2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Képtelen vagyok lehiggadni, úgy érzem magamat, mintha nem is az apám lenne itt előttem, nem az akit ismerek, aki megértő és figyelmes. Nem ő most... más, hisztinek titulálja azt, hogy jogosan ki vagyok borulva, mert hazugság áldozata lettem, mert így átvertek. Komolyan... még anya is jobban kezeli ezt az egészet, pedig őt nem ismerem és ahogyan Bonnie mesélt róla szigorú és komoly és... valahogy mégis úgy látom, hogy sokkal jobban bánja ezt, mint apa. Nem is értem! Úgy érzem, hogy az egész világ a feje tetejére állt, hogy elárultak, átvertek, összeomlok itt helyben mindjárt, apa pedig cseppet sem segít ezzel a hozzáállással ahhoz, hogy jobban legyek. Összeszorítom a számat, mielőtt még mondanék valamit, amit nem kellene, de végül Bonnie szólal meg helyettem, ő áll ki értem, pedig nem rég még pofont kaptam tőle, mert azt hitte, hogy utánozom. Komolyan a feje tetejére állt a világ rövid idő alatt! - Hiszti... igazam van, el lehetett volna mondani már rég! - határozottan csúnyán nézek, nem is kicsit, és igaza van Bonnienak. Nem akarok itt lenni, én ha nem veti fel akkor is felpattantam volna, hogy lelépjek. Anyának adtam zsepit, de ez most így sok. Nem elég, hogy kiderül, apa nem is kezeli jól az egészet, és még az is csak most kerül napvilágra, hogy egyébként másban is hazudott. Komolyan... hogyan bízzak meg benne? Ki tudja, hogy mit titkolt még el, vagy miben ferdített, nem mondott igazat? - Igen!- Igaza van ennyi épp elég volt és majd szépen átgondoljuk ezt az egészet. Nekem most sok volt és ezek után pocsék érzés, hogy mehetek haza a nyárra és fogalmam sincs még, hogyan fogok viszonyulni az apámhoz, akit eddig imádtam, tiszteltem és mindennél fontosabb volt nekem. Elég pocsék egy érzés ez így, hogy mit ne mondjak, és akkor még egészen finoman fogalmaztam. Tüntetőleg felpattanok hát és szépen besorolok az ikrem mellé. Csak bólintok egyet és határozottan morcosan nézek apára, csak aztán indulok meg Bonnie után, azzal a célzattal, hogy minimum jó bevágjam magam mögött az ajtót. Még hogy hiszti!
Ha valaki nagy hegyet akar megmászni, ne törődjön a vakondtúrásokkal. Nagy célhoz nagy szív kell.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Családi tragikomédia 2015-09-13, 18:10
A not-so-strong woman
To: Család/Words: 307/Song: Come Home
Úgy éreztem, hogy Charlene és Sam vitája, bár részben ránk is tartozik, jobb kimaradni belőle, így nem szóltam közbe. Amúgy sem vagyok még teljesen tisztában a helyzetükkel. Az viszont a vártnál jobban felkavar, hogy Sam újranősült, pedig tudom, hogy semmi közöm hozzá és minden joga megvolt rá. Nem tudom, én csak nem tudtam sosem elképzelni, hogy mással legyek, pedig bőven lett volna jó parti az anyám ismerősei között. De most ezt az érzelmemet megpróbálom félretenni és arra koncentrálni, ami igazán fontos: a lányok. - Köszönöm! - veszem el a zsepit Charlene-től és megpróbálom összeszedni a darabokat, amik belőlem maradtak. - Igen, még jól is jön a nyár a gondolkodáshoz. Nagykorúak vagytok, már a ti döntéseitek is számítanak, de a mieinket is el kell fogadnotok, úgyhogy ha kitaláljátok, hogy mit szeretnétek, akkor leülhetünk és átbeszélgethetjük, akár nálatok, - nézek Samre.- akár nálunk. - fejezem be a mondandóm egy kompromisszumkész hozzáállással. Azt most nem hozom fel, hogy nem vagyok benne biztos, hogy a Roxfort elég alkalmas lenne, hogy visszamenjenek jövőre. Az ember hall pletykákat, főleg az én pozíciómban és nem tartom elég biztonságosnak a varázsiskolát, de ez már tényleg túl sok lenne, ha most bukna elő belőlem. Majd akkor, ha megint találkozunk, kicsit rendezettebb környezetben és gondolatokkal tudok eléjük állni. Ez persze nem jogosít fel a Sammel való beszélgetésünk alól, ami a lányok távozása után valószínűleg meg kell hogy történjen. Erre gyűjtöm az erőt, miközben Bonnie megragadja Charlene karját és elhagyják a szobát. Most már kénytelen vagyok Sam szemébe nézni, akármennyire is próbáltam ezt kerülni eddig. Még az előző kiabálás is jobb volt, mint ez a szerencsétlenül kényes és ügyetlen hangulat, ami a kettőnk tizenhét éves szünetét próbálta meg valahogy kezelni. - Van megbeszélnivalónk. - sóhajtottam végül, megtörve a lányok távozása után keletkezett csöndet. Belátni az igazságot nem feltétlenül jelenti azt, hogy úgy is érzem, hogy én erre készenállok.
Úgy tűnik mindenki le van döbbenve attól, hogy most más vagyok, mint szoktam lenni. Csodálkoznak? Az egész világom omlik össze percek alatt, még ha Charlene-nek hetek óta járunk össze beszélgetni, azért mégis más az anyámtól meghallani az igazságot, találkozni az apámmal, aki olyan, mintha egy idegen lenne. Nem is érzek felőle semmilyen kezdeményezést, általánosságban beszél, de ami a legmeghökkentőbb, hogy Charlene kifakadását hisztinek állítja be. Most már elengedem anyát, és felállok, próbálván elnyomni a szipogásomat. Azt hittem, hogy erős leszek, erre most semmi esély, minden magabiztosságom kezd elszállni. A legrémisztőbb, hogy anya, aki mindig is hűvösen elegáns volt, most teljesen összeomolni látszik. S én a saját érzéseimet vizsgálgatom, nem is az övét. Odalépek Charlene mellé, mégsem őt nézem az apánkat. - Hiszti... te aztán remekül értesz a megnyugtatáshoz... apa. Kár most már sajnálkozni. Akkor kellett volna lépnetek, amikor még a ti döntésetek volt. Így ez... – Rázom meg a fejemet, összeszorítom az ajkamat, hogy ne törjön ki belőlem is mindaz, ami anyából, akire most visszanézek, megrázva a tincseimet. Nincs zsepim, egy szál sem. - Nem hiszem, hogy kell ide csere. Csak az igazság kellett. Most majd átgondolunk mindent. – Azt hiszem beszélhetünk kettőnk nevében. A hugrabugossal nagyon különbözőek vagyunk, pár hete még meg tudtam volna fojtani, most viszont egyaránt áldozatnak gondolom magunkat. Nem érdekel, hogy apa meg akar hívni minket magukhoz, joggal lehetünk kiakadva, bárminek is cimkézi a történteket. Átveszem Charlene-től a zsepit, kifújom az orromat, és megtörölgetem a szememet. Ez már nekem is sok. Neki van leginkább igaza. Olyan tökéletes volt a világom, és most minden borulni látszik. Lényegében védelem címszó alatt manipuláltak. Az egyetlen, aki nem tehet az egészről, az az ikrem. Mellette maradok, és fogom a karját, ahogyan apával veszekszik. Visszapillantok anyára, szomorúan nemet intek, ma nincs kedvem mindezt folytatni. - Ennyi nekem már elég. Gyere. – El sem köszönök a szüleimtől, megvárom, hogy Charlene visszajelezzen, és ha megtette, akkor együtt hagyjuk el a szobát. Nem is tudom, hogy legközelebb mikor látjuk őket, mert most még a levelezéstől is elment a kedvem.
