2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Na, ne beszélj így! Soha ne lásd magad kevesebbnek, mint ami vagy! Különben, hogy várhatod el másoktól, hogy többet lássanak benned? – ez itt a kérdés ugye? Nem szabad így beszélnie magáról, mert az önbizalom a siker egyik nagyon fontos összetevője, bár önmagában nem segít, de hogyha az ember a nagy egészet nézi, akkor igenis fontos. Ha nem bízunk magukban, akkor mégis hogy várhatjuk el másoktól, hogy megbízzanak bennünk? Hogy higgyenek nekünk és kövessenek minket? Utat kell mutatni, nem szabad elgyengülni, és ezt ideje, hogy megtanulja. Semmivel nem kevesebb, csak mert a vér nem köti össze őt Sheskával és velem. – Anyáddal nagyon büszkék vagyunk rád már most is, hiába nem vagy a vérünk, ránk hasonlítasz. – néha olyan, mint én, néha pedig inkább, mint Sheska. Most is, hiszen az anyja is megszokott tántorodni mikor róla van szó, nem hisz magában annyira, amennyire én benne. Hinni kell magában, mert sokkal több, mint elképzelné. - Menj vissza a múltba és állj be a Nagyúr szolgálatába. – rántom meg a vállam mosolyogva a kérdése hallatán. Egy másik korban nőttem fel, nekem nem kellett iskolapadot koptatnom, a legjobb varázslók tanítottak magán órákon, és végül úgy döntöttem tenni akarok valami olyat, ami számít, így hát beálltam a Nagyúr szolgálatába, a karomon viseltem és viselem most is a Sötét Jegyet. Ott tanultam meg igazán, hogyan is használhatom az erőmet. – De amit most tehetsz: bízz magadban és tanulj! Na meg persze soha ne felejtsd el, hogy a mi családunk uralkodásra született. Te, Die, anyád és én. Minket nem lehet legyőzni. Olyanok vagyunk, mint szikla, kibírunk bármit. – hiába tépnek viharok, hiába múlik az idő, és feni ránk vasfogát, mi ugyanúgy, sziklaszilárdan fogunk állni. Ezt tudom én is, aki pedig elfelejti meghal. Itt az ideje annak, hogy végre rendet tegyek a sorainkban, és így is fogok cselekedni, elég volt a felesleges idő pazarlásból. - Az ilyesmi mindenkit érdekel kicsim. Ez éppolyan létszükséglet, mint az evés, az ivás, vagy éppen az alvás. – szükségünk van erre, a törődésre, hogy érezzük a vágyat, ami majd szét vet minket, mikor a másikra nézünk, vagy épp gondolunk. Ő még fiatal, bőven van még ideje megtapasztalni ezt, nem kell sietnie sehova sem. – Az érzéseid tesznek erőssé, ne hidd el másnak, ha mást állít. Ezekből meríthetsz erőt. Ha van kiért, vagy miért harcolnod, akkor már is nyert ügyed van. – sokféleképpen lehet ugyanis nyerni, és mi mindenhogyan győzni fogunk. Eljött a mi időnk, a mugliknak pedig leáldozott, így is pofátlanul sokáig ülhettek a trónunkon. - Szemelj ki valakit, akit megtörhetsz. Gyomláld ki a gazt a Roxfortban, úgyis meghalnak ott azok, akik gyengék, de minél kevesebb időt kell rájuk szánni, annál jobb. – a Roxfort sem állhat ugyanis örökké. Elbuknak előbb-utóbb, Dumbledore-ral együtt, minden tanárral együtt, és nem védhetik már meg a kis diákjaikat, akik alkalmatlanok arra, hogy az új világban élhessenek. A gyengének pusztulnia kell, hogy az erős élhessen, ez az élet egyik íratlan szabálya, csak a Roxfortban szeretik elfelejteni ezt.
Nem akarok ajakbiggyeszteni, de valahol szemrehányásnak is szántam a mondatot, még ha apa nem is vette észre, nem akarom, hogy úgy nézzen rám, mert megütnie sem kell, már a pillantásától a halálba kívánom magam, ha úgy alakul. - Tudom, hogy az. És még csak nem is az ő vére vagyok. Ezzel a babás szarral kell megelégednem... – Fűzöm bele ujjaimat a göndör barna tincsekbe, úgy nézek ki, mint egy cuki kiscsaj, ahogyan Keith is szokott hívni, Törpi. Hát ez vagyok én, Sheska álla meg olyan kemény, a járása magabiztos, összeillenek Rasmus-szal, én meg... teljesen kakukgyerek vagyok, lássuk be. Simán eladhatnának három tevéért, még akkor is megérné nekik. - Legyőzhetetlen... még az elemi mágiákat is csak halakon próbáltam ki. Egyszerűen... nem értem, hogy ti hogy lehettek ilyen erősek? Mit kéne tennem apa... hogy én is ilyen legyek? – Dacosan könyökölök az asztalra, nem tehetek róla, tombolnak a hormonok, amitől még ingerültebb vagyok, most válok nővé, mellette állandóan fáj a mellem, nőnek a csontjaim, és állandóan ütni való vágyam támad. Nem tudom levezetni a feszültséget, erre apa is rámszól, ha vagdosom magam. Kiborító. - Nem tudom, valamikor akarom, de akkor meg hülyén érzem magam, nem akarom kiadni magam, hogy ilyesmik is érdekelnek. – Rázom meg a fejemet. Valahogy attól tartottam magamat erősnek, hogy elérhetetlen vagyok, viszont apával nem is olyan rossz dolog ilyesmiről beszélni. Végülis ő is pasi, sosem csinált belőle titkot, hogy mit csinál Sheskával, nálunk ez így volt természetes, viszont hogy én egy vadidegen fiút hagyjak belenyalni a számba, vagy még többet, egyszerre undorító, és érdekes gondolat. Elnevetem magam apa szavaira, és kényszerdetten ropogtatom az ujjaimat, hát próbálkozik az ember, ha már mardekáros vagyok, akkor valami muszáj, hogy éltessen. - Egyenlőre még nincs kin, okoznám én. – Vigyorodom el, majd bugyolálni kezdem, és a táskám mélyre rejtem. A sörök végre megérkeznek, hatalmas elánnal kortyolok a sajátomba, hogy aztán törölgessem a habot a szám széléről. Apa társaságában mindig erősebbnek érzem magam, tényleg ő a falkavezér, de hát nem lehet mindig mellettem, egyedül is célt kell találnom.
