2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Ugyan miért nem? Ki a megmondhatója annak, hogy mik a tervei velünk az isteneknek? – vagy a sorsnak, az életnek, hívhatjuk ahogy akarjuk, de mégis honnan tudja, hogy nem vár rá semmi? A jövő kifürkészhetetlen, nem is próbálkozik senki sem azzal, hogy megpróbálja megérteni, mert pontosan tudja,hogy csak a bicskája törne bele. - Elég magára néznem. Azt hiszi, hogy már elköteleződött, de valójában nem, a Minisztérium önnek csak egy páncél, amit felölthet. Nem hisz bennük. – rázom meg a fejemet. És jól is teszi, a bürokraták és korruptak között egyszerűen nincs helye a bizalomnak és az elköteleződésnek. Nem érnek annyit, hogy az életét adja értük. - A sötétség? Ugyan. Mi tükröt tartunk a világ elé, nem félünk attól, ami ott vár ránk. Mit tesz a Minisztérium? Megbújik, retteg, a saját népét tartja a tudatlanság fogságában. – és nem engedi el őket önként, ezért vagyunk mi, és akármilyen kegyetlenségnek is tűnhetnek a tetteink, a jót szolgálják. - Nem, nem tekintem magukat ellenségnek. Addig nem, amíg elő nem kerül a pálcája és rám nem támad. Addig ön is csak egy azon emberek közül, akiknek az érdekeit szolgálom. – ő is a népembe tartozik, a népbe, amelyet felakarom emelni oda, ahol mindig is volt a helye, csak eddig nem foglalhatta el. - Megállítani? A Sötét Nagyúrról beszélünk. Esküt tettünk, szolgáltuk ezt az esküt, nem váltunk esküszegőkké. – ez a különbség köztünk és a Minisztérium kutyái között. Azt hiszik, hogy a jó soha nem vonja maga után a rosszat, és hogy a rossz soha nem eredményezhet jót. Csak gondoljanak egy kicsit jobban bele. - Erős varázsló volt, talán a legerősebbek egyike. Azonban híján volt mindannak, ami valakit vezetővé tesz. – nem volt sem becsülete, sem elkötelezettsége azok iránt, akiket vezetet. A saját céljai és vágyai vezérelték, hatalmat akart, de nem tudta elfogadni, hogy vannak emberek, akik kezébe nem való a hatalom. Ő is ilyen volt. - Miért, mit tud? Azt hiszi, hogy a Minisztérium képes magát megvédeni? A Minisztérium már így is romokban hever. Az hiányzik belőlük, ami bennünk a leginkább meg van. Az egység. – és ezt fogjuk felhasználni, szétziláljuk őket, a sárba tiprunk mindent, amit ránk kényszerítettek.
Thalassa S. Gramarye
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Rasmus & Thalassa 2015-05-24, 13:47
-Igen, lehet benne valami, talán majd egyszer alkotok valami maradandót, de hogy az nem a közeljövőben lesz, az is biztos. - Nem érzem magam hősnek, csak mert auror vagyok, sőt, még csak aurornak sem tartom magam, tekintve, hogy a munkámat is gyatrán végzem, vannak félelmeim amik ebben a szakmában nem elfogadhatóak. A Minisztériumot szolgálom, de hát melyik auror nem? Viszont én nem azért teszem, hogy j fizetésben részesüljek, hanem valóban az ártatlanokért, csak sajnos ahogy sokan mások, én is a tömegbe vagyok sorolva. -Igen, egyedül vagyok, itt legalábbis, honnan veszi azt, hogy nincs senkim? Tévedhet is, nem gondolja? - Persze egyáltalán nem téved, dehogyis. Pontosan a közepébe talált. Tényleg nincs senkim, egyedül a munkám van ami lássuk be nagyon szánalmas. Persze lehetne magam biztatni, hogy még fiatal vagyok és ez csak a kezdet, de nem áltatom magam, nekem mindig a munka lesz az egyetlen. -Maguk a sötétség, hogy emelhetné ki a népét? - Lehet én vagyok csupán értetlen, de egy ex-halálfaló szájából ilyet hallani, nem kis meglepetés az biztos. Nem tudom megérteni ezt a férfit. Persze nem is kell megértenem, mégis kíváncsi vagyok. -Mi hasznát venné egy aurornak, holtan többet érek, hiszen akkor felemelhetné a népét, ha eltüntet minket nincs ki az útját állja. - Tudtam mikor aurornak jelentkeztem, hogy nem lesz piskóta, és való igaz, tényleg nem. Nem félek ettől a férfitól, vagyis most már nem. Egyszerűen kíváncsivá tesz, nem ellenségeskedek, még csak nem is őrült, csak hisz valamiben amiben más nem. Talán meg kellene ölnöm vagy neki engem, még se tesz egyikünk sem egy lépést sem efelé. -Ha tudták miért nem állították meg? Ja, hogy nem is akarták. Átlépett egy határt, ez elég enyhe kifejezés. - Dühöngök, pedig nem volna szabad, nyugodtan, higgadtan kellene gondolkodnom, de ez nem működik. Azért is jelentkeztem aurornak, hogy bosszút esküdjek, az unokatestvéreimet a halálfalók ölték meg, két 10 éves kisfiú, semmi fenyegetést nem nyújtottak, mégis hideg vérrel kivégezték őket. -Igaza van, a kegyetlenkedésre születni kell. Tudja, Voldemort sem volt több, mint egy nagyravágyó féreg, ha nem lettek volna támogatói nem jutott volna oda ahol volt. Egy gyerekgyilkos szörnyeteg volt. - Csak úgy dőlnek belőlem a szavak. Igen, ez az ami soha nem ment nekem, az érzelmeim visszazárása. Pedig egy aurornak a hideg fejjel való gondolkodás volna az előnye a gonosszal szemben, de erre úgy érzem soha nem leszek képes. -Majd meglátja, próbálkozzon, maga nem tudja azt amit én tudok, ha megakar halni, nos tessék, senki nem tartja vissza. Én csak azt mondom, hogy ne becsülje alá a Minisztériumot. - Na nem mintha védeni akarnám a férfit, egyszerűen csak...nem is tudom..a Minisztérium sem törődik az elesettekkel, ártatlanokkal. Lényegében Ők sem jobban a halálfalóknál.
