyire taccson van. Részben ezért is kerestem fel, ha már egyszer barátok voltunk. Bár, ezt is lehet csak én gondolom így... Mindenesetre, nehezen ugyan, de megállom, hogy megjegyezzem "neked általában eleged van minden emberből", viszont sikerül. Majdhogynem példásan visszafogom magam, de valószínűleg még ezt sem értékeli... Inkább csak tovább lendülök a dolgon. - Órai feladathoz kellenek. Beadandót kell írnunk, amiben a germán mitológiát vesézzük ki, és egy tetszőleges ereklyét be is mutatunk. - Röviden, tömören és teljesen érzelemmentesen közlöm vele. Semmi köszönöm, semmi hála, nem érdemli meg. Maximum akkor, ha netalántán segíteni óhajt, de abban erősen kételkedem. Ezért is, egyszerűen csak elfordítottam róla a tekintetemet, és amíg újra meg nem szólal, felé sem nézek. Ellenben, amikor kierőltet magából egy bocsánatkérést, komolyan meglepődök. Tágra nyílt szemekkel pillantok vissza rá, de igyekszem összeszedni magam. Nem kéne megsértenem ezzel a reakcióval, ha már egyszer valami csoda folytán bocsánatot kért. Elvégre, egy alkalomra nem tudnék visszaemlékezni, amikor megtette volna. - Oké, nem gond, megértem... - elhallgatok, el kell gondolkoznom, hogy végül is mit is akarok most mondani. Egy kicsit tényleg kizökkentett ezzel, de végre pozitívan csalódtam benne. - Ha esetleg tudnál nekem ajánlani egy ereklyét, amiről írhatnék azt megköszönném. - Egy apró mosoly felkúszik az arcomra, ha már egyszer volt olyan kedves, hogy még a segítségét is felajánlja, akkor komolyan jó képet fogok vágni ehhez az egészhez, és túllépek minden sértésen.
Fogalmam sincs mit várt tőlem, elvégre, nem elég, hogy pocsék kedvem volt, de a morózus hangulatomon az se dobott sokat, hogy felkeltett. Legalább az álmaimban hagyjanak nyugtot nekem. Nem meglepő hát, hogy nem tetszett az, hogy felkeltett, és maga a felkeltése módja sem. Ha azt hitte, hogy a hangjára kellemes lesz az ébredésem, tévedett. ‒ Ja, képzelem mennyire ‒ morogtam, miközben kidörzsöltem a szememből az álmot. Én nem különösebben örültem a jelenlétének. Mondjuk, ha egy órával korábban jött volna, vagy később, akkor talán nem lettem volna ilyen. De hát ő mindig is az időzítéseiről volt híres. ‒ Felkeltettél, ez nem elég? ‒ pillantottam rá ridegen. Akik a közelemben éltek, tudták, hogy az elmúlt időszakban nem volt érdemes hozzám szólni, megérinteni meg pláne nem, mert ott törtem volna el az ujjaikat. Carmen értetlenkedésére hihetetlenkedve meredtem rá. El is felejtettem, hogy elszokott a stílusomtól és a gondolkozásomtól. Egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy ebben az iskolában élők értelmi szintje igen csak alacsony, de azzal nem számoltam, hogy Carmen is leszállt közéjük. ‒ Egy részt, hogy pasiból van, így akármilyen hülyeséget csinálhatsz vele, elnézi neked a kisugárzásod miatt. Bár, ő tudtommal úgyis benne van minden baromságban, szóval nem lehet nehéz hatni rá ‒ magyaráztam valamivel lassabban tagolva a mondatot, nagyjából úgy, amikor másokat korrepetálni szoktam, aztán kicsit közelebb hajoltam hozzá. ‒ Felőlem lehet akármilyen csinos is az arcod, nem fogok semmi felett szemet hunyni. Legyen akár szó arról, hogy felvertél, akár másról. Ez talán a számot vetőbb különbség köztem meg a haverod közt ‒ fejeztem be az okfejtésemet, aztán elhúzódtam tőle, hogy rendet tehessek az asztalon. Hatalmas káosz uralkodott el rajta, miután elaludtam, én pedig gyűlöltem a rendetlenséget. ‒ Ki tudja, lehet így volt. Nem ellenőrizlek folyamatosan ‒ pillantottam rá, pont elcsípve a duzzogását. Csakhogy a mérgem túl erős volt ahhoz, hogy egy kicsit is meghasson. ‒ Különben is, hát nem azért kerestél fel, mert hiányzott a lehengerlő modorom? ‒ vigyorodtam el ironizálás közben. Hiszen ismert már, tudta, hogy ilyen belépővel nem számíthatott kedvesebb