2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Tisztában vagyok azzal a kis aprósággal, hogy Thess igen empatikus alkat, könnyen beleéli magát mások helyzetébe, főleg akkor, ha ezt igen erős érzelmek kísérik. Engem pedig hajt a harag, habár, ha belegondolok abba, amit a lány mondott, akkor ennek tényleg nem sok értelme van. Miért nem azt büntetem meg, aki elrabolt? Miért a szüleimnek kellene megfizetniük ennek az árát, amikor ők az áldozatok? Justice miért vált a szememben fő célponttá? Erre nem vagyok képes választ adni, ez pedig igen zavaró számomra. Mindebbe belegondolva sem találok válaszokat, de továbbra is úgy gondolom, helyesen cselekszem. Az elrablóimnál volt családom, nem bántottak, habár apámtól azért eléggé tartok, de ok nélkül ő sem emelt még kezet rám. Talán, a maga módján még szeret is... Nem baj, idővel ők is meglakolnak, én pedig mindent tiszta lappal kezdhetek, ha elég ügyes vagyok és nem kapnak el. Igen, ez itt a lényeg: új élet, távol mindentől és mindenkitől, aki a rokonomnak mondhatta magát bármikor is. - Ismerős a helyzet – ingatom meg a fejem mosolyogva, hiszen én is sokszor éreztem már úgy, mintha a falnak beszélnék, amikor másokkal próbáltam meg társalogni. Nem azzal volt a gond, hogy más nyelven beszéltem velük, mint kellett volna, hanem leginkább azzal, hogy teljesen mások voltunk. Nem szeretem mások társaságát, ennek ellenére azonban én is sokszor éreztem már magányosnak magam. Thessnek pedig ez százszor nehezebb lehetett, hiszen nem feltétlenül ő választotta magának ezt az életmódot. Talán ő sem ugrált soha életében sem mások jelenlétéért, de könnyebb elviselni ezt, ha mi magunk választjuk a magányt, nem pedig kényszerít rá minket valami. - De mára már javult valamennyit a helyzet, nem igaz? - sandítok oldalra a lányra, bár tudom jól, hogy a mai napig sokan megnézik, főleg azok, akik újonnan érkeztek az iskolába. Emellett – bár nem említem neki – azzal is tisztában vagyok, hogy sok pletyka szól róla, miért olyan, amilyen... No és persze a hegek eredete. Nem hiszem el ezeket a meséket, elvégre én jóban vagyok vele, nekem minden bizonnyal elmesélné a dolgot, de nem faggatom. Fájdalmas emlékek lehetnek ezek. A szülei és amikor elmenekült... Ami engem illet, ennyiben azért teljes mértékben egyetértek a lánnyal, nagy eséllyel én is ezt tettem volna, amint akad rá lehetőségem. - Igen, nehéz olyasvalakikhez alkalmazkodni, akik lenéznek amiatt, mert más vagy. De nézd a jó oldalát, mint mondtam már, én itt vagyok neked. A mosolyom továbbra sem lankad, hiába komolyabb a téma, ezt azért nem sokan mondhatják el magukról, mármint azt, hogy én vagyok a barátjuk. Igazán kivételes embernek kell lennie valakinek ahhoz, hogy annyira megkedveljem, mint Thess-t. Ő sem unalmas lány, a felszín alatt egészen érzelmes alkat tud lenni, egyszóval csak annyi volt a dolgom, hogy mélyebbre ássak benne. Egészen eddig nem sikerült, de ezzel a beszélgetéssel közelebb érzem magam, mindezt pedig úgy, hogy nem apám utasításait követem. Egészen felemelő érzés. - Ezt meg hogy érted? - kissé meghökkenek az előbbi szavain, a legtöbb ember örülne annak, ha néha legalább látná a valódi énemet, de Thess meg pont azt nehezményezi, hogy nem tűnök olyan vérszomjasnak. Sejtene bármit is felőlem? Esélytelen, semmi olyasmit sem írtam neki régebben, ami lebuktathatna, amikor itt vagyok. - Hé, óvatosabban! - kapok az ütés helyéhez, nem fáj az annyira, csak szeretem túldramatizálni a dolgokat néha. - És mivel hirtelen haragú vagy, ezért olyankor is cselekszel, amikor tanácsosabb lenne megülni a seggeden, ezt valld be. Ha valaki a hirtelen érzelmeit veszi figyelembe, akkor semmiképp sem jár jól, ez főleg igaz az én esetemben is. Számtalanszor akadt már olyan alkalom, amikor legszívesebben előkaptam volna a pálcám és atomjaira átkoztam volna a nővérem, de eddig sikerült visszafognom magam. Ebben az iskolában nem szerencsés fejjel rohanni a falnak, mert az ember könnyen belebukhat a próbálkozásaiba is. - Ne aggódj, majd én megoldom – felelem, miközben a lány ellenkezik, de az már jó jel, hogy nem mondott egyből kapásból nemet. Akkor minden bizonnyal benne lenne a dologban, nem kezdene el azon töprengeni, hogy egy embert kell farkassá változtatnia. - Majd gondoskodom róla, hogy ott legyen, amikor átalakulsz, nem lesz baj... Dehogy csapnak ki, ha látják, hogy nem te tehetsz a dologról, akkor minden bizonnyal felmentenek a vádak alól. Simán el tudom intézni, hogy ne essen semmi bajod sem... Én nem, de apám valószínűleg tenne lépéseket az ügy érdekében. Theresa fontos neki, kell számára az, hogy a lány támogatását élvezze, én pedig szépen megírom neki, hogy ki akarják csapni, melynek révén nem sok esélyem lesz figyelemmel követni. Ez pedig hátrány, apám bukott egy embert, ami neki nem megengedhető. Végre, egy jó pont neki. A kapcsolatai révén nem lesz nehéz intézkednie. - Akkor mi akadályoz meg benne? - teszem fel a logikus kérdést. - Így is sokan tartanak tőled a hegek miatt meg azért, mert nem állsz szóba senkivel sem. Vesztenivalód nem sok van... Szinte semmi, de mivel Thess már így is mérges, nem vágom a fejéhez a dolgot, helyette felállok, majd onnan nézek le a még mindig ücsörgő lányra: - Szerintem gondold meg a dolgot és szólj, ha készen állsz cselekedni. Justice most van a közelemben és tudod jól, milyen fájdalmakat okozott nekem ő és a családja... Vagy legalábbis sejted. Visszamegyek az órára, szia! Ezt mondva faképnél hagyom a lányt. Remélem, lesz annyi esze, hogy segítsen nekem, elvégre itt csak én vagyok a barátja, más nemigen akad.
//Köszi a játékot //
zene || viselet || megjegyzés ||[You must be registered and logged in to see this link.]
Hallgatom, ahogy az érzéseiről beszél, és empatikus teremtés lévén, meg mert érdekel hogy mi van vele, beleképzelem magam a fejébe, amennyire csak tudom. Végül arra jutok, hogy a helyében ugyan nem azt tenném, amit ő, de jobban megértem, így őszintén tudok bólintani, amikor visszakérdez. teljesen világok, hogy máshogy gondolkodunk, de az ellentétek nem tesznek keresztbe nálam, ha a barátságról van szó. És tény, hogy nem tudom a részleteket, de az sem számítana igazán. Kicsit elmosolyodva nézek rá, amikor azt mondja, mégis zavar a vérem. Kicsit megingatom a fejem. - Nem az zavar, hogy farkas vagyok. Az zavar, hogy más vagyok. Ha tudnád hányszor kívántam régebben, hogy bárcsak valaki más lehetnék. Valaki hegek nélkül, belső bestia nélkül. Sok idő kellett, hogy elfogadja magam úgy, ahogy vagyok. És nem minden pillanatban könnyű. Sokszor nem azért nem mondok semmit, mert nem lenne mit mondanom, hanem mert azt hiszem, nem értenének meg. - hallani, hogy nagyon őszintén beszélek az érzéseimről, arról, ami bennem van. Hagyom, hogy látszódjon a lelkemnek az a része, ami nincsen törhetetlen sziklából, ami nem mindig áll ellent az ütéseknek, ami néha fájdalommal van teli. - Amikor idejöttem, nagyon sokan bántottak. Előbb tűrtem, és menekültem, aztán megálltam és harcoltam. Mostanra pedig azt hiszem nincsen értelme a békéért harcolni. Próbálok nyitni, de sokan ijesztőnek találnak, mások megbámulnak, nevetnem rajtam, mutogatnak. Nem olyan egyszerű ez az egész, ha nagyon kilógsz a sorból. És most minden a külsőről szól... A szép lányok és a jóképű srácok a menők, mindenki más vesztesnek van titulálva. Szóval próbálom kivonni magam ebből az esztelen játszadozásból. - kicsit megvonom a vállam, nem tudom, hogy a fiú érti-e a dolgot. Nem tudom volt-e ilyen szinten kívülálló a világból, hogy volt-e megbélyegzett mások szemében. Vagy ha nem is volt, át tudja-e érezni ezt az egészet. És úgy hangozhat, hogy a külsőmre vezettem vissza az egészet, de Kyle ismer annyira, hogy ennél valószínűleg sokkal bonyolultabb és összetettebb dologról van szó, mint pár heg. - Nem nézel ki annak. És ez aggaszt leginkább. - mondom őszintén vérszomjasságára utalva, de nem fejtem ki a gondolatot magamtól. Kuncogok, amikor terv-enciklopédiának hív, és játékosan belebokszolok a vállába. Nem mondom, hogy gyengén, de nem is erősen, olyan közepesen, ahogy mondjuk a bátyáddal teszed. Nem félted, hogy összetörik, és egy kicsit meg is érdemli, de azért ne feküdjön el a földön. - Csak gúnyolódsz! De komolyan, nem vagyok olyan meggondolatlan ám. Inkább hirtelen haragú. Azt bevállalom, lehet, hogy igaz. - magyarázom viccesen, némi poénnal elütve a túl komoly hangvételű beszélgetést. A nővére megviccelését is inkább próbáltam viccre venni, de persze a végét már komolyan mondtam. De a fiú szavaira egyértelműen megdöbbenek, kicsit megrázom a fejem, mintha nem hallottam volna jól, és szemöldököm összevonásával ráncolom a homlokom. - Hogy mivan? Megharaphatom? Kyle, ez nem így megy! Nem kérhetsz meg ilyesmire! És ha szeretném sem lenne ilyen egyszerű, mert csak akkor működik, ha át vagyok változva, akkor meg nem vagyok önmagam... És amúgy is. - bámulok rá, mint aki most lát életében először embert, de nem rohanok el. Jobb ezt inkább megbeszélni. - Ha megharapom, simán kicsaphatnak, amire minden okuk meg is lenne, tekintve, hogy megvannak a szabályai ennek az egésznek. Nem úgy engednek be közétek vérfarkasokat, hogy puff bele, aztán csináljunk, amit akarunk! - hallani, hogy kissé ingerült vagyok, nem közel sem dühöngöm, nem vagyok fenyegető, inkább próbálom megmagyarázni, hogy miről is van szó, csak némiképp mérgesen. Még ki sem térek arra, hogy ez amúgy sem játék, nem az van, hogy megviccelünk vele valakit, mert nem lehet visszacsinálni, és mivel az én tettem lenne, nekem kellene vállalnom a felelősséget érte. - Amúgy meg vérfarkasnak lenni nem szégyen! Hidd ez nem ezért nem verem nagy dobra! - köpöm még be, mert ő talán észre sem vette ezt az aspektust, de nekem azért szarul esett ez. A farkasbestia, ami bennem él, a részem, én magam vagyok. Ha ezt szégyellnem kell, akkor magamat kell szégyellnem. Minden esetre nem sértődöttnek látszom, inkább csak dühösnek, talán kicsit szomorúnak, ha a felszín alá néz a srác. Igen, meglehet, hogy nem volt jó ötlet így tálalnia nekem ezt az egészet.
Logikus a kérdés, amit Thess feltesz, egy normális, épkézláb ember nyilván az el rablóin élné ki a bosszúvágyát, nem pedig azokon, akik szintén sérelmeket szenvedtek annak idején. Én sem vagyok más, azt az embert is célba fogom venni, aki annak idején elszakított anyáméktól, de egyelőre ők az elsődleges célom. -Tudod, mindezek ellenére nem volt rossz életem – vonom meg a vállam némileg eltöprengve a válaszon. Tényleg nem éltem rosszul, ha nem én jövök rá, hogy elraboltak, hanem valaki más árulja el nekem, akkor minden bizonnyal nem hittem volna el a mesét. Igaz ugyan, hogy az elrablóm kényszerített rá olyasmire, amit nem szerettem volna, mint például arra, hogy beálljak halálfalónak és embereket kínozzak, ezeket leszámítva azonban nem sok olyan dolog van, amit még fel tudnék hozni a mostani apám ellen. - Haragszom az eredeti családomra, amiért nem kerestek minden követ megmozgatva, érted? Haragszom rájuk, amiért nem vigyáztak rám eléggé, miattuk kerültem oda, ahol most vagyok. Bár, előbb vagy utóbb túlteszem magam ezen és megmondom nekik az igazat. Thess még csak nem is sejtheti, hogy mit tervezek az eredeti családom ellen, akik évekig hagyták, hogy szenvedjek. Fizikailag sosem bántalmaztak az elrablóim, de a szigor, amely felém irányult, a lelki nyomás, a titkos találkozók, melyekhez semmi kedvem sem volt... Ezek mind-mind elegek voltak ahhoz, hogy bombaként robbanjanak az érzelmeim az újságcikkeket olvasva. Amíg Justice kényelemben élt, addig nekem kész rémálom volt minden. Nem barátkoztam, elvégre a Durmstrangaban minden az érdekekről és a családi háttérről szólt. Nem barátok vettek körül, hanem olyan emberek, akik kicsit is fontosak voltak az apám számára. - Ennek ellenére mégis zavar, hogy vérfarkas vagy – felelem Thess kijelentését hallva. Elhiszem, hogy nem éppen ez a legjobb élet, amit a lány magának választhatott volna, de nem értem, ha neki így alakult minden szerencsés irányba, akkor miért feszeng a saját bőrében? Miért zavarja, hogy más, mint a többiek? - Pedig vannak, akik támogatnak téged, akik elfogadnak olyannak, amilyen vagy. Miért nem próbálsz meg kissé oldódni és barátkozni az emberekkel? Talán nem mindenki olyan, amilyennek első látásra hiszed. Tisztában vagyok azzal az aprócska ténnyel, hogy senkit sem lehet megváltoztatni, és ha a lány így érzi teljesenek magát, akkor legyen, de néha még nekem is rossz nézni, amikor egymagában üldögél a Nagyteremben. Senki sem ül mellé, ha van máshol is hely, én pedig nem minden vacsoránál vagyok jelen, leginkább csak leveleket körmölök apámnak, aki híreket vár. Persze, nem én érdeklem, hanem Thess, no meg a Roxfort néhány olyan titka, ami állítólag olyan sikeressé teszi az iskolát Európában. - Igen, én is ebben bízok – jegyzem meg, miközben eszembe villan a legújabb tervem. Szétzúzni egy családot azzal, hogy megölöm a lányukat, majd a gyász után felbukkanok az életükben, mint az elrabolt gyermekük. Én fogom betölteni Justice szerepét is és visszamenőleg is megkapom azt a szeretetet, ami egész életemben kijárt volna nekem. - Sose aggódj miattam, tudom, mit teszek, nem vagyok annyira vérszomjas, mint amilyennek kinézek néha. Annyiban azért hasonlítunk a lányra egymással, hogy sokan kerülnek minket, nem szívesen tartózkodnak a társaságunkban, talán ezért is van az, hogy ösztönösen egymásra találtunk. Én persze mindezt képes vagyok azzal korrigálni, hogy megpróbálom mindenki felé a legjobb oldalamat mutatni, de természetesen akadnak olyanok is, akiknél ez nem pálya és gyorsan kereket oldanak mellőlem. Nem tudom, talán látják a szememben azt, hogy nem vagyok őszinte, ez pedig némileg megijeszti őket. - Akkor te egy terv-enciklopédia vagy – mosolyodok el, tényleg nem szeretném a saját hülyeségeim miatt őt is magammal rántani, elvégre nem vagyok a legjobb ember, de szörnyeteg sem tudtommal. Tettem ugyan már olyanokat, amik miatt nem szívesen pillantok a tükörbe, de az más, azokat az embereket nem ismertem személyesen, egyiküket sem mondtam a barátomnak sohasem. Thess viszont fontos számomra, valamiért a szívemhez nőtt, kedvelem őt. Talán ő az egyetlen olyan ember, akire úgy igazán a barátomként tekintek, nem csak úgy mondom. - Szerintem sem, nekem ennél azért sokkal komolyabb terveim vannak vele – csóválom a fejem Thess tippjeit hallgatva. A lány nem tudja, miért is vagyok itt voltaképp, ahogy azt sem sejtheti, mennyire más a bosszúról alkotott fogalmunk. - Kezdetnek talán jó lenne mindenki előtt megszégyeníteni, esetleg megharaphatnád. Hadd tanulja meg ő is, hogy az élet nem fenékig tejfel... Elkomorodik az arcom, számítok arra, hogy a lány felpattan és magamra hagy az ötletemet hallva. Én azonban egyáltalán nem szándékozok elállni attól, hogy megbüntessem, ha pedig Justice vérfarkassá válik, akkor talán életben hagyom. Minden hónapban szenvedni fog, ha ez nem megfelelő büntetés, akkor mi az? - Vele nincs mit megbeszélnem – felelem komor hangon, Justice egyáltalán nem érdekel, ő csak egy olyan eszköz, akit felhasználva, eljuthatok a családomhoz. A testvérem, na és? Számítottam én neki valaha is? A mai napig letagadja a létemet, talán ha látnám rajta, hogy bántja a dolog, akkor másként állnék hozzá, de nem... - Thess, megvannak a magam okai, ne faggass, hanem segíts nekem. Kérlek. Talán most túl nyers voltam, de az a feltételezés, hogy bármit is képes lennék megbeszélni a lánnyal, kissé kiverte nálam a biztosítékot. Justice és a lelkizés? Jó vicc.
