2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Néha jól dolog, ha az embernek nagy a szája, elvégre tök könnyen kidumálhatja magát a rosszabb helyzetekből, esetemben a büntetésekből, de egyébként nem szoktam olyan nagyon beszélgetni, én inkább a hallgatós típus vagyok, csak ha valaki olyan szűkszavú, mint én, akkor szokásom csacsogni, vagy ha kérdeznek. Most azonban pont nem jött jól, hogy ilyen cserfes hangulatomban voltam, mert sikerült olyan kétértelműen fogalmaznom, hogy azt simán félreérti. -Hidd el, tele vagyok meglepetésekkel. – mondom egy erőltetett mosollyal, majd a másik irányba nézek és halkan elkáromkodom magamat és bízok benne, hogy nem hallotta meg. Még csak az kéne! Akkor biztos lesz benne, hogy bírom, így is akadozva beszél, remélhetőleg csak azért, mert nem tudja eldönteni, hogy mit akarok. Egyszer meg kéne tanulnom befogni a számat, vagy legalábbis gondolkodnom, mielőtt beszélek. Más lányoknál tuti, hogy nem zavart volna, hiszen elhitethetik magukkal, hogy bírom őket, aztán később esnek pofára, de nála ez gáz lenne, mert ha vele is ez történik, akkor tuti, hogy nem enged majd közel magához, és nem szerzem meg az infókat, amiket kell. Azt viszont nem szívesen játszom el, hogy belé vagyok esve, mert akkor én érezném magamat rosszabbul, ha utána rájön, hogy átvertem. -Nem fogok éhen halni, ettől nem kell félned, de aranyos vagy, hogy így aggódsz értem. – Ismét szórakozva pillantok a lányra, elvégre olyan kis rendes volt, hogy így félt, hogy éhen veszek, tényleg kedves tőlem, meg az is az volt, hogy kekszet is akart nekem adni, csak én azért annyira nem rajongok, meg ő nem is evett, így jobb, ha megtartja magának. Ő valószínűleg sokkal éhesebb lesz, mint én és én se szeretném, ha valami baja lenne később azért, mert nem evett. - Viszont ha elmegyek, akkor nem tudod élvezni a személyes varázsom. – teszem hozzá nevetve. Most már igazán ő is elengedhetné magát egy kicsit, nem azt mondom, hogy zavar, hogy nem nevet, de szeretem vidámnak látni az embereket. Mármint bizonyos embereket, ő pedig nem sorolható abba a kategóriába, akiket szívesebben látnék szenvedni, így inkább megpróbálom feldobni a kedvét. Mindenkinek jót tesz, ha mosolyog, az az egészséges. -Igen, legutóbb rám támadt egy. – Bár az a legutóbb vagy három éve volt és csak azért támadt meg, mert piszkáltam a fiókáit. Apáék elvittek az egyik ismerőséhez, akinek voltak tyúkjai, én pedig gondoltam kicsit játszok a kiscsibékkel. Hát ez az anyjuknak nem tetszett és megkergetett. Így utólag belátom, hogy nem volt jó ötlet, de ez akkor pont nem érdekel, meg előtte sem rajongtam a madarakért, azután meg végképp nem. Nem csoda, hogy ezzel a kis tollassal sem szimpatizálok, de az ő kedvéért csak itt maradok és reménykedem benne, hogy nem kell hozzáérnem, de ha annyira nyaggat miatta, akkor majd végighúzom a fején kétszer az ujjamat, hogy örüljön. -Igen, de te nem értesz félre ugye? Én szimplán tisztában vagyok vele, hogy okos vagyok, meg a tanáraim is mondják nekem. Csodálkoznak is, hogy nem a Hollóhátba kerültem, de voltak okai annak is. – Persze biztos van bennem egy kis nagyképűség is, hiszen néha azért túlbecsülöm magamat, mondjuk, ha dolgozatról van szó és emlékeznem kéne a dolgokra. Gyakran nem olvasok át valamit, mert azt hiszem, tudom, de mikor írok, akkor jövök rá, hogy egyébként gőzöm sincs az anyagról. Olyankor szoktam szívni, mert például Piton mellett tutira nem fogok lesni, még a végén elküld folyosót pucolni, ami nem valami vonzó a csajok körében, hogyha valaki egy felmosóronggyal pózol. Mondjuk lehet, hogy nekem még úgyse tudnának ellenállni. Majd egyszer ezt is kipróbálom. Talán pont Lunával. Ő biztosan nem ítélne el és nem is nevetne ki, vagy ha mégis, akkor legalább nevetne. Bár bizonyára zavarna, hogy én vagyok a vicc tárgya, de attól is eltekintenék, ha halhatnám a kacagását. De mondjuk egy Bűbájtanon a fenét se érdekelné, ha doga közbe még beszélnék is. Nem feltétlenül arról, amiről írunk, hanem valami tök más témáról. Akár a kviddics is szóba jöhet, ha éppen arról van szó. -Szerintem a jó szó rá az, hogy unalmas és fárasztó, mire megtanulod uralni őket. A bestiák tényleg érdekesebbek, bár én nem mindegyikért vagyok oda, de ha egyik órán a hippogriffel foglalkoztok, akkor arra szívesen beülnék. – Persze csak viccnek szántam, de az a faj valóban érdekel, szerintem nagyon szép állatok, akarok is majd magamnak egyet, bár azt hiszem, hogy ez képtelenség, hogy ilyet kérjek. Mindegy, majd megpróbálkozom a nagyiéknál, hátha a karamellás süti mellé, még egy olyat is kapok, aztán repülhetnék vele. A bagoly, meg a házi manók olyan unalmasak és átlagosak. Nekem egy ilyen szárnyas kéne. Ismét örömmel tölt el, hogy elpirul. Olyan profi vagyok. Én a vélaság nélkül is biztosan meglennék, az csak még egy lapáttal tesz rá. Mikor valami köszönömöt próbál meg kimondani, csak mosolyogva csóválni kezdem a fejemet. Tényleg aranyos egy lány. -Minden Hollóhátas ilyen okos, vagy csak te vagy az? – érdeklődöm aranyos mosollyal. Ezt amolyan bóknak szántam, bár nem ismertem a háztársait, így nem volt kihez mérnem. Volt a szakomon pár hollós, de rájuk inkább ügyet sem vetettem, mert volt egy olyan közöttük, akitől hülyét kaptam annyira lefárasztott az állandó beszédével meg azzal, hogy meg akarja mutatni mennyire értelmes. Csak reménykedni tudtam benne, hogy nem ilyen, bár egyelőre nem ilyennek tűnik, így simán lehetünk még jóba anélkül, hogy idegileg kikészülnék tőle. A lány szavaira felnevettem, na persze nem rajta nevettem, hanem azon, amit mondott. - Nincs is, de szerintem rá tudok venni valakiket, hogy hozzanak nekünk valami kaját. Talán még a gyertyafényt is tudnám intézni. – A haverjaim biztosan készségesen hoznának nekünk ételt, főleg ha azt mondom, hogy egy lánnyal vagyok. Bár akkor még arra is képesek lennének, hogy romantikus hangulatot teremtsenek nekünk, amire igazán nem lett volna szükség, hiszen nem randira hívtam, csak mondtam neki, hogyha éhes, akkor hozatok neki kaját. De időközben leszállt a kis csipogó gép, magamban pedig hálát adtam neki amiért pont a krízis helyzet előtt döntött úgy, hogy megbízik bennünk. Ha túlságosan éhes leszek, akkor nagyon nyűgös tudok lenni, ami jelen esetben nem lett volna valami nyerő. -Nem hiszem, hogy az ellenségeimmel kedves lennék, csak a barátaimmal és a családommal. És keveseket sorolok közéjük. – Pár percig elhallgattam, majd féloldalas mosoly jelent meg az arcomon. - Veled viszont rendes szeretnék lenni. Remélem, ez tudod, hogy mit jelent. – És itt ismét nem arra gondolok, hogy belé vagyok esve, hanem hogy barátomnak tekintem, vagy szeretném annak tekinteni a közel jövőben. Illetve annak tettetni magamat. De sokkal jobban hangzik, ha azt mondom, hogy valóban az akarok lenni.
||music:Mr. Right|| aktuális viselet || note: Jelen
Folyton úgy érzem, mintha minimum célozgatna, de vajon így van, vagy csak viccel, netán neki ilyen a stílusa és kész? Általában könnyen kiismerem az embereket, de esetében valahogy nehezebben megy. Vélhetően pont a miatt, hogy a vélabáj hatással van rám, és e miatt a saját egyébként is számomra nem ismer képességemet nem tudom rendesen odakoncentrálni. - Oh... hát ez... meglepő. - bököm ki végül még mindig kissé akadozva. Persze ez még nem feltétlenül jelent semmit, hiszen nem azt mondta, hogy én, hanem az olyanok, mint én, mondjuk az olyan alacsonyak, mert amúgy biztos, hogy egészen más a zsánere. Én éppenséggel nem tartozom a kiemelkedően szép, vagy dögös lányok közé, hiszen nem növök még csak gyorsan sem, ami nem csak a magasságomat jelenti. Nem hordok kihívó ruhákat és hát nem is nagyon van mire ilyesmit hordani, hiszen nem vagyok kimondottan az a formás testalkatú lány. Lehet, hogy ez a jövőben még változik, de igazából ez sem biztos, anya se volt soha kifejezetten az a bögyös teremtés, vagy hogyan fogalmazzak. - Dehogy, örülök, hogy itt vagy, tényleg, csak éhen ne halj nekem. De egyedül se lennék, hiszen itt van ő is. - bökök az állammal a plafon felé, ahol még mindig ott ücsörög a kiszögellésben a kis madár és egyelőre még nem mocorog, hogy le szándékozna jönni, de azért persze jól esik, hogy maradna. Igaza van valahol, nem jó, ha az ember sokat van egyedül. Nálam pedig ez elég gyakori, hiszen nem rendelkezem kiterjedt baráti körrel, meg aztán akik még csak nem is ismernek hajlamosak kimondottan elkerülni. - Azért én kíváncsi lennék rá, hogy tényleg így van-e. Próbáltad már? - szerintem ő jellemzően az a srác, aki kissé szkeptikusan áll a dolgokhoz hozzá, mint akár csak a madárhoz is, pedig a rigók nem kifejezetten agresszív fajták és még csak nem is egy méretes kőszáli sasról van szó, ami mondjuk veszélyes lehet, ha rátámad az emberre. Azért remélem, hogy amikor sikerül majd elkapni madarunkat azért megpróbálja. Úgyis ráveszem majd valahogy, hogy megtegye, és a végén majd nekem lesz igazam és nem fog történni semmi halálos veszedelem. - Hogy te mennyit érsz. Az se jó, ha az ember túlságosan magabiztos, azt esetleg félreérthetik és beképzeltségnek mondhatják mások. - nem akarom én kioktatni, ez inkább csak egy kósza megjegyzés, semmi komoly, egyébként se nagyon van jogom, hogy beleszóljak az életébe, hiszen még csak nem is ismerem igazán és akármit is mond nem biztos, hogy holnap is akar majd velem beszélgetni, vagy nem megy-e át a folyosó másik oldalára, ha mondjuk meglátja, hogy közeledem. Az emberek sok mindent mondanak, vagy ígérnek, de nem mindenki gondolja komolyan is, amit mond. Ettől persze ő még lehet, hogy betartja majd és remélem is, mert egyébként kedves srác. Nem véletlenül nem ítéltem én meg senkit se soha a háza alapján, mert itt az ékes példa, egy Mardekáros is lehet figyelmes, hiszen nem akar itt hagyni egyedül és még segít is nekem madarat fogni, pedig a legtöbben ilyesmire nem vállalkoztak volna. Talán volt más is, aki észrevette, hogy itt vagyok, de senki se jött közelebb, inkább jó eséllyel hangtalanul távoztak. - Talán, de a bestiák mindig is jobban érdekeltek, mint az elemek. Az elemi mágia olyan... Nem tudom, hogy mi a jó szó rá, nyers azt hiszem. - ami persze nem baj, van akihez illik, de nem igényel annyi gondolkodást, mint egyes mágiaágak, nem véletlenül sokkal nagyobb hangsúly lehet a gyakorlati mágia oktatáson, mint mondjuk nála, vagy akár az én leendő szakomon, ahol nagyon fontos mit tudsz a bestiákról, nem csak az, hogy milyen varázslattal tudod ledönteni a lényeket a lábukról. A lecukizásra persze, hogy sikerül halvány pírnak megjelennie az arcomon, ami teljesen érthető. Nekem nem igazán szoktak bókolni. Érthető, ha a köszönöm is, amit megpróbálok kipréselni a számon inkább csak valamiféle halk makogásnak hat. - Tudod az kérdezget az evésről, aki éhes, nem az, aki nem és én csak a madarunknak adtam a kekszből, én nem is ettem. - széles mosollyal rázom meg a fejemet, de a nevetés... hát az tényleg kihívás lesz neki, ha szeretné elérni, hogy nevessek, főleg ha azt,hogy mondjuk harsányabban. Egy kuncogás még csak-csak, arra talán egy fokkal nagyobb esélye van. - Nem tudtam, hogy itt a szobornál külön futárszolgálat is működik. - de úgy fest madarunk nem akarja, hogy éhezzünk, mert legalább már leszáll és ha eddig eljutott, akkor arra is van esély, hogy hamarosan közelebb jön és akkor akár el is mehetünk enni. Jó eséllyel a konyhára, mert az étkező addigra már nem lesz nyitva, de az se rossz. Én amúgy is gyakran járok a manókhoz, sose szoktak velem undokok lenni. - Miért te nem tennéd? Ha segíthetek valakinek, akkor megteszem és ha kedves lehetek vele, akkor az vagyok, ez... ilyen egyszerű. Jobb jónak lenni, mint rossznak, én legalábbis jobban érzem magamat tőle. - nem is tudom ez nem attól függ, hogy az illető állat, vagy ember, egyszerűen csak jó dolog segíteni a másiknak, legyen az egy bajba jutott madár, vagy akár egy diáktársam, engem nem érdekel. Jó érzés, ha tehetek valakiért, többnek érzem magamat tőle.
