Alexander V. Spark
Főkarakter: Kathleen Morgenstern
Teljes név: Alexander Vincent Spark
Születési hely és dátum: London, Egyesült Királyság, Május 26., 1979
Csoport: Mardekár
Patrónus: Fehér Szarvasbika
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: 7. évfolyam
Képesség: -
Kiemelkedő tudás: -
Jellemed kifejtése
Mindig jót nevetek magamban, mikor belegondolok szüleim névválasztásába, de persze szigorúan magamban. Mikor megszülettem még nem tudhatták, ám egyáltalán nem illik hozzám a keresztnevem, - noha kettő is van belőle - de hiába, minden elvárásuknak nem felelhetek meg, még ha törekszem is rá. Aminek ellenben sikerrel megtudtam, az a származásom. Nem mondom, hogy büszke vagyok rá, hisz csak ide születtem, nem olyasmi ez, amit magamtól értem el, ennek ellenére szeretek brit lenni, és ha akarnám se tagadhatnám le, ahogy azt sem, hogy felsőbb körökből származom, bár ez sem az én érdemem, noha törekszem arra, hogy visszafizessem, amit a szüleimtől kaptam.
Ami a legszembetűnőbb mindenki számára, az a modorom. Igyekszem mindig udvarias lenni, nem vagyok tolakodó, sokkal inkább visszafogott, és talán mondhatom, hogy a könnyed csevej a specialitásom, illetve a mérsékelt panaszkodás sem áll messze tőlem, ahogy a szarkasztikus humor sem. Ha tehetem, mindig igyekszem elkerülni a kellemetlen helyzeteket, azok kezelése csöppet sem az erősségem, talán ezért sincs senkivel olyan beszélgetésem, ahol a vélemények ütközhetnek, vagy épp annak magánélete kerül szóba. Fontosnak tartom, hogyan ítélnek meg az emberek, ezért törekszem a figyelmességre, azt vallom, hogy az ördög a részletekben rejlik. Apró gesztusokkal könnyen elnyerhető mások szimpátiája, egy fél vállról vett dicséret is mélyen megragadhat valakiben, ahogy a jelentéktelennek tűnő szívességek is. Ha ütközik valakivel a véleményem - ami igen ritka - általában megadóan viselkedem, arra tanítottak jól válogassam meg a csatáim, én pedig így teszek: nem csatázom, se szóban, sem fizikailag. Nem érzem úgy, hogy lenne olyasmi, amiért érdemes küzdenem. Inkább a passzív szerepben érzem magam otthonosan, nem törekszem, hogy irányító pozícióba kerüljek. Nem vagyok ambiciózus, nincsenek nagyratörő terveim, nem gondolkodom igazán jövőn, azt teszem, amit apám mond nekem, azt pedig ellentmondás nélkül. Ahogy a jövő, úgy a múlt sem fontos számomra, nem ragaszkodom hozzá, ha fogalmazhatok így, igyekszem a jelenben élni. Nem vagyok aggodalmaskodó típus, nem szoktam sokat görcsölni semmin, és igazán nem zavar vagy bőszít fel, amin más már rég felpaprikázta volna magát. Noha a családom hagyománytisztelő, és édesapám konzervativizmusa rám is átragadt, ám azzal együtt édesanyám liberális gondolkodás is. Hagyom, hogy mindenki úgy éljen, ahogy szeretne, igyekszem senkit sem korlátozni a saját életében, vagy épp elítélni cselekedetei miatt. Az apám elvárja, hogy figyeljek a saját, illetve a családom megítélésére is, amíg nem rontom el a hírnevem, és az elvárásoknak megfelelően teljesítek addig a mozgásterem megvan, ezt pedig előfordul, hogy kihasználom. Függőnek semmiképp sem mondanám magam, de nem vetem meg sem a dohányt sem az italt. Ahogy a múlthoz sem ragaszkodom, úgy különösebben a szokásokhoz sem. Ha tehetem mindig új dolgokat próbálok ki, széles látókörrel és érdeklődéssel fordulok a világ felé, noha igazán nincs kitartásom semmihez, így csak felszínét súrolom mindennek, amibe belekezdek, bár megvan bennem a potenciál. Talán ez, és az ambíció hiánya az, ami megakadályoz a nagyobb célok kitűzésében, ezért is követem az apám által kikövezett utat, és élem az életem kissé unott és szórakozott módon.
