2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Óriási figyelemmel vizsgálgattam körmeim épségét. Tényleg, nem hiányzott most ez nekem. Azok után, hogy szinte, Merlinre, de jó, hogy csak szinte bevallottam neki, mennyire mélyen befészkelte magát a fejembe és…és máshová is. A szívembe? Akkor még volt alapja ezt gondolnom. Mára ez megváltozott. Vádja annyira mélyen sértett meg, hogy bár észlelem mennyire fontos nekem, mégsem vagyok hajlandó egy szalmaszálat sem a keresztbe tenni az ügy érdekében. Félek? Igen. Tartok tőle, hogy megint csak szenvedés és sírás lenne a vége. Azt pedig sem én, sem a büszkeségem nem viselné túl jól. Nem játszom ezt el megint. -Te. – válaszoltam a tőlem telhető legegyszerűbben. Mintha ez annyira kézenfekvő lenne, nem is értem miért pazarolt egy lélegzetet a kérdésre. – Te követtél engem most is. De kérlek lásd be, ennek nincs értelme. – oh, tudtam, nagyon is jól tudtam, hogy szó sincs ilyesmiről. Nem követett ő sehová. De mégis. Annyira jól esik bosszantani ilyen légből kapott butaságokkal. Nagyon mulatságos látni a reakcióját, és furcsa mód, minél idegesebb, minél jobban látszik rajta, hogy kezdi elveszteni a fejét, én annál jobban érzem magam. Megnyugtat. De micsoda? Maga a tény, hogy szenved és én élvezem ezt, vagy pedig…az, amiért szenved. Mert a lelkem mélyén tudom, hogy nem a szavaim rágják belülről, hanem én. És akkor lehet, hogy még van… -Én? Sírni? És miattad? – nevettem fel őszintén. – Kicsit nagyra vagy magaddal, nem gondolod Sinclair? – kérdeztem lábaimat keresztbe vetve egymáson. – Megérdemelted a pofont. És azok után, hogy vádaskodsz, mégis mit vártál? Hogy bocsánatkérően nyalogatom körbe a lábaid? Hogy ugyan ne haragudj, én nem is…ezt az egészet te kezdted! Vállald a következményeit. – még hogy nekem kell rendbe raknom bizonyos normákat. Hol él? Sírtam volna el neki a bánatom? Nekem kellett volna bocsánatot kérnem, azok után, amit mondott? Nem, ennyire még ő sem fontos nekem. Vak vagy Alexander, ha nem látod mennyire rosszul esik nekem mindez. A csók, az utána következő zűrzavar, hogy ajkaink ismét találkoztak…mennyire finom volt…egy pillanatra élveztem, hogy én vagyok én, és mennyire boldog voltam. Aztán az a mondat…felfordított mindent. Zavar a jelenléte, hogy levegőt vesz, hogy találkoznom kell vele. Minden. És még neki áll feljebb. -Nem vagy mardekáros. Ez tény. De ugyanúgy játszol mások érzéseivel. Hát nem látod? Ha szerinted tényleg csak arra ment ki, hogy tőrbe csaljalak, és jól körbenevesselek, akkor szerinted miért nem folytatom a szekírozásodat? Miért döntöttem inkább úgy, hogy nem veszek rólad tudomást? Miért nem látod, hogy engem is ugyanannyira felzaklat ez, mint téged? - fakadtam ki dühösen, majd a magyarázat, ami annyira magától értetődő volt, csak úgy berobbant az agyamba. Kihúztam magam. – Mert csak magaddal törődsz. Tényleg egyáltalán nem tűnt fel? – nevettem fel keserűen. – Vak vagy Sinclair. Ilyenekkel senki nem kezdene. Bolond voltam, hogy egyáltalán felmerült…- megráztam a fejem. Már régen, már azzal a csókkal is túl sokat mondtam neki. Most is. Megremegek. Hideg van. Ijesztően hideg. Azt hittem vérfarkasok esznek majd meg, vagy Sinclair dob meg pár átokkal, de nem. Ezek szerint halálra fagyok. Szép kilátások.