- Legalább? Anyád egy nagyon különleges nő, már rég elvesztünk volna nélküle. Örvendezz, amíg őt látod!– szerencsésen alakította életünket a sors, hiszen míg én távol voltam és erőt gyűjtöttem, a felemelkedésünket segítve, addig Sheska visszakerült ide, és szemmel tudta tartani a gyerekeket, ami nagyon fontos, nem szívesen hagynám őket magukra, hiába nagyok már. Néha hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy már szinte kész felnőttek, és nem sokára már pálcát ragadva küzdenek majd az oldalamon, ahogyan elhozzuk az újvilágot minden varázslónak és boszorkánynak ezen a világon. Repül az idő, és túl gyorsan repülnek ki a családi fészekből, de sebaj, amilyen rossz ezt látni, ugyanolyan büszke is vagyok. - Ez a beszéd. Csak elhatározás kérdése minden, te legyőzhetetlen vagy, tudod-e? – ahogy Sheska, Die, és én is. Talán nem az én vérem csörgedezik az ereikben, de én neveltem őket Sheskával, olyanok lettek, amilyenek mi, a tükörképeink,mégsem teljesen, és ez így a jó. Mi legyőzhetetlenek vagyunk. Annyian próbálják megfogni ezt az érzést, magukra aggatni ezt a jelzőt, de kudarcot vallanak, mert ezt nem lehet kiérdemelni, legyőzhetetlennek születni kell, és mi azok vagyunk, ez a sorsunk, az istenek ezt az utat szánták nekünk. Mi vagyunk azok, akik fényt gyújtanak a sötétben, akik maguk köré gyűjtik az árnyakat és lángba borítják a világot. - Ezt csakis te tudhatod. A te dolgod mennyit engedsz másoknak, csak figyelj arra, hogy méltó is legyen rá az, akinek engedsz. Ne húzzanak a gyengék magukkal téged. – mennyien voltak köztünk, akik egymást pártolták, barátságra hivatkozva, holott nem más,mint a gyengeség láncolta őket össze. Féltek, és menekülni akartak, de kelepcébe kerültek, és meghaltak mind, az erőset így rántotta magával a gyenge. Ezt nem engedhetjük meg magunknak, harcolnunk kell, és kiválasztani azokat, akik méltóak a tiszteletünkre és barátságunkra. Ezt nem nekem,hanem Ari-nak kell éreznie. Annak enged, akinek csak akar, a lényeg az, hogy figyeljen oda ki érdemes erre, és ki nem. - A humorod látom nem hagyott el. – pillantok rá mosolyogva. Biztos vagyok abban, hogy tudja mire gondoltam, és mindent megfog tenni annak érdekében, hogy sikerüljön az, amire kértem. Egyedül mindenki gyenge, ebben a világban másokra kell támaszkodnunk, és így is fogunk tenni. A mi családunk erős, mint egy kőszikla, de kellenek mások is, feláldozható emberek. - Ezért vagyok itt. Hogy tanulj. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Mi az apa dolga, ha nem az, hogy egyengesse gyermeke útját és segítse az életben? Szerintem pontosan ez az, amit tennem kell, és amit tenni fogok. - Okozni szeresd, ne pedig átélni! – annak semmi értelme, én már szenvedtem eleget, és bár megerősíti az embert, úgy semmit nem ér, ha magának okozza a fájdalmat. A fájdalom arravaló, hogy másokat ösztönözzünk vele, nem pedig arra, hogy magunkon teszteljük a fájdalom érzetét. – Rejtsd el, senki sem fogja elvenni. Honnan tudhatnád, hogy nem fogod holnap használni, hm? – döntöm oldalra a fejemet mosolyogva, és pár pillanat múlva megérkezik a mézsör is, az étel még várat magára néhány percet.