Charlene nagyon nehezen tette túl magát a kezdeti sértődöttségén, nem is tudott vele igazán megbirkózni, még mindig a csapkodás fázisban volt, nem tudta átlátni a helyzetet, csak a saját fájdalma érdekelte, mintha rajta kívül senki nem lett volna a szobában, vagy másra nem hatott volna negatívan a helyzet. Bonnie sokkal jobban viselte, ami persze érthető volt abból a szempontból, hogy neki “csak” azzal kellett szembesülnie, hogy mi miért történt kiskorukban, hanem azzal is, hogy nem vagyok mugli és sok dologról, nem mondtam igazat, de még így is sokkal jobbnak éreztem Bonnie reakcióját. Ems-et ennyire elérzékenyülni nem sokszor láttam, egy kis időre eltűnt a szokásos maszkja, még ennyi év után is fájt látni a könnyeit, amiket tudtam, hogy én is okoztam. Végighallgattam csendben Charlene kitöréseit, úgy láttam, hogy ha megszakítanám, azzal csak rontanék a helyzeten, utána viszont a szemébe néztem és a lehető legnyugodtabb hangon válaszoltam. - Igen, szerintem ez hiszti. Nézz magadra, egyik pillanatban azt mondod, hogy tizenhét vagy és érett, a következőben ugyanazt ismételgetve kiabálsz, mint pár perccel korábban, de meg se próbálsz kicsit lenyugodva belegondolni a dolgokba - nem emeltem fel a hangom, sőt néha még meg is remegett, de próbáltam nyugalmat erőltetni magamra és kicsit irányítás alá vonni a lányom és a helyzetet - Igen, értem, hogy fáj és sajnálom, amik történtek, de már nem tudok rajtuk változtatni. Ha fájdalmat akarsz okozni, az megvan, bár okozok én eleget magamnak így is szerintem. - bár megérdemeltnek gondoltam a kritikát, de elértem ahhoz a ponthoz, aminél már túl sok lett a fejmosásból, még nekem is. A helycserés felvetés Bonnie-tól eléggé meglepett, úgy láttam Ems-et is, úgy nézett felém. valamint a válaszából is ez jött le. Engem is erősen elgondolkodtatott, főleg mert nekem Dan-re is gondolnom kellett, aki biztos egyből kiszúrná, hogy nem a nővére ért haza hozzánk, ugyanakkor szerettem volna Bonnie-t egy kicsit jobban megismerni és annak is örültem volna, ha Charlene is tölt egy kis időt Ems-el. - Nem gyűlöljük egymást, vagyis én biztos nem gyűlölöm édesanyátokat és talán ő se engem, bár nem szívesen lát gondolom - néztem Ems-re megerősítésért vagy ha azt akarta, akkor ellenkezésért - Ami a cserét illeti, én személy szerint nem bánnám, ha ti akarjátok, persze előtte Dan-t fel kéne készítenem rá, de más észrevételem nincs. A kis zsebkendős közjáték jól jött egy kicsit kifújni magam, kortyoltam még az italomból, a poharam így már majdnem kiürült. - Én szívesen meghívnálak hozzánk titeket - néztem Ems-re és az ölében ülő Bonnie-ra - Bár persze megérteném, ha az a ház, illetve nektek még ismeretlen Daniel kisfiam miatt nem szeretnétek jönni, de a meghívás ettől még él és ha éltek vele, annak örülnék.
Annyira megbántva és átverve érzem magamat most, hogy el sem tudom mondani, mintha minden összeesküdött volna ellenem. Azt még csak-csak megpróbáltam valahogy feldolgozni, hogy van egy ikertestvérem, akiről soha sem beszéltek nekem és úgy tűnik, hogy nem is akartak, de erre még rájön a plusz info is, miszerint apa baromira nem mugli. Azt hiszem ez valamiféle utolsó csepp a pohárban, aminek hála a csalódottságom már inkább haragba csap át. Igen, mérges vagyok, mert nem tudok most egyetérteni apával és nem is érzem azt, hogy igazán megbánta volna ezt az egészet. Túlságosan higgadt, túlságosan úgy tesz, mintha ez az egész normális lenne, pedig attól valami iszonyú távol áll. Csak ne legyen nekem ilyen nyugodt és higgadt, mert komolyan menten kitérek a hitemből, ha eddig ez még nem történt volna meg eléggé. - Ez... ez hülyeség! - fakadok ki most már talán úgy, ahogy nem illene. Nem szép dolog lehülyézni az apádat, de én most ezt komolyan képtelen vagyok felfogni, hogy ő komolyan mondja, amit mond, hogy komolyan is gondolja. Még hogy logikus és... ne védekezzen már az öcsémmel, mert az aztán végképp nem fair! - Tizenhét vagyok, én már... nagyon is érett vagyok! Az öcsémnek se mondtam az ég világon semmit a varázsvilágról, szerinted ezt nem tudtam volna magamban tartani, ha elmondod? - nem értem őt és nem is fog ez most menni. Azt sem értem, hogy Bonnie miért olyan csendes. Kettőnk közül ő az, akinek sokkal nagyobb a hangja, ő az, aki sokkal határozottabb, erre meg mégis csak az derül ki, hogy most cseppet sem olyan, mint mikor nekem esett a folyosón? Mintha anya előtt más lenne, vagy tudom is én. Csendben van és szipog és... mégis mi a fenéért nem kel ki magából, mint én? Én kezelem rosszabbul, vagy ő nem érti, hogy ez sokkal komolyabb? - Szóval... szóval ez szerinted hiszti? Apa... hazudtál! Szinte mindenben, vagyis... már azt sem tudom hirtelen, hogy miben. Tudsz varázsolni és van egy testvérem és lett volna lehetőség elmondani és nem tetted, már megtehetted volna! - idegesen dobbantok is egyet a lábammal és dobom le magamat újra Bonnie mellé, aki meg képes és ott hagy? Legszívesebben kirohannék és egy kiadós mozdulattal vágnám be magam mögött az ajtót, csak a mihez tartás végett. Jó ég! Miért nem hoztam magammal valamit... legalább egy kis labdát, amit dobálni lehet, mert jelenleg úgy érzem, hogy szétrobbanok a feszültségtől és komolyan képtelen vagyok kezelni. Ezek után apa konkrétan kiabál már a végén... ő kiabál velem? Ő szúrta el, ő hazudott és... én morcosan ülök a helyemen, karba font kézzel, miközben Bonni már anya ölében ül. Összeszorítom a számat és képtelen vagyok most megszólalni. Elszúrták igen, nagyon csúnyán és én nem tennék ilyet. Persze ez csak szimpla tinibutaság, azt hiszem, hogy én mindent tökéletesen csinálnék, amit más elszúr, pedig ez természetesen távolról sincs így, csak a szám nagy, de jelenleg nem igazán tudok reálisan gondolkodni. Anya szavaira próbálok odafigyelni. Ez a helycsere dolog totál kiborítóan hangzik. Nem akarok anyához menni, aki láthatóan nem is akart engem igaz? Soha nem jött meglátogatni, még azt is elfelejtette, hogy ide járok suliba és hogy itt lakunk, mintha nem is léteztem volna a fejében... és akkor menjek hozzá bármikor is? Dacosan szorítom össze a számat, most még Bonniera is elég szúrósan nézek. Apa könnycseppje, meg anya sírt... de most ez sem tud meghatni, csak a saját világfájdalmamat érzem, ami nem kicsi jelenleg, nagyon nem. Csak szó nélkül rántom meg a vállamat, aztán a táskámba kotorva nyújtok feléjük egy-egy zsepit. Röhej, hogy én tankoltam fel, erre rajtam kívül lassan már mindenki itatja az egereket, én pedig duzzogok és legszívesebben a falhoz vágnám a vajsörömet.
Ha valaki nagy hegyet akar megmászni, ne törődjön a vakondtúrásokkal. Nagy célhoz nagy szív kell.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Családi tragikomédia 2015-08-29, 21:09
A not-so-strong woman
To: Család/Words: 354/Song: Castle of glass
A Charlene és Sam közötti villámok egy kissé erősebbnek hatottak, mert nyilván négy szem közt minden nagyobbat csattan, mint nyolc szem közt. Használhattam volna azt az időt arra, hogy összekapargassam magam, de túlságosan lekötött az, hogy figyeljek. Mondhatnám, hogy nem, egyáltalán nem akarok tudni róla, mi történt Sammel az évek során, de akkor hazudnék és ezt nem tudom elég jól eltitkolni magam elől. Látszott rajta, hogy visszafogja magát, mert hangja hullámzóan emelkedett és süllyedt, de az is lehet, hogy csak annyira tanácstalan, mint én, hogy ebből a helyzetből hogyan kerülünk ki. De hékás, ő is része volt a tőrbe csalásomnak. Egészen addig magam elé bámultam a cipőm sarkát, majd ülve az összekulcsot kezeimet, de amikor megemlítette, hogy van egy másik gyereke is, akkor nem tudtam megállni, hogy rá ne pillantsak. Mintha csak ez is előre megrendezett összenézés lett volna, egyszerre kaptuk el a pillantásunk. Régen talán még el is pirultam volna, de már volt annyi rutinom, hogy elrejtsem az ilyesfajta érzelmeket. Csöndben hallgattam mindkét kitörést, bár Bonnie a szokásosnál mintha visszafogottabb lett volna, nem tudom, hogy Charlene általában milyen, de határozottan a lányom és erre csak még inkább folytak a könnyek. Fölöslegesnek éreztem a beszédet, nem tudtam már válaszolni a miértekre és a hogyanokra. Visszaölelem Bonnie-t, amitől még reménytelenebbé válik a sírás abbahagyása. - Nem tudom. - nézek fel, kipislogva a könnyeket a szememből. Először Samre, mintha tőle várnék valami megoldást, de úgy látom ő is a könnyeivel küszködik. Hát igen, sosem volt erős jellem, de most egy szavam sem lehet. Aztán a pillantásom Charlene-re siklik. - Talán, ha így akarjátok. Ha helyet szeretnétek cserélni...- kezdem tétován, de nem vagyok benne biztos, hogy Charlene nem gyűlöl annyira, hogy rögtön rá ne vágja a "kizárva" szót. Pedig legszívesebben őt is magamhoz szorítanám, ahogy Bonnie-t. Inkább máshogy folytatom. - Ez nem oldaná meg azt a problémát, hogy ti együtt szeretnétek lenni. - ezaz, ez már sokkal gyakorlatiasabb gondolkodás, a logikus érvelésből pedig erőt lehet meríteni. - Kaphatok egy zsebkendőt valakitől? - kérdeztem végül, mert a saját kinézetem nem aggaszt, de Bonnie már feltűnően hangosan szipog, és ahogy ismerem, biztos nem hozott magával zsepit. Ahogy én sem.
