2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Amennyire eddig vágytam arra, hogy egyszer majd megnézzem ezt a sokat emlegetett Tiltott Rengeteget annyira vágyom most arra, hogy végre kiérjünk a fák közül, sőt lehetőleg beérjünk a kastélyba, a hátunk mögött hagyjunk húsevő növényeket, kentaurokat és mindent, ami veszélyes. Nem véletlenül szorongatom olyan nagyon a bátyám kezét, még azért mindig be vagyok tolva, akkor is, amikor ritkulni kezdenek a fák és láthatóan végre már nem jön utánunk senki és semmi és remélhetőleg tényleg nem fogunk belebotlani másba sem. Úgy fest sikerül elérni a célig, a klubhelyiségig, nem is igen vállaltam volna most azt, hogy egyedül kóricáljak a kastély épületében, de legalább már csak maszatos az arcom és nem csorog le könny, amikor Darius leguggol, hogy még mondjon valami okosat, vagy komolyat, vagy... Mindenesetre figyelek rá és most már tartom magamat. A fő, hogy biztos helyen vagyunk és itt már nem lesz semmi baj igaz? Csak a Kövér Dáma néz minket érdeklődő és kíváncsi tekintettel kb. fél percig, mert aztán megunja és átlibben a szomszéd festménybe egy teára. Majd úgy is visszajön, ha szükség lesz rá. Kész csoda, hogy nem kezdett el idegesen dobolni a festmény keretén, hogy miért várakoztatjuk meg, ha már itt vagyok és valószínűleg be akarok menni, akkor miért nem ezt teszem. - Jól van, megkeresem Missyt. - bólintok egy aprót és egy gyengécske mosolyt is az arcorma varázsolok, amiért azt mondja, hogy büszke rám. Ezt majd felfogom ám jobban is, ha tényleg sikerült teljesen megnyugodnom, no meg ha rendesen kialudtam magamat, de ahhoz azért kelleni fog egy kis idő és tényleg teljesen meg kell nyugodnom. Inkább viszonozom a puszit és jól megölelem én is, amikor ő teszi. Ez azért nagyban hozzájárul ahhoz, hogy végleg megnyugodjak, még intek is neki egy újabb gyengécske mosollyal a festményt átlépve, csak aztán pillantok előre remélve, hogy nincs itt senki sem most. Nem akarok most másokba belefutni, össze kell szednem magamat és felmenni a szobámba, meg persze megfürödni és rendbe szedni magamat. Nem akarok most magyarázkodni, mivel még akkor is kissé megrezzenek, amikor a festmény becsukódik mögöttem és halkan kattan egyet. Hátranézek, de már csak a hátulját látni, úgyhogy bármennyire is nagy a késztetés, hogy kiszaladjak még egyszer megölelni a bátyámat, végül csak ellenállok neki és irány akkor a klubhelyiség.
//Köszönöm szépen, én is nagyon imádtam! És jön majd a következő, vagyis ott a bál is már, halmozzuk az élvezeteket. //
*Katherina okos lány és még az én nyakatekert szavaimat is megérti, akárcsak Missy. Életem két meghatározó nője, legalább előttük nem kell feszengenem ha mondani akarok valamit. Van egy olyan érzésem, hogy a lustaság kifog rajtam ás rám települ, akkor pedig soha nem fogok rendesen angolul megtanulni. Még kitartok, még akarom és bennem van az elhatározás, hogy igenis megcsinálom és ha nem is leszek Shakespeare színész, azért még szerelmet tudok vallani Missynek ha eljön az ideje. Mármint a lánykérésnek, mert azért az már tervbe van véve. Mindazonáltal megmosolyogtat a húgom féltése, alig nőtt ki a fűből de már aggódik. Azért ez jó érzés, mondhatni, hogy nem az apánkra ütött, ahogy én sem. * -Da. Lenni nála veszélyesebb Mardekár házban. *Alig láthatóan elhúzom a számat, elvégre én is annak a háznak vagyok a tagja és nem véletlenül, de nekem a család a legfontosabb és a húgomért még a tűzbe is ugrom, ahogy azt meg is tettem, más kérdés, hogy nem égetett meg. Ő szeret engem és bízik bennem már ilyen rövid idő után is, nem akarom elvenni a kedvét és lelombozni azzal, hogy elmondom, mit fogok tenni Ruth-tal a közeljövőben. Katherinának nem kell tudnia és Missynek sem, szerencse, hogy mindketten a Griffendélbe járnak, így valószínűleg csupán némi pletyka jut el hozzájuk egy mardekáros lányról akinek jól ellátták a baját. A kentaurokról kifejezetten jó véleménnyel vagyok, több tisztelet szorult beléjük még a saját otthonukat és területüket védve is mint a vörös boszorkányba. Egyébként minden egyes mozdulatában bízom, nem tudom miért de nem féltem tőle a húgomat, csak azért ölelem és szorítom magamhoz, hogy bátorságot öntsek belé, ami sikerül is. Noha egérhangon cincog, azért becsületére legyen mondva, helyt áll. Elsősként, nem sokkal az iskolakezdés után, minimális varázstudással, azért elég szépen beszél. A napunk nem úgy alakult ahogy szerettem volna, tervem ugyan nem volt de azért sokkal jobbat szántam a húgomnak, azért elég szerencsésen alakult a végére. Egyszerűen imádnivaló a kiscsaj, nem tudok ennél többet mondani rá, szeretem a húgomat. Egyszer majd megkérem rá, hogy meséljen Bellről, szerettem volna őt is megismerni, és ha az elbeszéléseiből sikerül, akkor rendesen meggyászolhatom. Még az is lehet, hogy elmegyek a sírjához, vagy elviszem magammal Katherinát is. Most azonban minél előbb vissza akarom csempészni őt a kastélyba és persze egészen a Kövér Dáma portréjáig kísérem, addig is együtt vagyunk és tudom, hogy biztonságban megérkezik oda. Katherina meg van szeppenve, fel kell dolgoznia a történteket, szeretnék vele maradni de nem lehet. Nem szólok hozzá egészen a Griffendél ház bejáratáig, hagyom, hogy a történtek kicsit leülepedjenek benne. Ám mielőtt elengedném leguggolok hozzá, két kezemet a vállaira teszem és a szemeibe nézek.* -Katherina. Én jó kirándulást akarni neked, sajnálni, hogy nem sikerül. Egyszer lesz megint és jó lesz én ígérni. Én lenni nagyon büszke Katherina, az én húgom. *Az utolsó szónál az egyik kezemet a szívemre teszem és tényleg büszke vagyok, nagyon. * -ügyes és okos lenni. Da? Daaaa! Most menni te és beszélni Missy, ő majd vigyázni rád és….ööö….csinálni ijedtség vissza. *Ha látom, hogy némileg megnyugodott, nyomok egy puszit az arcára, átölelem majd pár pillanattal később elengedem és felállok. Most már mehet, én persze csak akkor megyek amint újra látom a Dámát.*
//Annyira imádom! Cuki mint egy eperhabos tejszínes torta. Köszönöm a játékot és várom a következőt!!!! //
Azért meglepnek először a bátyám szavai, aztán szépen lassan csak összeáll a kép. Nem mondhatom el, mert akkor bajba kerülnék én is és jó eséllyel ő is. Az a lány ezt biztosan jól tudta, hogy úgy sem mondhatjuk el a tanároknak, ami történt, mert akkor nekünk is gondunk lenne belőle. De azért kell pár pillanat mire ezt ténylegesen fel is fogom, és még kissé szipogva, de végül csak sikerül bólintanom. - Jól van, de... óvatos leszel vele ugye? Az a lány nagyon... veszélyes. Hogy járhat ide egyáltalán? - naiv vagyok igen, de egyszerűen hihetetlennek tűnik, hogy egy ilyen diák is van a suliban, vagy vajon van több is? Na az még durvább lenne, ha így van. Azt hinné az ember, hogy egy ilyen iskolában nem történhetnek durva dolgok, erre megtámadott minket egy másik diák. Oké, hogy biztosan Mardekáros volt, de attól még nem gondoltam volna, hogy ilyesmi tényleg megtörténhet és még csak el se mondhatom senkinek sem. Ezek után már nem meglepő, hogy alig vagyok képes beszélni a kentaurokkal. Kész csoda, hogy nem sírom el magamat megint, hanem szimplán csak vinnyogva mondom el a mondat végét. Az is valami, hogy egyáltalán beszélni képes voltam, ennél sokkal többet elvárni tőlem most esélytelen. Ez is csak azért megy, mert belül mantrázom magamnak közben, hogy "Bátor Griffendéles vagyok, aki semmitől sem fél." és ennek talán valamilyen szinten azért van hatása. Csak akkor biggyed le megint a szám, amikor az a kentaur a helyett, hogy elengedne minket az állam alá nyúl és a szemembe néz úgy igazán mélyen, én pedig még csak levegőt venni is alig merek, és csak bólogatok reszketve, már amikor már nem az állam alatt tartja a fejemet. Válaszolni most nem igen tudnék, ahhoz még egy csipetnyivel több bátorságra lenne szükségem, az pedig most nincs meg sajnos. Újabb pár pillanatos fáziskésés mire végül csak meghajtom a térdemet, ahogyan ő tette, már amennyiben nem remeg tovább, kb. sikerül is az elvárás, és eszem ágában sincs maradni, megyek a bátyámmal ki és el innen, vissza a kastélyba, hogy bebújjak a takaró alá és ott húzzam össze magamat ijedten, hátha akkor majd jobb lesz. Ott már csak nem érhet baj ugye? Darius kezét pedig úgy szorongatom továbbra is, mintha el akarnám törni az ujjait, jó eséllyel szólnia kell majd, hogy engedjek rajta, vagy legalábbis tényleg biztos helyre érnünk, hogy elkezdjek ténylegesen megnyugodni.