Elmosolyodom a lány szavait hallva. Igen, valóban az átlag a magas lányokat kajtatja, de én ugye nem vagyok az, mert az unalmas, így nekem a kicsik jönnek be. Ő pont beleesne abba a magasságba szerintem, akiket kedvelek. Nem tudom, hogy miért van ez nálam, igazából nem direkt azért csinálom, hogy elüssek a többiektől, nálam ez ilyen. Az pont ellentétes azzal, hogy én egyébként az égimeszelő kategóriába sorolandó vagyok a magam száznyolcvan valahány centijével, de ez engem sose zavart. Szerintem nekünk, férfiaknak ez alap, hogy egy hölgyre azért lenézünk és nem fel. Nekem pedig nem kell ettől tartanom szerencsére. -Hát, nekem nem. Nekem az olyan kis picik tetszenek, mint te. – mosolygok a lányra, aztán rájövök, hogy mit mondtam. Elég kétértelműen fogalmaztam, de ha nekiállnék magyarázkodni, akkor tuti azt fogja hinni, hogy tetszik nekem. Pedig nem ezt akartam mondani, szimplán, hogy a pici lányokat szeretem. Gratulálok Miles ezért tapsot érdemelhetnél! Ha így haladok tovább, akkor tény, hogy el fogom érni, hogy kedveljen, de nem barátként, hanem pasijaként. Azt pedig nem szerettem volna. Azért annyira én sem vagyok bunkó, így is egy kicsit rosszul fogom magamat érezni az egész átverés miatt, nem még, ha belém is esik. Akkor élve temetném magamat el, sőt valószínű menekülnék előle. Bár nem tűnik egy haragtartó lánynak, de utána mit gondolna, ha rám nézne? Csalódna. Ami rossz érzés, ezt alátámasztom, de akkor a legrosszabb, ha valaki olyanban csalódunk, akit szeretünk. Egyszóval remélem, nem érti félre. -Talán szeretnéd, hogy magadra hagyjalak? Mondjuk, ha kéred, se tenném. Egyedül magányos az ember. – Ha könyörögne se, hagynám magára. Azért vagyok itt, hogy jóba legyünk és akár szeretné, akár nem barátok leszünk. Az más kérdés, hogy nem fogok mindig a nyakára járni, nekem is megvan a magam dolga, de szabadidőm nagyobb részét vele fogom tölteni. Azt majd még meglátom hol, talán elhívom egyszer a tóhoz, az egy jó kis nyugodt hely. Meg akkor kint vagyunk a természetben, szóval ott is mehet madár lesre, ha szeretne. Csak ne kelljen megint ennyit ülnöm. Viszont akkor lehet, jobb lenne, ha Roxmortsba mennék vele, mondjuk a Mézesfalásba. Oda szeretnek lejárni a lányok, hiszen mindenféle édességet megtalálni abban a boltban. -Hidd el, nálam minden madár agresszív lesz. – szólalok meg nevetve. Egyszerűen érzik, hogy szívesebben látnám őket a tányéromon egy adag krumpli mellett, mint magam előtt élve. Na persze, ha nem kell, akkor nem ölöm meg őket, inkább csak elhajtom a kis dögöket. Ha nagyon akarja, akkor majd megpiszkálom, de annál többet ne várjon. Azt hiszem érthetően adtam a tudtára a lánynak, hogy szeretnék, és fogok is még találkozni vele. Bíztam benne, hogy nem fog ellenkezni, nem szeretnék erőszakoskodni vele szemben, de hát, ahogy eddig észrevettem nem tudott ellenállni az aurámnak. A vélavér előny, ezt eddig is tudtam, de most kifejezetten jól jött. A barátaimat meg pont nem fogja érdekelni, hogy kivel vagyok, ők is tudják magukról, hogy nem éppen a tömegbe illenek, így nem fogja őket zavarna, ha ismét egy olyan embert állítok magam mellé, aki az átlag számára nem éppen közkedvelt. -Mármint, hogy azt tudnám, hogy te mennyit érsz, vagy, hogy én mennyit érek? – Kissé belegabalyodtam most a fonalba, ezért is kérdeztem rá, hogy pontosan mire gondol. Mert én magamról pontosan tudtam, hogy mibe vagyok jó, mások is szokták mondani, ha ügyes vagyok, bár semmi szükség sincs rá, hiszen tisztában vagyok a képességeimmel. Az, hogy róla tudom, hogy mi rejlik benne igazából nem igaz, én csak arról tudok véleményt mondani, amit látok. Lehet, hogy véletlenül beletrafálok, lehet, hogy nem. Ezért nem szeretek ismeretlenül kialakítani valakiről egy képet, mert lehet, hogy aztán kiderül, hogy az mégsem úgy van, ahogy én azt gondoltam. Vele is közöltem, hogy tiszta lapot kap, nekem úgy mutatkozik be, ahogy szeretne. - Egyébként jó, ha nem vagy az. – Gyakran az emberek visszafogják magukat csak azért, mert nincsenek tisztában a képességeikkel, ami nem jó. csak azért, mert félnek, vagy, mert valaki rosszat mondott rájuk, még nem ok arra, hogy ne is merjünk kockáztatni. Néha azt is kell, mert akkor derül ki, mire vagyunk képesek. -Én elvileg értenék hozzájuk, csak éppen türelmem nincs hozzá, meg önuralmam. Túl sokáig tartana megtanulni őket irányítani. Neked lehet, hogy menne. – Sajnos én az elemekhez túl forrófejű vagyok. Ha másodszorra nem sikerülne, akkor tuti, hogy kiborulnék és csapkodni kezdenék, aztán otthagynám az egészet, hogy tök mindegy. Ezért is jobb a Szimbolisztika, mert ott nem kell ilyesmivel foglalkoznom, ott az egyetlen dolog, amivel nem szimpatizálok, az az, hogy rejtvényeket kell megfejtenünk, de még az időnként érdekesnek bizonyul és valamit könnyedén meg is oldok. Van hogy nem szándékosan, csak véletlenül. Ezért imád a tanárom. A mondandójára mosolyogva csóválni kezdem a fejemet. - Te még a légynek sem tudnál ártani Luna. Ezért is vagy cuki. – Igazából tényleg aranyos volt, hogy mennyire naiv az állatokkal kapcsolatba, de ám legyen. Én nem fogom megváltoztatni a világnézetét, engem nem zavar, hogy ilyen, legalább megmosolyogtat. Bár egy idő után már nekem is kicsit sok, hogy mennyire magabiztosan beszél olyan dolgokról, amikről egyébként még csak nem is sejti, hogy milyen, bár én se, ez tény. Én szimplán megpróbálom rávilágítani, de ha nem megy, akkor nem megy, tudom meddig veszíthetem azt a bizonyos húrt. -Ki mondta, hogy éhes vagyok? Nekem inkább úgy rémlik, hogy te ettél kekszet az imént. Vagy talán tévednék? – kérdezem csíntalanul. Igazából csak szórakozok vele, mosolyogni már láttam vagy ezerszer ezalatt az idő alatt, bevallom, vágyom arra, hogy halljam egyszer nevetni is. A lányok amúgy is szebbek, mikor mosolyognak, de mikor igazán vidámak, akkor a leggyönyörűbbek. Szerintem mind ronda és mind szép lányok esetében így van ez, így egyszer őt is szeretném úgy látni és mellettem biztos, hogy előbb, vagy utóbb de kibújik belőle akárcsak egy apró kuncogás is. - Én bírom estig is. Bár lehet, akkor hozatok nekünk valami vacsit, csak hogy ne éhez itt nekem. – kacsintok rá. Szerintem ő is jól tudja, hogy viccelődöm, hallatszik a hangomon, meg látszik is rajtam, hogy nem beszélek komolyan ilyenkor. -Amúgy miért érdekel a sorsuk? Mármint vágom, hogy kedves akarsz lenni és sajnálnád, ha elpusztulna ez világos de… miért akarsz mindenkin segíteni? Valamiben úgysem tudsz, és nem fogod tudni mindegyikük bizalmát elnyerni. – Érdekel, hogy mi okból gondolja úgy, hogy neki az összes élőlényen segítenie kell, akin csak tud. És ezért miért szükséges elnyerni a bizalmukat. Kíváncsi vagyok, hogy vajon az emberekkel is megtenné ezt, vagy csak az állatokkal.
||music:Holly Dolly|| aktuális viselet || note: Zene függőség
Észre szoktam venni végül is, hogy éhes vagyok, csak általában kicsit nehezen és lassan, mert egyébként is ritkán vagyok olyan őrülten farkas éhes, hogy ne tudjak mit kezdeni magammal, de úgy látom, hogy neki most valahogy nagyon az evésen jár az esze. Nem akarom, hogy miattam, vagyis hát... a madarunk miatt éhezzen itt nekem, de elküldeni sem szeretném. Neki kell eldönteni, hogy mi a jó neki. - Pedig a legtöbben a maga lányokat szeretik nem? A magas és vékonyakat, akik olyan... hogy is mondják... hosszú combúak. - elgondolkodva próbálom keresni a szavakat, amiket leginkább futólag hallottam másoktól. Én nem értek igazából annyira hozzá, meg hát nem is vagyok férfi, hogy tudjam, hogy kinek mi a jó, csak ezt szokták mondani mások ugye. Nekem aztán hosszú combom nagyon nincs, hiszen alacsony vagyok, jó, ha egyáltalán Miles válláig érek, ha netán felállunk. Valószínűleg ez még magassarkúban is alig változna, no meg ilyesmit eleve nem is hordok valami gyakran, maximum a kötelező iskolai viselet, ami kicsit magasabb sarkú, mint az átlag cipőim. - Ja hogy... nem? - újra elbizonytalanodom, amikor még közelebb is hajol. Megint érzem azt a fura érzést, amit nem tudok hirtelen hová tenni és egyelőre még nem is értem az okát, ami miatt folyton előjön, főleg amikor ilyen közvetlenül viselkedik velem. Mintha tényleg fontos lenne neki, hogy itt maradjon velem, pedig az elején biztos voltam benne, hogy azért annyira nem, netán csak azért van itt, hogy mondjuk a végén kigúnyoljon, vagy ilyesmi, ahogyan azt mások is sokan meg szokták tenni. Nem lepődtem volna meg rajta, de úgy fest, hogy ő nem akar ilyet tenni. - Majd úgy tartom, hogy biztosan ne tudjon megcsípni, de tényleg nem kell félned tőle. A madarak alapvetően nem agresszívak és nem bántanak, főleg ha nem kell félniük tőled. - és hát mi azért vagyunk itt, hogy segítsünk ezen a kis apróságon, szóval remélhetőleg nem akarja majd megcsípni Milest sem, főleg ha mégis megpróbálja majd megsimogatni, nem lenne jó kezdés, ha aztán mégis csak kellemetlen lenne a végeredmény számára. Zavartan köszörülöm meg a torkomat, mert tényleg úgy fest, hogy máskor is találkozunk még, ami új szintén. Engem a legtöbben inkább kerülni szoktak, de nagyon úgy fest, hogy ő nem hogy kerülne, hanem helyette még inkább velem akar lenni máskor is, pedig biztosan nem értékelnék a barátai, vagy... nincsenek, akik e miatt leszólnál? - Nem, nem mondanám, hogy önbizalomhiányos vagyok. Tudom mikre vagyok képes és mennyit érek, de... te mintha jobban tudnád. - ő az a típus, aki nem hiszem, hogy tolerálná, ha mondjuk ne adj isten valaki piszkálná, mint mondjuk engem kimondottan sokan. Ő szerintem az ilyesmit biztosan nem tűrné és ez jó is, mert határozott és erős jellem. Én se omlok össze, de nem foglalkozom másokkal és persze nem is akarok megfelelni. Tudom, hogy mi van bennem, a szüleim szerencsére úgy neveltek, hogy ne érdekeljen az, hogy mások mit gondolnak rólam. Mégis... furcsa dolog ez, de mintha az ő véleménye ennek ellenére valahogy érdekelne. - Végül is igazad van, az elemekkel sok mindent meg lehet tenni, védekezni, támadni... annyira én még nem értek hozzá, de biztosan van értelme annak a szaknak is, ha már vannak, akik ezt választották. - és mondjuk az is tény, hogy elég erős lesz az, aki tényleg kiemelkedő elemi mágiákból, hiszen az elemek nagyon is pusztítóak tudnak lenni, de azért építeni is lehet velük, tényleg elég sokrétűek. - Azt hiszem elkábítanám, vagy kicselezném őket valahogy mondjuk. Még én sem tudom, de... majd ezt is megtanulom, hogy hogyan kell megszelídíteni mondjuk egy sárkányt. - elég magabiztosan beszélek, annak ellenére, hogy ő egyértelműen elbizonytalanítani igyekszik, de nem nagyon fog menni neki a dolog. Szeretem az állatokat és biztos, hogy a végsőkig olyan megoldással próbálkoznék, ami nem árt nekik, még ha az a bestia veszélyes is, mint mondjuk egy sárkány, vagy egy vérfarkas. - Hogy én? Nem... szerintem inkább te vagy éhes, vagy nem? - esküdni mernék rá, hogy hallottam korogni is a gyomrát, de azért nem vagyok benne teljesen biztos. A mosolyomat most is megkapja mondjuk, de azért kifejezetten nevetést egyelőre nem, az nálam tényleg ritka... madár. - Már nincs sok hátra, csak egy kicsi, amíg mondjuk közelebb is jön hozzánk és akkor már menni fog. Türelem, addig még csak bírod. - sokat mondóan mosolyodom el, hiszen akármit is mond, én azért sejtem, hogy ő már nagyon is éhes lehet, maximum ha netán nem vallja be, akkor az azért lehet, mert nem akarja, hogy elküldjem enni, vagy nem érdekli a maradék kekszem.