- Igen, legalább anya itt volt. – Bólintok beharapva az ajkamat, annyira azért nem, hogy vér serkenjen belőle. Nem mondom ki, pedig belül tombol a dac, hogy legalább anyát nem kellett nélkülöznöm. Jó, apának biztosan megvoltak a tervei, amik a családunkat is érintik, végig azon munkálkodott, hogy fel tudjunk emelkedni, de csakis az önző kamasz munkálkodik bennem, hogy nem volt ott, amikor az erdőbe mentem volna, nem meséltettem el neki napi kudarcaimat, nem tudtam a nyakába ugrani, megöleltetni magam. Egyszerűen hiányzott, mert nagyon hosszú idő telt el, sokat változom nap mint nap, e ezekről lemarad. Ő ugyanúgy néz ki, nem mélyültek a ráncai sem, míg én legalább öt centivel magssabb vagyok, a melleim is nőttek valamennyit, és... meg sem jegyezte. Bezzeg Die biztosan elismerő pillantásokat kapott. Irigy vagyok, és kész. - Jól van papa, igyekszem. – Adom meg magam, nagyon is kiváncsi vagyok ezekre a tervekre, mert nagyon sokszor gondoltam már elszökésen. Végülis mielőtt rámtaláltak, akkor is kibírtam valahogy, mert bár a szüleimként viselkednek, megvan a saját életük, amibe én nagyon utolsó sorba férek bele, főleg, ha meglesznek a saját porontyok. Mindez pusztán bizonytalan fintorként ül ki az arcomra, apa meg nem legilimentor, hogy belémlásson. Sokáig volt távol, ha anyával beszélgetnék ilyenekről, talán még le is buknék előtte, ő tényleg ismer. - Jó, de ti felnőttek vagytok... Nekem meg kész hányinger, hogy már most a seggemet akarják taperolni. Ez nem lenne gond apa? – Pillantok csodálkozva Ragnarra. Pontosan tudom, hogy mit csinálnak anyával, nem vagyok már kisbaba, s sosem csináltak belőle titkot, mi folyik az ágyukban, főleg a kezdeti időkben, amikor még iskolába sem jártam. De azzal hogy apa nem akar vért ontani azért, mert rámnéz valaki, csak azt húzza alá, hogy neki aztán mindegy, hogy mi történik a lányával. - Szövetségesek? Hát jól van, én megpróbálhatom ezt a láncolást. Első feladat, veszek egy erős láncot. – Mosolyodom most először el, persze viccelek, valahogy úgy gondolhatja apa, hogy hatni lehessen rájuk. Nem vagyok egy csábító alkat, de ha ennyire ezt mondogatja, hogy ez bizony nem rossz dolog, meg kéne próbálnom nőt faragni magamból? Keresnem kéne egy felsős mardekáros lányt, vagy anyától kérjek tanácsot? Nyilván én is vágyom arra, hogy legyen kihez bújni, ez a folyosón smárolás akkor sem lenne az én stílusom. Teljesen fel vannak borulva a hormonjaim. Egyébként is heves a vérmérsékletem, de mostanság mindenen ingerült vagyok, a minap is hozzám szólt egy hugrabugos, pusztán azért mert megijesztett, majdnem hozzávágtám a teli bögrémet. Végül csak villámló tekintetet kapott. - Ahhha, erre nem is gondoltam. – Bólintok meglepetten, nem véletlen, hogy ő az idősebb, nekem fele annyi tapasztalatom nincsen ebben. Arra gondoltam volna, hogy a nótorius iskolakerülők között találok majd szövetségest, pedig valóban jó ötlet, hogy míg ők a tanárt, én őket figyelem. Megkapom a tőrt, és nézegetem, először azt hiszem hát, hogy ezt csak megmutatná, aztán jön az édességem, de nem, ez lesz az. Elsőre kételkednem kell, kipróbálni, amire apa majdnem odacsap, látom a pillantásán, ahogyan kicsordul a vérem. Nemlesütve teszem vissza a tőrt az asztalra, de nem tolom vissza elé, csak keresek valamit, amibe elkezdem csomagolni. - Szeretem a fájdalmat apa, de ha megtiltod... Félek, hogy el fogják kobozni. Hogyan birtokolhatnám, ha nem használhatom? – Kérdezem felpillantva a jégszínű szemekbe, a rendelés számomra is tökéletes, nagyjából azonos az izlésünk Rasmus-szal.
- Ezért van itt anyád. Ő vigyázz ránk, különben már rég halottak lennénk. – pillantok rá oldalra mosolyogva. Ezért mondja Sheska, hogy sok mindenben inkább rám hasonlít, mint rá, és most már ezt látom is. Éppolyan forrófejű és nemtörődöm tud lenni, mint én. Érzésből, ösztönből cselekedtem világéletemben én is, de megtanultam, hogy a győzelemért néha kompromisszumokat kell kötni, néha lassítani kell, nem pedig rárontani a másikra. Fejlődtem, de ha nem lenne Sheska, talán már nem is élnék, kitudja, ő az aki visszaránt a földre, aki nem hagyja, hogy a kelleténél többet kockáztassak. Ő a logika, én az erő, ezért vagyunk ilyen jó páros mi ketten. - Csak ne ölesd meg magad! – azt nagyon könnyű sajnos elérni ebben a csúnya és gyors világban, amiben mindannyian élünk. Egy hatalmas káosz az egész, mi pedig még inkább azzá tesszük majd, mert akármi is uralkodik a Földön, a lényeg az, hogy ne kelljen többet bujkálnunk. - Valóban nincs. – adok igazat neki. Nem tette meg azt, amit kértem, de… - De még semmi sincsen veszve. Először magadnak felelj meg, csak aztán nekem, megértetted? – a lányom, biztos vagyok abban ,hogy büszke leszek rá, de addig nem tudom se én ,se ő saját magának hasznát venni, amíg nincs tisztában magával. Feleljen először meg a saját elvárásainak, és ha ez megvolt, akkor már foglalkozhat az enyémekkel, mert amíg kétségek és kérdések gyötrik a lelkét, addig nem tud arra koncentrálni amire kell. A sorsára, a sorsunkra. Legyőzhetetlenek vagyunk, erre felteszem emlékszik még. Azonban, hogy ez ne csak egy szó legyen, tenni is kell érte. - Undorító? Anyáddal ennél messzebb is megyünk... hogy lenne egy vadabb csókváltás undorító? – nézek rá kíváncsian, de vidáman. Ha ezt undorítónak találja, hát mi lesz később? – Nem kell, hogy menjen a szervezés, arra itt van anyád és én. Erősnek kell lenned, és egyedül lehetsz bármilyen erős, végtelenül sebezhető vagy. Még egy nyúlból is lehet oroszlánt nevelni. Láss bennük mélyebbre, áss le a szívükig, tudd