zene || viselet || megjegyzés ||[You must be registered and logged in to see this link.]
Sosem azért beszéltem magamról és a saját gondolataimról, hogy egyetértsenek velem, és még csak nem is azért, mert meg akarok győzni bárkit is. Általában azért, mert kérdeztek. Elég türelmes és toleráns típus vagyok, nem zavar, ha olyan emberekkel beszélgetek, akikkel különböző nézeteket vallunk, addig amíg ezt mindenki személyeskedés nélkül képes megosztani a másikkal. Sőt, számomra a tőlem különböző gondolkodás nagyon is érdekes, tanulságos dolog, szívesen hallgatom, mert érdekel ki miért gondolkodik úgy, ahogy. Így nem is háborodom fel azon, amit a fiú mond. Ha ő ezt így gondolja, én tiszteletben fogom tartani. Minden estre kicsit oldalra billentem a fejem, és kérdő tekintettel nézem a fiút, mikor a közöttünk lévő különbségek és a nővérével kapcsolatos rész végére ér. - Nem akarlak megbántani, de ha már a bosszún jár a fejed, az miért nem az elrablóid felé irányul? Nekem úgy tűnik, hogy róluk mondható el, hogy tisztán bűnösek. - tényleg nem célom felmérgesíteni vagy felzaklatni, megbántani őt, de az én fejemben nem jön össze ez a megdöglött a tehenem, dögöljön meg a szomszédé is hozzáállás, vagy hogy is fogalmazzam. Ha neki rossz volt, legyen rossz legyen rossz a nővérének is. Ésszerűbb lenne, ha az elrablók lennének bosszúhadjárata célpontjai. Nyilván nem tudok minden részletet, de gondolom ha van olyan, ami ebből a szempontból fontos, most majd elmondja. - Igazad van, tényleg szerencsés vagyok. Az én rossz sztorim jóra fordult. Túl sokan vannak, akikkel ez nem történik meg. - látszik, hogy egy cseppet sem bántódom meg. Én is szerencsésnek gondolom magam, amiért ott vagyok, ahol, és azokkal, akik szeretnek. De azt is hiszem, hogy mindenkinek lehet boldog története, mindennek van egy happy end verziója, csak néha nehezebb kitalálni, hogy hogyan is kellene eljutni oda, mint gondolnánk. Egy cseppet sem zavar, hogy átkarol, már ismerem annyi ideje, hogy ne hozzon ez zavarba, vagy bármi, de viszonozni, mint olyan nem igazán tudom. Szóval nem dőlök neki, meg semmi ilyesmi, de tudhatja, hogy tőlem már ez is nagy teljesítmény, nem vagyok az a típus, aki tud mit kezdeni az ilyen érintésben kifejeződő szeretettel. - Lehet a tiéd is lesz jobb még, és helyre tudod hozni a magad módján, ahogy mondtad. - biztató mosoly suhan át ajkamon, de egy pillanat múlva kissé aggódó tekintetem lesz, de nem komorodom el, vagy ilyesmi. - De Kyle... Sose válj szörnyeteggé, hogy legyőzz egyet... A bosszú rossz hadvezér. - igen, sajnos felmerült bennem, hogy a saját módján való megoldás nem éppen egy tiszta és erőszakmentes megoldás lesz. De nem azért akarnám eltántorítani tőle, hogy ne ontson vért, vagy ne öljön meg valakit. Emberek meghalnak, és emberek embereket ölnek, sajnos ez a világ rendje. Én inkább a következmények miatt aggódom, amit talán ő még számba sem vett, vagy ha számba is vett, lehet azt is ködös elmével, Jól esik, hogy felajánlja a segítségét, és bólintok is rá, valószínűleg jól fog jönni, ha a jövőben valami ilyesmi tervünk lenne. Láthatólag aggódik, hogy terv nélkül állnék neki valaminek, de kérem, azért csak nyomozó vér folyik az ereimben, és azt nem mondom, hogy nem vagyok forrófejű, de ez általában csak jól jön ki, ha a tervbe baki lép fel, és rögtönözni kell valamit. - Nyugi, nem vagyok hülye. Általában van tervem A-tól legalább D-ig. - nevetek egy kicsit, hogy megnyugtassam, nem fogok semmi meggondolatlant csinálni, és bólintok neki arra, hogy szólok azonnal, ha találok valamit. Valószínűleg megfontoltabb vagyok, mint amilyennek gondol, de még nem dolgoztunk együtt semmi olyanon, ahol kiderült volna az ellenkezője, szóval nem hibáztatom. A nővére megbüntetésére kicsit összehúzom a szemöldököm, összeráncolom a homlokom. Igazából csak vicceltem, de ha még ilyesmit is csinálnék, azt inkább tenném így, szemtől szemben, mint hogy a háta mögött, titokban szövetkezve. Ez nem éppen az én stílusom, és piszkáltak eleget ahhoz, hogy az ilyen kis "csínyek" ne legyenek túl szimpatikusak. - Nem tudom mire gondolsz. Csináljunk habfürdőt a szobájából, vagy szórjunk színeresztő bűbájt az összes ruhájára? Nem hiszem, hogy ez megoldás lenne. - látszik rajtam a tépelődés, és szavakba is igyekszem önteni a dolgot. - Lehet, hogy nem éppen egy angyal, de biztos jobb lenne, ha kiszúrnánk vele? Úgy értem, nem lenne több értelme megbeszélni? - teljesen egyértelmű, hogy bizonytalan vagyok, de csak mert nem tudom Kyle mit fog szólni ehhez. Feltűnt, hogy valamilyen úton bosszút akar állni a lányon, de számomra még mindig kicsit zavaros, hogy miért a vér szerinti családja a célpont, és miét nem a valódi rosszfiúk.
Végighallgatom ugyan Thess szavait, de egyszerűen nem értek egyet a lánnyal, noha ezt kifelé nem mutatom. Egyelőre. Rólam nem mondtak le a szüleim, egyszerűen csak elraboltak, mégis hibáztatom őket, amiért nem tettek meg minden tőlük telhetőt annak érdekében, hogy a nyomomra akadjanak. Justice-t pedig egyenesen gyűlölöm, amiért ő azt az életet kapta, ami nekem is kijárt volna, és azért is, mert népszerű. Sohasem vágytam kiemelt figyelemre, de rossz számomra azt látni, hogy a lány – amellett, hogy jó élete volt – mindent a lehető legkönnyebb módon megszerzett magának, anélkül, hogy a kisujját is mozdította volna. Nekem mindig mindennel meg kell szenvednem, emellett pedig ott van az apám, aki terrorban tart. Fizikailag nem bánt ugyan, de bőven elég az a lelki nyomás, ami rám nehezedik általa. - Aki nem érti meg a saját gyermekét az az én szememben nem ember – válaszolom őszintén Thessa monológjára, miközben némileg elkomorodik a tekintetem. Nem vagyok túl családorientált ember, sohasem vágytam gyerekekre, de ha be is csúszna legalább egy valamilyen felelőtlen döntésem alkalmával, nem dobnám el magamtól semmilyen helyzetben sem. - Rólam is lemondtak a szüleim, csak tudod, mi köztünk a legnagyobb különbség? Az, hogy én nem fogadom el a döntésüket. És tudod, miért nem? Mert a nővérem mellettük nőhetett fel, ő volt az első akkor is, amikor én eltűntem, csak vele foglalkoztak... A kis királylány. Tudod, milyen fájdalmas azt látni, ahogy ő boldogan továbbhalad a folyosón, abban a tudatban, hogy a kis élete mennyire tökéletes? Kezem ökölbe szorul, mindezt pedig teljes mértékben tudat alatt teszem, elvégre nem szándékozom kimutatni a haragom Thess előtt, hiszen annyira különbözik a véleményünk, nem szeretnék emiatt ismét összekapni vele, de egyszerűen akkor is ki kell adnom magamból azt a dolgot, ami a legjobban zavar. - Tudod, te még valamennyire szerencsés is vagy, ha szabad ezt mondanom – szólalok meg ismét, remélve magamban, hogy a lány nem fog megharagudni amiatt, hogy próbálom a jó oldalát nézni a vele történteknek. - Van egy hely, amit az otthonodnak hívhatsz és van valaki, akihez hazatérhetsz. Szerencsés helyzet a hozzánk hasonló embereknek, nem mindenki kerül ki úgy az ehhez hasonló dolgokból, mint Thess. Személy szerint én például egyszerűen sehol sem érzem otthon magam, amióta rábukkantam a korabeli újságokra, melyek rólam és a családomról írtak. Az, aki felnevelt, nem az apám. Az igazi szüleim azonban sohasem tudnának úgy szeretni, ahogy kellene, elvégre évekig távol voltam tőlük, talán el se hinnék, hogy én vagyok az. Pont emiatt jutott eszembe, hogy velük is végzek. Felégetek minden hidat magam mögött, majd új életet kezdek. - Már nem kutatom az okokat – felelem, végül én is lecsusszanok Thess mellé, ha engedi, átkarolom a vállát, majd magamhoz vonom. Barátok vagyunk, nem érdekel, ki bámul meg minket, amiért ennyire bensőségesen ülünk egymás mellett, de a lány olyan számomra, mintha a testvérem lenne. Soha nem volt családom, akkor miért ne lehetne ő az? - Helyrehozom a magam módján, ne aggódj miattam... Apám utasítása szerint az lenne a feladatom, hogy győzzem meg Thess-t arról, hogy álljon a mi oldalunkra, de miért is tenném meg? Apám célja nem egyezik meg az enyémmel, így nincs olyan, hogy mi, csakis olyan, hogy én. Thessa az én oldalamon áll, ő is része lesz az új életemnek, ebben teljes mértékben biztos vagyok. Megért engem, hasonló utat kellett bejárnia neki is, mint nekem. - Bármiben segítek, csak szólnod kell – biccentek a lány szavaira, eszem ágában sincs elengedni olyan helyre, ahova eleve nem mehetne. Persze, a Mungó irattára nem egy titkos adathalmaz, de kár lenne lebecsülni az őrzését. A betegek jogai miatt oda is vannak kirendelve aurorok, mindezek mellett pedig akadnak ott olyan kezeltek is, akik nem éppen legális minisztériumi intézkedés miatt fekszenek benn. A hivatal pedig szereti eltusolni a dolgokat, elvégre a kezében a hatalom, nem szeretné, ha bármi is kiszivárogna. Ha a média neszét veszi a viselt dolgainak, akkor azt mindenképp megírja, az emberek közt pedig lázadás tör ki, és leváltják az éppen aktuális vezetőséget. - Csak ne rohanjunk fejjel a falnak, rendben? Szépen kitalálunk valamit és csak utána cselekszünk. Ígérd meg, hogy szólsz, ha nyomra akadtál... Thess ugyanis hajlamos az elkapkodott döntésekre, én legalábbis kinézem belőle. Gyakran előbb jár a szája, semmint végiggondolná a dolgokat. - Látom, neked sem szimpatikus – mosolyodok el Thess arckifejezését látva a nővérem neve hallatán. - Tudod, nem lenne rossz megbüntetni valamilyen módon, nem igaz? Valami ártatlan kis tréfa, amelyből ő jönne ki kellemetlenül. Amitől elég rosszul érezné magát ahhoz, hogy ne hordja fenn annyira az orrát. Van valamilyen ötleted? Remélem, a lány megérti azokat az okokat, amiért dühös vagyok arra, aki eredetileg a testvérem lenne, és nem fog kiakadni a tervemen. Ha ismeri Justice-t valamennyire, akkor még könnyebb dolgom lesz, hiszen nem éppen az a szimpatikus ember, akit mindenki a barátjának szeretne tudni. Nekem természetesen már konkrét tervem van a dolgokról, de ebbe mindenképp bele kell vonnom Thess-t, az pedig nem megy egyszerűen, főleg akkor nem, ha azt nézem, mi a szándékom.
zene || viselet || megjegyzés ||[You must be registered and logged in to see this link.]