-Akkor mi történik? – kérdeztem halkan. Oké, elhittem neki. Ezt biztos nem ő csinálja. De akkor? Szédültem. Az alkoholtól? Lehet. Eszembe jutott, és valami sivár némafilmként pergett le előttem az életem negatív változata. Édesanyám halála, a nővéreim, az összes hibám, és csak-csak nem, Sinclair is helyet kapott a listán. Nem bírtam felállni. Dermedt voltam, és úgy éreztem mindjárt kidobom a taccsot. Óh nem. Biztos nem fogok Sinclair előtt hányni. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy még ennél is gyengébbnek lásson. Bőgni se fogok előtte. Nagy nehezen lábra álltam, és követtem őt. – Mi történik Alex? – kérdeztem csendesen, már-már ijedten. Sosem hívtam még így. Talán a rémület teszi, talán az, hogy olyan ostobán biztonságban érzem magam azzal, hogy itt van mellettem. Nem tudom. Akkor is, félek.
Ha ez a nőszemély nem fog az őrültbe kergetni, akkor senki sem. De ideje lenne belátnom magamnak, hogy a jelenléte valahol kiborít, feltüzel és megnyugtat egyszerre. Azt viszont már nem tudom eldönteni, hogy ő most tényleg a háta közepére sem kíván, vagy így próbálja az állítólagos megaláztatást palástolni. Úgy viselkedik, mintha évek óta együtt lettünk volna már és most valamivel komolyan megbántottam volna. Mintha a múlt eseményei bármilyen okot adtak volna rá, hogy odafigyeljek az érzéseire és megválogassam a szavaimat. Magamnak talán már be tudom vallani az érzéseimet irányába, de ezt neki biztosan nem fogom hangoztatni. Csak kihasználná, ez az egész duzzogás is csak egy színjáték, ezzel akar a fejembe mászni és bűntudatot okozni. Illene egy Mardekárosra ez a fajta viselkedés... - Ki játssza a hisztis kamaszlányt még is?! - Tör belőlem elő ismét a harag és nem tudom kontrollálni a hangom szinte egyáltalán. Hetek óta először hagyok utat törni az érzéseimnek, ami rám egyáltalán nem jellemző. De még mindig jobb megoldás, mint teljesen elveszteni a fejemet. Ha ki kell töltenem valakin a dühömet, az csak ő lehet. A barátaim és a semleges környezetem nem érdemlik meg ezt a fajta bánásmódot. Jennáról ezt már kevésbé lehet elmondani. - Ki szaladt el pár napja sértődötten telesírni a párnáját? Ki pofozta meg a másikat? És ezek után ki nézett kit levegőnek? Baromira el lehetsz kényeztetve Bradbury, ha ilyen alapvető emberi normákat nem tudsz a fejedben helyretenni! - Kiabálom tovább, miközben kezdek teljesen áthűlni, az érzéseim felerősödnek és szörnyen érzem magam. Miért? Nem lehet igaza, mert egyáltalán nincs is. Nem én ütöttem meg őt, nem én hagytam ott őt és nem én játszom a sértődöttet azóta is. De a levét én iszom meg, mert engem cukkolnak a többiek azzal, hogy szakított vagy összeugrott az álompár. Persze, álompár... Viccnek is rossz. A következő mondatoktól képes lennék az agyamat is eldobni, és habár nem ütnék meg nőt, már megfogalmazódik bennem egy lehetséges pofon. Mint mikor a kisgyerekeknek hiszti közben meglódítasz egy aprót, hogy észrevegye magát és kicsit helyrerázódjon. Ahogy náluk is azért alkalmazzák ezt, mert felesleges a hiszti, itt is ez a történet. Én nem hisztizek, hanem dühös vagyok. Miért? Mert rohadtul érzek valamit iránta és van egy nagyon erős gyanúm, hogy ő is irántam, de semmire nem képes, csak bántani. Gondolkodni meg aztán főleg nem. - Követni? Mindezek után? Eszednél vagy? Ha egy percig használnád az agyadat, belegondolhatnál, miért csókoltalak meg ismét! Nem Mardekáros vagyok, hogy játsszak mások érzéseivel, így nem magadból kellene kiindulnod! Oka volt és pofont kaptam érte! Talán okkal vagyok dühös, nem gondolod? - Hiába a nagy hang tőlem ismét, amint rájövök, miket is mondtam ki éppen, belém fagy a szó. Az ezt követő szavakra képtelen vagyok odafigyelni. Színt vallottam volna? Nem úgy volt, hogy ezek után ha belegebedek sem fogok neki semmit mondani? Mióta csúsznak ki belőlem véletlenül ilyen szavak? Hirtelen még inkább elkezdek fázni, rám tör a világ összes negatív