Laura - Rickan

– Tény – bólintok. Az egy másik oldala az egésznek, hogy drága húgom nem viselkedett soha kifejezetten testvérként, már ha azt vesszük, hogy a testvéreknek szeretniük és támogatniuk kell egymást. De ha a viszálykodó párokra gondolunk... Nos, akkor máris másképpen állunk mi ketten. Nem mondhatnám azonban, hogy a viszályunk, vagy az áskálódása bármennyire is zavarna, tudom kezelni. Ebben nőttem föl. Jobban fogok aggódni, ha egy napon abbahagyja, és elkezd támogatni. Attól a pillanattól félelemben élem majd az életem, elvégre drága és imádott húgomat vagy az Imperius-átokkal sújtották, vagy szimplán közel jár ahhoz, hogy kést állítson a hátamba.
– Én is magamnak – felelem, és reménykedem, hogy az apró, jó-kedélyűbb hozzászólással egy kissé kellemesebb irányba tudom elmozdítani a társalgásunkat. Elvégre mégiscsak egy régi baráttal találkoztam, ha nem is olyannal, akiről semmit sem tudtam az iskola befejezése óta. Igaz, apám temetéséről jövök, igaz, nem tudom, milyen irányba mozdul majd el a jövőm, de az embernek muszáj kiélveznie az apró örömöket. Ki tudja, mikor lesz rá lehetőségem legközelebb. Alig veszem észre, hogy nem néz rám, és nem is tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget.
A korai tiltakozásán sikerül valahogyan megőriznem a hidegvérem és nem vigyorodok el kissé gúnyosan. Ó, ha tudná, mennyi mindent adtam már neki, amikért nem is kért soha semmit cserébe, és amikért nem is kérnék soha semmit. Egy szívességgel több, mit számít már az? Semmit, igaz? Nos, egyeseknek talán, de azt is meg tudom érteni, ő miért hezitál. Iszonyatosan nehéz lehet megbízni valakiben azok után, ami történt, és adósságot vállalni valaki felé félelmetesnek tűnhet.
– Az önállóság nem hiba. Csak tudnod kell mikor érdemes segítséget kérni másoktól, és mikor jobb, ha megmaradsz egyedül – megvonom a vállam. Ez az a fajta segítség, amit nem tukmálhatok rá, nem küldhetem el a bankszámlájára, ezt magának kell elfogadnia. És talán pontosan ezért is van az, hogy ezt adom a legszívesebben. – Körbekérdezek akkor. Esetleg tudsz mondani egy címet, amin elérhetlek, ha valami adódik?
Gesztus csupán, elvégre tudom, hol lakik, de fontos, hogy ő mondja el. Fölvetne néhány kérdést, ha egyszer csak kiesnék a kéményből.

A hoppanálásról nem szaporítom a szót, nem hiszem, hogy érdemes lenne. Olyan hiányosság ez, amit előbb, vagy utóbb, de le kell majd küzdenem, és ha a lehetőségek és körülmények engedik, inkább előbb. Ennél jobb időpontot keresve sem találhatnék, elvégre békeidő van, a sötét erők nem mozgolódnak olyan intenzitással, mint korábban, és talán nem kellene megvárni, hogy felgyorsuljanak az események. Akkor aztán verhetem a fejem a falba, amiért nem kezdtem el most. Bár valószínűleg pár napot nem árt, ha várok.
– Ó, ha csak egy kicsit lenne az... – mondom, fájdalmas grimaszra húzódó arccal. Annyi biztos, drága húgom vagy a legnagyobb szövetségesem, vagy a legádázabb ellenségem lesz az elkövetkező hónapokban, márpedig ha valakit, akkor őt jó lenne a saját oldalamon tudni. Hogy Laurát megnyugtassam, megvonom a vállam. Ha valaki nem lát bele a családunk belső ügyeibe, az általam tett kinyilatkoztatásokat akár véresen komolyan is veheti. Márpedig Deborah nem rossz testvér, legalábbis ameddig nem próbál meg megfojtani álmomban. – De nem panaszkodhatok. A legtöbb aranyvérű családhoz képest még egészen jól kijövünk.
