2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Úgy tűnik, hogy a lelkes, és hiperaktív kislányt pont egy magányos pillanatában sikerült lerohannom. Annyit észreveszek azért, hogy nincsen gondja azzal sem,h ogy a képembe mondja, hogy ha másról szeretne beszélni, mert nem fűlik hozzá foga, hogy a családunkat szidjuk. Tulajdonképpen ügyesen lavírozik a cuki, és a magabiztosan nagyszájú között, én meg vagyok annyira kevésbé antiszoc hangulatomban, hogy hagyom magam irányítani. Vagy sosem voltam antiszoc, vagy elég nyúl ahhoz, hogy másokkal beszélgetést kezdeményezzek? Hát minek is, ha ott a gitár... - De kislány, miből gondolod, hogy én szeretem a kihívásokat? Nem egyszerűbb, ha mindenki békénhagy, amíg tépem a húrokat? – Mosolygok továbbra is, a vigyor annyira távol áll tőlem, már így is elég jókedvre derített a közvetlenségével, tulajdonképpen fel sem tűnik, hogy valamilyen szinten a testvérem, inkább kezelem ismeretlenként, aztán meglátjuk, mit is tudunk egymással kezdeni. Különben meg nem mond butaságot, de vajon ezt olyan könnyű lenne be is ismerni? Fenét! - És az számít? Ha jó a hangod, akkor majd átszoksz a szólóra. Nekem bejött a hangod, egészen mély ahhoz képest, amilyen cincogva beszélsz. – Fűzöm hozzá bátorításként, végülis nyert ügyem van, ha ilyen vállalkozó szellemű, hogy máris belemegy a dologba, már csak társakat kéne találnunk. Ebben lehet, hogy átadom neki a terepet, végülis ha engem el tud fogadni, én kiírom a felhívást plakátom, - Valószinű... örülök, ha te elvállalod, nem szokásom cserélgetni senkit. – Ez főleg barátnőzésre igaz, mert még ebben sem volt senkim, nemhogy egy frontember tekintetében, ha találnék egy jó énekest, akkor utána nem fogom én megversenyeztetni, mert akkor bennem sem lehetne igazán bízni. Az nem az én stílusom. - Nem is az, hogy rossz ember. – Támaszkodok neki a falnak, óvatosan, hogy ne nyírjam ki a gitárt egy óvatlan mozdulattal, s tovább folytatom, bár lassan nem ártana mennem, mert míg ő jól elvan az édességgel, addig nekem már egész kajás kezd lenni a gyomrom. – Egyszerűen úgy vélem, hogy egy férfi legyen férfi, és tartsa már meg a nőt, na. Erre nem volt képes, vagy nem teljes mértékben, és ilyen picire csökkent a szememben. – Mutatom a két ujjammal, hogy mennyire picire. Fészkelődni kezdek, hiszen nem tudom, hogyan illik elköszönni az új rokontól, végül marad a szimpla integetés. - Nem leszünk rosszak. Akkor kiírom, és felvéslek rá téged is. Majd összefutunk a kh-ban, szia! – Bólintok, és megcélzom végre a nagytermet. Még picit fejcsóválok, érdekes lány. De azért cuki.
Én se vagyok túl gyakran egyedül, szeretem én azt, ha vannak körülöttem, de azért néha az is jó, ha egy kicsit nyugi van, vagy épp nem szól bele senki, hogy mit mikor és miért csinálok. Néha tényleg jó kicsit simán csak a magam urának lenni és nem nagyon foglalkozni senki mással sem, mint mondjuk most az ugróiskola esetén. Bár mondjuk ebbe most beleszólt Gary, aki pont itt akart gitározni, vagy a környéken, de nem zavar. Nem akartam én minden áron egyedül lenni, szóval fel sem merült, hogy e miatt küldjem el őt a kastély másik pontjára. Egyébként is annak ellenére, hogy néha kissé sötéten viselkedik, még igenis kedvesnek tűnik nekem, vagy én mindenkit túl pozitívan ítélek meg? - Jól van, nem mondom én, hogy hogy csináld, de tudod... elvileg a nehezebb célokat elérni talán nagyobb kihívás, de aztán a siker is nagyobb boldogsággal tölthet el. - mosolyodom el újfent. Szerintem ezt mondjuk ő is tudja, de nekem aztán mindegy. Lehet hírhedt is, van aki hírhedt szeret lenni, neki lehet hogy ez még jobban is állna, mint a híresség, amúgy is van benne egy olyan... nem tudom kis sötét aura, vagy mi. Lehet, hogy nem szándékos, de az is lehet, hogy igen, nem gond, talán nem is tartozik igazán rám a dolog igaz? Attól, hogy hirtelen féltestvérek lettünk, még nem ismerem őt teljesen, a vér ilyen téren nem köt össze minket hirtelen teljesen. - Hogy én? De hát... hát inkább én csak a kórusban szoktam. - jó azért ez meglep, hogy ilyesmit hoz fel, meg amúgy se vagyok én szóló énekes, vagy legalábbis még nem nagyon próbáltam. - Na jó, ha segítek ezzel, de ha találsz jobbat, akkor találsz jobbat. - mosolyodom el, még bólintok is hozzá. Legyen akkor, megpróbálhatom, nem mondom, hogy profi leszek, de attól még tényleg