- Nos, abban biztos vagyok, hogy most a jelen pillanatban még semmit. De megteheti. – még alkothat valami olyat, ami számít, amivel tényleg ér valamit, ami….számít. Ne higgye, hogy csak azért mert auror a világ jobbá válását szolgálja. Közel sem, és soha nem is lesz így. A Minisztériumot szolgálja csak így. – Tudja mit látok magán? Hogy egyedül van. Család és barátok nélkül… hogy lehet ez? Fiatal még, hogy ilyen egyedül legyen. – persze, én sem egyből találtam rá arra a boldogságra, amit kerestem. De az ő korában…nos az ember nem szokott csak úgy egyedül lenni, és neki sem kéne a Minisztériumért mindent feláldoznia. - Nekem? Megmenteni a népemet. Felemelni a sötétből. – azt akarom, hogy legyen valami amit adhatok a fiaimnak és a következő nemzedéknek majd. Ez lenne az örökségünk, a fiainknak, és az ő fiaiknak. Ebben vagyok más, mint a Nagyúr. Ő csak magára gondolt. Én meg mindenki másra, nem ő vagyok. - Mert úgy gondolom, hogy nem veszem hasznát holtan. Élve viszont… úgy már igen. – mégis mi okom lenne őt megölni? Semmi, mert nem tett semmit, és nem is úgy veszem észre, hogy próbálna, de ha mégis, hát akkor… majd meglátja, hogy mire vagyok képes. De talán jobban járna azzal, ha nem akarná megtudni. - Pontosan. Tapasztalatot csak úgy szerezhetünk ha hibázunk. – az ember pedig egész élete alatt csak tanul, akarva-akaratlanul, de ezt teszi és ez így is van jól. Én is, ő is, de tanulnunk kell a hibáinkból, mert ha ellenük vagyunk, akkor saját magunk ellen is, és úgy csak a vesztünkbe rohanunk. - Hát persze, nem foghatjuk és nem is fogjuk arra fogni. Tettük, amit kellett, hittünk a vezérünkben, de egy ponton túl mind tudtuk, hogy átlépett egy határt. – és akkor sokan mentek el, én maradtam, a becsület az, ami ott tartott. Hűséget fogadtam, és ki is tartottam a végsőkig. - Ez nem rajtam múlik. Egy vezér nem kinevezi magát. – és én sem mondtam ki, hogy én lennék az, de már elég sokan elfogadták, hogy én vagyok az, aki mozgatja a szálakat és ez így is van jól, mert én tudom, hogy mit kell tennem, és azt meg is teszem. - Ugyan. A Minisztérium olyan, mint egy sebzett állat. Vergődik, sántít, próbálja azt mutatni, hogy erős, hogy képes ellátni a feladatát, de… egyetlen jól irányzott vágás és vége. – és végre eljöhet az a kor, amelyiknek már rég be kellett volna, hogy köszönjön. A mi korunk. A varázslóké. A jövő mi vagyunk.