fogadtatásra. ‒ Nos, ha annyira izgat, kicseszettül fáradt vagyok, marha sok a dolgom és a magánéletemben nem úgy alakultak a dolgok, ahogy elterveztem, szóval bocs, hogy nem fogadtalak tárt karokkal, amikor minden emberből elegem van ‒ horkantottam fel, és egyúttal le is zártam a témát. A mondandója második felére nem voltam hajlandó. Csak annyit akartam, hogy gyorsan elmondja mit akart, aztán ismét magamra hagyjon a nyomasztó gondolataimmal. ‒ Balra a harmadik polc teteje, de jelenleg egyetlen használható kötet sincs bent ‒ mutattam előre, majd a hüvelykujjammal balra. Aztán jelentőségteljesen rápillantottam. ‒ Egyébként meg nálam vannak azok a könyvek. Mit akarsz velük? ‒ jegyeztem meg csak úgy, mellékesen. Mondjuk, a kézenfekvő válasz az lett volna, hogy órára kell neki, de úgy gondoltam, valami más is állhatott a háttérben. Arra meg már nem is hívtam fel a lány figyelmét, hogy az előttem heverő jegyzetek, régi újságcikkek és egy-két kötet is mind a germán mitológia egy darabjával foglalkozott. Hosszú pillanatokig bámultam, hogy duzzogásból oldalra fordította a fejét, majd halkan felsóhajtottam. Túllendültem azon, hogy felvert, s miután átértékeltem a gyerekes hisztimet, hajlandó voltam bocsánatot kérni tőle. ‒ Nézd, Carmen, sajnálom. Nem a legjobbkor találtál meg, elég pocsékul vagyok. De ha tudok neked segíteni, akkor igyekszem átadni a lehető legtöbb tudásomat ‒ szólítottam meg tétován. Nehezemre esett bocsánatot kérni tőle, de megtettem, nem akartam örökké gyermetegen viselkedni. Sőt, ha nem lettem volna annyira összezuhanva, vélhetően másképp is reagáltam volna le a helyzetet.
"Csak egyvalami lehet szörnyűbb annál, hogy valami rossz történik: ha egyáltalán nem történik semmi."
Nem vártam tőle kedvesebb fogadtatást, de azért enyhén összeráncolom a szemöldökömet. Tudtommal nem tettem semmi rosszat, kedvem is támadt valamivel viszonozni eme kedvességét, amivel mindig meglep. - Én is nagyon örülök neked Aaron - pillantok rá, a tekintetemben ott játszik némi düh, de mivel látom rajta, hogy nyűgös, nem akarom tovább húzni az agyát. Régóta ismerem már, tudom, hogy ilyenkor alapból hozzá sem szabadna szólni. - Nem hiszem, hogy bármit is csináltam, amiért így kellene, hogy viselkedj. Amúgy meg, hogy jön ide Szido, meg a véla felmenőim? - vonom fel a szemöldökömet. Igyekszem, hogy az én hangomban ne legyen semmi szemrehányás, számon kérés, vagy ilyesmi, mert tudom, hogy azzal csak még jobban felidegesíteném. Azt pedig nem akarom. Ma tényleg beszélni szeretnék vele, ha már egyszer mostanában nemigazán volt rá alkalmunk... - Ezt úgy tudod mondani, mintha aludtam volna valaha is a könyvtárban - enyhén durcás kifejezés ült ki az arcomra. Nem szerettem, amikor ilyen lekezelően beszélt, mintha csak a Hollóhátasok járnának a könyvtárba tanulni... Idióta Hollóhátasok! És ezúttal Aaront is beleszámolva. - Eredetileg az is érdekelt, mivel elég régen beszéltünk, de ahogy elnézem, még ennyit sem nézel ki belőlem. - Megsértődtem. Meg tudom érteni, hogy fáradt, az látszik is rajta, de nem tudom megérteni, hogy az emiatt keletkezett feszültséget miért rajtam vezeti le. Nagyon jól tudja, hogy nem tudok kedvesen és megértően bólogatni, hanem még inkább fel fogom majd húzni az agyát. Ennyire már csak ismer. - Amúgy azt akartam megkérdezni, hogy nem tudod-e esetleg, hogy a germán mitológiáról hol vannak a könyvek itt a könyvtárban, mert amiket én találtam azok használhatatlanok... - Az elején még ránézek, de ahogy beszélek, szépen lassan elkalandozik a tekintetem a polcok felé. Most valahogyan sokkal szívesebben mustrálom azokat, mintsem, hogy Aaronra nézzek. Eléggé feldühített, pedig ma komolyan nem akartam vele veszekedni, csak egy jó tanácsot kérni, meg ha már végre szóba áll velem, akkor beszélgetni vele.
