Sheilah & Silent

Sheilah & Silent

Gondoltam, hogy lesz némi problémája az ajánlatommal. Nem is gondoltam, hogy egyből bele egyezik. De nem is igazán érdekelt. Ha ő nem teljesíti az alku rá eső részét, akkor bizony búcsút mondhat nem csak a Roxfortnak, de még a boszorkány múltjának is. Alig, hogy nyújtotta a kezét, szinte vissza is rántotta. Amúgy sem állt szándékomba kezet rázni vele, maximum csak a talárját rángattam volna meg. Azt mondta a főzetért megy vissza, így én hátradőltem, karba tettem a kezem és vártam. Azonban, ahogy az ajtóhoz ért nem tudta kinyitni. Először csak egy egyszerű zárnyitó varázsigével próbálkozott, utána már kicsit durvább átkot is bevetett. Pár perccel később az ablaknál is megpróbált kijutni, de ott sem sikerült.
Becsukott szemmel gondolkodtam. Nem csak azon, hogy mégis hogyan juthatnánk ki, hanem azon is, hogy ki és milyen varázslattal zárt be ide. Ha kitalálom az átkot, meg is tudom találni a megoldást. Egyszerűbb lenne a dolgom, ha nálam volna az a könyv, amit nem rég vettem a ki a könyvtárból. Abba olyan varázslatok is voltak, amelyeket én még nem ismertem. Alig bírtam normálisan gondolkodni a fájdalomtól. A lábam még mindig iszonyatosan fájt és nem bírtam megmozdítani. Eléggé hasznavehetetlennek éreztem magam ebben a helyzetben. Bár az is igaz, hogy a lány kiabálása sem segített túl sokat.
− Rendben van, segítek. Menj oda az ajtóhoz és mond el azt a nyomorult varázsigét. Ennyire bonyolult volna? – Nem foglalkoztam a reakciójával. Továbbra is behunyt szemmel törtem a fejemet. Próbáltam minél több dolgot felidézni a könyvből. Szinte semmire sem jutottam.
− Biztosan egy idióta mardekáros szórakozik! – mondtam már nyitott szemmel.
Jól tudtam, hogy ki van velem összezárva egy helyiségben. De a jelenlegi pillanatban akár ordibálhatott is volna velem. Egyáltalán nem zavartattam magam. Szerintem már sejtette, hogy nem igazán szimpatizálok a csoportjával, de ha eddig nem esett volna le neki, akkor most megtudta. Kivéve, ha annyira sötét, hogy még ebből sem érti meg.
Némán bámultam magam elé. Nem foglalkoztam különösebben a mellettem lévő lánnyal. Gondoljon, amit csak akar rólam. Ha úgy érzi, nem segítek, akkor nagyon téved. Azt próbálom kitalálni minek a segítségével, juthatunk ki. Azt, hogy ezt csöndben teszem, és nem kötöm az orrára már más. Nem vagyok köteles mind egyes gondolatomat megosztani vele. Örüljön inkább, hogy nem változattam itt helyben egy patkánnyá. Bár szívem szerint már rég megtettem volna.
− Egyébként meg te győztél a párbajban, akkor biztosan sokkal okosabb vagy, mint én. Szóval hajrá! Nyűgözz le azzal a mérhetetlenül nagy tudásoddal! – mondtam miközben hanyatt fekve néztem rá.
És bár elsőre úgy tűnt, hogy nem foglalkozok tovább a kijutásunkkal és végleg feladtam, valójában tovább törtem a fejem miként is szökhetnénk meg innét. Legelőször is, ki kéne találnom, hogyan segítsek a fájó lábamon. Másodszor, meg el kéne hallgatatnom ezt a libát, vagy legalábbis lecsillapítanom, amíg valaki erre nem téved. Mondjuk ez még mindig jobb, mint hogy egyedül halálra unnom magamat. Így legalább lesz, egy kevés távpontom mire számítsak a mardekárosok közelében, ha majd arra kerül a sor. De addig meg el kell viselnem néha a társaságukat, ami szerencsémre olyan ritkán következik be, hogy várhatóan nem fogok teljesen megőrülni tőlük. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy ennél a lánynál is még ép elméjű leszek, ha kijutok innen.
− Esetleg, ha befejezted a fölösleges próbálkozást, akkor elüthetnénk az időt egy kis beszélgetéssel. De tőlem akár csöndben is maradhatunk, csak ne csapjál ekkora zajt. – mondtam, majd ismét mosolyogva a mellettem lévő ágyra mutattam.