Hogy nem tűnik fel valakinek, hogy éhes? Nem korog a gyomra, vagy nem esik össze tőle? Én mindig is sokat ettem, mert jól esett. Sose értették a szüleim, hogy hogyan vagyok képes annyi ételt magamba tömni és közben még vékony is vagyok. Na meg persze izmos, de ez most nem tartozik ide. Bizonyára jó géneket örököltem, ezért nem vagyok képes elhízni, aminek kifejezetten örülök, mert így nem kell aggódnom a súlyom és az alakom miatt. Te jó ég! Mintha egy csaj beszélni, komolyan. Azért nem egy top modell vagy Miles, akinek papírgalacsinon kell élnie, hogy csont és bőr legyen. -Nem szeretem a magas lányokat. – vonom meg a vállam hanyagul. Egyébként tényleg nem bírom őket. Egy csaj csak ne legyen égimeszelő. Elég, ha a pasik azok. Én is épp elég magas vagyok, nehéz hozzám csajt találni, ami nekem nem baj, sőt örülök is, mert a nagy lányoknak, nagy a lábuk, ami nem szép. Én épp ezért mindig a kicsik közül válogattam, sose érdekelt, ha le kellett hajolnom hozzá, nem fog beletörni a hátam. Vannak viszont olyan fickók, akik kifejezetten a nagyobb alkatúakat keresik, bár nem értem miért. Elvileg azért, mert a kicsik nem szépek. Szerintem pedig pont, hogy ők azok, akik gyönyörűek. Jó, azért ne legyen egy törpe, nem arról van szó, de óriás sem kell. Bár ilyen téren én annyira nem vagyok válogatós, ha most éppen egy százhetven centis tetszik, akkor ő fog, ha pedig egy százötven centis, akkor ő. Ilyen téren lényegtelen számomra a választás, csak másokban feleljen meg. - Az nem fog menni. – mondom nevetve. -Nem akarlak itt hagyni egyedül. – hajolok hozzá egy kicsit közelebb. Jelen pillanatban még az éhség sem érdekelt, csak hogy a lány közelébe kerülhessek, eddig úgy tűnik, egészen jól haladok, bár a fene se tudja igazából, mikor enged közel magához úgy igazán Luna. Azért meg kell hagyni, én rendesen próbálkozok, elvégre odafigyelek rá, nem szekálom, segítek és még csak nem is játszom előtte a megközelíthetetlent. Ez pedig csak bizonyos emberek engedhetik meg maguknak, így remélem, végül elnyerem a tetszését, bár úgyis sikerülni fog, hiszen minden lányt könnyedén leveszek a lábáról, ő sem lesz kivétel. -Na igen, a madarak nem komálnak annyira. Azt elhiszem, hogy puhák, talán ha megfogod, majd megsimogatom. – Talán. És nálam a talán, az a nem. Amit nem mondok biztosra és nem ígérek meg, akkor azt tuti nem tartom be. Mármint szinte tuti. Vannak helyzetek, mikor nem mondom, aztán mégsem szólok senkinek se például egy titokról, de ezt jobb figyelni nálam, mert nem tudni miről jár el a szám. Ha nagyon nem akarom megígérni, akkor addig kell nyaggatni, amíg meg nem teszem. Nálam ez persze megint más, hiszen neki mindent megteszek, amit csak kívánni fog az elkövetkezendő időszakokban, hogy jóba legyünk. Apu büszke lesz rám! Már hallom is, ahogy kimondja, hogy nem kell aurornak lennem. Milyen felemelő egy érzés. És mindössze annyi a dolgom, hogy átverem szegényt. Bár én magam utálom ezt, hiszen velem is megcsinálták és tudom, hogy baromi rossz érzés, de ugye elsősorban az, aki számít, az én vagyok. Ez volt az egyik legelső dolog, amit a szüleim megtanítottak. Mindenki előtt nekem kell lennem, aki fontos számomra. Visszakérdezésére csak egy pajkos mosolyt és ismét egy kacsintást kap. Igen, innentől kezdve sok időt fogok vele tölteni, ha ez a hírnevem rovására is megy. Nem mintha ennél sokkal rosszabb már lehetne, hiszen így is azt híresztelik rólam, hogy egy szemét, beképzelt, hiú dög vagyok, aki jól tud bunyózni. Ó, ha tudnák, hogy mi van a látszat alatt! Akkor bizonyára sokan kedvelnének, de talán nem is baj, ha ez nincs így. Elvégre sose bírtam, a nagy tömeget. Olyan rossz, mikor az ember csak azért nem akar önmaga lenni, mert azt akarja, hogy elfogadják. Pedig sosem fogják teljesen. Mindenkinek úgysem fog tudni megfelelni, előbb, vagy utóbb pedig kidobják. Vagy ha mégis bent marad, akkor pedig ugyanolyan lesz, mint bárki más, holott sokan a különbözőségre mennek rá. Valaki nagyon más akar lenni, mint a többség, ami jó, csak nem szabad túlzásba vinni. Én szimplán rühellem, hogy úgy kezeljenek, mint a többit, ezért is vannak érdekes barátaim és ezért vagyok én is olyan, amilyen. -Hát igen, érdekes lett volna, ha téged is nyolcvannak nézlek. – vigyorgok a lányra. Nem, azért ennyire béna nem vagyok, meg rajta látszik, hogy fiatal, egyetemistának nem sem gondolnám, de ugye a látszat néha csal, így épp ezért öregítettem egy kicsit. - Igen, de szerintem ez jó. Gondolj bele, ha nem lenne. Sokkal rosszabbul jár az ember, mert semmibe sem mer belekezdeni. – Így viszont nagyobban tudok zuhanni, ha véletlenül félrelépek a szakadék szélén. De utána csak föl kell állni, leporolni magad, és újra felmászni a hegyre. - Te önbizalom hiányos vagy? – kérdezem érdeklődve. Nem ismerem, de így első ránézésre, az ugrik be róla nekem, hogy igen, nagyon is az. Aztán persze én magamról is tudom, hogy marhára nem az az igazság, amit látnak, lehet ez esetében is fent áll, gőzöm sincs. -Elvileg sok helyen el tudnak helyezkedni. Bár nem tudom, hogy aurornak például hogyan lennének jók. – Az a szak inkább azokak jó, akik semmiben sem tehetségesek és egyébként sejtelmük sincs, mik akarnak lenni az életben. Én jó vagyok Szimbolisztikából, persze hogy olyan irányba mentem, ami ezzel kapcsolatos. Hogy később mi lesz belőlem, azt magam sem tudom, de lehet, ilyen rejtélyvény fejtő leszek vagy valami hasonló. Az Elemisták maximum arra jók, hogy természeti katasztrófák hárítsanak el, de az meg csak nem történik olyan sűrűn, hogy olyanokra legyen szükségük. Vagy elmehetnek cirkuszba dolgozni, mint az elemek urai. Nagyon praktikus mondhatom. -És azok, akik meg bántani akarnak? Mint például egy vérfarkas, vagy sárkány? Velük mit csinálnál? – Lehet, hogy nincs gonosz bestia, de veszély attól még van, akiket lehet, hogy bántania kell azért, hogy ő éljen. Akkor mit csinál? Meghal csak azért, hogy ne ártson neki? Naiv egy elképzelés az, hogy nem kell bántani egyiküket sem, de ráhagyom. Ha így vélekedik erről, akkor tőlem megteheti, nem én akarok lenni, aki felnyitja a szemét, majd két év múlva megteszi más. Remélhetőleg legalábbis. Közben a madár is méltóztatott lejönni, mire én csak gonoszul vigyorogtam. Most megvan! Illetve még nincs, de remélem Luna hamar elkapja a kis dögöt, aztán folytathatjuk a beszélgetést, miközben megyünk mi is órára, vagy éppen az ebédlőbe. - Miért te is az vagy? – kérdezem csíntalanul. Tudom, hogy rá gondolt, de ideje lenne, ha már ő is nevetne. A mosolygás is jó dolog, de a nevetés mindennél jobb. - És mikor kapjuk el? – érdeklődöm, hátha már nem sok van vissza ebből a madárvadászatból, mert élvezem a társaságát a lánynak, de úgy már mennék el, az más kérdés, hogy amíg lehet, vele maradok.
||music:You love I|| aktuális viselet || note: Jelen
Igazság szerint én nem vagyok egy titkolózó fajta, ha tőlem kérdezne biztosan készségesen válaszolnék neki, bár az is igaz, hogy mivel nem igazán vannak titkaim, így aztán nem is nagyon kell faggatni róluk, úgyhogy nem tudom mit kérdezhetne, ami olyasmi lenne, amit nem mondanék el akárkinek. Sosem voltam híve ugyanis a titkoknak, azok csak rosszat tesznek az embernek. Ha másnak mutatod magad, mint ami igazából vagy az sose jó, se neked, se másoknak, és ha titkolózol akkor valahol másnak mutatod magad, nem vagy őszinte, úgyhogy ez rossz. - Nem tudom, nem tűnt fel, hogy éhes lennék, sose ettem sokat. Biztosan azért nem nőttem nagyra. - persze csak viccelek, ez látszik a mosolyomból is. Tényleg nem figyeltem mennyi az idő. Mondhatni madárétkű vagyok, ha már amúgy is egy rigót próbálok befogni, legalább hasonulok hozzá. Persze nem arról van szó, hogy tényleg e miatt nem nőttem nagyra. Egyszerűen sose voltam az a nagyevő fajta és valahogy jó is nekem így, nem panaszkodom. Egyébként se mindenki egyforma e téren, vannak akiknek gyakrabban kell enni, másoknak meg ritkábban is elég. - Ezek szerint te éhes lehetsz. Nálam sajnos csak a keksz van, de elmehetsz a konyhába, tartom a frontot. - ezzel azt is jelzem neki, akkor sem sértődöm meg, ha netán nem jön vissza. Nem vagyok egy sértődős típus egyébként sem, általában mindenkivel nyitottan és kedvesen viselkedem, ez most sincs másképp. Azért is adok neki egy kis menekülési utat. Nem szeretném, ha ne adj isten csak kötelességből lenne itt velem, miközben már majd éhen hal szegény, főleg mert még mindig nem tudom, hogy meddig maradunk. - Pedig nem olyan nehéz és ha nem érzi úgy, hogy bántani akarod, nem is csíp meg. A madarak kifejezetten puhák, bár télen puhábbak. - hiszen akkor ott vannak a plusz alsó tollak is, amik melegítik őket, akkor ugyanis több pehelytolluk van, hogy ne fagyjanak meg kint. Már azoknak persze, amely fajták nem vándor madarak, de a rigó pont ide tartozik. Persze megértem, ha netán tart tőle, hogy kapna egy kis csípést, mert tud az fájni. Engem csípett már meg madár, de igazából az sem volt halálos és varázslattal gyorsan be is gyógyul. Nekem egyébként is az volt a fontosabb, hogy segíteni tudjak, nem az, hogy esetleg kapok egy kis csípést. - Megszokom? - meglepetten pillantok oldalra. Bár ez csak egyetlen szó, de benne van a csodálkozó kérdés, hogy ezek szerint máskor is szeretne velem beszélgetni és nem megy el majd mellettem a folyosón, mint aki nem is ismer, ha mondjuk mások is vele lesznek, ne adj isten a barátai? Az egészen más, hogy most itt van és segíteni akar, netán még kedves is, hiszen nincs most itt senki sem, és jó eséllyel ebédidő tájt nem is igen jön erre senki, de... hogy máskor is megkockáztatná az már sokkal meglepőbb. Erre azért ritkán van példa, velem azért elég kevesen barátkoznak, a Mardekárból pedig senkit sem ismerek közelebbről. - Végül is esetemben nem tévedtél nagyot, csak meglepő, sokan még inkább fiatalabbnak is néznek. - ő valahogy más, vagy másképp látja a dolgokat. Persze azt nem tudom, hogy ennek oka van, vagyis célja van vele, hogy másképp viselkedik, mint az átlag. - Hát önbizalmad az van. - szélesen elmosolyodom, kész csoda, hogy nem nevetek fel, de igazából főleg azért, mert nevetni viszonylag ritkán szoktam. Az számomra túlságosan vehemens viselkedési forma és valahogy távol áll tőlem, én inkább nyugodt, lassabb típus vagyok. Pont e miatt tudok bevárni egy madárkát akár órákig is, mert sose voltam az a kapkodós típus, nem sietek sehová. - Végül is illik hozzád és ezzel több mindent is csinálhatsz, ha végeztél. Sose tudtam, hogy egy elemista mit kezd magával iskola után. - talán foglalkozhatnak látványelemekkel, de az inkább a látványmágusok dolga. Igazából tényleg nem tudom, hogy egy elemista az iskola után mit csinál. Gondolom nem kell hivatalos tűzgyújtó sehová sem, főleg hogy az ilyesmit még ha el is kell végezni, többnyire házimanók teszik, nem varázslók vagy boszorkányok. - Nem hiszem, hogy léteznek gonosz bestiák. Egyikük sem az, csak van amelyiknek más a természete, mint amit mi megszoktunk, de ettől még nem gonoszak és őket is lehet kezelni, hogy... ne kelljen őket bántani. - határozottan bólintok is egyet, hiszen tényleg így gondolom. Igaz, hogy a sárkányok veszélyesek, de ettől még nem gonoszak, vagy épp a vérfarkasok, de ha tudja az ember hogyan kell lenyugtatni őket, vagy mondjuk elkábítani akkor nincs gond. Közben viszont odafent a kis madár csipog egyet, aztán elrugaszkodik a peremtől és tőlünk vagy jó két méterre leszáll az egyik kupac kis maghoz és falatozni kezd. - Azt hiszem egészen jól haladunk. Biztosan ő is éhes. - célzok egyértelműen arra, hogy jó eséllyel Miles is, ha már ennyit kérdezgette tőlem is, hogy éhes vagyok-e.
Én effektíve egy megbízható srác vagyok. Persze vannak alkalmak, mikor nem szabad elhinni minden szavamat, például most sem. Szegény lányt mézes madzagon rángatom, pedig biztos nem tenném, csak éppen ez volt a család fejének a kívánsága. Én pedig alkut kötöttem vele, és mint tudjuk, azt nem lehet megszegni. De egyébként, ha nem egy tanárral állok szemben, akkor tényleg el lehet hinni azt, amit mondok. Én mindenkit szívesen meghallgatok személyes szociális problémáiról, megtartom a titkaikat, sőt ha nagyon akarja, akkor tanácsot is adok. Csak éppen én nem szeretek kitárulkozni. Engem békén lehet hagyni azzal, hogy áruljak el egy titkot. Az élet nem kérdezz-felelek játék, hogyha valaki elárul valamit, akkor én is elfogok. Amúgy hülyeség tőlem ilyet kérni, mert a legtöbben tudják, hogy nem érdemes, aki pedig mégiscsak megpróbálkozik, azt alaposan kioktatóm, hogy nem kéne ezzel nyaggatni. -Hogy a fenébe bírod te kaja nélkül? – Biztosan éhen vesztem volna. Száz százalék, hogy már rég meghaltam volna, ha nem ettem volna. Feneketlen bendő vagyok ez tény. - Nem tom, nincs nálam óra. – De nem messze járhatunk az ebédidőtől, azonban én is elvesztettem az időérzékem mióta itt vagyok vele. Nem mintha amúgy annyira értenék hozzá, de azt meg tudtam saccolni nagyjából most kajálnak a diákok, vagy már be is fejezték. Mondjuk, akkor itt is hemzsegnének. Vagy nem, nem tudom. De egy biztos… Az én hasam már kezdi jelezni, hogy ideje lenne valamit harapnom, mert ha nem is itt és most fog korogni a gyomrom, akkor órán. Ennek ellenére nem kértem tőle kekszet, ha ő nem evett, akkor tartsa csak meg magának, valószínűleg nagyobb szüksége lesz rá, hogy jobban kibírja vacsoráig. Az első dolog, ami eszembe jutott, mikor leordítottam Lunát – na jó, nem szó szerint – hogyha apám megtudja, vagy rájön, hogy egyébként baromira nem végzem jól a feladatom, akkor hétszentség, hogy kinyír. Persze nem komolyan, hiszen azért mégiscsak szeret valahol. Valahol jó mélyen magába, amit a komor és szemét külső takar. De biztos vagyok benne, hogy szeret, különben már rég kirúgott volna a házából. Sikerként könyvelem el, hogy a lányt ilyen könnyen zavarba hozom. Bár azért a vélaság is bőven segít ebben, de valahol reménykedek, hogy azért a sármom is hat rá. Plusz, semmit sem érne a származásom, ha én magam nem lennék veszettül jóképű és tündéri természetű. Rendben, elég a nagyképűsködésből. De tény és való, hogy jól nézek ki, meg tudok én kedves is lenni. -Hát, nem tudom. Még nem fogtam meg madarat puszta kézzel. – És nem is fogok. Majd ő szépen megcsinálja. Én nem vállalom be, hogy véletlenül is megcsípjen. Nem komálnak az ilyen kis dögök, mert elvileg érzik, hogy én sem bírom őket. Ez van, törődjenek bele, hogy az én figyelmemet inkább kötik le a nagy fenevadak és állatok, mint ők. A másik meg hogy nem is tudok egy helybe a fenekem ülni és várni, amíg leszáll a földre. Mondom, inkább levarázsolom onnét, vagy hívom a haverjaim, hogy segítsenek már. Esetleg elmegyek egy kicsit odébb, megvárom, amíg lejön és utána bénítom meg, hogy aztán el tudjon repülni. Egy kész lángelme vagy Miles! -Hát, lehet, hogy magas vagyok, de mégiscsak jobb, mintha törpe lennék. Vagy húzhatsz hozzám magas sarkút. De majd úgyis megszokod egy idő után. – vonom meg mosolyogva a vállam. Mert ugye most már sokszor fogunk majd találkozni, meg kell szoknia, hogy bizony nem egy alacsony srác volnék. Ami szerintem nem baj, én le tudok hajolni az alacsony csajokhoz, ők meg tudnak egy kicsit nyújtózkodni, vagy ha nem szeretnének, akkor ott a csodás tűsarkú, amiben jól mutatnak általában és még dob is pár centit a magasságukon. -Én mindenkit öregítek. Szegény nagyapámat is egyszer nyolcvannak néztem, pedig jó messze járt még attól a kortól. – És igazából még most sincs annyira közel. Még mindig van pár éve vissza, én pedig addig örülök, amíg nem kell belátnom magamnak, hogy bizony amiatt, hogy ő ennyi idős, én is öregszem. Tizennyolc vagyok, vagyis nagykorú, de valahol még mindig gyerek, hiába viselkedek néha úgy, mint egy felnőtt. Addig jó az élet, amíg nem vagyunk teljesen azok, hiszen addig élvezzük ki az életünk minden egyes pillanatát. - De igen, de itt főleg a logikus gondolkodást nézik, amiből nekem bőven jutott. – Kicsit sem szerénykedek, elvégre tisztában vagyok a képességeimmel, ezt a tanárok is megmondták, hogy jó eszem van, csak lusta vagyok. A Mágiatöriben is amúgy biztos remekelnék, ha hajlandó lennék legalább óra előtt átnézni a dolgokat és nem csak amire emlékszem, azt írnám le. - Passz. Rejtvényeket oldunk meg. És ez, meg az Elemista között vacilláltam, de végül ez nyert, mert nincs türelmem megtanulni kezelni az elemeket. – vallom be neki őszintén. - Ja, meg jó vagyok Szimboliszikából. – Igen, főleg emiatt mentem oda. Nem tehetek róla, érdekel a tantárgy, meg tehetségem is van hozzá. Nagyjából ezek voltak az okai, amiért ide mentem, nem volt különösebb indokom, inkább amolyan inkább ez, mint a semmi alapján dőlt el. -Képes lennél gonosz bestiákat és bántani csak azért, hogy ne faljanak fel? – kérdezem ártatlan hangon. Nem tudom, szerintem még egy vérfarkasnak is segítene, ha tudna, vagy egy sárkánynak, amiket én előbb nyírnék ki, csakhogy biztosan ne támadjanak rám. De ez én vagyok, rajta meg látszik, hogy imádja az állatokat. Biztos van olyan része, ahol olyanokkal foglakozhat, amik veszélytelenek.