Tartom magam mind a sírást illetően, ráadásul anya megkért, hogy ne kérdezzünk, így csak megjegyzést teszek, hogy jó nagy gonoszságnak tartom, hogy döntöttek a fejünk felett. Jó, gyerekek voltunk még, az ők kezükben volt a döntés. Egyedinek hittem magam, és talán anyával együtt meg volt a mi külön világunk, amelyben én voltam a hercegnő, így nem volt kétséges, hogy amikor megláttam Charlene-t, elképedtem, dühös lettem, most viszont, hogy napok óta emésztem meg rajta, érzelmileg egyre közelebb sodródunk egymáshoz, és az a furcsa érzés kerülhet, hogy számíthatok valakire. Mi lett volna, ha ez egész életünkben elkísér? Erősnek érzem magam lelkileg, ugyanakkor hidegnek is. Ha ketten lettünk volna, ez teljesen máshogyan alakul? Charlene alaposan kiakad, amikor kiderül, hogy az apánk még csak nem is mugli, hanem sárvérű, ahogyan az aranyvérűek mondják. Tud varázsolni, ez a lényeg, úgyhogy a hugom dupla titkot kapott a nyakába. Erre még nem tudok ugyan mit mondani, de amikor anya azt mondja, hogy nem gondoltak bele, hogy nekünk együtt jobb lenne, és azt hitték, hogy ez az okos megoldás. Elválasztani. Azt a részét értem, hogy mindkettőnek lett így egy lánya, ellenben nekünk csak egy szülőnk, és még testvérünk sem. Azt nyilván nem lehet erőltetni, hogy ők ketten szeressék egymást, de hogy néha se lehetett látni a másikat. - Ez olyan... wáhh... – Ritkán fordul elő velem, de nem találom a szavakat. Egyre nagyobb, és hangosabb kortyokban fogyasztom a vajsörömet, mert nem akarok annyira kétségbeesni, mint a másik szőke, ám az én torkomat is elkezdi szorítani az a nyomasztó, fájdalmas érzés, főleg, amikor meglátom, hogy anya elsírja magát. Egyszerre lelkiismeretfurdalás tör rám, és felpattanok, majd bizonytalanul megindulok anya felé. Még visszanézek Charlene-re. - Nem... ez így téboly. Szétszakítani minket, amikor egyek vagyunk. – Sosem hittem volna, hogy ezt fogom mondani, eddig azért voltam önző, mert egykeként enyém volt a világ, most pedig azért, mert azt akarom, hogy legyen egy testvérem, akivel mindent megoszthatok, és soha nem lesz gondom azzal, hogy valaki szeressen, hiszen itt lesz ő. Anya mellé lépek, és átkarolom a vállát. Mire odaérek, már nekem is potyognak a könnyeim. - Mama... nem akartam, hogy sírj. Ez így... olyan... – Nehezen találom a szavakat, zsebkendőt meg tényleg nem is hoztam, úgy gondoltam, hogy leszek olyan erős, hogy nem lesz rá szükségem, most pedig érzem, hogy az orrom kezd megtelni, úgyhogy még szipogok. Az apám... még mindig nagyon ismeretlen, csak a szemem sarkából tudom őt figyelni. Miért van mindenki ennyire összezuhanva? Azt hittem, hogy majd a bosszankodást követően mindenki magához tér, és rendben leszünk, ehhez képest mintha egy temetésen lennénk. Szörnyű! - És akkor most? Helyet cserélünk, és én apához megyek vissza? Vagy ti gyűlölitek egymást, és... sose legyünk újra együtt négyen? – Most négyet mondok, de mintha azt hallottam volna, hogy Charlene-nek van valami féltestvére is. Végül gondolok egyet, és anya ölébe ülök, mint amikor még kicsi voltam, és átkarolom a nyakát.
Figyeltem Charlene első kirohanását, csendben vártam, amíg befejezte és azt egyből láttam, hogy nem értette még meg a döntéseim okait, de hát nem is érthette, ő egy teljesen más világban nőtt fel, mint amiben mi akkor éltünk. - De, logikus, ha nyugodtan végiggondolod - mondtam halkan, higgadtan, próbáltam elérni, hogy kicsit lehűtsem az indulatait - Ha neked elmondtam volna, főleg ha idő előtt, akkor muglik közt élve gondok lehettek volna belőle, még az után is, hogy a helyzet rendeződött. Ezért nem mondtam el neked az elején, később pedig már Dani miatt, ő még most is nagyon fiatal lenne ehhez. - vettem egy nagy levegőt és figyeltem Charlene reakcióját. - És ha elmondtam volna, akkor, annyi évvel ezelőtt, akkor szerinted mennyivel fogadtad volna jobban? Mennyire kavart volna fel? - egy picit a végére felemeltem a hangom, kellett pár pillanat, hogy lenyugodjak, nagy sóhaj után, már halkabban folytattam - És szerinted én mennyire viseltem volna jól, olyan rövid idővel Aisha halála után, egy csecsemővel a karjaimban, azt a vitát és hisztit? - a szemem sarkából Emsre néztem, aki a második házasságomról és Daniel-ről valószínűleg még nem is tudott eddig, de pár pislantásnyi idő után visszafordultam Charlene felé. Elszúrtuk? Igen, én biztosan, nem is akarom tagadni, de én tudom, hogy jót akartam és nagyon remélem, hogy ezt majd egyszer te is belátod, valamint leginkább azt... - megremegett a hangom, kinéztem az ablakon és elcsukló hangon folytattam - azt, hogy te soha nem kerülsz ilyen kemény döntés elé, hogy soha nem kell megtudnod, hogy milyen az, hogy annyira félted a családod, a szeretteid, hogy nem tudsz aludni este, hogy nem tudsz nyugodtan kimenni az utcára és... - ekkor vettem észre, hogy már szinte kiabáltam és inkább csöndben maradtam, kitöröltem egy könnycseppet a szememből és leültem a székembe, a poharamba bámulva, hogy ne kelljen a többiek szemébe néznem egy kis ideig, amíg újra nyugalmat nem tudtam erőltetni az idegeimre.
Mintha csak szerepet cseréltünk volna, legalábbis részlegesen kis időre, tényleg úgy tűnik. Bonnie olyan csendben van, én pedig úgy érzem, hogy nem tudok leállni, amíg ki nem adok magamból mindent. Az, hogy apa még csak el sem mondta, hogy tud varázsolni... hogy úgy tett mintha mugli lenne, miközben az anyám boszorkány, miközben van egy ikertestvérem, ez... ez... Úgy érzem, hogy mindjárt szétrobbanok és legszívesebben sikítanék, hogy kiadjam magamból a feszültséget. Már a tény is sok volt, hogy kiderült van egy ikertestvérem, de amikor még az is, hogy egyébként az apám auror volt és amúgy tökéletesen érti az egész varázsvilág dolgot és akkor azért voltak azok az apró jelek, amikkel nem foglalkoztam, amikor a könyveimet szereztük be az Abszol úton és mintha ő ismerősebb lett volna a környéken, mint ami reális lenne. Nagyon is jól teszi, hogy most nem lép közelebb hozzám, nem viselném jól és biztos, hogy nem is igen engedném neki, hogy közelítsen, csak még jobban kiborítana vele. - Ez nem... nem logikus apa! Azzal, ha elmondod az igazat még nem keversz bajba, ez... nem stimmel! - nem kiabálok, de azért megnyomom a szavaimat és még mindig nem sikerült rávenni magamat, hogy leüljek. Idegesít ez az egész, hogy nem mondott igazat és igaza van Bonnie-nak. Árulás, nem mondtak el nekünk semmit és nem is értem, hogy meddig akartak várni. Ez nem létezik, hogy olyan eget rengető titok, amit ne lehetett volna elmondani normálisan. Csak... csak ki kellett volna nyitniuk a szájukat és kész, nem pedig mély vízbe esünk, mert nem közölték az igazat. Ez annyira nem fair! - De apa a Roxfortba járok évek óta! Elmondhattad volna, amikor megkaptam a levelet, amikor... amikor előjött az erőm és én nem értettem. Sokkal könnyebb lett volna! Annyira... annyira hülyén látjátok ezt az egészet! - duzzogva dobom le magamat Bonnie mellé, aki nem nagyon viszi most túlzásba a beszédet, sőt mintha csak motyogna, ami tőle aztán totál meglepő. Úgy látom, hogy őt egészen visszadobta ez az egész, engem viszont teljesen felturbózott, kissé ki is keltem magamból, de ez talán érthető, eléggé kiborító ez az egész, főleg hogy nem is értek velük egyet. Szerintem baromi rosszul kezelték az egészet, és nem is értem... mikor akarták megmondani, harminc éves korunkban? Lehet, hogy akkor is kiakadtunk volna, ha megmondják időben, de jobb lett volna, mint most ez az egész. Csak pillanatos fáziskéséssel veszem észre azt is, hogy anya... vagyis az a vadidegen nő, akiről kiderült, hogy az anyám sír, én pedig még mindig ideges vagyok és határozottan csúnyán nézek és lehet, hogy kéne, de még sem hat meg ez az egész igazán. - Ikrek vagyunk, ha testvérek lennénk, akkor is kerestük volna egymás társaságát, nem? Nem? - először még a szüleinkre, aztán Bonniera pillantok, megerősítésért. Nem is értem, hogyan gondolták, hogy nem így lenne. - Ezt nagyon... nagyon elszúrtátok és már rég el kellett volna mondani! - mérgesen kulcsolom össze a kezeimet magam előtt. Mérges vagyok és ideges és csalódott és megbántott és... komolyan kész csoda, hogy eddig még nem volt szükség a zsepikre. Egyelőre még az idegesség az erősebb és még nem sírásba torkollt a dolog, de azt hiszem az sincs már túl messze, majd ha már nem leszek ennyire mérges, akkor jönni fognak a könnyek is, de most még legszívesebben kikapnám apa kezéből a poharat és egy jól irányzott hajítással vágnám a falhoz. Na az lehet, hogy segítene.