Sheilah & Silent

A lány volt az. Nagyon másra nem is számítottam. Az lepet volna meg, ha tényleg hív nekem egy ápolót. De így csak még jobban kifejezte, hogy mennyire kiszámítható. Igazából mindegyikük az volt. Túlságosan sablonszerűen dolgoztak a mardekárosok. Még ha azt is hitték, hogy az ő ötletük milyen egyedi nem volt az. Minden csíny, amit eddig kitaláltak, már egyszer valaki megcsinálta. De amúgy sem volt túl sok új ötletük. Bár valóban néha elég lenyűgöző volt az, hogy milyen sok mindenre képesek a célúk elérése érdekében, ez nem változtatott a tényen, miszerint utáltam őket. Ha megláttam akárcsak egyet is, akkor azonnal leléptem. A legtöbben azt hitték azért teszem, mert félek tőlük. Csakhogy nem ez volt a helyzet. Egyszerűen nem bírtam megmaradni velük egy légtérben. És ha mégis, azt is csak azért, hogy minél többet tudjak meg róluk. Ugyan ez volt a helyzet a mostanival is. Nem akartam, hogy ez a lány bármit is tegyen értem. Jól tudtam, hogy úgysem fog.
Az, hogy a szolgájának hívott, nem különösebben érdekelt. Kellet volna? Ügyet sem vetettem rá. Így legalább hamarabb fel tudom majd bosszantani. Bár tény, hogy a jelenlegi pillanatban nem ez volt a célom. Az ápolóval meg szimplán csak ide akartam csalni. Talán nem voltam elég ironikus? Vagy minden egyes ilyen hozzászólásomnál majd hozzá kell tennem, hogy persze csak képletesen mondtam? Bármi is legyen az indítéka annak, hogy ennyire komolyan vett nem volt érdekes. Most csak azt akartam, hogy meghallgassa az én ajánlatomat. Ám mielőtt én bármit is mondhattam volna, ő megszólalt. Azt mondta van valamije, amivel meg tudna gyógyítani. Sejtelmem sincs mire gondolhatott. De jelenleg nem volt jobb választásom. Bele kellet egyeznem. Ám a kikötéseivel lettek volna még problémáim. Nem voltam biztos benne, hogy ugyan abban akarnánk megállapodni és ez így egy kicsit megbonyolította volna a dolgokat. Nem akartam így látatlanba belemenni az ügybe, de szükségem volt a gyógyszerre.
− Rendben van. De előbb… Relaxo. – mondtam, miközben a pálcámmal a lány felé suhintottam. Ő azonnal megbénult, de mivel ez csak ideiglenesen hat, gyorsnak kell lennem. – Sajnálom, de nem tudhatom, hogy nem akarsz-e átverni. És így, hogy most már biztosan rám figyelsz, előbb elmondanám az én ajánlatom. Te ideadod nekem a gyógyszert, és én senkinek sem fogok erről fecsegni. Ugyanakkor te sem fogsz. Elég érthető voltam?
Valójában nem vártam semmiféle reakciót a kérdésemre. Szimplán reméltem, hogy képes lesz felfogni, és megérteni. Nem tudom, hogy mennyire jártam sikerrel, de a remény hal meg utoljára. Az meg hogy megbénítottam, pusztán csak önvédelem volt. Nem akartam semmiféle kellemetlenséget okozni neki, csak attól tartottam, hogy esetleg még a végén egérré változtat. Mindenesetre, remek érzés volt, hogy most én tudtam meglepni őt valamivel.
A varázslat viszonylag hamar elmúlt. Bevallom tartottam tőle, hogy esetleg örökre úgy marad, mert ezt a varázsigét még nem igazán használtam eddig. De ahogy elnéztem nem tettem benne különösebben kárt. Azonban volt egy olyan érzésem, hogy kisé talán magamra haragítottam a lányt. Elvégre mégiscsak én voltam a sérült, akit egyszerű lett volna felül múlni. Tény hogy én viszont a meglepetés erejével éltem, ami minden esetben nagyobb előnyt hoz.
− Ó, és ne feledd! Csupán egyetlen szavamba kerül, és azt sem fogod tudni, hogy melyik bolygón vagy! – figyelmezettem. Ismét elmosolyodtam, és hátradőlve vártam az új mardekáris kis barátom válaszát.

A lépteim halkan visszhangoztak a folyosón. Mikor meghallottam a lány hangját, hogy menjek vissza csak elhúztam a szám. Megvontam a vállam és folytattam az utamat. Ha eddig nem volt hajlandó társalogni, hagyjon is békén. Megtettem, amit megkövetelt a haza, nincs már neki semmiféle mondanivalóm.