||music: I'd Rather Down|| aktuális viselet || note: Jelen
Nagyon nehéz eset ezt már most látom rajta. Ha innen nézzük akkor pont olyan, mint a fenti kis madár, nem nagyon bízik túl sokakban, ismeretlenekben pedig egyáltalán. Nehezen hiszem el neki, hogy odamenne csak úgy két óriáshoz, vagy két vámpírhoz és megbízna bennük, de nem kötekszem tovább, csak csendben hümmögök kicsit a szavaira és bólintok, mintha győzött volna a kis eszmefuttatásunkban, de őszintén szólva nem érzem így. Nem hiszem, hogy olyan bátor lenne és elhinné akárkinek is, hogy nem ártana neki. Ő pont olyan, mint az a rigó odafent, nem bízik bennünk, pedig van itt étel és nem is tűnök sem én, sem Miles veszélyesnek, még se jön le, hanem kivár, amíg teljesen meg nem bizonyosodik és valószínűleg, amikor majd lejön akkor is idő kell mire közelebb is mer merészkedni. - Nem is tudom, azt hiszem reggelit még igen, de azóta nem. Egyáltalán mennyi az idő? - tény elvarázsolt személyiség vagyok és elment az idő azzal, hogy a kis madarat próbáltam becserkészni. A kekszet végül visszatuszkolom a táskámba, de aztán félúton mégis csak kiveszek egyet, leharapom a felét, a többit pedig kicsit összemorzsolva a madáreledeles kupac mellé szórom. Végül is ez is finom és édes is, a madarak pedig szeretik a morzsát. Lehet, hogy a kekszet jobban szereti, mint a magokat, ki tudja. - Jól van, elhiszem, hogy ez csak egy dal. - az arcomon pihenő ábrándos mosoly persze nem erről árulkodik, de ha neki ettől nyugszik meg a lelke, hát ki vagyok én, hogy felzaklassam? Egyébként se tennék ilyet senkivel sem, sose ártok másnak szánt szándékkal, lehetőleg még véletlenül sem, most sem akarok. Örülök neki, hogy segít és tényleg nagyon szép a hangja, és újra csak meglep, hogy akár még egyedül is elkapná a rigót, hogy ne essen baja. Azért, mert... én kérném? Meglepetten pillanatok rá és újra elfog az a megmagyarázhatatlan érzés, amit még életemben nem éreztem és próbálom elnyomni magamban. Kicsit talán zavartan köszörülöm meg a torkomat. - Ez... kedves, köszönöm, biztosan sikerülne is. - bár kíváncsi lennék, hogy tényleg lenne-e türelme egyedül itt ücsörögni, hiszen most is beszélgetünk. Szerintem hamar elunná magát. A logika legalábbis ezt mondatja velem, miközben a teljesen logikátlan vélabáj teljesen mást suttog a fülembe. Mintha csak ott ülne a vállamon ez a két kis hangocska, az egyik kissé szkeptikusabb, a másik viszont válogatás nélkül bármit elhinne Milesnak. Furcsa ez érzés, annyi szent. - Nem húzódtam én el, csak... így könnyebb visszaülni és magas is vagy, eltakarod.. a kilátást. - kell valami válasz és hát tényleg szó se róla, hogy jóval magasabb nálam és nem is csak azért, mert idősebb, azért is, mert eleve nem vagyok valami magas, így viszont tényleg nincs rendes rálátásom a madarunkra... akarom mondani a madaramra. A visszakérdezésre bólintok. Meglep, hogy idősebbnek gondolt, a legtöbben még akár fiatalabbnak is gondolnak a már említett alacsony termetem és a viselkedésem miatt. - A többség általában pont, hogy fiatalabbnak néz pedig. - újra csak inkább a rigót fixírozom és mintha talán pont azért, mert beszélgetünk és nem rá figyelünk mocorogna egyre többet. Talán tényleg már hamarosan rászánja magát majd, hogy elrugaszkodjon és leröppenjen, ha nem is azonnal ide, de mondjuk egy távolabb felállított kupachoz. - Mert a többi szakon nem kell használni? - mondjuk igaz van ahol többet kell gondolkodni, máshol több a cselekvés, mint mondjuk az auroroknál, de ott is kell nyomozni, vagy az ereklyevadászoknál kutatni a ritka tárgyak után, tehát gondolkodni azt hiszem mindenhol kell. - És miért ezt választottad, mi tetszik benne? - a legtöbben unalmasnak tartják az ilyesmit, ő ezek szerint azon ritka diákok közé tartozik, akik tényleg szeretik a sokak szerint "unalmasabb" tantárgyakat. - Egyelőre a bestiamester felé hajlok, bár ezt lehet, hogy megtippelted volna. - na igen most is egy madarat próbálok befogni, szóval sejthető, hogy szeretem az állatokat és még jó is vagyok legendás lények gondozásából, meg aztán tényleg szeretem is azokat az órákat.
Némán megvonom a vállamat a lány szavaira. Egyszer elég volt nekem, hogy átvertek, többször nem szeretném. A családommal őszinte vagyok és mindent elmondok nekik, ha kérdeznek. Ha meg nem, akkor tök felesleges jártatni a számat. Legrosszabb esetbe úgyis ott van a suli pszichológusa, akihez bár sose mennék, mert oda csak a gyogyósok járnak, végszükség esetén neki el lehet mondani mindnet, elvégre ezért van. Nekem viszont az orvosi titoktartása sem ér semmit. Attól, mert ezt mondja, még nem jelenti azt, hogy nem is fog beszélni senkinek a problémáimról. Meg tudok birkózni egyedül is a gondjaimmal, nem kell ehhez senki más. Ha úgyis el akarok valamit mondani valakinek, akkor el fogom, csak éppen semmi személyes nem lesz abba. Az ember megtudhatja mit szeretek és mi az, amit utálok, de a gyengeségeimet még nem is sejtheti. Nincs belőlük sok, de azt a keveset is inkább magamnak tartanám meg. -Van nálam pálca, plusz, nem félek két denevértől. – mondom nevetve. Nálam azért mégiscsak más a felállás, mert nem egy állat vagyok, aki nagyjából semmihez sem ért. Akár óriás, akár vámpír, ugyanott lyukadunk ki. Vagy van nálam pálca és ezért nem tudnak nekem ártani, vagy szimplán kihúzom magam a bajból. A tanároknál is simán megmagyarázom, miért nem lehetek én a hibás, ha mondjuk, valakinek vérzik az orra. Jól tudom, hogy én törtem be, de akár azt is mondhatom, hogy csak szimplán izgult, hogy írat a tanár és nem tanult, ezért vérzik szegényke orra. A másik fél pedig inkább csöndben marad, csak ne verjem el. Óriásoknál nyilván addig magyaráznék nekik, amíg meg nem unnak, vagy szimplán elbújok egy fa mögé, úgyse látnak meg. A vámpíroknál meg azt adom be nekik, hogy vérszegény vagyok, esetleg, ha ez lehetséges, hogy én magam is a fajtársuk vagyok, legrosszabb esetbe viszont beléjük szúrok egy fadarabot. Attól meghalnak nem? Egyik szemöldökömet felvonva figyelem, ahogy kekszet keres nekem. - Cuki vagy, de nem kérek, köszi. – Nem az van, hogy mindjárt meghalok az éjségtől, mert azért valamit ettem, csak úgy még tudnék magamba tömni valamit. - De ezzel nem válaszoltál. Te ettél? – Sejtelmem sincs, hogy kajált-e, de csak volt annyi esze, hogy valamit falatozott, ha csak kekszet hozott magával. Nekem ez hangzana logikusnak, aztán lehet, tök rosszul gondolom az egészet. De ő Hollóhátas, így nyilván volt annyi esze, hogy nem üres gyomorral néz majd elébe a további tanulásnak. Nem akartam így lehordani a lányt, csak olyan dolgokban vájkált, amikben nem kéne. A múltamról nem szívesen csevegek senkivel. Istenem, ha ezt apám megtudja, tuti páros lábbal rúg ki éjszakára a házból, ha hazaértem. - Ez tényleg csak egy dal, az más kérdés, hogy sokszor hallottam. – Tényleg nem volt semmi extra benne, egyszerűen nyugtató volt a dallam. Vagy anyám jelenléte volt annyira jó még régebben. Azonban ennyivel lezártnak tekintettem a témát. Nem kell tovább erről beszélnünk, örüljön, hogy ennyit elmondtam neki. Meg hogy egyáltalán halhatott énekelni. -Ugyan, nekem is megy. Te csak pihenj. Nehogy a lábad miatt aztán valami rossz történjen veled. – Valójában csak nem akartam, hogy totál hülyének nézzen. Gáz lenne, ha egy nálam fiatalabb lány okosabb lenne. Bár biztos van olyan, amibe én vagyok a jobb. Illetve, kicsit kételkedem ebbe, mert hát az okosak közé jár és ott azért elég ritka, hogy valaki bármiből is rossz legyen. A szövegem többi része igazából csak amolyan mézes-mázos körítés volt, hogy minél jobban elbűvöljem, bár ez nem túl bonyolult, miután amúgy is könnyen leveszem a hölgyeket a lábaikról, őt pedig szó szerint sikerült. Meg ugye a gyengélkedőre sem állt szándékomban menni. Bűzlik a hely, meg azok a rossz emlékek… Meg a csajok. Azért azok az idők valamiben mégiscsak jók voltak. Kérdésére először meglepetten nézek, majd kedvesen elmosolyodtam. - Ha te kérnéd biztosan. – kacsintok a lányra. Egyébként meg tuti, hogy nem foglalkoznék vele. Kapásból észre sem vettem volna, ha csak nem kezd el csipogni. De akkor sem, segítettem volna neki, maximum, ha ritka faj lenne. Akkor meggondoltam volna. De, ha megkért volna, akkor nyilván megteszem, mert azért olyankor teljesítem azt a feladatot, amit kaptam. Meg ígéreteket sose szegek meg. Ez egy nagy hibám. Kérdésemre, hogy ijesztő lennék-e csak megcsóválja a fejét. - Akkor mire fel a nagy elhúzódás? – firtatom tovább a dolgot. Persze csak szórakozok vele, nem zavar, hogy hátrébb lépett, csak kíváncsi vagyok, erre mit válaszolna. -Nincs mit. Még csak hatodikos? – Hát azért a hetediket kinéztem belőle. Hiába, sose tudtam megsaccolni az életkorokat. Szegény nagypapámra is azt mondtam egyszer, hogy nyolcvan éves, holott akkor még csak hatvannyolc volt. Szép volt tőlem, mit ne mondjak. Azóta inkább rákérdezek, nehogy megint baromságot mondjak. -Igen, nyolcadikos. Szimbolisztikán vagyok. Szeretem használni azt a valamit ami itt bent van. – kocogtatom meg a fejemet. Persze nem vagyok valami eszes, inkább csak jó memóriával és logikával rendelkező, de unalmas rejtvényeket megoldani. Nem is értem, hogy miért, pont erre a szakra mentem, holott volt vagy még öt másik. De ennek tetszett legjobban a neve, plusz nincs elég önuralmam a elemeket irányítani. E között a két szak között gondolkodtam tavaly és végül a Szimbolisztika nyert. - Te milyen szakra akarsz majd menni? – Elvégre egy év múlva már neki is el kell döntenie mivel akar foglalkozni a későbbiekben, biztosan van már valami ötlete.
||music:Sweet dreams|| aktuális viselet || note: Jelen
Ha nem lennék rejtett legilimentor és könnyen rájöhetnék milyen sok negatív energia van benne. Valahogy nehéz elhinnem, amikor azt mondja, hogy sok háztársát verték már át. Nagyobb esélyt látok arra, hogy inkább ő lehetett az, akit már bántottak és ezért viselkedik így. Elég komoly és látszik rajta, hogy nem nagy bizalma van mások felé, ami végül is érthető, ha bántották, vagy átverték. - Pedig tudod néha meg kell próbálni. Ha nem is mindig, de... ha az ember feladja és már sose bízik meg senkiben akkor soha sem értheti semmi jó sem. Így feladja a boldogságra is az esélyét. - halkan sóhajtok csak egyet. Persze a háztársai... akkor hát mondja meg nekik, hogy én ezt így gondolom. Butaság azért, mert megbántottak senkiben sem bízni. Légy megfontoltabb, gondold át, hogy mikor mit teszel és kivel, hogy kiben bízol és akkor máris nehezebben bántanak meg újra, de nem kell e miatt teljesen elvágni magadat mindentől és mindenkitől, mert akkor tényleg esélyt sem adsz a jó embereknek, hogy megismerhesd őket. - És ha két... mondjuk vámpír lenne? Tudod olyanok, akiktől azért mégis csak tartani van okod. - persze lehet, hogy ő akkor is odamenne, mert unatkozna, vagy az éhség győzne, igazából nem tudom. Nem vagyunk egyformák, de én azért megértem a madárkát, hogy nem jön le csak úgy, főleg ha fél tőlünk és netán oka is van rá, mert emberek már bántották őt. - Hogy én? Éhes vagy? Van nálam egy kis keksz, ha minden igaz... - nem biztos még persze, hogy éhes, de azért keresgélni kezdek a táskámban, hátha kér esetleg. Tegnap szendvicsem is volt, de az már rég elfogyott és azóta nem pakoltam el ilyesmit, de egy kis ehető mindig van nálam. Már csak azért is, mert a keksz morzsái is jók mondjuk a madaraknak is, vagy egereknek akár, és persze az éhező diáktársakat is meg lehet kínálni. Persze aki nagyon éhes inkább eszik valami ehetőt. - Jól van, semmi baj. Nem akartam feszegetni azt, amiről nem szeretnél beszélni. Akkor csak egy dal, amit hallottál valahol. - oh engem nehéz megbántani, maximum meglepődöm kicsit azon, hogy így felemeli a hangját, de épp csak egy pillanatra, aztán vissza is tér a mosolyom. Nem szoktam én igazán haragudni senkire sem, nem szokásom igazából, most sem teszem. Az a dal biztosan valamilyen olyan múltbéli esetre emlékezteti, amiről nem szívesen mesél, vagy pont hogy jó emlék és azért tartja mag magának? Akárhogy is, nem szándékozom kihúzni belőle. - Ha gondolod megcsinálom én, amint működni fog a lábam. - mert hát az nem árt és legalább foghatom erre és nem azt kell mondanom, hogy zavarba hozott. Igen a véla vére miatt, de valahol tudat alatt azért sejtem én ezt és talán idővel legilimentorként talán ellen is tudok állni ellene, csak ahhoz tudatosabban kellene megtennem, ami viszont egyelőre még biztosan nem menne, főleg hogy biztos sem vagyok a vélaságában és hát egyébként e nélkül is helyes srác. - Elkapnád egyedül is? - azért erre kíváncsi vagyok, hogy őszintén mondja-e. Ha összesnék, akkor vajon tényleg itt maradna, hogy megpróbálja befogni a madarat, vagy annyiban hagyná a dolgot és kész? A kérdésre azért újra kicsit zavarba jövök, hiszen egyáltalán nem ijesztő, magam sem tudom, hogy mégis mi van velem, ezért inkább csak megrázom a fejemet és kicsit megköszörülöm a torkomat. A bűbájt ha végül is megcsinálja, akkor én is lehuppanok újra. A lábam is bírja és mintha a madarunk is kicsit kimerészkedett volna, ez is valami már. Alakul a helyzet, a végén tényleg sikerül. - Köszönöm és hatodikos, jövőre hetedikes lesz. Te már egyetemista vagy igaz? Mi tanulsz? - az egyértelműen látszik, hogy idősebb nálam és ha tippelnem kéne akkor minimum nyolcadikosnak mondanám, de persze nem vagyok benne teljesen biztos, lehet akár fiatalabb is, aki mondjuk idősebbnek néz ki, nem lehetek biztos ebben csak úgy a külseje alapján. Közben persze újra helyet foglalok és még a közelünkben lévő magkupacot is megigazítgatom kicsit, biztos, ami biztos, ha szétcsúszott volna az eleséses hadművelet közben.