Érzékeltem a körülöttem lévő világot, tudtam, hogy hol vagyok, de képtelen voltam kinyitni a szememet. Hallottam a körülöttem lévők halk beszélgetését, a pennák sercegését, még azt is tudtam, amikor elhaladt mögöttem valaki, csupán… Nem érdekelt. Fáradt és nyűgös voltam. Elegem volt mindenkiből, és legszívesebben itt hagytam volna ezt a kicseszett iskolát, de egyelőre nem akartam balhét otthon. Amikor meghallottam, hogy valaki a nevemen szólított, először felmordultam, majd mikor sikerült beazonosítanom a hang tulajdonosát, így szóltam: ‒ Elmehetsz a jó büdös francba, Carmen Wilkes ‒ mérgelődtem, és németül egy-két keresetlen megjegyzést is hozzáfűztem azért, hogy minek kellett felkeltenie. Nyűgösen nyitottam ki a szemeimet, és egyenesedtem ki. Kidörzsöltem a szemeimből az álmot, majd neheztelő pillantásokat vetettem a lány irányába: ‒ Attól, hogy az alkoholista haverod elnézi a hülyeségeidet, mert vélavér csörgedezik az ereidben, ne hidd, hogy én nem fojtanálak meg ‒ vetettem oda szemrehányóan, miközben a kezére csaptam. Akárki akármit mondhatott, utáltam azt a gyereket. A legjobb „haverját”. Nem is értettem hogyan kerülhetett a Hollóhátba, azt meg pláne nem, hogy Carmennel miként keveredett össze, de hát ízlések és pofonok. Én a különcöket és az értelmiségieket kedveltem, Carmen meg… A kis pondrókért volt oda. ‒ Nem hiszem, hogy pont neked kellene kioktatnod erről ‒ forgattam meg a szemeimet, és becsuktam az előttem lévő kötetet, és az asztalon heverő újságcikkeket kezdtem rendezgetni. ‒ Mondjad, mit akarsz? Mert biztosan nem azért kerestél fel, hogy a hogylétem után érdeklődj ‒ mérgelődtem. Meg voltam győződve róla, hogy volt valami hátsószándéka. Mindig volt valami hátsószándéka, más különben nem engem zaklatna a hülyeségeivel, hanem azzal az iszákos barommal vedelne, és pusztítaná az amúgy is kevés agysejtjeit. ‒ Szóval, rendezzük le gyorsan, hadd térjek vissza a kutatásaimhoz ‒ könyököltem az asztalra, és vártam, hogy végre valahára kibökje mit akart. Nem voltam olyan kedvembe, hogy még fél órán keresztül bájcsevejt folytassunk, ha akart valamit, bökje ki, és ne rabolja az időmet.
Zene ◊ Aktuális viselet ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
"Csak egyvalami lehet szörnyűbb annál, hogy valami rossz történik: ha egyáltalán nem történik semmi."