megpróbálhatom a dolgot, mert annyira csak nem lehet nehéz szólózni. Most is ment igaz? Maximum sok ember elég kiállni... na az a baromi nagy kihívás, attól azért félek. - Értem már, szóval nem vagy jóban apukáddal. Azért ezt sajnálom. Ő nagyon... rossz ember? - vagy nem tudom, hogy mi a gondja vele, mert hát anyuval sincs kibékülve, ahogy láttam, de nem tudom, hogy ennek mi az oka és persze kíváncsi vagyok. Nem tudom, hogy miért ilyen morcos mindenkire, meg úgy az egész világra. Mondjuk velem nem túlságosan undok, de láthatóan azért a többséggel nagyon is, mindenki mással gondolom én legalábbis, vagy főként csak a szüleivel? - Köszi! - mosolyodom el, amikor végül enged nekem. Ez azért jól esik. tényleg nem kéne a családot szidni folyamatosan, mert azért mégis csak a családunkról van szó. Velem sincs gondja, legalábbis azt hiszem, úgy látom így egyelőre, de... persze lehet hogy idővel bennem is meglátja azt majd, amit nem bír elviselni. Azért az rossz érzés lenne. - Igen ők, bár a többség énekel, de vannak akik zenélnek, szerintem nem lennének rosszak, bár nem... olyanok, mint te, de én sem vagyok igaz? - meg lehetne próbálni, mert hát én kedvelem őket, bár én sokakat kedvelek, attól még lehet, hogy őt idegesítenék, de ha meg se próbáljuk, akkor aztán tuti, hogy nem lesz semmi igaz?
Most egyedül találtam, és tulajdonképpen az, hogy időnként sötét a hangulatom, nem jelenti azt, hogy imádnék egyedül lenni, csak valahogy megszoktam ezt a passzivitást, ám ha odajön valaki, hogy ismerkedne, vagy tetszik a zeném, sosem küldöm el, csak én magam nem vagyok az a kezdeményező alkat. Az ötletét is szívesen fogadom, miszerint ha jól játszom, miért is tenném egyedül? Van benne valami, csak eddig nem mozdított semmi arra, hogy tegyek is ellene, a hiperaktív új rokonkislány csak külsőre tűnik butácskának. - Jó, akkor hírhedtség. De te is tudod, hogy sokkal nehezebb híresnek lenni, mint hírhedtnek, akkor már hadd próbálkozzak, jó? – Félmosollyal kérdezek vissza, hiszen olyan egyszerű, hogy valaki mondjuk tömeggyilkos lesz, máris bekerül a hírekbe, míg más évekig gyakorol mondjuk hegedűn, és akkor sem figyel fel rá senki, úgyhogy apró csínytevéseimre hadd ne kelljen már magyarázkodnom, mert tépem én a gitárt, de kétlem, hogy egyhamar túl sok rajongóm lenne, főleg, hogy énekben inkább vokáloznék, nem olyan erős a hangom, ha lenne is bandám, inkább zenét írnék, meg háttért énekelnék, kéne valami jó kis énekeskiscsaj. Ezzel a tudattal méregetem a lányt, legalább családban maradna a dolog, főleg, ha ilyen jól tud énekelni, meg gyorsan alkalmazkodik. Hümm... - Talán. Akkor plakátolom, ha leszel az énekes. – Ez kicsit zsarolásnak tűnik, pedig valójában csak segítséget kérek tőle, ilyen faramuci módon burkolva a kérést. Nem is parancsnak hangzik, hiszen a mosolyom most egy fokkal tisztább, csak nehéz kivetkőznöm a sötétlelkű rockker skatyujájából, mert már teljesen megszoktam. Az ő hangjával nem is biztos, hogy kemény számokat játszanánk, de nem baj, bárhova befér egy szóló, nekem annyi bőven elég, már csak az a kérdés, hogy hajlandó-e társulni. - Én nem vállalnám. Tudok, de nem az igazi, csak ha muszáj. – A kérdésére eltűnödöm, s mielőtt válaszolnék, leemelem a nyakamból a hangszert, a végtelenségig felesleges ott tartanom. – Nem erről van szó. Amit apától kapok, azt nem eszem meg. Nem az édesség ellen vagyok. Vele nem vagyok kibékülve. – Remélem nem kezd el békebírót játszani, hiszen úgy tűnik, teljesen más stílust képviselünk a családot illetően is. Ő nem hibáztatja a saját apját, míg én igen, és nem akarok rámorranni, ha egész egyszerűen más a véleményünk, de az övét rám akarja erőltetni. Abból köszönöm, nem kérek. - Jó, legyen egyszer gyereknap, a családot ne szidjuk, de lázadás nélkül nem is buli, a buli. Nem? – Lépek gyorsan túl a témán, valahol mindig a rendszerben látom a hibát, abban, hogy valaki mindig irányítani akar, megmondani, hogy milyen legyek. Na az ilyen konfliktusokból szuper számok születnek, ezeket lehet a legjobban megénekelni. Többnyire másoknak, mert én csak magamnak énekelek, eléggé füstös-karcos a hangom, nem biztos, hogy közönség elé való, ahogyan sikítok. - A Flitwick féle kórus? Néha látom őket, mondjuk ünnepekkor, de jobban nem néztem még utána. Talán közülük lehetne vadászni bandatagokat? Nem túl kottafejek?