meg mit akarnak, mire vágynak… és akiben ott van a lehetőség, azt kapd el, láncold magadhoz, tedd szövetségeseddé! Csak úgy mehetünk háborúba, ha megbízunk abban, aki a hátunkat fedezi! – ha nincs bizalom, hát semmink nincsen, ezt vallom, és ezt kell vallja ő is, máskülönben az életben maradás roppant nehéz lesz. Ma még talán azt gondolja, hogy mindaz, amit a többi korabeli tesz, undorító, de sejtem én azt, hogy vágyik erre, ki ne vágyna, és ki hibáztatná őt ezért? Azonban csak olyannal legyen, aki méltó is rá. - Vagy, akik imádják. Az ember mindig több, mint amit mutat magából, ezt jól jegyezd meg! – mindenkiben több van, még abban is aki azt hiszi, hogy ez nem így van. A felszín csak a látszat, számít persze, de a leginkább az a fontos, hogy mi van odabent. - Tudom. – mosolygok rá. Na igen, erre már én is szemet vetettem régen, de a szüleim úgy gondolták, hogy nem szolgáltam meg rá, így hát elzárták, azt hitték, hogy nem tudom megszerezni. Bolondok… szerencséjük, hogy nem a házban volt, különben meghaltak volna mindketten. Soha nem értették meg, hogy több vagyok, mint ők. Nekem céljaim és terveim vannak, ők pedig csak élnek napról napra. - Ezt még egyszer ne merészeld, megértetted? – nem fogok rá a karjáara, hagyom, hogy megvágja magát, még egyszer utoljára, de láthatja a tekintetemből, hogy korántsem viccelek. – Ez a penge, akárcsak mindegyik más arra szolgál, hogy az ellenség vérét ontsad vele ,nem pedig a sajátodat! – ha a szenvedésre vágyik, hát éljen, annál nagyobb szenvedés nem létezik. – Nem, ez a tied. Feltéve, ha megfogadod amit mondtam. – tolom vissza hozzá mosolyogva, és amint kiér a pincér, máris rendelek. Mézsört, és bármit, ami drága és tele van hússal. A pénz… azzal soha nem voltak gondok.
- Tudoom, csak annyira nem bírok már várni. – Kapaszkodom bele, miközben az ivó felé lépdelünk. Pontosan ismer már, sosem a türelmemről voltam híres, talán pont ezért nem vagyok igazán alkalmas arra, hogy irányítsak, hiszen inkább tűzből, szenvedélyből tenném, mintsem józan megfontolásból. Talán elmúlik, kinövöm, addig viszont marad az őrlödöm, hogy hogyan is kéne máshogyan tennem, és hogy miért lógok ki mindenhonnan, még a saját házamból is. Tényleg az lenne már a tuti, ha családostul el tudnék valahova húzni, ide nem sok minden köt, amit megtanulhatok, azt apáéktól is el tudom majd sajátítani. - Jól van apa, megülök a seggemen, becs’szó. – Bólogatok, sötét fürjeim csak úgy lobognak, mintha holmi szélgép fújná őket. Igyekszem visszaszorítani ragadozóvicsoromat, mert ha apával vagyok, akkor nehezen fojtom vissza magam, jó vele, nem kell játszanom az engedelmes kisdiákot, most viszont mégis ő int türelemre. Nehéz ez így, cseberből vederbe. Nem feltétlenül enni jöttem le a faluba, hanem azért, hogy találkozzam apával, de miért is ne köthessük össze a kettőt? Korántsem érzem még magam igazán tapasztaltnak, mégis, ha ő azt mondja, hogy eljön majd az ideje, nem tehetek más: várok. Szembesít a hazugságommal, amin akár fel is háborodhatnék, ha tudja, miért kérdezi meg? Úgyis nyilvánvaló, hogy próbálom szépíteni a dolgot, de ha anya úgyis elmondta, akkor nincs mit. - Én csak... sajnálom, hogy nem tudtam megfelelni annak, amit kértél. Nincs mentségem. – Enyhe pír jelenik meg a járomcsontomon, ahogyan lehajtom a fejem, büntetésre számítok. Ehelyett tovább tanácsokkal lát el. Csoda, hogy imádom, és állandóan vele akarok lenni? Most is legszívesebben a nyakába ugranék, csak már itt az épületben olyan furcsán jönne ki. Tudom, hogy nem én vagyok az igazi örökös, mégis annyit dédelget, hogy úgy vélem, már csak miatta nem érdemes fiúkkal foglalkozom, úgysem találnék hozzá foghatót. - Nekem nem olyan jó a beszélőkém, mint nektek. Ha megszólalok, kígyók-békák ugranak ki az ajkaim közül, nem való nekem ez a... szervezősdi. Nem vagyok erős, tudom, de a többi... szánalmas apa. Nincsenek terveik, csak minden folyosón megy a smárolás... ez olyan undorító... – Jó, van bennem némi féltékenység is, nekem nincsen senkim, de nem is nagyon tudnék elképzelni senkit, viszont ilyenelkel barátkozzak? Hogyan lehetne elképzelni őket apa seregében? Nyálas kis vesztesek, szó szerint. - Tehát akkor ücsörögjem végig az uncsi órákat, és gyűjtögessem azokat, akik hasonlóan unják? – Kérdezek vissza bólintva, és már alig várom, hogy ott is tartsunk, hogy gyakorlatban is ki tudjam próbálni magam. Nem arról van szó, hogy ölni vágyom, pusztán arra, hogy komolyan vegyenek, és pöttöm mardekáros kislányként, akinek ráadásul még ilyen babaarca is van, jelenleg esélytelen. Megtaláljuk az ivót, ahol tényleg nem kötnek bele, hogy mit keresek bent, ráadásul egy sötét alakkal, itt valóban a pénz az úr, na meg a kapcsolatok. Kedvemre való hely, de nem merek ide másokat is hozni, amíg apa nem engedi. Leülök mellé, és az asztalra könyökölve várom, hogy mit is kapok, szó szerint eltátom a számat, nem... ez nem lehet, biztos, hogy csak megmutatja, a valódi ajándék valami stóla vagy ilyesmi lesz, nem érek én ennyit... - Egyszerűen gyönyörű... – Húzom fel a pulcsimat a karomnál, és az alkaromhoz érintem a pengét, gyorsan kicsordul a vér, élvezettel csillog a szemem, ahogyan nézem, anyától biztosan nagy szidást kapok, sosem állhatta, ha vagdostam magam, apa remélem nem ilyen vaskalapos. Vigyorogva hallhatom a történetét, élek-halok az ilyen legendákért. Végül megsimogatom a markolatát, és visszatolom apa elé, hogy el tudja tenni, majd várom az igazi ajándékot. Gyorsan helyreigazítom a ruhámat, mert felénk tart egy pincér. Apára bízom, hogy mit rendel nekem.