Ha valaki nagy hegyet akar megmászni, ne törődjön a vakondtúrásokkal. Nagy célhoz nagy szív kell.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Családi tragikomédia 2015-08-21, 13:18
A strong woman
To: Család/Words: 364/Song: Never ever
Ugyan mondtam az elején, hogy jobb lenne, ha a kérdéseket egyben tennék fel a végén, de nyilvánvalóan a kis szünetben, amit hagytam, Charleneből felszalad az első kérdés. Számomra is meglepő volt, hogy Sam nem árulta el neki, hogy varázsló, hisz mindketten azok vagyunk, kérdéses sem lehetett, hogy a lányaink is boszorkányok lennének. Én ennek a szellemében neveltem fel Bonnie-t. Most már teljesen biztos vagyok benne, hogy nem volt jó ötlet külön nevelni a lányokat. - Mintha a mágia egy választható része lenne az életünknek... - jegyeztem meg hallkan, bár valószínűleg észre sem vették, ahogy apa-lánya egymásnak csapott. A boszorkányság ugyan tényleg a jellemem részét képezi és elválaszthatatlan tőlem, de azért gondoltam már sokszor rá, mennyivel egyszerűbb lenne nélküle. És mennyivel félelmetesebb is! Nem lenne semmi a kezemben, amivel megvédhetném magam, még a pálcám sem. - Most pedig elmondunk mindent. - vettem át a szót. Ugyan azt nem mondtam ki, hogy örülnék, ha felnőttek módjára viselkednének és bebizonyítanák, hogy "elég érettek" már hozzá, de a hangomban benne volt. Viszont az eddigiek nem teljesen ezt a képet festik, például, hogy titokban szerveződtek ellenem. Ellenünk. - Nem várom el, hogy megértsétek, milyen volt akkor a helyzet, de beismerem, hogy hibáztunk. - szorítottam össze a fogam és nyeltem egy korty whiskyt. Sosem könnyű elismerni a hibáinkat, de úgy érzem, nálam ez extra nehéz. - Nem gondoltunk bele, hogy ti esetleg keresnétek majd egymással a kapcsolatot, de túl fiatalok voltatok, az egész életetekre kiahtó traumaként is megélhettétek volna a változást. Indokok, amik úgy tűnnek, mintha igazságot szolgáltatnának az eddigi tetteinknek, de valójában még én is csak üres szavaknak érzem őket. Ha viszont már a saját szavaimnak sem hiszek, ráadásul a hibáimat is elismerem, semmi sem állít meg a lejtőn. Két könnycsepp csodul végig az arcomon, hogy több kövesse azonnal. Évek óta nem sírtam. A döbbenet arra késztet, hogy leüljek és kissé hüppögve próbáljam összeszedni a gondolataim. - Mi csak... mi csak... próbáltunk védeni titeket és logikusan úgy tenni, ami a számotokra a legjobb volt. - mondtam erőtlenül, mert a sírás a torkomat is marta. Talán ezzel most megijesztem Bonnie-t, mert így még tuti nem látott soha, de már nem tudom fenntartani az önkontrollt és félek, hogy van még lejjebb.
Nem csak a történetre, vagy a magyarázatra kell figyelnem, figyelnünk, hanem amit anya, és Charlene apja... az én apám is művel egymással. Mintha burkoltan veszekednének. Erről lehet szó? Valahogy közéjük állt valami, ami miatt a másik szőkével mi sem lehettünk együtt. De... most nem róluk szól az egész, majd megbeszélik, ha akarják, csak az számít, hogy minket meg tudjanak nyugtatni, hogy nem a mi hibánk, és valahogy kárpótolhassanak. Nem érdekel, hogy hogyan. Sosem vágytam nagycsaládra, az ikertestvér gondolata pedig meg sem fordult a fejemben, és meg tudtam volna tépni Charlene-t, amikor feltűnt, most viszont... furcsa módon jó, hogy itt ücsörög mellettem, és fogjuk egymás kezét. Az ellenben rém idegesítő, hogy anya úgy rója a köröket a szobában, mintha egy bírósági ítéletre várna. Na igen, mi vagyunk a döntőbírók, de még a hóhérok is. Úgy véltem, hogy a vajsör nekem jó lesz, arra nem figyeltem, hogy Charlene mit kért, az enyémhez még hozzá sem nyúltam. Elszoruló torokkal hallgatom a felvezetést. Már rögtön az első mondatok után nyitnám a számat, de anya szigorú pillantása elnémít, hihetetlen, hogy még most is milyen erős, határozott tud lenni, pedig alaposan átvertem, és biztos vagyok benne, hogy mostantól máshogyan fog kezelni. Pedig.. úgy érzem valahol igazam volt, így kell letépni a sebtapaszt. Más kérdés, hogy kire milyen hatással lesz a jövőben. Úgy látom, hogy Charlene nem csak a szétválasztásunkon lepődik meg, a szavaiból úgy tűnik az sejlik ki, hogy nem tudta, hogy apa sárvérű, és nem mugli. Számomra minden szó újdonság, úgyhogy csak megrántom a vállamat. Egy aranyvérű és egy sárvérű szerelméből születtünk. Csak éppen Charlene azt hihette, hogy apa nem is tud varázsolni. Legalábbis ez tűnik ki számomra. Most már valóban a vajsöröm után nyúlok, kezdek ideges lenni, ahelyett hogy megnyugodnék. - Az egész nekem nagyon bűzlik. Nem tudom, hogy miért kellett így eltitkolni. Ha van egy testvérem, akkor sose lássam? Ne tartsam vele a kapcsolatot? Ez árulás.. – Rázom a fejem sötét pillantással, ami furán hat hatalmas kék szemeimből. Nem mondom, hogy el vagyok keseredve, az rám nem jellemző, de most igenis ki vagyok akadva. Aztán amit az apánk mond... hát valahol, oké, érthető, minket akartak megvédeni, de akar ő engem egyátalán? Még csak rám sem nézett, pedig most próbálom keresni a tekintetét. Viszont anya azt kérte, hogy ne kérdezzünk, amíg a végére nem érnek. Úgyhogy a motyogáson túl mégsem kezdek bele semmibe, ami megakasztaná őket.