érzése és úgy érzem, el tudnám magam hányni hirtelen, úgy megszédül velem az egész erdő. Végül szavaira felfigyelek és felhúzom egyik szemöldökömet. - Nem csinálok semmit. - Szakad ki belőlem a fagyos lehelet, ami épp csak nem válik jéggé, ahogy kibukik belőlem a levegő. Hátat fordítva a lánynak kezdem mustrálni az erdőt, mintha fenyegetést észlelnék vagy ellenségre várnék. Van egy sejtésem, mi történhet, de nagyon örülnék neki, ha csak az elmúlt napok fáradtsága jönne ki rajtam és az erdő hidege verné rólam a fagyos verejtéket. - Gyere, tűnjünk el innen. Most. - Próbálom siettetni, nem szívesen hagynám itt... Sőt, eszem ágában sem lenne őt itt hagyni. Ezt pedig nyugodtan foghatom arra, hogy diáktársam és hiába utáljuk egymást, kitartunk veszélyhelyzetben a másik mellett. Adok neki két percet, ha nem jön önmagától, akkor felkapom a vállamra és visszacipelem a kastélyba.
♫ Hangulat zene ♫ • Öltözet • [You must be registered and logged in to see this link.]
Bizton állíthatom, hogy remekül bírom az alkoholt. Nem vagyok az a típus aki könnyen beájul, vagy hamar kiüti magát, csak sajnos a kevéstől is könnyen érzelgőssé válok. Akkor, ott, abban az erdőben egyedül, elhagyatva minden súlyával telepedett rám a magány. Kicsit kétségbe is estem, de mire kettőt hüppögtem a rémülettől, és a szemeim könnybe lábadtak, zajokat és motozást hallottam. Feltartott pálcával vártam az ismeretlent, akiről meg voltam győződve- ártó szándékkal közelít felém. És tulajdonképpen nem is tévedtem sokat. Lelkemből valami nyomasztó érzés keserű ízt csempészett a számba, mire elfintorodtam. – Te…- kezdtem volna bele mondandómba, de megelőzött. Haragos volt és hangos. Meglepett. Nagyon meglepett a reakciója, és ha a jelenléte nem lett volna elég, még magamat is belehergeltem, és szárba szökkent a gyilkos, fehér hővel fagyó jeges indulat, amit a gyűlölet táplált. Abban a percben minden porcikám gyűlölte Sinclairt. Még én vagyok a hibás? Felfújtam magam. – Viselkedj! Ne játszd a hisztis kamaszlányt, mert bár jól áll neked, még sincs jogod hozzá! – vágtam vissza. Hangom nyugodt volt, rendre utasító, és közömbös. Ahogy idáig, most sem kívántam a kelleténél több tudomást venni róla, de muszáj volt, jelenléte ingerelt, de mégsem akartam megadni neki az elégtételt, hogy kimutassam, érdekel ő, a lénye, amit mond, és hogy engem is feltüzel és elkeserít a helyzet. Nem. Megmakacsoltam magam. -Hah! Úgy, tehát az én hibám, hogy rám gondolsz. Gratulálok Sinclair, roppant elmés, de nem fogok bocsánatot kérni. Szenvedj csak. – tekintetem hűvös volt, modorom lekezelő, de egyáltalán nem olyan módon, ahogy ő azt eddig megszokta. Amikor húztuk egymást, volt benne némi kacérkodás, és arcom fintorában ott táncolt a játékos pimasz mosoly, amit neki tartottam fent, de ez most más volt. -Egyáltalán mi a frászt keresel itt? Remélem nem követtél. – bár ezt még én sem gondoltam komolyan, de azért felheccelni, még jobban az indulatait remek megjegyzésnek bizonyult. – Ha igen, felejts el sürgősen. Ez a hajó elment. Sajnos másvalaki életét kell ezentúl megkeserítened, mert velem még egyszer nem játszod ezt el, az teljesen biztos. – ráztam meg a fejem és a rönkön kuporogva elfordultam tőle, ezzel is jelezve, nem vagyok rá kíváncsi. Még az sem érdekelt, hogy talán ő az egyetlen aki ki tud vezetni innen. Nem, nem vagyok hajlandó megmutatni, mennyire rászorulok a segítségére. Ahogy azt sem szándékozom az orrára kötni, hogy egy kis melegség azért ellepi a szívemet, hogy tudom itt van, és gondol rám. De nem áltathatom magam. Mocskos, beteg játékot űz velem, és ebben nem fogok részt venni. Bár az értelmét nem látom a terveinek, de mégsem vagyok hajlandó egynél többször csontig savaztatni magam. Anélkül is tudom, hogy fájt, nem kívánkozok repeta után, hiába vágyakozok rá mégis. Nem áltatom magam. Kinyújtottam a lábam, és a bokám forgatva szenteltem figyelmem cipőm orrának.