Igaza van, nem szoktam túl gyakran egyedül lenni, de azért néha még velem is előfordulhat. Tényleg elég ritkán, hiszen elég sokan vesznek mindig körbe, no meg én is elég nyitott vagyok, hogy könnyen botoljak bele másokba, de nincs ezzel baj. Tudom, hogy vannak nálam jóval zárkózottabb emberek is, mint pl. gondolom Gary, mert ő valahogy nem tűnik annyira központi embernek, főleg hogy csak úgy itt egyedül van a gitárjával, vagyis jelenleg nincs egyedül, mert velem van, de... értitek a lényeget igaz? - Igen, ha rosszból származik, akkor inkább hírhedtség. - bólintok egy aprót és én nem akarok hírhedt lenni, igazából híres sem. Nem tudom, hogy mi akarok lenni, még nem döntöttem el, de van időm igaz? Elég fiatal vagyok, a suliból is van még vissza pár évem, és majd akkor találom ki, hogy mi leszek, ha már tényleg muszáj. Jó vagyok persze pár dologból, jobb mint mondjuk más dolgokból, de ez így is a jó, mindenki van amiből kiemelkedőbb, mint másból, de hiába megy mondjuk a bűbájtan ez még nem határozza meg egyértelműen, hogy mi leszek, ha nagy leszek. - A sors azért nehezen hoz ilyesmi nem? Lehet, hogy érdemes lenne kiplakátolnod akár. - nem veszem én magamra a sötét mosolyát, eddig se vettem fel tőle semmi negatívat, mert minek tenném? Attól nem lesz jobb semmi, ha valakitől azt látod, hogy nem kedves, vagy nem kedvel, ezeket én többnyire simán figyelmen kívül hagyom és egyébként is zenekart szerintem tényleg nagyobb eséllyel tud alapítani, ha keres hozzá embereket és nem csak várja, hogy legyen magától. - És énekelni tudsz? - mert gondolom oda is kell énekes, vagy azt is keresnie kell majd? - De hát ez csak... édesség. Akkor bármikor kapsz valamit, sose foglalkozol vele? - hát azért ez eléggé meglep, főleg, mert én... Hát tudjátok ilyen vagyok, hirtelen lett egy féltesóm, persze, hogy úgy gondoltam illene neki adnom karácsonyi ajándékot, de ezek alapján nem túlságosan bízom benne, hogy meg is fogja nézni, vagy hogy mondjuk kicsit is értékeli majd a dolgot. Nem is tudom, tényleg lehet hogy rossz ötlet, csak hát én szeretem az ünnepeket. - És ha mondjuk nem szidnánk senkit sem? Az úgy mégis csak sokkal jobb lenne. - nem leszek én dacos, hogy csak azért se kérjem az édességét, nem erről van szó, meg amúgy sem akarok rosszban lenni vele. Egyszerűen csak tényleg nem tudom, hogy miért viselkedik így. Oké tudom, anya elment, hibázott, ebben igaza van, és lehet hogy az apja, vagy az enyém se volt tökéletes, de... nem is tudom, attól még nem kéne így állni hozzájuk nem? Mármint most majd lehetnénk egy család és én szeretnék is, ő pedig úgy fest eléggé ellene van ennek. Ennek ellenére mégis énekelek neki egyet, bár kissé bátortalanul, hiszen mégsem vagyok én ebben annyira profi, főleg hogy általában kórusban énekelek. - Köszi, bár a kórussal jobban szeretek énekelni és igen, de csak ha neked tényleg nem kell. - mosolyodom el aztán újra. Persze úgy látom tényleg így van, de na, nem akarom én itt kikönyörögni belőle azt a nasi készletet, az hogy venné ki magát?