Sose szerettem, ha a szüleimnek igaza volt és nekem nem. Márpedig ez elég sokszor előfordult. De ezt még relatíve elfogadtam, hogy jobban tudják nálam a dolgokat, hiszen idősebbek, tapasztaltabbak. Két dologban azonban sose értettem velük egyet. Az egyik, hogy senkiben sem szabad megbízni. Szerintem igenis vannak olyan emberek, akikben meg lehet, csak én még nem találtam meg. Mondjuk harmadik óta nem is nagyon kerestem olyanokat. Megtanultam, hogy szimplán nem kell elmondani azt, ami bánt, ami gyengévé tesz és kész. Ha valami gondom van, akkor megoldom én magam. A másik, hogy az auror szakma nekem való. Szimplán nem. Én nem egy önjelölt hős akarok lenni, aki kockáztatja tök ismeretlen emberekért az életét. Lehet, hogy jól keres meg minden, de nem illik hozzám. Aki ismer, az megmondhatja, hogy belőlem nem lesz semmilyen igazságtevő. Nekem egyedül a családom fontos, és ha a jövőben én is alapítok egyet, akkor nem fogom azzal aggasztani őket, hogy mindennap úgy megyek el, hogy talán vissza se térek. Inkább valami mással foglalkoznék, ami nem ez. Igaz nem tudom még mivel, de valami mással. A Szimbolisztika eddig bejött. A lány kérdésére egy pillanatra megállt bennem az ütő, de még mindig komoly képet vágtam. - Persze. Tudod hány háztársamat verték már át? Szívás, ha az ember vakon bízik valakibe. – Én már csak tudom, de ezt nem állt szándékomban megosztani vele. Nem beszélek senkinek se arról a napról, mikor a bizalmam utolsó darabját is ripityára törték. Azóta se forrtak össze a darabok, de talán ez így jó. Nem kellenek nekem bizalmasok. Egyedül minden könnyebb. -Akkor mázlista vagy. – jelentem ki egyszerűen. Jó neki, hogy sose kellett csalódni az emberekben. Nem kívánom neki, senkinek se. Illetve vannak páran, akik remélem, megtapasztalják milyen, ha egy barát becsap, de ő nem tartozott közéjük. Nem is ismerem, csak a nevét tudom, meg hogy az apja tud a Halál ereklyéiről. Nagy dolog, mit kell azokkal foglalkozni? Ezt sem értettem soha. Baromság az egész, amit az a kettő művel. De jó lenne megint kicsinek lenni. Akkor legalább még nem kérték tőlem ezt. Pár percig gondolkodtam, hogy milyen választ adjak. Igazából elég fogós egy kérdés volt. - Hát, ha nem adnának enni, csak ott ülnének, akkor dumcsiznék velük, mert elunnám magam egy idő után. De ha a kedvenc karamellás sütimmel kínálnának, akkor tuti összebarátkoznék velük. – Ó nagymama, miért nem küldesz abból a fincsi sütidből? Tudod, hogy mennyire imádom! És te mégis, csak Karácsonykor voltál hajlandó adni nekem. Tudom, hogy romlandó, de maximum idehopponálsz Roxmortsba és odaadod. De inkább nem is gondolok tovább a kajára, mert még morogni kezd, a gyomrom aztán néznénk a lánnyal egy jó nagyot. - Te amúgy ettél valamit? – teszem föl neki a kérdést, ami már az előbb is foglalkoztatott. Tény, hogy a pasik többet esznek a nőknél, de nekik is kéne valamit harapni, mert a végén éhen halnak, vagy vékonyabbak lesznek, mint a nád. Szó szerint. Mondjuk én nem szerettem sohase a csontkollekciókat, azért legyen rajtuk más is, mint csont és bőr. Persze a nagyon nagytermetű lányok sem jöhettek a képbe nálam, de valahol a kettő között azért jó lenne, ha lenne. És van is, csak kevés a normális. -És akkor mi van? Lehet, hogy fontos, lehet, hogy nem. Miért foglalkozol ezzel? – kérdezem talán egy kicsit durvább hangnembe, mint akartam. De ő húzott fel. Minek kell ezt firtatni? - Ne haragudj. Nem akartam bunkó lenni. – erőltetek ki magamból végül egy bocsánatkérést, de az okát még mindig nem mondom el, hogy miért szeretem. Valójában nem is az, hogy tetszik, csak… a régi időkre emlékeztet. Mikor még nem volt ez a sok hülyeség, mikor még minden rendben volt az életemben. Amikor kicsiként nem szabták meg mit tegyek. Egyszerűen éltem az életem és azt csinálhattam, amit akartam. Tudtam hol vannak a határok, nem lőttem túl a célon és büszkék voltak rám. -Ő… hát persze! – Még ha emlékeznék arra a varászigére. Mármint persze, valahol itt van a fejembe biztos meg tudnám csinálni, de lusta vagyok előszedni a pálcám aztán filózni rajta. De ha ő megcsinálja, akkor tökéletesen elégedett vagyok. Még szerencséje a lánynak, hogy itt vagyok mellette és jók a reflexeim. Ha nem nézek oda időben, akkor simán el is esik, aztán összetöri magát. Mikor megfogom, észreveszem, hogy elvörösödik. Már kezdtem volna örülni neki, hogy sikerült zavarba hoznom, de aztán rájöttem, hogy egyébként ez nem miattam van. Mármint miattam, csak nem teljesen. Igazából csak azért, mert véla vagyok. Éveken keresztül éltem abban a tudatban, hogy természetes, hogy így vonzom a csajokat, mert tényleg különb vagyok más srácoknál. Aztán kiderült, hogy csak a származásom miatt van, ami előny, de értékelném, ha valaki egyszer, tényleg azért szeretne belém, mert valóban kedvel, nem csak az aurám miatt. Lehet nekem is olyan erő elnyomó cuccot kéne hordani, mint a tisztavérűeknek. - Biztos? – kérdezek vissza a lány bólogatására. Nem volt meggyőző. Mindenesetre elengedtem, de a kezeim még a közelébe maradtak, hátha megint el találna esni. -Rendben örülök. Nem lenne jó, ha most megsérülnél, egyedül nem tudom elkapni. – bökök a fejemmel a madár felé. Hihetetlen egy állat. Most lejöhetett volna, mikor nem figyeltünk rá. Erre mit csinál? Fönt dekkol a kis búvóhelyén. Majd ismét visszafordulok a lányhoz, aki eddigre már kicsit hátrébb állt. - Ennyire ijesztő lennék? – kérdezem mosolyogva. - Azért megenni nem foglak nyugi. – Még sose tűnt fel, hogy olyan rémisztő alak lennék, bár lehet csak azért, mert lefoglalt, hogy milyen helyes vagyok. De tényleg nem vagyok egy szörnyeteg, maximum, ha felhúznak, akkor dühödök be, de az ritka, hogy valaki igazán kihúzza nálam a gyufát. Vagy ha mégis sikerül, akkor biztos, hogy nem próbálja meg megismételni. Elég jól megértetem azokkal az emberekkel, hogy nem kéne. -Jó ötlet. – mondom, majd előkapom a pálcám, párszor megforgatom, míg a bűbájon gondolkodok, de hamar eszembe jut, így könnyedén megcsinálom. - Parancsoljon hölgyem. – intek a hely felé. Nem éppen egy luxus ülőhely, de megteszi. Amint elhelyezkedett én is elfoglalom a magam kis részét. - Mit mondtál hányadikos is vagy? – kérdezek rá, hogy tovább vigyem a beszélgetést, amíg várunk. Hatodik vagy hetedikek, nekem valami ilyesmi rémlik, meg sokkal többnek nem néz ki.
Nem ismerem őt, úgyhogy nem tudom, hogy milyen de nekem nincsenek róla rossz előítéleteim csak azért, mert Mardekáros. Nem feltétlenül rossz ember csak e miatt, én legalábbis sose gondoltam, hogy valaki rossz lenne azért, mert valamelyik házba tartozik. A Mardekárosoknak igaz, hogy vannak bizonyos elég erős jellemzőik, de az nem a gonoszság, csupán jobban szeretnek nagy dolgokat elérni többnyire, mint a többi ház tagjai, talán e miatt önzőnek gondolhatnánk őket, de még csak ez sem igaz, hiszen ki ne akarna legalább egy kicsit néha hírnevet, vagy a középpontba kerülni, elérni a céljait? Na ugye, hogy azért a többség áhítozik effélékről? Maximum van, aki nem mondja ki, vagy nem tesz érte túl sokat. - Tényleg? - meglepetten pillantok oldalra. Ezek szerint őt bántották meg így, vagy ez nem ezt jelenti vajon? Ha őt, akkor sajnálom a dolgot, bár ennyiből még nem fogom tudni eldönteni. Az biztos, hogy rossz, ha valakit átejtenek, miután bizalommal fordult valakihez, de nem fogom faggatni azt láthatja rajtam. Ha nem beszél róla, akkor nem fogom kihúzni belőle csak azért is, hogy mi történt. - Nem igazán, engem a többség elkerül, aki pedig nem, nem verne át. - mosolyogva vonom meg a vállamat. Na igen ez az előnye annak, ha eleve undokul viselkednek veled, csak mert azt hiszik nem hallod mit beszélnek a hátad mögött. Én tudom ki mit gondol és mond rólam, de nem foglalkozom vele. Azok, akik a barátaim rendesek és ők nem vernének át. Nyitok én bárki felé bizalommal, de mások nem nyitnak felém, így nincs kockázat igazából. - Nem feltétlenül makacs, inkább fél. Nagyobbak és erősebbek vagyunk nála. Ha két óriás nézne téged, akikről tudod, hogy bánthatnak is akár, te nem félnél? - persze tettünk ki neki kaját, de ez még nem jelenti azt, hogy biztosan jót akarunk. Arról már nem is beszélve, hogy talán már volt rossz tapasztalata emberekkel, így végképp nem meglepő, ha bizalmatlan felénk. Lehet, hogy már bántották emberek, vagy látott rossz példákat. Azért vannak a birtokon bőven olyanok, akik nem állatbarátok, sok mindent láthatott már, ami esetleg megrémisztette és ami miatt bennünk sem bízik. - Az arcod mást mondott, hogy fontos neked ez a dal és szereted, nem csak hallottad egyszer. - az arca és az érzései, amik miatt egyszerűen csak sejtem, hogy ez nem csak egy dal volt, amit hallott valahol és főleg nem tudná akkor ennyire a dallamát, no meg nem látszott volna az arcán valami végtelen béke és nyugalom már csak attól is, ahogyan dúdolta. De piszkálni sem akarom én ezzel, mert az is látszik rajta, hogy egyből ahogy elhallgat újra visszatér a komoly tekintet, talán valamiféle álca, vagy pajzs, amit azért használ, hogy ne sérüljön. Sokan teszik ezt, nem kárhoztatom érte, még ha nem is tartom jó dolognak. - Akkor puhítani kell. - és e miatt próbálok meg én is felállni, csak épp nem sikerül, hiszen a lábam már teljesen elzsibbadt, így sikerül majdnem elesni. A dal után egy leheletnyi pír is megjelenik az arcomon, amikor elkap. Még mindig nem értem a furcsa érzés okát, bár valahol mélyen motoszkál bennem, hogy talán vélaszármazék lehet. Járnak az iskolába páran, de ez még egyáltalán nem biztos, nyíltan pedig egyelőre nem kérdezek rá. Egyszerűen csak megszédültem, vagyis a lábam zsibbadt el, dehogy szédültem meg! Majd elmúlik szépen, de ennek ellenére kissé bizonytalanul bólogatok, hiába sikerül már nagyjából tényleg megállni a lábamon. - Nem, jól vagyok, csak elzsibbadt a lábam. - visszatér az arcomra a kedves, ábrándos mosoly végre, ahogyan felpillantok rá. Hű, de magas! Kicsit megköszörülöm a torkomat és hátrébb lépek. Igaza van, nem kellett volna ugrálni, ezért is kapom fel a fejemet a madár felé, de csak figyel minket és nem reppent el a hirtelen mozdulatok miatt. - Akartam még mondani, hogy esetleg párnázóbűbájt is használhatsz a talárra és le tudok ülni köszönöm, kedves vagy. - azt hiszem igaza van, nem árt az a talár és a puhább terep, mert így én is elzsibbadok, csak nem vettem észre. Figyelmen kívül hagytam, hogy fáj a hátsóm és kész, aminek persze az lett a vége, hogy elzsibbadtam úgy, hogy észre se sikerült venni. Viszont odafent legalább madarunk megmoccan, ahogyan figyeli a rendezkedést, kicsit kijjebb araszol, biztosan, hogy jól lásson.