- Azt nem kétlem. – nevetek fel halkan. – De a tudás hatalom, igaz? És emlékezz csak mit meséltem neked a hatalomról! Ha túl sokat tudsz az könnyen a veszted okozhatja! Ne akard túl hamar a bajba sodorni magadat, mert olyan mély verembe eshetsz, ahonnét nem lehet kihúzni már. Mindennek eljön az ideje. Biztosíthatlak, hogy nincs már messze a nap, amire úgy vágysz. – a nap, mikor a tervekre fény derül, mikor a nevek összeállnak, és mikor célba érünk. A vihar, nem csendesül el, sőt, csak még inkább tombol, fekete felhők gyülekeznek felettünk, és a bolondok ezt nem akarják meglátni. Azt hiszik gyengébbek lettünk, de valójában az igazság az, hogy a Nagyúr halála többet segített rajtunk, mintsem ártott volna. - Remek, én is farkaséhes vagyok. – sok dolgot kell tennem, így hát sok más dologra nem kerül sor, az étkezések is ilyenek, mindig elcsúszom velük, éppen ezért értékelem az olyan nyugodtabb időszakokat az életemben, mint például a mostani. Még majd muszáj lesz összefutnom a fiammal is, kíváncsi vagyok, látni akarom hogy vannak, milyenek. Tévedés, mikor azt mondják, hogy nem lehet valakit első láttásra megítélni. Meglehet, csak nyitott szemmel kell járni a világban. Az igazi erő körülöleli az embert, és ezt nem lehet megszerezni, születni kell ezzel az erővel. - Anyád mást mondott. Fura, nem? – pillantok le rá oldalra mosolyogva. Sheska elmondta amit tudott, így már én is tisztában vagyok egy-két dologgal. – Ugye tudod, hogy egyedül gyengébb vagy? Én is az vagyok, de itt vagytok nekem ti, az anyátok, és azok az emberek, akik mellettünk harcolnak. – én soha nem voltam diák, nem igazán tudom beleképzelni magamat a helyzetébe, de megpróbálom. Azonban tudom azt, hogy a kapcsolatok építése és ápolása nagyon is fontos, mert egyedül az ember bukásra van ítélve, mondjon bárki bármit is. Együtt erősebbek vagyunk ez tény, de ehhez nem csak a pálcánk kell, hanem a szívünk is. – Ne félj, ezt nem is ott kell megtanulnod. Én sem iskolában tanultam. – nekem szerencsém volt, erős és neves varázslók tanítottak ki, a legjobbaktól tanulhattam, akik nem féltek szabadjára engedni az erejüket, megmutatni a mágia igazi arcát. A Roxfortban félnek ettől, ezt már tudom. A sötét mágia egy olyan dolog ott, amire odafigyelnek, mintha valami vírus lenne. Pedig nem az, a sötét mágia az, amire minden építkezik. Az erő, amit elfojtunk magunkban, és az erő, amit mindannyian megakarunk ismerni. – Hogy merre jártam? Sok helyen voltam, erőt gyűjtöttem, és felkészültem, hogy visszatérhessek. – hozzájuk. És minden varázslóhoz illetve boszorkányhoz, akinek ott fénylik a szívében a remény. Őseink akarata, hogy egy nap szabadok lesz mindannyian. És ez a nap már közel van. – Mindjárt meglátod. – mosolygok rá, és pont ekkor érünk el a célunkhoz. Nem egy neves fogadó, de megteszi, kiszolgálják az embert, és nem kíváncsiskodnak. Kinyitom az ajtót, és előre engedem Ari-t, majd amint helyet foglaltunk, illetve rendeltünk, elő is húzom a köpeny alól a pengét. – Mit szólsz ehhez? – nyújtom át neki a fegyvert. Nem varázstárgyról van szó, bár… akár így is nevezhetnénk. Egy kés, természetesen tökéletesen megmunkálva, drágakövekkel díszítve, a markolatát szimbólumok díszítik, pont ugyanazok, mint amiket én tetováltattam magamra. – A családom öröksége. Ez a penge talán idősebb, mint mi varázslók. Sok embert öltek már meg vele, a legenda szerint elszívod annak az erejét, akinek a vérében megmártod. – én ezt soha nem próbáltam ki, a szüleim tettek róla, hogy ne jussak hozzá, de megszereztem, hiába a nagy védelem.