Egyenlőre csak annyi tűnik fel, hogy butácska kislány, viszont egész csinos, anya úgy tűnik egész jó géneket örökített, hiszen rám is azt mondta mindig a szomszédság, hogy olyan helyeske vagyok, és akár modelnek is elmehetnék. Hát nem tudom, hogy ha magamutogatásról van szó, akkor már inkább a gitározás, az megnyugtat, és kielégíti azon vágyamat, hogy adjak valamit magamból. Ő is eléggé extrovertált lánynak tűnik, bármennyire is magányosan vonult el ugróiskolázni, nem hinném, hogy szeret egyedül lenni. - Az inkább hírhedtség, igaz? – Nincsn még zenekarom, ezt persze nem tudhatja. Sokkal inkább vagyok az a magányos gitáros, akit senki nem ért meg. Olykor csak divatból csinálom, az önkifejezés nem mindig sikerül, a jó számokhoz ihlet kell, azokban pedig nem vagyok jó. Próbálok inkább spontán lenni, viszont ezzel meg az a gond hogy szinte sosem sikerül ugyanazt a gitárszólót visszaidéznem, amit korábban, vertem már több gitárt is ezért, pedig baromira nem olcsóak. Egyszerűen nem tudom máshogyan kezelni a kudarcot. - Nincsen, és még... nem is nagyon merült fel bennem. Talán inkább a sorsban hiszek, hogy mellém sodor olyanokat, akik hasonlóak. Talán ki kéne plakátolnom? – Mosolyodom el kissé sötéten, kissé rosszul érint, hogy ez nem jutott még eszembe, a sültgalambra meg várhatok. Hát igen, ez olyan, mint a csajozás. Sosem kezdeményeztem senkinél, mert úgy véltem, hogy ha majd egyszer megjön a tökéletes, akiről a mesék is szólnak, akkor majd tudni fogom. Mindez idáig nem jött. Remélem már a kanyarban van. - Hogyne lenne. Nem igazán szeretem a hagyományokat, ez pedig igencsak arra emlékeztet. Sosem bontom fel őket, és amikor elkezdenek romlani, a kukában végzik. – A mosolyom még él, pusztán érdeklődővé avanzsálódik az édességmániájától, tényleg olyan, mint egy nagy gyerek. Most menjünk fel a hugra kb-ba, ahova hozzam le a hálószekrényem tartalmát? Majd tapsolunk házimanókért, hogy legyen segítsége. - Akkor szidjuk anyát? Szerintem most már mindegy, hogy ki a hibás, hadd ne foglalkozzak még ezzel is. Vagy több nasit nem is kérsz, dacból? – Na igen, egy kis zsarolás nem árt. Nem azért, imádok én ellenszélben pisilni, szembemenni a divattal, de így karácsony érkeztével, valami búskomor melankólia lett rajtam urrá, miszerint barátaim sem nagyon vannak, sem teljes családom, így nincsen kedvem az esetleges kislányos nyafogásokhoz sem. Inkább átfogom a húrokat, és várom, hogy kezdje a dalolást. Valóban szép, sőt, szexis hangja van, nem nehéz lekövetni az ütemet, gyorsan bekapcsolódok, és egészen jól szólunk. A szám végeztével beharapom az ajkamat, és a levegőbe emelve a kezem megtapsolom. - Ügyes voltál Marisol. Na akkor örökítsem rád a nasikészletet? – Állok fel a párkányról, ahol eddig ücsörögtem.
Én azt eddig is tudtam, hogy nem ismerem őt, de hát pont e miatt szeretném megismerni, pont ezért kérdezgetem, mert nem tudok róla semmit. Azt már igen, hogy gitározni tud, szóval talán a zene, mint olyan örökölt dolog a családban, vagy ilyesmi, de persze ez sem biztos. Ettől még érdekel, hogy milyen a bátyám, akiről eddig nem is tudtam, hogy az, naná, hogy érdekel. És igenis szeretném jobban is megismerni, akkor is, ha esetleg ő nem annyira, mert... nem is tudom, ő olyan komolynak tűnik, miközben én meg... hát lássuk be nagyon-nagyon távol állok a komolytól. - De az másféle hírnév, nem abból szereznéd, hogy rosszat csináltál valakinek. - szóval más minta kihágás. De ezek szerint van zenekara, vagy szeretne és gondolom örülne, ha a tinilányok is bírnák és feltennék a poszterét. Mondjuk ez érthető, csak ez a kissé morózus arcberendezés ehhez nem passzol, bár a fene tudja... nehéz megállapítani, hogy mennyire jó, vagy rossz a kedve, olyan átmenetet képes azt hiszem a kettő között, vagy én túlságosan pozitív vagyok és ezért ha valaki nem annyira az, akkor már meglepődöm rajta? Oké... fogalmam sincs. - Egyébként van is zenekarod? - jó, nem tudom megállni, hogy ne tegyem fel végül a kérdést, mert érdekel, és így ismerhetem meg jobban igaz? Vagy... mondjuk segíthetnék összehozni neki egy zenekart, csomó embert ismerek a kórusból, tuti, hogy vannak köztük zenészek is, és akkor lehetne egy bandája. Adhatnánk fel hirdetést is akár... na persze, ha van kedve hozzá. - Még van több is? Komolyan? - nagy szemekkel pislogok rá, miután újra magamhoz ragadom a dobozt. Azt hiszem cukormérgezésem lesz. Régen apa egy időben elzárta előlem a cukrokat, mert egyszer konkrétan kirámoltam az egész szekrényt, amikor nem volt otthon, de olyan szinten, hogy konkrétan kiütött a sok édesség, simán beájultam tőle, mint amikor túladagolod a... nem is tudom mit, szóval úgy, totál megijedt, szóval érthető hogy onnantól már minden otthon lévő édességet hét lakat alatt tartott elrejtve. Mostanra már vissza tudom fogni magam... mondjuk, nagyjából. - Apa nem rombolt szét semmiféle családot. - tudok ám én haragosan is nézni és most épp ez van a porondon, mert nem, apa nem rombolt szét semmit. Anya volt az, aki lelépett, ő ment el tőlünk, nem apa hibája, ami történt. Lehet, hogy az ő apukájára ez igaz, de az enyém... nem rossz ember. Szeretem, és nem fogja nekem bemagyarázni egy féltestvér hogy rossz lenne és igenis anyut is meg akarom ismerni. Tudom, hogy lehetnék rá mérges is, de... attól még az anyukám nem? - Nem pazarlom a cukrot. - mosolyodom el. Oh, nem veszem én ezt magamra, általában nehéz megbántani, mert tényleg nem nagyon veszek magamra semmit sem, de ez jó dolog nem? Nem vagyok egy sértődős típus. A felszólítás azért eléggé meglep, ezt kár is lenne tagadni. Végül csak belekezdek, bár halkan, mert hát nem szoktam én túl gyakran mások előtt énekelni, főleg nem csak úgy, hogy nincs ott a kórus, de akkor már karácsonyi dalt.