Ahogy a mugli vallásokról kezd beszélni, igent bólogatok, ahogy a boszorkányégetéshez ér. Én is hallottam már varázslókról, akik ebbe kattantak bele. Én egyszerűen csak nem tudtam elhinni, bármennyire is mondták nekem. - Mindenki a félelmei rabja Kyle... Ők sem voltak mások, mit te, én, akárki... Valahol nem tudom őket hibáztatni. Ők lemondtak rólam, én lemondtam róluk. Ennyi. Többek között ezért sem kerestem őket sosem. Bármi legyen velük, az az ő felelősségük. Az enyém pedig az, amit a saját tetteim után hordok. Én együtt élek a tudattal, hogy elszöktem, ők együtt élnek vele, hogy elüldöztek. - kicsit fájdalmasnak hangozhat mindez kívülről, de tényleg így gondolom, és bennem már nincs fájdalom ezzel kapcsolatban. Én döntöttem úgy, hogy eljövök. Én döntöttem úgy, hogy bemegyek abba az erdőbe. És akkor is én döntöttem, amikor ott maradtam Aaronnal. És így is élek, ezekkel a dolgokkal együtt, legyenek azok terhek vagy sem. - Persze. Ő az Apukám. Ott az otthonom. - mosolyodom el, ahogy róla kérdez, majd vállat vonok, és bólintok. - És igen, ő harapott meg. Úgy tíz lehettem, és eltévedtem. Ő meg akart menteni egy mugli nőt egy bestiától, sietett, és miközben harcoltak, összetört a bájitala. Ami szabályozza az átváltozást teliholdkor. Végül a nőt megmentette, kitörölte az emlékeit, biztonságba helyezte, de nem ért haza időben, egy új adag bájitalért. Átváltozva keringett az erdőben, mígnem rám talált. A napfelkelte mentett meg. Mikor visszaváltozott, azonnal haza rohant velem, és mindent megpróbált, hogy ne kapjam el a kórt. Mindet, amit vele is megpróbáltak, mikor megharapták. A többit meg sejted. - nyilván itt jönne a nem sikerült neki, túléltem, sebhelyeim maradtak, meg a többi, ami egyértelmű. Azt gondolhatná, hogy ezután haragudnom kellett volna rá, de igazából sosem láttam még senkit, aki jobban lenne képes szeretni, a maga minden helyenként szerencsétlen nemében. Ahogy felébredtem a házikóban, és meghallottam a hangját, ahogy az Alice Csodaországbant olvassa, azt éreztem, hogy sosem kaptam még ennyi szeretete senkitől. Látszik is rajtam, ahogy róla beszélek. Én is kicsit elmosolyodom, ahogy Kyle elmosolyodik. Igen, jó, ha az ember meg tud bocsájtani, túl tud lépni. Szükség van az ilyesmire, különben a múltban ragadunk, és sosem éljük igazán a jelenünket, rombolva ezzel a jövőnket. - Szerintem minden okkal történik... És egyszer talán rájössz, hogy mi is volt az igazi ok. Lehet, hogy helyre lehet hozni, lehet, hogy nem. Nem tudom. - látszik, hogy kicsit megvonom a vállam, majd a falnak dőlök, és lecsúszom a földig, hogy leüljek. Felnézek a fiúra, és elbillentem a fejem balra, mintha csak a magam melletti helyre mutatnék. Nyilván a jobb oldalamra nem igazán látok, ha oda ül, ki kell tekernem a nyakam, ha rá akarok nézni, míg hozzá beszélek. Ő meg vagy leül, vagy nem. - Ez a legkevesebb. Megpróbálom. Valami biztosan van az ilyesmiről is, max nem túl sok, de ha biztos a Szent Mungóban van, akkor talán tehetek valamit. Vagy tehetünk... - elgondolkodva abbahagyom a mondatot. Nem, nem kéne, hogy ilyeneken törjem a fejem. De ez egy kórház, nem fegyverek őrök és aurorok hada őrzi az irattárat, nyilván nem olyan nehéz bejutni, csak én ugye elég feltűnő jelenség vagyok, szóval jó lenne valaki, aki eltereli a figyelmet rólam. Például egy magas, jóképű kedves srác, aki leáll útbaigazítást kérni, flörtölni, bármi... Thess, nem kéne ilyeneken törnöd a fejed... Figyelmesen hallgatom, amit mond, és gondolkodom, hallottam-e róla. Igen, valami rémlik, de érdekes, nekem nem az maradt meg, hogy milyen jó bűbájtanból, hanem hogy egy pletykafészek. Kicsit el is húzom a szám, fintorogva, mintha csak azt mondanám, "Oké, már mindent értek". Tényleg nem egy szimpi nőszemély. - Eszembe nem jutna! - válaszolok egyszerűen, hiszen tényleg nem árulnám be a fiút. Barátok vagyunk. - De behúzhatok neki helyetted, ha szeretnéd. Sosem tudná meg, hogy tőled kapta. - kuncogok egy kicsit, próbálom viccel elütni a tényt, hogy megint arra következtetek, a nevelőapja, ami megölné, ha megtudná, hogy rájött a titkára, ugyanaz a szemét, aki elrabolta... Ha Kyle eltűnne csak úgy, legalább tudom hova küldjem az aurorokat. Meg a dementorokat. Meg a jóistent is, és remélem jól elintézik azt a rohadék gyerekrablót.
Noha nem tudatosan, de személy szerint én pont ellentétesen gondolkodom erről a szülő-gyermek témáról, mint Thess. Szerintem, az embernek azok az igazi szülei, akik a világra hozták őt, nekik kellene felelősséget vállalniuk a gyermekeikért és nevelni őket, nem pedig átpasszolni másoknak, mint holmi labdát. Sohasem éreztem magam játékszernek, egyszerűen csak ki voltam szolgáltatva azoknak az embereknek, akik annak idején kiszakítottak a megszokott környezetemből. Talán én is a lánnyal értenék egyet, ha ennek ellenére is szeretetben nőttem volna fel, de a nevelőapámnak örökös kellett, olyasvalaki, akire ráerőltetheti a nézeteit, nem több. Egyszerűbb volt hát az igazi szüleimet okolni, akik nem tettek meg mindent azért, hogy megtaláljanak engem. Minden kudarcuk ellenére szinte állandóan azt nyilatkozták az újságoknak, hogy mindent megpróbálnak, bármit megtennének értem, a jó szülők szerepében akartak tündökölni. Mit ne mondjak, nem sikerült nekik, hamar fel is adták a dolgot, tényleg eszméletlenül szerethettek engem... - Muglik? - Itt azért kissé fennakadok, na nem mintha annyira foglalkoztatna engem a lány származása, nem amiatt lettünk barátok, mert bemutattuk egymásnak a családfánkat. Magányos lennék nélküle a Roxfortban, pont emiatt siklok el inkább a dolog felett és nem kötök belé. Ki tudja, ha nyitottabb lennék a másokkal való kapcsolatra, akkor talán már faképnél hagytam volna Thess-t, így azonban csak megrázom a fejem, majd tovább hallgatom a lány történetét: - Igen, hallottam az ő vallásaikról. Úgy tudom, az ő kezük volt benne annak idején a boszorkányüldözésekben, nem igaz? Nem lehetett egyszerű számukra a dolog. Bár, ettől függetlenül nem kellett volna kivetíteniük rád a maguk félelmeit... Sokféle vallás létezik a muglik köreiben, habár ebben az a különös, hogy nagyon sok mágus is gyakorolja ezeket. Hiába, az ilyesmi a mi köreinkbe is befurakszik, hallottam már én is olyan fazonról, aki a harmincas évei vége felé beleőrült abba a kettősségbe, hogy a vallása bűnös dolognak titulálta a mágia létezését, ő viszont mégis rendelkezik ezzel a képességgel, ennek hatására pedig öngyilkos lett. Egyszerűen nem tudta elfogadni önmagát. - Gondolom, tartod még vele a kapcsolatot – vonom le a következtetést abból, ahogyan beszél arról az emberről és ama felvetését is észben sikerült tartanom, amikor felajánlotta, hogy menjek Írországba, ott van egy ember. Nyilván róla volt szó, hiszen Thessa nem csak az iskolában lehet ennyire zárkózott. - Oda szoktál menni a szünetek alatt? Ő változtatott vérfarkassá vagy ez hogy történt pontosan? Nem tudom, mennyire szívesen mesélne erről a lány, de meg kell próbálkoznom vele, hiszen valóban érdekel a dolog. Nem akadt még olyan ember, akivel igazán foglalkoztam volna, de Thessa ezen emberek kis rétegébe tartozott, emellett viszont igen nagy hasznomra is lehet a későbbiek folyamán. Átalakítja Justice-t vérfarkassá, csak még azt nem tudom, miként kellene megoldanom a dolgot. Lelkiismeretfurdalása lenne, ha ilyesmit tenne, magától bele se menne ebbe, az ösztöneit kell kihasználnom. - Jó neked, hogy ilyen könnyen túl tudsz lépni a múlton – mosolyodok el, nekem ez nem megy egyik pillanatról a másikra, habár nem is áll szándékomban elfelejteni ezeket a dolgokat. - Pár éves voltam, amikor elragadtak a családomtól, időm sem volt megismerni őket, néha azon kapom magam, hogy újraírom a múltamat és velük vagyok. Tényleg szeretném tudni, mi lett volna belőlem, ha nem történik meg mindez... Egy oldalam valóban szeretné megtudni a dolgokat, megismerni az érem ezen oldalát, miközben a másik hangosan tiltakozik és bosszúért kiált. Jó lenne odaállni Justice elé és elárulni számára a dolgokat, de még jobb lesz majd végignézni, ahogy ő is szenved, majd meghal. Talán ezek után átvehetem a helyét a családban, betölthetem az űrt, amit maga után hagyott és mindent megkapok, amit eddig nem foghattam a kezemben. Anyám meggyógyulna, amikor rájönne, hogy valóban az elveszett fia vagyok, apám pedig a nevére venne, majd én lennék az új reménységük. Igen, nem is kellene végeznem velük, átvehetném Justice szerepét, boldog család lehetnénk a lány nélkül is. Jobban is járnék, mintha állandóan egyedül lennék. - Nagyon hálás lennék érte. Tudod, az igazi anyámat jelenleg a Szent Mungóban ápolják, talán, ha tudnál valami papírt szerezni az állapotáról, azért nagyon hálás lennék. Mennyire súlyos, miért került be, ilyesmi... Vannak ilyen feljegyzések a Minisztériumban? Lássuk be, ez nem az ő hatáskörük, nagy eséllyel a Mungó sokkal több iratot őriz a bent ápoltakról, de próba szerencse. Megrándul a szám széle, amikor Thess a nővéremről kérdez. Nincs értelme hazugságokba bonyolódni, az előbbin is szépen elcsúsztam, valami mást kell kitalálnom. - Beszéltem – sóhajtok gondterhelten. - Nem szimpatikus, tudod? Tisztában vagyok azzal, hogy ő a nővérem, de ég és föld köztünk a különbség... Külsőre hasonlítunk, de belsőleg már egyáltalán nem –[/i][/color] csóválom meg a fejem, majd némileg könyörgő tekintettel pillantok a lányra: - Justice Simmons a neve, a Hollóhátba jár, talán ismerős is számodra a név, bűbájtanból nagyon jó, innen mindenképp hallhattál róla. Kérlek, ne áruld el neki, amit most mondtam neked, egyszerűen képtelen voltam arra, hogy megosszam vele a dolgot. Még kell egy kis idő. Az igazi családom egyik tagja sem tud arról, hogy felbukkantam, a nevelőapám pedig habozás nélkül megölne, ha megtudná, miért jöttem Angliába... Fogalma sincs arról, hogy rájöttem a viselt dolgaikra.
zene || viselet || megjegyzés ||[You must be registered and logged in to see this link.]
Elég hamar ellazulok, annak ellenére, hogy a családom a téma, és visszavedlek az alapvető jellememhez, nyugodtan válaszolok a kérdéseire. Nem akartam összezavarni, de nekem ez természetes az életemben. Úgy hiszem valaki nem attól anya vagy apa, hogy megszült egy gyereket vagy megfelelő helyre... Hanem attól, hogy felnevelte, gondoskodott róla, szerette, és viszont szerették. Hát ez nem éppen a vér szerinti szüleimre vall, így nem is hívom szülőként rájuk máskor, csak akkor fogalmazok így, ha másnak beszélek erről. Végül a sok kérdés miatt úgy érzem, könnyebb lesz, ha elmesélem neki az egész sztorit nagy vonalakban. - A vér szerinti szüleim mind a ketten muglik, de nem igen hívnám őket szülőnek. Végtelenül vallásosak, és a gyerekkori vadmágiám megjelenésére ördögűzéssel és válogatott kínzásokkal válaszoltak. Nem mintha ettől elmúlt volna. Majd hozzá akartak adni egy szent ember fiához, mert az majd megtisztítja a lelkem. Kilenc voltam. Igen, én hagytam ott őket.. - tartok egy kis hatásszünetet, hogy fel tudja fogni, vagy fel tudja dolgozni a hallottakat. Nem tudom, hogy egy aranyvérű srácnak mi fogalma lehet a mugli vallásokról, de ha figyelt mugli-ismereten, nyilván nem lesz neki tök sötét a kép. Folytatom a történetem. - A férfivel, aki a valódi apám lett, akkor találkoztam, mikor elég éhes és álmos lettem ahhoz, hogy szökésem félbeszakítva leszálljak a tenger felé tartó vonatról. Angliába akartam menni, de végül Írországban maradtam vele. Lényegében megmentette az életem, befogadott, felnevelt, és szeret, mintha a saját gyereke lennék. - a vége felé mosoly suhan át arcomon, láthatja rajtam, hogy kicsit elkalandozom, de tényleg csak egy röpke pillanatra. Egyértelmű, hogy nagyon szeretem ezt az embert, bárki is legyen, és a gondolata is melegséggel tölt el. Végül felteszi a kérdést, miért nem vontam felelősségre a vér szerinti szüleim, mire egy kicsit megvonom a vállam. - Nem igazán érdekelnek. Van családom, vannak barátaim, tanulhatok, és az lehetek, ami lenni akarok. Nem tették tönkre az életem, csak elvettek tőlem kilenc évet. Nem nyugtatna meg, ha én elvenném az ő maradék negyvenüket, mert összedöntöm a hülye hitüket, és rájuk szabadítom a tényeket. Inkább koncentrálok arra, ami jó most, és a jóra, ami jönni fog, mint a múlt rossz emlékeim tépelődjek. - őszintén válaszolok neki, nem érzem azt, hogy lenne értelme hazudnom. lehet megérti, lehet elutasítja, de az teljesen biztos, hogy nagyon más nézőpontból látjuk az életünk ezen részét. Én nem ítélném el akkor sem, ha jól tudnám, bosszút akar állni az eredeti családján. Nem akarnám lebeszélni róla, az ő döntése, neki kell viselnie a következményeit. De talán az, hogy elmondom neki az én nézőpontomat, segít árnyalni a világról alkotott képét. De ennyit az én történetemről, nem bánom, hogy visszakanyarodunk az övéhez. Keserűen elhúzom a szám, és valahol hinni akarom, hogy a szülei nem rossz emberek, valahol meg tudom jól, hogy nem hazudna, mert minek. Persze továbbra is ott motoszkál a fejemben, hogy a jelenlegi család, akivel együtt él, a gyerekkori elrablói lehetnek, de úgy érzem eléggé övön aluli lenne ezt csak úgy megkérdezni, hogy megbizonyosodjak róla. Megelégszem azzal, hogy segíthetek neki. Azon sem akadok fent, hogy vajon mik is azok a "bizonyos okok", de azért megjegyzem a dolgot. Rossz ötlet lenne ezekkel lerohanni most, főleg itt a folyosón. Talán majd egy csendes helyen, ahol privátabb a beszélgetés. - Rendben. Simmons. Utána nézek, és megszerzek mindent, amihez hozzá tudok férni. - bólintok, komolyan is gondolom, annyira, hogy Apa kapcsolatait is bevetem majd az ügy érdekében. Vannak előnyei is, ha az ember apja közvetlenül a minisztériumban dolgozott aurorként. Végül kicsit összeráncolom a homlokom, és elgondolkodva kérdezek. - Szóval a testvéred ide jár, igaz? És gondolom ő is Simmons. Abból nem lehet nagyon sok, és nyilván hasonlítotok külsőre is... Beszéltél már vele? - az elmondottak alapján szinte biztos vagyok benne, hogy előbbivel füllentett, és az utóbbi volt az igaz, miszerint tudja ki nővére, és már megtalálta. Egy cseppet sem célom, hogy kierőszakoljam belőle a választ. Nyilvánvalóan ideges. Még az is eszembe jut, hogy talán jobb lenne témát váltani, és később, valami nyugodtabb körülményben visszatérni erre, de egyelőre még ezt megkérdezem. Aztán meglátjuk mi lesz.