Mit láthat egy közönséges madárban? Nincs bennük semmi különleges. Ha egy főnixről lenne szó, akkor azt mondom oké, segítsünk, mert hát azért az mégiscsak egy extra valami, de ebbe a kis tollasba semmi érdekes sincs. Persze nem ismerem Lunát, lehet, ő minden állatnak segítene, ha tudna, de rá kell jönnie, hogy nem fog tudni. Bizony vannak olyan esetek, mikor semmit sem tehetünk a kis dögök érdekében. Persze valakit nem is zavar, ha elpusztulnak, engem sem, de úgy fest, a lány aggódik miatta. Talán miközben megpróbálok közelebb kerülni hozzá azt is meg tudhatom, hogy miért teszi ezt. Hallottam néhány kósza szóbeszédet, hogy elég érdekes, de eddig nekem nem tűnt sokkal furcsábbnak, mint bármelyik másik Hollóhátas. Bár nem ismerem őket, nem is beszélek velük, mert nem látom értelmét. Mindenki barátkozzon csak a saját házbelijeivel, nem kell keveredni. És én most mégis arra kényszerülök, hogy pont a saját nézetem ellen forduljak. -Igen, ez ismerős. – mondom még az eddiginél is csendesebb hangon. Én bizony, átéltem ezt a helyzetet. Még annak idején alsóban. Azt hittem barátokra leltem és apának nem volt igaza azzal kapcsolatba, hogy bárki képes eljátszani valaki bizalmát, de tévedtem. Csúnyán kijátszottak azok a barmok. Én mindenemet megosztottam velük, a titkaimat, az édességemet, az örömömet… És mit kaptam? Hátba szúrást. Azóta senkinek nem mondok semmit. Ha valami bajom van, akkor azt szépen leírom egy papírra, majd a tűzbe dobom. Vagy beleütök a mellettem lévő falba, de azt csak akkor, ha nincs senki a közelbe. Ez főleg otthon szokott megtörténni. - Neked volt már ilyen tapasztalatod? – kérdezem a lánytól. Érdekel, hogy vajon ő is volt-e már hasonló helyzetben, mert akkor biztosan tudja, milyen érzés. Bár kétlem, hogy ő bárkivel is megosztaná a dolgait, nem olyannak tűnik nekem. Inkább magának való, de pont ezen fog kelleni változtatnom. -Makacs egy madár. – Még nálam is rosszabb. Itt ülünk, nem is piszkáljuk, van mit ennie, akkor vehetné magának a fáradságot, hogy leereszkedik közénk. Plusz, náluk is biztos van olyan, hogy ebédidő, mikor kajásak, akkor nem éhes? Mert bevallom, én már kezdek az lenni. Igaz, hogy ettem valamennyit, de az kinek elég? Remélem valami jó lesz vacsira, mert azt biztos, hogy mind megeszem. Erről jut eszembe, ő vajon evett valamit, vagy annyira érdekelte a kis állatkája, hogy nem is evett? Miközben énekelek, teljesen elfeledkezem magamról egy percre. Próbálok visszaemlékezni a dallamra, mert már elég régen volt. Még azelőtt, hogy a Roxfortba jöttem volna. Négy vagy öt éves lehettem, mikor szinte minden este rémálom ébresztett föl és anyu jött be, hogy lenyugtasson. Elmeséltem neki a rémképeket, ő pedig elmagyarázta, hogy ezek nem valóságok, így nincs mitől tartanom. Aztán elkezdte ezt énekelni, hogy visszaaludjak és egészen addig mellettem maradt, míg ez meg nem történt. Időnként hallom, hogy Luna is bekapcsolódik, de nagyon nem zavar, meg nem is igazán figyelek rá, csak mikor újra megszólal, esik le, hogy ő is itt van és én nem a szobámban vagyok odahaza, hanem a suli folyosóján üldögélek. -Kösz, de nem volt semmi extra. – mondom vállat rántva. -Valahol hallottam, már nem emlékszem pontosan. – füllentem. Persze, majd biztos elmesélem, hogy a kis Milest annak idején ezzel csitította anyuci, hogy ne féljen a sötétbe. Mekkora gáz lenne, ha ez kiderülni. Jó, persze, mindenkinek volt vagy van egy olyan korszaka, amikor rosszat álmodik, mert túleszi magát, vagy valami ijesztőt hallott, vagy nézett. De így tizennyolc évesen, ha ez kitudódik, akkor én leszek a nevetség tárgya a suliban, amit először is, nem bírnék, másodszor, ha valaki elkezdene röhögni rajtam, akkor tuti beverném a képét, de annyira, hogy többé ne is forrjon össze a csont rendesen. -De én érzem. – Ez van, nekem fáj az ülepem, így én inkább a taláromra ülök. Ha kell alá is odaterítem, de nekem muszáj valami kényelmesen ülnöm. Amint feláll, elkezdem leteríteni és igazgatni, közben figyelek, hogy mit akar mondani, de mikor megakad, odapillantok rá, és egy hajszál híján, de elkapom, mielőtt elesne. Először a szemeibe nézek, majd a madárra pillantok, hogy nem szállt-e el, de nem, így ismét a lányra nézek. - Nem arról volt szó, hogy nincs hirtelen mozdulat? – érdeklődöm csintalan mosollyal. Óvatosan talpra segítem, egyik kezem a derekát karolja át, másikkal pedig az ő kezét fogom. - Most már rendben leszel? – kérdezem, de addig nem engedem el, amíg nem érzi biztosnak az állását, nehogy nekem összeessen, vagy valami. - Nem húztad meg magad ugye? – érdeklődöm, mert az elég gázos lenne, ha most nekem le kéne rohannom vele a gyengélkedőre, amúgy sem díjazom azt a helyet, voltam már ott épp elégszer a kviddics miatt, nem kell nekem még az pluszba, hogy oda járogassak le, hogy a lányt látogassam. Közben újra elkezdtem rendezgetni a talárom, hogy valamennyire kényelmes legyen, meg mindkettőnknek legyen helye rajta. -A leülésben is kell a segítségem, vagy megoldod magad? – Ezt már csak poénnak szántam, nem sértésnek vagy valami ilyesmi, de az előző mutatványa után nem hagyhattam ki a lehetőséget.
||music:Beethoven Virus|| aktuális viselet || note: Jelen
Sose tettem különbséget két állat között. Csak azért, mert valamelyik nagyobb, vagy népszerűbb még nem kell a többi elé helyezni, az nem szép dolog. Segítenék én egy hipogriffnek is, de ettől még ennek a kis rigónak is meg akarom menteni az életét, mert itt bent csak baja eshet. Megüti magát, vagy nem talál enni, meg aztán ott van Mrs. Norris aki egyen csak macskakaját és ne pedig madárra vadásszon, főleg ne egy kastélyban, ami az ő terepe és szegény madárkának esélye se lenne, főleg ha már nagyon elfogy az ereje. - Igen ez ezért van, de ha már egyszer eljátszották a bizalmukat később sokkal gyanakvóbbak lesznek, ezért rossz, ha valaki ezt teszi. Alapból mindenki a jót reméli csak aztán elrontják. - ez az emberekre is igaz, talán értheti is a szavaimból, hiszen alapból az emberek is nyitottak mások felé, aztán szépen kialakulnak az előítéletek és ez megváltozik. Elkezdünk skatulyázni, mert valaki Mardekáros, vagy mert nem tetszik a neve, netán a pillantása, vagy rossz a tapasztalatunk a szőkék terén, bármi lehet. Rossz, hogy az emberekre mások rosszul hatnak és elveszítik a pozitív életszemléletüket, hogy aztán ők is elvegyék később valaki másét. A rossz sajnos könnyen terjed. - Egyre inkább kezd gondolkodni rajta, érdeklik a magok, csak még nem szánta rá magát. - pillantok oldalra, kedves mosollyal magyarázok, olyan talán kissé anyáskodóval, hiszen láthatóan ő nem igazán ért az állatokhoz, vagy legalábbis a madarakhoz biztosan nem, vagy csak még nem próbálkozott a csalogatásukkal. Nincs persze ezzel baj, én tudom hogyan kell, máskor is megtettem már, bár többnyire egerekkel, az egyszerűbb. - Ez se mindig egyforma, nincs bevett recept, csak trükkök, amiket ki lehet próbálni. - mint mondjuk a kaja, amit kitettem, hiszen az ételre általában könnyebben jönnek az állatok, már persze, ha még nem játszotta el valaki a bizalmukat és persze ahogyan mondtam is neki nem nagyon érdemes hirtelen mozogni, felpattanni, vagy hangosan beszélni, mert akkor megijed és csak beljebb megy a helyett, hogy lejönne onnan és esélyünk lenne elkapni. Az igazából meglep, hogy végül tényleg éneklésbe kezd. Őszintén szóval nem számítottam rá, de örülök neki, hogy benne van, bár a dallamot nem ismerem annyira, de én is időnként bekapcsolódom, egy két taktussal, maximum mint valami refrén, vagy visszhang, ki tudja, hogy a kis madár a mélyebb, vagy a magasabb hangokat szereti-e jobban. Persze én csak csendesen dúdolok bele időnként és amikor abbahagyja csak mosolyogva figyelem pár pillanatig. Szinte meg kell ráznom a fejemet magamban, hogy elszakítsam a tekintetemet. Reméljük a madárkára is ilyen hatással volt, ha már rám is... hát elég nagy hatást gyakorolt. - Ez... ez csodás volt, nagyon szép a hangod. Hol tanultad? - kíváncsi vagyok rá, mert olyan gyerekdaljellegű, nem hiszem hogy tipikus sláger, vagy hasonló lenne, annak nem is illene be és akkor nagyobb eséllyel ismerném is. A kérdésre majdnem kibukik belőlem egy röpke nevetés, de végül csak visszafogom és marad a mosoly. Kicsit megmozgatom magamat a padlón azért. - Ha nem mozogsz, nem érzed, hogy zsibbad. - közben ő megszabadul a talártól, én pedig végül is óvatosan feltápászkodom a padlóról, amíg rendezkedik. - Esetleg lehetne pár... - elakad a mondat, mert csak most érzem meg, hogy a törökülésnek hála a lábam is elzsibbadt kicsit és nem tart meg úgy, ahogyan kellene. Megszédülök kicsit és megroggyan a térdem is. Ha csak nem kap el, esélyes, hogy visszazuttyanok a földre és egyelőre nem tudom befejezni, hogy párnázó bűbájjal is kiegészíthetjük a talárját.
A megállapítására csak elhúzom a számat. Csak viccnek szántam, nyilván nem fogok egy madárra a pálcámmal célozgatni, nem érné meg az erőfeszítés, hogy eltaláljam, meg amúgy sem egy jótékonyszervezet vagyok, hogy csak úgy nekiálljak az állatokon segíteni. Persze, ha arról van szó, akkor az én jeges szívem is megesik egyes fajokon, mondjuk egy hippogriffet biztosan nem hagynék sérülten az erdőbe, vagy egy kutyát, de talán még a macskát sem. De egy ilyen kis döggel nem szokásom foglalkozni. Majd megpróbálom elképzelni, hogy valami iszonyat ritka faj és nagyon értékes meg különleges. Meg persze végig a szemem előtt lebeg a cél, hogy Luna miatt csinálom. Vagyis az apám miatt, vagyis magam miatt. Ezt a jó kis levezetést! Sikeresen megállapítottam, hogy önző vagyok. Pedig én még effektíve nagylelkűnek tartottam magam. - Erre nem gondoltam látod. – mondom ártatlan képpel, majd egy ideig magam elé meredek, mint aki elgondolkodik azon, amit mondott, pedig csak azon filózok, hogy milyen órám lesz. Remélem Mágiatöri, arról úgy lemaradnék, meg még úgy néhányról. Bár a Számmisztikát nem hagynám ki. Az is ritka, hogy a házamból valaki, ilyenből jó lenne, de én azok közé a szerencsések közé tartozom, akik relatíve jó tanulók. Persze nem azért, mert tanulnék, ahhoz lusta vagyok szimplán jó a memóriám. Ezért vagyok piszok mázlista. Bár valamit én sem mindig fogok föl, de ha nagyon érdekel, akkor utánanézek valahol. Időnkét még a könyvtárban is megfordulok ezért, bár az ritka. -Akkor nem azért, mert könnyedén belesétálnak a csapdába? Úgy értem, vannak, akik magukhoz édesgetik őket, hogy aztán elkapják, de akkor ez nem azért van, mert buták, hanem mert megbíznak bennünk? – javítom ki magamat annyira, amennyire csak tudom. Persze én nem akarnám őket átverni azzal, hogy eljátszom a bizalmukat, de köztem és az olyan emberek között az a különbség, hogy én elnyerni se nagyon próbálom. Ha lenne egy kutyám, más lenne, de nincs, mert nem kaphattam annak idején. Az én gyerekeimnek viszont tuti veszek majd. Ha nem nekik, hát majd magamnak. - És ez, hogy lefelé néz, az azt jelenti, hogy le fog jönni hamarosan? – Egy perce még örültem volna, ha a válasz igen, mert akkor nem kell itt üldögélnem, hanem előbb felállhatok és mehetek, de most így átgondolva a tanmenetrendet, inkább maradnék. Jó itt nekem a földön. Még akkor, ha kényelmetlen. A lány szavaira csak mosolygok és magamban megállapítom, hogy fura egy kijelentés volt ez. Értem én, hogy cuki a madár, meg segítünk, meg miegymás, de nem kell az „ő nevében” megköszönnie. - Ó, kérlek, én örülök, ha segíthetek. Csak mondd, hogy mit csináljak majd, mert még nem volt madármentő akcióm. – Remélem semmi különösebb dolgom nem lesz. Mert én ugyan el nem kapom azt a tollas izét. Kinyitom én neki az ajtót, vagy az ablakot, de hozzáérni nem fogok. Még a végén megcsíp, aztán egy perc múlva már a konyhán találja magát. Csak ezt így mégsem közölhetem vele. Inkább mondanám, hogy madárfóbiám van. -Csak semmi hirtelen mozdulat. Világos. – Akkor most kezdjük el törni a pici a fejünket, hogy hogyan is szoktam ismerkedni. Leordítom a másik fejét, és mikor odajön bocsánatot kérni, akkor beszélgetésbe elegyedünk. De nem hiszem, hogy most ez lenne a legjobb megoldás. Plusz, mi már csevegünk, így egyértelmű, hogy ez a felvetés ugrott. De most így hirtelen semmi beszélgetési téma nem jut eszembe, csak az általános, hogy melyik házba jár, milyen szakon van, vagy szeretne menni… unalmasabbnál unalmasabb. Na majd még töröm a fejemet ezzel kapcsolatba és titkon remélem, hogy jön majd magától minden. Kérésére, hogy énekeljek, tátva maradt a szám. Először is, nekem nincs búgó hangom. Nekem baromi jó hangom van, ami tiszta. Másodszor, ember tényleg? Most kezdjek el valamit dalolgatni? Vagy elég a dudorászás? Lassan magunk mögé pillantottam, hogy ellenőrizzem senki sincs-e itt. Bár a folyosó teljesen kihaltnak tűnt, nem tudhattam biztosra, hogy hallanak-e. Egy percig még füleltem, de végül visszafordultam és egy dalt kezdtem énekelni, amit még anyám énekelt nekem kicsit koromban. A szöveget nem tudtam hozzá, így csak laláztam, de azt viszont igen, hogy engem mindig megnyugtatott, mikor ezt hallottam. Azóta sajnos ez a szokás elhalt a családból, elvégre felnőttem, testvérem pedig nincs. Néha visszamennék azokba az időkbe. A gondolataimból a lány hangja rángat vissza. El is felejtettem, hogy ő is itt van. Mindegy, ő azon kevesek közé tartozott, akik halhatták a hangomat. Így magamban elkönyveltem a szerencsések közé, és hogy annak tartja-e magát, már csak rajta múlik. -Ne köszönj előre semmit. Előbb juttassuk ki épségben. – mondom egy nyájas mosollyal az arcomon. Meg hamarosan már tényleg nem fog semmit sem köszöngetni. Remélhetőleg legalábbis. Pár percig csak ültem ott, majd éreztem, hogy a hátsóm kezd zsibbadni, de nagyon mozgolódni sem akartam, mert az idegesítő tudd lenni, meg ugye nem tehetek hirtelen mozdulatokat sem, mert még elmegy a madár, aztán én leszek a hibás. - Neked nem fáj a feneked? – kérdezem a lánytól, de meg sem várom a válaszát, óvatosan leveszem a taláromat. Úgysem kell nekem, meg majd max kimosatom. De mégiscsak kényelmesebb valami puhán ülni, még akkor is, ha ez nem annyira vastag és jól kibélelt, mint egy párna. - Ha kell, ráülhetünk. – közben végig a madarat figyelem, hogy mikor száll le, vagy egyáltalán mit csinál. Nem értem az álatokat. Van neki kajája és bár tudom, hogy az ösztöneikre hallgatnak nem gondol bele abba, hogy esetleg segíteni akarunk? Még énekeltem is neki.