Thalassa S. Gramarye
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Rasmus & Thalassa 2015-05-11, 21:19
Én naivan? Nos lehetséges, hogy így van, de nem teljes egészében. Hiszek abban, hogy a lehetőség létezik, hogy mindig nyit nekünk egy új kaput, persze tenni is kell érte, nem tálalja magát, de igenis van. Mindig van lehetősége az embernek választani, máshogy élni, máshogy cselekedni. -Nos meglehet, hogy fiatal vagyok, de maga nem tud rólam semmit, nem tudja mit éltem meg eddig, így nem is tudhatja mit teremtettem meg eddig vagy mit nem. - Feltételezésekbe bocsátkozni könnyű. Én is mondhatnék róla bármit, hogy egy idősebb férfi, gonosz, hidegvérű, de mi van, ha az előítéletek egyáltalán nem igazak? Ezt nem látja be. Így most kettőnk közül akkor ki is az előítéletesebb? -És magának mi a célja? - Egy kérdés, nem több. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy a célja valami pozitív dolog volna, és igen, ismét előítéletek felé kanyargunk. -Miért ne akarna? Bármi oka lehetne rá, bármi, egy aprócska ok is elég arra, hogy a halálba küldjön. - Ha én érzem rajta, hogy halálfaló, akkor Ő rajtam, hogy Auror vagyok, ez valami radar féle, megérzem benne a sötétséget, Ő pedig valószínű épp elég tapasztalt ahhoz, hogy rájöjjön én ki vagyok. Már maga a munkám egy ok lehet annak érdekében, hogy megölhessen. -A hibák arra valók, hogy tanuljunk belőlük. - Ezzel teljesen egyet is értek. Én sem követem el még egyszer azt a hibát, hogy egymagam megyek idegen terepre. Hiszen látható mi lesz belőle. Nem is tudom pontosan, hogy melyik a rosszabb, a pók martalékává válni avagy egy ex-halálfaló által meghalni. Momentán egyik sem tűnik kellemesnek. -Igaza van, a Nagyúr volt minden tett vezére, de ettől még maguk sem ártatlanok, nem foghatják arra, hogy csak parancsot teljesítettek hiszen nem volt ez mindig így, ártatlanokat megöltek parancs nélkül is, lehet, hogy nem pont maga, de az Önhöz hasonlók igen. - Ez így volt, láttam én is egy csomó halottat, sérültek százait. Ha valakit nemes cél vezérel akkor nem tesz ilyet. -Nem kell tippelnem, bizonyára Ön. - Klassz, nem csak egy halálfalóval futottam össze, hanem azzal a bizonyos halálfalóval aki a vezérüknek képzeli magát és "nemes" céljai vannak. -Nem mondom, hogy a Minisztérium mindent megtesz annak érdekében, hogy megvédje az ártatlanokat, sőt, inkább nézi a saját érdekeit, de ha azt hiszi képes lesz leigázni őket, akkor téved, erősek, bármennyire is nem így látszik, azok. - Nem tudom miért, de egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy lebeszéljem a tervéről, mintha magam is a Minisztérium bukását szeretném..de nem..vagy mégis? Nem tudom, az biztos, hogy ami most van sehogy sem jó.
- Naivan látja a világot… de nem baj, fiatal még, talán előbb-utóbb megtanulja, hogy a lehetőség nem magától van. Azt az ember teremti meg. – a tetteink körülményei azok amik megteremtik a körülményeket, és így az ember az, aki végső soron létrehozza őket. Az ember… erős, csak fel kell ezt ismernie. - Okokra mindig szükség van. Nem mészáros vagyok, és szörnyeteg sem. Harcos vagyok. Küzdök azért, amiben hiszek, mert csak akkor harcol az ember, ha van miért. Ha látja a célt, az értelmét annak az áldozatnak, amit hoz a cél érdekében. – ez az áldozat pedig nem más, mint az élete. Az élete értelme, célja. - Miért akarnám megölni? Az… értelmetlen tett lenne. Ha meg is ölném, akkor az egy célt szolgálna. Az én célomat. – de nem akarom megölni őt, legalábbis mi okom lenne rá? Teljesen felesleges lépés lenne, és nem vagyok gyilkos, nem élvezetből ölök, hanem azért, mert ez a szükséges rossz, amit meg kell lépni. - De az ember valahogy mégis elesik bennük. – mert az ember ilyen, csak a hibáiból tanul, valamelyiket még meg is ismétli, de az már biztos igaz, hogy a sírig tanulunk, hol kisebb, hol nagyobb dolgokat, de egész életünkben csak okolunk, és ez így is van jól. - Ennél többre nincs is szükségem. – mosolygok rá. Hát persze, hogy nem bízik bennem, érthető, a legtöbben inkább félnek tőlem, de… nem ártani jöttem ide, még csak nem is miatta vagyok itt, a megölése egy teljesen logikátlan dolog lenne, persze… ha van rá okom… de nem hinném, hogy adna rá okot. - Ne tévessze össze az eszközt azzal, aki használta. A Nagyúr….ő volt a gyilkos, mi abban a hitben tettük amit tettük, hogy elhozza majd azt a kort, amelyben élnünk kellene. Azt hittük, hogy eloszlatja a felhőket az égről. Nem tette meg. – és mint az ő is tudhajta, a Nagyúr meghalt. – Utána pedig üresség maradt. Tippelje meg, hogy ki tölti ezt be most. – persze… azt mond, amit akar, de… a válasz én vagyok. Befogom végezni a küldetését, megteszem azt, amire a Nagyúr képtelen volt. Erős varázsló volt, ez kétségtelen, de olyan, akinek a kezébe nem való a hatalom. - Remekül végezték a dolgukat. A Minisztérium saját magát sem képes megvédeni. Hogy tudnák akkor az ártatlanokat? – sehogy. A Minisztérium halálra van ítélve, egy korrupt hely az, amit meg kell tisztítani a vírustól, az pedig csakis úgy működik, ha újra alkotjuk a Minisztériumot. Csak ezúttal a nép fogja ezt megtenni, nem a politikusok.
