2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
És most jön az a pillanat, maikor rájövök, hogy mennyit beszéltünk egy büdös, haszontalan kis gondnokról, aki még a munkáját sem tudja jól végezni. Igen, nekem is van mindenkiről egy véleményem, és Pitonról is van... Szerintem valamilyen feneketlen gödörbe kéne vetni a bűnei miatt, aminek a listája napról-napra növekszik. Utálom azt az embert, és legszívesebben én lökném bele abba gödörbe, de sajnos... Sajnos ez a nap sose fog elérkezni, mert az öreget senki sem tudná eltenni láb alól. Bárcsak én lennék az igazgató, akkor biztos, hogy Piton lenne a takarító és ő pucolná a wc kagylókat fogkefével, míg nem látnám a tükörképem... Micsoda szép elképzelés. Majd szóba jön a láthatatlanná tevő köpeny, oh hát nekem igazán nincs szükségem az ilyenekre, hisz... Ezt a csodálatos testet miért tenném láthatatlanná? Inkább mindenkinek csodálnia kéne, bár csodálják is, hisz véla vagyok... - Igazad van, nem tudom,de az igazat megvallva nem is akarom tudni, szerintem az arcom nem arra született, hogy láthatatlanná tegyem. - Mondom mosolyogva és reménykedem benne, hogy érteni fogja a viccet, bár veheti egoizmusnak is, hisz tisztában vagyok vele, hogy a srácok toplistáján én vagyok mindig az első, főleg ha erre kicsit rá is segítek. - Kíváncsian várom, hogy mit fogsz vele tenni, majd meséld el. - Mondtam neki, majd elmosolyodom. Tetszik ez a kis paraszt vagyok és van bosszúm stílus, de... Érdekel tényleg, hogy hogyan fogja megbosszulni a asrác tettét, miszerint eltüntette azt a köpenyt. De vajon miben sántikálhat? Ilyenkor mindig azon agyalok, hogy miért nem vagyok legilimentor, mert ha az lennék, akkor most tudnék olvasni a fejében és nem kéne sokat törnöm az agyam, de... Inkább nem is érdekel, ha akarja, akkor majd elmondja. Vajon mi járhat a fejében... Tudni akarom! nagyon tudni akarom... Ajjaj... Nem érdekel, inkább figyelek a szavaira, és inkább... mégis agyalok, mire gondolhat... "Ahhoz képest, hogy több, mint hét éve jársz ide, nem sokszor találkoztál Hóborccal, igaz?" Hóbor... Hóborc... és Hóborc... Kiderül, hogy szerelmes Hóborc-ba és egyszerűen csak nem meri bevallani, pedig milyen kár lenne érte... Mikre gondolok, atyám... - Nem, és nem is tervezem... Nem szeretem a szellemeket. Jobban élvezem az élő emberek társaságát. - Mint minden normális ember, de ezt már hangosan nem mondom ki, azért nem akarom sértegetni, mert miért.... Amúgy sem vagyok olyan hangulatomban, hogy megpróbáljak mások lelkivilágába gázolni. "Minden bosszantó tulajdonsága ellenére, én kedvelem őt. Akaratán kívül sokszor megmentett már" Na végül csak ki mondta, hogy csípi ezt a szellemet... Hát egészségére, én erre nem tudok mit mondani. - Ok. - Pusztán csak ennyit mondok neki, hát ha kedveli, akkor kedvelje, mit érdekel engem, hogy kedvel egy olyan szellemet, akivel csak a baj van. Majd jön az a rész, mikor az én figyelmem kerül szóba, és nem érdekli, ha nem őt figyelem? Hát pedig örüljön, hogy... Mindegy nem érdekel, ha nem érzi magát megtisztelve, akkor nem tudok vele mit tenni... Majd szóba kerülnek a testvérek, és... Én nem tudok róluk nyilatkozni, mert nem ismerem őket személyesen, csak nagyon régen láttam őket egyszer-kétszer, de nem igazán érdekelt, hogy mi van velük. Felőlem aztán meg is halhatnak, nem igazán érdekel. - Szerencséjükre nem varázslók, és nem is ismerem őket... Csak párszor láttam őket. És... akkor intéztesd el őket mással, az sokkal egyszerűbb. - Jelentem ki egyszerűen és ez kicsit fura... Remélem csak viccelt azzal, hogy elképzeli néha, hogyan is csinálná ki a testvéreit, és... inkább kezelem egy nagyon rossz poénnak, minthogy komolyan vegyem a szavait. Hiába nem csípem az ikreket, akkor sem képzelem el, hogy hogyan nyiffantanám ki őket... Ezért annyira beteg nem vagyok, hogy ilyen képzelgéseim legyenek. "Remek. Nekem is elég kalandban volt részem az elmúlt napokban, nem akarok megint bajba keveredni" Hát akkor menjünk, és ne ácsorogjunk itt, ha már menni készülünk, amúgy is kezd kicsit unalmas lenni ez az erdő... Majd csak viccelek vele, hogy csókoljon meg, de ő komolyan veszi... Ugyan már ki kérne meg egy srácot, hogy csókoljon meg? Én nem, ez tuti! Ha nekem kell egy csók akkor, én azt elveszem, nem pedig kérlelem.. de lehet, hogy csak én vagyok ilyen bevállalós. "Nem volt vicces. Főleg egy olyan embernek, akinek köztudottan nincs humorérzéke" Jajj már Istenem, minek kell ilyen merevnek lenni, inkább csak megforgatom a szememet... És mindenkinek van humorérzéke, vagyis legalábbis én ezt hiszem, csak egyeseknek nincs rendesen kifejlődve, mint például neki. - Mindenkinek van, csak nem mindenkié hasonló... Ami pont így jó, hisz ha hasonlítanánk, akkor nagyon unalmas lenne a világ. - Közlöm egyszerűen, mint egy tényt, hisz ez végül is az. A világ tényleg unalmas lenne, mindenki tök egyforma volna... Nem tudnék még egyet elviselni magamból, belőlem elég egy, hisz... Igen nem kellene több belőlem. Majd elkezd németül beszélni, és... Nem árulom el neki inkább, hogy tudok németül, mert ha elmond mindennek, akkor azt hallani akarom. - Nem tudok, csak angolul és franciául. - Igen, az lesz a legjobb, ha nem árulom el neki, hogy tudok németül, mert.. Hátha mond rólam valami olyat, amit hallani akarok, mert például nem mondja el angolul, amit valójában gondol. Majd beléptünk a bagolyházba, és nem gondoltam volna, hogy ilyen büdös lesz ott... Uramatyám, inkább gyorsan kiszúrtam egy fehér madarat, és arra koncentráltam ahelyett, hogy a bűzt érezzem. De persze nem tetszett neki a választásom, mert ő inkább a gyorsabbat választja, mint a szépet. Nem teljesen mindegy, hogy milyen gyorsan ér el a a levél oda, ahova kell? Egyszer úgy is megkapja, és... Számít a bagoly kinézete is, mert tükrözi az ember személyiségét. De lehet, hogy csak én gondolom így, mert lányból vagyok, és adok magamra és a környezetemre. "Nos, ha nem haragszol, a kedvedért se változtatok a szokásaimon. Különben is, a hasznosságot és a gyorsaságot jobban preferálom a szépségnél" Tipikus pasi... Hát nem mondtam semmit sem, csak meghúztam a vállamat. Ahogy érzi, cselekedjen úgy, ahogy jónak látja, én nem akarok beleszólni... - A kezed jól van? Ne nézzem meg? Érdeklődöm tőle, miközben simogatom a baglyát, és nem csodálom, hogy megharapta, vagy csípte... Én is megcsíptem volna a helyében, mert egy kis izé velem néha... Biztos megérezte, hogynem érzi magát megtisztelve a gazdája, hogy a társaságomat élvezheti.... Igen, csak ez lehet a dologban, és már mosolyognék, mikor elmondja a valódi indokot. - Akkor nem is baj... És kedveskedjen neked csak, jó hogy valahogy kifejezi a szeretetét.- Még hogy szereti a baglya? Csak számomra nem normális dolog az, hogy egy madár úgy fejezi ki a szeretetét, hogy megcsípi a gazdáját? De ha így van, akkor legyen így... Mit érdekel engem, ha kivájja a szemeit, akkor is az ő madara, és szereti, nem? Szóval nem aggódom érte, hogy mi lesz, ha kiszabadul a madár, csak engem ne kezdjen el szeretni... Majd kimegyünk és elkezdjük nézni a tájat... az erdő, a pálya, a kunyhó, és minden olyan ismerős... A szél fújja a hajam és annyira jó érzés a kellemes érintés, mintha simogatna, és ez... Olyan jó... Imádom a szelet és talán pont ezért lettem elemista anno, nem pedig tanár. Akkor ment el volna a maradék agyam is, ha tanárnak mentem volna, hisz a diákok egyre csak rosszabbak lesznek az idő múlásával. Majd rákérdez, hogy tetszik-e, amit látok. - Szép, nagyon szép... És igen, ez olyan... - Mondanám, hogy romantikus, de ebből a srácból nem nézném ki, hogy az... Inkább fura kategória, de... Itt akar hagyni, és én ezt nem engedem. Ha felhozott ide, akkor együtt távozunk, és ezért kapom elő a pálcám és támasztom fel a szelet, hogy ne tudja kinyitni az ajtót... - Ne is álmodozz arról, hogy itt fogsz hagyni egyedül... - Mondom neki, majd elmosolyodom.