||music: Guys don’t like me|| aktuális viselet || note: Jelen
Meglep, hogy tényleg segíteni akar. Nem mintha előítéleteim lennének másokról, csak azért mert egy bizonyos házba járnak, de ettől még nem kevésbé furcsa, hogy inkább foglalkozok a madárral, mint... nem is tudom, bármilyen egyéb elfoglaltsággal. Az efféle nem szoktak érdekelni a legtöbbeket. Legalábbis az, ami engem leköt általában másokat nem igazán szokott, ő most mégis úgy fest, hogy maradna, már csak a miért a kérdés, de talán szimplán csak ráér, vagy kedves és segítőkész, vagy ez mind együtt. - Akkor megijedne és ha nem találod el elsőre csak üldözöd, megütheti magát és persze ott a sokk, amit okozol. - megcsóválom a fejemet. Ezt biztosan nem tenném. Talán igen, eltalálnám elsőre egy kábító átokkal, de ha leesik és nem kapom el? Vagy ha elrepül és itt bezárva nekimegy dolgoknak és a miatt sérülne meg? Akkor csak rosszul érezném magamat, így viszont nem eshet baja, hanem ha lejön, akkor segíteni tudok neki és kitenni az ablakon, csak idő igényes ebben igaza van, de végül is ráérek. - Az állatok sokszor sokkal nyitottabbak, mint az emberek, könnyebben bíznak meg, csak ha már csalódtak akkor lesz nehezebb, de szerintem jól állok, sokszor tekintget lefelé. - csak időnként pillantok újdonsült ismerősömre, azért többnyire a madárkát figyelem és tényleg gyakran néz lefelé, vizslat minket és persze a kis kupacokat is, amiket kipakoltam. Tudja ő jól, hogy az ott kaja és hogy neki tettem ki, csak még idő kell, amíg rászánja magát, hogy meg is moccanjon és meg is kóstolja, de talán már sokáig nem tart, maximum most Miles hátráltat egy egész kicsit a jelenlétével, hiszen eddig ő nem volt itt. - Pontosan! Minden élőlény ugyanolyan fontos. Köszönöm az ő nevében is, hogy segítesz. - mosolyogva pillantok rá oldalra, örülök neki, hogy marad. Egyedül persze azért unalmasabb a várakozás, bár engem ez sem zavar különösebben, hiszen mégis csak gyakran vagyok magamban. Viszont így kettecskén biztos érdekesebb lesz, főleg ha tudunk beszélgetni és ha ő is szereti az állatokat. - Oh persze, nem kell csendben maradnunk, nem az a cél, maximum a hirtelen mozdulatokat kell kerülni. - jaj hát nem várom én el tőle, hogy csak üljünk és várjunk, pont hogy nekem is érdekesebb, ha nem egyedül vagyok és jó dolog, hogy segít. Manapság sokan nem igazán figyelnek a részletekre és az ilyen apróságokra, mint egy pici madár, akin segíteni lehetne, ha az ember akarna. A legtöbben tovább mennének és nem is foglalkoznának vele és velem sem, hiába ülök itt, de úgy tűnik, hogy ez a Miles nem ilyen, egészen kedvesnek tűnik, még ha saját bevallása szerint nem is egy türelmes típus. - Az remek lenne! Én is szeretek énekelni, de talán most egy búgó férfi hang jobb lenne, énekelsz neki? - csak finoman és halkan, én is szívesen meghallgatnám. Valahogy szép hang illik hozzá. Eleve már az első benyomásom is jó volt róla, magam sem tudom, hogy miért. Egyébként sem szoktam másokról rosszat gondolni, de ő mégis csak Mardekáros és talán az elején nem volt a legkedvesebb, de mégis... olyan pozitív hatással van rám, megmagyarázhatatlan módon. - Köszönöm! Mindkettőnk nevében, hogy neki is segítesz és ezzel nekem is. Kedves tőled Miles. - ábrándos mosolyt kap újra viszonzásul a kedves szavakért. Hát igen a legtöbben előítéletesen szoktak hozzám állni, ritka az, aki nem ad a pletykákra és nem már azok alapján eleve furcsállva néz rám.
A fejemben zsongó össze gondolat szépen kezdett elülni és már egyáltalán nem gondoltam azokra a barmokra. Most már csakis a lánynak szenteltem a figyelmem, elvégre én lennék az, akinek ki kell érdemelnie a barátságát, hogy aztán segítsen a szüleinek. Bármit azért, hogy ne kelljen aurornak lennem. Bár ez lehet még nekem is magas lesz. Nem szoktam más házbeliekkel traccsolni, de hogy még össze is barátkozzunk… Erre akkor kellett volna gondolnia apámnak, mikor beosztottak minket. Nem lehetett volna akkor szólni, hogy ne Mardekáros legyek? Jól van, én is tudtam, hogy ez merő képtelenség, de akkor is meg lehetet volna kérni egy ismerősének a gyerekét. Mondjuk, aki abba a házba jár. Vagy tán az öregem sem bízik annyira az emberekben? Mondjuk ő maga mondta, hogy sose szabad. De akkor bennem sem kéne, na mindegy. Ez már csak mellékes. A lány megszólalására bűnbánó képet vágtam, de nem tartott sokáig. Még a végén elnevetem magamat, vagy valami. Nekem nem megy a sajnálkozás, sose bánok meg semmit. Ésszerűen végiggondolom, hogy mit akarok és az, amit teszek helyes-e, aztán cselekedem. Épp ezért nem zavart sose, ha valakit leordítok. Tanulja meg hol a helye és ne velem szórakozzon, mert az nem fog összejönni. Előbb kerülne kórházba, minthogy én megbántódjak. Éltem már át megalázó helyzeteket, annyi elég volt, azóta meg megerősödtem, így igazán nem okoz problémát, ha valaki kigúnyol, majd helyrerakom én a mosolyát. - Rendben, bocsi. – mondom a kezeimet feltartva és suttogva. Mintha érdekelne a madár. Persze, én sem vagyok egy állatgyűlölő, de egy kutyának szívesebben segítenék, mint egy szárnyasnak. De ha ő annyira szeretné, hogy biztonságban kijusson, akkor ki vagyok én, hogy megakadályozzam? Meg amúgy is, ha ez összejön és én is részt veszek a mentőakcióba, akkor az egy bónusz pont nála. - Hát türelmes vagy az biztos. Én már rég elkaptam volna valami varázsigével, aztán úgy vittem volna ki. – Az valamiért egyszerűbbnek tűnt. És kevésbé időigényes. Az meg hogy éppen megbízott-e bennem, vagy sem az ő baja. Értékelje, hogy nem hagytam ott szenvedni és megdögleni. Amúgy ha kivisszük, akkor nem esik le neki, hogy segítettünk? Ennyi eszük sincs? Pedig van az mondás, hogy az állat gyakran értelmesebb az embernél. Akkor most mi van? - Mellesleg meddig tart, mire megbízik valakiben? Már úgy értem, hogy egy embernél akár egy örökkévalóság is lehet, nekik mennyi időbe telik? – érdeklődöm, pusztán kíváncsiságból. Nem tudom miért, felkeltette az érdeklődésem ez a nagy bizalom játék. Plusz, meg kéne tudnom, hogy hány órát fogok kihagyni miatta. -Persze, hogy szeretnék. – ülök le mellé. - Elvégre egy élőlény életéről van szó nem? – kérdezem meglepődve. Ha kell, eljátszom én a jófiú, hős megmentőt a kedvéért, csak ne kelljen sokszor és sokáig. Bár mindig is szerettem, ha engem tartanak a kivételnek, annak a Mardekárosnak, aki más, mint a többi, de nem ilyen szempontból. Lényegtelen, ha így jött ki, akkor ez a szerep marad. Egy felvonás erejéig mindenki kibírja. - Bevallom, nem vagyok egy türelmes ember. Illetve, bizonyos szempontból az vagyok, de ha csak némán figyeljük a madarat, akkor hamar elfogy. – vallom be neki őszintén. Ha csevegünk, akkor oké, azt nem bánom. Hiába Hollóhátas, mégiscsak emberi lény, akinek értem a nyelvét remélhetőleg és úgy szórakoztatóbb a várakozás. - Hát, ha nagyon muszáj, énekelhetek pár sort egy dalból. – Nem rajongtam azért, ha idegenek előtt kell énekelnem. Már azért sem nagyon, ha egyáltalán kell. A barátnőimnek persze, nekik szoktam egy versszakot, de az is más. Ők a vélaság miatt amúgy is belém voltak habarodva, igazából bármit csinálhattam. Mosolyára én is elvigyorodom, kivételesen kedvesen. - Hát, akárhányan is ismernek, nálam tisztalappal indulsz. – kacsintok a lányra. Első benyomásra nem is rossz Miles, ha így haladsz, akkor talán még az érzékeny és megértő barátot is el tudod majd játszani. Csak neked ne kelljen megnyílni, mert az nem fog menni.
||music:Hot like me|| aktuális viselet || note: Jelen
Nem vagyok képzett legilimentor és még csak tudatosan sem használom. Nem is tudja rólam senki, hogy az vagyok. Időnként megérzek rezdüléseket, különös módon ráérzek arra,a mire mások nem jönnek rá, de ennyi. Ezért aztán most sem tudok semmit sem arról, hogy Miles esetleg hátsó szándékkal közeledne felém, főleg mert végtére is nem is e miatt jött ide, legalábbis nem teljes mértékben és nem olyan tudatosan, hogy abból bármi leszűrhető legyen. Meg aztán elsősorban most a fent rekedt kis madárra figyelek és nem arra, hogy mi járhat a fejében annak, aki pont erre sétált. Azt érzékelem csak felőle, mintha valamelyest feszültebb lenne, mint mondjuk én, de ez sem olyan vészesen erőteljes. Lehet csak a miatt is, mert még nem ismerjük egymást, vagy pont a miatt, mert tudja hogy ki vagyok. Sokaknál szoktam ilyesmit érezni, akik nem akarják nyílt kimutatni az ellenszenvüket, de nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Hermione esetén is hasonló volt az elején még, de azóta azért már jóval pozitívabb irányba változott a kapcsolatunk. Nem mocorog olyan kényelmetlenül és nem jelennek meg az arcán a jellegzetes grimaszok, amikor a közelében vagyok. - Gondolom az ablakon, de halkabban, a végén még megijed és akkor tovább repül és ki tudja, hogy hol akad el megint. - nem korholom rosszallóan, csak finoman feddem meg, hiszen nevet és ez nem biztos, hogy a legjobb taktika. Ha itt van, az lenne a legjobb, ha csendben maradna. A rigó talán már elkezdett megszokni engem, de most bejött a képbe egy újabb idegen, ami nem biztos, hogy segít a lecsábításában. - Először is lecsalogatom a magokkal, de ahhoz meg kell szoknia a jelenlétemet és meg kell bíznia bennem, hogy nem akarom bántani. Ha ez sikerült, akkor óvatosan elkapom, hogy kiengedjem az ablakon. Pofon egyszerű, csak kissé időigényes. - mosolyogva vonom meg a vállamat. Az idő nem akadály. Persze nem szabad mondjuk nekem sem kint lennem a folyosókon éjszaka, de volt már rá példa jó párszor, hogy alva járva kint mászkáltam és megszokta már a legtöbb tanár. Még Friccs se szokott kimondottan undok lenni velem. Persze neki is vannak nehezebb napjai, de azért sokakat rosszabbul visel, mint egy álmában sétáló lányt. Tény, hogy most nehezebb lenne beadni az alva járást, de... a rigó mentés is jó kifogás lehet. - Tényleg segíteni szeretnél? - meglep, főleg ezzel a semleges hangnemmel. Nincsenek nekem előítéleteim a házakat illetően, de tény, hogy a Mardekárosok többsége nem az a barátkozód, madármentős fajta. Lehet, hogy ő a kivétel? - Végül is, ha szeretnél? Van más ötleted, vagy leülsz mellém és vársz? Esetleg tudsz énekelni, vagy hangszeren játszani? - bár hangszer nincs most nálunk, de pl. egy szájharmonika elférhet bárkinek a zsebében, ha ért hozzá és közismert tény, hogy a madarak szeretik a zenét. A növények is, de mi most nem egy növényt akarunk kivirágoztatni, hanem egy madarat akarunk kijuttatni a szabadba. - Én pedig Luna, bár ezt a legtöbben tudják. - az arcomra visszaköltözik a sokak által jól ismert távolba révedő mosoly. Na igen sokan ismernek, na persze nem épp jó értelemben véve. Legtöbbjük azért, mert furának tartanak, Lüke Lovegood, ahogyan emlegetnek. Meglepő, hogy ő nem tudja, hogy ki vagyok, vagy netán csak van annyira előzékeny, hogy nem akar megbántani? Újabb jó pont, ha annak ellenére, hogy Mardekáros tényleg így van.
Amikor megláttam Lunat, elfelejtettem mindent ami eddig történt. Már nem voltam ideges a hülye háztársaim miatt, és totálisan kiment a fejemből ami az nap történt. Ami mindezek helyére került, azok apám szavai voltak a tanév elejéről és a levelek, amiket küldözget. Majdnem az összes nap kapok tőle egy levelet arra kérdezve, hogy csináltam-e már valamit az ügy érdekében. Nem válaszoltam vissza neki, így is rájöhetett, hogy a válasz nemleges. Se időm se kedvem nincs ilyenekhez, viszont ez senki mást nem érdekel csak engem. A szüleimnek az nem lényeges, hogy hogyan teljesítek az iskolában, csak a hülye ereklyék kellenek nekik. Még azt se tudtam eldönteni, hogy ezért ideges, dühös vagy valami más legyek. Mindig is imádtak ilyesfajta dolgokat a nyakamba dobni, ezért talán már egy kicsit hozzászoktam ehez, de azért mégis felháborító, hogy kihasználják a saját gyereküket. És még néhányan csodálkoznak amikor azt mondom, nem fogok hazamenni a szünetekben. Sokkal jobban viselem el az itteni idiótákat, mint az otthoni kínosságot és feszült légkört. Miközben ezen járt az agyam és még apám leveleinek a szövegén, erőt vettem magamon és hozzá szóltam. Igazi magam voltam a megszólításban, le se tagadhatnám. Még egy sziát, vagy hasonló dolgot is lefelejtettem, mint általában. Válaszait némán hallgattam végig és közben még mindig a magokat néztem a földön. Mikor mutat a plafon felé, szememmel követem és egy darabig csak nézek. Nem láttam meg rögtön a madarat, amiről beszélt, mert fekete tollai voltak és az árnyékban rejtőzködött. Egyedül csak a csőre miatt vettem észre végül. Az szinte kivilágított a homályból. - Ilyet még nem láttam! Egyáltalán hogyan jutott be? - kérdeztem nevetve, miközben a madarat néztem. Az állatok közül néhányat sosem értettem. Mindig bejutnak valahova, aztán meg kimenni már nem megy nekik, mert... Nem is tudom miért. Talán ennyire nem okosak az ilyen fajták. - És hogyan tervezel segíteni neki? - pillantottam vissza lányra, majd megettem az utolsó falat ételemet. Nem lett volna jó ott tartogatni a kezemben amíg beszélgetünk, mert ki tudja, azt mikor fejezzük be. Egyébként fogalmam se volt, hogy mit is fogok csinálni. Először barátoknak, vagy valami olyasmiknek kellene lennünk, ahoz, hogy rákérdezhessek az ereklyékre, de az nem fog könnyen menni. Nem hinném, hogy pont velem akarna új barátra szeretne, másrészt meg én sosem voltam híres a barát szerzési képességemről. - Mit szólnál, ha én is segítenék? - kérdeztem meg tőle teljesen normális hangon. Mondhatnám azt, hogy megleptem magamat ezzel a hangnemmel, de direkt használtam egy közömbös hangnemet. A kedvesség nem is megy, viszont a semlegesség igen, és legalább azt fel tudom használni ahoz, hogy valahogy többet beszélgessünk, mint tíz perc. Már az jobb, mint a semmi, és legalább akkor máskor is odamehetek hozzá, ha egyszer meglátom a folyosón valahol. - Amúgy Miles vagyok. - mutatkoztam be egy vigyor kíséretében. Tudtam, vagyis inkább reméltem, hogy ő is bemutatkozik és nem kell kérnem, mert lehet elfelejteném megkérdezni a nevét. Ugyan én már tudom ki ő, de jó lenne, ha azt hinné eddig nem tudtam. Meg elég furcsa lenne, hogyha csak úgy random Lunanak hívnám anélkül, hogy megmondta volna a nevét. Na az egy olyan helyzet, amibe semmiképp se akarok belekeveredni.