Amikor Thess arcán megpillantom a dühöt, némileg meglepődöm. Most meg mi baja már megint? Természetesen, nem vagyok gondolatolvasó, nem tudhatom, hogy nem nekem szól a dolog, elvégre már ide is eleve azért jöttünk ki, hogy a falba betonozzon. Mi van akkor, ha időközben ismét meggondolta magát, és úgy döntött, mégis jobb lenne a vakolat, ha én is helyet kapnék benne? Egyszóval: nem túl nyugodtan szemlélem az arcát, magamban pedig ismét felkészülök arra, hogy bármikor nekem eshet. Nem túl kellemes dolog, ha minden egyes másodpercben arra kell számolnom, hogy rámtámadnak. - De? - vonom fel kérdőn a szemöldököm, elvégre nem szoktam hozzá, hogy Thess habozni kezdene a mondat közepén. Ha valamit kimond, azt végigmondja, nem gondolja meg magát és csak ritkán szakítja meg a mondatot. Úgy látom, az előbbi dühe nem nekem szólt, ez mindenképp jó jel számomra, a holnapi napot már mindenképp megélem. - Na, várjunk, ezt most nem értem... A vérszerintiek muglik, az igazi apád pedig varázsló? Sehogy sem áll össze a fejemben a kép, miként lehet az, hogy a vérszerintiek muglik, míg az igazi varázsló? Az anyja mugli, az apja nem? Mi van most? Az már eszembe sem jut, hogy a nevelőapját tartaná az igazinak, úgy ahogy én a sajátomat. Hiába kényszerített már számtalanszor olyan dolgokra, melyeket nem akartam, attól még az apámnak tekintettem, noha hányszor nekifutottam már annak, hogy gyűlölettel gondoljak rá! Még most is úgy gondolok rá, mint egy koncra, egy megölni való valamire, de közben minduntalan ott lebeg felette az apa szó. Ettől természetesen nem érdemel kegyelmet, ahogy Justice sem, hiába a vér szerinti nővérem, hiába nem ártott nekem szándékosan, neki is meg kellett halnia. Elég volt már a jóból, most itt az ideje mindenkinek bűnhődnie. - Hogy érted, hogy elég hamar elváltak az útjaitok? - teszek fel egy másik, a témát érintő kérdést, egyelőre átsiklok afelett, hogy a lánynak nincsenek mágus felmenői, ez jelen pillanatban nem túl fontos. Egyébként sem hiszem, hogy más lenne emiatt a viszonyunk, hiszen ő az egyetlen, akivel szóba állok a Roxfortban és még jól is érzem magam a társaságában, nem fogom eldobni csak amiatt, mert nem illik a Mardekár által alkotott képbe. Egyébként is, egy varázsló nevelte fel, akkor meg miért cirkuszolnék a dolgon? Mindemellett pedig az én szüleim varázslók, mégis sokkal rosszabbak, mint a muglik. Mind a nevelő, mind a vérszerintiek nem túl pozitív példákat tettek le elém az asztalra. - Te hagytad ott őket, vagy mi történt? Fogalmam sincs, meddig nevelték a lányukat, de nagy eséllyel már évekkel ezelőtt történt ez a kis incidens, hiszen mintha valamiféle zavart láttam volna Thess arcán, amikor elkezdte mesélni a vele történteket. A farkas-kór lett volna a dolog oka, vagy már eleve nem szerettek volna gyermeket? Bármelyik is, akkor sem voltak jó emberek, hiszen nem lettek volna ennyire felelőtlenek. Egy másik ember életét elrontani az ő hülyeségeik miatt... Ostobaság. - Nem gondoltál még arra, hogy felelősségre vonod őket? - szólalok meg ismét, némileg tanácstalan arcot vágva, elvégre nálam minden arról szól, hogy fájdalmat okozzak azoknak, akik magukra hagytak, fura lenne azt hallanom, hogy a lánynak ez még csak eszébe sem jutott. Vérfarkas lett, elhagyták, talán nem ebben a sorrendben történt a dolog, de megtörtént. Erre pedig a bosszú lenne a legalkalmasabb megoldás, semmi más. Hadd szenvedjen mindenki más is, aki ezt tette vele, ne csak neki kelljen. Én bizonyára beleroppannék, ha semmit sem tehetnék annak érdekében, hogy fájdalmat okozzak azoknak, akik ezt tették velem. - Ezt gondolod? - horkanok fel mérgesen, miközben a kezem láthatóan ökölbe szorul, akaratlanul is elárulva ezzel magamról, hogy dühös vagyok a családomra. - Anyám a bűntudatba roppant bele, hogy képtelen volt gondoskodni rólam. Apám pedig nyilván egy akaratgyenge ember, aki arra sem hajlandó, hogy a saját gyermekét felkutassa, pénzt és időt nem sajnálva. A nővérem pedig... Nos, talán ő a legrosszabb mind közül, egy igazi bestia... Jól sikerült Thess terve, teljes mértékben kiment a fejemből az, hogy tovább faggassam, egyelőre ugyanis maradunk az én történetemnél, kissé félretesszük az övét. - Simmons – felelem a lány kérdését hallva, nem zavar, ha nem érez velem együtt, most pont nem erre van szükségem velük kapcsolatban. Kyle Simmons? Elég gyéren hangzik, még jó, hogy Matthews lettem, sokkal jobban passzol hozzám, habár még azt sem tudom, mi lett volna az eredeti nevem, ha eselteg abban a családban maradok. - Az újságokkal ne fáradj, az nekem mind megvan, ha gondolod, egyszer megmutathatom neked. De az aktákért hálás lennék, nekem bizonyos okokból nincs hozzáférésem az ilyesmihez. Botorság is lenne az aurorok részéről hagyni, hogy egy halálfaló gyermeke besétáljon az iratok közé és kutakodni kezdjen bennük. Nem alaptalanul él bennük a gyanú, hogy visszaélnék a lehetőséggel, apám minden bizonnyal adna számomra pár feladatot oda is.
zene || viselet || megjegyzés ||[You must be registered and logged in to see this link.]
Amikor Kyle közli velem, hogy elrabolták, kiütközik az arcomra a megdöbbenéss, majd némi düh, de az utóbbi hamar eltűnik. Nyilván az a méreg az elrablóknak szólt volna, de nincsenek itt, nem lenne sok értelme dühöngeni, vagy bármi ilyesmi. Szóval marad a döbbenet, majd abból felébredve komoly arc, és összeráncolt homlok, félredöntött fej. Majd nagyobb meglepődés, mikor visszakérdez, hogy velem mi történt. Oh, hát mondtam valamit? Igen, persze... Állapítom meg magamban, mikor visszapörgetem fejemben a beszélgetést. Látható, hogy kicsit feszültebb leszek, finoman tördellem az ujjaim, miközben válaszolok. - Ez elég bonyolult, és nem szoktam róla beszélni, de...- kezdem kicsit zavartan, de fel úton megrázom egy kicsit a fejem, és visszaváltok arra jellemre, amit Kyle jól ismer. Magabiztos, erős, olyan, amilyen lenni szokott. Az előbbi régi énem árnyéka volt egy pillanatra. - A vérszerinti szüleim muglik. Elég hamar elváltak útjaink, ha lehet ezt így fogalmazni. Az igazi apám pedig varázsló. - különös lehet, hogy az örökbefogadó apjám nevezem igazinak, és az eredetit vérszerintiként említem, de tényleg így érzek. Az eredeti szüleim nem ettek értem semmit, csak pokollá változtatták első kilenc évem, amíg olyan kezekbe nem kerültem, akik szerettek is. Fogalmam nincs, hogy Kyle hogy fog reagálni a tényre, hogy sárvérű vagyok. Csoda, hogy a Mardekárba kerültem ezzel a születéssel, ezért nem is hangoztatom, csak lenen még egy felület a szemétkedésre meg gyűlölködésre, ha eddig valaki nem talált volna. Apa erre azt mondta, hogy hiszi, hogy a háznak van szüksége rám, és nem nekem a házra. Hogy valami újat hozzak, valami mást. De az a kopott öreg fejfedő nem nagyon szokott tévedni, nyilván tudta mit csinál, mikor Mardekárt rikkantott a fejem tetejéről. Minden estre bólintok, mikor kiderül, hogy a fiúnak nincsenek téves elképzelései arról, hogy majd nagy családegyesítés lesz esetleg. Jobb ezzel a gondolattal nekiállni, és ha mégis megtörténik, csak boldog az ember, és nem szomorú, mert nem jött össze, pedig már elképzelte a kis fejében. Mondjuk sejtettem, hogy a srác reálisabb gondolkodású, minthogy tündérmeséket szüljön remek régi családjával töltött jövőjéről. De ez az elrablás dolog... Kissé megváltoztat mindent. Lehet, hogy keresték nagy erőkkel, de az elrablók nem akarták, hogy megtalálják. Az elrablók... Várjunk, de akkor kikkel él most? Csak nem?! Fejemben zajló gondolatok inkább csak homlokráncolásként jelennek meg arcomon. Mondhatni mestere vagyok az álcázásnak, már ha érzelmekről van szó, de ez nem lenne teljesen igaz. Mestere vagyok annak, hogy ne tudjam hogyan kellene kifejeznek őket, így néha nem igen lehet megkülönböztetni, hogy mikor vagyok meglepett, mikor vagyok zavarba, vagy mikor ismerek fel valamit, amit nem értek teljesen. Lehet, hogy a fiú azóta is az elrablójival él? Elég meredek lenne... Ahogy beszél nem tudom nem észrevenni az önellentmondást. Azt mondja, nem tudja ki az, majd azt mondja tudja. Elmondja, hogy gonosz egy nőszemély... Valahol zavartnak tűnik, titkol valamit, vagy csak az én agyam indult be feleslegesen, és nyomozni akarok, mikor nincs mit? Gonolkodom, de inkább meglepettnek látszom, ahogy Kyle mesél nekem. Az anyja belebetegedett a fájdalomba, a nővére nem tett semmit... Elég nyomasztó a története, még számomra is, akinek szintén meredek a története. De az enyém jóra fordult, míg Kyle esetében... Megint csak kombinálok... Végül beleegyezik, hogy segítsek neki, amit nagy előrelépésnek érzek, semmiképpen sem utasítanám el. És a kiderítésben jó vagyok. De a kérdés, ami a végére biggyeszt teljesen összezavar. Sosem gondolkodtam ilyesmin, így meghökkenve válaszolok, látni, hogy teljesen kívül esik a komfortzónámon, de akkor is mondok rá valamit. - Nem tudom... Gondolom keresném... De lehet ők is kerestek. Nem minden ügynek lehet a végére járni. És nyilván anyukád meg akart találni, mert ha nem akart volna, nem betegedett volna bele a hiányodba. Apád lehet próbálta inkább őt ápolni, vagy olyan elveszttnek tűnt az ügy, hogy rossz lett volna reménybe ringatni, mert csak még többet rontott volna az állapotán. A nővéred meg... - igazából csak el akartam terelni a szót az én meg a gyerekem dologról, és olyan jól sikerült, hogy még én is túlléptem rajta hamar. Az agyamat lekötik a rejtvények, a nyomozás nekem való, nem véletlenül mentem auror szakra. - Itt élnek a közelben, Roxmortsban? Vagy Londonban? Mi a családnevük? Szívesen megkeresek pár régi újságcikket, vagy nyilvánosságra hozott minisztériumi aktákat. Szinte biztos, hogy lesz benne szó ilyenekről, és talán pont rólad is. - persze eszembe jut, hogy lehet túl sokat kérdezek, és ebben a helyzetben együtt érzőbbnek kellene lennem, de nyilván túl későn. Jellemző rám, hogy nem tudom mit kellene csinálnom. De már mindegy, inkább megvárom, mit reagál a fiú.
Szó sincs arról, hogy a lány rosszat mondott volna, habár valóban nem szorulok védelemre, elvégre kemény életem volt, meg tudom magam védeni. Emellett pedig kissé sérti is a büszkeségem, hogy pont Thessa ajánlja fel a dolgot, hiszen mégiscsak ő a nő! Nem neki kellene megvédenie engem, hanem nekem őt. Mindenesetre, igyekszem nem a szemébe vágni és igazán nyugodtnak tűnni. Thess semmiben sem hibás, nem miatta érzem magam olyannak, amilyennek, erről csakis azok tehetnek, akik elraboltak, no meg azok, akik hagyták, hogy mindez megtörténjen. - Elraboltak – felelem Thess kérdését hallva, némileg komorabb arcot vágva mellé, mint amilyet eddig tettem. Ezek szerint őt örökbefogadták, igaz? Ami azt illeti, némileg szerencsésebb helyzet is, mint az én esetem, habár semmivel sem jobb. Ki milyen szempontból nézi a történteket, az is sokat számíthat. - Még pár éves koromban történt, nem sokra emlékszem, úgyhogy ne is kérdezd a dolgot, ez csak úgy.... kiderült, ha mondhatom ezt egyáltalán. Veled mi a helyzet? Természetesen, ha szeretné, elmesélem számára a dolgot, hiszen ez is a tervem része... Minél inkább elültetem benne a gyűlöletet az igazi családom iránt, annál jobban képes leszek a lányt a befolyásom alá vonni, ezáltal pedig megúszni az Azkabant, amelyet akkor kapnék, ha megölném Justicet. Persze, mindenképp végezni fogok vele, csak teljesen más a helyzet olyankor, ha az ember önvédelemből gyilkol, mert egy vérfarkas támadt rá a Rengetegben... Igen, ez a tervem: Justice átalakul, én követem a fák közé, egy pillanatra sem veszítem szem elől, majd ráküldöm a gyilkos átkot, amely szinte abban a pillanatban leteríti. - Egyelőre még nem tudom, csak kideríteni szeretném – sóhajtok fel, miközben igyekszem olyan arcot vágni, mint akinek valóban komoly dolog kimondania ezeket a szavakat, vagy úgy egyáltalán a családjáról mesélnie. - Kérdéseim vannak feléjük, nem hiszem, hogy annyira szeretnék a család része lenni, mint az sokan képzelik ilyen esetben. Egyszerűen csak arra vagyok kíváncsi, hogy miért? Miért hagyták, hogy ezt tegyék velem mások? Miért nem kerestek sokkal nagyobb erőkkel, mint ahogy eredetileg tették? Minden normális ember első gondolata az lenne, hogy elrohanna a helyi Mágiaügyi Minisztériumba, értesítené az illetékes szerveket a dologról, majd megpróbálná hivatalos úton jelezni a családja felé, hogy ő az, akit annak idején olyan sokáig kerestek. Nem mondom, nekem is megfordult a fejemben a dolog, felcsillant előttem a remény, hogy talán ismét alkalmam lesz igazi családban felnőni, időközben azonban meggondoltam magam. Miért tegyek nekik jót? Apám kemény kézzel nevelt fel, sok álmomat összetörte, mindenféle választási lehetőség nélkül be kellett állnom a Nagyúr hívei közé, ahol szinte naponta veszélyben van az életem, hiszen nem lehetetlen, hogy itt is megfigyelés alatt tartanak. Aki szégyent hoz a családra, megbukik, meghal. Miért tegyek hát számukra olyasmit, ami őket boldogsággal tölti el? A vér szerinti anyám folyamatosan szenved, vele már nem sok dolgom akad, most pedig a nővéremen a sor. - Kedves? - horkanok fel kissé hitetlenkedve, Thess nagy eséllyel nem tudja, miről vagy kiről is van szó, hiszen akkor nem mondana ilyen ostobaságot. Nem hibáztathatom, nagy eséllyel ezzel is csak nekem szeretne jót, én azonban tudom az igazat. - Nem, tévedsz... Tudom, ki az, de hogy kedves lenne... A saját szüleit eladná két pennyért, ha arra kényszerülne, nem hiszem, hogy bármit is jelentene számára a családi kötelék. Az elmúlt évek során pedig meg sem próbált felkutatni. Végignézte, ahogy az anyja beleroppan a fájdalomba, majd a Szent Mungóba kerül, de esze ágában sem volt segíteni rajta. Talán ennyi információ elég lesz a lánynak ahhoz, hogy ismeretlenül se kedvelje Justice nevű nővérkémet. Igen, Thess kellőképpen felhasználható a bosszúmra, ha megtalálom azt a pontot, amivel hatni tudok rá, ez pedig nála is ugyanaz, mint nálam: a család. Őt is kiszakították az igazi családjából, bár neki talán volt alkalma megismerni az igazi érzést, amikor az embernek van valakije. Nem mondom, hogy én hiányt szenvedtem volna bármiben is, de azért nem volt egy szép gyermekkorom. - Köszönöm, de már megtaláltam őket – csóválom meg a fejem. - Bár, ha mindenképp segíteni szeretnél nekem, akkor talán kezdhetnéd azzal, hogy kideríted, miért nem kutattak utánam annyi éven keresztül. Anyámat értem, de apám és a nővérem elég egészségesek, nem adhatták fel olyan könnyen a dolgot... Mit gondolsz? Ha a te gyerekeddel történne hasonló, mit tennél?
zene || viselet || megjegyzés ||[You must be registered and logged in to see this link.]