credit by lena
Aaron Prusseit
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Camrise & Aaron 2015-06-09, 14:13
Némán hallgattam Camrise-t, attól tartottam, kissé túlragoztuk a Frics-témát. Frics egy vén kvibli, akiben még él a vágy, hogy a gondosan összegyűjtött középkori kínzóeszközeit kipróbálhassa valakin. Ezenkívül mindenki utálta őt, kivéve a macskája, aki véleményem szerint már közel állt a halálhoz. Ráadásul kirekesztett volt egy olyan világban, amelybe jogosan tartozhatna, ha tudna varázsolni. Ha jobban átgondolja az ember, akkor végül is érthető miért lett ilyen megkeseredett az öreg. Csak azt nem értettem soha, hogy akkor miért egy varázslóiskolában dolgozik. Ha én kvibli lennék, akkor bizonyára beépültem volna a muglik közé, és nem azzal kínoznám magam, hogy egy olyan hely a munkahelyem, ahol mindenki tud varázsolni. Szóval, lényegében csak gondolatban reagáltam le Camrise szavait. Nem volt már kedvem Fricsről beszélni, amúgy se kellemes téma. Magamban jól szórakoztam azon, hogy Camrise milyen határozottan jelentette ki, hogy neki nem kell láthatatlanná tevő köpeny. ‒ Ezt csak azért mondod, mert nem tudod milyen hasznos cucc. ‒ Valóban sokkal könnyebb volt a köpennyel járkálni a Roxfortban, vagy a Zsebpiszok közben, erre elveszítettem. Vagyis, kikerült a tulajdonomból, és most a Fekete tó mélyén lehet valahol, de az is lehet, hogy egy kákalag, vagy egy sellő megtalálta. Merlinre, annak a polipnak imába foglalnám a nevét, ha egyszer a partra vetné a köpenyemet! ‒ Még nem. Elfoglalt voltam, de sokkal rosszabb büntetést tartogatok neki ‒ feleltem higgadtan, de a lelki szemeim előtt már láttam, hogy a Fúriafűz miként táncoltatja őt. Mint korábban említettem, kezdtek előtörni az elfojtott szadista gondolataim, bár szerencsére ezek az ötletek megmaradtak az elmélet szintjén, és még nem valósítottam meg egyiket se. Camrise korábbi hasonlata felett elsiklottam, tipikus csajos gondolkodás. Még mindig azon a véleményen voltam, hogy egy mágikus tulajdonságokkal rendelkező tárgy fontosabb, mint egy ruhadarab. A ruhák pótolhatóak, de azt a köpenyt a nagybátyámtól kaptam. A mai napig nem mertem neki bevallani, hogy annak az idiótának a jóvoltából elvesztettem. Felvont szemöldökkel hallgattam a magyarázatát Hóborcról. Nem voltak kétségeim, hogy ha lehetne, akkor másodjára is kicsinálná a szellemet, csakhogy Hóborc nem volt hülye. Sőt, nagyon is ravasz volt. Szóval harciasság ide vagy oda, egy Hóborc-típusú szellemmel szemben nem lehetne erővel győzedelmeskedni, csakis ésszel. Hóborccal szembe szállni olyan lenne, mintha egy világbajnokkal sakkoznál. Sose volt egyszerű eset. Régebben megszívatott párszor, azóta már megfigyeltem mik azok a jelek, amikből megtudom, hogy a kopogószellem a közelben tartózkodik-e. Egyébként sose álltam le harcolni vele, inkább elkerültem. Bár azt nem tagadom, hogy amikor másokat szívatott azon mindig jól szórakoztam. Szóval Hóborc létének láttam az értelmét: engem szórakoztatott. ‒ Ahhoz képest, hogy több, mint hét éve jársz ide, nem sokszor találkoztál Hóborccal, igaz? ‒ érdeklődtem, elvégre, én minden harmadik éjszaka kilógtam a hálókörletből, és volt olyan Carmennel a Frics-Mrs Norris-Hóborc trió elől bújócskáztunk. Mrs Norris akkor észre is vett minket, de Frics nem törődött vele, mi meg valahogyan kinyitottunk egy titkos átjárót, és megléptünk. ‒ Minden bosszantó tulajdonsága ellenére, én kedvelem őt. Akaratán kívül sokszor megmentett már ‒ tettem hozzá. Aztán jött azzal a megszólalásával, hogy örüljek neki, most csak velem foglalkozik. Őszintén szólva, tényleg nem izgatott, hogy valaki mennyire figyel rám, kiskorom óta feltalálom magam, ha nincs társaságom, szóval nem pusztulok bele, ha nem törődnek velem. ‒ Ez így van. Aztán említette, hogy neki is vannak testvérei, sőt ikrek. Akaratlanul is húztam a számat. Szerencsére az én fivéreim nem születtek egy időben. Még csak az kellett volna, hogy az „iker-trükkel” is tudjanak tudjanak bosszantani! ‒ Ha úgyis annyira ismered az erdőt, és ki akarod nyíratni őket, akkor vidd be őket oda ‒ böktem az állammal a fák irányába. ‒ Vagy telihold idején kötözd ki őket valahová. De ha egy követ erősítesz a lábukra, és beledobod őket egy tóba, az is garantált halál. Gyakran elképzeltem, hogy milyen módszerekkel végeznék velük. Azonban túl elfoglalt vagyok ahhoz, hogy ezzel törődjek. Na, meg rájöttem, hogy akár mással is el tudnám végeztetni a piszkos munkát. ‒ Kissé visszagondolva, talán nem kellett volna hagyni, hogy előtörjenek ezek a gondolatok, pláne azt nem, hogy meg is osszam őket másokkal. Most már mindegy volt. Maximum azt gondolhatta rólam, hogy elmebeteg vagyok, pedig csak kissé megviseltek az idegeim. Ezért is vártam annyira az év végét, mert akkor, viszlát London, viszlát Nagy-Britannia! Az egész nyaramat Berlinben terveztem tölteni. Csak ezért számoltam a napokat, hogy mikor lesz vége a tanításnak. ‒ Remek. Nekem is elég kalandban volt részem az elmúlt napokban, nem akarok megint bajba keveredni ‒ bólintottam. Igazából, gyakran kérdeztem magamtól, hogy miért nem tudok megmaradni a seggemen. Aztán eszembe jutott az egyik hiperaktív szobatársam, a nyalakodó párocskák és még sok-sok apróság, ami annyira ki tudott borítani, hogy inkább önként száműztem magam. Aztán jött azzal a szemtelen kérésével, amit természetesen elég hevesen reagáltam le, mert… Mégis mit gondolt? És mi volt a reakciója? Bocsánatkérés helyett csak nevetgélt. Lassan, kissé hangosan fújtam ki a levegőt. ‒ Nem volt vicces. Főleg egy olyan embernek, akinek köztudottan nincs humorérzéke ‒ morogtam. Még jó, hogy nem ő támadott le! Nem szoktam megütni nőket, de az biztos, hogy keményen eltaszítottam volna magamtól. Azt se szerettem, ha idegenek férkőznek az aurámba, nemhogy hozzámérjenek… Továbbra is nevetett. ‒ Azt hittem, már rájöttél, hogy nincs humorérzékem. Nem érdemes viccelődni velem ‒ szólaltam meg higgadtan. Ha nem egy idegen lett volna, hanem Carmen, akkor úgy hátba vágtam volna, hogy napokig fájdalmai lennének. Szóval Camrise-nek az a szerencséje, hogy nem ismertem olyan régóta. ‒ Egyébként, tudsz németül? ‒ kíváncsiskodtam, mert nem tudtam eldönteni, hogy megértette-e, amit mondtam, vagy csak azt, amikor fordítottam angolra. Mert, ha valóban beszélte az anyanyelvemet, akkor igyekeztem arra figyelni, hogy ha esetleg szitkozódni támadna kedvem, akkor inkább olyan nyelven tegyem, amit nem ért. Mondjuk, nem volt sok választási lehetőségem, ugyanis az angolt meg a németet anyanyelvi szinten beszéltem, meg tudtam egy kicsit franciául borzalmas kiejtéssel. A bagolyház fojtogató bűzében nem is volt olyan könnyű egy postást találni, bár Camrise viszonylag hamar kiszúrt egy fehér madarat, és javasolta is, hogy azt használjam, de nekem nem volt szimpatikus. Nem tűnt túl gyorsnak, nekem pedig az számított, hogy minél előbb eljusson Németországba. ‒ Nos, ha nem haragszol, a kedvedért