Aztán hirtelen valami rémes, nyomasztó érzés kerített hatalmába. Megborzongtam, a hirtelen feltámadó szél hűvösen tépett a hajamba, fázósan megborzongtam. De ez más volt. Meglepetten kaptam a fejem Sinclair irányába. – Mit művelsz? – kérdeztem szemrehányóan. Az érzés egyre inkább elhatalmasodott rajtam. Érzés? De melyik? Az összes negatív amit megéltem idáig. Szomorúság, keserűség, csalódottság. Mi folyik itt?
Ritka, hogy bárki ki tudjon billenteni az általános egyensúlyomból. Nem is szoktam komolyabb konfliktusokba kerülni, vagy ha még is, a tanáraink hamar rövidre zárják az eseményeket, már ha szemtanúi ilyesmiknek. Most még sincsen egy nyugodt percem sem. Persze a barátaim, még ha nem is kérdeznek róla, látják rajtam a feszültséget ezért szerveznek is nekem egy kis izgalmat.. Egy éjszakai tivornya a Tiltott Rengetegben olyasmi, amire most nagy szükségem van. - Elég ebből a savanyú pofából Sinclair. Öltözz fel aztán indulunk. - Nem is tudom, hogy ezt sértésnek vegyem vagy megrovásnak, de elengedem a fülem mellett mert igazuk van. Nem szoktak ledönteni a lábamról, de amióta csókot váltottunk ismét, én sem ismerek magamra. Ingerült vagyok, nem is kicsit, nehezen lehet velem szót érteni. A tetőpont az volt a héten, mikor Piton professzor órájáról kisétáltam, mert nem voltam hajlandó tovább elviselni a beszólásait. A prof is tud a múltamról és ő sem kultiválja a "házváltást", mikor nem is az én saram. Nem én akartam a Griffendélbe kerülni, de utólag bármit megtennék azért, hogy így történjen. Pár ponttal bánta a Griffendél a tettemet és ez már nem az első volt. Azóta is, csak akkor tudok megnyugodni, ha sóhajokkal nyugtatom saját magamat. Sosem volt olyan dolog az életemben, ami felett ne tudtam volna napirendi pontra térni, de ez most olyan... És képtelen vagyok rendesen kezelni. Mint egy hisztis tini kislány, csapkodok, mindenkinek beszólok. Keverjük hozzá még egy házsártos öregasszonyt és megkapjuk a jelenlegi Alexander Sinclairt. Bravó... Hét évnyi kilógás után biztosan állíthatom, semmilyen akadályba vagy különösebb problémába nem ütközik kiszöknünk a kastélyból. Egy évig csak a lehetőségeket vizsgálgattuk, ismerünk majdnem minden átjárót. Talán tíz perc és már az erdőnél is vagyunk, ahol élvezem a sötétséget, hogy elveszhetek a gondok elől a sűrű rengetegben és próbálok nem koncentrálni nagyon semmire. Nem szoktunk túl sok időt kint tölteni, a barátaim hamar megunják ezen az estén a tivornyát. Nem fogyasztottunk semmit, nem is akartam, mert az felszínre hozza az érzelmeimet és arra most semmi szükségem nincsen. A józanság lelakatolja a felszínre törni készülő vihart, ami bennem tombol és ez így van jól. Bízom a barátaimban, meghallgatnának, esetleg adnának tanácsot, de nem akarom, hogy tudjanak erről. Elég ha azzal tisztában vannak, mekkora részem Mardekáros valójában. Van egy olyan érzésem, ehhez párosítanák az érzelmeimet a lány iránt. Biztosan azt hinnék, a vérem és a neveltetésem húz felé olyan időszakokban, mikor megkérdőjelezem saját magamban a saját hovatartozásom. Hallottam már tőlük, hogy elveszett vagyok amiért nem tartom a kapcsolatot a családom tagjaival. Szerintük bűntudat is vájkál bennem, főleg