*Vigyázni Katherinára az elsődleges célom, örülök, hogy nekem is kijutott egy család még ha az kicsi is, de a sajátomnak érzem, igazán és nem úgy mint az unokahúgaimat. Imádom őket szó se róla, de ők mégis csak az anyám testvéreinek a gyerekei és nem a testvérem. Még ha más anyánk is van, én az édestestvéremnek érzem Katherinát, és úgy is viselkedem vele. A kezét fogom és bátorítom, bár nagyon nem kell hiszen Griffendéles, inkább csak némi biztonságérzetet nyújtok neki. * -Nem Katherina, te nem mondani el McGalagony professzor, nem mondhatni el, hogy Tiltott Rengetegben lenni velem. Da? Én elintézni Ruth, te csak kerülni őt a Roxfortban. *Még csak az hiányzik, hogy mindent elmondjon egy tanárnak még ha az a házvezetője is, így is esélyes, hogy kiderül akkor pedig nem csak Ruth kap a fejére hanem én is és a húgom is, az egész nem ér annyit. Nem látta a levegőben lebegő izzó feliratot, nem tudja, hogy lesz még dolgom Ruth-al mindenképp, de nem is kell tudnia róla. Azt persze megértem, hogy a házvezetőjével sok mindent megbeszél, elvégre olyan mint egy második anya, egy édes mostoha, legalábbis McGalagony tekintetében, Pitonról már nem lehet ezt elmondani. Egy ideig ennyiben is maradunk és úgy gondolom ma már más nem történhet velünk, különben az élettől nagy kicseszés lenne, de nem sokára kiderül, nincs szerencsénk. Kentaurok vesznek körül minket, s bár az aki előttünk áll meg és Katherinához beszél nem feszítette meg az íját, aki mögöttünk van nem mulasztotta el. Azok pedig akik távolabb állnak szintén a kezük ügyébe helyezték a fegyverüket. Én felemelem az egyik kezemet amiben a pálcám van de csupán egy gyér fénypontot látni a hegyén, megfordítom, hegyével lefelé, hogy ne legyen fenyegető, a másik kezemmel azonban továbbra is Katherinát ölelem magamhoz védelmezőn. Sem az angol szókincsem sem a kiejtésem nem elegendő ahhoz, hogy megfelelően szót értsek velük, Katherinát kérem meg és nagyon büszke vagyok rá amiért sikerül megszólalnia, pedig egy elsőstől igazán nem várná az ember. Igaz, hogy a vége már szinte égi magaslatokba emelkedik, akár egy kis cincogó egérke, de becsületére legyen mondva végigcsinálja. * -Da. Menni kastély, nem lenni tiszteletes…tisztelt…..tiszte-let-len kentaurok. Csak menni. *Hozzáteszem még a magamét némileg kifacsarva a nyelvet de remélem megértik. Sokan úgy gondolják, hogy a kentaurok nem értelmes lények pedig roppant okosak, alábecsülik őket és itt követik el a hibát. Az utolsó szavamnál enyhén meghajtom a fejem, őszintén tisztelem őket nem megjátszás azért, hogy elengedjenek. Be is jön, láthatóan felvillan a szeme annak aki az imént Katherina arcába mászott, egy kicsit gúnyos, fensőbbséges mosoly kúszik az arcára.* -Te nem hiszed magad többnek nálunk, jól is teszed. Vidd el a húgodat Darius és vigyázz rá. *Nem olyan rosszak mint egyesek hiszik, csak szemtelenek velük, lenézik őket és ez természetesen bosszantó és bántó. Lehajol megint Katherinához és a kezével megérinti az álla aklatt, én ösztönösen rántanám el tőle de nem engedi és nincs is hova mennem , hiszen a hátunk mögött továbbra is ott áll egy másik fenyegetően. Felemeli Katherina fejét és mélyen a szemeibe néz.* -Katherina, te okos lány vagy igaz? Ha tisztelsz másokat téged is tisztelni fognak. Ne ítélj elsőre soha, láss a szívekbe, tárd ki mások előtt. Most menj. *Felegyenesedik és elhátrál ahogy a többiek is de nem mennek sehova míg meg nem mozdulunk és el nem indulunk az erdő széle felé, ahova találkozásunk elején mutatott. Katherina majd összeroppantotta a kezemet eddig, még sem húzom el.* -Mi köszönni neked. nem felejteni el, Katherina sem felejteni el. *Újra fejet hajtok és megbököm a húgomat is, hogy csinálja azt amit én, majd gyorsan sarkon fordulok é elindulok magammal húzva őt.*
Még mindig szipogok, de talán majd sikerül megnyugodni. A gyerekeknek meg van még az a különleges képessége, hogy elég gyorsan tovább tudnak lendülni a rossz dolgok felett. Na persze nem azt mondom, hogy két perc múlva már ugrálok, hiszen eléggé sokkoló volt, ami történt, meg aztán az is benne van, hogy a bokám is kicsit megsínylette az esetet, ahogyan az egyensúlyérzékem is, ami nem az igazi ennyi fejjel lefelé lógás után, de meg vagyok és ez a fő és úgy, hogy fogom a bátyám kezét sokkal jobb kezd lenni a helyzet, én is kezdem egy fokkal azért jobban érezni magamat, csak arra vágyom, hogy jussunk ki minél előbb a fák közül. - Nem a te hibád, azé... azé a lányé. - igen ő a felelős ezért és ő a hibás, nem pedig a bátyám. - Megmondom McGalagonynak! - kezd visszatérni a hangom, de igazság szerint nem számolok azzal, hogy talán a bátyám ezt nem akarja, vagy mondjuk ő maga akarja ezt az egészet lezárni. Én még azon a szinten vagyok, hogy "Megmondalak anyukámnak!" és mivel nincs anyukám, így hát kinek szólnék az engem ért atrocitásról, ha nem a házvezetőmnek? Ez szerintem teljesen logikus hozzáállás, az más kérdés, hogy Darius szerint is logikus-e. A pálcám ügyén nem is nagyon gondolkodom, viszont amikor meghallom a közeledő patadobogást... na akkor azért úgy istenesen sikerül befagynom. Érthető, az eddigi megpróbáltatások után már nincs meg bennem az a fene nagy lelkesedés, hogy még kentaurokkal is találkozzam, sőt kifejezetten félelmetes lehetőségnek tűnik és amikor körbeállva megjelennek még inkább annak tűnik, hiszen nagyok. Nagyok és mérgesek. Mérgesek és minket méregetnek, csoda, hogy nem szegeznek ránk még nyilakat is, akkor lehet hogy összeomlanék itt helyben. Megszólalni azt azonban nem igen merek, még akkor sem, amikor rám néznek, sőt még levegőt venni se merek, amikor az egyik közelebb hajol hozzám. Automatikusan lépek hátrébb, de ott sincs tér, csak Darius keze, meg a másik kentaur, de hátra nézni nem igen merek, csak elkerekedett szemekkel láthatóan nagyon ijedten meredek a lényre. Még a lábával is toppant egyet, mintha azzal akarna szavakat kicsikarni belőlem, pedig én aztán nem tettem semmi rosszat, legalábbis kivételesen biztosan. Darius szavai rántanak vissza a valóságba, és legalább már addig eljutok, hogy pislogjak, bár ez csak arra világít rá, hogy a szemem már megint könnyes. Az ijedtség sírásra késztet, olyan hangtalan félére, amitől csak a szám görbül le kicsit és a könny indul meg szép lassan. Felpillantok a bátyámra, látszik rajtam, hogy nagyon visszakívánkozom már a kastélyba. - Én csak vissza akarok menni a kastélyba. Majdnem... megevett egy növény, mert egy lány direkt oda terelgetett és... elveszítettem a pálcámat. Kérem... én csak... vissza akarok menni a kastélyba, nem csináltam semmi rosszat és a... bátyám sem. - hát félő, hogy a második felét leginkább csak az egerek, vagy az ultrahangon kommunikáló denevérek értik meg, mert enyhén vinnyogásba megy át a dolog, ahogyan a sírás környékez, de azért próbálom kipréselni magamból a szavakat. Az a lény csak azért sem akar hátrébb húzódni, de végül kissé megmozdítja a fejét, mintha még mindig fürkészne, de talán most már elenged minket. Reszketek, és talán túlságosan erősen szorítom Darius kezét, de csak nem fogja most ezt szóvá tenni. Az a fő, hogy elengedjenek végre.
*Dühös vagyok Ruth miatt és a levegőbe írt tüzes felirat is csak tovább hergel, de egyrészt nem tudok semmit tenni ellene, másrészt a húgommal kell most foglalkoznom. nem hiszem, vagy inkább csak remélem, hogy Ruthnak mára ennyi elég volt és nem rohan azonnal Missy után, ha jól sejtem a Griffendél torony klubhelyiségében van és még egy ideig ott is marad. Tanulnia kell, sokkal többet mint eddig az indokaival ugyan nem értek egyet, de a tanulással igen. Akkor sem nyugszom meg mikor Katherina azt mondja jól van, biztos vagyok abban, hogy ennyi ideig a levegőben fejjel lefelé lógni sem túl jó élmény, pláne ha a bokádnál fogva teszed ezt, az ő vékony kis törékeny bokája pedig minden bizonnyal megsínylette ezt a rövid időt is. Egy ideig még átölelve tartom, tudom, hogy szüksége van rá és a megnyugtató közelségemre, de nem maradhatunk itt egész estig, vissza kell mennünk a kastélyba. sajnálom, hogy ilyen végzet ért ez a mai nap, jobb szerettem volna ha kellemesebb élményekkel térünk vissza, bár talán jobb is, hogy így történt, abból a szempontból legalábbis, hogy egy ideig nem jut eszébe idejönni egyedül vagy mással. * -Én sajnálni, hogy kirándulás lenni rossz. Sajnálni pálca, Katherina kapni másik pálca. *Jó ideje sétálunk már, mikor megszólal. Eddig arra figyeltem, hogy megtaláljam a helyes utat, nem érdekel, hogy Ruth hogyan jutott ki, az sem ha esetleg nem jutott vissza a kastélyba. Nekem az lenne a legjobb és azt hiszem a mai mutatványa után szemernyi lelkiismeret furdalásom sem lenne a vágyam miatt ha megtörténne. Katherina biztonsága sokkal fontosabb, fogom a kezét és nem eresztem, de úgy érzem most ő sem akar külön utakon járni. Bármit megtennék érte, hiszen nekem kell vigyáznom rá és gondoskodnom róla. Camrise azt hiszem csak a nevét adja, névlegesen a gyámja amit kifejezetten igazságtalannak tartok és amint elrendeződnek a dolgaim Missyvel, azon leszek, hogy a Minisztériumnál kijárjam a gyámsági jogaimat. pálcát is veszek neki, bár az már nem lesz az igazi, az első az, mert a pálca választja a gazdáját, nincs még egy ugyanolyan. Jelenleg azonban mindezek ismét csak eltörpülnek, mély egyre közeledő dobogást hallok és gondolom Katherina is hallja mert megtorpan és visszaránt a még lendületből megtett lépésemből. Magamhoz húzom és fél kézzel óvón átölelem, körbenézek, a hangok már mindenhonnan jönnek, egyre hangosabbak, az avar, letöredezett ágak zörgése kiáltások jutnak el hozzánk, végül meg is jelenik négy kentaur akik körbefognak minket. A csorda többi tagja úgy tíz-húsz méterről figyel. Először bolgárul szólalok meg aztán észbe kapok és tört angolságommal próbálom magunkat kiimádkozni a rengetegből.