Thalassa S. Gramarye
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Rasmus & Thalassa 2015-05-04, 08:52
-Esély mindig van, kevesebb vagy több, az teljesen mindegy, van és kész. - Erről nem akarok vitát nyitni, mindenkinek más a felfogása, a gondolatai. Valakik szerint, mindent a sors irányít, sokak hisznek a szerencsében és az egész életüket ez irányítja. Szerintem pedig létezik az esély, mindenkinek van esélye a továbblépésre, a túlélésre, mindenre. Lehet ez a férfi nem hisz ebben, de mint mondtam nem vagyunk egyformák. Mindenki hisz valamiben még ha tagadja is, akkor is. -Nem, tulajdonképpen nem úgy néz ki, szerintem Ön mindig úgy cselekszik ahogy épp a helyzet hozza, nincs szüksége okokra, hogy bármit is megtegyen. - Épp ez az ijesztő benne. Nem is a külseje, hiszen bárki lehet olyan amilyen Ő, vadabb, félelmetesebb, tekintélyt parancsolóbb, de a gondolatai, legyenek azok bármilyenek rám hozzák a frászt, lehet, hogy mosolyog, de ez csak látszat, belül lehet éppen azt tervezi hogyan tudna felkoncolni. -Ebben igaza van, de hát nem lehet tudni kinek mi jár a fejében éppen, lehet megakart menteni, hogy maga végezhessen velem, bármi lehet, mindenre fel kell készülni, nem gondolja? - Próbálok határozottságot megütni, de remeg a kezem, a félelmem, a sarokba szorított emberi érzés elhatalmasodik rajtam. Ilyen helyzetre is kiképeztek minket, de ki gondolta volna, hogy bele is fogunk esni egybe? Én például sose gondoltam volna és tessék, én vagyok a szerencsés akit egy volt halálfaló szorított sarokba. -Igen, az élet sok buktatót tartogat és akadályt, mindig oda kell figyelni. - Ezt teszem én is, bár nem mindig sikerül teljes odaadással figyelni az akadályokat és olykor magam is felbukom egyben, de csak a bukásokból képes az ember tanulni, ha nem bukik el, akkor soha nem vesztett semmit, nincs miért küzdenie. -Talán. - Erre többet mondani sem vagyok képes. A bizalom egy igen nehezen megadható dolog. Én másoknál is nehezebben adom, ilyen a természetem, örök gyanakvó vagyok és mindenben a veszélyt és a rosszat látom. -Valóban? Szerintem pedig találó volt, ugyanis amerre jártak mindenhol halál volt, testek és vér, ölték az ártatlanokat. - Mi az, hogy nem azt jelentette amit kellett volna? Hiszen gyilkoltak, olyan embereket, gyerekeket akik semmiről sem tehettek. Ez kegyetlenség. Lehet, hogy most a tűzzel játszom, nem kellett volna semmit sem mondanom neki, de nem bírtam megállni, a Minisztérium megmondta, a halálfalók elakarják érni, hogy az aurorok hűsége meginogjon a Minisztériummal szemben és átpártoljanak. Vajon igaz volna? Meglehet. -Ez nem így van, nem a Minisztériumért élünk hanem az ártatlanok megóvásáért. - Fakadok ki, mégis minek néz minket? Pitiző ölebeknek? Hát nem vagyunk azok, nem vagyok az!
- Mennyi az esély egyáltalán bármire is? – pillantok rá kérdőn, de mosolyogva. Az élet egyik nagy hazugsága az esély. Azt szokták mondani, hogy minden, ami megtörténhet, az meg is fog történni, és ebben van valami. Ha valaminek be kell, hogy következzen, az nem fog késni, az eljön, és mindegy mekkora az esélye. – Semmi sem történik ok nélkül. Kell legyen valami oka annak, hogy ma segítettem önön, igaz? – azon kívül persze, hogy önzetlenül segítek másoknak. Ebben még van is valami, bár nem úgy kell elképzelni engem, mint valami jótékony angyalt, attól azért messze állok, de… segítek az enyémeknek, ha úgy látom, hogy szükségük van rá és megérdemlik. - Olyan embernek tűnök én, aki okok után keresgél, hogy megtegyen valamit? – teszem fel a kérdést inkább magamnak, mint neki, de azért a végén felé pillantok, továbbra is mosoly ül az arcomon. Ez a nap eddig nem is alakul olyan unalmasan, ahogy azt terveztem. – Na meg persze pocsék megmentő lennék, ha ezek után megakarnám ölni. – rántok a vállaimon egyet. Hagyhatta volna őt az itteni fenevadaknak is, mint étel, nem igaz? És akkor még csak a vére sem tapad a kezemhez. Nem áll szándékomban bántani, és okot sem találni erre, inkább arra figyeljen, hogy ő ne adjon rá okot. - Ahogy mondja, az élet nem hagyja pihenni az embert, nem árt mindig odafigyelni. – mert kitudja melyik lesz az utolsó lépés. Az ember szeret a pusztulásba rohanni, ok sem kell neki, csak rohan előre, nem néz fel, és túl későn veszi észre, hogy mit vesztett, akkor pedig már nem érdekli majd, hogy ellenben mit nyert. - De az idegenben, aki önzetlenül segített önnek, talán engedi bízni a mondás. – mosolygok rá. Idegen…mindenki idegen ezen a világon ennyi erővel, nemde? Akkor ismersz csak meg igazán valakit, ha már évek óta bizonyított neked, és te is neki. Kevés az ilyen ember. - Halálfaló… én nem szeretem magamat így nevezni. Ez régen sem azt jelentette, amit kellett volna. – nem úgy kellett volna, hogy a nevünkkel a halál és a gyilkosságok forrjanak egybe. Nem azért csatlakoztam, hogy öljek, hanem azért, hogy segítsek, hogy tegyek valamit a népemért. Ezt akarta kezdetben is a Nagyúr, de… elvakította a saját hatalma. Gyenge volt a hatalomhoz. - Pedig a Minisztérium szereti közel tudni magához az övéit. Fura, hogy nem bíznak meg magukban, pedig értük élnek…. és halnak. – döntöm oldalra a fejemet és mosoly kúszik az arcomra. A Minisztérium nem embereket, hanem kutyákat tart. Rövid pórázon tartják őket, elvárják, hogy harcoljanak értük, de… mit tesz értük cserébe a Minisztérium? A semmin kívül.