Hirtelen még hülyébbnek érzem magam, ahogy Kyle szinte a szavamba vágva kezd ellenkezni a védelem ellen. Most akkor rosszat mondtam? Lehet, hogy nem kellett volna így fogalmaznom, mert azt sugalltam vele, hogy a fiú esetleg gyenge? Nem akartam ilyesmit mondani, vagy utalni rá... Nem tetszik neki Írország sem, morrant és meglepettnek látszik. Persze azon nem csodálkozom, hogy meglepődött, hirtelen nem tudom, hogy mondtam-e neki egyáltalán, hogy ír vagyok, de a távolság maga is lehet meglepő. Nem tudom... Aztán elharapja a mondatot. Az igazi... Kicsit kíváncsian tekintek rá, de nem kérdezem meg, hogy az igazi kicsoda vagy micsoda, ha akarja, úgyis elmondja. És el is mondja. Az igazi családja. Oh... - Te is örökbe lettél fogadva? - kérdezem kicsit meglepetten, és közben észre sem veszem, hogy elmondtam, hogy én bizony igen. Ez nem éppen az az infó, amit bárki tud rólam, mehet a kupacba az ugyanilyenek közé, a sebhelyek pontos keletkezése, a vérfarkasság, blablabla. Annyi a különbség, hogy ezt csak azért nem mondtam el, mert nem kérdezte senki. De megértem, hogy ezért maradnia kell. - Megértelek. Jó, amikor tudod, hogy honnan is származol, és azt is, hogy hova tartozol valójában... - biztatóan elmosolyodom, talán sikerül belé egy kis jó érzést öntenem, de nem részletezem a saját családi hátterem. Továbbra sem tűnik fel, hogy elmondtam magamról valamit a kérdésemmel. - A nővéred pedig biztos kedves, és hamar meg fogod találni. Lehet először nem érti majd, vagy ilyesmi. Talán nem is emlékszik rád, mert túl kicsi volt, mikor elváltatok... - furán érzem magam, mert közben ott van a fejemben az is, hogy ez nem biztos, hogy egy jó ötlet. Lehet a valódi szülei nem véletlenül adták örökbe, vagy lehet bármi más is. Fogalmam nincs mi történt, csak próbálom biztatni, hátha jobb kedve lesz... Nem akarok hazudni neki, vagy ilyesmi. Az én eredeti szüleim sem éppen szülőnek valók, de én legalább tudom, hogy így van, így nem is vágyódom oda többé. Fura lehet, ha egyszer csak rájössz, hogy az eredeti szüleid nem is az eredeti szüleid, és nyilván kíváncsi is leszel, de a felkeresésük nem biztos, hogy épp a legjobb ötlet, elvégre van valami oka, hogy nem velük vagy, és valószínűleg ők döntöttek így. Eszembe sem jut, hogy Kyle elrabolt gyerek lenne, az ilyesmi nem esik meg túl gyakran, erre valószínűbben gondol az ember. - Nem hiszem, hogy lenne rá szükséged, de azért felajánlom. Ha szeretnéd, segítek kideríteni, hogy ki a nővéred. Mégis csak auror szakon vagyok, van bennem nyomozói véna. - billentem a fejem kicsit oldalra, de sejtem a választ, és nyilván nem is sértődök meg a nemleges választ. Nem mindenki vevő az ilyesmire. Van aki örül a segítségnek, van aki csak tehernek érzi, vagy arra gondol, a másik csak beleüti az orrát a dologba.
Látom Thessán a zavart, mely kiül az arcára, és tudom, hogy talán az lenne a legjobb, ha megállj-t parancsolnék magamnak, ez azonban valamiért nem megy olyan könnyen. Tökéletes eszköze lenne a Justice elleni bosszúhadjáratom részének... Természetesen, ezzel az egésszel a saját dolgom is megnehezítem, hiszen Justice vérfarkasként nagyobb fizikai erőre tenne szert az emberi alakjában is, de ezen majd ráérek akkor gondolkodni. Egyelőre az a legfontosabb, hogy Thess-t valamilyen úton-módon a nővérem ellen fordítsam. Barátok vagyunk, könnyen fog menni, sokkal könnyebben, mintha semennyire sem ismerném a lányt. - Hogy mi? Összezavartan pillantok a velem szemben álló lányra, hiszen fogalmam sincs, mit akar kihozni a dolgokból. Nem változtatna át? Jó, ez a része nem zavar, nem is ez lesz a dolga, akit pedig én szándékozok átalakítani, az nem is szorul rá a védelemre. Elvégre, csak tőlem kellene távol tartaniuk, amit én nem fogok hagyni. Egyszerűen csak nem szabad kiderülnie annak, mire is készülök tulajdonképpen. - Nem kell rám vigyázni – vágom rá gondolkodás nélkül, amikor a lány a szövegének azon részéhez ér. Meg tudom magam védeni, nincs szükségem senkire sem, még akkor sem, ha azt mondtam előzőleg. Az ember száján sok minden kicsúszik, amikor érzelgősködni kezd. - Egyelőre még nem kell féltened, remekül meg vagyok. Egészen addig, amíg apám rám nem jön a kis akciómra és nem kezd el hajtóvadászatot indítani ellenem, de én addigra már árkon-bokron túl leszek. Amikor pedig eljön az ideje, akkor vele és anyámmal is végzek, amiért elszakítottak az igazi otthonomból. Nem mintha annyira bánnám a dolgot, hiszen Justice mellett sem lett volna túl tökéletes életem, ami azt illeti. Nyilvánvalóan nem lettünk volna a világ legjobb testvérei, annyi szent. Már most ki nem állhatom. - Írországba? - horkanok fel meglepetten. Na, akkor végképp szó sem lehet a dologról. Mindenesetre, megpróbálok felettébb megindított képet vágni, mint akinek tényleg igazán jól esnek a lány szavai. Persze, Thess a barátom, én legalábbis annak tartom mindazok ellenére is, hogy olyan dologra készülök rávenni őt, ami számára talán nem lesz éppen a legkönnyebb. Manípulatív személyiség vagyok, ezt szerencsére azonban még nem sokan vették észre a környezetemben. Végül megcsóválom a fejem, pont úgy, mintha egy percet is gondolkodtam volna a lány ajánlatán: - Igazán értékelem, de nem mehetek, mert itt van az igazi... Itt elharapom a mondatot, mintha csak most kapnék észbe, hogy olyasmit mondtam ki, amit nem kellett volna. Abban a rövid, pár másodperces szünetben persze számonveszem magamban, hogy mi az, amit elmondhatok Thessnek, és abból is mennyi legyen az igazság... Nem mondom, hogy nem esne jól valakinek mesélni a dologról, de nagyon jól tudom, hogy nem mindig sül ki jó ebből az egészből. Thessa nem éppen egy pletykás emberke, ebben pedig nagy szerepe van annak, hogy sokan bolondnak tartják amiatt, ami. Justice ezzel szemben odafigyel a pletykákra, végighallgatja őket, elraktározza magában a dolgokat, majd kénye-kedve szerint alakítja az információkat. Mi lenne, ha azt hallaná vissza, hogy az iskolában van egy srác, aki azt állítja, hogy ő a nővére? Felfigyelne rám. Nem, ezt nem kockáztathatom meg. - Az igazi családom itt van Angliában – nyögöm ki végül a dolgot olyan képet vágva, mint aki tényleg véletlenül kotyogott ki egy hatalmas titkot, de ha már belekezdett, akkor végigviszi a dolgot mindenáron. - Itt kell maradnom, hogy megtaláljam őket. A nővérem itt tanul, a Roxfortban... Nevet persze nem mondok, majd azt hazudom, hogy még nem tudom, kiről is van szó tulajdonképpen. Thessának nagy eséllyel lesznek kérdései, hiszen ő is emberből van, benne is él egy kíváncsi természet, ami információra éhezik. Én pedig készséggel meg is válaszolom valamennyit.
zene || viselet || megjegyzés ||[You must be registered and logged in to see this link.]
Kérdések hada szegeződik nekem, én pedig céltáblának érzem magam hirtelen, össze vagyok zavarodva, és nem tudom mit mondjak. Túl gyorsan történik ez az egész, nem teljesen erre gondoltam, amikor ezt mondtam. Jajj! - Öhm... Hát... Nem teljesen arra gondoltam, hogy én... Úgy értem nem, sosem csináltam, de ismerek valakit, aki sok mindenhez ért, és beszélhetnénk vele, és lehet nem is kell vérfarkassá válnod, mert anélkül is szívesen vigyázna rád, meg én is nyilván, és ha ő vigyáz rád, nem eshet bajod... - meg az említett bűntudat, ami hirtelen belém mar... Én már megbékéltem magammal, hosszú évek óta vagyok az, ami, és olyan ember nevelt fel, aki remekül adott nekem erőt ahhoz, hogy átvészeljem ezt az egészet, és elfogadjam. Rajta ugyan nincsenek sebhelyek, vagy ilyesmi, de megértett engem ezzel kapcsolatban is. Biztatott, hogy válaszoljak Dumbledore levelére, fogadjam el a meghívót a Roxfortba, mert tudta, hogy szeretném követni az álmaim. Az ő karrierét sem az tette tönkre, hogy vérfarkas lett. Nekem ez már nem teher, sosem bántottam senkit... De mi van ha megtenném? Ha Kyle rosszul reagálna a kórra? Ha történne valami nemvárt és borzalmas? - Szóval ha ilyesmit akarsz, akkor jobb lenne, ha eljönnél velem haza... Mármint Írországba... Meg ha végül mégis akarnád, ő tudja hogyan kell ápolni, mert igen... Fájdalmas. - önkéntelenül nyúlok jobb vállam felé, ahol szintén sebhelyek vannak rajtam, bár Kyle ezt valószínűleg nem tudja, hiszen sosem mondtam, és nyilván nem is vetkőztem le úgy, hogy láthassa. Rengeteg heg borít, de ennek nem kell így lennie, ez a véletlen volt. Hirtelen felidézem magamban a pillanatot, ahogy felébredtem a támadás után. Nem fájt semmim, és a homályos világból előbb nem is a képek, hanem a hangok tisztultak ki. Egy kedves, de meggyötört férfihang beszélt folyamatosan, kellemesen, hangsúlyozva. Mesélt. A könyvemből, ami nálam volt... A világ furcsán közelinek tűnt, ahogy a gyertyák pislákoló kis fényének vakítása megszűnt, és kínzó reflektorok helyett meleg fénypászmák lettem. Puha ágyneműt éreztem magamon, és egy pizsamát. A mennyezetet fa gerendák tartották, a falon agancsok díszelegtek, és kandalló ropogását vettem ki. Mert ő elhallgatott a mesében... Ahogy ránéztem nyúzott arcára, beletekintettem mélykék szemébe, fájdalmat láttam, a saját fájdalmam, amit én nem éltem meg, ápolásának köszönhetően. Könnyek remegtek tekintetében, mikor összecsukta a vérfoltos könyvet, oldalra rakta, és megfogta a kezem, miközben ráhajolt. Éreztem a könnyeit a bőrömön, miközben egyetlen szót ismételgetett zokogása közben. Sajnálom... Azonnal tudtam, hogy nem először találkoztunk, és azt is, hogy végre otthon vagyok. Látszik rajtam, hogy elgondolkodom, hogy valamit felidézek magamban. Fájdalmas mosoly kerül ajkamra, amiben több szeretet lapul, mint bármikor, de csak halványan, megbújva. Visszatéved a tekintetem a fiúra, és felébreszt a gondolataimból. Megint tudom, hogy mondanom kellene valamit, de fogalmam nincsen, hogy micsodát. Így jobbnak érzem, ha hallgatok. Kyle majd válaszol.
Gondolatok százai cikáznak keresztül-kasul a fejemen, még csak észre sem veszem Thess reagálását a dolgokra, némileg megsemmisülten állok a helyem. Ezeket komolyan kimondtam? Tényleg én voltam az, aki számra vettem a saját gyengeségemet és más képébe vágtam? Nem volt titok számomra a dolog, hiszen legbelül mindig is tudtam, mennyire gyenge vagyok valójában, de ezt igyekeztem leplezni azzal, hogy mindenki előtt erősnek mutatkoztam. Szó nélkül végrehajtottam apám utasításait, bárkire is vonatkoztak azok, ez csupán az utóbbi évben változott meg, amióta ráleltem a cikkekre, melyek rólam és a másik családomról szóltak. Akkor jött elő az emberi oldalam is, és noha eleinte azt hittem, hogy Justice megölése lesz a lehető legkönnyebb feladat, mégsem volt az. Érzelmek gyúltak fel bennem, valahol mélyen, így a lány kínzása kezdett páni félelmet ébreszteni bennem. Még véletlenül sem őt sajnáltam, hiszen még mindig nem éreztem rokonomnak, magamat féltettem leginkább. Mi lesz velem, ha kitudódnak a dolgok és elkapnak? Feltéve persze, ha nem apám végez velem a dementorok előtt. Justice valóban megér ennyit? Már én sem tudom, mit tennék szívesebben, de Thessa szavai visszarántanak a valóságba. - Tessék? - hitetlenkedve pillantok rá, miközben újabb fénysugár jelenik meg előttem a lány személyében. - Valóban megtennéd? Fogalmam sincs, miért is vagyok ilyen hatással a lányra, ahogy azzal sem vagyok teljes mértékben tisztában, hogy milyen érzelmeket sikerült felébresztenem benne. Vérfarkasnak lenni nem éppen kellemes dolog, de talán nagyobb esélyem lenne végrehajtani a feladataimat. Ez azonban még mindezek mellett is kemény döntést kíván részemről, melyre még nem állok teljes mértékben készen. Elsősorban mindenképp az lenne a legjobb, ha magamban számot vetnék arról, miként is befolyásolja ez a terveimet. Apám örülne a dolognak, ez kétségtelen, én azonban már rég nem az ő kegyeit keresem, hiszen lehetetlen feladat lenne megtalálni. - Nem tudom, mit tegyek... - lemondó sóhajjal, tanácstalan mozdulattal túrok a hajamba, miközben némileg csökken a dolgok iránt érzett kezdeti lelkesedésem. - Tényleg nem. Mármint, szeretném, de ez mindkettőnk számára hatalmas súly lenne. Nem lenne bűntudatod miatta? Akármilyen hihetetlen, érdekel az is, hogy Thessa miként érezné magát a dolog után. Ha tudatosan teszi az ember, ráadásul olyasvalakivel, akivel jóban van, akkor némileg nehezebb lehet ez az egész lelkileg, az biztos. A lány már így sincs a helyzet magaslatán, teljes mértékben átfordult egyik érzelemből a másikba, méghozzá pillanatok alatt. Hihetetlen, hogy mi mindenre képes az, ha valaki megosztja velünk az őszinte gondolatait. - És miként zajlana le ez az egész? - teszek fel még egy kérdést. Érdekel a dolog, hogyne érdekelne, hiszen valóban jó lenne, de konkrét választ egyelőre még nem merek a lány számára adni. Elsősorban ott van Justice, akiről nem is tudom, miként viszonyul a varázslényekhez. Talán szóba se állna velem, ha vérfarkas lennék, ez pedig nagyban veszélyeztetne engem. Bár... Mi van akkor, ha ő alakulna azzá? Thessa – egy kis ráhatás után – mindenképp megtenné a dolgot. - Fájdalmas? Igen, ez kell Justice-nak, mérhetetlen fájdalom és egy harapás. Elsőre talán érdemes lenne Thessnél próblkoznom, de ha ő nem teszi meg, akkor magamra vállalom én is a kórságot, és amint képes vagyok irányítani a dolgot, megtámadom a lányt. Számomra nem lenne nehéz feladat, vérfarkasként bizonyára gyorsabb lennék, mint egy egyszerű halandó, aligha lenne képes elfutni előlem. Persze, ez még a távoli jövő zenéje, előtte Thessnél kell próbálkoznom. - Változtattál már át másokat? - újabb kérdés, én pedig gondolatban már a terveimet szövögetem, némileg kihasználva a lány bizonytalanságát. Szükségem van rá, hogyhogy eddig nem vettem észre? Talán be kellene avatnom a titkaimba, és akkor segítőkész lenne?
zene || viselet || megjegyzés ||[You must be registered and logged in to see this link.]