* -Üdv! Én lenni Darius, mi nem akarni rossz. Én megmenteni húgom és vinni kastély. Te segíteni? Kérlek! *Érezni a belőlük áradó erőt, szinte hallom az erőteljes szívdobogást vagy csak a sajátomat hallom a fejemben. A szaguk meleg, kissé csípős és fanyar de nem kellemetlen, árad mint a kandalló tüzének melege, nem csak az orromban érzem hanem a bőrömön is. A pillantásuk ezzel szemben jeges és haragos, de enyhülni látszik mikor elmondom mi a gondom, bár nem tévedtem el, jó eséllyel ki tudnám vinni a húgomat rengetegből, azért jobb ha ők vezetnek ki minket, gyorsabb is és legalább kikísérhetnek a területükről. Nekik sem hiányzik egy konfliktus a Roxforttal, ha nem is tetszik nekik a diákok menetrend szerinti látogatása, azért még nem szedték le senki fejét, legfeljebb jól elnáspángolták őket, hogy hosszú ideig ne legyen kedvük visszatérni. Remélhetőleg ránk nem ez vár.* -Furcsán beszélsz fiú! A lány a testvéred….engedetlen volt? Nem való gyermeknek a Rengetegben járni. Menjetek el, arra! *Az aki szól hozzánk a legsötétebb hajú kentaur, a tincsei majdnem a könyökeit verik, a hangja mély akár a feneketlen kútban a víz morajlása, amikor elzavar minket előrehajol Kathaerinához, amennyire csak tud az arcához közel és én nem tudok vele hátrébb lépni mert beleütközöm egy másik kentaurba aki meg előrefelé lökdös. Patthelyzet, remek. szorosan fogom a húgomat és simogatom a hátát, ennél többet nem tudok tenni.* -Kérlek, csak én szeretni hazavinni. Nem bántani ti otthon…*Ez így nem fog menni, a húgomra kell bíznom a dolgot, mert ebben az agyfacsarta megfogalmazásban soha a büdös életben nem értik meg mit akarok. a húgomhoz szólok halkan, suttogva.* -Katherina, te mondani nekik mit szeretni, Katherinát jobban érteni, angol da? *Én csupán annyit tehetek, hogy míg a húgom beszél, már ha meg tud szólalni, vad vigyorgással mutatom ki a rokonszenvemet.*
Végre véget ér a rémálom. Mondhatnám, hogy soha többé nem megyek semmiféle veszélyes hely közelébe sem, de kár lenne effélét ígérgetni, mert jó eséllyel sajnos nem igen váltanám be. Ez olyan, mint amikor valaki másnaposan megfogadja, hogy soha többé nem iszik, de valószínűleg a nagy fogadkozóknak csak rendkívül kis hányada tartja be ezt, ha egyáltalán van, aki igen. Na persze most efféléken nem gondolkodom, amúgy se nagyon tudnék ígérgetni, ahhoz beszélni is tudni kellene és engem még mindig ráz a zokogás, ahogyan ölelem Darius nyakát és bújok hozzá, mint egy gyerek... hát végül is az is vagyok és nagyon megijedtem. Arra most nem is gondolok, hogy mi lesz a pálcámmal, majd valószínűleg szerzünk szépen egy másikat idővel, mert a jelenlegi beesett abba a rettenetes növénybe és a tűz valószínűleg felemésztette, vagy ha nem, hát nem merül fel bennem, hogy keresgéljem most a porrá vált növény maradványai között. Annak örülök, hogy végre megint talaj van a lábam alatt és hogy nem köszönt vissza a vacsorám a sok fejjel lefelé lógás miatt. Hosszú pillanatokba telik mire sikerül végre magamhoz térni legalább nagyjából, hogy megtörölgessem a szememet és a szemébe tudjak nézni a bátyámnak. Nem is nagyon figyelek most, a tüzes feliratot talán akkor se venném észre, ha a szemem előtt lenne, sokkal inkább el vagyok foglalva most a saját bajommal, mint bármi mással. Még bólogatni is nehezen megy. Jól vagyok azt hiszem. A bokám fáj egy kicsit, mégis csak lefelé lógtam annál fogva és a fejem is zúg még egy kicsit, de lassan majd csak jobban leszek és elmúlik. - Azt hiszem igen... jól vagyok. - szipogok még mindig. Nehezen szánom rá magamat, hogy elengedjem Dariust, de össze kell szedni magamat és vissza kell menni a kastélyba. Megfogom a kezét és szorosan mellette maradok, amikor elindulunk. Eszem ágában sincs most se fényeket követni, se távol lenni tőle, akár csak pár centire. Ki tudja, hogy mi van még ebben a rémes erdőben. - A pálcám... azt hiszem... a pálcámnak vége. - újra elcsuklik a hangom, amikor jó néhány lépés múlva megszólalok valamikor akkor, amikor meghalljuk a döngő közeledő dobogást is. Megtorpanok, maximum akkor megyek tovább, ha Darius még a lendület miatt halad és esetleg magával von engem is, de egyébként ledermedek. Még a szemem is kikerekedik. Most szabadultam ki a nagy veszélyből, nincs bennem túlságosan sok bátorság, hogy merjem akár megnézni, hogy vajon ki közeledhet, vagy kik és mennyire barátságosak, vagy sem. Meg sem szólalok, csak erősebben szorítok rá a bátyám kezére, ha ne adj isten nem engedte el, bár azt nem igen hagytam volna neki főleg nem ebben a helyzetben. Majd talán a kastélyban, de jó eséllyel csak a Kövér Dáma előtt, amikor már amúgy sem jöhetne velem tovább, mert nem jut be a mi klubhelyiségünkbe.
//Köszönöm szépen én is a tanulságot Kathnek, lehet hogy most pár napig elkerüli a bajt. Remek volt! Szegény Missy. //
*Ha nem lenne veszélyben a húgom még jót is nevetnék azon a makacs kijelentésen amivel a védelmébe vesz. Ruthnak nem sikerül olyan könnyen ellenem uszítania, büszke vagyok Katherinára de ezt az érzést most kicsit elnapolom mert a jelenre kell ügyelnem, mégpedig arra, hogy a húgomat minél gyorsabban kiszabadítsam és eltávolítsam a vörös boszorkány közeléből. Nem lehetek olyan vad és agresszív mint szeretnék, mint amit a rejtett mentalitásom diktál, gondolnom kell a húgomra és arra is, hogy Ruth bármit bevethet még. Óvatosnak kell lennem, jól meggondolni a tetteimet, mert bármit is teszek azzal Katherinát is megijeszthetem, épp eléggé pánikba esett már. Jelen helyzetben nem tudom eldönteni, hogy az égető tűz vagy az ijedtség miatt sikoltozik, és közben Ruthra is kell figyelnem, ezért nem is veszem észre, hogy a lángok nem valódiak. Sietnem kell, nem foglalkozom azzal, hogy Ruthot a kelleténél jobban megszorongassam a cél Katherina, a vörös boszorkánnyal majd később törődöm, az biztos, hogy nem fogja megúszni. A lányt eldobom magamtól és Katherináért ugrom, sikerül elkapnom, a kacs is elengedi, végül tompán csapódom be a földbe, természetesen még arra is ügyelve, hogy én kerüljek alulra és a húgom puhára essen. Újabb sikítás kíséri a mutatványomat, ám a földet érés után csak csendesen zokogva bújik hozzám, és úgy szorítja a nyakamat mint az imént én Ruth-ét. Azonnal a boszorkány irányába nézek, nehogy újabb meglepetéssel készüljön, ám csupán távolodó kacagást hallok és az izzó feliratot látom a levegőben. Az elmémben forrongó indulatok fogalmazódnak meg, Katherinát úgy tartom, hogy háttal legyen a feliratnak. A csend aztán körbeölel minket ahogy a gyorsan hamvadó tűz után a sötétség is. * -Elmenni. Ruth elmenni, Katherina megnyugodni, nem lenni veszély. *Próbálom megnyugtatni őt, később majd megkeressük a pálcáját is hacsak a virág nem ette meg. Addig a sajátommal varázsolok fényt, majd amikor már nem zokog annyira és nem kapaszkodik a nyakamba, lassan felállok, de továbbra sem engedem őt el. * -Katherina jól lenni? Nem esni baja? *Amennyire az illem engedi végigtapogatom, csak néhol a ruhája szakadt el, de ahogy látom és érzem más baja nem történt. Úgy gondolom ennyi elég is volt mára a Tiltott Rengetegből és megfogva a kezét elindulnék visszafelé, remélhetőleg meg is találom a kiutat, ám nem messze erőteljes dobogás hallatszik ami egyre közeledik.*
//Én köszönöm, hogy velünk voltál, nagyon élveztem a játékot. Mi még egy kicsit maradunk, feltéve ha Kath is akarja. Megragadva az alkalmat kívánok Boldog Új Évet!! //
A varázslata az utolsó pillanatban sikerül, mielőtt túl erőset szorítana a torkán Darius. Ezután persze Ruth is kapna a nyakát szorító kézhez és erőteljes hátrafelé rúgással is próbálná sípcsonton vagy akárhol eltalálni a srácot a szabadulás reményében. De szerencsére a terve beválik, mert Darius megijed a lángok láttán és a kislány is segít Ruth-nak azzal, hogy olyan hiteles sikítozik, mint akit tényleg elevenen égetnek meg. Pedig gondolhatná a srác is, hogy erre azért Ruth sem vetemedik, ahogy a virággal se etette volna meg a lányt. Ez még nem volt akkora sérelem, hogy tényleg meg is tegye ezeket a tetteket. Csak leckéztetni akart, a kislány meg rosszkor volt rossz helyen, kellett neki a tilalom ellenére ebbe az erdőbe jönnie. Érzi az erősebb fojtogató szorítást a torkán, s hogy a pálca kikerül a kezéből, de szerencsére Darius-hoz sem jut. Sokat az ellen nem tud tenni, hogy mint zsákot vagy rongybabát hajítsák el, kezeivel tudja némileg tompítani az esést, hogy a földet érés még több levegőt szorítson ki a tüdejéből, holott a fojtogatásnak hála eddig sem bővelkedett oxigénben. Köhögve, görnyedve kap levegő után, de már keze emelkedik is, hogy pálcáját magához hívja, mielőtt Dariusnak jutna ez eszébe előbb. Látja, hogy micsoda hősies ugrást hajt végre a srác a tűz közepébe, habár ha egyikük is használná a szemét és nem a kislány lassan idegesítő visongásából indulnának ki, láthatnák, hogy simán be lehetne sétálni és kisétálni is. Még a növényt melletti fű sem ég meg, csak a húsevő növényt emésztik el a lángok. De ha nekik így jobb, ész nélkül ugorva és sikongatva - hú e reméli, hogy holnapra bereked a kislány! - hát csak tessék. A növényt ezen a szinten legyőzni és Katherine-t megmenteni nem nagy teljesítmény, a növény magától is elengedte volna, cseppet sem érdekli már a vacsorája, így Darius sikerrel jár. Ruth pálcáját emeli is a levegőbe és fürge mozdulatokat ír le vele. A növény gyorsan elhamvad, s lángok egyre kisebbek lesznek, majd csak halovány parázs, végül szürke hamu marad, s szürke vékony füstcsík száll fel a sötét éjszakában. Csak egy valami izzik, sőt lángol a sötétségben vöröses-narancssárgán, fenyegetően ott, ahol korábban Ruth terült el a fűben. A felirat szálkás, nem túl szép, de láthatóan lányos nagybetűs írással lobog a levegőben, s még távolról hallani vélnek egy kacagást, abból a gonosz és őrült fajtából egyre távolodván tőlük, majd a csend öleli körbe őket és a fenyegető üzenet is eltűnik. Nem siet Ruth, majd csak akkor, ha úgy érzékeli, hogy követik őt, addig is kényelmes tempóban indult vissza a fák között az ösvény mellett, azt nem szem elől tévesztve, mert pálcája világítása nélkül azért könnyű eltévedni ebben az erdőben. Hogy hogyan talál a kettős vissza, az már nem az ő gondja, ő eddig is sokat tett azért, hogy túléljék a kalandot, nemde?