a húgom, Camilla miatt, mert hiába nevelték Mardekáros szellemben, szerintük ő szeret mai napig annyira, hogy el tudjon tekinteni a Griffendéles jelenemtől. És mennyire igazuk van. De a szüleim nem olyan személyek, akikkel csak úgy le lehet ülni és azt mondani, ez vagyok én és fogadjatok el ilyennek. Mert az ő szeretetük azon múlik, ki vagy és ha ez a valaki nem olyan, amilyennek ők akarják, akkor nincs is rá szükség. Ki akarna hazamenni ilyen közegbe? Egész nyáron a triumvirátus fiú tagjánál szoktam tartózkodni, a családja, hiába muglik a szülei, imádni valóak és mindig szívesen fogadnak. Ennél több nekem most nem kell. Nincs kedvem még visszamenni a kastélyba, mert nem érzem magam elég fáradtnak. Le kell magam teljes mértékben fárasztanom, különben nem fogok tudni a gondolataimtól aludni egy percig sem. Épp csak párszor futottam össze a lánnyal a folyosón, akkor is teljesen levegőnek nézett. Ennyire nem bánthattam meg... Itt akkor már sokkal többről van szó, mint amit gondoltam eddig... Sosem nézett levegőnek. Az elmúlt pár nap során még csak rám se nézett, nem hogy beszólt volna valamit. Még az évfolyamtársaim is cikiztek vele, hogy szakított az álompár... Ettől pedig teljes a katyvasz a fejemben. Az pedig, hogy semmi kiutat nem látok ebből, elszomorít... Nagyon. Céltalanul bolyongtam az erdőben, de már szinte minden kis léptet ismertem benne, így nem aggódtam, hogy elvesznék csak azért, mert egyedül vagyok. Lépteket hallottam az egyik irányból és már reménykedtem benne, hogy egy kentaurral találkozom szembe... A legendás lények szívügyemnek bizonyultak, ezért ha bármikor találkozhattam eggyel, teljesen feldobott. Pár lépés múlva már a fák sűrűjéből láttam a lányt és szinte azonnal felment bennem a pumpa. A több napos idegeskedés, nem alvás és szörnyen kusza gondolatok megtették a hatásukat. Dühös voltam rá, magamra, az egész helyzetre és úgy tűnik, felismertem a lány irányában egy olyan érzést, amit soha nem mondtam senkinek, de talán nem is éreztem. Ez pedig szétcincálta az idegrendszeremet, mert nem akartam ezt érezni iránta. Mindez összességében vezérelt arra, hogy amint megláttam, pár lépés múlva már a látóhatárán belülre kerültem és neki is estem, gondolkodás nélkül. Tipikus Sinclair megmozdulás... - Ó hát persze, neked pont itt, pont most kell lenned. Hihetetlen amit művelsz! Ideje lenne a fürge kis lábaiddal kitáncolni a gondolataimból, mert kezdesz most már baromi idegesíteni! - Nem szoktam kiabálni. Szinte sosem. A veszekedéseim nagy része inkább csak szájkarate, sosem kell hozzá felemelnem a hangom, mert a frappáns megszólalásaim és a bonyolult következtetéseim hatással vannak az ellenfelemre... Kevesen tudnának győzni velem szemben. De most... Olyan erővel tör ki belőlem a frusztráció, amit képtelen vagyok megállítani. Mindent rázúdítok és könnyebb mindenért őt hibáztatni, mint szerepet vállalni a kialakult szituációban. Az utóbbi napokban csak az ő közelségére vágytam volna igazán és mivel már a hangját sem hallottam egy ideje, teljesen elvesztem önmagamban. Ennél veszélyesebb dolog pedig számomra nincsen.
♫ Hangulat zene ♫ • Öltözet • [You must be registered and logged in to see this link.]