se változtatok a szokásaimon. Különben is, a hasznosságot és a gyorsaságot jobban preferálom a szépségnél ‒ válaszoltam, aztán előkerítettem a fivérem baglyát. A testvéremmel ellentétben a madár szeretett engem. Bizonyára azért, mert otthon is én törődtem vele a leginkább, szóval akár azt is mondhatnám, hogy az összes otthoni bagoly az enyém. Útjára engem, aztán ránéztem a kis lábadozómra, és egy kis ideig foglalkoztam vele. Karba tett kézzel álltam előtte, és figyeltem, ahogy szétmarcangolja az egeret, aztán, amikor Camrise benyúlt hozzá, kissé hátrahúzódott, de amikor rájött, hogy nincs veszélyben, eltűrte a simogatást. Nem harapta meg a lányt, mert nem ismerte, sőt, viszonylag csak azért nem rémült meg tőle, mert ott álltam mellette. Amíg a lány a baglyomat simogatta, addig az ujjaimra néztem. Két-három helyen megsebzett a csőrével, és vékony csíkban szivárgott a vér, de ez nálam majdnem olyan megszokott volna, mint, amikor összetintáztam a kezemet. ‒ Addig örülj, amíg nem bízik benned ‒ pillantottam fel. ‒ Csak azokat csípi meg, akiket szeret. Kedveskedni akart csak nekem ‒ magyaráztam meg, hogy őt miért is nem sebesítette meg. A baglyom elég jól nevelt és szelíd volt, ezért lényegében csak nekem, a nagybátyámnak meg a másik három barátomnak szokott kedveskedni a csipkedéssel. Amúgy meg legalább annyira bizalmatlan teremtés, mint amennyire én is vagyok. Nehéz volt megbarátkozni vele. A szavaira bólintottam, aztán előreengedtem a lépcsőnél. Kényelmes tempóban követtem őt, majd amikor felértünk, a korláthoz léptem, és egy olyan ponton rákönyököltem, ami nem volt tiszta madárürülék. A szél összeborzolta a hajamat, belekapott a ruhámba, de mindez nem izgatott. Csak ott álltam fent, először végigfuttattam a tekintetemet a horizonton, majd az iskola épületére néztem, a kviddicspályára, az udvarra… Láttam, ahogy Hagrid kunyhójából füst szállt fel, ahogy a szél motoszkált a fák között. Szerettem a magasban lenni, egy más perspektívából szemlélni a világot. Ilyenkor elfelejtettem, hogy néha mennyire kicsinek és jelentéktelennek érzem magam. Egy ideig a tájat szemléltem, aztán Camrise-re pillantottam. ‒ Nos, hogy tetszik? Még pont annyi fény van, hogy lássuk a környéket. Egy ideig még bámultam a tájat, aztán nyújtózkodtam egyet. Megköszöntem a segítséget, majd intettem neki, és elindultam a klubhelyiség felé. Útközben pedig azon merengtem, hogy vajon be tudok-e jutni, vagy megint megszívat a bejárat.
Nem... Nem fogok gondolkodni, inkább figyelek Aaron-ra: " Én senkit nem becsülök le, kivéve az öreget. Nem hinném, hogy úszóbajnok lenne, járni is alig tud. Legutóbb is könnyedén lehagytam egy sérült mardekárossal. Ennyit arról, hogy milyen hasznos munkát végez a gondnok…" Be kell látnom, hogy van valami abban, amit mond...Frics semmire sme jó, csupán egy ingyenélő, lusta, haszontalan, hálátlan senkiházi, akire semmi szükség sincs, minden bizonnyal a megszokás miatt van még az iskolában, és nem utolsó sorban Frics nyelve sok helyre benyalta magát. - Frics és a hasznos munka? Másra sem jó, minthogy megkeserítse a mi életünket... Egy semmirekellő alak, aki ingyen él itt a bolhás dögével együtt... - Jelentem ki egyszerűen, hisz tényleg így is volt... Frics egy ingyenélő senkiházi az én szememben, és legszívesebben elzavarnám az iskolából... Azóta nincs jó kapcsolat köztünk, mióta megtalálta a dugi helyet, ahova a piát dugtam... Épp a buli előtt egy nappal, és lenyúlt 3 üveg whisky-t, két üveg vodkát és egy üveg pezsgőt. - Nekem bizony nem kell köpeny, és kész... De az szívás, legalább megverted érte? Mondjuk, ha az én egyik barátnőm beledobna a tóba a kedvenc ruhámat, akkor addig ütném, míg lélegzik...- Majd elmosolyodom... Hát remélem megverte azt a gyereket, aki ezt csinálta, mint mondtam én se tennék máshogy, ha a kedvenc ruhámat bedobnák a tóba. Szerintem azt a lányt addig ütném, míg lélegzik... Az én drága és értékes ruhámat senki nem dobhatja ki, csakis én, ha ráuntam. Majd szavai: "Hóborc mindenhol ott van, ahol van egy kis esélye bajt keverni. Szerinted nem csábító a sötét erdőben szellemként riogatni az arra futó fiatal lányokat?" Hát a válaszom: Ha megijesztene, akkor elérném, hogy az a szellem megismerje milyen, ha magára haragítja Camrise Arogonte-t, és általában abból semmi jó sem származik, ha valakire haragszom... - Nem vagyok az az ijedős fajta. és hidd el Hóborc nincs itt, ha pedig mégis, akkor rosszul jár, ha velem kezd. - Jelentem ki, majd magabiztosan elmosolyodom. Még hogy nem lenne féltékeny? Ugyan már... Csak kéretettei magát, de ha ezt mondja, akkor így is van... ő nem lenne féltékeny, ha mást tisztelnék meg a figyelmemmel. - Ha te mondod. - Csupán csak ennyit mondok neki. Hasonló véleménnyel van a testvéreiről, mint én az ikrekről... Az én két féltesóim, akiket születésüktől fogva utálok... - Ohhh egyre több a közös dolog, én se szeretem a testvéreimet, jobban mondva a féltestvéreimet... Én s bánnám, ha egyik napról a másikra csak egyszerűen eltűnnének. - Az igazat megvallva tényleg nem szerettem az ikreket, és ezt most ki is fejtettem neki, bár nem tud mindenről.. " Nos, azt már tudom, hogy remek bagolynyaktörő vagy, szóval nem kételkedem a képességeidben, de akármikor kerülhetsz olyan helyzetbe, amikor egyedül kevés leszel. Nem mondanám, hogy a legerősebbek között vagyok, de igen, meg tudom védeni magam. " A végén még kiderül, hogy aggódik miattam, de hát minden bizonnyal nem ez van a dolog hátterében. - Értem, az jó. - Most inkább a rövid válaszok híve vagyok, mert... Nem is tudom, de annyira emlékeztet Evan-re, ő is ilyen volt az elején. aztán hova jutottunk most... - Nem is kell éjszakai kiruccanás... És akkor menjünk, küldjük el azt a levelet. - Mondom neki mosollyal arcomon és következő szavaira, mikor a levél kerül szóba, csak bólintok... És mikor a puszira ellenkezik, csak hangosan felnevetek... Én csak poén-nak szántam, és nem si fogadnék el egy puszit, egy idegentől, bár ő meglehetősen jól néz ki, de... Mindig van valami bökkenő, ami miatt jobb, ha nem kelti fel az érdeklődésemet... Majd mikor megkérdezi, hogy nem vagyok-e szemtelen, akkor csak megint felnevetek.- Én soha... Majd elkezdtünk sétálni, és németül beszélt hozzám, szerencsére értettem és nem is kellett volna mondania angolul... Hát mivel csendes maradtam, ezért csak rákacsintottam, és folytattam az útunkat a bagolyház felé. - Mióta engem ismersz... - Szólalok meg végre az út után először... És nem az általam választott bagolyra esett a választása... Meghúztam a vállam és mellé lépkedtem lassan... Majd egyik madárra még külön figyelmet is fordít, minden bizonnyal az lehetett az övé, és én is megsimogattam, és vele ellentétbe engem nem csípett meg. - Ömmm... Szerintem még nem, de mehetünk, ha gondolod. - Mosolyodom el, és megigazítom a hajam... Ez már inkább egy rutin cselekvés, mintsem a neki való tetszés próbálása... - Hát akkor induljunk.
