Laura és Raziel

Nem szeretek naivként gondolni magamra. Talán bizonyos dolgokban az vagyok alkalomadtán pedig, de számomra a felnőtté válás égetően sürgős kérdés volt úgymond, bár a kamaszkort senki sem tudja megkerülni, mégis, olyan dolgok nyomasztottak, melyek a legtöbb tizenévest elkerülik, sőt, még csak elgondolni sem tudnák. Az efféle dolgok pedig elmossák a naivitást, a gyereki ártatlanságot... Már, ha volt affélém, ebben nem vagyok bizonyos. De a látszata megmaradt, a kép, mely megtartására ügyelek. A leány köszönetét bár tudomásul veszem, nem méltatom szavakkal. Annyira régimódi, finom illem-lovag nem vagyok, most épp semmiképpen se. Igaz, azt sem tudom, hogy őt eleddig mennyire illették egyáltalán bármely formájával is az illemnek, hogy az etikettel nem teljesen van tisztában, azt néhol azért érezni vélem, ha mást nem az apró feszengésekre utaló nyomok...
– Kiöltözve? – kérdem szórakozottan – Az azért túlzás lesz, mégsem épp egy öltöny... – jegyzem meg, visszafogott tiltakozás ez, mert persze az itteniekhez képest talán tényleg túlöltöztem. Ez nem azt jelenti, hogy én estem túlzásokba, hanem hogy ők ennyire... Ilyenek. – Ezek szerint gyakran jár erre? – kérdezek azért vissza, hiszen szavai némi - negatív - tapasztalatot sugallnak.
– Igen, nos, részben talán épp ez vonzott ide – felelem. A látszólagos józansága. Ma nem áldozatot vadászok, nem az elesett szerencsétlent kutatom, akit elrabolhatok, majd szétszaggathatok az első adandó lehetőségnél, vagy megerőszakolhatok egy sikátorban. Mily' szerencse is ez itt egy-két alak számára... S, hogy a leány mennyire fogja ma még kiütni magát? Nos, ez nem csak rajtam múlik szerencsére.
– Köszönöm – felelem szavaira eztán, észrevétlen megkönnyebbüléssel; egyfelől így mégiscsak kellemesebb-kényelmesebb a társalgás folytatása, másfelől, nem szúrt le még csak burkolt módon sem, amiért megengedtem magamnak a kérdést. Bár ha így tesz, se hatott volna meg igazság szerint, legfeljebb csak egy halom újabb udvariassági kört zúdít vele a saját maga nyakába.
– Á, értem... Ezek szerint már végeztél egy ideje itt – jegyzem meg, hiszen az ember a nosztalgiavasútra általában nem a végzés utáni első évben száll fel. Bár ki tudja; ezzel együtt is csak óvatos érdeklődés ez az életkora felől, a nyílt kérdést mellőzve. – S ha jól értem, nem is épp errefelé dolgozol – teszem hozzá, a világos kérdést ezúttal is hanyagolva, de alighanem így is érti a fel nem tett kérdésből is az érdeklődésem tárgyát: mit dolgozik? Na meg merre?

Kölcsönösen fiatalabbnak nézzük egymást, mint amennyi, tán a szavai, a modora intő jel számomra ugyan, ez nem egy Roxforti tizenéves... De ki tudja, talán végzős egyetemista még lehet épp. Arra nem is gondolok, hogy börtönviselt halálfaló... Igaz, talán ő se gondol efféléket rólam, bár igaz ami igaz, a börtönviselt nem is lenne épp igaz. És hithű halálfalónak sem nevezném magam... Ahogy még sok minden másnak sem, de nincs itt az ideje, hogy magamról beszéljek, pláne nem ilyesmiket. Szavaira csak egy könnyed biccentést kap, többet nem, nem kívánom túlragozni a dolgot, nem, mintha ne lehetne még, az angolok elvégre ennek mesterei; de annak nem itt van a helye. Meg untat is.
– Máris intézem – villantok rá egy mosolyt, s hozatok is neki tehát egy pohárral a kért italból, nagyvonalú gesztus ez a részemről, remélem, értékeli. Az udvariassági kört ezúttal kihagyom, a "Parancsoljon, hölgyem. Egészségére!" csupán a kiszolgálótól hangzik el. Nincs kedvem ismételni. Mivel az én italom még megvan, így nemet intek a kérdésre, egyelőre nem kérünk mást - hacsak persze a szép hölgy másképp nem dönt.
– Mindenki... Annál jobb kedvelem egyedibbnek érezni magamat azért. – felelem lassan, majd haloványan elmosolyodom – Ráadásul akkor a végén mindenkit meghívhatnék itt... Ámbár az említett egy pohárkán talán a többség már túl van mondjuk – teszem hozzá szórakozottan. Igazság szerint a nagy többség túlvan már azon meglátásom szerint, de ez cseppet sem meglepő azért.
– Raziel. Örvendek! – mutatkozom be én is, némi gyors hezitálás után a valódi, használatban lévő nevem említve neki. Bár igaz, ha ő akarna megtalálni, neki könnyebb dolga lenne, az én nevem azért jóval ritkább... De ezzel együtt is megtartom magamnak az Arkell-t, az talán túlságosan is beszédes lenne.
Eztán beleiszok poharamba, s csak aztán szólalok meg újból.
– Remélem, nem bánja, ha tegeződnénk? – kérdem finoman, csak azért ajánlva fel a lehetőséget, mert érzem, kellemetlen neki az udvariaskodás. Pedig ezt neki, mint fiatalabb lánynak kéne felajánlania, nem nekem, bahh... Ezzel együtt is, ha felelt, folytatom – S, te mi járatban vagy ma? – na persze, ha a válasza nemleges volt, a kérdés "S, kegyed mi járatban jár ma erre?" formában hangzik el, legalább e kérdésben nem lehet panasza a modoromra.