A legközelebbi ablaknál megálltam és kikukucskáltam. Az egyik mardekáros társam éppen a kisebbekkel szórakozott. Vigyorogva néztem, ahogy megleckézteti őket, a valószínűleg el sem követett bűneikért. Erről eszembe jutott, hogy kihagytam a lehetőséget, hogy új "barátnőmet" fejjel lefelé lógatva hozzam föl, hogy mindenét megcsodálhassa mindenki.
- Miért ilyenkor jut ez eszembe? - nevettem fel kínosan.
De ami késik, nem múlik. Valamint, hogy felhánytorgassuk a múltat, szintén eszembe jutott, hogy ez az üresfejű libuska hercegnőnek szólított. Elégedetten néztem magam elé. Valóban találó megnevezés volt, ugyanis ő hozzám képest egy duplanulla. A szolgám lehetne esetleg... de még a végén szégyent hozna szegénykékre. Önkéntelenül is elmosolyodtam, hogy ennyire jó hasonlatot találtam. Én a hercegnő, ő pedig csak egy szolgám.
A hercegnővel csak egy gondom akadt, méghozzá, hogy mindenki valószínűleg kényesnek tartja őket. Nos, itt a példa, hogy a kivétel erősíti a szabályt, mert én egy cseppet sem vagyok nyávogós, mindenkinek megmondom a tutit. Na igen... vissza kéne mégis mennem, hogy közöljem az álláspontomat. Komolyan, ilyen nincs! Undorral ballagtam vissza gyengélkedő felé.
Az ajtó előtt tépelődtem, hogy tényleg jó ötlet-e visszamenni, vagy hagyjam az egészet a francba.
A kulcslyukon keresztül belestem, még mindig az ágyban feküdt. Hatalmas késztetést éreztem, hogy berontsak és egy jó erős felejtés átkot küldjek rá. De olyat, hogy még a nevére se emlékezzen. Apropó, még azt sem tudom, hogy melyik házba tartozik és mi a neve. Persze ez a két dolog érdekelt a legkevésbé. Nem fog összedőlni a világ, ha olyan boszorkányt intézek el, akinek a nevét se tudom. Ez így egy kicsit sántított, szóval próbáltam kordában tartani magam.
Miután lehiggadtam és visszatért a gúnyos arckifejezés az arcomra, készen álltam, hogy visszamenjek. Halálosan nyugodtan léptem be, méghozzá szó szerint. Egy arcizmom se rándult, sütött rólam kiegyensúlyozottság. Még én magam is kissé meglepődtem, hogy ennyire higgadtan sikerült a bejutás.
- Na, talán hiányoztam a szolgámnak? - küldtem egy bájos mosolyt.
Tényleg igyekeztem kedvesnek látszani. A mosolygás nem volt az erősségem, a szájam sarkánál kicsit összerándulhatott valamelyik izmom. A legjobb színészi vénámat vetettem be, arra biztos nem számított, hogy voltaképp kedvesnek is tűnhetek, ha akarok. Próbáltam úgy viselkedni, ahogy a mugli rajongóimmal szoktam nyáron. Hirtelen rájöttem, hogy mennyire hiányzik az éneklés... és a hangos üdvrivalgás...
Nem tudom, hogy leolvadt-e a mosoly az arcomról, vagy sem, ezen gondolat közben, mindenesetre igyekeztem visszatérni eredeti szándékomhoz.
- Tényleg szeretnéd, hogy ápolót hívjak? - néztem rá nagy szemekkel. - Úgy hallottam, hogy szabadságot vettek ki, valamilyen különleges okból, nem sok esélyt látok rá, hogy összefutnék velük.
Sajnálkozó arckifejezésre váltottam. Igazából eszem ágában sem volt ápolót hívni, tanárt meg még kevésbé. Tulajdonképpen nem féltem attól, hogy kaphatok egy fülest, ugyanis eddig, már több mint száz alkalommal keveredtem bajba és úsztam meg szinte mindet büntetlenül. Egyébként is, túl lusta vagyok ahhoz, hogy egy tanárért futkározzak, ráadásul nem is saját célból. Ennyire önzetlen azért nem vagyok! Talán egy alku beleférne... de még azért agyalok rajta. A pálcámat a biztonság kedvéért feltűnésmentesen, tényleg észrevehetetlenül a kezembe vettem.
- Nos... nem tudom mit kellene pontosan tennünk. Tudnék adni valamit, amivel begyógyíthatnám a sebedet, de lenne pár kikötésem...