Az egész pillanat, az, hogy a fiú olyan hirtelen reagál, a sok érzelem, ami hirtelen a hangjába kerül, teljesen összezavar. Látszik rajtam, hogy szavaira, amiket mind hagyok neki egybe elmondani, egészen megváltoztatnak valamit a viselkedésemen. Eltűnik rólam az agresszív testtartás, arcomra is valami egészem más kerül. Talán csodálkozással vegyes tisztelethez lehetne hasonlítani, de a csodálkozás még mindig jobban látszik. Fejemet enyhén oldalra döntöm, figyelem úgy egészben, és hagyom, hogy pár pillanat csend telepedjen ránk. Bátor az, aki fel meri vállalni saját magát, és most ezt látom Kyle-ban. Nem viselkedett még így velem, és valahogy úgy érzem, hogy ez a valódibb önmaga. Talán ő is meglepődik majd, amiért ilyen gyorsan változott meg a magatartásom, de amit mondott, az valahol megérintett. Olyan lenni mint én, hogy meg tudja védeni magát? Ez a srác tényleg fél? Gondolatok százai cikáznak a fejemben, érthetetlen mennyiségű értelmetlen dolog, amiből szinte csak zajt hallok ki. Mit kellene tennem? Mit kellene mondanom? Hogyan fejezzem ki magam? Lehet, hogy ha túl sokat gondolkodom és maradok csendben, csak simán elsétál? Miért vagyok én ilyen szar ebben? A fenébe is! - Én... - mondanom kell valamit, vagy lehet még azt is elszúrom, amit eddig jól csináltam. Szóval csak beszélek. Azt, ami először eszembe jut. - ...Sajnálom. Teljesen igazad van. Nem kellett volna így neked esnem, nem tudom mi ütött belém... És... Ha védelemre van szükséged... Vagy biztosnágra... Egy helyre, ahol nyugodt lehetsz, akkor szólj, mert... Lehet, hogy nem szívesen tennélek olyanná, mint én vagyok, de... Ha már ilyen vagyok, lehet meg tudlak védeni azokkal, akik olyanok mint én... És... - nem hallani bennem semmit, ami hazugságra utalna, tényleg a legőszintébb énemet adom most, akadozva, bizonytalanul, mert nem vall rám az ilyen, nem tudom hogy kell csinálni. És ami bennem van, az cseppet sem a sajnálat Kyle iránt, hanem a megbánás a tetteim miatt. A védelem, az ajánlat, minden igaz. Ugyan nem tudom, hogy mi elöl menekül, hogy mi az, amit nem kért magának, de van, és nem is érdekel. Barátok vagyunk, és a barátok vigyáznak egymásra. Az előbbi dühöm mintha nem is létezett volna, és nem tudom Kyle hogy fogja ezt kezelni. Talán már feltűnt neki, hogy amúgy nem vagyok egy társasági pillangó, sokszor nem tudom mit kellene mondanom, sokszor pedig úgy mondok dolgokat, hogy nem akarok feltétlenül rosszat, csak rosszul sül el. Tényleg nem értek én ehhez. De most... Csak úgy mondtam, amit gondoltam, és talán nem sikerült nagyon elbénáznom. Remélem legalábbis... Szörnyen tétova vagyok, teszek egy fél lépést felé, mintha valami kedves gesztust szeretnék, majd megakadok a mozgásban, és inkább hagyom a dolgot. Biztosan megijesztettem, és nem akarom, hogy rosszabb legyen a helyzet...
A levegő szinte pattanásig feszül körülöttünk, Thessa bármikor robbanhat és az igazat megvallva, nem áll szándékomban ott lenni, amikor megteszi a dolgot. Csúnya világ jön rám, ha tényleg beidegeli magát, ezzel igenis tisztában vagyok. Most még megpróbálja visszafogni az indulatait, nem kárt okozni bennem, de minden bizonnyal már ebben a pillanatban ketté tudná törni a gerincem a karjának egyetlen mozdulatával, és nem sokat habozna rajta. Elvégre, mi tartaná az iskolában? Barátai nincsenek, talán én vagyok az egyetlen, akit bármikor is annak nevezett, senki más. Egy pillanat alatt, mindenféle gondolkodás nélkül le tudna lépni, bármikor. Hiszen, mindig menekült, ide sem éppen azért került, mert annyira szeretett volna emberek között lenni. - Most komolyan az a bajod, hogy tisztában vagyok azzal, mi is vagy valójában? - kissé felemelem a hangom, nem érdekel, ha bárki is meghallja a dolgot, valahogy nem fogok óvatoskodni egy gyilkolni készülő lány közelében. A félelmem legyűri az újonnan feltörő indulatom Thessa szavait hallva. A csajt megdönteni készülő? Mintha bármikor is beszéltem volna vele az érzelmeimről, mégis honnan veszi, hogy számomra Madison egy egyéjszakás kaland volt csupán, semmi több? Szerettem annak idején, nem az volt a célom, hogy ágyba vigyem és noha rövid ideig tartott a kapcsolatunk, boldog voltam vele. Mostanra kihűlt ugyan a dolog, bántott a tudat, hogy úgy faképnél hagytam pár napja, nagy eséllyel rossz érzés lehetett számára, de mit tehettem volna? - Azt hiszed, csak neked nehéz az élet? Tudod mit? Néha azt kívánom, bár én is olyan lehetnék, mint te, mert akkor legalább meg tudnám védeni magam! Hirtelen törnek felszínre az indulataim, úgy mondom ki a szavakat, hogy oda sem figyelek rájuk, egyszerűen csak ömlesztem a lányra a gondolataimat. Nem tudja, milyen nyomás alatt vagyok kénytelen élni, fogalma sincs arról, hogy az, aki az apámnak hívja magát, szinte bármelyik pillanatban, gondolkodás nélkül megölne, ha akár csak a legjelentéktelenebb dologban is nemet mondanék számára. Emellett pedig arról végképp nem lehet fogalma sem, hogy miként ragadtak ki annak idején abból a családból, ahol talán kaptam volna valamiféle szeretetet és tettek halálfalók növendékévé. Egy olyan életet kaptam, amit normális esetben gondolkodás nélkül visszautasítottam volna. - Igen, tudtam rólad, amikor elkezdtem veled levelezni, tudtam, hogy mi is vagy valójában, de komolyan úgy jött le neked ez az egész, mintha ebben a pár hónapban tanulmányoztalak volna? - elszánt tekintettel nézek a lánnyal továbbra is farkasszemet. - Mi indokom lenne veled barátkozni, ezt magyarázd már el nekem, kérlek? Mit nyerek vele, hm? Kit érdekel, hogy mi vagy, nem azért álltam veled szóba, értsd már meg! Olyan vagy, mint én, nem több és nem is kevesebb. Csak egy lány, aki olyasmivel él együtt, amit kicsit sem kért magának. Megható, de komolyan, a legmegdöbbentőbb ebben az egészben mégis az, hogy teljesen komolyan gondolom a dolgot. Céllal írtam ugyan Theresának, nem a magam kedvéből, normális esetben tőle is tartottam volna a két lépés távolságot, de időközben igazán megkedveltem. Sok bennünk a közös tényező, ő pedig emberi a történtek után is, miközben én igyekszem az maradni. Motivált ebben a pár hónapban. - Számodra tényleg indok kell mindenki részéről, aki veled barátkozik? - teszem fel a kézenfekvő kérdést. Elhiszem, hogy nehéz elhinnie a dolgot, hasonló helyzetben én is így tennék, van is némi indoka kételkednie bennem, de tényleg nem áll szándékomban kihasználni őt. Apámnak talán, ő nem is fog vele jópofizni, de nekem még csak eszembe sem jutott. - Kedvellek, ennyi az egész, de ha te többet látsz ebbe, mint amennyi valójában a dolog, akkor nyugodtan fordulj sarkon és menj el, nem foglak többé zaklatni, még csak feléd sem fogok nézni, megígérem. Ez természetesen még mindig nem magyarázza meg, miért is kezdtem el pont vele levelezni annak idején, de így talán nyerek némi időt arra, hogy kitaláljak egy hihető indokot. Ha pedig engedelmeskedik és faképnél hagy, akkor állom a szavam és nem fogom többé keresni, ezzel is vállalva a büntetést, amit apámtól fogok kapni. Ennyi áldozatot meghozok Theresáért, valóban a szívemhez nőtt, számomra egyáltalán nem elrettentőek azok a dolgok, melyeket annak tart.
zene || viselet || megjegyzés ||[You must be registered and logged in to see this link.]
Őszintén? A nyugtatgatása csak még jobban ingerel, ökölbe szorítom a kezem, de nem mozdulok. Egyértelműen látszik rajtam, hogy legszívesebben kitekerném a nyakát, de nem, nem, nem teszek semmit. Tudom, hogy hülye ötlet lenne, és nyilván megátkozna a kígyó, a héten meg már végeztem a gyengélkedőn, nem kedvelnek engem már ott. Minden esetre nem vagyok az átkok embere, ha elintézném ezt a jelenetet, azt a puszta kezemmel tenném, de nem, nem, nem... Hülye ötlet Thess, hallgasd meg... Próbálom nyugtatni magam valahogy, ami alatt néma csendben nézek rá, és nekem is kapóra jön az a pár másodperc, amit neki ígértem. Kifújom hát az orromon a levegőt, félredöntöm a fejem, és úgy figyelem minden mozdulatát, na meg hallgatom azt a bizonyos hihető magyarázatot. Madison Fisher-ről, egy Hugrás lányról, meg valami ispotályról blablál nekem, legalább van annyi esze, hogy ne hazudjon. A lányt láttam már, ismerem, és a sztorija nem hihetetlen, de hogy emiatt tudná? Kissé kételkedem. A tanárok közül nyilván senki nem mondta el neki, diákok közül szinte senki nem tudja... Persze vannak pletykák, meg Hóborc néha hangoztatja, de nyilván szegény annyira hiteles, mint a Reggeli Próféta úgy általában... Minden esetre karba fonom kezeim, és hangom olyan színtelenül szólal meg, hogy már-már ijesztő lehet az előbbi dolgok után. - Jól van, tegyük fel, hogy hiszek neked... Az ispotályban eltöltött önkéntes segítő és nyilván a csajt megdönteni vágyó időtöltésed alatt olyan rengeteg harapott vérfarkast láttál, hogy felismered őket. De valamiben akkor is tévedsz. Én ugyanis nem szenvedek ettől. Én a hozzád hasonló kontárkodó és magukat szörnyen okosnak tartó kétszínű emberektől szenvedek. Gondolom már akkor tudtál mindent, amikor elkezdtél írogatni nekem, és vagy éppen jó bulinak tűnt megismerni az ismeretlent, vagy jöttél állatokat bökdösni botokkal... - nyilván szavaim hallatán kezdhet kételkedni az alaptézisben, miszerint hiszek neki. De jobban meggondolva valahol mindegy is, hogy hiszek-e, vagy sem. Az egészen nem nagyon változtat. Nem sok szünetet hagyok, szinte azonnal folytatom is, neki szegezve további gondolataimat. Nem sok esélye van félbeszakítani szavaival, és talán ő maga is rájön, jobban teszi, ha inkább végighallgat. - Mert azt bizony nem adod be, hogy megsajnáltad szegény, szegény szerencsétlen magányos vérfarkas lányt, kinek teste nagy részét elrettentő sebek borítják, így összebarátkoztál vele, mindazért, hogy közöld, miért is nem barátkozik a hozzá hasonlókkal... Szóval ha még el is hiszem, hogy csak úgy magadtól rájöttél a titokra, amit közel senkivel nem közöltem az elmúlt nyolc évben, a kérdés még adott. Miért is jöttél ide jópofizni velem? És azt ne mondd, hogy a két szép szemem miatt, mert kiröhöglek... - testtartásom már közel sem annyira fenyegető, de még mindig nem barátságos. Elzárkózom az egész helyzettől. Valahogy eszembe juttatja, miért is nem szokásom másokkal együtt lenni, barátkozni, miegymás. Sajnos a legfőbb ok nem az, hogy esetleg majd valaki megtudja, hogy vérfarkas vagyok. Ugyan kérlek, így is megdobálnak, és ehhez elég egy másféle arc. Aki fél tőlem, az ígyis-úgyis félne. Aki cseszeget, piszkál, annak van ürügye így is, bőven. De az, hogy az ehhez hasonló remek pillanatok záporában éljem az életem, ahol sosem fogom tudni, hogy kit érdeklek én, és kit a hátamon lévő hatalmas karmolás, ki az, aki szánalomból és sajnálatból jön oda hozzám, hogy szóljon pár jó szót, és ki az, aki tényleg szeretne is segíteni... Elönt az érzés, hogy ki vagyok használva. Vagy azért, hogy ismeretterjesztő plakát legyek az "így működnek a gonosz éji lények" tanórán, vagy azért, hogy mások szar karmáján és lelkiismeret furdallásán segítsek azzal, hogy hozzám vághatnak pár kedves szót, és ettől egy csapásra jobban érzik magukat. Agyrém az egész. Igazából gondolkodom rajta, hogy meg se várjam a választ, hanem faképnél hagyjam Kyle-t, de a válasza sajnos tényleg érdekel. Mondtam, hogy megkedveltem a hülye fejét
- Nahát, ki hitte volna... - vonom fel némileg hitetlenkedve a szemöldököm Thess kijelentését hallva. Nem sok lány mondta még ezt nekem, senki sem utasított el a megjelenésem miatt, szóval nagy eséllyel csak füllent. Túl jól nézek ki ahhoz, hogy bárki visszautasítson, az önbizalmam legalábbis semmiképp sem hagyja, hogy elhiggyem az előbb hallottakat. Mindenesetre, nem firtatom tovább a dolgot, Thessnek sem lehet könnyű ezzel a kórral együtt élnie, eléggé megviselheti, ez azért néha az arcára is kiül. A magánya pedig csak hab a tortán, még egy olyan dolog, amivel kínozhatja magát. Nem mondom, hogy egyszerű lenne, de ha mások felé nyitna, akkor nem maradna folyamatosan magára. Barátkozzon olyanokkal, akik elfogadják olyannak, amilyen, és nem ítélik el rögtön. Kevés ilyen ember rohangál a világban, de talán mégis sikerrel járna. A diákok tekintetének kereszttüzében igyekszem olyan képet vágni, mintha tényleg minden a legnagyobb rendben lenne, és nem éppen Thess rángatna keresztül a sorok között. Őt nem érdeklik a többiek, oda sem figyel rájuk, nem is csoda, hiszen elég feldúltnak tűnik, a karomon való szorítása legalábbis mindenképp erről árulkodik számomra. Van benne erő, így hát nem is ellenkezem, engedelmesen követem. Nem vagyok én sem kutya erő tekintetében, nagy eséllyel le tudnám rázni magamról a lány kezét, de mégis mi értelme lenne? Csak kérdéseket vetne fel az osztályban, Thess pedig elviharozna, de előbb-utóbb mindenképp kifaggatna az előbb elejtett szavaimról. Elegem van már abból, hogy kerüljem az embereket, nem szeretnék még eggyel többet. - Leveszem, ha megnyugszol... A lány hangja betölti az egész folyosót, ahhoz azonban nem elég erős, hogy a tantermekben lévő diákok és tanárok tisztán érthessék a szavait. Két diák balhézik, a legjobb helyeken is előfordul az ilyesmi, nincs ebben semmi meglepő. Ujjaim azonban továbbra is a pálcán nyugszanak, miközben farkasszemet nézek Thessel, ezzel is jelezve felé, hogy hiába rángatott ki annyira könnyedén a teremből, hiába vagyok én az, akit jelen pillanatban is sarokba szorít, kész vagyok megvédeni magam. - Nem akarlak bántani Thessa, de a mostani állapotodat tekintve nem bánnám, ha lenne nálam valami, amivel meg tudom védeni magam. Feszülten figyelem minden lépését, úgy állunk egymással szemben, mint két dühös kutya, melyek közül az egyik bármikor a másik torkának eshet. Igyekszem megőrizni a hidegvérem, a hangom mostanra nyugodtabb, mivel tudom, hogy tombolással semmit sem érnék el, csupán a lányt haragítanám még jobban magamra, ami semmiképp sem szerencsés. A vérfarkasoknak emberként is megugrik az erejük, amit volt is alkalmam megtapasztalni és amit nem szeretnék még egyszer átélni. - Csak hallgass végig, rendben? Fél perc kevés idő egy épkézláb magyarázatra, nagyon kevés, de látom a lányon, hogy komolyan gondolja a dolgot, nekem tényleg végem, ha nem találok ki valamit nagyon gyorsan. Nem készültem fel ilyen helyzetre, nem volt annyi eszem, hogy összeüssek egy B-tervet, ha elszólnám magam. Nem szokásom ugyanis. Mindenesetre, mindent előkotrok az agyam rejtett zugaiból, emlékeket rángatok elő, olyanokat, melyeket senkinek sem állt szándékomban elmesélni. - Tudod, annak idején jártam egy lánnyal, Madison Fisher volt a neve és gyakorlaton volt az egyik ispotályban Bulgáriában – elhallgatok egy pillanatra, mivel már így is sokat mondtam el Thessnek, de nem sok időm van. Ez tényleg így van, valóban jártam Madie-vel. - Vérfarkasokat kezeltek, hozzád hasonlókat. Ismerem ezt a kórt, sok ilyen embert láttam már, felismerem, ha valaki ebben szenved. Tudod, elkísértem Madisont néha a gyakorlataira, ott leginkább harapott embereket kezeltek. Ez igaz is volt, meg nem is. Tényleg sok időt töltöttem én is azokon a helyeken, láttam is harapott farkasokat, de nem ismertem fel őket magamtól. Mondjuk, a sztori hihető, a gyakorlott szem kiszúrja a Thess-hez hasonlóan viselkedő embereket, de nekem ebben nem sok gyakorlatom volt. Csak remélni tudom, hogy Thessa visszavesz egy kicsit és megnyugszik.