//Ha nem jöttök utánam, akkor ez részemről záró volt, s köszönöm, élmény volt Katherine nagyon édes, s jó volt látni ízelítőt Darius sötét oldalából //
Egyre rosszabb a helyzet, mivel félek és mivel már jó ideje fejjel lefelé lógok, ami nem tesz jót éppenséggel a gyomrom állapotának sem és ez a félelemmel kombinálva... kész csoda, hogy eddig még nem adtam ki magamból a reggelimet meg az ebédemet kombinálva. Lehet, hogy ez a kis akció majd egy időre - talán két napra is! - elriaszt attól, hogy ilyen helyekre járjak, de azért mint tudjuk a gyerekek viszonylag hamar képesek túltenni magukat a nem olyan durva traumákon és bár ez a helyzet rémisztő, de én bátor kislány vagyok és átvészelem... remélem. - Darius... nem sunyi! - még ez is megy, vissza tudok vágni annak a vörös hajú lánynak, aki nem értem, hogy miért bánt, mert az már egyértelmű, hogy ő csinálja és bár az arcom könnytől áztatott, de a bátyám tudom, hogy segíteni fog, mert segített már az első napon is, aztán hozta nekem ezt a szép sípot és... ő nem hagyna csak úgy itt, én tudom jól! A nagy reménykedés még sem tart sokáig, mert felcsapnak a lángok alattam, a növény mintha visítana, én pedig erőteljesen túlkiabálva sikítok, ahogyan a vörös csóvák simogatják a lelógó hajamat. Nem tudatosul bennem a tény, hogy nem gyulladtam meg én is, és hogy a tűz igazából nem is éget. Próbálok távol maradni tőle, fogni a hajamat és nem végső pánikba esni, bár igen-igen közel vagyok már hozzá. Kész csoda, hogy még nem ájultam el, mert azért annak is nagy esélye lenne a fejjel lefelé lógás, meg úgy általában az ijedtség miatt. Azt már végképp nem tudom figyelni, ami odalent a földön történik, hogy ők mit kezdenek egymással, annyi koncentrációm végképp nincsen. Próbálok távol maradni a tűztől és nem folyamatosan sikítani, bár ez utóbbi nagyon nehezen teljesíthető jelen helyzetben. Aztán jön az attrakció, a kacs talán elengedi a lábamat és alig fogom fel, hogy mi történik, ahogyan Darius ugrik és látom, hogy közeledik a tűzön át és attól rettegek, hogy nem ég-e meg és... naná, hogy felkiáltok, akkor is, ha sikertelen az akció, akkor főleg és akkor is, ha sikerül ugrás közben elkapnia és velem együtt landolnia a túloldalon. Ha utóbbi következik be, akkor biztos, hogy megpróbálom sírva, leginkább zokogástól rázkódva átölelni a vállát, vagy amijét érem, attól függően, hogy mennyire koncentrál még mindig arra a vörös hajú nénire, aki... aki még mindig nem értem, hogy miért utál engem ennyire, hiszen még csak nem is ismerem. A köztük zajló párbeszédre pedig nem igen tudtam eddig odafigyelni, hogy abból egyértelmű legyen mindez nem miattam történt, hanem köztük van valami nézeteltérés.
*Úgy tűnhet, hogy a húgommal egyáltalán nem foglalkozom, pedig igenis figyelek rá, csak épp a helyzetem nem túl rózsás a segítségnyújtás terén. Legszívesebben odarohannék hozzá, hogy leszedjem a virágról, hogy varázslattal elpusztítsam az őt ölelő indákat, de Ruth már bebizonyította mennyire aljas, neki nem lesz ennyi elég a játékából, azonnal lefegyverezne és lesújtana rám is, kétfelé pedig nem tudok figyelni. Annak nem lenne semmi értelme, hogy ott feküdjek Katherina előtt mozdulatlanná dermedve s csak nézzem ahogy ő szenved, miközben csak annyit lát, hogy nem tudok segíteni neki. Ezért, mivel ruth beérte eddig annyival, hogy csak lógatja a virág kelyhe felett, a vörös boszorkány az elsődleges célom, hogy őt ártalmatlanná tegyem, legalább annyi kis időre, hogy Katherinát ki tudjam szabadítani, s aztán ő szaladhat haza, vagy megbújhat valahol ha fél egyedül és bevárhat engem. A kiáltása a szívembe markol de muszáj véghez vinnem amit elterveztem mielőtt teljesen elborul az agyam és olyasmit teszek ami már visszafordíthatatlan. az, hogy a szitkaim után sem méltatom szóra a húgomat még az én kezemre is játszhat, Ruth is talán azt hiszi, hogy a bosszú fontosabb számomra mint a húgom kiszabadítása, később majd elmondom Katherinának az igazat, de addig….és jól számolok vele. Ruth engem pocskondiáz Katherina előtt, csak remélhetem, hogy a húgom bízik bennem annyira, hogy ne higgyen neki és tudja, hogy minden erőmmel azon vagyok, hogy neki segítsek, még ha ez jelen pillanatban épp az ellenkezőjét mutatja. Magamban elmosolyodom de csak a cél lebeg a szemeim előtt és sikerül is a cselem, bár kissé más irányt kell választanom, a minden bizonnyal vaktában előtt lefegyverző átok épp csak elkerül, de Ruth háta mögé kerülök és van annyi időm – szemvillanásnyi – hogy a karom fojtó ölelésébe vonjam. Már emelem a pálcámat a nyakához, hogy zsarolással rábírjam engedje el a húgomat, de egyrészt nem bízom benne annyira, hogy még pálcával a nyakánál sem csinál olyasmit ami ártana neki, inkább bevállal valamilyen átkot, megölni úgy sem fogom azt jól sejti. Másrészt ő most gyorsabb nálam és Katherina felé küld egy varázslatot amitől agylobot kapok én is. A lángok onnan ahol én állok pusztítónak tűnnek, hiszen a növény szinte sír, jajgat és mindez körülveszi a húgomat akit ha nem is égeti meg a tűz, észre sem veszi mert már maga a látvány is sikítást válthat ki belőle, természetes reakció. Én viszont elveszítem a fejem, nem érdekel, hogy megégetem magam de a húgomat ki kell szabadítanom. Még jobban megszorítom Ruth nyakát és mivel csak a pálcás kezem szabad valamennyire, nem varázsolok hanem egyszerűen egy erőteljes rántással elveszem tőle a pálcáját, remélhetőleg sikerül, ha nem, talán akkor is kirántom a kezéből legfeljebb nem marad nálam. Ha sikerül már ott sem vagyok, eldobom a lányt mint egy zsákot így legalább a pálcájától is biztosan távol kerül és a húgom felé lendülök. Egy Incendio varázslattal az őt tartó kacsot célzom meg és meg sem várom, hogy sikerüljön, ugrom érte. Ha nem a birtokon lennénk már hoppanáltam volna de még a határokon belül vagyunk sajnos, így csupán edzettségem segít abban, hogy szinte ússzak a levegőben s úgy kapjam el őt, ugyanazzal a lendülettel a virág másik oldalán huppanva le a földre. Már persze akkor ha sikerül az átkot elsütnöm és a növény indája elengedi Katherinát. Amennyiben nem elegendő egyetlen varázslat, akkor nincs további repülés és még egy kicsit ott lógunk mind a ketten. De legalább már velem van és biztosan tudhatja, hogy segíteni fogok.*
- Ezen biztos meg kellene most sértődnöm. - Inkább csak úgy magának mondja, vélhetően még a köztük lévő Katherine se hallja, nemhogy Darius, de lényegtelen is. Ruth jól szórakozik a srác átkozódásán, s el kell ismernie, van valami szexi ebben a ruszki dumában, vagy mifélében. Áh, szláv, egy kutya mind! Azt sejti, hogy nem éppen szerelmes ódát költ neki a srác, már csak a hangsúlyból és a helyzetből is kitalálható, de hogy éppen azt ecseteli, hogy vele mit tenne vagy Ruth felmenőit és ősi foglalkozásukat emlegeti-e vajon, na arról gőze nincs, de tulajdonképpen nem is baj. Ha értené, akkor sem sértődne meg. - Ó, Missy nincs itt? Majd legközelebb őt csalom ide, köszönöm, hogy emlékeztetni rá. Gyáva volnék, Darius? Te bújni a sötétben előlem! Neked kellene megvédeni Katherinát, nem neki magát! De hát ilyenek lenni mi Mardekárosok, nem? Jegyezd meg kicsi lányka, Darius sunyi és gonosz, most is cserben hagy téged... - Vaktában lő egy Capitulatus átkot arrafelé, amerre látta elmozdulni egy picit Dariust, aki bizonyára kénytelen lesz így a másik oldal felé tartani, legalábbis Ruth így számítja. Ahogy számít arra is, hogy a szavai után muszáj lesz a srácnak lépnie, ez bizony innen már becsületbeli ügy, ha annyira szemtől szembeni lovagi párbajt óhajt. Azonnal átkot küld arra, amerről látja létrejönni a fényesőt, de úgy tűnik elkésett, mert mire az átok oda elér, Darius már nincs is ott. De ha nem ott van, akkor... A következő pillanatban már érzi is a rántást és hogy a kar a nyaka köré fonódik. Szabad kezével ösztönösen oda kap és próbálja lefejteni, de minthogy a védekezés sosem volt erőssége, hát úgy van vele, hogy a legjobb védekezés a támadás, s ebben sokkal jobb. A fogyó levegővel még sikerül kiszuszakolnia magából a varázslatot, melynek célpontja nem Darius, ami logikus lehetne. Ruth inkább a kislány szórakoztatásáról gondoskodik, nehogy unatkozzon már. A magából kipréselt varázs gonosz fajta, a növényt veszi célba, de nem egy újabb Incendio, hogy az vagy beleejtse a lányt a növény szájába vagy eleressze őt. Tűz alapú varázs, mely azonnal lángra lobbantja a növényt egyelőre lent, a hosszú, szorító ölelésű kacsokat még nem érik a lángok. A növény újra a fura nyekergő, szenvedő hangját hallatja, s eddig földön nyugvó sérült kacsai is levegő emelkednek erőtlenül és puffannak vissza a földre újra meg újra, egyedül a lányt tartó kacs maradt nyugton, csak alig-alig rezdül meg. Mindenesetre a lángok közvetlenül Katherina alatt lobognak nagyon is vígan, szép barna haját érik. Talán az első pánikban a lánynak fel sem tűnik a turpisság: nincs forróság, s nem gyullad meg a haja, pedig már égnie kellene annak is. De pont ez Ruth célja is. Az egyetemi szakon tanult hasznos varázs csak azt lobbantja lángra, amire célzott a pálcával, minden másra ártalmatlan a tűz. Persze, ezt Darius sem feltétlen tudja vagy látja innen, s akkor bizony el kell döntenie, hogy Katherinát menti inkább a biztosnak vélt tűzhalálból, vagy Ruth megfojtása fontosabb? Ha Darius előbbit választja, a tűzhöz érve neki is fel fog tűnni, hogy nem fáj, ha a lángokhoz ér, s valószínűleg így könnyedén kis is tudja szabadítani a lányt, a növénynek most nagyobb gondja van vacsorája őrizeténél.