Talán ez a megváltás. Egy évig volt távol, ez idő alatt még inkább vissza kellett fognom magam, mint előtte, gyötrelmes egy időszak volt. És miért? Mert ha bármi történik, akkor még csak el sem menekülhetek a roxfortból, mert nincsen hova, ezt még anya is tudja. Míg az első négy évem közepesen telt, mert itt volt a közelben, addig ez valami pokoli volt, a felgyűlt feszültséget ha nem is sikerül egyetlen sikolyba sürítenem, de valamennyit igen. Tudom, hogy Die sokkal inkább az, aki a papa szemében a harcos férfi, aki majd örökül viheti tovább a nevet, vagy legalábbis az eszmét, míg nekem lehet, hogy csak az van szánva, hogy gyereket szüljek, és hát őszintén szólva nem sok kedvem van hozzá. Anya is olyan erős tud lenni, viszont apa mégis hátrahagyta őt. Tudom, hogy csak azért, hogy vigyázzon ránk, de egy nő mindig másodlagos, pótolható. Én valahogy nem akarok ilyen mellőzött lenni. - Mindegyik érdekel. – Nem teszem hozzá, hogy mindben szerepelni is akarok. Nem mondom, hogy uralkodásra születtem, de lássuk be, a nőknek sokszor erősebb az akarata, az állóképessége, ami a lelkieket illeti. Tudom, hogy sosem fogadnak majd el úgy, mint egy férfit, de megtanulhatom őket is manipulálni. Valahogyan. Ahogy eddig körbenéztem, a legtöbb lány nem megfélemlít, sokkal inkább gesztusokat használ, csábít, ez valahogy nekem nem megy. Meglenne hozzá a külsőm, bár még igen alacsony vagyok, az arcom babaszerűen csinos, csak ahhoz nincsen kedvem, hogy levetkőztessenek a szemükkel, az egyszerűen undorít. - Tudnék enni. – Bólogatok vidoran, és belékarolva lépek mellé. Ha valaki furcsálkodva nézne ránk a korkülönbség miatt, vagyok annyira jó kedvemben, hogy felrúgom. Sokkal jobb lesz, valami meleg étel, és egy vajsörös korsó mellett beszélgetni, mint itt fagyni szét a hidegben, amitől az arcom érdekes piros színt öltött, még az az orrom is fázik, kesztyűt pedig nem hoztam magammal. De nem, egy harcos bírja a hideget, így nem vacogok, úgy teszek, mintha észbontó dolog lenne a fagyban nézelődni. Legközelebb még alsó szoknyát sem veszek! - Nagyszerű. – Hazudom, mert nem akarok panaszkodni. A saját szegénységi bizonyítványom, hogy nem azt tettem, amire kért. Kapcsolatépítést várt volna tőlem, míg én nyafogok, vagy fenyegetezöm, csoda, hogy még azt a tetves bált is ki kellett hagynom? Holnap kezdődik, és senki nem hívott el. Dehogy csoda, teljesen logikus, mindenkinek vannak eszményibb lányok az életében, akik nem akarják levágni a golyóikat egy rozsdás bökővel. – Nem igazán jut időnk barátkozni, annyi mindent tanulunk, viszont... semmi igazán olyan, ami téged érdekelne. – A sötét mágiákra célzok, egyszerűen vérszegényen neveli ki a Roxfort a leendő gonosz varázslókat. – És merre jártál papa...? Hoztál... ajándékot? – Kérdem félénk pillantással. Ez nem változott. Valahogy mindig elhalmozott, én meg vagyok annyira önző, hogy nem engedtem elfelejteni ezt a hagyományt.
Én soha nem jártam a Roxfortba, de még csak iskolába sem. A családom gazdag volt és jó nevű, a legnagyobb varázslókat kérték fel, hogy külön órákon tanítsanak engem, és ennek meg is lett a maga haszna, bár egy idő után már nem jöttek, mert nem volt mit tanítaniuk, és mert látták azt, amit a szüleim nem tudtak észrevenni: hogy döntöttem melyik oldalt választom. Én azok mellé szegődtem, akik egy olyan világot akartak elhozni, amelyben szívesen éltem volna, a szüleim kitagadtak, elfelejtettek, alighanem meghaltam a számukra, de nem érdekelnek. Én sokkal nagyobb dolgokra vagyok hívatott, mint ők. Teljesülni fog az álmunk, ebben biztos vagyok. Mosolyogva szorítom magamhoz, mikor a nyakamba ugrik. Sajnos még nincs vége, de nem félek attól, hogy itt bárkinek is eljárna a szája, kevesen vannak most itt, és a diákoknak is minden bizonnyal van jobb dolga, mint azt találgatni, hogy ki lehetek. Ennyi kockázatot bőven megér az, hogy idejöttem. Hiányzott a családom, Sheska éppúgy, mint a gyerekek. Talán nem a véremből valóak, talán nem én nemzettem őket, de mellettem nőttek fel, mi tanítottuk meg őket Sheskával mindenre, amit tudnak. Mi voltunk mellettük mikor a szüleik elhagyták őket, és ez messze többet számít, mint a vér. Túlértékelik a származást. Az számít ahová tartasz, nem az honnan jöttél. - Nagyon sok tervem van, egyik nagyobb, mint a másik, néhányban még te is ott szerepelsz. De ez még odébb van. – mosolygok rá. Fel kell nőnie ahhoz, hogy csatába indulhasson. Még csak gyerek, én pedig nem fogom feláldozni őt, akármennyire is vágyjon arra, hogy harcoljon. Bíztató az, ha erre készül, azonban aggasztó az, hogy túl nagy hévvel vágyja a harcot, mert így csak bajba fogja magát keverni. Még nem elég erős, még nem érte el a határait, még nem nőtt fel, nem szerzett elég tapasztalatot… és a háborúkat ezzel vívják sokszor. A tudás hatalom, a tapasztalat pedig csak hab a tortán. - Éhes vagy? – pillantok rá menet közben, és ha igennel válaszol, akkor máris arra veszem az irányt, amerre ételt találhatunk. – Mesélj nekem, milyen érzés diáknak lenni? Vannak barátaid? – én soha nem voltam diák, így hát alapvetően érdekel, hogy milyen lehet ott, és persze azt is tudni akarom, hogy neki milyen a kapcsolata a többiekkel. Nem szabad elmarni magát másoktól, nem árt az, ha az ember számíthat valakire, éppen ezért én inkább azt szorgalmazom, hogy találjon magán valaki olyat, akivel a nézeteik egyeznek, akit én sem akarnék egyből megölni. Fiatal még…ilyenkor kell mindent megalapozni.