zene || viselet || megjegyzés ||[You must be registered and logged in to see this link.]
Összeráncolom a homlokom arra, hogy hozzám próbál alkalmazkodni. Nem tudom, hogy mikor látta tőlem, hogy pletykás vagyok, mert ez még aztán a legelbaszottabb napjaimon sem igen érdekel. Mindenki éli az életét, úgy ahogy akarja, pont. Nekünk meg ehhez semmi közünk, meg nem is értem miért is érdekelne ez bárkit. Úgy értem, mit számít, hogy tudod-e, ki kivel jár, ki hova ment, hol fingott meg mianyám? Szörnyen értelmetlen, feleslegesen tárolt infó, meg minden fél percben változik...Végül csak a kérdésére a további fogadásokkal kapcsolatban is csak megvonom a vállam. Ez olyan jön amikor jön dolog. Nem? Csak el kell mosolyodnom a randis történet utáni felhorkanásra. Kissé mulatságos is lenne a helyzet, de minden esetre nem hagyhatom ki a lehetőséget, hogy még húzzam egy kicsit. - Még szerencse. Kicsit ciki lett volna a helyzet, amikor elutasítom. Nem vagy az esetem... - arcomon félmosoly leledzik, úgy pillatok ár a szemem sarkából, csak hogy megnézzem, hogyan reagál. Érdekes a fiú. Egyszer ilyen, egyszer olyan. Egyszer sziklaszilárdnak tűnik, máskor mintha nem lenne biztos magában. Nem igazán tudok róla semmit, csak az alapokat, hogy Durmstrangból jött át nemrég, és hetedikes, 18 éves, meg ilyenek. Érdekes, hogy csak úgy elkezdett nekem írni, bár végül is több esélye volt így, mintha odaállított volna hozzám, hogy szia legyünk barátok. És be is jött a terve, mert egész megkedveltem a búráját. De várjunk csak, honnan is tudja, hogy vérfarkas vagyok?... Kifelé menet olyan gyorsan pörögnek a fejemben a gondolatok, hogy még én is alig tudom követni magam, de arra tökéletesen jó, hogy csak még jobban felidegesítsem magam. Nagy szerencse, hogy Kyle nem ugrál és nem ellenkezik, nem lett volna nagy kedvem felemelni és úgy kicipelni vagy ilyesmi. Hallom magam mögött, hogy a tanár még utánunk szól, kérdezi, hogy minden rendben-e, de a válasz csak egy nagy dörrenés, ahogy bevágom az ajtót magunk mögött. Arrébb viszem még a srácot, hogy ha esetleg ordítani támad kedvem, ne hallja az egész osztály, bár valószínűleg a terem mágiával hangszigetelt, ahogy a legtöbb az iskolában. Nyilván nekem ez most eszembe sem jut. Eleresztem, és szerencsére ő töri meg a csendet. Csak nem azt mondja, amit kéne. Szikrázik a tekintetem, nem nehéz kikövetkeztetni, hogy ugyan még csöndben vagyok, amúgy dühöngöm odabent. Minden egy nagy hazugságnak tűnik éppen, minden szó, ami kijött Kyle száján... Szavaim kicsit talán hangosabbak, mint kellene. Kiabálok vele. - Nem úgy értetted?! Nem úgy értetted?! Komolyan ez a legjobb hazugság, amit ki tudtál találni kifelé jövet?! Adok 30 másodpercet, hogy kiagyalj valami jobbat, és most azonnal vedd el a kezed a pálcádtól, mert esküszöm, ha nem is vagyok rá képes, de megpróbállak átküldeni egy falon! - közben fenyegetően rámutatok, és teszek egy fél lépést felé, de nem megyek közelebb. Hogy miért? Félek, hogy megütném, és mindezek ellenére, nem akarom bántani... Lehet van egy tényleg jó és tényleg igaz magyarázata. Ezzel próbálom lenyugtatni magam, miközben úgy nézek rá, mint egy vadállat, aki mindjárt felzabálja. Ugrásra készen állok, ha mégis megpróbálna megátkozni, komolyan megfojtom... Ezen felül pedig tényleg megkapja a gondolkodási idejét. Várom a jobban összerakott történetét.
- Nem igazán, leginkább csak próbálok hozzád alkalmazkodni – csóválom meg a fejem továbbra is csalódott arckifejezéssel. Most komolyan, hát a nőket nem érdeklik a pletykák? Persze, Thess más, nem hasonlítható senkihez sem, de mégis, reménykedtem abban, hogy közös nevezőre jutunk még az idei év folyamán. Ott volt példának okáért az ostoba, egoista nővérem, Justice. Imádja a pletykákat, saját elmondása szerint legalábbis. Na, és persze Emilia... Ő sem kispályás ezen a téren, nem kell félteni. - És mégis, mire szeretnél még fogadni? Ha ez kell ahhoz, hogy titkok özönét zúdítsa rám, akkor én benne vagyok.. Bármilyen fogadást magamra vállalok, megvannak a magam kis trükkjei ahhoz, hogy én jöjjek ki jól belőlük. Persze, egyet-kettőt el kell veszítenem, hogy a lány ne fogjon gyanút, de számomra ez se jelent akadályt. Megtanultam már jól kijönni az ilyen és ehhez hasonló helyzetekből. Mondjuk, egyszer sem volt még dolgom vérfarkassal. - Hát persze – horkanok fel Thessa randis megjegyzését hallva. Én meg a nők, mi? Itt kerülöm a társasági életet, egyébként sem vagyok olyan fajta ember, aki randira vinné a nőket, mielőtt ágyba vágná őket. Nem vagyok romantikus alkat, inkább rögtön a tárgyra térek, minek kell ehhez még előköröket is lefutnunk? Emellett pedig itt van Aurora is, a lány, akit apám kiszemelt nekem, így mindenképp el kell felejtenem azt, hogy normális életem lehessen. A kiscsaj teljesen kiborít, alig pár napja érkezett meg, de már az idegeimre megy. - Hétvégén tanulok. Mint legtöbbszőr a szabadidőmben. Hétköznap este, hétvégén, állandóan. Órák után első utam vagy a könyvtárba, vagy a Mardekár klubhelyiségébe vezet, ott pedig előveszem az aznapi anyagot és mindet bemagolom. Éltanulónak kell maradnom, továbbvinnem apám hírnevét és átvennem a szerepét a Nagyúr mellett, ha vele történne valami. Márpedig a Sötét Nagyúr nem szereti az ostoba embereket. Természetesen, szerintem sosem fog visszatérni, de eljátszom a szerepem. Az pedig sosem árt, ha valaki jól teljesít az iskolában. Jóformán fel se fogom, milyen oltári hibát vétettem, amikor egyszer csak megérzem Theresa ujjait a karomon, a következő pillanatban pedig már ott állok, mellette. Igyekszem normális arcot vágni, mintha mindez természetes lenne, hiszen mindenki felénk fordul és minket néz. Remek, most aztán van miért aggódnom, nekem sose lehet nyugodt életem? A tanár felé megpróbálom eltátogni, hogy semmi baj, csak a lány lett rosszul, erre azonban nem sok lehetőségem adódik, hiszen Thessa már vonszol is ki a padok között, a folyosó felé tartva. Nem ellenkezem, helyette azon kattog az agyam, vajon miként kellene kivágnom magam ebből az egész hülyeségből... Az ajtó hatalmas dörrenéssel csapódik be mögöttünk, én pedig némileg értetlen képet vágva fordulok Thess felé, mintha nem tudnám, most mi a baja. Szabad kezemmel eközben a farzsebemben lévő pálcámat keresem, igazán nem lenne szerencsés enélkül nekivágni ennek az egész dolognak. Elszóltam magam, hibát vétettem, méghozzá elég nagyot, erre tessék, most meg is fogom inni a levét. Apám nem adott használati utasítást erre az esetre, semmit sem tett, hogy megvédjen mindentől. - Oké, akármit is mondtam, azt nem úgy értettem... Nem túl nagy magyarázat, de most őszintén: miként tudnám kivágni magam ebből az egész helyzetből? Nem szerencsés kettesben lennem a lánnyal, főleg nem ebben az állapotában. Van benne erő, én is meg tudnám magam védeni vele szemben, de akkor is... Nem szerettem volna átkot küldeni rá, azt azért inkább elkerülném. És ez nemcsak apám miatt van így, hanem azért is, mert tényleg kedveltem Thessát.
zene || viselet || megjegyzés ||[You must be registered and logged in to see this link.]
Kicsit megcsóválom a fejem, és rosszalló tekintetet tettetek vicces módon. Próbálkozik, mi? Persze még véletlenül sem lehet összetéveszteni ezt az arckifejezést a valódi rosszallással, szám szélén végig megbújik a cinkos mosoly. De valóban nem veszem észre, hogy átokkal kábítja el a szegény tagot, sőt, az asztalra bukásának pillanatát sem látom, csak a következményeket pár másodperc múlva, mikor Kyle felhívja rá a figyelmet. Ekkor a morgás és az írogatás következik, és végül úgy tűnik, valaki nem elégedett a nyereményével. - Titkot akartál, megkaptad. Azt hittem érdekelnek az ilyen pletyka dolgok, miután elmesélted nekem, hogyan akart kiszökni iszákos barátunk. - húzom össze a szemöldököm, de nem értetlenül, inkább elégedetlenkedésből. Azt hiszem visszafordítom a szavait magára. Végül vállat rántok, és válaszolok is a kérdésére. - Nyilván több fogadást kell megnyerj. Azt hittem egyértelmű. - közlöm nyersen, és lehet, hogy közben kicsit szándékosan nézem hülyének a fiút. Csak úgy a hecc kedvéért. Piszkálom. Minek is? Ah, bonyolult a társasági élet... Inkább ennyiben is hagyom a dolgot. Jobb is, hogy az órarendem zsúfoltságára terelődik a szó inkább. - Mi másra? A pasimra? A barátaimra? A családomra? A háziállatomra? Remélem érted a célzást... - mondom egyszerűen, nyilván nem várok választ a kérdéseimre, csak jelzem, hogy rossz emberből indul ki. Magából. Nekem nincsen mitől elvenni az időt, mert amúgy sem fordítanék sok másra. Egyedül szoktam lenne, akikkel beszélgetek, főleg az órák előtt, után, vagy alatt teszem, utóbbit, ha az óra nagyon unalmas. - Ha meg azon aggódsz, hogy mikor hívsz el randira, megsúgom, vannak hétvégéim is... - ironizálok tovább, bár valójában sokat tanulok akkor is, de nyilván lenne lehetőségem halasztani az ilyesmit, ha égetően fontos programom támadna. Csak általában nem támad. Aztán megint témánál vagyunk. A sebhelyek eltüntetése. Egyszerűen megvonom rá a vállam. Ha el akarnám volna tüntetni őket, nyilván találnék rá módot, de nincs szükségem arra, hogy ez irányítsa az életemet. Tegyük fel, hogy nagyon szeretnék én is olyan csini pofit, mint másoknak van. Mi lenne, ha kiderülne, nem lehet, mert a sebek túl mágikusak? Nagy sírás rívás. Ezt elkerülve könnyebb, ha az ember elfogadja, azt, ami ott van. Reálisabb célnak hangzik, mint életem végéig hajszolni valamit, ami még csak nem is fontos. Nem osztom meg Kyle-al a kis belső monológomat, csak érzem magamon a pillantását, miközben szándékosan nem nézek fel a füzetemből. Az ő oldala felől teljesen normálisnak nézek ki, balomon nincs sebhely, azaz ami van, azt békésen takarják a ruháim. Megáll a kezemben a toll. Mit mondott? Tényleg vérfarkast mondott? Egy másodperc alatt peregnek le a fejemben a lehetőségek. Megütöm. Feltűnő és értelmetlen, plusz mit mondok, miért csinálltam? Mert igaza van, vagy mert nem? Hülye magyarázkodásnak tűnik... Kimegyek a teremből. A vége ugyanaz... Nevetek, hogy hogy lehet olyan hülye, hogy minden szart elhisz, ami kijön a diákok száján. De ha tényleg tudja, ez sem segít sokat. Na várjunk, honnan is tudja?! Csak nem egy tipp, ami pont beletrafált, negyven másik legendás és vagy száz nem legendás állatot lehetne sorolni, ami okozhatta, és akkor az állatoknál maradtunk. Jó, karmolásnak látszik, de akár kínzás nyoma is lehetne... Késő, a automatikusan kezdek cselekedni, megragadom a felkarját, és felrántom magammal, álló helyzetbe. Ugyan lány vagyok, de nem gyenge, és még vérfarkas is, ami ad egy kis pluszt, ha ilyesmi erőkifejtést kell csinálni. Ráadásul mérges is, ami ugyan nem látszik rajtam még. Akkor is kimegyek a teremből, ha csak a letépett karját viszem magammal, de reménykedem benne, hogy hajlandó lesz inkább csak követni. Nem foglalkozom sem a cuccaimmal, sem a tanárral és diákokkal, akik bámulnak, rám szólnak. Erősen tartom a fiút, és ha az nem ellenkezik nagyon, kicipelem a folyosóra az óra közepén. Ha igen, arra is van tervem... De remélem, hogy nem azt kell csinálnom...