credit by lena
Aaron Prusseit
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Camrise & Aaron 2015-06-08, 14:55
Miközben ott álltam a lánnyal szemben, azon merengtem, hogy mégis mióta lendült fel ennyire a szociális életem, és miért csak lányokkal futottam még eddig össze. Én nem voltam olyan, mint a testvéreim, akiknek egy-egy lány csak dísznek, vagy trófeának kellett. Én senkit nem akartam magam mellett tudni, mert tudtam, hogy nem működne a dolog, és mégis az elmúlt időben mégis csak lányokat vonzok magamhoz. Nem vagyok egy csajmágnes, bár sose törekedtem erre. Elvoltam én a magam világában, szövögettem a terveimet a Minisztérium megdöntéséről, próbáltam kivívni a szüleim elismerését… Nem kellett nekem más, így is elég elfoglalt voltam. Ráadásul éreztem, ahogy a változás egyre közelebb ért hozzám. Valami nem volt rendjén otthon, nem tudtam mi az, de frusztrálttá tett. Egyre türelmetlenebbé váltam, és agresszívebbé, pedig nem voltam ilyen. Sokszor elfojtottam a haragomat, de az miért pont most készülne előtörni? Mindenesetre elhessegettem ezeket a gondolatokat, és Camrise szegeztem a tekintetemet. Sose tudtam barátságos arcot vágni, most is kifejezéstelen arccal figyeltem. Azt is gyakran emlegették, hogy rideg a pillantásom, nos, ezzel ellen se tehettem sokat. Én nem tudtam jópofizni, mint mások. Örültem, ha el tudjam rejteni az érzéseimet, produkálni magamat senki előtt nem akartam. Frics, mint úszóbajnok. Ismét visszatartott a röhögésemet. ‒ Én senkit nem becsülök le, kivéve az öreget. Nem hinném, hogy úszóbajnok lenne, járni is alig tud. Legutóbb is könnyedén lehagytam egy sérült mardekárossal. Ennyit arról, hogy milyen hasznos munkát végez a gondnok… ‒ húztam el a számat. Elvégre, azon az estén nekem kellett felcipelnem Thess-t a hetedikre, és úgy a harmadiktól már iparkodnunk kellett, mert majdnem találkoztunk az öreggel. Persze, a macska ott volt, de azt megdermesztettem, így volt időnk meglépni. Szóval, anélkül, hogy ismerném a titkos átjárókat, könnyedén megszöktünk előle. ‒ Öreg hiba. Egy olyan köpeny elég hasznos cucc. Nekem volt egy, de egy barom griffendéles bevágta a tóba. Esélyem sincs megtalálni ‒ sóhajtottam. Apropó! Azt a kis hülyét el se vertem még azért, mert beleejtette a vízbe a köpenyemet. Na, majd ha legközelebb arra járok, akkor kikötözöm a Kövér Dáma elé, és megkérem a festményt, hogy énekeljen teli torokból, hadd szakadjon be annak a hülyének a dobhártyája. ‒ Hóborc mindenhol ott van, ahol van egy kis esélye bajt keverni. Szerinted nem csábító a sötét erdőben szellemként riogatni az arra futó fiatal lányokat? ‒ kérdeztem vissza. ‒ Nem vagyok egy féltékeny alkat. Nem halnék bele, ha másra is figyelnél ‒ feleltem nyugodtan. És valóban, egy cseppet sem izgatott volna, ha nem foglalkoznak velem. Akkor leültem volna valahová, figyeltem volna a beszélgetést, és megpróbáltam volna megjegyezni néhány fontos dolgot. Szóval, nem, számomra nem dől össze a világ, ha egy lány nem figyel oda rám függetlenül attól, hogy mennyire csinos, vagy, hogy mennyire van kivágva a ruhája. Mint említettem, ezekkel nem lehet rám hatni. Az akromantulás válaszra felnevettem. Nem tehettem róla, de egyszerűen gyűlöltük egymást a fivéreimmel, így nem bántam volna, hogy ha mégis megeszik. ‒ Nem kell sajnálni. Egy seggfej, és magának kereste a bajt. Megérdemelte volna. ‒ Paraszt voltam? Természetesen. Miért ne lettem volna az? Sose adott rá okot, hogy szeressem, inkább csak azt érte el, hogy utáljam. Szívesen láttam volna holtan. Mind a hármat. ‒ Nos, azt már tudom, hogy remek bagolynyaktörő vagy, szóval nem kételkedem a képességeidben, de akármikor kerülhetsz olyan helyzetbe, amikor egyedül kevés leszel. ‒ A mosolya… Nos, nem igazán hozott lázba. Oké, szeretem, ha megdicsérnek, de egy idegentől nem tudok bókokat elfogadni. Hűvösen válaszoltam neki. ‒ Nem mondanám, hogy a legerősebbek között vagyok, de igen, meg tudom védeni magam. Nos, legalább az önértékelésem nagyjából rendben volt, igazából mindig is az zavart, hogy mások nem ismernek el eléggé. Pontosabban: a családom. Ezen pedig egy tanártól, baráttól, vagy idegentől származó dicséret se tudott változtatni. ‒ Olyan ember vagyok, aki csak abban hisz, amit maga is lát, vagy megtapasztal, de ha nem haragszol, akkor nem szeretnék éjszakai kiruccanást tenni az erdőben. Legalább is, nem most. Tényleg el kellene küldenem azt a levelet. ‒ Valóban, lehet, hogy igaza volt, de jobban szerettem magam is megtapasztalni a dolgokat. A másodkézből kapott infóknak nem hittem, ezért is nyomoztattam le mindig Carmen embereit. Aztán bevallottam neki az apró bakit a levéllel, mert hát miért ne? Annyira nem vészes. Csak a Straße helyett Road-ot írtam, és nem hittem benne, hogy az iskolai bagoly rendelkezik annyi értelemmel, hogy így is megtalálja a nagybátyám házát. ‒ Miért haragudnék? Az őszinteség nem rossz tulajdonság, de elég hátrányos is, ha nem tudsz hazudni ‒ vontam fel a szemöldökömet. ‒ Igen, értettem. Tudom, hogy rendesen rögzítettem. Nem is azzal volt a gond ‒ feleltem, aztán a puszi hallatán elkomorodott az arcom. Amolyan „ezt most nem mondod komolyan?”-fejet vághattam. ‒ Nem ‒ jelentettem ki határozottan. Nem, nem és nem. Persze, majd biztos negyedórás ismeretség után megérintek valakit! Az még hagyján! Dehogy arcon csókoljam?! Felejtős. Még a kacérkodó pillantás se vált be. Az én lelkem többrétegnyi wurtzit-bórnitriddel volt elzárva a külvilágtól és az érzésekkel. Már pedig, a wurtzit-bórnitrid elvileg a világ legkeményebb anyaga, tehát képtelenség hatni rám. Így nem számítson se puszira, se arra, hogy kézenfogva sétálgatunk a csillagos ég alatt, de tulajdonképpen velem kapcsolatban semmilyen romantikus dologról ne fantáziáljon. ‒ Különben is, nem vagy kissé szemtelen? Útközben azért sikerült visszanyernem a nyugalmamat, így ő nem járt úgy, mint ahogy Carmen szokott. Hozzá órákig nem szoktam szólni, ha felbosszant valamivel, mert annak nem lenne jó vége. De azért az előbbi kiakadásomnak még érződnek a nyomai, még hozzá, pont a hangszínemen. ‒ Merk dir das! ‒ váltottam át véletlenül németre, mire kicsit megráztam a fejemet. ‒ Na, francba! Szóval, jól jegyezd meg, mert ritkán dicsérek meg másokat ‒ morogtam. A bagolyház ajtajánál előreengedtem, aztán amikor én is beléptem a toronyba, felsóhajtottam. Ismét a bagolyürülékkel és döglött rágcsálókkal teli helyen voltam. Nem szívesen jöttem ide. Főleg nem az korábbi eset után. Épp a baglyokat nézegetem, amikor Camrise megszólalt. Felvont szemöldökkel fordultam az irányába. ‒ Mégis mióta választunk postást az alapján, hogy mennyire szép? ‒ kérdeztem. Közben feltűnt, hogy kibontotta a haját. Valóban rám akart volna nyomulni? Próbálkozhat. Már csak azért is fiatalabb, barna baglyot akartam választani, de aztán eszembe jutott, hogy az egyik testvéremnek is itt van a saját madara, így inkább azt kerestem meg. Hogy ez miért nem jutott az előbb az eszembe?! Egy fülesbagoly volt, kissé már öreg, nem túl gyors, de megbízható volt. Mivel a bátyám teljesen el szokott már a német nyelvtől, ezért a Németországba írt leveleit is angolul címezte meg. Ráerősítettem a lábára a levelet, aztán útjára engedtem. Kicsivel odébb ott pihent az én tollasom. Fogalmam sem volt, hogy mitől sérült meg ennyire, de valami elég csúnyán eltörte a szárnyát. Vittem neki egeret, aztán kicsit megsimogattam a fejét, erre ő összecsipkedte az ujjaimat. Fel se szisszentem, megszoktam már a fájdalmat. Miután megbizonyosodtam róla, hogy megmarad, Camrise felé fordultam. ‒ Voltál már a torony tetején? Van ott egy kis erkély, ahonnan egész tűrhető a kilátás. Nem olyan, mint a csillagvizsgálóból, de még mindig kellemesebb hely, mint ez ‒ mutattam körbe. A porral együtt tollak szállingóztak a levegőben, az árnyékban baglyok huhogtak, a föld tele volt rágcsálótetemekkel és ürülékkel. Nem túl szívderítő látvány. ‒ De akár mehetünk is, ha gondolod. Végeztem. Köszönöm, hogy eljöttél velem.