Megjelenés
Ha megengedi az elején ragaszkodjunk kizárólag az objektív tényekhez. Magasságomban kicsit talán az átlag fölé sorolható vagyok, a magam 182 cm-vel, ám testalkatilag már nem. Tény, hogy széles vállal és keskeny csípővel rendelkezem, és a pubertásnak, illetve az alkalmi sportoknak hála akad rajtam izom itt-ott, de semmiképp sem lennék versenyképes egy harcban, már csak azért sem, mert nem az én asztalom. Fejszerkezetileg inkább hosszúkás, megnyúlt forma jellemez, mintsem széles, ami elmondható az orromról is, a füleim pedig, bár arányaiban nagyok a fejemhez képest, de inkább hozzá simulóak, mintsem elállnak. A hajam hossza és sűrűsége abszolút nem mondható állandónak, hol röviden hagyom és kissé megritkítva, máskor pedig engedem megnőni, amíg már bele lehet túrni, ekkor kicsit olyan, mintha göndör fürtjeim lennének, noha ez csak a látszat. Alaphelyzetben egyenes, vastagabb szálú, barna a hajzatom, - és innentől már szubjektív véleményre váltanék - amit igyekszem mindig kordában tartani, az alkalomnak megfelelően viselni, az pedig szinte sosem fordul elő, hogy legalább kicsit ne igazítsam meg, mielőtt kilépek a házból. Az arcszőrzetemre is annyira figyelek, mint a hajamra, sosem növesztem meg igazán, ám az enyhébb borosta rajtam is előfordul. Mégis a legmeghatározóbb ismérve az arcomnak, szigorúan mások szavaival élve az "ékkövei", a szemeim. Amikor azt mondom mások szavaival élek, azt azért teszem, mert én magam nem találok bennünk semmi különlegeset, így csak kívülállók jellemzése alapján tudom leírni. Színét tekintve halvány zöld, mandulavágású, egymáshoz közel ülő, ami mégis felkelti mások figyelmét, az a játékos csillogás, amit sugároz, mikor mosolygok, az ajkaimmal együtt azok is mosolyognak. Ajkakról jut eszembe, míg az alsó ajkam teltebb, addig, ahogy minden igazi brit embernek, a felső merev, szinte élettelen. Igen, ez a sztereotípia valós, kár is lenne tagadni.
A mindennapok keretei között ritka, hogy megváltozik a mimikám, grimaszolok, vagy a mosolygáson kívül másfajta arckifejezést öltök, ezzel elárulva az érzéseim, hisz mindig arra tanítottak, hogy azokat tartsam meg magamnak, nem illik mások arcába tolni. Ám ha kicsit felöntök a garatra, előfordul, hogy más is kiül az arcomra egy-egy szarkasztikus mosolyon kívül. A hátam egyenes, a vállaim leengedem, és mindig figyelek a megfelelő testtartásra, ahogy sok mást, ezt is fiatalon belém nevelték, noha a gesztikulálásról nem sikerült leszoktatnia senkinek. Messze áll tőlem a fellengzős stílus, és a túlzottan magabiztos kisugárzást is igyekszem kerülni, ennek ellenére egészséges önbizalommal rendelkezem, ez pedig a kiállásomon is meglátszik.
Persze mit minden normális ember én is viselek ruhát, mégis milyen modortalan dolog lenne, ha nem tenném. És bár nem vallom magam hiúnak, mégis megválogatom mikor mit viselek. igyekszem, hogy sose vigyem túlzásba, nem az a célom, hogy mások rosszul mutassanak mellettem, sem az, hogy felvágjak, egyszerűen csak arra tanítottak, hogy mindig alkalomhoz illően mutatkozzak, ahogy más téren is, itt is az arany középútra törekszem. Ha választanom kéne, milyen típusú ruházatot kedvelek a legjobban, egyértelműen az öltöny mellett döntenék. Nem lehet vele igazán mellé nyúlni, és majdnem minden helyzetben ideális. Persze nem mindig abban flangálok, megbújik a szekrényemben néhány egyszerűbb póló, nadrág, kardigán, ing, egy-egy sál és melegítő is, illetve az iskolai egyenruha, valamint annak tartozékai.