- Azért próbálkozik az ember, hátha... - vonom meg a vállam, miközben csibészes mosolyt villantok a lány felé, mintha tényleg csak a játék kedvéért tenném a dolgot. Hogy meglepődnének mások, ha ilyennek látnának! Senkivel szemben sem viselkedtem ennyire nyíltan, soha életemben nem mosolyodtam el mások társaságában, kivéve talán Maddie-nél. Nem, ez nem teljesen igaz, az ő esetében is maszkot öltöttem magamra, az sem az igazi énem volt. Neki csak tettem a szépet, hogy ne utáljon meg azért, aki vagyok. Thessa azonban megint más. Nála nem volt szükségem álarcra, ő nem kérdőjelezett meg semmit sem, nem próbált meg kifaggatni olyasmiről, amiről nem szerettem volna beszélni. A lány pedig legtöbbszőr ráérzett a számomra kínos dolgokra. Amikor pedig Thessa nem figyel, ellövök egy kábító-átkot Williamsre, aki egyből a füzetére bukik. Kissé feltünő jelenség , de senki sem foglalkozik vele különösebben. Megszokott, a tanár tudomást sem vesz róla, óra vége felé elmúlik a bűbáj hatása, Williams pedig csak annyit vesz észre magán, hogy kissé még mindig béna. - Azt hiszem, én nyertem – szólalok meg, amikor végre Theresa is észreveszi, hogy ez bizony veszett fejsze nyele. Jegyzetelek, miközben ő egy kitépett papírfecnire ír valamit, csak akkor hagyom abba, amikor azt felém nyújtja. Széthajtom, majd elolvasom az olyannyira ismerős írást, melyhez a nyár folyamán már volt szerencsém hozzászokni. Némileg csalódottan gyűröm össze, majd lobbantom lángra a papirost pálcám segítségével, majd kissé keserű felhanggal szólalok meg: - Most komolyan, mit kellene ahhoz tennem, hogy ennél komolyabb titkot is elárulj számomra? Apámnak csak nem írhatom azt a levelemben, hogy Theresa még soha életében nem csókolt meg senkit sem... Lényegtelen információ, nekem azonban ennél sokkal többre lesz szükségem. Ennek érdekében azonban nem faggathatom nyíltan a lányt, az azért veszélyes lenne. Mondjuk, az se veszélytelenebb, amit apámtól kapok, ha semmire sem jutok vele kapcsolatban. Félek tőle, sokkal jobban, mint bárki mástól, elvégre nagyon jól tudom, mire képes, ha nem kapja meg, amit szeretne. A Crutiatus-átkot sem félne használni velem szemben, ebben biztos vagyok. - Sok időt? - vonom fel a szemöldököm kételkedve. - Theresa, az nem sok időt vesz el. Csoda, hogy egyáltalán másra van időd. Senki sem bírna annyi órán részt venni. Ebben teljes mértékben biztos vagyok. Éltanuló vagyok ugyan, vettem fel különórákat is annak érdekében, hogy szimpatikus legyek a tanárok szemében, de amit a lány művel az hihetetlen. Mindenesetre, nem ártom bele magam a dolgaiba, ez az ő döntése, nem az enyém, de minden bizonnyal megviseli a dolog. - Miért ne tudnálak? - nevetem el magam halkan, nehogy Rennes professzor meghallja. Thess jó auror lenne, habár a jegyei nem a legfényesebbek, de a vérfarkasos dolog kis előnyt adott számára. Sohasem hátrány, ha az ember más lények fejével képes gondolkodni, emellett pedig úgy tudom, hogy a minisztérium sem veszi olyan komolyan a vérfarkasok foglalkoztatását való tiltást. Hiszen ők is tudnak dolgozni, csupán az állapotuk miatt több szabadságra van szükségük, de az is megoldható. - Nem lehet egyébként semmivel sem eltüntetni a sebeket? Elég ostoba kérdés, hiszen nyilván akkor már nem lennének ott, különben is: a vérfarkasok mágikus lények, melyek nem hétköznapi sebeket ejtenek az embereken. Theresa vágásai mágiával átitatottak, nem sok dolog létezik, melyek hasznosnak bizonyulnának. - Nincs rá semmiféle főzet? Talán Piton tudna mondani valami használható információt, neked is minden sokkal könnyebb lenne úgy... Tényleg segíteni szeretnék rajta, hiszen nagyon jól tudom, milyen a társadalom peremén élni, úgy hogy senki sem ért meg. Kitaszított voltam én is évekig apám furcsa hóbortjai miatt, hiszen senki sem barátkozik nyilvánosan egy halálfalóval. Most pedig azért vagyok az, mert nemrég számomra is kiderült, hogy nem az vagyok, akinek évekig mondtak. Olyasvalakinek éreztem magam, aki sehová sem tartozik. - Nem töprengtél még el azon, hogy olyanokkal barátkozz, akik megértenek téged? - könyökölök az asztalra, miközben a lány arcát tanulmányozom. - Más vérfarkasokkal például? Ismerek párat, be tudnálak mutatni nekik, előttük nem kellene szégyenkezned.
zene || viselet || megjegyzés ||[You must be registered and logged in to see this link.]
A pletykálkodásra csak összeráncolt homlokkal figyelem a szóban forgó személyt, remélem kibírja a dolgot, így nem is nézem Kyle-t addig. Hmm, nem tudtam, hogy éjszakázott, meg azt sem, hogy iszákos lenne. De nem is fontos, így is kibírhatja az órát, nagyot ugrott előzőleg. A titkos megyjegyzésre persze elmosolyodom, és sokat sejtetően a fiúra nézek, tekintetem egyértelműen azt akarja mondani, hogy "drága lélek, semmit nem tudsz rólam". Persze nem tudhatom, hogy ez csak közepesen igaz, mert kedves háztársam tisztában van a harapások, karmolások, és sebek mellékhatásáról, de ezen felül tényleg nem tud rólam sok mindent. Hogy honnan jöttem pontosan, kik a szüleim, milyen volt a gyerekkorom, ki is Aaron, és hogy miért vagyok ilyen, amilyen. Talán még azt sem tudja, hogy sárvérű vagyok, de lehet ha megtudná, szóba sem állna velem többé. Így is ronthat az imidzsén, hogy velem lófrál. - Ne várj nagyobb nyereményt, mert tippelgetsz. Még a végén rád fogom, hogy csalsz. - szúrok vissza az időkeretes dologra, de őszintén? Nem gondolom, hogy tényleg csalna, szóval nem is figyelek ilyesmire. Végül a jegyzetelésből fel-fel pillamtva csak megállapítom, hogy Williams szunyál. Fene. - Meh... - konstatálom a tényeket egy mordulással, de az üzlet az üzlet, következőleg én nyerek. Így lapozok egyet, letépem a papír csücskét, és arra körmölök valamit. Írásom helyenként csak mérsékelten olvasható, mert fura, függőlegesen megnyújtott betűkkel írok, de persze megszokható a stílus. Kezemmel takarom a fecnit, majd mikor készen vagyok vele, felbe hajtom, és a fiú elé csúsztatom. Ha kinyitja, és elolvassa, ennyi áll rajta. Sosem csókoltam meg senkit. Ez volt a titok, amit megosztottam vele vereségem jeléül, gondoltam érdekesnek találja majd. És még igaz is, nem vagyok az, aki hazudna. Inkább hallgatok. Ahogy az órarendemre terelődik a téma, kicsit oldalra döntöm a fejem, mint a kutyák, mikor figyelnek, érdeklődnek. Végighallgatom az egészet, amit ehhez fűz, és csak utána kezdek a válaszba. - Nem olyan vészes, mint gondolod, csak sok időt vesz el. És senkit. Talán magamat. Amúgy is, az egyetlen, akit érdekel, hogy képes vagyok-e rá, az én vagyok. Amúgy meg... - összeráncolom a homlokom, és szünetet tartok. Nem vagyok hozzászokva, hogy csinos, Griffendéles éltanulókhoz hasonlítgassanak. Nem is tudom mit kellene mondanom erre hirtelen, de aztán csak kitalálok valamit. - ...nem hiszem, hogy valaha olyan leszek, mint Hermione Granger. És soha nem is beszéltem még velük, szerintem távol állunk a barátkozástól. Csak jól esik foglalkozni valamivel. És amúgy is, el tudsz engem képzelni aurornak? A legendás lények meg már amúgy sem tehetnek több kárt az arcomban. - mondja végül, és kicsit elmosolyodik, az önironizáló viccek persze mennek neki. Nem meglepő.
- Ez Binns professzor esetében lenne lehetetlen – csóválom meg a fejem komoran, mintha citromba haraptam volna. Hálát adtam az égnek, hogy nekem nem kellett az idős kísértet óráira járnom, annyi rosszat hallottam már róla, hogy ismeretlenül sem kedveltem szerencsétlen. Mondjuk, a legtöbb emberrel így vagyok, senkit sem kedvelek, úgyhogy ez nálam nem túl kirívó eset. - Vele ellenben azonban Rennes professzor élő. Azt hiszem... Ebben azért némileg még bizonytalan vagyok, hiszen, ha valaki a tananyagba nem tud életet lehelni, akkor semmi másba sem. Jómagam is érzéketlen vagyok, de igénylem azt, hogy az órán a tanárok igyekezzenek izgalmassá tenni a dolgokat. Nem szeretem a monoton időtöltést, főleg nem méregtanon. Nem hallani mást, csupán a penna sercegését, egy-egy köhögést esetleg és Rennes prof hangját. De most komolyan, miért is áll a Roxfort a ranglista élén Európában? - Hidd el, nem fogja kibírni – csóválom a fejem egy sejtelmes mosollyal. - Még én is az alvás határát súrolom néha, pedig igazán ki tudom pihenni magam éjjelenként, nem forgolódok álmatlanul az ágyamban. Williamsről pedig azt hallottam, hogy tegnap éjfél felé Frics úgy rángatta fel a hálókörletbe. Az az idióta nem tudott megmaradni a seggén és le akart osonni a Szárnyas Vadkanba inni egyet. Arra persze már nincs esze, hogy ezt még az egyetemisták sem tehetik meg... Jó, nagyobb szabadságot élvezünk, mint az alsóévesek, de az ivás és a Roxmortsba szökés már nem tartozik ezek közé. Williams pedig híresen ostoba volt, gondolom szinte mindent azonnal beismert annak a szerencsétlen gondnoknak, amikor az faggatta, hogy mégis merre megy éjnek-évadján. - Nem hiszem, hogy lenne olyasmi, amit nem tudok rólad – jegyzem meg a lány ajánlatát hallva, de azért belemegyek az általa felkínált játékbe. Theresa nem olyan személy, akiről bármit is mondanék Justice számára, ennyire kegyetlen azért nem vagyok, egyszóval nálam a titkai teljes mértékben biztonságban vannak. Érdekes és veszélytelen is egyben, hiszen – noha vannak titkaim – azt nem fogom egyhamar kifecsegni. Majd bevágok valami kis ostoba dolgot. Mit tudom én... Például, hogy Madison Fisherrel jártam fél évig. Azon azért Tessa le fog hűlni, hiszen én és Maddie ég és föld vagyunk, egyáltalán nincs bennünk semmi közös. Igen, ez szerintem tökéletes lesz. Megfogom a felém nyújtott jobbját, ezzel is elfogadva az ajánlatot, majd Williams felé fordulva folytatom: - Akkor gondolom, nálad nincs időlimit, mert szerinted durrantottak akkorát a füle alá, hogy kétszer is meggondolja a dolgot... Adok neki tíz kerek percet. Talán addig kihúzza... A legutóbbi alkalommal öt perc múlva beadta az unalmast, de ha mégsem tenné, akkor valami egyszerű bűbájjal elkábítom. Szükségem van arra, hogy Tessa teljesen a bizalmába fogadjon, így tényleg semmitől sem riadok vissza. Williams szépen elalszik, én pedig zsebre teszem a lány egyik féltett titkát. Számomra jól jött ez az üzlet, még akkor is, ha vékony jégen sétálok, ami bármelyik pillanatban beszakadhat alattam. Senkinek sem állt szándékomban felfedni, hogy Maddie és köztem volt valami, hiszen a lány kulcs a múltamhoz, Justice kezében legalábbis mindenképp. Theresától azonban nem tartottam, volt annyira antiszociális, hogy magától egyik lánnyal sem kezdeményez beszélgetést. - Na és? - sandítok Tessa felé, miközben billegni kezdek a székemmel és kezeimet a tarkóm köré kulcsolom. - Bírod az iramot, amit a tanárok diktálnak? Múltkor véletlenül láttam az órarended, ember legyen a talpán, aki ezt képes végigcsinálni. Teljesen be van táblázva, emellett pedig különórákra is jár, mi lehet ennek az oka? Nem úgy vettem észre, mint aki jeles tanuló lenne, sosem láttam kiemelkedni egyik tantárgyból sem, noha annyira nem is ismerem teljesen. - Kit akarsz ezzel lenyűgözni? Csak ez a magyarázat jutott eszembe, elvégre, aki ilyesmit művel, az bizonyítani szeretne. Ott van például az a bizonyos Granger a Griffendélből. Bosszantóan okos, órán állandóan csak az ő hangját hallani, másnak esélye sincs megszólalni sem. Nem mintha annyira meg szeretném előzni, egyszerűen csak irritál a hangja, emellett pedig sárvérű. A Durmstrangba az ilyeneket be se engednék. - A végén még olyan leszel, mint az a Hermione Granger – nyögök fel kelletlen hanggal, azért nem szeretném, ha Tessa is így végezné. - Legalább azt ígérd meg, hogy nem haverkodsz össze Potterékkel. Akkor szerintem már át is vehetnéd a csaj helyét... Harry Potterről ugyanolyan véleménnyel voltam, mint a mardekárosok többsége. Beképzelt alaknak tartottam, akinek fontos, hogy mindig a címlapon szerepeljen, egyszerűen nem tudja megunni a dolgot. Ha egy hétig nem látja nyomtatva a nevét, akkor elvonási tünetei vannak és számtalan rosszullétet produkál. Legutóbb valami bájital párlatjának a szagától lett rosszul, el is ájult a szentem. Másnap persze már a Reggeli Próféta második oldalán szerepelt.
zene || viselet || megjegyzés ||[You must be registered and logged in to see this link.]
//