Most így belegondolva kicsit sem bánom, hogy akadt társaságom, hisz jobb, mint itt egyedül unatkozni. Bár nem is tudom... Talán egy görög félistennek aki fél pucéran mászkálna kicsit jobban örülnék, de meg kell elégedni azzal, amink van... Igen kb. eddig tartott az, hogy szingli akarok lenni, mondhatni nem nekem való az az életforma, bár egy biztos... Soha többet nem ugrok fejest a mély vízbe. Elég volt egyszer megtapasztalni Evan-nel, és köszönöm többet nem kérek belőle. Ami fura, hogy pont előtte agyalok ilyeneken, bár ránézésre esélye se lenne nálam, hisz... Na jól van elég volt az agyalásból. És még mindig vicces a srác, és próbálom visszatartani a nevetésem, ezért inkább az ajkamba harapok, és veszek egy mély levegőt, majd kifújom. Frics ne tudna úszni? Ez túlzás, szerintem tud, bár ki tudja... Talán igaza van és a macska tovább húzná, mint büdös gazdája. - Sose becsülj le senkit, hisz nem tudhatod, hogy az illető valójában mire is képes. Lehet, hogy Frics titokban egy úszó bajnok. - Eddig bírtam hatalmas nevetésben török ki, és mutató ujjammal a könnyemet törlöm, hisz már annyira nevettem, hogy könnyeztem. Sokkal jobb a kedvem, mint gondoltam, és örülök neki. Ideje volt, hogy végre valaki felvidítson már, hisz az utóbbi napokban mást sem csináltam, mint a szobámban való lustálkodás. Az igazat megvallva nagyon is jó volt, de mivel nem akartam úgy kinézni, mint egy víziló, ezért kijöttem inkább futni. Vigyázni kell az alakomra, ha jól szeretnék kinézni nyáron a bikinimben, hisz nem lennék sexy pár úszógumival a csípőmön. És mivel elégtelen vagyok a popsimmal is ezért jövőhéten szerintem még elmegyek lépcsőzni is, hisz formás popót akarok. Majd szavaira csak felvonóm a szemöldököm. Az én haverjaim láthatatlanná tévő köpenyben rohangásznának az erdőben? Uramisten, azonnal le is tagadnám, hogy ismerem.. - Az én "haverjaim" nem járnak láthatatlanná tévő köpenyben... És nincs Hóborc sem... Miért lenne itt velem? Ha megnyugtat, akkor most csak te élvezed a társaságomat. - Az elején értetlenkedek, majd a végére magabiztos leszek, hisz tényleg csak ő élvezi jelen pillanatban a társaságomat. Bár még mindig magabiztosan állíthatom, hogyan sokan ölnének most a társaságomért, hogy szingli lettem, hisz nem mindenkinek lehet a barátnője egy vélaszármazék. De ahogy elnézem, őt nem nagyon érdekelhetik a nők, mert nem guvad ki a szeme az elég kivágott futószerkómtól... Mindegy is. Majd szavai: "Nem vagyok ijedős, csak számolok a veszéllyel. Két éve az egyik bátyámat elkapta az erdőben egy acromantula, ha nincsenek ott a haverjai, akkor már rég pókeledel lenne, szóval csak a te érdekedben mondom, hogy ne nagyon menj be a rengetegbe." Hát most erre meg mit mondjak? Szegény testvére szerencsétlen, de legalább túlélte... A múlt felidézése helyett inkább örüljön annak, hogy túlélte... De tapintatos leszek, és nem bunkó, hisz... Megváltoztam, és "kedves" vagyok. - Hát sajnálom... De a testvéred legalább életben van. És hidd el nem kell félned, hisz megtudom magam védeni, és minden bizonnyal te is erős varázsló vagy. - Bátorító és egyben elragadó mosolyt villantok. Igen, mint mondtam kedves vagyok, vagyis próbálok az lenni, és nem is megy olyan nehezen, mint elsőre gondoltam volna. Bár amúgy abban maximálisan biztos vagyok, hogy megtudom magamat védeni bárkitől és bármitől. És még mindig úgy gondolom, hogy fél attól, hogy baja eshet, bár az igazat megvallva én nem nagyon aggódom. Sokkal veszélyesebb dolgok is vannak, mint a Tiltott rengeteg. Vehetjük példának apámat... Főleg, ha büntetést oszt ki és nem küld elég pénzt, hogy kiélhessem a vágyaimat, és felvásároljak egy fél boltot... - Hát ha hiszed, hanem jó vagyok a Legendás lények gondozásának nevezett tantárgyból, és elég gyakran járok ide futni... Ha valakinek hinni akarsz, az akkor én vagyok. - Ami igaz is, hisz tényleg gyakran járok ide futni ilyenkor. Nem tudom, hogy miért, de szeretek idejárni. Aztán jött a kis kiakadás: "Ó, hidd el, az igazat mondtam. Hazudni meg elég jól tudok, ezért röhejes, hogy pont az igazságot értetted félre. Oké, talán abban hazudtam, hogy miért kergettem a madarat. A boríték tényleg jól volt erősítve. Csak elírtam a címet, és amikor vissza akartam venni a levelet, a madár meghülyült, és repült. De ez elég gázul hangzik, szóval nem akartam elmondani." Olyan kis cuki, akarom mondani... Nem értem, hogy miért akadt ki... Tényleg kamuzott, hogy nem volt jól a madárhoz illesztve a levél, ez tény. - Először is remélem, hogy nem haragszol, csak szimplán őszinte voltam... Másodszor pedig én arról beszélte, hogy a madárhoz rendesen lett biztosítva a levél... De szerencsére megoldottam a dolgot, szóval kaphatok egy köszönöm puszit? - Komolytalankodok, majd szemeibe nézek egy furcsa rég nem használt pillantással... Talán azóta nem néztem így senkire, mióta összejöttem Evan-nel. Majd mikor bejelenti, hogy beszélgetése tartalmát nem kívánja megosztani én csak biccentettem. Én sem osztanám meg vele a magánbeszélgetéseimet... Ez így normális. Majd elindulunk a bagolyház felé. Majd "bókjára" elmosolyodom. - Hugrásként ilyen bókot még nem kaptam. - Mosolyodom el, és mosolyommal picit megráztam a fejem, így a fejemen lévő lófarok egy picit himbálózott... Majd mikor odaértünk, akkor én lépek be először, és ki is választok egy hófehér baglyot. - Válaszd azt! Az olyan szép... - Mondom neki, majd kihúzom hajamból a hajgumit, és hajam a vállamra omlik, majd hátra dobom, és elkezdek az általam választott bagoly felé sétálni.