Egy száz karátos (ha van ilyen) mosolyt villantottam. Kíváncsi vagyok a reakciójára. Igazából tényleg van a sebére gyógymódom, de ugyebár semmi sincs ingyen.

Igazából egyáltalán nem zavart az, hogy megforgatott a levegőben. Sőt mi több elég jó érzés volt. Forogni a levegőben és közben semmit sem csinálni… Nem tudom, hogy miért hitte azt, hogy ez nekem olyan rossz érzés lesz. Olyan volt mintha repülnék. Ő viszont bizonyára nem erre számított, így csak nyers szavakkal közölte velem, hogy most már kiszórakozta magát és mehetünk.
− Én viszont még mindig élvezem. Marathatnánk is egy kicsit! – mondtam, majd gúnyosan rámosolyogtam.
Az út a gyengélkedőre rémes volt. Amikor azt kértem vigyen el nem gondoltam, hogy ennyire szerencsétlen lesz. Ha ezt tudom, megvártam volna, amíg valaki más arra téved. Vagy megoldottam volna egyedül. Az utóbbi lett volna valószínűleg, de még az is jobb lett volna, mintsem, hogy ennyit szenvedjen. Talán olyan nagydolgot kértem? Csupán azt akartam, hogy vigyen el. Azt egy szóval sem mondtam, hogy kézbe, vagy, hogy egyedül. Hívhatott volna valakit segíteni is. Bár akkor valószínűleg ott is hagyott volna. De akkor is levitációs bűbáj megoldotta volna. Hogy ennyi esze ne legyen valakinek!
Amikor odaértünk, szó szerint az egyik ágyra dobott. Azt még láttam, hogy a mellettem lévő ágyra ráfekszik, de aztán becsuktam a szememet. Megpróbáltam pihenni. Mert bármennyire is feldobott ez a kis küzdelem, mégis csak vesztettem némi vért. Azonban nem bírtam elaludni. Hiába nem volt senki rajtunk kívül, a lány az állandó mocorgásával akkora zajt csapott, hogy az fájt a fejemnek. Nyikorgott az ágya, állandóan sóhajtozott, hogy lehetne ezt mégis kibírni? Mégsem szóltam egy szót se. Azok után, hogy úgy felhúztam a rengetegbe a hallgatásommal, úgy gondoltam, hogy talán ismét sikerül és akkor majd hajlandó lesz hozzám szólni. Azonban ez még sem következett be. Hosszasan feküdtünk az egymás melletti ágyakon egyetlen szó nélkül.
Azonban egy perccel később hallottam, ahogy felkel és elindul kifelé. Abból, amit mondott sikerült leszűrnöm, hogy ismét jól felhúztam, és persze azt, hogy távozni készül. Igazából hagyhattam volna, de bármennyire is idegesített ez a mardekáros, eléggé szórakoztató volt az állandó dühkitörése. És legalább addig itt akartam tartani, amíg egy ápoló be nem jön. Ha tovább nem is tudtam volna.
− Ha már úgyis arra mész hercegnő… -- kezdtem és elmosolyodtam, amikor hallottam, hogy a léptek megálltak. – Szólnál egy ápolónak? Vagy tudod mit? Nem is kell. Inkább hívd ide az első tanárt, akivel összetalálkozol. Volna neki egy jó sztorim.
Reménykedtem benne, hogy ezzel most meg tudtam fogni. Elvégre egyikünk sem akarná azt, hogy lebukjunk. Tény, hogy ő nagyobb bajba kerülne, mint én, de még én magam sem szándékoztam erről olyan nagyon cseverészni bárkivel is. Jobb lenne, ha ez kettőnk között maradna. De ha bárkinek is egy szót is mer, szólni, gondolkodás nélkül törlöm az összes emlékét velem kapcsolatban. Ha van esze, és használja is, akkor hallgatni fog róla. De ha nincs… Búcsút inthet a féltett kis varázslatainak.
Nem sűrűn érdekelt, hogy visszajön-e. Ha igen, akkor lesz társaságom egy rövid ideig. De ha nem az sem tragédia. Számtalan olyan varázsige létezik, amivel el tudom magam szórakoztatni. Pusztán jobban örülnék az emberi társaságnak. Még akkor is, ha az egy mardekáros. Bár mondjuk abból is származhat előny! Az indulatosságát felhasználva, akár „véletlenül” kikotyoghat valamit nekem a csoportjáról. Vagy arról, hogy egész pontosan mit is szoktak csinálni, amikor épp nem valami csínyen törik a fejüket. Már ha persze szoktak gondolkodni. Vagy ha elég ügyes vagyok, akkor még a jelszavukat is kideríthetem és onnantól kezdve már gyerekjáték lesz bármit megtudni róluk. Csupán a megfelelő kérdést, a megfelelő időben kell feltennem.