Amióta ez az egész elkezdődött Bonnie felbukkanásával, tudtam, éreztem, hogy a világom a feje tetejére fog állni és azok a dolgok, amiket évek óta elzártam magamban és a világ elől, felszínre fognak törni. Jobb lett volna, ha Ems ad lehetőséget egy kis egyeztetésre előtte, de mivel nem adott rá esélyt, így eléggé szorongva vártam, hogy mi is fog történni a szobában. Jó volt látni, hogy Bonnie és Charlene egymásra támaszkodtak ebben a helyzetben, reméltem, hogy előbb vagy utóbb jóban lesznek majd, hogy megtalálják egymásban a testvért. Leültem és én is egy lángnyelv whiskey-t kértem, úgy éreztem, hogy szükségem lesz még rá, de mikor megkaptam nem ittam bele egyből, csak ültem és fogtam a poharat. Figyeltem, ahogy Ems elkezdte a beszámolóját és ahogy éreztem, egyből baj lett, már az első mondat mélyütés volt Charlene-nek, láttam, ahogy odanéztem, hogy teljesen ledöbbent. Annak örültem, hogy Ems-nek volt annyi tekintélye már akkor előtte, hogy nem szakította félbe és így volt időm egy picit felkészülni, bár arra a - egyébként teljesen érhető - kirohanásra, amit Charlene rendezett, nem lehetett felkészülni igazán. Megvártam, amíg befejezte és felálltam, de nem lépte hozzá közelebb, az nem tűnt jó ötletnek az ő idegállapotában. - Charlene, kislányom - kezdtem lassan, bár a hangom megremegett. Igyekeztem csak rá nézni, próbáltam kizárni a másik két szobában lévőt - Nem vagyok büszke a döntésekre, amiket akkoriban hoztam, de a családom biztonságáért hoztam őket. A veszély akkoriban akkora volt, amit ti el se tudtok igazán képzelni, én pedig aurorként testközelből láttam nap-mint-nap. - megálltam egy kicsit, lenéztem a poharamra és forgattam a kezemben, lötyögtettem benne az italt és néztem bele a pohárba, majd folytattam. - Azért nem mondtam el neked, hogy én is varázsló voltam, - ezt az utolsó szót kicsit megnyomtam, hogy érezze, mennyire nem tartom magam már a varázsvilág részének - mert egyrészt minden szálat meg akartam szakítani azzal a világgal, másrészt úgy gondoltam, hogy így kevesebb lesz a kérdés tőled, amikor bekerülsz az iskolába, ha pedig be se kerültél volna, akkor azok a kérdések is elmaradtak volna, talán örökre. Bár terveztem, hogy egyszer elmondom neked ezt az egészet, amikor úgy éreztem volna, hogy megérettél már az igazságra, mind velem, mind a családoddal kapcsolatban. Körbenéztem, ezzel kiszakadva egy kicsit a kettőnknek képzett buborékból és a velem szemben lévő ablakon kibámulva folytattam, immár mindenkihez szólva. - Nem így akartam ezt megbeszélni, egyikőtökkel se. Kérdezzetek, amit szeretnétek és remélem, mire végzünk, mindenki meg fogja érteni, hogy mit miért tettem, még ha elfogadni nem is fogjátok talán. - leültem és belekortyoltam egyet az italomba.
Én igazán nagyon igyekszem tartani magamat, de nem véletlenül pakoltam be annyi zsepit, tudom, hogy nem fog menni a végtelenségig csak még az a kérdés, hogy sírás lesz, vagy kiabálás és hiszti, vagy mindezek mondjuk kombinálódva együtt. Bárhogy lehet, ez főképp a válaszoktól függ, amiket egyelőre még nem tudom, hogy mik lesznek. Már az is nehéz, hogy apával csevegjek, hiszen rá is haragszom, nem mondta el ezt nekem, hogy van egy anyukám, sose beszélt róla és nem tudok e felett csak úgy könnyedén napirendre térni, nem megy. Ezért is van, hogy apára már csak egy visszafogott "Ühüm" a reakcióm, ennél több most nem fog menni, próbálok arra koncentrálni, hogy bírjam ezt az egészet ép ésszel. Ezért van,hogy még majdnem az asztalhoz is leülök, amikor leesik, hogy amúgy nem maradunk itt, megyünk szépen fel, hogy külön szobában beszéljük meg a dolgokat, vagy is főként, hogy hallgassuk végig az egészet. Frászban vagyok, de azért segít az, hogy Bonnie átöleli a vállamat. Én se gondoltam volna, hogy ez lesz ebből az egészből, ahhoz képest, hogy milyen pocsék volt a helyzet az elején, amikor még konkrétan meg is téptük egymást. Azt hiszem arra egyikünk sem számított, hogy most majd próbálunk a másiknak valahogy erőt adni. Anya - de fura ezt így kimondani - szavaira csak csendesen figyelek ücsörögve és gyűrögetve a kacsóimat az ölemben. Próbálom tartani magamat, de amikor belekezd nem megy sokáig, főleg ahogyan lassacskán összerakom az újabb kellemetlen tényt is erről a Mardekár-Griffendél viszály dologról. A szemöldököm már valahol a felénél az égbe szökik és meredten bámulok apára. - A... a Roxfortban? Apa... aurori állása? - oké az államat valahol most a földön kéne megkeresni, látszik jól rajtam, hogy nekem még ez is totál új, hogy apa nekem egy árva szóval sem mondta, hogy ő is tud varázsolni, sőt eddig nagyon hitelesen játszotta el a mugli szerepet, hogy mennyire fura neki a mágikus kütyük hada, amiket haza viszek, erre most az anyám... az új anyám csak úgy bedobja nekem, hogy apa egyébként varázsló és, hogy lassan már kb. az egész életem valami hülye kitaláció és... alig igaz belőle valami? - Ez mit jelentsen? Apa... ez mit jelentsen? - az első kérdés még elhalóbb, de a másodikat már felpattanva szegezem neki. Komolyan kész csoda, hogy nem kiabálok, vagy ilyesmi, pedig őszintén szólva szívesen megtenném. A francba is, apa tud varázsolni és... nem értem, hogy miért nem mondta meg és azt sem, hogy van egy anyám, aki elment, mert nem volt választása és minket meg szétválasztottak csak úgy és... - Mikor akartad mindezeket elmondani? - szegezem neki most már igen határozottan kikelve magamból a kérdés. A francba is, ez most hirtelen már nagyon sok nekem. Miért nem tudott őszinte lenni velem? Miért nem lehetett elmondani? Ha nem találkozunk véletlenül, akkor lehet, hogy soha az életben nem derül ki az igazság?
Ha valaki nagy hegyet akar megmászni, ne törődjön a vakondtúrásokkal. Nagy célhoz nagy szív kell.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Családi tragikomédia 2015-08-13, 13:16
A strong woman
To: Család/Words: 459/Song: Neves stop
- Hozzám nem jutott el a megkeresésed. - tisztázom, mielőtt ez is elfajulhatna, mint az egész ügy. Nyilvánvalóan hibáztunk valahol, de abban az időben máshogy nem lehetett volna megoldani a dolgokat. Utána persze megszakítottam minden kapcsolatot Sammel, nem csodálkozom, hogy a baglya elkerült. Addig sem kell senki szemébe néznem, ameddig intézem a szobát és utána is valószínűnek tartom, hogy nekem kell elől haladnom a lépcsőn. Másnak talán még a jelenlétük is összezavaróan hatna, de nekem ennyi idő elég, hogy felépítsek magamban egy tervet. Nem azt mondom, hogy hibátlan és megkérdőjelezhetetlen, tisztában vagyok a gyengeségeivel és a hibáival. De legalább a meglepetés ereje, ami az előbb letaglózott, most már nem hat rám annyira, egy szinten már ez is profit. Senki sem túl beszédes, mindenki tőlem várja a megváltást. Talán, talán nem, de ebben a pillanatban úgy érzem, miközben fel alá járkálok a szobában, amit kaptunk. Nem túl nagy, de azért bőven van hely a kandalló és a két ágy között, hogy mászkálhassak. Van egy több személyes bőr kanapé is, kis asztalkával maga előtt. Az utolsó után becsukódó ajtóval elhal a lentről feláramló ricsaj, csak tompa, távolról jövő zajként van jelen, igazán nem zavaró. Megvárom, hogy Madam Rosmerta megjelenjen, felvegye a rendeléseket, én személy szerint lángnyelv whiskeyt kérek, mert ide valami erősre van szükség. Végül megállok a lányok, amikor négyesben maradunk. Van abban valami megható, ahogy így egymás kezébe kapaszkodnak és ha nem határoztam volna el, hogy nem fogok sírni, talán már potyognának a könnyeim. De még nem, előbb muszáj elmesélni nekik mindent, elvégre ezért vagyunk itt, bármennyire kellemetlen. - Vágjunk is bele, talán úgy a legegyszerűbb. - köszörülöm meg a torkom, miután a kocsmáros újra megjelent, letette a poharakat, majd távozott. - Ha kérdésetek van, akkor azt a végén tegyétek fel, lehet, hogy útközben az is megválaszolódik. - nézek egyesével mindkettőjükre. Istenem, de hasonlítanak és mégis mennyire mások! Aztán végül a volt férjemre pillantok. Ha át akarja venni a stafétát, akkor természetesen hagyom, de van egy olyan érzésem, ahogy már említettem, hogy ő is tőlem várja a magyarázatot. - Apátokkal a Roxfortban ismerkedtünk meg. Tudjátok, hogy milyen a Griffendélesek és a Mardekárosok viszonya, nos, ez akkoriban sem volt másképp. Ráadásul az én szüleim sem voltak éppen liberális mugliimádók. - néztem itt Bonnie-ra, aki tudta, milyenek a nagyszülei, még ha vele kedvesebben is bánnak, mint akkor velem. - Szóval a kapcsolatunk titok volt, egészen addig, ameddig Tudjukki és a követői voltak hatalmon. Miután megszülettetek, apátok ott hagyta az aurori állását. Nem kockáztathattam, hogy a volt halálfalók így találjanak rám, ráadásul a szüleim is ultimátumot adtak a kitagadással kapcsolatban. - ismertem be. Ezt annak idején talán még Samnek se mertem elmondani, nem emlékszem, sok mindent vágtunk akkor egymás fejéhez. Tartottam egy kis szünetet, hogy felmérjem, hogyan hat eddig a hallgatóságomra a történet.