credit by lena
Aaron Prusseit
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Camrise & Aaron 2015-06-08, 11:36
Még mindig furcsa számomra, hogy ilyen jól szórakozott a megjegyzéseimen, általában az én társaságomban elég komor a hangulat, vagy legalább is ritkán nevetnek a körülöttem lévők. Érdekes lánynak tűnt, az biztos. Nos, neki jobb volt a humorérzéke, mint nekem, és akaratlanul is elvigyorodtam, amikor elképzeltem, hogy Fricset, aki az egyik folyosón szörfözik Mrs Norrisszal a vállán. Aztán elfintorodtam, mert véletlenül azt is elképzeltem, hogy fürdőnadrágot visel, és… Azt hiszem, elment az életkedvem. ‒ Van benne valami, de kötve hiszem, hogy tud úszni. Előbb fulladna meg, mint Mrs Norris ‒ jegyeztem meg. Valóban, az öreg kvibli képességeit nem tartottam sokra, de legalább megtudtam, hogy Camrise már egyetemista, tehát igazam volt abban, hogy nem alsóbb éves. Ráadásul elemista. Kevés olyan tanulót ismertem, akik arra a szakra mentek. Elterveztem, hogy majd máskor kifaggatom a szakjával kapcsolatban, elvégre a továbtanulásom szempontjából az elemista is szóba került, de még nem döntöttem. Inkább szimbolista lettem volna, csak hát a számmisztika… A kérdésére megvontam a vállamat. ‒ Ki tudja… Lehet, hogy van egy haverod, aki láthatatlanná tévő köpenyben szeret futni, vagy Hóborc is elkísérhetett volna. Ő biztosan megfutattott volna… Egyre több probléma van azzal a szellemmel. Múltkor a nagylépcsőházban lévő festményeket rongálta. Nem is értem miért tartják, semmi haszna azonkívül, hogy Frics majdnem agyvérzést kap tőle… ‒ merengtem. Jó, rendben, azért Hóborc egyszer-kétszer nagy segítség volt, amikor takarodó után kint jártam, de akkor se önszántából segített, csak jókor volt jó helyen. A következő szavakra kissé megvetően felhorkantottam. ‒ Nem vagyok ijedős, csak számolok a veszéllyel. Két éve az egyik bátyámat elkapta az erdőben egy acromantula, ha nincsenek ott a haverjai, akkor már rég pókeledel lenne, szóval csak a te érdekedben mondom, hogy ne nagyon menj be a rengetegbe. ‒ Jobban tette volna, ha valóban tart az erdőtől, nem hiába tiltják a belépést. Oké, nappal még számomra is csábító hely volt, de ilyenkor nincs az a pénz, amiért betenném oda a lábamat. ‒ Azt meg nem tudhatod, hogy mennyire merészkednek elő ezek a lények. Szóval én azt mondom, hogy jobb az óvatosság. Mellesleg, miért hiszi mindenki azt, hogy paranoiás meg félős vagyok, amikor csak mindig a legrosszabbra számítok, és igyekszek mindenre felkészülni? Nem is értem, miket gondolnak néha rólam az emberek… Az meg, hogy nem néztem meg Camrise… De, alaposan szemügyre vettem. Csinos, csinos, de pont nem érdekel, mert fontosabb terveim vannak, és attól tartok, egy barátnő csak akadályozna engem. Meg amúgy is azt mondják, hogy egy paraszt vagyok, szóval nem is bírna hosszú ideig elviselni egy lány se. Nem, nekem nem való barátnő, mert valóban csak kikészítenénk egymást. Tehát ezért nem is foglalkoztam sose ezzel a témával. Na, meg ha lenne is, akkor a fivéreim csak azért bepróbálkoznának nála, amivel még jobban kiidegelnének. Köszönöm szépen, nekem ez nem kell. Nem hitte el, amit mondtam. Sőt, még azzal vádolt hazudtam. Felnevettem. A nevetésem hangos volt, és volt egy szemét csengése. Hónapok óta nem nevettem, most se értettem miért tört ki belőlem. ‒ Ó, hidd el, az igazat mondtam. Hazudni meg elég jól tudok, ezért röhejes, hogy pont az igazságot értetted félre. Oké, talán abban hazudtam, hogy miért kergettem a madarat. A boríték tényleg jól volt erősítve. Csak elírtam a címet, és amikor vissza akartam venni a levelet, a madár meghülyült, és repült. De ez elég gázul hangzik, szóval nem akartam elmondani ‒ adtam neki választ, ha már úgyis ilyen kis méregzsák volt, de el kellett ismernem, egyben jó megfigyelő is. ‒ Nos, a beszélgetésem tartalmát nem is óhajtom elmondani, de a többit megmagyaráztam ‒ feleltem nyugodtan. Azért tényleg nem örültem volna neki, ha elolvassa azt a három oldalt, ami tele van a politikai és világnézetemmel. Nem, nem, arról senkinek nem kell tudnia, hogy nem tetszik nekem a mostani rendszer. A következőkre csak biccentettem, aztán zsebre tett kézzel elindultam mellette. Úgy saccoltam, hogy mire felérünk a bagolyházba, addigra fog teljesen besötétedni, ezért lusta voltam elővenni a pálcámat. ‒ Egyébként nem gondoltam volna, hogy ilyen jó megfigyelő vagy. Elég kevesen vannak a többi házban, akik használják az eszüket ‒ tértem vissza még az előző témához. Valóban meglepett. A végén még érdekelni fog, hogy milyen a személyisége…
Ki gondolta volna, hogy lefog lépni? Már annyira jó volt minden, hogy se szó, se beszéd le kellett lépnie, és még csak el sem mondta, hogy miért? Szerintem nagyon nem szolgáltam rá arra, hogy ezt csinálna, és pont ezért nem is fogok sírni utána, szerettem és mai napig szeretem, de ha megjelenne, és bocsánatot kérne, akkor sem fogadnám vissza. Újra szinglinek lenni egyfajta szabadság, amit régen ízleltem meg, és pont miatta hagytam fel vele... Megérte? Nem... És soha többet nem fogom elkövetni azt a hibát, hogy... Miről is beszélek?! Én sose hittem a szerelemben és mostantól még inkább nem fogok. Felőlem aztán minden férfi udvarolhat, akkor sem fogok... Na jó, nem teszek olyan nagy kijelentéseket, hogy örökre szingli maradok, és elmegyek apácának, inkább azt mondom, hogy egy időre befejeztem a fiúkkal. És pont akkor jön egy, mikor leginkább nem számítok rá... Aztán segítek neki, mert Evan óta mondhatni "kedvesebb" lettem. Két hónappal ezelőtt nem tettem meg volna ezt, inkább csak röhögtem volna rajta, hogy nem tudja elkapni azt a madarat, és talán még gödröket is csináltam volna, hogy elessen bennük. Majd szavai: "Azt hiszem, meggyűlne vele bajom. Először is, szükségem lenne egy gázmaszkra. Talán a nagybátyámnak van is egy. Aztán emberfeletti erőre és valami védőöltözetre, hogy ki tudjam tuszkolni az odújából. Csakhogy, olyan felszerelést még nem találtak fel, ami túlélné Fricset, szóval attól tartok, hogy lehetetlen feladatra vállalkoznék. " Na jó azért ez már tényleg nagyon vicces, és annyira nevetek, hogy már a hasamat fogom... Pedig ez a nap egy depis, futós napnak indult. - Vagy... megkérsz engem egy elemistát, hogy mágia segítségével locsoljam meg, egy hatalmas vízáradattal. - Mondom neki, majd kacsintok egyet.. Kedvességem már engem is lenyűgöz, hisz ilyenkor általában az emberek, vagyis én meglehetősen khm... Bunkó szoktam lenni, de most nem leszek az, Evan nem ér