Tulajdonképpen most döbbenek rá, hogy mennyire nem ismerem még őt. Egy házba jártunk, de számít az valamit? Most kéne többet együtt lennünk, hiszen a vérünk közös, legalábbis félig, mégsem érzem ezt elég indoknak. Idegen, aki mintha egy másik városból költözött volna mellénk, ezen felül azonban szinte már mulatságos, hogy mennyire bohókás. Furcsa, hogy mennyi életerő van benne, egy igazi búgócsiga, akit nem is nagyon tudok megijeszteni. De vajon akarom? - Jó, hát nem mindenki akar. Én valahol örülnék neki, ha a zenekarom plakátjait mázolnák fel a tinilányok a falukra. – Pislogok sötét mosollyal, tudom én, hogy a pop az sokkal menőbb, és népszerűbb téma, stílus, én bőven elvagyok a gótikus rockkal, amiben mindenki fel akarja vágni az erét. Hát mit csináljak, ha ezért vagyok oda? A nagy boci szemeken meglepődöm, tényleg úgy viselkedik, mintha valami óvis lenne. Aranyos de tényleg, de nem tudom komolyan venni. Vagy nem is kell? Ezek után már határozottan érdekfeszítő, hogy menyire rámozdul az édességre. Édességnek hívom, pedig még perec is benne, meg savanyú, halmazként gondolok így rá, hogy édesség, úgy látszik azonban, hogy a lánykát mindez hidegen hagyja, és úgy markol bele, mintha tényleg egy kisgyerek lenne. De fura.. Még fejcsóválni is elfelejtek. Sötét szempárunk összekapcsolódik, ezt biztosan anyától örököltük, lévén mindkettőnkké szinte koromfekete. Belenyúlok a nyitott dobozba, és kiveszek belőle egy rózsaszín cukrot, s miközben elkezdem kicsomagolni, jelzem, hogy többet már nem kérek. - Ez még az enyém, a többit tartsd meg. Ha elfogyna, csak sikíts. – Felemelem a kezemet, hogy kösz nem, bőven elég, ami a számban van. Amúgy sem rajongok nagyon az ilyesmiért, ez a csomag is bontatlanul hevert a zsebemben. Jó, volt bennem némi dac, hogy ha apától kaptam, az rossz lehet. Olyan, amivel foglalkozni sem érdekes. Ám ha a lányka ennyire rákattant, hát miért ne örüljek ennek? Érdekesen szemforgatok, amikor látványosan félreérti amit mondott. Oké, én sem voltam még senkivel, de ennyire ne legyünk már butuskák... Csak vicceltem a dologgal, de ha ennyire nem veszi a lapot, hogy lesz ebből rokoni kapcsolat, hogy ne őrjítsen meg? - Tényleg az apáinkról akarunk beszélni? Olyan alak, aki szétrombol egy családot, mint ahogyan a tiéd is ilyen. Örvendezzünk, hogy még csak normális családba sem sikerült születnünk, hurrá! – Csapok a levegőbe mosolyogva, nem kevés cinizmust mellékelve, ám ahogyan sejthető, biztosan nem lesz fogékony erre sem. Nem az ő hibája, tény, de akkor hagyjon már békén a témával, így teljesen jól elvagyok minden percben, amikor nem kell erre gondolnom. - Megdobálsz az örökölt cukrokkal, ha azt mondom, hogy igaza van? A hangod szép? Énekelj nekem. – Szólok rá, és hogy várom, hogy belekezdjen, a gitárt az ölembe fogom, bármilyen stílus is legyen az, úgyis alá fogok majd játszani valami menőt. Most fedezem csak fel, hogy milyen csinos pofija van, amikor éppen nem beszél butaságokat.