Thalassa S. Gramarye
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Rasmus & Thalassa 2015-04-19, 19:02
Az udvariasság megkívánná, hogy erre azt mondjam köszönöm, de van bennem ez iránt a férfi iránt egy kis bizalmatlanság, félelem. Olyan erős, magabiztos a kisugárzása, hogy remegni kezdek. Na igen, én se egy olyan auror vagyok aki a bátorságáról híres. Joggal mondhatná bárki, hogy őrült dolog volt tőlem, hogy ezt a szakmát választottam. De akkor úgy éreztem ezzel talán egy picivel több lehetek. Most erre persze már rádöbbentem, hogy nincs így. Igenis ugyanaz a lány maradtam, semmivel sem lettem több. Gyáva vagyok és bizalmatlan, egy egészen különc jellem. -Úgy gondolja ilyesmire sor kerülne? Nem tudom mennyi erre az esély. - Mondom kissé halkabban. Ez a férfi egy ex-halálfaló, ez szinte nyilvánvaló, lehet nem az a fajta aki elő szeretettel, puszta őrületből kinyír bárki útjába akadót. De ez ettől még nem változtat a tényeken. Ez a férfi ellenség és hatalmas veszélyt jelent rám. Van logika abban amit mond és talán épp ez vesz rá, hogy leengedjem a pálcát tartó kezem. Nem, nem rakom el a pálcám, de legalább már nem szegezem egyenesen neki. Nem mintha ettől csökkent volna a félelmem, de nem is akarok egy oylan nőnek tűnni akit a pálcája nélkül meg lehetne ölni, persze így van, de azért talán elérem, hogy ne gondoljon erre. -Okot bármikor és bárki találhat, de igaza van, egyelőre nincs oka ilyesmire. - Mondom komoly hangsúllyal. Nincs szándékomban megtámadni, tisztában vagyok azzal, hogy alul maradnék a harcban. Ez a férfi tapasztalt és bizonyára kisebb erőfeszítés nélkül ölne meg. Én "békével" szeretnék elválni nem pedig karok vagy lábak nélkül. Egy párharc nem lenne most jó. -Ebben egyetértek, az élet mindig rejt valamit amivel meglepheti az embert. - Bólintok. Hiszen az előbb velem is ez történt, nem számítottam arra a pókra és megjelent, majdnem itt hagytam a fogam, erre ismét egy meglepetéssel együtt megjelent a halálfaló. Ma csupa meglepetéssel szolgált számomra az erdő és maga a nagybetűs ÉLET is. -Úgy tartja a mondás, hogy idegenekben ne bízzunk meg. - Szegem fel az állam, hogy nagyobb tekintélyt tudhassak magamnak még ha egy csepp sincs. Nem igazán tetszik ahogy körbe jár és megnéz magának. Idegesít ahogy a hátam mögé kerül és nem látom mit tesz,d e szerencsére hamar újra a látóterembe kerül, de amit mond cseppet sem tetszik. -Igen, auror vagyok ahogy maga is egy volt halálfaló, nemde? - Kérdezek vissza pedig tudom, hogy ez egyértelmű. Nem is tudom miért tettem fel a kérdést, egyszerűen csak húzom az időt, eszmélek rá. -Feladatot teljesítek, nem a Minisztériumhoz vagyok kötve, mint egy kutya az oszlophoz. - Erre már azért dühösen válaszolok. Miért hiszi mindenki, hogy az aurorok olyanok, mint az ölebek akik a Minisztérium parancsáért csorgatják a nyálukat? Meg van nekünk is a magunk élete és döntései, a jót szolgáljuk.