Nagyokat nyeldesek, hiszen még nem bizonyosodott be, hogy akit Charlene fog hozni, az valóban az apám. Apánk. Testvérek lennénk? Ikrek? A hugrabugos csajszi a hatalmas belső különségek ellenére nem ördögtől való lány, hiába akartam ráfogni, hogy mennyire béna, kezdem úgy vélni, hogy félreismertem, és ha valóban egy a vérünk, akkor mindez elfogadható. Csak tudjunk már meg valamit. Tűkön ültem az utolsó napokban, az utolsó pár órában már egyenesen a körmömet kezdtem rágni, holott sosem volt rám jellemző az ilyen fokú fegyelmezetlenség. Megbeszéltük Charlene-nel, hogy nem is találkozunk ezt megelőzően, mert csak egymást idegesítetnénk, ám így még el sem tudtam foglalni magam, a percek is csigalassan teltek. Most, hogy anya itt van, kicsit rosszul érzem magam, hogy én is átvertem, de ő a nagyobb bűnös, nem kéne lelkiismeretfurdalnom. Ő a számomra ismert szülő, így a neheze most jön, így el kell vonatkoztatnom attól, hogy anyával bájcsevegjek, és a másik énemmel való közös összeesküvésre koncentrálok. Figyelem Charlene apját, akiről még nem tudom meghatározni, hogy az enyém is valójában, így zavaromat viccelődéssel próbálom leplezni. Nem figyelem anya arcát, mert félek, hogy valami kitörne belőlem, mondjuk egy sírás, ami méltóságon aluli, nem fogom megtenni, uralom a saját érzéseimet. A pasin nyugtatom a tekintetemet, majd a másik szőkén, át kell adnunk az irányítást, legalább időlegesen. - Akárcsak ti... mama. – Felelem határozottságot erőltetve, noha nem akarom bántani őt, így mégiscsak oldalt nézek rá, és megszorítom a karját, bármennyire is haragszom rá, sosem lesz ahhoz mérhető, hogy mennyire szeretem. Magyarázatokat várok, de nem minden áron. A ki-tudja-vajon-az-apám-e pasas mosolyog a kérdésemen, így bizonytalanságom csak tovább nő. Elengedem anyát, és Charlene vállát ölelem át, hihetetlen, hogy pár hete még rugdostuk egymást, most meg belé kapaszkodok bátorításért. Bólintok a felvetésre, és hagyom magunkat befelé vezetni, nem fogunk leülni egy félreeső sarokban, hanem szobánk is van? Remek! Szótlanul baktatunk felfelé, és amint beléptünk a szobába, odavezetem a párosunkat az egyik ágyra, és lehuppannunk. Csak megfogom a másik lány kezét, és értetlenkedő-szúrós pillantással illetem a két felnőttet.
Egyből láttam Charlene-en, hogy ideges, ennyire természetesen ismertem a hangulatait. Mérges is volt, meg is értettem, gondoltam, hogy még mindig nem tette túl magát a megrázkódtatáson, ami Bonnie érkezése és az azzal járó csalódás miatt érte. Kaptam egy ölelést, de inkább csak kötelességből, mint a szeretet megnyilvánulásként, de inkább nem tettem szóvá. - Igen, gondolom, hogy akkor jobban tele lesz a vonat visszafelé, remélem te is várod azért már, hogy hazajöhess, az biztos, hogy én nagyon várom és Dani is. - mondtam kicsit mosolyogva, de a mosolyom és a hangom is elárulta, hogy én is ideges voltam, nem csak ő. Ahogy megláttuk Ems-t és Bonnie-t, kis híján földbe gyökerezett a lábam, de csak egy pillanatra estem ki a ritmusból és utána folytattam a sétát, közben mindkettőjüket gyorsan megnéztem magamnak. Ems nem változott szinte semmit, sokkal kevésbé látszott meg rajta az öregedés, mint rajtam, most is gyönyörű volt és természetesen elegáns, mint mindig. Azt pedig egyáltalán nem csodáltam, hogy az emberek össze tudták keverni Bonnie-t Charlene-el, mindenben eléggé egyformák lettek, nem olyan ikrek voltak, akiket könnyű volt megkülönböztetni egymástól, bár persze nekem ment volna könnyen, én egyből láttam azokat a kis nagyon apró különbségeket, amiket mások talán soha nem vettek észre. Bonnie azt a fura kérdést úgy gondoltam, hogy poénnak szánhatta, vagy talán rajta így jött ki a feszültség, de mivel Ems elengedte a füle mellett, ezért úgy döntöttem, hogy egy halvány mosolyon kívül nem reagálok rá komolyabban. - Igen, a lányok úgy döntöttek, hogy összehozzák ezt a kis beszélgetést, mivel te nem reagáltál a megkeresésemre, ők pedig mindenképpen válaszokat akarnak, mindkettőnktől - mondtam az utolsó szót egy kicsit megnyomva, miközben próbáltam végig Ems szemébe nézni, amennyire lehetett. Én természetesen tudtam, hogy helyzet nagyobb részben miattam alakult úgy, ahogy, de azért nem csak én voltam, aki titkolózott és ő is dönthetett volna másképp, így azt éreztem helyesnek, ha együtt magyarázzuk el a dolgokat a lányainknak. Helyeslően bólintottam Ems javaslatára, hogy a Három Seprűben folytassuk a beszélgetést, kinyitottam az ajtót és magam elé engedtem mindenkit. Örültem, hogy Ems egy szobát vett ki, én se szívesen teregettem volna ki a nagyközönség előtt a családi szennyest. Elindultam utána az emeletre, amikor megkapta a kulcsot, közben magamban újra végiggondoltam a dolgokat, hogy minél gördülékenyebben tudjam elmondani a lányoknak az akkori eseményeket és hogy mit miért is tettem, hogy a lehető legjobban átláthassák a döntéseim okait és akkor talán nem fognak mindketten megutálni egyikünknek se.
Nem kéne így viselkednem tudom! Apa mindig is rendes volt és kedves is és jó fej, de ez akkor is baromira nem volt szép tőle és nem fogom tudni jól lekezelni. Mégis csak arról van itt szó, hogy van egy ikertesóm. Azt mondják, hogy olyan, mintha lenne egy másik feled, mintha több lennél tőle, mintha lenne valami különleges összeköttetés köztetek és ezt ők simán csak úgy önkényesen elvették tőlünk és még csak beleszólásunk se volt és ez baromi kiborító ám na! Igenis megmondhatták volna, vagy legalább valamikor, amikor már kezelni tudjuk, vagy... akkor se volt szép, hogy elválasztottak minket, akármi is volt közöttük. Ez annyira nem fair! Egy csomó gyerek van, aki ingázik a szülei között, ott vannak Fosterék, elváltak és Bobby nem lett egyáltalán fura azért, mert ide-oda mászkál a két szülő között, sőt azt mondta tök jó poén, mert két szülinapja volt pár hónapja, meg minden, az se olyan rossz. Na nem mondom, hogy jó, de nem olyan rossz, hogy e miatt ennyire titkolózni kéne. Nem tudom ezt könnyen lenyelni, próbálom, de... akkor se megy. - Tudom, ilyenkor nem sokan utaznak, majd pár hét múlva, ha vége a sulinak, de akkor is inkább London felé és nem onnan ide. - próbálok én mosolyt varázsolni az arcomra, meg persze csevegősen beszélgetni, de nem meg könnyen. Morcos vagyok és ezt nem tudom legyűrni, még ha azért az alap ölelés meg van. Tudom, hogy nem szép tőlem, ha nagyon undok vagyok, de nagyon nehézkes most az, hogy ennél rendesebben viselkedjek. Majd nagyon fogok igyekezni... legalábbis rajta leszek, csak tudjuk meg mi ez az egész és akkor nem leszek ilyen iszonyatosan feszült. - Akkor jó! Csak, hogy tudd ez... ez baromira... érted igaz? - nem volt szép és én dühös vagyok és válaszokat akarok és baromira frusztrált vagyok miatta és még sorolhatnám. - Persze, de azért... az most annyira nem borít ki, ha megváratjuk. Ő megváratott engem tizenhét évig lassan. - elhúzom a számat, mert bár talán nem szándékosan tette, vagy... jó ez rossz megfogalmazás, szándékosan tette, csak nem tudom, hogy miért. Talán van rá valami jó kis kézenfekvő magyarázat, csak még egyelőre nem tudom, hogy mi. Közben persze útra is kelünk és nem kell sokat menni, hogy aztán az úton már meglássuk a két illetőt, akik közül az egyik tuti, hogy az anyukám, mert hogy a másik felismerhetően Bonnie lesz. Azért rendesen befagyok, és olyan erősen szorítom a táskám pántját a vállamon, hogy csoda, hogy nem kékülnek el itt helyben az ujjaim. Ettől még Bonnie nyilvánvalóan hülye kérdése sem tud eltántorítani, mert mondhatni ez már-már vicces, de most maximum valami keserű nevetés bukkanna csak fel belőlem, több nem igazán menne. - Terv? Olyasmi... asszem. - igen a mindig hangos és nagyszájú Charlene egészen halkan motyogja csak ki azt a pár szót, mert most baromi nehéz beszélni. Nem marad más, mint a bólintás. Igen, végül is bemehetünk, mert nem itt kint fogjuk ezt lerendezni. Félszegen pillantok egyik szülőről a másikra, próbálom magamat összekapni és persze próbálok erősnek mutatkozni, ami nem megy könnyen. Majd egy vajsörbe fojtom a feszültségemet, mihelyt bejutottunk és kerestünk valami félreeső helyet, ahol nem lesz ciki, ha mégis csak azokhoz a zsepikhez kell majd folyamodnom. Azt persze alig tudom megállni, hogy kb. végig ne az újdonsült és totál ismeretlen anyámat mustráljam, bármennyire is idegesítő lehet ez a számára.