A kezdeti nevetés után, amikor még azt hiszem, hogy az egész csak vicc hamar sikerül felfogni, hogy nem erről van szó. Alig látok a sötétben, de azt jól hallom, hogy van itt más is, egy másik lány, de nehéz levenni a tekintetemet a növényről, ami még mindig alattam tátja a száját. Félek, igen határozottan kezdek rettegni. A pálcám lent a szájában... gyomrában... nem is akarok ebbe komolyabban belegondolni. A csontok pedig, amiket odalent látok végképp segítenek, hogy elhatalmasodjon rajtam a pánik és jöjjön a sírás is, meg persze a sikítás, amikor Ruthnak hála még lejjebb kerülök. Először még van bennem egy halvány reménysugár, hogy talán nem erről van szó, talán tényleg segít lejutni innen, de aztán lazul egy kicsit a szorítás, de így csak zuhanok pár centit, hogy még közelebb legyek a csontokhoz, meg ahhoz a méretes növényszájhoz. A sikításom betölti az erdőt, ki tudja, hogy nem hallatszik-e el egészen messzire. Eszem ágában sincs csendben lenne, valószínűleg most nem is beszélhetne rá senki. Kevés jut el hozzám abból, ami a földön történik. Próbálom keresni a tekintetemmel a bátyámat, de az is nagy kihívás, amúgy is szédülök kissé, a fejembe tolult a vér, plusz pánikban is vagyok. Itt-ott foltokat látok, kész csoda, hogy még nem ájultam el, vagy nem jött vissza az ebéd, pedig nagyon finom süteményt adtak hozzá, de visszafelé tuti, hogy nem lenne valami jó az íze. - Darius... rosszul vagyok... segíts. - halk nyöszörgés már csak a hangom, amennyire egyáltalán sírás közben sikerül szavakat kipréselni magamból. Nyújtózkodom néha, hátha elérem a pálcámat, de esélytelen, még csak arra sem emlékszem hirtelen hogyan kellene magamhoz hívni. Van erre valami varázslat, de nem jönnek a gondolatok úgy, ahogyan kellene nekik. Semmi sem tiszta most a fejemben, sőt minden totálisan zavaros. Úgy érzem, hogy pillanatokon belül elsötétül minden és elájulok majd, ha nincs szerencsém, vagy akkor lenne jobb, mert legalább nem látnám és érezném, hogy mi történik? Igen... talán az lenne a jobb, ha jönne a békés sötétség és nem kellene már azon gondolkodnom, hogy mi lesz majd akkor, ha annak a másik boszorkánynak sikere lesz, ha tényleg leesem. Miért nem hallja már meg valaki, hogy itt vagyunk? Miért kellett ide jönni egyáltalán? Nem... nem kellene olyasmit csinálnom, ami veszélyes. Na persze tudjuk jól, hogy ezt most így gondolom, de ha megúszom ezt, akkor pár nap múlva már nem leszek ennyit kiborulva és újra csak szeretnék felfedezni ezt azt, hiába hogy tanulnom kellene a hibákból.
*A lehető legrosszabb helyzetben vagyok, Katherina nyafogása sem segít, csak jobban elborul az agyam, de persze nem haragszom rá, rá aztán egyáltalán, de a vörös boszorkányra annál inkább. Persze mit vártam tőle, Mardekáros. Kicsinyes bosszú amit elkövet ellenem, mást büntet és hajszol a rettegésbe, holott elég lett volna ha engem támad hátulról, de aljasságban felveheti a versenyt bármelyik halálfalóval. Nem tudom most Katherinát megnyugtatni pedig kellene, akkor talán tisztább fejjel tudna gondolkodni, de aztán rájövök, hogy még akkor sem. nem fog megnyugodni bármit is teszek, hiszen elsős, alig lépte át a Roxfort küszöbét, nem tanult még semmilyen bűbájt, talán még gyerek Mandragóra sem volt a kezében, és félig mugli származása abban is meggátolta, hogy korábban bármilyen kapcsolata lett volna a mágiával. Az egész világ neki most ijesztő, fél, retteg és bennem bízik, bennem bízhat csak jelenleg. Meg kell oldanom a dolgot és ehhez még csak angolul sem kell sokat tudnom. Mindegy hogyan beszélek és mit mondok, a lényeg, hogy a szavaimmal, a hangommal lefoglaljam a boszorkányt, míg megpróbálhatok előnyösebb helyzetbe kerülni, legalább látnám merre van a sötétségen túl. Katherinára nem figyelek, próbálom nem meghallani a nyöszörgését és a könyörgését amivel halott anyukáját akarja, most tiszta fejre van szükségem, ám a vörös boszorkány egy tettével és egy újabb fenyegetéssel kinyitja bennem a vörös ködöt tartalmazó ládát. Pálcamozdulatára amit nem látok csak sejtek, a húgom lejjebb zuhan a virág szirmai közé, míg nem sokkal később megemlíti Missy-t is.* -ROHADT! MOCSOK ROHADT! SHTE TE UBIYA ! IZSTISKAĬTE VRATA I CHERVATA. KUCHETA PIRUVAT OT NEGO! *Missyt még megvédhetem, ő nincs itt és a későbbiekben már gondolni fogok arra, hogy ne is kerüljön a boszorkány közelébe, de Katherina….Beszélek, kiabálok, átkozódom, már nem angolul hanem az anyanyelvemen mondom, hogy meg fogom fojtani és kibelezem, hogy kutyák lakmároznak majd belőle. Közben azonban oldalazom, hogy jobb rálátásom legyen, hogy a virág és vele együtt Katherina kikerüljön kettőnk közül. Csupán a körvonalait látom, de lesz ez még így sem. Az előnyösebb pozícióért még mondok pár dolgot, csak azért, hogy ne hallja a lépteimet.* -Te lenni gonosz. Missyt nem bántani, ő nem lenni itt. Katherina kicsi lány, nem tudni védekezni, te lenni _gyáva_ nem merészel kiállni ellenem párbaj. *Nem hiszem, hogy bármit is változtatna a stratégiáján azért mert gyávának neveztem, és még jól meg is nyomtam a szót, az is esélyes, hogy még lejjebb ereszti a húgomat, de míg ő a hangommal van elfoglalva én eloldalazom annyira, hogy tudjam merre áll. Ezek után mindent nagyon gyorsan kell csinálnom, a düh és az aggodalom munkál bennem, már nem érdekel, hogy lány. Katherina hangját sem hallom, elgyömöszölöm valahova az agyam hátsó részébe, nem is válaszolok neki, veszek egy mély levegőt, aztán a Descrptio bűbájjal lemásolom magam, valamennyire tudom merre áll a lány, de ahhoz, hogy pontosan tudjam, fény kell. A pálcámmal fényesőt küldök a vélt helyzete felé és ahogy meglátom azonnal oda próbálom magam teleportálni mögé a Transportus Veno-val. Amennyiben sikerül a másolatom ott marad ahol vagyok és ugyanazt csinálja amit én, és én éppenséggel arra készülök, hogy a lány nyakát nem túl gyengéden a könyökhajlatomba szorítsam, miközben már a lefegyverző bűbájon gondolkodom. *
//Így kellene házpontokra dobnom. [You must be registered and logged in to see this link.] //
A hozzászólást Darius Benedict összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-12-05, 08:27-kor.
Jót derülne, ha hallaná Darius gondolatait a varázsló etikettet illetően. Éppolyan nevetséges ez, mint az egykori lovagi eszmék, s nem véletlenül halhattak ki a lovagok sem. Könnyű azzal magyarázni, hogy változott a világ. Végülis, ez is egy megfogalmazása annak, hogy a becsület bajnokai csak szemből támadtak szabályos párbajokban, s nem voltak kellően felkészülve az olyan aljas módszerekre, mint amilyeneket Ruth is alkalmaz. S lássuk be, ezek sokkal célravezetőbbek. Még akkor is, ha átka elzúg Darius mellett és a srác nem lesz sóbálvány, ahogy azt Ruth eredetileg kigondolta. Igaz, a lány nem az a fajta, aki hamar kétségbe esne, mert valami nem a tervek szerint alakul. Főleg, hogy terv sincsen. Arra azért ügyel, hogy ő maga is mozgásban maradjon. A követéshez kiélesített látása és hallása még tart, így jobban látja Darius-t, mint a srác őt, s gondja van rá, hogy ne lehessen jó célpont a srácnak. Konkrétan az éhes növény a kislánnyal együtt kettejük között legyen annyira, hogy a célzás pontosságában bizonytalankodjon a fiú. A bizonytalanság pedig Ruth barátja. - Ne aggódj kicsi lány. Katherina, igaz? Segítek közelebb hozni azt a pálcát... - Na ez az, ami egy pillanatra reményt kelhet a lányban, s egyszerre élhet benne a szörnyű bajsejtelem is. Ruth valószínűleg ezután olyannak fog előtte tűnni, mint a mesebeli gonosz erdei boszorkányok csak fiatal kiadásban. S e gonosz boszorka következő varázsa, ha már úgy is Katherinára szegezte eddig is fenyegetően a saját pálcáját, hát egy újabb Incendio. A kötelékek a lány körül nem lesznek kevésbé szorosak, inkább csak egy kacs engedi el, tekeredik le róla és kimerült, sebesült hatást kelte nyúlik el a fűben, de a lányt így is tartják, éppen csak lejjebb eresztik... a növény mindent elnyelni akaró "szájához" közelebb. - Milyen készséges lenni hirtelen, Darius! Kár, hogy ezzel már elkéstél, úgy már nem kelleni nekem. Mondani meg inkább te, mit érni meg neked a kicsi lány? És mit érni meg Missy épsége? - Le se tudná tagadni, hogy élvezi, hogy újabb aggodalmat ültethet el a fiú szívében amiért tud Ruth a barátnőcskéről. Az egészben csak azt sajnálja, hogy nem látja a fiú arcát, a gondolatait hozzá. A válaszból persze megsejtheti Darius, hogy nincsen konkrét terve a vöröskének, nem vágyik semmi konkrétra a sráctól, s meglehet ez a legrosszabb: élvezetből szemétkedik itt most velük. Fél szeme viszont nemcsak a srácon, hanem a lányon és azon a pálcán, mert azt azért nem fogja hagyni, hogy elérje a lányka. Nem mintha olyan veszedelmes lehetne egy elsős...
Kár lenne tagadni, hogy lassacskán határozottan úgy érzem, hogy baj van. Eddig egészen jól ment nekem az, hogy nyugton maradok, bár a növény így is mozgott, de amikor meglátom odalent még a csontokat is. Na akkor aztán úgy istenesen kitör rajtam a frász, ami érthető. Nem vagyok már tíz éves, annyit érzek, hogy az ami most tart egy növény és a csontok alapján valami húsevőféle lehet és ha oda belepottyanok, a szájába, akkor könnyen lehet, hogy megpróbál majd megenni engem is. Azt sem tudom, hogy milyen egy húsevő növény, hogy mennyire erős, meg hogy nem is csak úgy megesz, mint a medve, hanem szépen lassan elemészt még amikor szinte életben vagy, ami nem épp a legbizalomgerjesztőbb halál, na nem mintha amúgy a halál bármilyen fajtája az lenne, de biztos hogy nem akarom egy növény által végezni, az azért elég kellemetlen lenne, sőt... fájdalmas. Az erdőt lassacskán már elég erőteljesen veri fel az időnként eltompuló kiabálásom, ami sikítással keveredik, vagy épp időnként csak szimpla nyafogásként jelenik meg, mert hogy félek, most már igen és a fejjel lefelé lógás is kezd nagyon kellemetlen lenni, ugyanis érzem, ahogyan a fejembe száll a vér, amitől rosszul érezem magamat, szédülök és kezdek émelyegni is. Nem is nagyon fogom fel először, hogy valaki más is van a környéken, csak amikor a bátyám szavai eljutnak hozzám, meg tompán az a gúnyos kifigurázás is, amit az a... jó eséllyel lány mond, mintha szándékosan beszélne úgy, mint Darius, és valahogy olyan érzésem van, hogy ehhez az egész lógáshoz is van valami köze. Nem szoktam én rosszat feltételezni másokról, de amúgy miért varázsolna a bátyám ellen? Bár új vagyok még a boszorkány szakmában, de erről már legalább olvastam, és nem hiszem, hogy segítő szándékkal jönne az a lány, miközben gúnyolódik. - Nem tudom... nem tudom hogy kell és forog a világ! Darius... szédülök! - és nyafogok és leginkább azt várom, hogy mentsenek meg, nem azt, hogy nekem kelljen magamat. Pár hónapja járok ide, még csak nem is vagyok valami profi pálcahasználó, de azért megpróbálok így fejjel lefelé kotorászni és előszedni a pálcámat. Nem mondom, hogy könnyen megy, sőt... kotorászok én rendíthetetlenül, de nem vagyok benne biztos, hogy hol van, aztán végül mintha a kezembe keveredne... na itt a növény ránt rajtam egyet, magam sem tudom, hogy miért talán a ficánkolást érezte meg, és a pálcám úgy hullik alá a mélybe, mint annak a rendje. Na nem mintha amúgy ismertem volna az említett varázslat pálcamozdulatát, jó eséllyel akkor se tudtam volna végrehajtani a bátyám kérését, ha nem ott tartanék lassan, hogy kidobom a taccsot is bele a növény közepébe a csontokra és a... pálcámra. - Leesett... a... a pálcám... oda le a csontokra. Darius... segíts... szédülök nagyon. - már nem sikítok, sokkal inkább nyafogósan sírdogálós a hangom és az utolsó szavaknál mára mécses is eltörik. Kövér könnycseppek indulnak meg a fordított helyzetben hála a homlokom felé, hogy szépen békésen jussanak azok is a növény virágába... gyomrába, tudom is én, hogy milyen felépítése van egy ilyen izének. Csak azt tudom, hogy én nem akarok oda leesni és hogy haza akarok menni, vagy a kastélyba, vagy... - Anyukámat akarom... - na azt hiszem ez már egyértelműen azt mutatja, hogy nem vagyok a toppon, hiszen anya hónapokkal ezelőtt még a nyáron meghalt, de már épp elég vér ment ahhoz a fejembe, hogy ne legyen meg a normális és ésszerű gondolkodás, inkább a sírdogálás és a nyafogás marad, bár akárhogy is nézzük okkal, nem a legjobb a helyzetem.