- Hát, ennek ellenére örülök, hogy a segítségére lehettem. – mondom neki mosolyogva. Nem egy békés hely, akárcsak a világ bármely más pontja, kíméletlenül emlékeztetni arra az embert, hogy a világ kegyetlen és rideg, aki pedig ezt elfelejti az halott ember. Ilyen az élet, ezzel élünk együtt, az állandó veszéllyel nap, mint nap. – Kitudja, talán egy nap majd ön menthet meg engem. – talán… hát, azért ez kötve hiszem, hogy olyan nagyon esélyes lenne, nem éppen úgy néz ki, mint aki az én…hogy is szokták ezt mondani? Oh, igen, a fajtámat. Szóval ő nem tűnik olyan nőnek, mint aki az én … fajtám mellett kívánna harcolni. - Hogyne lennék? Nézzen csak rám, nincs pálca a kezemben, sem egyéb más fegyver, nem tudok magának ártani. – tárom szét a karjaimat, hogy jól lássa, igazat mondok, nincsen nálam semmi, amivel bántani tudnám őt, és nem is igen áll szándékomban így tenni, míg nem ad rá okot. – Na persze nem is áll szándékomban ilyet tenni. Mi okom lenne rá, nem igaz? – szegezem neki a kérdést egy vidám mosollyal. Amíg nincs rá okom, amíg nem ránt pálcát, nem dönt úgy, hogy hős akar lenni, addig nincs félnivalója tőlem. Nem hinném, hogy ilyenre ragadtatná el magát, talán lerí rólam, hogy nem szeretem, ha bárki is rám támad, de hát ki szereti, ugye? - Tudja, szeretem magamat jó erőben tudni, az ilyen séták pedig nem engedik lankadni a figyelmemet, emlékeztetnek arra, hogy akárcsak ez az erdő, az élet is tele van váratlan dolgokkal és veszélyekkel… - csak hát nem mindegy, hogy kitől kell jobban féljünk, igaz? A bestiától vagy az embertől, mindkettő hatalmas pusztításra képes. Bolond az, aki azt hiszi, hogy egyetlen ember nem képes romba dönteni mindent. A türelmes ember haragja veszélyes, és megfelelően időzítve végzetes is. Az életünk ebből áll, kisebb-nagyobb csatározásokból, de nem csatát, hanem háborút kell nyernünk. - A munkáját… ennyire tartana tőlem? – pillantok rá kíváncsian, továbbra is mosolyogva, mikor megpillantom a pálcájára csúszó kezét. Mikor hátranéz, az enyém előkerül, csak pár pillanatra, hogy egy védőburkot vonjak magunk köré, és hiába ugrik elő a bokorból a vadállat, egyszerűen csak lepattan a burokról, én pedig továbbra is kíváncsian pillantok a nőre, és egy hirtelen ötlettől vezérelve közelebb lépek hozzá, és akárcsak egy ragadozó a zsákmányát, körbejárom őt lassan, de figyelve arra, hogy ne tegyek fenyegető mozdulatot, miközben tovább beszélek. – Ha a gyanúm nem csal, akkor egy aurort tisztelhetek személyében, igaz? Mondja csak, mit keres egy auror ilyen messze a Minisztériumtól? – a kérdés elhangzásakor megállok előtte, persze tartva a tisztes távolságot, és kíváncsian pillantok rá, várva a válaszát.
Thalassa S. Gramarye
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Rasmus & Thalassa 2015-04-08, 10:41
Kissé feszengek a férfi társaságában, ami szerintem rém érthető. Aki így néz ki, mármint ennyire ijesztően vagy hogyan is fogalmazzam meg, hogy ne tűnjek gyávának, az nem lehet egy udvari kertész, pláne nem a Rengetegben. Az ahogyan átkot szórt a lényre már merőben zsigeri félelmet keltett bennem. Auror vagyok, de azok közül sem a számottevő profi gyilkosok tagja. Ezúttal sem valami hatalmas akció közben lepett meg a férfi, csupán felmértem a terepet, ahogyan azt parancsba adták a feletteseim. -Nem felejtettem el, tudom milyen veszélyekkel kell itt szembe néznem. - Emelem meg a fejem dacosan és nézek azokba a rideg kék szemekbe. A hideg futkos tőlük a hátamon, de nem kapom el a tekintetem, nem akarok gyávának tűnni, had lásson bennem ellenfelet, ne pedig egy vörös hajú, gyenge nőt, mert nem vagyok az! Lehet, hogy a pók feltűnése váratlanul ért, de megoldottam volna a helyzetet, lehet lassabban, sérülésekkel, de megoldottam volna. Nem akarok tartozni senkinek, csak mert megmentette az életem. Figyelem ahogy elrakja a pálcáját, ettől még mindig nem nőtt bennem a bizalom iránta és kevésbé sem rettent meg, de a pálcámat én is elteszem, legalább a látszat kedvéért, hogy nem tud megrémiszteni, pedig nagyon is képes rá. -Ártalmatlan maximum egy erdei kisnyúl, maga nem az. - Jegyzem meg. Lehet nincs nála fegyver, de egy ilyen férfi soha nem ártalmatlan. Gyanú ébredezik bennem, hogy egy ex-halálfaló áll előttem, csak az lehet, és mivel így áll a helyzet addig jó minden míg nem tudja meg, hogy akit megmentett és aki pálcát ragadott ellene az egy auror. -A tiltott Rengetegben? Levegőzni? Hmm. - Erre többet nem is tudok mondani, kamu az egész, ez biztos. Okkal volt itt és egyre csak erősödik bennem az, hogy kiderítsem mi okból. Hiszen ez a dolgom, keresni, kutatni, lefülelni. Akkor miért érzem úgy, hogy ez a férfi nem is igazán ellenfél? Érdekes következtetés nem? -A munkámat végzem. - A rohadt életbe, a fickó nem idióta, bizonyára rá fog jönni, hogy mi vagyok. Inkább kellett volna valami jó kövéret hazudnom ami még akár bevehető is lehetne, mint ezt mondani. A kezem a pálcámon pihen az oldalamnál, ha esetleg megmozdulna, nem kellene két másodperc se, hogy előkapjam. Valami zörej féleség zökkent ki és hátra fordulok a hang irányába. Nem látok semmit, de a szívem hevesen ver, körbe vagyok kerítve, előttem egy volt halálfaló, mögöttem pedig valamilyen lény aki biztos nem társalogni kíván majd...