– Mondjuk úgy, hogy nem panaszkodhatok – felelem, és próbálom optimista hangvételben lezárni a karrieremről szóló beszélgetést. Okom tényleg nincs a panaszra, a haladásom több, mint kielégítő kellene, hogy legyen valakinek az én koromban. Mégis, mintha egy kissé túlságosan is lassú lenne. Nem akarom, hogy mire elérem a legfontosabb pozíciót, már alig pár évem maradjon csak gatyába rázni az Aurorokat és elkapni az egykori halálfalókat, akik még mindig hűségesek az urukhoz.
– Talán körbekérdezhetek, ha gondolod. Esetlegesen tudok munkát találni – mondom. Ingoványos talajra léptünk, annyi bizonyos, főleg azért, mert ha elfogadja ezt és rájön, mennyi mindent tettem érte eddig is... Minden egyes jótettel csak növelem a saját bizonytalanságomat, hogy mi történik, ha ennek vége lesz. MI történik, ha nem tudom tovább fenntartani a látszatot? Ha lehull a lepel és rádöbben, hogy én voltam az, aki segítette?
És mindeközben ott motoszkál a fejemben a gondolat, amit megpróbálok elűzni. Nem, ezt legalább még pár emberrel meg kell beszélnem – és nem igazán szeretném én sem végrehajtani.

Mit mondhatnék? Hogy örülök annak, hogy örül? Ostobaság, bár tény, így érzek. Ő nem rossz ember, akit a körülmények kényszerítettek pokoli dolgokra, és nem látott más kiutat, mint hogy engedelmeskedjen nekik. Én az utolsó pillanatig, foggal-körömmel harcoltam volna a követelés ellen, de talán még én is megadtam volna magamat a végén. Könnyű bátornak érezni magamat és még könnyebb lenne elítélni Laurát úgy, hogy sosem kényszerültem erre a választásra. Ha azonban kimondom, amit gondolok, csak egy végtelen körbe kerülnénk bele, üres szavakkal. Márpedig azokhoz most végképp nincsen hangulatom. tekintve az új pozíciómat, éppen elég rejtőzik a jövőmben ezekből.
– Még mindig nem kedvelem különösebben – felelem. Ez nem változott. Bár az biztos, hogy nem fogom elismerni, hogy a gyomrom összeszorul a gondolatra, hogy hátrahagyhatom valamimet a fél lábam, vagy éppen valami más testrészem. Nem kellemes gondolat. A részvétnyilvánításán az arcom sem rezdül, túl sokat hallottam már ezeket a szavakat ma, és akár így gondolja, akár nem, már nem jelentenek mást, mint néhány, egymás mögé pakolt szót, amik valami félig értelmes dolgot adnak ki. A következő kérdés viszont tényleg őszinte és legnagyobb meglepetésemre ma először hallom. – Nem. Tudok dolgozni otthonról is, már ha drága húgom hajlandó elviselni a szégyent, hogy a család vezetője egy "mezei" auror és nem fojt meg álmomban egy párnával.
Viccnek indul, vigyorgok is a végére, de őszintén szólva, ez tényleg megtörténhet. Jobb, ha figyelek. A megjegyzésén azonban meglepődök, a szemöldököm máris a homlokom közepére szalad és nem tudom, mit válaszolhatnék. A csönd majdnem egy percig húzódik, és már nekem is kifejezetten kellemetlen, amikor végre sikerül kinyögnöm magamból egy választ.
– Pedig nincs okom a panaszra. A koromhoz képest magas a beosztásom, három ember dolgozik alattam, akiket barátaimnak nevezhetek és ha így folytatom, talán még az aurorok vezetője is lehetek öt éven belül. – Megvonom a vállam. Nem mintha hencegni akarnék, de tény, a munkám jelen pillanatban életem egyetlen említésre méltó szegmense, amiről legalább tudom is, merre tart. Észreveszem, mennyire gyorsan fúj visszavonulót, és egy kissé ezen is meglepődöm. Nem ilyennek ismertem. A problémája azonban érthető, ha nem is egyszerű. A nevetés egyenesen rémisztő, félelmetes, mennyi gúny szorult belé ebben a pillanatban. De legalább nem táplál illúziókat, ami jó dolog. Kettőnk közül hadd legyek most én az idealista. – Talán megpróbálhatnál valamit szerezni a Minisztériumban, alacsonyabb munkakörben, amíg ki nem találod, merre tudnál továbbmenni. Nem oldaná meg az összes gondot, de talán segít.