Engem sosem érdekelt igazán, hogy mások mit mikor szoktak. Lehet, hogy a többség az oviban szokott ugróiskolázni, de én még most is szeretek. Mit szeretek, imádok és nem érdekel, ha más e miatt furán néz rám. Meg egyébként is eldúdolgatok közben és el vagyok, amikor épp nincs velem senki, pedig szeretek ám határozottan társaságban lenni, nagyon is! De nem baj, ezt is túlélem majd most, jól vagyok és ez a lényeg, és még annyira Gary megjelenése sem ijeszt meg, mert szerencsére nem osongálva érkezik. - És ha én nem akarok hírnevet? Akkor... akkor mégis csak jobb, ha nem kapnak el és nem is tud róla senki nem? - néhány naiv pislantás, mert hát nem értem én az efféle sötét humort, most sem tudok mit kezdeni vele, csak nézek rá a magam nagy boci szemeivel és ezt a sorozatgyilkosos dolgot sem veszem én komolyan. Biztosan nem azért mondta, hogy rám ijesszen, mert mégis mi oka lenne rá? Nem vagyunk nagyon jóban, de rosszban sem és egyébként is kiderült, hogy féltestvérek vagyunk, akkor pedig van köztünk egy kis kötelék, tehát jóban kéne lennünk, talán még a karácsonyt is együtt töltjük, nem tudom, hogy a szüleim mit gondoltak ezzel kapcsolatban. Azért eléggé kikerekedő szemekkel nézek nem kis mennyiségű édességre. Ha ezt én mind megeszem, abból olyan pörgés lesz, hogy majd mindenki csak néz, hogy képtelen vagyok leállni. Veszélyes... nagyon veszélyesnek tűnik a dolog, de azt hiszem nem tudok így sem ellenállni, amikor kinyitja. Már nyúlok is bele, hogy egy savanyú cukrot a számba gyömöszkéljek, csak aztán állok meg és nézek rá nagy szemekkel, mert talán túlzásba vittem, talán... épp csak meg akarta mutatni. - Tényleg? - még inkább elkerekedik a szemem, ahogy meghallom az infot, de aztán kis hezitálás után végül csak kikapom a kezéből a zacskót. - Úh! Hát köszönöm, ez... ez ki fog tartani Mikulásig, vagy... pár napig. Már nem azért, mert befalom, majd adok másoknak is... na jó, esélyes, hogy befalom. Biztos nem kérsz? - nyújtom felé, miközben már a második adagot tömöm be a számba. Nem tűnik édesszájúnak, én viszont nagyon is az vagyok és a cukor... hát baromira fel lehet pörögni tőle, én pedig mindig is pörgős típus voltam, már úgy alapból is, szóval nem hiszem, hogy le tudok ezzel állni, ha csak valaki nem veszi el tőlem direkt, hogy megkíméljen a végzetes cukormérgezéstől. - A furulyának szép hangja van. - bólogatok és még véletlenül sem fogom fel, hogy ő nem pont a hangszerre gondol. Ehhez nekem túlságosan naiv a világképem és miért is mondana ilyet a saját mamájáról és az enyémről? Igaz, hogy én nem ismerem őt, de... biztosan azért rendes nő és meg volt az oka rá, hogy nem velünk töltötte az eddigi idejét. Lehet, hogy Gary jobban rászorul, olyan kis szomorú képe van, szóval simán el tudom képzelni, hogy neki nagyobb szüksége volt az anyai szeretetre, nekünk pedig ott volt mindig is a papa. - És az apukád milyen? - csúszik ki a számon a kérdés. Nem jártam még náluk, szóval nem sok fogalmam van a családi hátteréről, de azért kíváncsi vagyok. - Az jó dolog, a gitárnak szép hangja van, szeretem. Én is szeretnék játszani valamilyen hangszeren, de Flitwick szerint eléggé szétszórt vagyok hozzá, szóval csak a kórusban énekelek, de azt mondja, hogy a hangom nagyon szép. - énekeltem már szólót is és majd a karácsonyi kórusban is benne leszek, ha minden igaz. És hát én simán beszélek akkor is, ha nem kérdez, ezzel nincs gondom, miközben persze pusztítom az édességet megállíthatatlanul.
Annyira talán nem jöttem hangtalanul, hogy nagyon megijesszem, láthatóan az újdonsült kishúg teljesen jól elvan a saját világban, amelynek pusztán a részese lehetek, nem meghatározója. Olyan bohó, egyértelműen beleillik abba a házba, amelyből én kategórikusan kilógok. Na nem mintha bárhova is beleillenék, de a Hugrabugosok ilyen csupaszív gyerekek, akikre nagyjából senki nem tud haragudni, én is pusztán úgy mosolygok a lányon, mintha valami ötéves lenne. A stílusa alapján nem is állok ettől nagyon messze. Mert hát milyen korban szoktak a kicsik ugróiskolázni? Óvodában? Vagy ilyesmi. Inkább a gitárt húrjaival játszom, egyenlőre csak halkan ciripelve, hogy lekössem a kezeimet, amíg bele nem kezdek a komolyabb tépésbe. - Az már nem számít. A büntetés nem következmény. Az számít, hogy beszéljenek rólad, mennyire vagány voltál, hogy megtetted. Tudod, mint a sorozatgyilkosok, akik tizenöt perc hírnevet akarnak. Na nem mintha ölni támadna kedvem... – Vigyorgok sötét pillantással, hogy picit ráijesszek, meglátjuk, hogy mennyire képes komolyan venni egy ilyen viccet, ha még az ugróiskolás lelkületében van. Kedves, és cuki lánynak tűnik, csak éppen egy laza tizessel