- Nem kétlem, hogy így lenne… - mosolygok rá a nőre. Hát hogyne lenne tisztában a veszéllyel, mikor az egész életünk ezzel jár? Az örökös veszéllyel, hiszen bármi megölhet minket, éppúgy az idő, mint egy az előbbihez hasonló teremtmény. Az életünk… mulandó, akárcsak mi magunk, a veszély az életünk minden másodpercében megbújik. - … mindazonáltal az előbb úgy tűnt egy pillanatra, hogy… elfelejtette. – sarokba szorította őt az a teremtmény, kitudja, talán a hölgy már a halálra készült mikor megérkeztem. Szerencsére ez nem történt meg, akár igazam van, akár nem vele kapcsolatban. A halál pont eleget van jelen a hétköznapjainkban, hogy még külön foglalkozunk is vele. - Nem kell tartania tőlem! – emelem fel védekezően a kezeimet, majd a pálcámat visszadugom az övembe szép lassan, ahogy leengedem a karjaimat, hogy lássa: nem akarok bajt, de remélem a rám szegezett pálcát ő is elteszi. Vagy, maradhat is a kezében, ha attól nagyobb biztonságban érzi magát. – Látja? Teljesen ártalmatlan vagyok. – tárom szét a kezeimet, mutatva, hogy nincs nálam semmi, amivel fájdalmat tudnék neki okozni. Na nem mintha ez lenne a szándékom, elvégre mi okom lenne rá? Ha nincs okom harcra, nem is harcolok. Feleslegesen nem szeretek semmit sem tenni, legyen értelme a tetteinknek, én ezt vallom. - Levegőzni akartam egy kicsit, szeretek hosszabb sétákat tenni. – rántom meg a vállamat mosolyogva, ahogy nekidőlök a mellettem lévő fának, közben végig őt figyelve, és ügyelve arra, hogy ne tegyek semmiféle olyan mozdulatot, amiből esetleg azt szűrné le, hogy ártani akarok neki. Szó nincs ilyesmiről, de azért nem árt ügyelni a mozdulataimra. – Na meg nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy elkényelmesedjek. Maga jön. Miért van itt? – persze, a válaszomban csak helyenként található igazság. Nem engedem magam elkényelmesedni ez igaz, de… korántsem a friss levegő miatt jöttem ide. Sőt, ha azt nézzük azért vagyok pont itt, mert neki segítettem.
Thalassa S. Gramarye
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Rasmus & Thalassa 2015-03-29, 10:03
Azért az ember átértékeli az életét ha egy szőrös, óriáspókkal találja szemben magát. Rögtön eszembe jut mit nem tettem meg eddig és, hogy mit kellett volna még. Hiába próbálok pálcát ragadni és egy átokkal megszabadulni a bestiától. Ez lehetetlenség hiszen minden egyes mozdulatommal csökken közöttünk a távolság. Nem támad, csak figyel, úgy, mint egy ragadozó a prédáját és ez még rémisztőbb, mint az volna, ha egyenesen megtámadna, akkor volna esélyem pálcát ragadni,d e így egyáltalán nincs. Nem félek a pókoktól, sosem féltem, ám azért egy ekkora, termetes jószággal szemben kétszer is átértékelem a félelmeimet. Ki akarna egy erdőben, egy hatalmas pók vacsorájaként végezni? Na Ugye! Kétségbe esetten markolom a pólóm szegletét és nézek a szörny szemébe. Látom azt ahogyan méricskél, gondolkodik mi tévő legyen. Végül is mire számítottam? Itt minden lény valamilyen szinten fejlett, gondolkodó teremtmény. Miért volna ez alól kivétel eme szőrös, nyolclábú barátom? Már mikor ott tartanék, hogy végső esetben megpróbálok elrohanni akkor hallom meg az egyik átok elmormolását és másodperceken belül megszabadulok a bestiától. Egy gyors fordulattal fordulok meg és a pálcámat előre szegezve nézek arra aki megmentette az életem. Nem hálát érzek, mert nagyon is tisztában vagyok vele, hogy nem önzetlen segítség volt ez, a mosolya ami az arcán terül szét sem erről árulkodik, legalább is nekem nem. Nem teszek semmit csak állok és figyelek, pont úgy, mint előzőleg a bestia tette. Csak akkor moccanok ha fenyegetést jelent rám, egyelőre nem érzem így. -Üdv! Azt hiszem tisztában vagyok a veszéllyel. - Nézek szembe vele. Úgy érzem, hogy egy tekintélyes ember, süt róla, hogy van hatalma és, hogy ezt két kézzel irányítja. Valamiért nyomasztó érzés fog el vele kapcsolatban. Mintha én egy kisember lennék a maga óriássága mellett. Nyomasztó. A pálcám továbbra is rá mutat és nem akarom elrakni, a pálcám az egyetlen védelmi vonalam és az egyetlen dolog ami köztünk van és elválaszt tőle. -Ugyanakkor, ha veszélyesnek tartja a helyet, mit keres itt? - Hangom nem vádló és nem is számon kérő, egyszerűen csak fent tartom a beszélgetést, hogy ne álljon be a csend. Nem is tudom igazán, hogy kitől tartottam, tartok jobban, a bestiától vagy a megmentőmtől.