És akkor talán a húgom sem akarná letépni a fejem a havi galleonok miatt, amiket elküldök neki, névtelenül persze. Nekem volna egy másik ötletem is, de csak kósza gondolat, el is hessegetem. Ezt nem kérhetem tőle, semmiképpen sem. Nincs jogom hozzá.

Ő talán nem is emlékszik, hogy ott voltam a tárgyaláson. Igyekeztem az árnyékba húzódni, beolvadni a tömegbe. Nos, nem tudom, a kiviharzásom mennyire vonta magára a figyelmet a vádlott részéről – neki volt éppen elég gondja –, de az biztos, hogy apám észrevette. Sosem veszekedtünk olyan intenzitással, mint azon a napon. Talán azért, mert mind a kettőnknek igaza volt: Laura ártatlan volt ugyan, de erre ott és akkor egyetlen darabka bizonyíték nem mutatott. Rohadt egy ügy volt az.
– És rosszabb körülmények között – teszem hozzá. Az arcom rezzenéstelen, de a hangomon nem érezhető semmiféle vádló hangsúly. Merlin szakállára, valószínűleg ugyanazt tettem volna a helyében és akkor az én kapcsolatom a családommal nem a legjobb. Rohadtul erős kötelék a vér, meg kell hagynom. – Már csak ezért is örülök, hogy belém botlottál ma.
Letelepszik mellém, és még mosolyogni is képes. Ezen meglepődök, bár nem mutatom ki: talán Azkaban mégsem hagyott rajta annyira mély nyomot, mint tartottam tőle. Azt mondják, az ártatlanoknak nem olyan rossz – csakhogy Laura nem volt ártatlan. Kényszer alatt cselekedett, ez igaz, de mégis... Azzal, ami történt neki kell együtt élnie, és valószínűleg semmit sem segít, ha az embert körbeveszik a dementorok. Azon, amit ezután mondd, ténylegesen meglepődök, és egy kicsivel följebb is szalad a szemöldököm. Hálás érte? Pedig jól eltakartam a családom beavatkozásának nyomait, és mégis, lehet, hogy rájött volna? Azonban ő nem említi, én pedig nem fogom felhozni a témát.
Hálás is vagyok, hogy a beszélgetés halad tovább.
– Eddig többnyire Londonban éltem, közelebb volt a Minisztérium akkor is, ha hirtelen kellett bemennem. – Rühellek hoppanálni, és erre valószínűleg ő is emlékszik. A hatodikban lezajló tanfolyamon az egyik fiú az orrom előtt hagyta el a végtagjai felét, és azt a képet azóta nem sikerült kivernem a fejemből. Sem azt, sem a sikolyait. – Bár most valószínűleg muszáj leszek visszaköltözni a családi birtokra. Nem tudom, hallottál-e apámról.
– Igen. Egyre magasabbra haladok – felelem egy vállvonás kíséretében. Nem valami nagy dolog, az előléptetéseim egy részében egyre inkább érzem a családi név befolyását, semmint a saját eredményeimet. – És te? Az aurorokhoz gondolom nem engedtek vissza azután... Sikerült találnod valami mást esetleg?

Rossz auror lennék, ha nem venném észre, hogy követnek, jó akkor, ha ez tudatosulna bennem azelőtt, hogy elérném a kiszáradt szökőkutat. Nem nézek hátra, azzal csak elárulnám magamat annak, aki után settenkedett – valószínűleg úgyis csak egy kotnyeles rokon, akinek nem átallott utánam osonnia a temetést követően. Ha így van, könnyű dolgom van. Könnyűszerrel mondhatom azt, hogy legyen szíves eltakarodni innen. A pálcámhoz sem nyúlok, mert ha nem rokon, nem akarom felkelteni a figyelmét. Teljes nyugalommal méregetem az aranyérmét a kezemben, és felkészülök arra, hogy a legelső átok, a legelső villanás jelére oldalra vessem magamat.
Csak akkor fordulok felé, amikor közelebb lép, ezzel tudatva, hogy jelen van. A meglepett arckifejezésem nem kell különösebben színlelni: tényleg nem számítottam arra, hogy Laurát fogom magam mögött találni. Mégis, valamilyen groteszk módon egészen szórakoztató lenne, és ki is vált belőlem egy halovány, gunyoros mosolyt, ami gyorsan tovatűnik az arcomról.
– Üdv Laura – mondom. – Régen láttalak.