Sokáig kutakodok a klubhelyiség könyvespolcain, még pár szaktársaim cuccát is áttúrom, akikkel néha jegyzeteket cserélünk, de semmit nem találok. Az ágyamon elterülve kezdek el gondolkodni, hogy most mégis mihez kezdjek... Kell szereznem valamit, bármit a német mitológiáról. Azt a nyamvadt esszét mindenképpen meg kellene írnom, de senkinek sincs semmi jegyzete erről, a könyvtárban meg hiába keresgéltem, nem találtam meg a könyveket, valaki kivette őket... De ki? Ötletem sem volt, az ereklyevadászok közül elméletileg senkinek sincs szüksége rájuk. Egyetlen ötletem maradt, hogy kitől kérhetnék segítséget. Aaron biztos, hogy tud valamit, nem csak azért, mert Hollóhátas, de még német is. Tökéletes, amint sikerül rávennem magam, hogy feltápászkodjak a kényelmes ágyamról, el is indulok megkeresni. Mondhatni berobbanok a könyvtárba, és a könyvtáros szúrós pillantását kikerülve indulok meg sebes léptekkel az asztalok között. Célirányosan haladok, pontosan tudom, hogy mit, pontosabban, kit keresek. Miután a Hollóhát klubhelyiségében nincs - egy kedves kis hollós kölyök megnézte nekem -, és a csendesebb helyeken sem, ahová anno el szokott mászkálni, így nem maradt más lehetőség, mint a könyvtár. Mondjuk, lehet itt kellett volna keresnem kapásból, régen is sok időt töltött itt, mostanában meg csak még többet, ahogy hallottam. Amint kiszúrtam, hátradobtam a hajam, és egy apró mosollyal az arcomon hajolok le hozzá. Milyen védtelenül alszik... Ilyenkor valamiért késztetést érzek rá, hogy csináljak vele valamit, de, mivel szívességet akarok kérni, nem csesztethetem annyira. - Aaroooon... - lassan ejtem ki a nevét, érthetően, kényelmesen elnyújtva az utolsó szótagot. Egy kicsit még hozzá is érek a vállához, hátha valami csoda folytán nem érezte volna már azt meg, hogy valaki a közelébe jött.- Nem hiszem, hogy a könyvtárat alvásra találták ki - jegyzem meg, miközben kihúzom a mellette lévő széket és kényelembe helyezem magam. Az egyik lábamat átdobom a másikon, megigazítom az egyenruhám szoknyáját, elsimítom a ruhámon lévő ráncokat, és karba font kézzel pillantok rá ismét, biztos vagyok benne, hogy lesz valami epés megjegyzése a szavaimra, csak mint mindig.
Semmi kedvem nem volt emberekhez. A korábban elfojtott emberutálatom ismét felszínre tört, és ha lehetséges, még inkább rühelltem a körülöttem lévőket. Sose éreztem még magam ilyen becsapottnak és magányosnak. Egyre jobban vágyakoztam Németországba, az igazi barátaimhoz, de sajnos nem mehettem el. Pedig a nagybátyám biztos megengedte volna, hogy náluk lakjak, de hát anyám kiverte volna a hisztit, ha faképnél hagytam volna a „családot”. Hah, ez is milyen röhejes. Sose voltak a családom, legalább is, nem úgy ahogy kellett. Nyűgösen lapoztam az előttem fekvő könyvben. Germán mitológia. Legutoljára erről meg a kelta mondavilágról beszélgettem azzal a csajjal, Morticiával. Nem csalódtam Nott ízlésében, mindig is fura barátokat választott, de a csajt kedveltem. Már, amennyire én kedvelni szoktam az embereket. Egy varázserejű gyűrű, az Andvaranaut után olvasgattam. Nem csak az érdekelt, hogy létezett-e a gyűrű, biztos voltam benne, hogy valaha alkottak már hasonlót, ahogy abban is, hogy valahol ez az átkozott tárgy is a világban rejtőzött. Lehet, hogy csak senki nem tudta. Azonban, ez a gyűrű a birtokosára csak romlást hozott, tehát, ha megkaparintottam volna, és eljutattam volna egy kifejezetten gyűlölt személynek, akkor az az illető végét jelentette volna. Néha jegyzeteket írogattam, egyszer-kétszer elment néhány régebbi újságcikkért, hogy azokat is átnyálazzam. Pocsék kedvem volt, mint az elmúlt hetekben mindig. Ezen az se segített, hogy egyre kevesebb aludtam. A szemeim alatt most is hatalmas karikák húzódtak, a tömérdek kávé pedig cseppet sem javított a munkamorálomon és az életkedvemet. Beletemetkeztem az ereklyék kajtatásába. Sokkal jobban, mint eddig bármikor. El akartam felejteni a korábbi hónapok történéseit, egyszerűen csak ki akartam törölni magamból mindenfajta érzelmet. A hosszas olvasgatásnak és írogatásnak, na meg annak, hogy elmúlt a korábban ivott kávénak a hatása, meglett az eredménye. Elálmosodtam. Éreztem, hogy az asztalra, és a könyvre dőltem ahogy lecsukódtak a szemeim, és elnyomott az álom.
Zene ◊ Aktuális viselet ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