Nem hiszem kiskorúnak, csak hozzám hasonlatosnak - főleg az időpont miatt -, olyannak, aki külsőségeiben amolyan örökifjú. Bár igaz ami igaz, magamnál fiatalabbnak gondolom.
– Köszönöm – villantok rá egy ártatlan, szolidan visszafogott, udvarias mosolyt, miközben leülök tehát az asztalához, poharamat az asztalra téve egyelőre. Hozzá képest valóban túlöltöztem, magamhoz képest egyszerűen. Na meg, a hívás, amely ide vezérelt, megkövetelte, hogy ne mutatkozzam valami legalja rongyban. Bár igaz, abban amúgy sem mutatkoznék.
– Mire hívhatom meg, ez esetben? – érdeklődöm tőle finoman, nem tukmálom rá a tequilát csak azért, mert magamnak most azt kértem; ahhoz volt kedvem. Hogy tart tőlem, azt szinte érezni vélem, és mint szinte mindig, most is szinte élvezettel szívom magamba ezt a tényt, meg sem próbálok tenni ellene, túlontúl kellemes, simogató e tény. Beteg vagyok? Ó, nagyon is. Mindenesetre az italból baja nem lesz, nem áll szándékomban sem leitatni, sem megmérgezni - ma nem efféle célok, szándékok vezérelnek.
– Nevezzük üzletnek – felelem szórakozottan, s ezzel nem is hazudok – De mára vége a napnak... Gondoltam, talán egy pohár italt megérdemlek a nap végén. Kegyed pedig, kedves... – itt elidőzök, hátha szeretne bemutatkozni, de ha nem teszi, folytatom tovább minden gond nélkül – Igazán magányosnak tűnt ezen a zsúfolt estén. Reméltem, talán értékelné a társaságot. – magyarázom. Lényegében igen - valami ilyesmiről van szó.

Roxmorts. Ezúttal nem Alice miatt jöttem, semmilyen tekintetben sem, így ő nem is tud a jelenlétemről. De ez így is van jól, ezúttal más jellegű ügy hozott ide, ezen a viszonylag kellemesnek mondható estén. Egészen pontosan a Három Seprűbe, mert ide hívtak. Igaz, az ilyen hívásokra sokszor egyáltalán nem felelek, és nem is jövök el, de most kivételt tettem. Erkölcsöségemről téve tanúbizonyságot még a felkínált, meglehetősen szép összeget jelentő pénzt is elfogadtam, amit Magdalone ajánlott, hogy legyek tapintatos a férjével. Habár ettől még nem leszek az, Dash nem ússza meg a legkeményebb kínvallatást, épp csak jól jött egy kis mellékes... És most, hogy az üzlet nyélbe üttetett, ideje könnyes búcsút vennünk, mint két idegennek, akik sohasem találkoztak. Tekintetemmel követem a távozó nőt, majd némi merengés után én magam a pulthoz lépek, s rendelek egy pohár tequilát. Körbenézve hamar meg is állapodik a tekintetem a fiatalos lányon... S feléje veszem az irányt.
– Csatlakozhatok? – kérdezem tőle finoman, ahogyan megállok felette, s igenlő válasz esetén le is ülök - ámbár nemlegesre nem számítanék. Ajkamon halovány félmosoly dereng, tartásom könnyed és laza. Végignézve rajtam sötétzöld, hosszú ujjú inget láthat, fekete farmert, és fekete bőr cipőt. – Egy italt esetleg? – kérdezem még.