kevesebb így mint amennyit a kora indokolna. Mondjuk én is megmaradtam a durcás kissrác jól bevált arculatánál, ezek szerint családi átok az infantilisság. Pár taktusig jutok a szólóban, mert milyen meglepő, le tudom kenyerezni némi édeséggel. Nem is tudom, hogy miért teszem, semmi indokom nincsen arra, hogy nyissak felé. Az, hogy az anyánk közös, semmilyen hatással nincsen rám, Marisol ugyanolyan idegennek tűnik, mint eddig, nem a vér miatt fog róla megváltozni a véleményem. Leállítom a húrtépést, és a zsebemből egy komplett Mézesfalás desszertet kapok elő, amit apa küldött, de miután továbra is egy nyámnyila alaknak tartom, még azt sem szándékozom megenni, amit szeretetből adna nekem. Ki sincsen bontva, ennyivel azért segítsem a lányt, letépem a felső ragasztását, már nyúlhat is az ezernyi színes cukorba. - A tiéd lehet. – Folytatom az akkordok véletlenszerű összevonását, amelynek tulajdonképpen nincsen értelme, mert egy nem bizonyos számot játszom, csupán hangokat csalok ki a masinából, olyan ütemben, amilyenben éppen érzem magam. Most éppen egy világfájdalmát megélő rocker stílusában, mintha a végén az volna a szándék, hogy szétverjem a gitárt a folyosó kövén, és ezek az utolsó hangok, amiket eljátszom vele. - Azt hiszem a furulyán. Sőt, biztosan. – Nevetem el magam, talán kicsit morbid válasz, viszont ha ilyen kettős életet élt, hogy két férje volt, akkor értenie kellett hozzá. Jó, nem a kérdésre válaszoltam, és talán még bele is gázoltam a kicsi lelkébe, de most mit zavartassam magam, nem árt, ha hozzászokik, hogy az új rokon nem egy szent. Na nem mintha nekem valaha lett volna barátnőm, soha senki nem merült fel. Túlságosan bonyolult lélek vagyok én ahhoz, hogy valaki meg akarjon felelni. – Köszi, előbb tudtam gitározni, mint járni. – Nem is tudom, hogyan kéne visszakérdezni, hiszen ha valami, hát a családi élete számomra pont érdektelen, rohadtul nem érdekel, hogy anya mivel foglalkozott, amikor éppen arra vártam, hogy mikor szándékozik már hazajönni. Inkább belemerülök a szólóba, de fel-felnézek, hátha további kérdései lennének. Talán később nekem is megered a nyelvem.
Oh, hát a mondókám nekem pont így tökéletes, és még a páncél a festményben se mondott rá egy rossz szót sem. Az nem számít, ha a szemét forgatja, mert az a rostély alatt úgy se különösebben látszik, én pedig nem veszem észre, hogy valaki közeledik, túlságosan el vagyok foglalva a magamnak kitalált remek kis szórakozással, az ugróiskolával. Tudom, hogy gyerekes dolog, de ez sosem zavart különösebben, hogy mások mit gondolnak rólam, mert nekem így jó, én így szeretem élni az életemet, akkor meg miért kéne változtatnom? Az ember, ha boldog, akkor élje úgy az életét boldogan és kész. Azért kissé összerezzenek a hirtelen hangra, ami a hátam mögött hangzik fel. Na jó, annyira nem lenne hirtelen, ha figyelnék, de hát nem figyeltem, ezért érthető, ha sikerül meglepenie. - Szóval az a jó, ha elkapnak? De akkor büntető feladatot kap az ember? - az meg azért nem olyan kellemes, vagy ő arra érti, hogy akkor az a kihívás, hogyan oldod meg a nehéz helyzetet? Végül is ebben is van ráció, bár én nem vagyok annyira profi abban, hogy kidumáljam magamat, maximum szépen tudok nézni, hogy úgy egyszerűbben tegyek úgy, mintha mi sem történt volna, de az meg igazából nem minden esetben éri el a kellő hatást. Mondjuk nem sokszor voltam még büntető munkán és akkor sem szándékosan okoztam gondot, inkább véletlenül történt, a rossz helyen rosszkor effekt. - Öhm... végül is tudnék enni. - mosolyodom el, bár igazából nem a szemébe nézek válaszadás közben, mert sokkal jobban leköt az, amit a gitárral művel. Az azért... hát eléggé látványos, hogy mit ne mondjak, szóval eléggé elvonja mindenről a figyelmemet, még az ugróiskolámról is. Gary egyébként érdekes srác, már csak azért is, mert hát... akárhogy is nézzük, de a fél-testvérem, amiről eddig nem tudtam. Elég meglepő volt, hogy kiderült, hogy anya mégis csak él valahol és van egy másik családja. A nővérem szabályosan sokkolódott, hogy van még egy testvérünk, én persze azért könnyebben kezeltem a helyzetet, mint általában mindig mindent. Az persze nem esik jól, hogy anya másik családot talált, egyszerűen az a fura, hogy Gary, akit ismertem kiderül, hogy a féltesóm, nem is tudom, hogy ezzel mit kéne kezdeni. - Nem tudtam, hogy ilyen jól játszol. - jó hát nem ismertem sosem annyira. Talán anyától örököltük ezt mindketten? Mert én meg elég jól énekelek, de ugye fogalmam sincs róla, hogy anya tud-e énekelni, vagy hangszeren játszani. - Anya is játszik valamin? - hátha azért kezdte el, mert gondolom valahonnan csak örökölte a tehetségét ugye?