Ha valaki nagy hegyet akar megmászni, ne törődjön a vakondtúrásokkal. Nagy célhoz nagy szív kell.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Családi tragikomédia 2015-07-31, 18:04
A strong woman
To: Család/Words: 351/Song: Girl on fire
Egyik karomon a táskával, másikon a lányommal indultam el a Három seprű felé. Emlékszem, fiatal koromban mennyire vártuk a roxmortsi hétvégéket, olyankor majdnem az egész kastély kiürült, szabadabban járkálhattunk a suliban, nem kellett úgy félnünk a lebukástól. De ha mégis lejöttem ide, akkor boldogabban szedtem a lépteimet a kocsma felé, míg most a teher nyomja a vállamat, amit nemsokára meg kell osztanom Bonnie-val. Aztán amikor a sarkon feltűnik két ismerős arc, csak azért nem gyökerezik földbe a lábam, mert Bonnie jószerével húz maga után. Talán a szívrohamot megelőző pillanathoz tudnám a legjobban hasonlítani azt az érzést, ami elfogott, amikor már szinte biztos, bár még mindig elég váratlan ahhoz, hogy az ember megpróbálja elhinni, hogy elkerülhető. Ajkamba harapva mértem végig egykori férjemet, akin azért meglátszik az idő. Bár még mindig ugyanaz az arc, haj, de már mélyebb barázdák húzódnak a homlokán, szeme körül, sokkal megfontoltabbnak és komolyabbnak tűnik egész megjelenésében. Aztán a tekintetem átsiklik a mellette felénk haladó szőkeségre. Charlene. Egy az egyben úgy néz ki, mint Bonnie, csak talán egy kicsit kócosabb, de ettől még nem értem, miért gyűltek könnyek a szemembe és miért szorult el a torkom. Pedig a mosoly az arcomra fagyott, és a hangomon sem hallatszódik semmi, miután nyelek egyet. - Nos... úgy látom, alaposan kiterveltétek ezt. - nem kell, hogy Bonnie-ra nézzek, hogy tudjam, hogy fölösleges, úgysem nézne vissza. Inkább próbálom visszanyelni a hosszú évekig visszatartott könnyeimet és állni a farkasszemet, akármelyik féltől vetül is rám. Csapdában érzem magam, amit mások nehezen tudnának kezelni, de én pont arról vagyok híres, hogy a szorult helyzetből is ki tudok mászni. De vajon ebből is sikerülhet? - Akkor akár be is mehetnénk. - indulok meg elsőnek, hogy addig se kelljen a kínos csendben ácsingózni, ami szinte várható volt. Csak éppen úgy gondoltam, hogy akkor köszönt ránk, amikor mindent elmondok Bonnie-nak, négyszemközt. Jobbnak látom nem az utca közepén megtárgyalni tizenhét év történetét, úgyhogy egyenesen a pulthoz sétálok és egy szobát kérek. Semmi szükség rá, hogy a Roxfortból elszalasztott diákok, tanárok, vagy rajtunk kívül akárki is tanúi legyenek a közelgő viharnak. Hamar meg is kapom a kulcsot, ami az emeleti szobát nyitja.
Kicsit cselesek vagyunk, de el kellett magyaráznom Charlene-nek, hogy anya nagyon kitérő volt a leveleiben, és esély sem volt rá, hogy bagoly által vonjam felelősségre. Élőben nem fog elszaladni, ha lát minket egymás mellett akkor nyilvánvalóan válaszokat kell adnia. És apának... ha tényleg az apám. Vajon milyen lesz ő? Eddig mindig úgy voltam vele, hogy a pasikat lazán kell kezelni, hiszen sosem lehetnek annyira erősek, mint mi csajok, hiszen nem volt előttem egy apafigura. Anya ugyan nagyon szigorú tud lenni, vele mégis összetartunk, és nincs meg az az alfahím szerep, amit egy apától elvárnék. Most mindez változik majd? Kétlem, hogy onnantól kezdve ne akarnék pasikkal kavarni, viszont... egy család leszünk? Már ha igaz. Még mindig rohadtul nehéz elhinnem, és bár nem vagyok annyira ideges típus, mint a hugrabugos, azért már rendesen ugrabugrál a gyomrom, remélem anya elsőre nem is szúrja ki a cselt. Ha mégis gyanakodna, majd arra fogom az izgatottságomat, hogy régen láttam, és az új környezet hatással van rám, hiszen alig vagyok itt még két hónapja, fel lehetek dobódva. Kissé elképedtem, amikor láttam, hogy Charlene mennyi zsepit pakol be a táskájába, én nem hoztam egyet sem, most komolyan, sírni fogunk? Én nem hiszem, mindig tudtam kemény lenni, inkább csak meg vagyok hökkenve azon, ami ránk vár. Jó, egy torokkaparú érzésem nekem is van, de majd elmúlik, hiszen elsősorban dühös vagyok, hogy miért vezettek félre. Ha gyerek is voltam, voltunk, azért ezt nem érdekeltük. Anyába karolok, hogy elinduljunk a titkos találkapont felé, így az utolsó pillaantban átfut rajtam némi lelkiismeretfurdalás-hullám, hogy én aztán jól megvezetem szegényt ezzel az egész összebeszélősdivel a háta mögött, de ha igazam van, akkor magára lehet csak mérges. Az utcasarkon aztán feltűnik Charlene, és... te jó ég... apu? Erősödik a torokszorító kérdés, anyát erősebb tempóra ösztökélem, és odahúzom a másik kettőshöz. Vetek a hugrabugosra egy pillantást, szinte automatikusan, anya tekintetét kerülöm egyenesen a férfihoz szólok. - Na szóval klóngyárat üzemeltettek, vagy csak simán sötét mágia? – Kérdezek rá, fogalmam sincsen miért remegős a hangom, valahogy a dac beszél belőlem, de amit valóban gondolok, az sajnálatos módon túlságosan is kiütközik. Nyilvánvaló, hogy viccelek, mert máshogyan nem tudnám kezelni a helyzetet.
Nem hiszem, hogy voltam bármikor is életemben ennél idegesebb, mint ennek a családi találkozónak a napján. Dani-t a szomszédnál hagytam, nem lett volna értelme magammal vinnem, szerencsére bármikor szívesen vigyáznak rá, de azért meg is ígértettem vele, hogy jól fog viselkedni. Nem hoppanálhattam, azt semmiképpen se tudtam volna kimagyarázni, így maradt a vonat. Szerencsére mivel elkísértem már Chalene-t is párszor ide, meg jöttem is érte, így ezzel a közlekedési móddal nem lehetett gond. A vonat eléggé üres volt, csak pár ember lézengett rajtam kívül a vonaton, de nem is volt baj, mert így volt időm még egyszer mindent átgondolni. Kíváncsi voltam Bonnie-ra és Ems-re is, bár azt sejtettem, hogy az utóbbi nem fog túl melegen fogadni, de persze meg is értettem, nem volt szép az elválásunk, de reméltem, hogy felnőttként tudunk majd mindketten viselkedni. Egy könnyű világoskék inget és hozzá egy sötétszürke szövetnadrágot vettem fel, emlékezvén, hogy Ems szeretett mindig elegánsan öltözni és nem akartam komolytalannak tűnni mellette. Örültem, hogy Charlene kijött elém az állomásra, de azért őszintén szólva egy kicsit melegebb fogtatást vártam tőle, nem csak udvarias kérdéseket. - Szia kislányom! Nem volt rossz az út, csak kicsit magányos, szinte teljesen üres volt a vonat. Fura volt a falon átjönni, kellett egy nagy levegővétel előtte, de végül nem volt gond vele - válaszoltam halvány mosollyal, majd a az ölelést hálásan viszonyoztam és belepusziltam a hajába, mielőtt újra a szemébe nem néztem - Igen, tudom, hogy mérges vagy és meg is értem! - tényleg meg is értettem, de reméltem, hogy előbb vagy utóbb ő is megérti majd az álláspontom, még ha a megoldást nem is fogja talán soha elfogadni. - Indulhatunk? Nem kéne megváratni édesanyádat, elég nehéz lesz ez az este anélkül is, hogyha egy rossz lépéssel indítjuk. - Úgy tettem, mint aki nem tudja, merre is kell indulni, pedig elég sokszor voltam a Három Seprűben ahhoz, hogy még mindig becsukott szemmel is odataláltam volna, de inkább maradtam az önként vállalt szerepemben és vártam, hogy Charlene mutassa az utat.