Életed fontosabb állomásai
Már késő délután fele jár az idő, kivételesen szép nap ez a mai, ezért is lehetséges, hogy a már lemenő nap sugarai oly könnyedén hatolnak át a fátyolfelhőkön, mint kés a vajon, és lopakodnak be a könyvtár hatalmas ablakain. Az asztalnál egy - olyan hetedik éve felé járó - kisfiú görnyed egy füzet felé, erősen grimaszolva vakargatja a fejét a ceruzájával, a feladaton tanakodva, miközben néha, csak egy pillanatra, de az óra felé sandít.
~ Mindjárt hat óra. Hat órakor van a tea idő, anya már biztos vár, de addig úgy sem mehetek, amíg ezt nem fejezem be ~ tűnődik magában.
Mögötte egy egyenes hátú, kissé komor arckifejezésű férfi ül egy karosszékben, egy kemény borítós könyvet olvasva, a mellette álló kis asztalon pedig egy üres csésze álldogál. Eddig elmélyedve olvasott, ám ahogy felnéz, arra lesz figyelmes, hogy a fiú az órára sandít. Lassan becsukja a kezében tartott kötetet, majd felkelve a székből, lassú, kimért lépésekkel a fiatalember mögé áll, egy határozott mozdulattal pedig a rá helyezi a kezét, aki ettől összerezzen. Finoman, ám határozottan kiegyenesíti a fiú hátát, majd a füzetére néz. Ahogy meglátja az üres lapot a szemöldöke följebb szökik, a homlokán pedig ráncok sora tűnik fel. Egy szót sem kell szólnia, a fiú pontosan tudja, hogy bajban van, így kissé bátortalanul, enyhén remegő hangon szólal meg, miközben apja keze még mindig a vállán pihen.
- Csak.. a helyes válaszon gondolkodom, menni fog... csak még egy kis időre van szükségem - nyögi ki végül félénken. A férfi egy szót sem szól, csak ellép a fiú mögül, majd a háta mögött összekulcsolja a kezét és lassú léptekkel az ablakhoz lép.
A csönd talán még jobban feszélyezi a fiút, mintha megdorgálnák, bár tudja magától is, hogy ha nem fejezi be hamar a feladatot odáig is eljutnak. Többször átfutja a szöveget, tépelődik, hogy is kezdjen neki, mikor egyszer csak, mintha villám csapott volna belé, felvirul az arca. Azonnal körmölni kezd, nem is hallatszik más a szoba csendjében csak a fali óra kattogása, és az ö íróeszközének sercegése a papíron.
Szinte mérnöki pontossággal, abban a pillanatban, hogy felcsendül a hat órát jelző ismétlődő, mélyen kongó hang, úgy a fiú száját is elhagyja egy vidám, hangos kész, ezzel apja tudtára adva, hogy elvégezte a feladatot. Ismét semmi reakciót nem kap, egy kissé rosszalló pillantáson kívül, amire le is süti a szemét. A férfi elveszi előle a füzetet, ő pedig villám gyorsan elpakolja a tanszereket, majd várakozóan az ajtó mellé áll, miközben apja arcát fürkészi, vajon mehet-e. Már nagyon rég rájött erre, de hiába minden erőfeszítése, nem tudja leolvasni a férfi arcáról mit is gondol valójában. Ez most sincs másképp, ahogy szemeit végig futtatja a sietve írt, kissé összecsapott külalakú sorokon. Várakozás közben az ajtó kinyílik, és egy elegáns, finom mozgású nő libben be rajta, kezében egy tálcával, majd a karosszék melletti asztalhoz lépve leteszi azt. A fiúnak oda sem kell néznie, tudja mi van a tálcán: egy csésze, tele apja kedvenc teájával, mellette egy kis kancsóban tej, és egy kocka cukor, mindig így issza. Az asszony a még mindig koncentráló férfi mellé lép, kecsesen köré fonja kezét, miközben fejét is annak vállára hajtja, de egy szót sem szól, nem zavarja meg, hisz ismeri már ennyire. Beletelik még pár percbe, míg a férfi a lap aljára ér, hiszen, ahogy minden másban is, most is alapos, ellentétben a fiával, ezt pedig szóvá is teszi.