ennyit, és soha nem is ért... Kezdem átérezni Abi helyzetét, hisz ő is valami hasonlót élt át Cameronnal. Bár nem is tudom, hogy Abi mit várt, mert tudnia kellett volna róla, hogy Leó egy hatalmas nőcsábász, és megpróbál minden lány bugyijába belemászni... És hát sajnos én nem szóltam Abi-nek, jobban mondva nem mertem neki szólni, hisz nem akartam, hogy végleg összetörjön szegény lány. Olyan kis naiv és szerencsétlen, nem is értem, hogy miért szeretném megvédeni, de... Nem is kell értenem. - Hát látsz valakit még itt mellettem? - Kérdezek vissza a buta kérdésére... Természetesen egyedül szoktam futni, hisz mindenki egyedül jár futni, ha valami lelki baja van. Majd szavaira elmosolyodom. Ezek szerint fél az erdőtől, és ez aranyos. Szerencsémre jó vagyok a Legendás lények gondozásából, és nem kell annyira félnem, mint neki. - Ha szeretnéd megfogom a kezed, hogy ne félj... Mellékesen még egyikkel sem találkoztam, és nem is vagyunk olyan mélyen az erdőbe, hogy legyen egy ilyen kis találkozásunk ilyen lényekkel. - Mondom neki egyszerűen és a megfogjam a kezed résznél elnevetem magam. Remélem érti majd a poént és nem kell megfognom a kezét, bár egy dolog bánt... Azért már sértő, hogy még csak meg sem nézett jobban, hisz azért én egy jó csaj vagyok és ez a srác minden bizonnyal ízlés ficamos... Majd szavai egy nagy határ kamu: "A nagybátyámnak akartam elküldeni, elég fontos dolgokat beszéltünk meg benne. Nem is lett volna baj, ha a sajátom baglyom nem lenne sérült. De mivel az, ezért egy másikat kellett használnom… Csak köztudottan az iskolai baglyok engedetlenek, és még az előtt elrepült mielőtt rendesen rögzíthettem volna a borítékot." Még szerintem ő sem hiszi el a szavait, nem ám hogy én... Nem szeretem, ha valaki kamuzik, inkább mondja azt, hogy nem szeretné velem elosztani. Majd még közelebb léptem hozzá, és csak a hallott madár volt közöttünk... - Meg kéne tanulnod jól hazudni... Mert az a levél nagyon is jól volt a madárhoz rögzítve, hisz még a szélcsapás sem szakította le a lábáról... - Bököm meg a mellkasát, de még nem fejeztem be a mondandómat, szóval mielőtt válaszolatlant volna folytattam.. - Szóval egy szimpla semmi közöd hozzá, vagy nem szeretném elmondani is elég lett volna Aaron. - Mondanom neki kedves mosollyal az arcomon, majd hátrább léptem pár lépést, és körbe néztem.. Lassan ideje lenne indulni, hisz kezd besötétedni, és nem akarok egy srácot vissza cipelni, aki összecsinálja magát egy ágreccsenéstől... És épp időben ajánlja fel a távozást, mert tényleg megreccsent egy faág... - Persze mehetünk, és ha szeretnéd, akkor elkísérlek. - Ajánlom fel neki társaságom, amit különösebben nincs miért visszautasítania, hisz először is nagyon dögös csaj vagyok, másodszor pedig... Ellenállhatatlan vagyok... Na jó egoizmusnak vége, és az önfényezés után inkább elkezdek lépkedni kifelé az erdőből.
credit by lena
Aaron Prusseit
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Camrise & Aaron 2015-06-08, 03:19
Nevetett. Egész halkan ugyan, de nevetettem rajtam. Pontosabban azon, amit mondtam, ami egészen szokatlan volt, mert az a három ember, akikkel jóban voltam, még azok is ritkán röhögtek a megjegyezéseimen. Sőt, inkább azt szokták mondani, hogy mivel egy „büdös német” vagyok, ezért nincs humorérzékem. Nos, tényleg meglepett, de a tökéletesre fejlesztett pókerarcomnak hála, ez nem látszott rajtam. Amikor azt mondta, hogy valaki másra célzott, akkor az első gondolatom az volt, hogy remélem jó messze tartózkodik az illető, ha ennyire dühös rá a lány. A továbbiakra pedig, hogy elfojtsam a nevetésemet, felhorkantottam. ‒ Azt hiszem, meggyűlne vele bajom. Először is, szükségem lenne egy gázmaszkra. Talán a nagybátyámnak van is egy. Aztán emberfeletti erőre és valami védőöltözetre, hogy ki tudjam tuszkolni az odújából. Csakhogy, olyan felszerelést még nem találtak fel, ami túlélné Fricset, szóval attól tartok, hogy lehetetlen feladatra vállalkoznék ‒ fejtegettem. Komolyan vettem volna a szavait? Nos, lehetséges. De minden németre azt mondják, hogy komolyan veszik a dolgokat, így aztán nem izgatott. Amikor bemutatkozott, biccentettem, és tanulva a múltkori esetből, ami azzal a griffendéles lánnyal esett meg… Nos, ismét szemügyre vettem a lány arcát, hogy az agyamban hozzátársítsam a Camrise nevet. Ki gondolta volna, hogy a lányok akkor is hisztit csapnak, ha soha nem beszéltél még vele csak egy órára jártatok, és ezért nem emlékeztem a nevére? Örüljön, hogy az arcára emlékeztem… Na, nem mintha Carmen nem lenne hisztis… Oh, mein Gott! Már kilenc éve a nyakamon lóg! De akkor sikerült megbizonyosodnom róla, hogy minden nő hisztis. Szóval jobbnak láttam, hogy megjegyzem, mert a fene se tudja ő hogyan reagálta volna, ha nem tudom a nevét. Megkérdeztem, hogy miért jött ide, és nem értettem, hogy miért pislogott rám ennyire. Aztán, amikor választ adott, akkor láttam csak meg, hogy futóruhában volt. Nos, ez is bizonyítja, hogy nem a ruha az első dolog, amit megfigyelek egy emberen… ‒ Értem. És egyedül futkosol az erdőben? ‒ kérdeztem még a futás kapcsán. ‒ Mert nem azért, de ki tudja mik vannak odabent, és azért én egymagam nem tudnék elbánni egy vérfarkassal, egy óriással vagy egy megvadult hippogriffel. ‒ Valóban nem értettem őt. Este felé az rengeteg környékén lenni… Nem csak azért veszélyes, mert elkap egy tanár, hanem azért is, mert akármilyen dög tanyázhat odabent. A levélről kérdezett. A kis kíváncsi. Valóban azt hitte, hogy beavatom a magánlevelezéseimbe? Ehelyett csak ennyit válaszoltam: ‒ A nagybátyámnak akartam elküldeni, elég fontos dolgokat beszéltünk meg benne. Nem is lett volna baj, ha a sajátom baglyom nem lenne sérült. De mivel az, ezért egy másikat kellett használnom… ‒ Itt megböködtem a tetemet a cipőm orrával. ‒ Csak köztudottan az iskolai baglyok engedetlenek, és még az előtt elrepült mielőtt rendesen rögzíthettem volna a borítékot. Reméltem, hogy ez kielégítő válasz volt számára, ugyanis a részletekről nem kívántam felvilágosítani. Ehelyett inkább egy utolsó pillantást vetettem az erdőre, ami még mindig elég baljóslatúan terült el előttünk. Napközben semmi bajom nem volt ezzel a hellyel, de sötétedéskor rossz érzésem volt, ha a környéken lófráltam. ‒ Nem megyünk inkább máshová? Nekem személy szerint kerítenem kellene egy másik baglyot ‒ ajánlottam fel neki. Elvégre, valamiért most kedvem volt beszélgetni, és nem akartam egyedül szívni a bagolyházban, szóval jól jött volna a társasága.