Utálom ezt a helyet. Azonban remek kis temetőnek bizonyult az utóbbi időben, Daniel teteme is idekerült, szerencsére a legtöbb emberrel ellentétben az állatok megbízhatóak, és garantáltan megeszik azt, aki ide kerül. Daniel nem volt rá elég méltó, hogy éljen, elárult, próbált erős lenni, bátor, és ez végül a vesztét okozta. Na nem mintha a halála olyan elképesztően nagy érvágás lett volna, végül csak annyit eredményezett, hogy pár napnál többet voltam kénytelen dolgozni, de ennyit bőven megért a dolog. Ennyit megér az, amiért harcolunk, Daniel ellenünk küzdve halt meg, mégis minket jutatott így előnybe. Meghalt, hogy védjen valamit, ami már szinte a halála előtt is az enyém volt. Azonban most nem Daniel miatt vagyok itt. Az egyetlen oka az itt létemnek, hogy feltérképezzem a helyet, hogy megtudjam mennyire is lehet úgy közelíteni a Roxfort felé, hogy az még ne legyen … kellemetlen az ott élőknek. Miért is akarnék kellemetlenséget okozni…nincsen velük semmi bajom, ők még csak gyerekek, aligha tudhatnak bármit is a világ igazi arcáról. Tapasztalat kell nekik, és megkaphatják, ha annyira akarják, de… ők már egy teljesen más világot fognak megismerni. Egy olyan világot, amit még az őseik álmodtak meg. Amiben élnie kellett volna mindig is a társadalmunknak. A jövő itt kezdődik, velünk, és túl sokat várattuk már a végzetünket, hogy ne teljesítsük be. Adott egy lehetőség. Erősek voltunk, és azt hiszi a világ, hogy egyetlen ember halála majd helyrehoz mindent. Nem, a Nagyúr halála erősebbé tett minket, ő volt az aki összefogott minket, de elfelejtette, hogy honnan jött, hogy mit képviselt, és az idő elteltével ő is eltorzult, akárcsak a céljai, melyek már nem egyeztek meg a miénkkel. Én a népem jövőjéért akartam harcolni, de ő elvárta minden alattvalójától, hogy csakis érte küzdjünk. A halála szükséges volt, a hatalom megrontotta, tönkretette, nem volt rá méltó. Meg kéne köszönnünk a sorsnak, hogy megváltotta őt. Furcsállva kapom fel a fejemet , mikor megüti a fülemet a lárma, ami nem is olyan messze hangzik fel tőlem. A kíváncsi ember mindig utánajár mindennek, így hát én is megindulok a hangforrása felé, majd mikor már meg is pillantom azt… mosolyogva húzom elő a pálcámat és űzöm el a teremtményt pár egyszerű, de… annál barbárabb varázslatnak köszönhetően. Na jó, nevezzük nevén, főbenjáró átkokat használtam. – Üdvözletem! – köszönök rá a nőre, ahogy kicsit közelebb lépek hozzá, pálcám továbbra is a kezembe. – Nem ajánlatos itt túrázni, igen…veszélyes hely tud ez lenni. – bizonyára ő is tudja, ki ne tudná, de akkor mégis mi vezérelte a lépteid ide?
Thalassa S. Gramarye
Reveal your secrets
Tárgy: Rasmus & Thalassa 2015-03-15, 20:25
Nem pontosan értettem azt, hogy miért kell a Tiltott rengetegbe mennem. De vannak feljebbvalóim és vannak parancsok amiket be kell tartani és végre kell hajtani. Ezzel nincs is nekem semmi bajom sem, csak éppen a Tiltott rengeteg az egyetlen olyan hely amihez valóságos rémképek kapcsolhatóak. Nem lehettem olyan 12 éves amikor páran a háztársaim közül úgy gondolták tegyünk egy merészségi próbát és menjünk be a rengetegbe. Nem tartottam jó ötletnek, de mivel gyerekek voltunk nem akartam én, hogy emiatt gyávának tartsanak így hát velük mentem. A dolog nem sült el jól, alighogy bementünk összeakadtunk a kentaurokkal. Nem bántottak minket, de kirakták a szűrünket és közben a legrosszabb dolgokat mesélték el amik a rengetegben történtek és, hogy ezek ránk is várhatnak, ha betolakodunk és megzavarjuk az erdő életét. Rám elég nagy hatással volt a mese -mert más nem lehetett - így hát többet a közelébe se mentem, tudom, felnőtt fejjel nem kellene rettegnem egy mesétől amit egy vén kentaur tanmesének szánt, de tudom, hogy vannak érthetetlen dolgok a rengeteg mélyén amitől igen is van oka félni az embernek. Ahogy beléptem máris megcsapott a párás, erdei levegő, innen nézve olyan akár egy sima erdő, de ez csak a látszat. Hallom a neszeket, a sustorgást, kevesen tudják, de a rengeteget értelmes lények lakják, vadaknak tűnnek, de nagyon is értelmesek és veszélyesek. Óriások az egyedüliek akik ész híján vannak, de erre nem igen fordulnak elő. A lábam alatt lassan megmozdult a talaj és én sikítva ugrottam arrébb. Vannak lények amikkel tisztában vagyunk, de vannak amikkel nem. És lám, egy pókkal nézek farkas szemet vagy pókszemet, istenem, de hatalmas! Nyolc szőrös lába egyenként akkora mint a karom, nem félek a pókoktól, mondhatni bogár barát vagyok, de ez azért mégiscsak túlzás. A csáprágói sem mosolyra húzódnak és sejtésem alapján engem sem szomszédként akar üdvözölni. Két lépést hátrálok Ő pedig két lépést lép előre, nem támad, de figyel és ez így még rosszabb. Próbálok a pálcámért nyúlni, de ahogy a kezem közeledni kezd felé valami morgó, gurgulázó hang tör fel a pók gyomrából és kissé idegesen mozgatja a lábait. Remek, itt végzem egy gigantikus szörny gyomrában, ennél szebb végben nem is reménykedhettem volna.