*Az egyetlen rémálmom válik valóra Katherinával a főszerepben, bár a részletek nem egyeznek meg és az elkövető sem valószínű, bár még mindig nem látom, rá sosem gondoltam volna. A húgom bajban van és csak rám számíthat, ám nem igazán vagyok előnyös helyzetben, mert nem tudom honnan került elő az a növény, pláne a sziporkázó fények és az ellenem irányuló támadás. Momentán a kentaurok érdekelnek a legkevésbé, és nem is figyelem már, hogy a dobogó hang egyre halkul és távolodik. Örülnöm kellene, hogy legalább velük nem kerülünk összetűzésbe, de sokkal inkább az érdekel, ki a jó fene szórakozik velünk a lehető legrosszabb tréfát űzve. az egy dolog, hogy elcsalta a húgomat a rengeteg mélyére pont egy húsevő növény indái közé és hagyta, hogy az erős kacsok elkapják, de még engem is megtámadott amikor segíteni akartam. Kinek lehetünk ennyire a bögyében, hogy nem veszi figyelembe a varázsló etikettet a Roxfort birtokán belül? Katherina egyre kétségbeesettebb, a sikítása úgy üt szíven mintha a Criciatus átokkal sújtottak volna, bár nem volt szerencsétlenségem kipróbálni, a hatását látni viszont annál inkább. A növény elpusztítására szolgáló átokból csak egyre van lehetőségem, el kell vetődnöm és utána is mozgásban kell maradnom amíg nem tudom honnan és kicsoda osztogatja a varázslatot felém. Nem tudatosul bennem, hogy mi van körülöttem a sötétségen kívül, épp csak körvonalakat látok, sűrűbb, tömöttebb foltokat az árnyaltabbak mellett és arra igyekszem amerre már szinte kézzel fogható a feketeség. Hallom az elröppenő átkot, nem érzem de sejtem, hogy nagyon kevéssel kerültem csak el, de egyre távolabb kerülök a húgomtól aki még mindig a növény foglya és nem tudom mennyit sikerült belőle elpusztítanom. Ahogy azt sem tudom, hogy kikerültem-e a támadó látóteréből akiről már bizonyosan állíthatom, hogy lány. Egy átkozott kis boszorkány, a bennem fellobbanó adrenalin mennyiség és a húgom iránti aggodalom azonban csupán ismerőssé varázsolja a hangot, ismertté nem. Olyan szerencsétlenül vetődöm és ugyanazzal a lendülettel ugrom is tovább, hogy minden érkezésem a sűrű sötétségbe, felszakít a bőrömből egy darabot. Bokrok ágai, tövisei kapnak a ruhámba és hagynak vérző sebet alatta, az arcomon érzem ahogy a forró vérem lecsorog a jobb szemem sarkából egészen az államig. Millimétereken múlott, hogy nem folyattam ki a szemem. Érzem a vér szagát, és hallom az újabb méregtől fröcsögő szavakat, melyek elnyomják Katherina zihálását. Egy ponton megállok, talán nem lát az a bolond csaj akiről már tudom kicsoda. Az utolsó mondatai egyértelművé tették, hogy a nőiségében megsértett lányról van szó akivel olyan jól elvoltam a szobámban és aki tönkretette a hangfalaimat melyek azóta is romokban hevernek, de legalább a gitáromban nem sikerült helyrehozhatatlan kárt tennie. Tudom, hogy bűnös vagyok de nem akkora, hogy a húgom igya meg a keserű levét ami a vörös boszorkány szájából fröcsög, hiába tekeri bele a gyaníthatóan mosolyba kunkorodó, kárörvendő örömébe. A pálcámat felé szegezem, de nem igazán látom jól a sötétségben, egy kis villanás kellene, hogy ne a húgomat találjam el az átokkal.* -Te engedni el Katherina. Te neked én kelleni, nem ő. Elengedni és megkapni engem. *Időt kell nyernem, hogy segíthessek Katherinának.* -Katherina! Vedd pálca és mondd INCENDIO! Növényre!.......Te mondani mit akarsz és megkapni. *Próbálok minél halkabban eloldalazni és jobb kilátást nyerni a lányra és ha sikerül egyszerűen csak lefegyverzem az arra való bűbájjal, mert magam akarok puszta kézzel elégtételt venni és az sem érdekel, hogy lány, kitekerem a nyakát.*
Már-már bátornak vagy pont ezért bolondnak tartaná a kislányt, hogy nem esik pánikba, sőt, egészen kuncorászva fogadja váratlan és szó szerint szorult helyzetét. Felelőtlen kis elsős. Egy pillanatig elgondolkozik azon, hogy vajon ő is ilyen kis naiv volt sok évvel ezelőtt? Talán, bár ennyire sosem. Akkor is csak abban volt naiv, hogy történik vele valami csoda, ami miatt a családja jobban megkedveli, amivel felérhet hozzájuk. akkor még úgy érezte, fel kell érnie a híres Amesbury-khez. De mostanra más útra lépett, s gonosz, Ruth-ra oly jellemzően féloldalas mosolyba húzódnak ajkai, amikor meghallja a kislány sikolyát. ~ Végre...~ Csendben lépve indul előre kibontakozva a sötét fák közül, lehetőség szerint úgy közelítve, hogy a lányka se szúrja ki előre, hogy riadóztassa bátyusát, és Dariusnak is aránylag a háta mögött legyen. Figyel rá, hogy faágra ne lépjen, ne reccsenjen meg semmi. Mikor a növény felé suhint Darius, Ruth is emeli a pálcáját, s röppen máris a következő átok, de nem a növény felé. - Petrificus Totalus! - Reméli, az elvetődött srácot sikerül vele eltalálnia, de ha nem is, készen áll a védekezésre is, s még inkább a támadásra, a pálcája hegyét könnyedén fordítja a kislány felé fenyegetően. Egy incendio-varázs kevés lesz Katherina kiszabadítására. Ekkora kifejlett növényhez legalább két-három alkalom kell, s Ruth egyelőre nem akarja elvenni a növény vacsoráját. Persze Darius varázsának hatására kicsit lejjebb engedi a lányt növény létére furcsán nyekergő hangot hallatva - talán fáj neki a varázs, ki tudja? - és ha csak leheletnyit is, de a lány körül is egy picit engednek a kacsok. - Darius sem mozogni, különben kicsi lánykából is lenni csontok. Érteni ugye? Da? Kötni velem üzletet újra? - Újra a féloldalas mosoly, de a sötétség ellenére is érzékelheti Darius, hogy Ruth szemeiben az a fajta gonosz fény ül, amelynek következménye lett a gitár és a hangfalak módszeres tönkretétele. Legalábbis Ruth úgy tudja, mindkettőt sikerült hamuvá égetni. A szándék a részéről meg volt, s nagyon úgy fest, a lány az a fajta, aki tudja, hogyan kell ápolni egy régi sérelmet, a haragot s a bosszúvágyat.
Átlag emberek, boszorkányok minden bizonnyal tudják, hogy ilyen esetekben inkább nem kellene a csábító jelenség után menni, de minden bizonnyal azok, akiknek minden új és felettébb izgalmas nehezen mondanak nemet az effélére, így hát én is pont így vagyok ezzel. Annyira csábítóak a fények, annyira szépek, hogy képtelen vagyok megállni, hiába szól a bátyám, hogy kellene, hogy nem kellene tovább mennem, még se tudom rávenni magamat, hogy megálljak. Olyan szép! Persze a nagy merészségemnek meg is lesz a következménye, nem sokára már a levegőben lógok méghozzá fejjel lefelé, méghozzá valami virág felett, vagyis... nem teljesen néz ki az virágnak, de erre nem jövök rá azonnal. Az első sikkantás után nevetés következik, aztán jön csak a meglepődés, amikor az a virág kitátja a száját és még magasabbra is kerülök és hát na egy kis szédülés is beáll a kis forgásnak hála, amit a mozgásom okozott közben. - Nem én mozgok... nem tudom megállítani a mozgást! - itt már kissé nyafogósabb a hangom, de még nem vészesen. Úgy vagyok vele, hogy a bátyám úgyis mindjárt leszed innen, hiszen ő nagyon ügyes és erős és okos is és a bátyám, szóval ez a dolga. Aztán persze ilyen könnyen ez nem történik meg, mivel bármennyire is próbálkozik a pálca kirepül a kezéből, én pedig így fejjel lefelé próbálom felfogni, hogy mi történik és felmérni a terepet, ami azért nehéz ám, mert tényleg a fejembe száll a vér és kissé forog a világ is. Egyértelműen kezdek szédülni, a magasság pedig nem csökken, inkább növekszik. Az a növény pedig alattam eléggé nyitogatja a szirmait... vagy a száját. Lefelé nézve, amíg Darius káromkodik valami fura fehér dolgokat is meglátok ott a mélyben, amik olyanok, mintha... - Csontooook! - az utolsó betűk már sikításba mennek át, aztán egy rendes kiadós sikítás is jön, pedig lehetséges, hogy csendben kellene maradni, hiszen azok a kentaurok egyáltalán nem biztos, hogy elmentek és ha megtalálnak... de lehet hogy segítenek innen lejönni. Persze, ha bátyám rám szól, akkor megpróbálok csendben maradni legalább viszonylagosan, de azért már kissé zihálok. A szédülés nem múlik, annyira pedig nem vagyok erős, hogy feltudjam húzni magamat, úgyhogy most minden a bátyámon múlik. A pálcám nálam van ugyan, de nem tanultunk még olyasmit, ami segíthetne, hogy lejöjjek innen, ebben csak a bátyám lehet elég profi, nekem most rá kell bíznom magamat. Meg is teszem, csak az az izé vészesen közelít, vagy csak a szédülés miatt nincs meg a normális térérzékelésem? Magam sem tudom, de a viháncolás már tényleg elmúlt, egyértelműen a frász tör ki attól az izétől. Az tuti, hogy jobb, hogy így jöttünk együtt és nem pedig egyedül keveredtem ide, akkor még csak esélyem se lenne, így bízom a bátyámban. Ő majd kiszabadít... igaz?