Nem akartam hinni a szememnek, hogy megnyertük a kviddicsmeccset, és a házkupában is jövünk fel. Valamit csúnyán elbaltázhattam, ha ennyire szépen teljesít a Hugrabug. Na nem mondom, hogy direkt alá fogom ásni, amiért mások megdolgoztak, de tenni sem tudok nagyon érte. Ha olyan kedvemben találnak, akkor lazán szétverek egy gitárt Piton ajtaján, és széles vigyorral várom a büntetést. Mindig hagyok ülepedési időt, hogy ne menjen el odáig a dolog, hogy kicsapjanak. Különben pedig ha nem lennék itt, néhány szadista tanár kin élné ki a wcpucolásra felbuzdító hajlamait. Gitárról jut eszembe, van az is, mert mi is ne lenne, ott van az elektromos a nyakamban. Kicsit gótikusan sikerült ma felöltöznöm, ennyi erővel még azt is rámfoghatná valaki, hogy holmi mardekáros kígyó vagyok, pedig dehogy, ők aztán a leginkább ünneprontóak. Tervem az, hogy keresek egy pontot, ahol legjobb az épület akkusztikája, hogy lenyomjak egy sonorus-szal felerősített gitárszólót. Hogy még a holtak is felébredjenek, és kikeljenek a sírjukból. Nem fogom a gitárt, elég a nyakpánt, amely tartja rajtam, pusztán dobolok a falakon, ahogyan érintem őket, széttárt kezekkel közeledek, mint valami sötét kisértet. A távolban felfedezek egy vörös üstököt. Vagy inkább piros? Igen, pirosnak mondanám. Az pedig csak egyet jelenthet. A féltestvérem. Eddig is láttam már párszor itt, és most valahol kibukott a dolog, kicsi a világ ahhoz, hogy vadidegenek legyünk, az anyánk közös. Tehát ő az egyik, akihez az az idegen férfi köthető. Nyilván nem ő a hibás a történtekért, ahogyan én sem, így teljesen felesleges kilöknöm az ablakon pusztán indulatból. Egy úriember jó képet vág a dologhoz. Majd szólok, ha találtam egyet. Az egyik páncélszoborral beszélget? Ennyire nem lenne társasága? Pedig nagyszájú csacsogós bigének tűnik. Beérem lassacskán, és körbenézek. Igen, ez a pont akár tökéletes is lesz. Igaz, hogy ezzel őt is leleplezem majd, de ennyi testvéri „szeretet” belefér. - Egy igazi profi pontosan arra játszik, hogy elkapják. – Nem messze tőle állok meg, nekidőlök háttal a falnak, az egyik lábamat gólyaszerűen megemelem, és szintén a kőnek támasztom, és némi ujjropogtatás után belekezdek. Impulzív gitárszóló, egyenlőre még átlagos hangerőn. - Kajás vagy? – Kérdezem arra utalva, hogy van nálam valami, amivel akár meg is kínálhatom, ha úgy dönt, hogy benne van a zsákbamacskában.
-Na, egyáltalán nem lett ferde! - enyhén nyafogós hang, de aztán persze csak nyelvet öltök a páncélos lovagra a festményen és befejezem az utolsó vonalakat is a krétával. Friccs nem fogja értékelni az ugróiskolát, de hát majd eltüntetem mielőtt tovább állok, nem olyan nagy dolog ez igaz? Ez csak kréta, még ha rózsaszín is. Legalább nem lesz olyan rémesen unalmasan egyszínű a szürke kő padló, mert hát lássuk be azért az iskolára tuti, hogy ráférne valami látványos dekoráció, mert az, ami most van... totál uncsi! Csak hát félő, hogy nem mindenki értékelné, ha nekiállnék felturbózni kicsit a falakat, pedig már sokszor elgondolkodtam rajta, hogy nem lenne az annyira rossz ötlet, de hát... nem hiszem, hogy teszem azt Piton támogatná a díszítési ötleteimet, pedig baromi kreatív tudok ám lenni. - Még mindig úgy vélem kisasszony, hogy ez a művelet kellően nem harmonizál az iskola stílusával. - a morgós hangra csak elmosolyodom és megrántom a vállamat. - Inkább csak nagyon elavult az iskola stílusa... uram. - még egy rögtönzött pukedlit is levágok a láthatatlan szoknyám megemelésével, és persze erősen túljátszva a dolgot, de hát kit érdekel? Élvezem, hát hogy a fenébe ne élvezném, ha egyszer szórakoztat ez az egész helyzet? Egyszerűen csak jól érzem magam és miért kéne búslakodni mindenkinek csak mert kint hideg van és nem lehet már úgy szórakozni, ahogyan eddig? Itt is meg tudom én oldani, és még meleg kabát sem kell, csak egy lazább pulcsi. A hajam most egyébként lófarokban össze van fogva, de persze így is látványosan kitűnök a szürke folyosón a hajszínemmel, a rózsaszín pulcsival, és a karomon egymásnak ütődő nem kevés karkötővel, de hát én így érzem jól magam, akkor meg minek változzam meg? Végül sikerül az utolsó vonalat is a helyére tenni. Diadalittasan húzom ki magam, a krétát visszasüllyesztem a zsebembe, és leporolom nagyjából a kezemet, a maradékot meg simán a farmeromba kenem a combomnál. Egy kis maszat soha sem árt, nem lesz tőle semmi bajom igaz? Aztán előtúrom a másik zsebemből a kavicsot és már dobom is, hogy aztán jöhessen a sima kis hagyományos ugróiskola, mert az... vicces, főleg, ha még frappáns mondókákat is szavalsz közben. - Nyuszi hopp, nyuszi hopp, Friccs már menten elkapott! - oh naná, hogy jól szórakozom saját magamon, ez mindig is így volt. Csak lazán, csak könnyedén, csak... vidáman!