Oké halvány sejtésem sincs róla, hogy mégis hogy a fenébe bírja Bonnie ilyen jól ezt az egészet. Én már vagy két napja gyomorgörccsel szenvedek és kb. alig aludtam. Tuti, hogy karikásak a szemeim és azért erőltetett rám még szemfestéket is, pedig én nem nagyon használok effélét, de más magyarázata nincs. Pocsékul festhetek ki, de a fenébe is érthető nem? Mégis csak ma lesz az a bizonyos nagy találkozás. Apu elé ki kell mennem a vasútállomásra, elvinnem a Három Seprűbe, amitől szerintem hülyét fog kapni, hiszen otthon is nehezen viseli a minimális varázserővel bíró kis kütyüket, amiket haza szoktam vinni. Vicces, hogy az a sarkalatos pont még mindig rejtély számomra, miszerint ő is ide járt suli és pontosan ismeri jó eséllyel még a falut is, nem hogy megijedjen, ha lát egy fura süveges fazont az utcán. Ez már azt hiszem a következő nagy döbbenetet adó részlet lesz majd, először még meg kell birkóznom azzal, hogy találkozni fogok az... anyámmal. Bonnie szerint komoly és határozott és... tuti, hogy utálni fog! Biztosan azért passzolt le, vagy ment el, mert már kicsiként is látta, hogy Bonnie jobban illik hozzá, én meg ilyen kis béna fiús vagyok és nagyon nem passzolok bele a világképébe, vagy ilyesmi. Jó ég! Fogalmam sincs, hogyan fogom ezt kibírni. Naná, hogy van nálam egy kis oldal táska, amiben egy kazal zsepi, hogy hogy lesz bőgés abban biztos vagyok, ha nem is a boldogság, vagy a szomorúság miatt, de a feszültségnek tuti, hogy valahogy ki kell majd jönnie belőlem és hát feszültség az aztán van bennem egy jó nagy rakásnyi. Bonnieval a faluban válunk el egymástól, ő az anyja elé megy... vagyis az anyánk elé, én pedig szépen a vonathoz, mert hogy azzal jön apa. Fogalmam sincs, hogyan birkózott meg a falon átkeléssel, de talán segítettek neki, ha már kénytelen volt ilyen módon jönni. Még se hoppanálhatott ide valakivel, akkor úgy indított volna, hogy még a taccsot is kidobja, az senkinek se lett volna jó kezdés. Szóval egyelőre idegesen lépdelek végig az utcán egészen a vasútállomásig, és amikor meglátom leszállni a vonatról, bármennyire is kellene még sem megy a nagy nyakba vetődés. Mégis csak hazudott baromi sokáig és ezt nehéz csak úgy egyik pillanatról a másikra elnézni. Ennél azért én egy nagy dokkal dacosabb típus tudok ám lenni. - Szia apu! Milyen utad volt? Nem volt nagyon fura... átjönni a falon így egyedül? - oké megtette már máskor is, amikor engem kísért el, de ez most mégis csak más, no meg a vonatra még sosem kellett felszállnia, de azért remélem, hogy nem látok az arcán nagy megilletődöttséget, vagy riadalmat, ha ugráló csokibékákkal kínálták meg a vonaton mondjuk. Azért persze az első két pillanat után mégis csak közelebb lépek és kap egy nagy, szorítós ölelést. A fenébe is mégis csak az apukám és imádom, bármennyire is mérgesnek kéne lennem rá. - Azért... tudod, hogy mérges vagyok ugye? - teszem még hozzá miután elengedtem, csak hogy tisztában legyen itt a dolgokkal, mert hát na... ez az egész még mindig túl nagy falat nekem és még mindig nem vagyok éppenséggel a legjobban és még mindig baromira frusztrál az, hogy így kiszúrt velem, hogy kiderül, hogy van egy ikrem, aki csak úgy betoppan az életembe, meg amúgy is... miért nem egyeztették normálisan ezt le, hogy tudják egy suliba kerülünk így nagy hirtelen? Nem volt ez valami okosan leszervezve annyi szent!
Ha valaki nagy hegyet akar megmászni, ne törődjön a vakondtúrásokkal. Nagy célhoz nagy szív kell.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Családi tragikomédia 2015-07-27, 17:28
A strong woman
To: Család/Words: 327/Song: Love me
Volt egy pár napom a találkozás előtt felkészülni. Tudtam, hogy nehéz lesz Bonnie számára, de nekem még nehezebb lesz elmondani az egészet. Talán nem is leszek rá képes, erre semennyi idő alatt nem lehet felkészülni. Pedig volt egy pár évem, amikor átgondolhattam, hogy mit mondanék, ha ez a probléma felmerülne. És amikor idejöttünk, akkor is tisztában kellett volna lennem vele, hogy Charlene is Roxfortos. Miért ne lenne? De mégis, valahol mindig elutasítottam, hogy megengedjem magamnak az ilyenekre való gondolást. Ez a saját óvó mechanikám része, ami anno nem hagyott összerogyni, most viszont emiatt nem tudtam felkészülni egy nem is olyan váratlan helyzetre. Normális esetben még szombaton is bemennék a hivatalba, hisz az élet attól nem áll meg, hogy hétvége van. Kevesebb kolléga dolgozik, de hírek ugyanúgy generálódnak, csupán kevesebb, de mindig szükség van emberre, aki benn van. Mivel napközben más feladatom úgysincs, általában szívesen túlórázom. Ma viszont, mivel Bonnie-nak megígértem, úgy készültem, hogy beosztottam mást magam helyett ügyelni. Egy rendesen kivasalt farmert vettem fel, mert azért mégsem fogok kosztümnadrágban parádézni Roxmorts utcáim, a sima fehér blúzom és a halványrózsaszín blézerem viszont így is elegánssá tették a szettem. Első utam azonban nem a kis faluba, hanem az Abszol útra vezetett. Vettem két új pennát Bonnie-nak és egy kis napló szerű füzetet, amibe jegyzetelhet. Ez egy remek nevelési módszer, rizikós vagy rossz hír mellé ajándék. Tudom, hogy elkényeztetem a lányom, de minden anya ezt tenné, ha tehetné. A csomagokat a táskámba rejtve indultam tovább. - Szia, kincsem. - adok mindkét arcára egy csókot, miután öt perccel előbb a város szélére hoppanáltam és besétáltam. Jobban szeretek kevésbé forgalmas helyre érkezni, olyankor minden esetleges kellemetlenséget ki lehet küszöbölni. - Gyors és problémamentes. - bólintottam kérdésére, és már láttam, hogy a három seprű felé akar irányítani. Hát legyen, talán ülve könnyebb lesz, még akár egy szíverősítőt is megihatok. De zsepit direkt nem pakoltam, ezzel is arra ösztönözve magam, hogy maradjak erős a mondandóm közben. Meg aztán nem hiányzik, hogy az egész falu lásson sírni.
Kilenc óra egy perc múlva, anya mindjárt itt van, legendásan híres a pontosságáról. Charlene-től azt kértem, hogy öt perccel utána érkezzen, már ha el tudja hozni... apát? Nem lehetett azt úgy megoldani, hogy anyának szólok a dologról, mert jobb ezt személyesen intézni, kész tények elé állítani, a végén még el se jön, ha előre mondom, hogy most kik lesznek itt. A Három seprű elé beszéltük meg, oda diákok is bemehetnek, igaz, járok én a Vadkanba is, de most minél diplomatikusabban kell ezt lerendezni. Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy jól gondoljuk, és tényleg ikrek vagyunk, ám ez a leglogikusab magyarázat, ennek kell utánamenni. Lehet, hogy kiderül, hogy anya, és az a pasi valami klóngyárosok, és nem is az igazi szüleink, hanem valami varázsüstből pottyantunk ki. Nem, túl sok likőrös bonbont ettem reggel, ezért gondolok butaságokat, de hát muszáj volt valamivel elterelni a figyelmemet, Charlene meg azt mondta, hogy kihagyja a reggelit, és elmegy helyette mozogni valamit. Mindkettőnknek kellett a feszültséglevezetés. A csokinak köszönhetően bűntudatom van, mert én közel sem vagyok olyan mozgékony, mint a hugrás lány, valamit tennem kell az ügy érdekében. Azt már el sem mondtam neki, hogy Ronnal kavarok, egy napra egy problémát oldjunk meg, pedig kiváncsi vagyok, mit szólna a dologra. Felpillantok leárnyékolva a szememet, anya közeledik a távolban. Odaszaladok hozzá, csoda, hogy magasított sarkú topánomban nem törik ki a bokám, a jó időre való tekintettel rövid szoknyát vettem, na nem annyira rövidet, mint szoktam, mert anya karmokat növesztve tépi le a fejemet, az állítólagos apám pedig biztosan kihordana lábon egy szívrohamot. A hajam ezúttal csak egy kendő alá szorítva, alól csak csápszerű szőke tincsek lógnak ki belőle. - Szia mama... pontos vagy, még mindig. Jó utad volt? – Állok lábujjhegyre, hogy adjak két puszit, majd karoljak belé, hogy visszakísérjem a találkozási ponthoz, mintha csak a Seprűben akarnék meginni egy szigorúan alkoholmentes üdcsit.
//