*Elég nehéz Katherinával, azt nem mondom, hogy egyedül is kitesz öt unokahúgot, de közel jár hozzá. Ez valószínűleg azért lehet mert nem varázslócsaládban nőtt fel, mikor ide került a Roxfortba fogalma sem volt a mágiáról és az egész világ nyújtotta csodáról, még mindig csak nagy szemeket mereszt egyes dolgokra, míg az én unokahúgaim beleszülettek. Nekik minden természetes, ahogy rendesen tudtak beszélni már varázsoltak is, persze néha becsúszott egy-egy félremondott ige, az izgatottság és a sietség olykor visszahívja a kisgyermekkori beszédhibát, mint például az „r” betűk „j”-nek ejtése és az egy bűbájnál nem igazán jól jön ki. Szerencsére nem történt sosem komolyabb baleset. Katherina azonban most csodálkozik rá a világra és ezzel nehezíti meg a dolgomat. Hagynom kell, hogy mindent szép lassan felfedezzen, de a lehető legnagyobb biztonságban, ezért hoztam el őt inkább én a Tiltott Rengetegbe, mert szeme előtt van. Előbb-utóbb úgy is itt kötött volna ki, nincs az a varázsló aki visszatarthatná a diákokat a tiltott dolgoktól, elvégre kamaszok, akár a mugli gyerekek, ők is követnek el csínyeket, csak a mi világunkban sokkal szórakoztatóbb és kreatívabbak az ilyenek. Katherinára kétszeresen is vigyáznom kell, de én is sokat tanulhatok tőle. Ő más világban élt eddig, a szókincse is eltér az unokahúgaimétól, ma megint tanultam egy új szót. Undi. Rábólintok, szóval az olyan dolgokra mondják ami nem igazán nyeri el a tetszésünket. A példának felhozott kajautálat tovább pontosít. Ettől persze felmerül bennem az ellenkezés ténye, miszerint a csók egyáltalán nem undi, de aztán leteszek arról, hogy megpróbáljam meggyőzni Katherinát. Vannak finoman árnyalt különbségek az élet területén és a korhatárok átlépésénél. Eljön az az idő amikor már Katherinának sem lesz undi a csók, de erről természetesen nem világosítom fel, jobb ha minél később kerül erre sor. Próbálom megtanítani neki azt amit a kentaurokról tudni lehet, de csillogó fények nem engedik, Katherina érdeklődését már ez köti le sajnos én meg csak futok utána, hogy lépést tartsak vele, különben történhet valami ha nem vagyok közvetlenül mellette. * -Ebben az erdőben minden veszélyes Katherina! *Legszívesebben kiáltanám de a kentaurok is elég közel vannak és a szélirány sem túlságosan kedvez nekünk. Csak loholok utána és magamban átkozom azt aki ezt idevarázsolta nekünk, ki tudja milyen csínymániás lehet itt a rengetegben, első körben nem is diákra gondolok. Katherina sikítása azonban mindent felülír bennem, olyan mintha gyomorszájon vágtak volna, nem tudom megakadályozni, hogy azt a legfényesebb gömböt megfogja és már be is következett a baj. nem is a fénygömbbel van a gond hanem azzal a csápos izével ami mögötte bújik meg, nincs kétségem a szándékosságot illetően, de most inkább a húgomra koncentrálok semmint azt kezdjem el kitalálgatni ki űz velünk ilyen gonosz tréfát. A húgom máris fejjel lefelé lóg néhány erős és vastag inda fogságában, meg sem próbálok közelebb menni, hiszen akkor én is csapdába esem, és akkor nem tudok segíteni. Azonnal a pálcám után nyúlok.* -Katherina nem mozog, én mindjárt kiszabadítani. *Nem is értem miért nyugtatgatom amikor a sikítás után mintha kacagás ütné meg a fülemet, nem tudja milyen veszélyben van, talán jobb is ha nem pánikol, csak még szorosabbra húzódnak az indák. Már van némi sejtésem milyen növénnyel állok szembe és a pálcám lendül is….aztán szépen kiröppen a kezemből. Tanácstalanul nézek körbe, most már biztos vagyok abban, hogy valaki szándékosan velünk akar kibabrálni, de ez nem jó vicc.* - Ochite ti nezabavno da sprat da khlŭtva , che yadete! *Némi szitkot horkantok az anyanyelvemen, majd a pálcám után nyúlok, hogy minél előbb kiszabadítsam a húgomat. Elvetődöm, de csak azért, hogy az újabb lefegyverző bűbáj ne érhessen el, s ha sikerül elkapnom a pálcámat a hívó bűbáj segítségével, a növény felé suhintok vele.* -INCENDIO!
Naaa, ez könnyen ment! Lehet tényleg főállású gonosznak kell mennie, ezek mindig olyan egyszerűen sikerülnek neki, míg ha rendes és jó akar lenni, na, az tuti bukta. Ilyenkor sajnálja, hogy nem jó látványmágiában, mert akkor olyan rémpofás fákkal venné körbe a lányt, hogy még évek múlva is lennének róla rémálmai, de hát így azzal kell beérni, ami van. Katherine máris a levegőben, fejjel lefele, s a csápok fájdalmat nem okoznak, csak szorosan fogják olyan másfél méternyire a föld fölött. Az más kérdés, hogy a kezdeti öröm után mennyire lesz ez a lánynak jó néhány perc múlva, mikor már kezd sok vér menni a fejébe, de ez majd kiderül akkor, ha oda jutnak. A csápos növény közben elkezdi bontogatni komótos kényelemmel lent hatalmas szirmait, melyek eleinte nagy, egymásra boruló leveleknek tűntek. Húsevő növény. Mondjuk a lány kissé nagy falat neki, inkább szakosodott mókusokra, nyulakra és más, kisebb élőlényekre - sűrűbben is megfordulnak itt, mint elsősök -, de ettől még erő van a növényben, hogy elbírja a lányt. Aztán úgy van vele, majd lesz ideje megemészteni az egész havi adagot. Ha Darius megpróbálja lefejteni onnan a kislányt, akkor Ruth máris közbelép, csak egy kicsi átok, a növény tövére célozva, de annak igazán nem árt, csak arra jó, hogy hirtelen két újabb csápot mozdítson meg a földről és próbálja földre söpörni Dariust, míg Katherine-t magasabbra emelje. A szorítás most sem lett szorosabb vagy fájdalmasabb, a növény csak a zsákmányt akarja megvédeni, nem pedig kipasszírozni belőle a szuszt is. A lány feje alatt most olyan három méteres távolságban lehet a talaj (vagyis inkább a növény), ha felnőtt ember lenne, talán még így is elérhetné őt egy másik felnőtt. Ruth komor mosolyba húzza ajkait, s már röppen is az újabb átok, ezúttal Dariust véve célba, de továbbra sem lépve ki a fénybe. - Capitulatus!
Tetszik nekem ez a kirándulás, tilosban járás dolog. Amikor először találkoztam Dariusszal nem gondoltam volna, hogy majd pont ő lesz az, aki elhoz engem ide. Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem nézek ki belőle ilyesmit, de ő azért mégis csak visszafogottabb típus, és rám is szólt, mert elcsatangoltam az első napon. Nem gondoltam volna, hogy a végén még ő lesz, aki elhoz a Tiltott Rengetegbe. Arra nem is gondolok, hogy mindezt azért teszi, hogy ne keveredjek egyedül bajba, mert így legalább meg tud védeni és segíteni tud, no meg felügyelni, hogy miket művelek. Ettől még tetszik és egyértelmű, hogy ha azt kell néznem a két újdonsült testvérem közül ki a jobb, hát mindenképpen ő. Camy parancsolgatós és úgy akar mindent, ahogy ő akarja. Darius inkább óvatosan pesztrál, azt hiszem ő inkább tisztában van vele, hogy nem igazán lehet egy ilyen korú gyerekre rákényszeríteni az ember akaratát. Próbálkozni persze lehet, de azzal nem lehet sok mindent elérni. Ennek ellenére még sem tudom teljesen visszafogni a csacsogást, azért mégis csak megszólalok időnként, főleg mert kíváncsi vagyok erre a Missy dologra, és hamar ki is derül, hogy miről is van szó, hogy az a lány nem csak szimpla barát. Tudom kissé még gyerekesen állok az efféléhez, de ez érthető gyerek vagyok még. Csak akkor nézek kissé duzzogósan rá, amikor még el is neveti magát. A szám elé teszem az ujjamat jelezve, hogy eddig arról volt szó, hogy csendben kell lenni, én meg nem mondtam semmi vicceset, legalábbis nem szándékosan na. - Csók... nekem az is undi. Undi az, ami nem tetszik az embernek. Biztos van olyan kaja, amit nem szeretsz, vagy nagyon utálsz, na az undi. - csók-csók, attól az még szinte nyalakodásnak minősül és nekem az annyira fura. Tudom a szüleim is csinálták, de Bellel mindig csak nevettünk rajta, meg a nagyobbakon is az iskolában. Bennem aztán fel sem merült, hogy én ilyet csináljak, nem hiszem, hogy ha nagylány leszek, akkor majd jobban fog érdekelni a dolog. Akkor is... undi. - Értem már! De most... - igen a szélirány most nem érdekes, sokkal jobban érdekel, hogy mik ezek a fények és bármennyire is próbálna a bátyám visszatartani engem akkor is érdekelnek, szóval követem őket kérdés nélkül. Lelkesen követem a fényeket, arra se nagyon figyelek, hogy a bátyám ott van-e még a hátam mögött. Sokkal jobban érdekel az, hogy vajon hová vezetnek, mert annyira szépek! A csilingelő hang pedig csak még vonzóbbá teszi ezt az egészet, szóval naná, hogy továbbra sem csökken a haladási tempóm, lelkesen indulok tovább, időnként még ugrálva is, amikor valami akadályozó tényezőbe botlom és lassabb lenne csak úgy átlépni. - Olyan szép! Nem lehet veszélyes! - suttogok, erre még mindig figyelek, no meg a megálló fényt sem akarom elijeszteni. Tudom, hogy buta gondolat, egy fénypontról van szó, nem lehet elijeszteni, de mégis óvatos vagyok. Ügyesen próbálok meg finoman utána kapni, hátha sikerül legalább megérintenem. Ami ilyen szép fényes és aminek ilyen kellemes hangja van, azt biztos, hogy csodás lehet még meg is tapintani. Na persze ez ennyire nem megy könnyen, a következő pillanatban már amikor az indák csapnak fel az első ijedt sikítás is kiszökik a torkomon. Ellenben, ha esetleg az indák fájdalmat nem okoznak, csak pl. fellógatnak a levegőbe, akkor biztos, hogy a sikításom nevetésbe csap át, de tényleg csak akkor, ha az első ijedtségen már túl vagyok és a növény nem hat rám ennél durvábban, fájdalmasan.