Az iskolában katasztrófálisan érzem magam, unom az egészet. Ha nem volna ott anya, már régen feladtam volna az egészet, és apa után megyek. Na jó, Die sem árt, hogy ott van, de ő nagyjából nem is foglalkozik velem, megvan a maga élete. Sheska viszont nővér, és jóbarát egyben, olyan valaki, aki képes megérteni a vívódásaimat. Nem vagyok még felnőtt, sokszor nem is tudom, hogy ki vagyok én, mire vagyok hivatott, és azzal, hogy évek óta titkolni kell a valódi szándékunkat, nem kis terhet róttak a nyakamba. Egy felnőtt sokkal jobban tudja mindezt kezelni, mint egy lázadó tini. Nem véletlen, hogy anyát nyaggatom mindig valami butasággal, és ha kihágáson kapnak, akkor mindig próbál kimenteni. A tanári kar tudja, hogy ő az anyám, vagy legalábbis úgy nevel, csak azt nem, hogy Rasmussal van együtt. Azt sem tudták róla, hogy elkerülte az Azkabant, olyan jól álcázta magát, na meg persze Connor nem köpte be annak idején. Na nem mondom, hogy szívjóságból tette, de valamiért mégis mellettünk állt, viszont ahogy nézem, ő már nem azt a vonalat követi, mint mi. Érdekes lesz, ha majd mégis egymás ellen fordulnak egyszer. Többen is akartak csatlakozni hozzám, amikor a Roxmortsi falunapon sétálni indultam, szó szerint kikeltem magamból. Ha azt mondom, hogy nem, nincsen az a pénz, hogy nekem ellent mondhassanak. Az apámmal találkozom, nyilván ezt nem mondtam senkinek, de nem is hagytam, hogy bárki is erősködjön. Vagyok annyira kemény jellem, hogy még átkot is kaptak volna a képükbe, nem értem, hogy miért hiszik még hat év után is, hogy csak mert lány vagyok, imádok barátkozni... Miután nézelődtem, ekkor fedezem fel csak őt. Közelebb lépünk, elmormolok egy bizonytalan üdvözlést, nem akarom őt leleplezni. És meghallom a számomra üdvözítő szavakat. Ezek szerint többé nem kell lepleznünk a kilétünket? Vége van? Magához von ugyan, de nincs is rá szükség, már az első szótag alapján ugrok a nyakába. - Apaaaaa! – Hiába hogy nem a vér szerinti, mégis ebben a hat-hét évben többet kaptam tőle, mint valaki egész életében. Bíztatást, fegyelmet, családot. Nyomok egy nagy puszit szőrös arcára, de nem érdekel, így szoktam meg, így a világom közepe. Kedvelem én anyát, mert tud tyúkanyó lenni sötét kis közösségünkben, na de mégiscsak apa a családfő, ő testesíti meg azt, amiért élünk nap mint nap. Végre csak sikerül őt elengedni, de maradok belékarolva. - Van valami terved? – Már a mai nappal, nem a világmegváltással kapcsolatban. Beülünk valahova, vett ki szobát, vagy most mi lesz?
Sok minden történt a múltban, amiből okolnunk érdemes, hiszen köztudott, hogy szereti magát ismételni a történelem, én viszont ezt nem akarom neki hagyni. A Nagyúr kétségkívül erős varázsló volt, egy ideig még fel is néztem rá, a célok amiért küzdött, amiért én is küzdtem vele együtt…aztán az én bizalmam is megrendült felé. Hűséges maradtam, mert hittem a szabadságban, de a vezetőnket már korántsem ez, hanem a hatalom irányította, mindent magának akart, paranoiás lett, és végül saját maga rohant a vesztébe. Egy csecsemőt akart megölni egy bolond szavai miatt… pedig az a gyerek sem különleges, nem több, mint én, vagy más varázsló. És ebben a szellemben neveltem a gyerekeket is. Nem vagyunk többek, mint mások, ugyanolyan erősnek születünk mindannyian, épp csak az választ el minket, amit teszünk és amit tenni akarunk. Az árulók gyávák, félnek harcolni, az erejük rejtett még saját maguk előtt is, én viszont kifogok hozni mindent azokból, akik követnek, megmutatjuk mit jelent az igazi hatalom,lángba borítjuk a világot, a muglik vérével festjük vörösre az utcákat. De előbb…előbb itt kell győzni, a varázslók között, mert a muglik önmagukban csekély veszélyt jelentenek, de azok a bolond és hitevesztett varázslók, akik mellettük állnak…ők már okozhatnak gondot, és ezt nem engedhetjük meg magunknak. Túl régóta vár már ránk a jogos helyünk a világban, és mi túl régóta várunk arra, hogy ráülhessünk. Itt az ideje, hogy kezünkbe vegyük a sorsunkat. Azonban nem vagyunk elegek mi, felnőttek, a fiatalokat is bekell vezetnünk ebbe a világba, hogy tudják, nem kell félniük attól, ami jön, részt vehetnek benne, amint készen állnak. Ők a jövő, nekik fog szólni az örökségünk, ők őrzik, majd adják tovább saját gyermekeiknek. Valahol mindig el kell kezdődnie az útnak, és bár előbb-utóbb vége szakad, de inkább járjuk rövid ideig, mintsem a közelébe se jussunk egy örökkévalóságon át. Megtudjuk valósítani a céljainkat, és meg is fogjuk, ebben biztos vagyok. Mosolyogva fordulok a hang forrása felé, és még inkább kiszélesedik ez a mosoly, mikor találkozik a tekintetünk? – Szia papa? Ezt érdemlem ilyen hosszú idő után? – most rajtam a sor, hogy kérdőn nézek rá, ahogyan teszek felé néhány lépést. – Gyere ide, ölelj meg kölyök! – még a mondat befejezése előtt magamhoz vonom őt. Egy éven keresztül kellett távol lennem a családomtól, bujkálnom, erőt gyűjteni a sötétben és felkészülni az elkövetkezendőkre… itt az ideje, hogy újra együtt legyek velük.