Látom, mennyire aggódik, hogyan kapaszkodik önmagába, de nem tehetek semmit, hogy megvigasztaljam. Nem állok föl, nem lépek felé, nem próbálok nyitni. Nem tudnék. Segíteni azonban tudok, bármennyire keveset és bármennyire értéktelent is. A fejemmel egy invitáló mozdulatot teszek, jelzem neki, hogy jöjjön közelebb, és ha megteszi, kedvesen, barátságosan rámosolygok. Ez is halovány és ez is gyorsan tovatűnik. Őszinte ugyan, de nehéz fönntartani. Bármikor máskor könnyebben menne, de a mai nap már csak ilyen.
– Hallottam, hogy kiengedtek. Igazán sajnálom, hogy egyáltalán időt kellett eltöltened Azkabanban. Errefelé laksz? – Csupa-csupa látszatkérdés, udvariassági formula, mégis sikerül elérnem, hogy a hangom legalábbis érdeklődőnek hangozzon. Nem viszem túlzásba, elvégre ő csak annyit tud, hogy egyike voltam azoknak, akiket elárult, akikről valószínűleg jelentett. Márpedig ha túlságosan közvetlen vagyok vele, talán azt hiszi, én is valamit akarok tőle. Pedig nem így van. Valaha legalábbis félig-meddig baráti viszonyban voltunk, azon emberek egyike volt, akikkel tudtam beszélni, ha úgy adódott, csak kár, hogy mindig annyira rövidre zártam azokat a társalgásokat. Hiába, szerelmes kölyök voltam. és most...? Nem tudom. Az ilyen kérdéseket nem apám temetése után fél órával szeretném megválaszolni.

Lezajlott a temetés is. Egészen kellemes kis menet volt, a falutól alig másfél kilométerre elhelyezkedő családi kripta menti úton örökmécsesek égtek ahogy a rokonság kis csoportokban megtette a távolságot. Ott hosszasan méltatták apám rövidre szabott életének hosszú érdemeit, némelyiket normális ember nem is nevezne érdemnek, de most valahogy erre sem tudtam keserű jókedvvel gondolni. A szertartás végeztével azon kaptam magam, hogy egyedül járom a visszafelé vezető utat. Gondolkodnom kellett, és arra nincs is jobb módszer, mint elszakadni a népes rokonságtól.
Az ügyosztály-vezető fölajánlotta, hogy vegyem ki a hetet, töltsem a családdal, de őszintén, holnap valószínűleg visszamegyek a Minisztériumba. Az emberek többsége képtelen megérteni mennyire jó hatással van rám a munka. Egy-két jelentést átnyálazok és máris perspektívába tudom helyezni az egészet. Most azonban, ahogy Roxmorts a délelőtti esőtől még sáros utcáit járom, nem tudom elfelejteni a nehéz igazságot: én lettem a családunk vezetője. Örökösnek sem volt könnyű lenni, főleg azt figyelembe véve, mennyire megvetett a fél világ, amiért megpróbáltam a felelősség egy részét arrébb pakolni, de most, hogy minden, amivel apámnak meg kellett küzdenie az én vállamra nehezedik, egy-két elvétett pillanatban szentül hiszem, hogy össze fogom törni a súly alatt.
A lábam visz előre, de miért ne tenné, úgy ismerem ezeket az utcákat, mint a tenyeremet. A faluban öltöttem életem jelentős részét, a családnak három birtoka is van vagy itt, vagy a közvetlen közelben, így iskolaidő után is visszalátogattam néha. Egyszerűbb volt itt találkozni az iskolai barátokkal, ismerősökkel mint Londonban, ahol mindig tekintettel kell lennie az embernek a muglikra. Egyre gyorsuló lépteim így inkább maguktól keresik meg a régi, eldugott, mára már kiszáradt szökőkutat.
Teljesen belefelejtkezem a gondolataimba, ahogyan letelepedek az oldalára. Valaha száz aranygalleon borította az alját, de mostanra már csak a legrégebbiek maradtak meg, némelyik korrodálódott, egy másik részét pedig teljesen felismerhetetlenné csúfította az idő vasfoga. Emlékszem arra, amikor apám először hozott ide. „Minden Goldstone örökös egy aranyat dob a vízbe amikor rá kerül a sor, hogy vezesse a családot. A jó szerencséért.” A zsebembe nyúlok és előhúzok egy aranyérmét.