Miután kellőképpen kibőgtem magam a lánymosdóban – szánalmas- nagy nehezen visszataláltam a mardekár klubhelyiségébe. Szemeim óriásiak, orrom piros arcom sápadt volt. A fejem is szörnyen sajgott, így az „aggodalmas” kérdésekre fittyet hányva mély és álomtalan álomba merültem, azon nyomban ahogy a fejem a párnához ért. Másnap nem akartam kimászni az ágyamból. Küszködtem a napi rutinnal, az órákon képtelen voltam odafigyelni. Megszégyenítve és megbántva éreztem magamat. Mintha a mellkasom köré egy óriási vaspánt szorult volna. Nem tudtam nyugodtan lélegezni, és a szívemet egy jeges kéz markolta össze, annyira nem éreztem összhangban magamat a többiekkel. Nem beszélgettem senkivel, még az otthoni baglyokra sem válaszoltam. És az evésről ne is beszéljünk. Naponta háromszor rutinszerűen felkerestem a nagytermet, de egy falat nem ment le a torkomon. Szóval összességében elég rossz bőrben voltam, persze próbáltam tenni ellene, hogy ne legyen annyira feltűnő…legalábbis neki. Valahányszor összefutottam vele, egyenes derékkal, büszkén, bármiféle érzelem nélkül mentem el mellettem. Még csak a lépteimet sem gyorsítottam meg, hiába rohantam volna vissza abba a nyomorult mosdóba bőgni. Nem tettem. És tudod mit nem tettem még? A csípős, gúnyos megjegyzések is megszűntek. Se szóra, se figyelemre nem méltattam Sinclairt. Többet nem csap be, és nem hagyok neki esélyt sem arra, amit tett ellenem. Kötve hiszem, hogy ez meghatotta volna, és bár érdekel, hogy mit gondol, érez, ellöktem magamtól ezeket a dolgokat. Megmakacsoltam magam. Nem hagytam, hogy az eszembe jusson, és egy idő után már nem volt annyira szörnyűséges felvenni a harcot a mindennapokkal. Bár nem voltam a régi, de azért a padlón sem éreztem magam. Persze valahogy fel kellett volna dolgoznom mindezt, de egyszerűbb volt csak elnyomni mindent. Majd egyszer. Valakin. Lehetőleg rajta. Egyszer biztos eljön az alkalom, hogy találkozzon azzal amit elindított bennem és magára szabadított. És azt majd nem teszi ki az ablakba. Szóval azon az éjszakán épp jól éreztem magam. Ezért is hagytam, hogy a többi lány belerángasson ebbe az abszurd őrültségbe. Halkan osontunk ki a klubhelyiségből, végig a folyosón, ki a parkba. Hamar előkerült a mézsör, és valami pancsolt rumféleség, tehát gyorsan jókedvű csacsogásba lendült át a társaság legnagyobb része. Én is. Az ötlet már nem is tudom kitől érkezett, de remek mókának gondoltuk, ha teszünk egy rövid sétát az erdőben is. Nem tiltakoztam, hiszen az alkohol addigra már megtette a hatását. Minden jó ötletnek tűnt. Halkan pusmogva, nevetgélve bolyongtunk, és esküszöm nem emlékszem mikor, de valahogy leszakadtam a többiektől. Egyedül maradtam a tiltott rengeteg mélyén. Egy darabig próbálkoztam, hátha megtalálom őket. Hiába. Egy félóra elteltével már csak a kiutat keresgéltem, és egy óra múlva, csüggedten, átfagyva huppantam le egy korhadt rönk tetejére. Ez egészen kiváló. Megcsináltad Jenna. Megborzongtam. Nem voltam annyira részeg, éppen csak egy hangyányit kapatos, hogy bátornak érezzem magam. Nem, nem féltem. Csak aggódtam. Ki akartam keveredni innen. A zajok rémisztőek voltak, a szél jegesen és metszőn süvített a fák között.
Reccsenést és ropogást hallottam. Előre szegeztem a pálcám. – Ki az? – kérdeztem, hangom nem remegett, akaratos volt, választ várt, tudtam, hogyha egy láncfűrészes gyilkossal futnék most össze, minden bizonnyal nem adna feleletet. A léptek közeledtek, én pedig fenyegetően emeltem fel a pálcám. Nyelvem hegyén volt az átok. Remélem Hagrid az. Vagy bárki, csak ne egy dühös kentaur legyen az.