- Több helyen nem veszel figyelembe részleteket, a levezetésben kihagyod a magyarázat egy részét, ezzel teljesen átláthatatlanná és kuszává válik az egész - dörmögi mély, határozott hangján, némi rosszalló éllel.
Bár nem komoly szidást kapott, a fiú szemeit mégis lassan, de biztosan elöntik a könnyek, így gyorsan lehajtja a fejét, hogy elrejtse azokat apja elől. Mint mindig, most is anyja kel védelmére kedves szavaival, az egyetlen dolog, ami igazán képes meglágyítani a férfi szívét.
- Ugyan, túl kemény vagy vele, hisz még csak gyerek - búgja a szokásos szavakat a férfi fülébe, aki egy ideig csak néz maga elé, majd végül ellágyulnak a vonásai és megszólal.
- Az igaz, hogy ez a szokásosnál nehezebb feladat volt, és csak kisebb hibákat vétettél. Szép volt, fiam - mondja ki végül a szavakat, amík bár egyszerűen hangzanak, mégis sokat jelentenek a fiúnak, nem is meglepő hát, hogy az arca azonnal kivirul, és egy széles mosoly terül szét rajta.
A nő egy lágy csókot lehet férje arcára, majd kézen ragadja a mosolygó kisfiút és kivezeti a könyvtárból, miközben az illően elköszön édesapjától.
***
Ahogy ott áll a hatalmas terem közepén, együtt az összes elsőévessel és meghallja a nevét, az addig is hatalmas gombóc a torkában, most a háromszorosára nő. Nem várja meg, míg még egyszer szólítják, azonnal elindul, noha kicsit botladozva. Úgy érzi, minden szem rá szegeződik, így még véletlenül sem követhet el olyan hibát, mint például az orra esést, vagy hogy a szék mellé üljön. Szerencsére sikerül eljutni a süvegig anélkül, hogy hülyét csinálna magából, ám a neheze csak most jön. Ahogy McGalagony professzor - azonnal megjegyezte a nevét, hisz sütött róla, hogy fontos ember, és hamar megtanulta, hogy az ilyen személyeknek mindenképp tartsa fejben a nevét - a fejére helyezte a süveget csak apja utolsói szavai visszhangoztak a fejében, miszerint sehova máshova nem kerülhet, csak a Mardekárba, a befolyásos emberek gyermekei mind oda kerülnek. Persze ezt a többi diák úgy meséli, hogy a sötét varázslók gyermekei kerülnek oda mind. Nem akarta és nem is merte mondani, hogy ő máshova vágyik, az apja sosem tűrte jól ha ellentmondanak neki. Az egyetlen, ami tartja benne a lelket, azok az édesanyja kedves szavai, ő mindig pontosan tudja mit mondjon, hogy jobban érezze magát, ez most sem volt másképp. Mielőtt felszállt volna a vonatra, a fülébe súgta, hogy ne aggódjon, mert bármi is történik majd, mindketten büszkék lesznek rá, és inkább élvezze az első napot. Persze nincs választása, ha apja azt mondta a Marderkár, hát úgy lesz, ezt pedig a süveg tudtára is adja. Az persze kérdőre vonja, mondván máshol jobb lenne neki, győzködi, nógatja, de a fiú csak nem adja be a derekát, így nem húzza tovább az időt: Mardekár. Megkönnyebbülve ugrik le a székről, ahogy a süveg lekerül a fejéről, majd gyors léptekkel leül a megfelelő asztalhoz, ahol néhány társa gratulálva fogadja.