Az iskolába hatodik éve járok, s már gyermekként felismertem, hogy nem szabad türelmetlennek lenni, ha apa terveiről van szó. Ücsöröghetek én az iskolapadban, és tanulhatom a kötőbűbájt meg társait, sokkal hatékonyabb tudok majd lenni, ha ott tartunk, hogy elegendő hatalmunk lesz, hogy átvegyük itt az uralmat. Nem kérdezek, nem az a dolgom. Azt sem tudom, hogy miért kellett ilyen távol lennie, anyával naponta láttuk egymást. Így nevezem őket, holott nem az igazi szüleim, és tisztában vagyok vele, hogy ha majd odajutnak, hogy lesz vér szerinti porontyuk, a háttérbe fogok szorulni. Die esetét nem tudom, de még lány is vagyok, valahogy van egy olyan érzésem, hogy egy apa-szerű harcosnak csak az számít igazán, aki férfinak születik. Sosem értettem igazán az ilyen megkülönböztetéseket, nem tehetek róla, hogy nőnek születtem. Nőnek? Ahogyan a többség kezel, igazából kislánynak, pedig Rasmushoz nagyon húz a szívem, úgy vélem, ha édes lányaként születek, akkor sem lehettem volna hasonlóbb. Külsőben teljesen más vagyok, de ez sosem tántotított el, hogy felnézzek rájuk, s elfogadjam, amit ők gondolnak. Anyával volt ugyan pár csörtém, de semmi olyan nem akadt, amit nem tudott volna egy csúnya nézéssel, vagy akár egy taslival megoldani. Még csak azt sem mondhatom, hogy nem vált a javamra. Ha szükséges, akár a fegyveres harcot is képes lennék megtanulni, eddig alig volt rá szükség, s nem tudom, hogy apa nem inkább valami sötét boszorkánynak szán engem. Remélem nem valami csábítós olcsó kurvának, mert az nagyon nem az én világom. De hátha egyszer kiderül, hogy milyen szerepet szánt nekem ebben az egész játszmában. Nem vagyok csúnya, az biztos, de néha olyan pofákat tudok vágni, hogy még apát is röhögésre sarkallom vele. Hát ez van. „Jókislányként” a mardekáros egyenruhámban érkezem Roxmortsba, és azon tűnödöm, hogy vajon hogyan is hogy zajlani ez a társalgás, egyátalán a viszontlátás. Amikor végre meglátom őt, próbálok igen visszafogott lenni, és nem odaszaladni, hogy a nyakába ugorjak. Odalépdelek, és csendesen sutyorgok. - Szia papa. – Kérdőn nézek rá, próbálom elfojtani a mosolyomat. Nem tudom, hogy hova akar elvinni, ahol tényleg örülhetünk egymásnak, ahol nem hallják az avatatlan fülek, hogy végre az apámmal lehetek.
Nem rég érkeztem meg, és üzentem Sheskával a lányomnak, hogy itt várom őt. Már egy éve annak, hogy utoljára láttam a gyermekeimet. Nem lehettem velük, el kellett mennem, hiszen figyeltek mindenkit, de bíztam benne, hogy biztonságban lesznek, elvégre a Roxfort akarva akaratlanul is megvédi őket, míg az álcájukhoz hűek. Ez pedig mindennél fontosabb. Úgy neveltem őket, hogy tudják mire születtek. Ők a jövő, a fegyver, az erő, mivel ellenségeinknek farkasszemet kell majd néznie, és megfog hűlni garantáltan a vér az ereikben, mikor farkasszemet néznek majd velük. Kemény kiképzést kaptak, a testüket és lelküket is megkellett edzeni, és már fiatalon is harcba kívánkoztak, de még nem állnak készen. Akkor sem álltak és most sem, de hamarosan eljön ez a pillanat is, ezt megígérhetem nekik. Az élet erről szól. Harcolunk. Nem tudjuk néha mi, vagy ki ellen, de mindig harcolni fogunk, és most itt az ideje annak, hogy egy nagyon régóta húzódó háborút végre lezárjunk. Pontot teszünk az ügy végére, megtesszük azt, amire az őseink képtelen voltak. Gyávák voltak és gyengék, féltek a mugliktól, de mi nem. Mi erősek vagyunk, bátrak, és ismerjük már a múlt hibáit és nem fogjuk többet elkövetni őket. Itt az ideje annak, hogy végre megismerje a nevünket a világ. És rettegni fogják újra, ezt garantálom. Csuklyámat az arcomba húzva támaszkodok neki a közeli kirakat falának miközben kifejezéstelen tekintettel meredek magam elé. Már nincs más hátra, mint megvárni a lányomat. Sheska szerint beszélnem kéne vele, és ha nem mondja, akkor is találkoztam volna vele. Egy év… túlságosan is hosszú idő. Távol a családtól, az igazi családtól. Talán van már két lányom, de ők… ők nem hozzám tartoznak, talán van még lehetőség arra, hogy összehozzuk őket, de ha nem sikerül, hát így ér véget a történet. Die-nak is elterveztem a jövőjét. Tovább kell vinnie a vérvonalamat, erős gyermekeket kell majd nemzenie, kik méltó örökösei lesznek, ahogyan nekem is azok ők ketten.