*Öt unokahúgom van, mint az orgonasípok, a legkisebb hét éves a legnagyobb is csupán tizennégy, szinte velem nőttek fel születésüktől fogva, szóval pontosan tudom milyen egy Katherina korú lány. Ott voltam az első lépéseiknél, és az én hátamon verték el a port ha bajuk esett, pedig én aztán vigyáztam, tényleg. Ők meg az én hátamon gyúrták szét a hógolyót és visongtak egész álló nap. Katherina sokat beszél és néha nem figyel arra, hogy ha már jár a szája akkor halkabban tegye, de még mindig csendesebb mert egyedül van és nem öten. ahányszor csak visszatér a hangja a viszonylag rövid csend után, látom rajta a pálcám fényénél, hogy hatalmas harcot vív magával, értem és együtt érzek, de nem mutatom ki, mert így tanulja meg, hogy vigyázzon magára és felelősségteljesen viselkedjen. Persze még korai, nem várható el tőle maximálisan, de jó az, ha szokja. Missyre is azért bíztam rá, benne megbízom és kell, hogy legyen egy kis női társasága másrészt Missycica biztosan jó dolgokra tanítja, jobban mint én, mert lássuk be azért apának nem mennék még el. Másrészt Katherina a családom és Missyt is annak tekintem, a páromnak, bár hivatalosan nem számítunk annak, de szeretném és akkor már jó ha ismerik és kedvelik egymást. Először nem értem miért vág olyan fancsali képet, talán nem tetszik neki Missy? Beszélt vele és nem úgy jöttek össze a dolgok ahogy gondoltam? Ám ez csak egy röpke pillanatra merül fel bennem, ugyanis nem hiszek abban, hogy nem jönnek ki jól, akkor Missy már mondta volna. Csak is más lehet az eltorzított arcának háttere mögött, és ezt a mást meg is tudom. Mit mondjak, kissé elveszítem az önkontrollt amikor felteszi a nyalakodós kérdést és közli, hogy undi. Hangosan felnevetek, majd be is fogom a számat. Hát nem édes ez a pöttöm? Próbálom visszafogni magam, elfojtani a nevetést, sűrűn kell nyeldekelnem, hogy sikerüljön. Most erre mit mondjak? Csak sejtem mire gondolhat amikor a nyalakodást emlegeti, de fogalmam sincs mit jelent az "undi". Ez a szó nm ismeretes számomra és az unokahúgaimtól sem hallottam még.* -Nyalakodni nem, csók da, az szép és jó, de csak nagylányok és nagyfiúk. Da? Mi az az undi? *Már nem kerülget a heveny nevetési roham viszont a számat görcsösen vigyorgásra húzza a beszélgetés. Én azonban képes vagyok suttogni, a lehető leghalkabban mondom mindezt. Amint megtudom az undi szó jelentését, a csók témát lezártnak tekintem, amíg a kentaurok nem távolodnak el tőlünk jó messzire addig nincs beszéd. Bólogatok a kérdésére, de csak el kell mondanom a lényeget, tanítanom kell, hogy mi mindenre figyeljen oda. Egészen közel hajolok hozzá.* -Érezni, ha szél fújni arra ahol ők lenni. *Úgy indulok el, hogy kikerüljünk a szélirányból, de még körülbelül párhuzamosan haladjunk a kentaurokkal, már amennyire képes vagyok érzékelni merre vonulnak. Gyorsak, túl gyorsak, talán vadásznak. A fényeket megpillantva viszont kezd gyanús lenni a dolog és feltételezem, hogy nem vagyunk egyedül a rengetegben. Persze szép és érdekes és kalandot ígér, de én nem bízom az ilyesmiben, Katherina viszont megindul és az sem boldogít, hogy képes suttogva beszélni és a jó modort sem felejti el. A baj az, hogy még csak rá sem kiálthatok, erőszakkal visszatartani nem akarom, másképp meg nem tudnám. Csak annyit tehetek, hogy vele megyek és vigyázok rá. Nagyot sóhajtva indulok meg mögötte, a pálcám fényét nem hívom vissza, most nincs szükség rá, a kis fénygömbök láttatják az utat és persze már csilingelnek is. Ha ez valakinek a játéka, Merlinre mondom kitekerem a nyakát.* -Katherina, lassan, óvatosan. *Mondom még mindig suttogva amikor beérem őt, a pálcámat a kezemben tartom magam előtt, és felkészülök arra, hogy használnom kell.*
~ Missy? ~ Na ennek a csajszinak is utána fog járni. Hova járhat? Ezzel a névvel biztos Hugrabug, azok olyan kis idegesítő tündibündik. Bár a Griffendélt se zárhatjuk ki. Nem is tudja hirtelen, melyik váltana ki belőle nagyobb megvetést... A kislány válaszán mondjuk vigyorog egy jót. Pedig a többit még nem is tudja a kislány, a nyalakodáson túl lévő dolgokat. Mondjuk pár év, s ő is másképp gondol majd erre az egészre, mondhatni rákap majd az ízére. ~ Nem, nem Katherina... jönni velem, daaa...~ Mosolyog a sötét árnyakba burkolózva, leskelődve Ruth, aki látja, hogy a lányt bizony megragadták a kis varázsfények. Reméli, kellően akaratos és hisztis a lányka, hogy Darius engedjen, mert azért a kentaurokkal Ruth sem szívesen futna össze. Már ő is közelebbről hallja őket, igaz, neki momentán a hallása mágikusan felerősített, hogy a kettős beszélgetését is hallhassa. Ha Katherina zöld utat nyer, akkor Ruthnak is sietnie kell, hiszen egész gyors a kislány, s ráadásul arra is ügyelnie kell, hogy a megfelelő irányba terelje a lányt s akkor bizony Dariust is, de ara is ügyelni kell, hogy a tempó jó legyen, azaz se lassabb, se gyorsabb mint a kislány. S olyan helyekre kell elhelyezni a fényeket, hogy ott láthassa a lány a talaj egyenetlenségeit is miután Darius pálcája már nem ad fényt. Egy kiadós hasra esés csak bömbölést eredményezne, amivel lebuknának a kentaurok előtt és a játékuk végét is jelentené idő előtt. Pedig a cél az, hogy a lányt elcsalja. Olyan szerencsében nem is reménykedik, hogy elszakítani tudja a sráctól akár rövid időre is, de egy próbát megér. Bedob még egy kis hanghatást is a játékba, mintha a kis fények halkan, csilingelőn, bájosan kuncognának, ahogy azt az ember egy picike tündérkétől elvárná. Vagy egy kis csapat picike tündérkétől. Ha Katherina és bátyja követték a fényt, akkor egy kisebb tisztásra érnek ki, alig pár méter átmérőjű, s a fény itt megáll középen, imbolygón, táncolón, s ez már nem akar eltűnni, ahogy Katherina közelebb megy hozzájuk, mint tették a korábbi, idevezető fények. Ez a fény ott marad elkapásra ingerlőn, eltakarva egy olyan növényt maga mögött, amit nagyon nem kellene megérinteni. Aki mégis így tesz, azt hamar rabságba ejtik a karjaira és lábaira csavarodó erős kacsok, legtöbb esetben fejjel lefele lógatva a föld felé.
Az a baj, hogy ha az ember lánya izgatott, márpedig én most baromi izgatott vagyok, akkor nagyon nehéz megállni, hogy ne pörögjön fel és hogy még csendben is legyen és ne figyeljen mindenre, kapkodja a fejét és tegyen szóvá mindent, ami érdekes és eszébe jut. Próbálom én visszafogni magamat, komolyan, valamelyest megy is, amikor Darius immár sokadik alkalommal szól rám. Azért nem tökéletesen, de legalább láthatja rajtam, hogy tényleg nagyon igyekszem. Mégis csak unikornisokról van szó, meg kentaurokról és mi van, ha mégis lesz az erdőben mondjuk... sárkány? Annyira fantasztikus lenne! Mégis bólintok a felszólításra, amikor suttogva újra rám szól. Jól van, próbálkozom, még a számat is összeszorítom, hogy tényleg bent maradjanak a szavak a fejemben és ne akarjanak minden áron kitolakodni a számon keresztül. Ez azért iszonyatosan nagy harc ám, remélem, hogy Darius tisztában van vele, hogy baromi nagy és nehéz feladat elé állít ezzel a csendben maradás dologgal. Van ám nekem veszély érzetem, csak hát nem túl sok és nem tudok félni még az olyan mesés lényekről, amikről könyekben csodás dolgokat olvastam. Olyan hihetetlen, hogy a sellő gonosz, vagy a kentaur veszélyes, hiszen ott van Herkules tanítója, aki nem mondható veszélyesnek, inkább bölcs és okos és Arielle... na ő aztán cseppet sem gonosz. Oké ott a boszorkány is, de ő nem sellő igazából, hanem olyan polipszerű izé. A kérdésemet viszont még sem tudom magamban tartani Missy-ről, mégis csak érdekel az a lány, hiszen a bátyám küldött hozzá és nagyon kedves is. - Oh, értem már. - bólintok egy aprót, csak picit megy át a képem fancsaliba. Na nem a szerelem része miatt, csak hát nekem ez még annyira... mármint a szerelem nem, az jó, mint a mesékben a hercegnőknél, csak ugye láttam én már mást is a suliban az idősebbektől, meg anyuék a szájra puszik, a csók, ami még a kisebb gond, a sulinál annál furábbat is láttam... nagyon furát! - Szóval... akkor ti is szoktatok úgy... nyalakodni? Az tiszta undi! - igen itt azért kicsit elkerekedik a szemem. Na jó ezeket a gondolatokat ki kell verni a fejemből. Nem akarok arra gondolni, hogy a bátyám és az a kedves szőke lány egymás szájában matatnak a nyelveikkel és... fúúúúj, az valami rémes. Nem, ilyesmi nem fog a fejemben járni, gyorsan ki kell verni. Hol vannak a kentaurok? - Megérzik a szagunkat, mint a farkasok? - igen suttogok, odafigyelek ám, legalábbis erre, legalábbis addig, amíg meg nem látom a fényeket. Annyit azért megteszek, hogy megráncigálom Darius ruhája ujját, ha magától nem venné észre őket, de naná, hogy az ellenkező irányba akar menni. Nem is értem miért. A fények olyan szépek! Tényleg szépek, akkor miért kell nekünk pont más felé menni? Miért? A karomat ugyan kicsit húzza, de engem a fények kötnek le és ha tudom, akkor egy erőteljesebb rántással megpróbálom kiszabadítani magamat. Mintha csak úgy érezném, hogy az apró pici fények magukkal ragadtak és nem tudok másfelé pillantani. - Nézzük meg ezt... kérlek! Olyan szép! - suttogás, igen suttogok én, a kérlek szócskát még jól el is nyújtom, hogy olyan igazán nyafogós legyen, kérlelős, csak a nagy szemekkel nézés marad el ezúttal, mert hogy nagyon is a fények után próbálok indulni, egyre gyorsuló léptekkel, ha csak Darius nem akar erőteljesebben megállítani, bár félő, hogy annak esetleg erőteljesebb nyafogás, vagy hiszti lenne az eredménye. Eddig is alkalmazkodtam, most egy kicsit lehetne az, amit én akarok és én meg akarom nézni azokat a fényeket!
És jön majd a következő, vagyis ott a bál is már, halmozzuk az élvezeteket. 
//
Cuki mint egy eperhabos tejszínes torta. 
//
//
//