Remélem, hogy idővel a kis madár rájön majd, hogy segíteni akarok neki. Végül is e miatt van nálam az eleség, és étellel általában viszonylag egyszerűbb az állatokat magunkhoz csábítani akkor is, ha nem igazán bíznak az emberekben. Mindenesetre remélem, hogy szerencsém lesz, mert ha itt marad bent egész éjszakára, annak rossz vége lesz, főleg ha nem tud mit enni, elgyengül és mondjuk találkozik Mrs. Norrisszal... Nem, ezt nem hagyhatom. Ha kell akkor itt maradok egész éjszakára, maximum a tanárok jelenthetnek akadályt, de erre szerencsére nem járnak olyan gyakran, hogy ha nem csapok zajt és nem vonom magamra a figyelmet, akkor elkerülhetem az efféle gondokat, legalábbis nagyon remélem. A kis madár érdekében persze, de hátha estig sikerül magamhoz csalogatni és megmutathatom neki a kiutat innen. Mégis csak odakint lenne neki a legjobb, ahol szabadon szárnyalhat és biztonságban lehet, itt biztos, hogy baja esik, vagy éhen is hal. Azt észre sem veszem, hogy valaki közeledik felém, főleg akkor, ha a hátam mögött teszi, meg hát amúgy is főleg a kis madárra fókuszálok és nem pedig a környezetem többi részére. Azt ugyan hallom, hogy a kis egér távolabb rágcsál, de valószínűleg Miles érkezésekor gyorsan visszasurran oda, ahol előzőleg rejtőzködött és csak akkor jön majd vissza, amikor már biztos lehet benne, hogy nem veszi észre senki sem. Én viszont felpillantok és megfordulok a hangot hallva, ami egyértelműen nekem szól, mert hát nem igen van más a folyosón, aki olyasmit csinálna, ami nem általános és megszokott. - Szia! Az előbb úgy hallottam, hogy egy kis egérnek tetszettek a magok. - hallottam én, hogy evett, a rágcsálás elég jellegzetes hang, bár persze lehetett akár patkány is, nem biztos, hogy tényleg egér volt, de ez már részletkérdés. Annyi biztos, hogy volt haszna már akkor is, ha a kismadár nem eszi meg az eleséget, mert egy éhes egér gyomor már is kevésbé éhes. - Egyébként őt próbálom meg lecsalogatni. - mutatok most már felfelé, ahol a plafon egy kis kiszögellésében ott bújik meg egy fekete rigó az árnyékban elrejtőzve, de azért látszik így is a narancssárga csőr és persze a szeme is kivillan időnként a sötétből. Na nem úgy, mint a macskáknak, de azért látszik. - Tudod attól félek, ha itt marad éjszakára, akkor baja esik és úgy tűnik, hogy nem tudja, hogy merre menjen ki. Segíteni szeretnék neki. - magyarázom tovább és nagyon remélem, hogy a fiú nem tesz majd hirtelen mozdulatokat, mert akkor biztosan szólni fogok neki, hogy legyen egy kicsivel óvatosabb. Nem szeretném, hogy e miatt szökjön el, mert még nehezebb lenne megtalálni az iskolában, mint lecsalogatni onnan. Így is nehezebb a dolgom, mert eddig magamat próbáltam megszoktatni vele, de most már nem vagyok egyedül.
A mai nap pont az a nap volt, amikor szinte csak a hülye ház- vagy évfolyamtársaimmal kellett lennem. Már lassan idegbajt kaptam tőlük az előző óra végére. Annyi hülyeséget hordtak össze ott nekem, hogy az már az én türelmemet is lassan elfogyasztotta. Borzalmas, hogy azok az idióták mit össze nem tudnak hordani. Annyira elegem lett belőlük, hogy a bájitaltan végén szinte villámsebességgel rohantam ki az ajtón és meg sem álltam a nagyteremig. Nem érdekelt hány embernek megyek neki, most nem. Ahogy beértem a helységbe csak felkaptam valami könnyen elvihetőt és kiviharzottam onnan is. Néhány haverom valószínűleg csak nézhetett utánam, mint borjú az új kapura, viszont lehet azt se tudták én vagyok a morcosan kinéző Mardekáros, aki berohant oda. Útközben még nem kezdtem el enni. Csak mentem felfelé minél távolabb az emberek többségétől. Hála Merlinnek, hogy ilyenkor a legtöbben mennek ebédelni és nem kószálnak összevissza a kastélyban. Na már csak az kellene, hogy valamelyik idióta járkálás közben megtaláljon és tolja nekem tovább a hülyeségeit. Félreértés ne essen, azért általában vicces amikor valamelyikük hülyeséget beszél, de az már nem az, amikor 600-szor hallom ugyan azt a csúfolódást valakiről vagy valamelyik házról. Ja, és ez a szám csak egy napra van. Ha amennyiszer összeadnám, hogy egy tanév alatt hányszor mondanak el csak egyet, és annyi galleont kapnék, lehet milliárdos is lehetnék. Ahogy ezen gondolkoztam már majdnem a második emeletet is elhagytam. Hamarosan jött a harmadikra vezető lépcső. Ugyan így se találkoztam már szinte senkivel, de inkább lépcsőztem még egyet, mint, hogy megkockáztassam a dolgot. El is értem a lépcsőhöz pont amikor megkordult a gyomron. A felmenetel közben ezért el kezdtem szép lassan enni. Nem akartam gyorsan elfogyasztani, mivel alig volt valamim és így legalább egy darabig kihúzom. Hamar fel is értem a következő emeletre. Lassan mentem a folyosókon főleg a padlót nézve. Már csak sétálva ugyan, de haladtam tovább egészen addig, amíg az egyik sarok után a földön pár magot láttam meg a földön. Döbbenetemben megálltam és egy darabig csak tűnődve néztem azokat, majd egy kis idő után észrevettem, hogy távolabb is vannak. Összehúzott szemöldökkel haraptam ismét egyet, aztán szép lassan felnéztem. Megláttam, hogy a folyosó közepén ül valaki. Nem igazán láttam kicsoda, csak a haját láttam meg először, azután meg már az arcára néztem. A felismeréstől majdnem a torkomon akadt az étel. Nagy nehezen nyeltem le, majd egy darabig csak tűnődve néztem felé. Tudtam, hogy elébb vagy utóbb ennek is eljön az ideje, de azt hittem lesz még egy kis időm. Bár apám már az első naptól kezdve sürgetett. Szép lassan és a lehető leghalkabban elindultam felé, majd pár lépésre tőle inkább a falnak vettem az irányt. - Te mit csinálsz itt ha szabad kérdezni? Ja, és nem bántásnak mondom, de... itt nem jutsz sokra azzal, ha elszórod a magokat. - dőltem neki lazán a falnak. Az egyik kezemet zsebre dugtam, a másikkal meg az utolsó falat kajámat tartottam. Tudom, kissé fura "bemutatkozásnak" lehet ezt mondani, bár nem is én lennék, ha nem így kezdenék el valamit. Csak az a kérdés, hogy Luna erre hogyan fog reagálni.
Ebédidő van a folyosó békés csendbe burkolózik, mivel a legtöbben ilyenkor az ebédlőben vannak. Én nem, egy ebéd kihagyásába még nem lehet belehalni, viszont pont jó, hogy nincs itt most senki sem és nem kell attól tartanom, hogy valaki esetleg megzavar. Egyébként is van nálam pár keksz, az elég lesz, hogy kibírjam a vacsora idejéig és ez most sokkal fontosabb. Még az előző órám elején vettem észre a madarat. Odafent a plafon gerendájához fészkelte be magát, most is onnan nézelődik lefelé és azóta el se mozdult. Szerintem megijedhetett, főleg hogy nem tudott kimenni. Talán bejött az egyik balakon és most nem tudja, hogy merre lenne a kiút, ezért vagyok itt, hogy segítsek neki. Persze ez nem olyan egyszerű bármennyire is szeretem az állatokat nem sikerült elérnem, hogy idejöjjön hozzám, úgyhogy más taktika kell. Egyrészt idő, amíg megszokja a jelenlétemet és persze kaja, ami arra ösztönzi, hogy lejöjjön onnan. Jelenleg tehát a földön ülök nem messze a jellegzetes szobortól, akit szinte mindenki jól ismer. A folyosó közepén helyezkedem el, nem túl messze a gerendától, ahová a sejtéseim szerint fekete rigó bevette magát. Időnként felpillantok, de csak azért, hogy megnézzem, hogy ott van-e még, egyébként csak egyszerűen üldögélek és várok. Körülöttem kis kupacokban mindenféle apró kis magok pihennek. Van olyan is, ami egészen távol van, sőt olyan is, ami a folyosó majdnem másik végében és hallom is, ahogyan valószínűleg egy kis egér falatozgat belőle. A jellegzetes rágcsálás hangja egyértelművé teszi a jelenséget, de nem zavar. Jut neki is és nem hiszem, hogy az egér miatt ne akarna lejönni onnan az a madár. El kellene érnem, hogy lemerészkedjen, akkor már össze tudok barátkozni vele annyira, hogy segítsek neki kijutni a nyitott ablakon, mert hogy kinyitottam egyet, hogy arrafelé kimehessen majd. Magától nem biztos, hogy megtalálja az utat, azért is nem akarom itt hagyni szegényt. Jó ideje itt vagyok már, ez abból is látszik, hogy időnként azért kicsit fészkelődöm, mert kemény a padló, bár varázsoltam magam alá párnázó bűbájt, de az sem old meg mindent, no meg egy idő után az ember kissé el is zsibbad. Ez érdekel igazából kevésbé, kibírom, maximum néha kihúzom magamat és kicsit kinyújtóztatom a lábamat. A válltáskám a földön pihen mellettem az ölemben pedig egy nyitott könyv hever. Nem olvasok most gyorsan, hiszen gyakorta felpillantok, hátha a kis rigó rászánja magát, hogy megmoccanjon. Már addig eljutottunk, hogy kíváncsian méregeti az egeret és engem is, ami mindenképpen jó jel, hiszen érdeklődik, ez reményt ad arra, hogy talán lassacskán rászánja magát, hogy egy távolabbi magos kupaccal megpróbálkozzon.
Mintha egy álom lenne. Még a szemeim is lehunyva pihentek pár pillanatig. Muszáj is, különben a nagy szédelgésben biztosan lezuhannék a lépcsőkön, amely mögöttem pihen. Vállam a falnak simul, kapaszkodom abba, amit csak elérek, és igyekszem szapora lélegzetvételeimet csitítani a zakatoló szívemmel együtt. Na de mi is ez az egész? Egy pillanat, csak kifújom magam.. Szemeimet kinyitva pásztázom végig a terepet, minden egyes centimétert, amely csak ide tartozik. Csend, és csend, no meg a falak, és portrék látványa. Egy-kettő talán épp olyan furcsán, és meglepetten pislog le rám, mint ahogy én festek. Ellököm magam a faltól, és beljebb sétálok, a folyosó ölelésébe. Ismét hátrapillantok, mint egy kezdő, paranoiával küzdő személy. Lehet, nem csak egy hasonlat ez, hanem a valóság. Mindegy is. Úgy néz ki, sikerült „leráznom”, megszabadulnom az őrülettől. Hatalmas sóhaj hagyja el ajkaimat, és megtámaszkodom a Banya szobra közelében. Újabb sóhaj, és ismét lehunyt szemekkel próbálom visszajátszani a fejemben a történteket. Elég gyorsan lefolytak. Egy emelettel lejjebb kezdtem, memorizáltam egy jegyzetet épp Bájitaltanra, amit ki is akartam próbálni. A fecni most valahol ott pihenhet, ahol elkezdtem rohanni. Nem kár érte, olyan receptet taglal, amit egy csimpánz is össze tudna rakni – csak én nem. mindegy is. Szóval elindultam, miközben magamban ismételgettem azon instrukciókat, hogy hogyan ne robbanjon rám az üst. Ekkor pillantottam meg. Őszintén, ha a pillantásban kimerült volna a dolog, ennyi is lett volna. Sietősre vettem a formát, lépdeltem előre, és akkor még mindig a kis tananyag ment a fejemben. Aztán hallottam is. ”Miért nem válaszol nekem senki sem..?” Halk volt, alig tudtam kivenni, és talán az utolsó szavak nem is ezek voltak. Miért nem? Meredtem rá, hatalmas szemekkel, ekkor szúrhatta ki, hogy a senki én vagyok, és hallok. Csak foszlányok jutottak el hozzám, miszerint haza akar jutni, ez nem jó, meg valami nevet emlegetett. Talán a sajátja. Az alak maga halovány derengésnek tűnt, mintha csak egy portré lakója lépett volna ki, nem nagyon figyeltem meg komolyabban. Ahogy közeledett, úgy kezdtem el szaladni, hagytam el a cetlim, és elfelejtettem mindent, amit a könyvben olvastam. És most itt vagyok. Leereszkedve ülök le, a kissé hideg, de elviselhető padlószőnyegre szusszanni. Csak pár perc, hogy elfelejtsem. De még mindig lúdbőrzik mindenem, és egyelőre semmi humorom visszafele indulni. Itt pont tökéletes, csak a Banya fülel.
To; Camrise
ParaNEMnormális | 372 szó | Madness | [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem mondanám magamat magányosnak, jól el vagyok a festményekkel is, ha arról van szó, sőt kifejezetten jól szórakoztam még az ugróiskolával is, bármennyire is gyerekes dolog ez. Igazából ettől még így is jó. Gary értelmes, azt leszámítva, hogy úgy fest hajlamos eléggé szidni a szüleinket, pedig apát még csak nem is ismeri igazán. Na, de... végül is mindegy, nem az én dolgom azt hiszem ez az egész, nem is kéne fennakadnom rajta. Ha nem bírja a szüleit, akkor nem bírja, ha szeret egyedül gitározni a sötét folyosón, akkor szeret. Az a fontos, hogy neki legyen jó. - Nem igazán tudom, lehet hogy nem szereted a kihívásokat, hanem jobb, ha mindenki békén hagy... én azt is megértem... próbálom megérteni. - oké, lehet, hogy neki így a jobb, szóval... legyen akkor így. Én azért jobban szeretek társaságban lenni, és a kihívásokkal sincs bajom, de tuti, hogy nem akarnék direkt hírhedt lenni, az nem valami kellemes dolog. Én azért ennél sokkal jobb kislány vagyok igazából, és szerintem ez már nem is nagyon fog változni már, de ő látszik hogy egész más mint én, olyan magányosabb farkas típus, akinek jó, ha egymaga lehet. - Cincogva beszélek? - nevetem el magam. Jó volt már olyan, aki ezt mondta, szóval ezen nem kéne meglepődnöm mondjuk, de azért az énekhangom egészen más ebben teljesen igaza van. Amúgy meg szeretek én énekelni, és nem vagyok olyan, aki félne a szerepléstől, csak hát megszoktam már a kórust és azért mégis csak furcsa lenne egy együttes énekesének lenni úgy ténylegesen, de azért megtehetjük, pár plakát nem a világ, vannak még zenekedvelők a suliban, akiket érdekelhet. - Akkor... akkor megkérdezem a kórus tagjait is és alapítunk egy csapatot! Szerintem remek lenne! - és persze ki is plakátolhatjuk. Jó lesz ez érzem! Én legalábbis már most is be vagyok sózva, szóval biztos vagyok benne, hogy remekül fogom érezni magamat majd a próbákon is, bár mikor nem érzem én eleve remekül magam igaz? No azt azért határozottan nehéz elérni, hogy nekem bármikor is rossz kedvem legyen, vagy bármi. - Áh, értem már, és... talán igazad van, de tudod az is lehet, hogy próbálta, csak nem ment neki, vagy nem is tudom. - azért az akkor is rossz, hogy ilyen rossz véleménnyel van az édesapjáról, meg a szüleiről, meg úgy általában. Örülnie kéne neki, hogy neki legalább vannak... vagy valami, nem számít, hogy épp milyen viszonyban, de nem hiszem, hogy pont én lennék az, aki meg tudom változtatni bármiben is a véleményét sajnos. - Oké, szia! És köszi a cukrokat! - intek még utána széles mosollyal, aztán pár pillanatig még követem a távolodó alakot, csak aztán térek vissza az eddigi elfoglaltsághoz, éljen az ugróiskola!