***
Mint mindig, most is meggyűlik a baja a csokornyakkendővel. Valahogy nem áll össze igazán, melyik végét hol kell átbújtatni, és aztán hogy jön ki a csomó, de igazán nem is akarja megtanulni, hisz az anyja megcsinálja neki, amit tagadhatatlanul élvez. Szégyellni valóm vagy nem, de tizennégy éves fejjel még mindig élvezi az anyai gondoskodást. Nem is húzza tovább az időt, ellép a tükör elől, ki az ajtón, és elindul a jól ismert folyosón. A szülei és az ő szobája a ház építése óta egy szinten vannak, és csak egy folyosó választja el őket, ahogy a húga szobája is közvetlen az övé mellett volt, már a születése előtt is. Mikor még picit kölyök volt, akkor is sokszor járta végig ezt az utat, egyik szobától a másikig, az éjszaka közepén, maga után húzva a mostanra kissé leharcolt plüssmackóját. Jobban mondva a mostanra kidobott plüssmackóját. Az apja szerint túl nagy már az ilyesmihez, így kidobásra került. Persze nem ellenkezett, megtanulta már, hogy teljesen felesleges, ahogy akkor sem tette soha, mikor egy rossz álom után kérlelte a szüleit, hogy had aludjon a velük, az apja pedig elutasította. Végül mindig az édesanyja kísérte vissza az ágyához, takarta be, és maradt vele addig, míg el nem aludt újra.
Hiába a ruganyos, könnyed járása, az öreg deszkák most is hangosan visítanak a súlya alatt, ám a dúdolása elnyomja a kellemetlen zajt. Sosem szerette az efféle estélyeket, mint amilyen a mai is, de a ház urának szava szent, és bár nem mondta el miért, a mai különleges alkalom, egy fontos bejelentéssel egybekötve. Sok iskolatársa lesz itt, de ami lényegesebb, hogy a szüleikkel jönnek, és bár semmi kedve megjelenni, udvariatlan lenne, ha nem tenné, ezt apja igen sokszor elmagyarázta neki, ahogy azt is, milyen fontos, hogy jó benyomást tegyen. Mindig meglepődik, mennyivel gyorsabban megjárja ezt az amúgy nem túl hosszú távot. Ilyenkor döbben csak rá, hogy kezd ő is felnőni, legalábbis ha a magasságát vesszük figyelembe.
Egy pillanatra torpan csak meg az ajtóban, hogy az etikettnek megfelelően kopogjon, majd rákulcsolja kezét a fehérarany kilincsre, és egy könnyed mozdulattal elfordítja azt, majd belép a szobába, ám egyáltalán nem az fogadja, amire számít. Az anyja ilyenkor a húgával szokott a szoba közepén állni, egymás estélyiét és haját igazgatva, majd mikor belép széles mosollyal köszöntik, és mint már annyiszor, behívják, hogy kedvesen dorgáló szavak mellett megkössék a nyakkendőjét. Ám most sem estélyi, sem vidám mosoly, sem kedves szavak nem fogadják, helyette komor ábrázat, szomorú pillantások, és két hatalmas, teli bőrönd.
Hiába minden kérlelés, minden könny, szitok, semmi sem használ. Az egyetlen, aki meg tudná állítani, az-az a férfi, aki miatt most elmegy, de ő nem tesz semmit, csak áll, egyenes háttal, szilárd, határozott tekintetével, rezdületlen arccal, ahogy mindig is teszi.
***
Azóta három év telt el, és bár azt az ígéretet kapta, hogy majd írnak neki, egy levél sem érkezett, még csak egy képeslap sem. Sosem derült ki számára, mi volt a távozásuk oka, sem az, hogy hová mentek innen, és mindenki, akinek van némi esze, az nem kérdez rá a ház uránál, így a fiú sem. A személyzet is csak halkan sutyorog néha róla, de amint meglátják, hogy a fiatalúr, vagy annak édesapja közeledik, rögvest elhallgatnak és visszatérnek a dolgukhoz. Csak néhány alkalommal fordult elő, hogy belefeledkeztek a pletykálásba, és nem vették észre a fordulóban álló fiút, de csak foszlányokat kapott el a beszélgetésből, mint például "a fiatal asszony nem engedte, hogy elvegye a jövőjét", vagy hogy "túl korai még, hogy egész életre válasszon", ám soha semmi konkrétumot, amiből elindulhatott volna. Ahogy az idő telt, elérkezett a Roxfortban töltött utolsó év, ezzel pedig a pályaválasztás kérdése, noha ez a feladat, a látszat ellenére, nem a fiúra vár.
***
Remek karit dobtál össze, ezek a hosszú jellem és kinézet leírások mindig csak nagy pislogást csalnak elő belőlem, az enyémek sose ilyen terjengősek, szóval le a kalappal. 