Ahogy gondolkodok, újra meghallom, hogy valaki sétál. Erre felé jön. Talán a lány az, vagy az egyik ápoló. Lényegtelen. Bárki is legyen az, már úgysem számít.

Mióta is tartozom én a segítőkészek közé? Ahogy tudom, soha nem voltam megáldva ezzel a "tudással". Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen tantárgyat is be kéne vezetni. Természetesen megbuknék belőle, de egy cseppet sem zavarna. A tudat, hogy tovább idegesíthetném a tanárokat nagyon felemelő lenne. Kár, hogy mindez soha nem fog megtörténni...
A párbajnál egyetlen dologért küzdöttem, a dicsőségért. Láttam a lány tétova arcán, hogy nem érti honnét veszem az átkokat, de amiről nem tud, nem is fájhat neki. Ellenem meg nem mert használni semmilyen veszélyesebb varázst. Komolyan nem értem... hogy akarhatott így győzni? Én persze nem zavartattam magam, elég mocskosan játszottam. Még szerencse, hogy olyan átok találta el, ami nem tett olyan nagy kárt benne. Nem is tudom milyen helyzetben lennék, ha egy durvább ártás talál célba, még a végén tényleg kicsaptak volna.
Mikor meghallottam, hogy elismerte a győzelmem legszívesebben otthagytam volna elvérezni és egy felejtés átokkal intéztem volna el az egészet. Ami meg a rúgást illeti, fel se vettem, csak egy kissé meglepődtem. Még egy szidásnál is gyengébb volt, de persze higgye azt, hogy így egyenlíthetett. Nem tudja, hogy hányszor voltam szorult helyzetben és égettem meg magam. Honnan is tudhatná? Soha senkinek nem beszélek a múltamról és valljuk be őszintén, nem is szeretnék.
Amikor meg megemlítette, hogy a gyengélkedőre vigyem, azt hittem ott kapok röhögőgörcsöt. Én? Cipljem?! Minek képzel ez?! Sajnos a tanárokkal most nem akartam konfliktust, így, úgy ahogy beleegyeztem.  
Kicsit sem gyengéden, hogy további fájdalmakat okozzak, a pálcám segítségével mozdítottam el.
- Mobilicorpus. - suttogtam.
Ez a bűbáj tökéletes volt arra, hogy lebegtessek valakit. Mielőtt azonban az úti cél felé indultam volna vele, szórakozásképpen jó párszor megpörgettem a levegőben. Elképesztően élveztem, lehet gyakrabban kéne ezt másokon is próbálgatnom. Hihetetlenül boldog perceket szerezhetnék magamnak és egyúttal másokat az őrületbe kergetnék. Tökéletes.  
- Azt hiszem kiszórakoztam magam, mehetünk. - vetettem oda nyersen.
Az út sokkal hosszabbnak tűnt mint általában. A súlya nem különösebben zavart, de mégis olyan volt, mintha egy hetven tonnás rozmárt cipelnék... vagy egy vízilovat.
Most pedig itt fekszem mellette a gyengélkedőn egy betegágyon és várom, hogy valami életjelet mutasson. Kíváncsi vagyok, hogy mit érzett, amikor megsebeztem, csak ezért fekszem még itt. Egyáltalán nem vagyok rossz állapotban, sőt talán egy kis adrenalin többletem is lett.  
Hosszú ideje bámultam a plafont és rájöttem, hogy ez elég unalmas tevékenység. Feltápászkodtam és csillogó szemmel ugrottam le az ágyról, eszembe jutott, még rengeteg elvégezetlen teendőm van hátra. Ha pedig nem szándékozik társalogni velem, esetleg rám figyelni, miért várnám meg azt, hogy mikor lesz jól? Nem is értem eddig miért dekkoltam itt, mindjárt belehalok a semmittevésbe. Elcsoszogtam az ajtóig, még utoljára visszanéztem és megszólaltam.
- Én leléptem, azt teszel amit akarsz, ha alszol, ha nem, engem tovább nem érdekelsz.
Végre... kiléptem az ajtón és résnyire nyitva hagytam, hátha meggondolja magát és utánam kiált. Ezt az eshetőséget elvetettem, de ki tudja? Pedig olyan kíváncsi voltam mit érzett. Megráztam a fejem és savanyú képpel lépkedtem lassan tovább.