Életem legnagyobb hibája az volt, hogy bevallottam, hogy szerelmes vagyok Evan White-ba, aki egy mocskos, utolsó senkiházi... Bevallja, hogy ő i szeret és eltűnik, jobban mondva elhagyta az iskolát, és mindezt egy levélben közölte velem. Sírtam? Igen... az első tíz percben, míg olvastam és aztán minden megváltozott bennem. Nem volt fájdalom, nem volt vágy, hogy vissza szerezzem, és semmilyen érzelem sem volt. Olyan volt, mintha kikapcsoltam volna, és csak a harag maradt meg, semmi más. Nem törtem össze, és nem is lettem egy minden férfira kiéhezett büdös k*rva. Egyszerűen egy újabb csalódás, mi végre benövesztette a fejem lágyát, és rájöttem, hogy nekem nem kell egyetlen pasi sem. Én Camrise Arogonte, a legnagyobb pasifaló befejeztem egy életre a kapcsolatokat. Eddig volt két komoly kapcsolatom... Az egyik lelépett, a másik pedig megcsalt. Gondolkodás helyett inkább kimentem futni egyet, hisz sokkal jobb, ha így vezetem le a feszültségem, minthogy egy fiatal párt tönkre tegyek... Nem, futás előtt oda mentem egy gerle párhoz, és felvilágosítottam a lányt, hogy mit fog tenni a fiú... Lelép, megcsal, vagy ráun. Mindig ezt a mester hármas, bár z igazat megvallva velem a harmadik nem nagyon fordult elő... Egyszer nem én szakítok valakivel, és hiszek benne, hogy végre komoly lesz a dolog, és lelép... Az én kis felvilágosításom a lány felé a várt reakciót hozta, megpofozta a srácot, majd faképnél hagyta, én meg otthagytam őket és indultam a Tiltott rengetegbe futni... Majd mikor megpihenek egy fánál, egy szerencsétlen gyereket pillantok meg, aki egy baglyot követ... Az én jó szívemnek hála segítettem neki, hogy elérje a madarat. Előkaptam a pálcámat, és elemista képességeimet használva egy széllökettel a madarat egy fának vágtam, és reccsent is a nyaka, majd mikor földet ért, akkor a lába elé helyezem mágiával, és szavaira csak felnevetek. Felkelek a földről és leporolom a popómat. - Utálom a dögszagot, emlékeztet valakire. - Jelentem ki egyszerűen és kilépek a fa alól, majd megállok vele szembe két méter távolságban. Két hónappal ezelőtt az első reakció az lett volna, hogy megnézem hogyan is néz ki az illető, de most csak azt nézem, hogy hogyan szedi le a döglött madárról a levelet. Majd szavaira halkan felnevetek, szóval szerinte Frics dögszagú? Szerintem... az igazat megvallva igaza van, de most éppen nem rá céloztam, hanem Evan-re, bár nem azért mert dög szaga van, hanem inkább azért, mert ő maga egy dög. - Hát igen, de én most épp nem ő rá céloztam, hanem másra... De ha gondolod egyszer elvihetnéd fürdetni valamelyik kisállatpanzióba, hisz már annak minősül... - Mondom neki, majd elmosolyodom, és nagyon nem érdekel, hogy minden bizonnyal kicsit sem volt poénos, amit mondtam.. Én jót szórakoztam rajta és ez a lényeg... Majd mikor kijelenti, hogy jól kicsináltam, akkor csak elmosolyodom. Bárcsak Evan White lett volna az a bagoly, az még sokkal jobban élveztem volna. - Igazán nincs mit, és én pedig Camrise vagyok.- Mutatkozom be én is, majd elkezdek azon gondolkodni, hogy miért lehetett neki annyira fontos az a levél? Vajon mi lehet benne, vagy kinek írta? Lehet, hogy valamit rejteget, ami ha kiderülne, akkor megváltoztatná az életét? Hm... érdekesen lenne, de most jelenleg nem nagyon érdekel, hogy mi lehet a levélben... Majd kérdésére nagyot pislogok és végig nézek magamon. Hát még a vak is látja, hogy futni voltam, hisz futó öltözet volt rajtam... - Én futni voltam erre, de inkább te mesélj, hogy mi volt annyira fontos a levélben, hogy eddig követted érte az a baglyot? - Kérdezem tőle rögtön a lényegre térve, hisz na jó... Be kell látnom, hogy mégis érdekel, hogy mi volt azon a papíron. Majd miközben válaszát várom, megnézem az arcát... Jóképű volt, és hát... Most jön a hihetetlen dolog: nem érdekel. Inkább előre döntöttem a fejem és lófarokba rendeztem a hajam, miközben hallgattam őt, és miután végeztem felemeltem a fejem.
credit by lena
Aaron Prusseit
Reveal your secrets
Tárgy: Camrise & Aaron 2015-06-08, 00:56
Mivel a baglyom megsérült a legutóbbi útja során, ezért kénytelen voltam egy iskolai baglyot használni, hogy elküldhessek a nagybátyámnak egy levelet. Csakhogy, elfelejtettem megcímezni a borítékot, az az ostoba tollas, pedig engedélyt adott magának az eltávozásra, így egészen a bagolyháztól rohantam a tiltott rengetegig egy döglött patkányt lóbálva, amivel azt az átkozott baglyot akartam magamhoz csalni. De a madár magasról tojt rám meg a patkányra, a magasban vígan csapkodott a szárnyaival. Korábban már párszor megpróbáltam lelőni egy átokkal, de nem jött össze. (Az állatokkal szembeni mostani bánásmódom szimplán annak köszönhető, hogy a drága bátyám szinte naponta a nyakamra jár, és jól felhergel. Bár az emberekkel még mindig elég türelmes vagyok, de az állatokkal sajnos már annyira nem, pedig esküszöm, normál esetben nem átkoztam volna meg a baglyot meg Mrs Norrist!) Tehát, egészen kifulladva torpantam meg a rengeteg szélén. A hajam vélhetően zilált volt, hátul csapzottan tapadt a nyakamra, ki is vörösödhettem, ráadásul az oldalam is szúrt. Lihegve kapkodtam a fejemet, hogy kiszúrjam, azt az átkozottat, amely most egy közeli fán tollászkodott. A csőrével a zsinórt piszkálta, amivel ráerősítettem a borítékot. Az ajkamba harapva, feszülten figyeltem, hogy mit történt, sőt olyan erősen vájtam bele az ujjaimat a patkány húsába, hogy az már nekem fájt. Erősen dolgoztattam az agyam, hogy kitaláljak valami használhatót, de mielőtt bármivel is próbálkoztam volna, a tollas akaratán kívül felemelkedett, és nekivágódott egy valamivel odébb lévő fának. Értetlenül ráncoltam össze a homlokom, és akaratlan is kicsúszott a számon: ‒ Ez mi a szar volt? A bagoly nyekkenve ért földet a lábam előtt, én pedig a döbbenettől elengedtem a döglött patkányt. Több se kellett, azonnal leguggoltam, és letéptem a tetem lábáról a borítékot. Amikor felemeltem a fejemet, nagyjából akkor léphetett elő a fa mögül egy lány. Vagy legalább is néhány pillanattal korábban, mert megesküdtem volna rá, hogy az előbb még nem volt ott. Felvont szemöldökkel figyeltem a szavaira, majd a levelet zsebrevágva felálltam. Nem tudtam mire, vagy inkább kire célozgat. ‒ Ha Fricsre gondolsz, akkor igazad van, néha tényleg olyan szaga van, mint egy több napos hullának. Szerintem hírből sem ismeri a fürdőszobát ‒ feleltem. Most is elfelejtettem odafigyelni, ezért enyhe német akcentussal szólaltam meg. A lábammal a tetemet megpiszkáltam a tetemet. ‒ Jól kicsináltad. Köszönöm, egyébként Aaron vagyok ‒ tettem hozzá. Megnyugodtam, hogy a nagybátyámnak címzett üzenet ismét a birtokomban volt, sőt még hálás is voltam az ismeretlennek, mivel lehet, hogy egyedül nem tudtam volna megoldani, és nem lett volna kedvem újraírni az levelet. Na, meg az sem lett volna jó, ha ez a boríték valaki másnak a kezébe került volna. ‒ Te mit keresel itt? ‒ érdeklődtem, mert azért valljuk be, nem sokan járkálnak a tiltott rengeteg környékén ilyenkor. Én alapból szoktam erre sétálni, de sötétedéskor messzire elkerülöm. Szóval, most is csak a véletlen műve, hogy itt kötöttem ki. Most is éreztem, hogy valami lapul az erdő mélyén, de egyedül nem voltam hajlandó bemenni oda. Pedig érdekelne, hogy mi rejtőzhet ott. Míg azon tűnődtem, hogy mi lehet az a dolog, ami a rengetegben tanyázhat, akaratlanul is a fákat kezdtem bámulni, mintha bármi más is felbukkanhatna onnan a lányon kívül. Aztán elszakítottam a tekintetemet az erdőtől, és lány arcát kezdtem fürkészni, hátha ismerem. Arra hamar rájöttem, hogy nem az évfolyamomból való, sőt, némi tűnődés után arra jutottam, hogy alsóbb éves sem lehet. És itt megakadtam. Nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Egy új baglyot kellett volna kerítenem, azonban nem lehettem olyan bunkó, hogy itt hagyjam azt a személyt, aki segített nekem, viszont azt se tudtam már, hogy mit mondhatnék neki.
