2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Ha tudnám, hogy sokkal több közös van bennünk, mint elsőre hinném, akkor már a havas erdőségben sem ült volna a bizalmatlanság gonosz madara köztünk. Az elsőre ármánynak tűnő kábulat lassan felszáll az elmémről, és éget a vágy, hogy megismerjem. Míg Seleste esetében csakis a test rabigája volt az, amely összekötött minket, nem is érdekelt, hogy az ellenség szolgája. Űztük, hajtottuk a másikat, ha nem is szó szerint, hiszen odáig sosem jutottunk el, hogy végleg egymás ellen kelljen fordulni, habár olyan előfordult, hogy miután nem voltam hajlandó megadni neki egy auror rajtaütés alkalmával, a combomba szúrt egy tőrt, úgy tövig, hogy elessek, ne tudjak, harcolni. A sors iróniája volt, hogy elmondása szerint a két legjobb emberének törtem nyakát még fél lábon bicegve is. Azt várta tán, hogy majd elesek? Ezek alapján nem tudhatom, hogy Sybella kiféle, de annyi bizonyos, hogy bármi is rejlik legbelül meg akarom tudni. Alig váltottunk pár szót, s a szenvedély, amit édes ajka ígér, mégis visszaszorul egy másodlagos zúgba. Pontosan tudom, hogy ha ez egy új esély, hogy igazi asszonyt találjam magamnak, ott szükséges a megismerés, az egymáshoz csiszolódás, nem pedig a vadság. Figyelmesen szemlélem, miközben a tőlem kapott ajándékot méregeti. Nem is az volt a lényeg, hogy a szivéig találjak a gesztussal, a köszönet volt most a cél. Az első mozdulataink után, miután egyértelműsítettem mindkettőnkben, hogy nem úgy nézek rá, hogy egykori szerelmemet keresném benne viszont, különálló személyiségként kezelem. Nem számít, ami volt, pusztán annyival van könnyebb dolga, hogy a külső vonzalom nem szükséges, hogy a semmiből táplálkozzon. Már pusztán az is, hogy megérintem, érdekes eredménnyel jár. Nem csupán tűri, nagyon úgy tűnik, élvezi gyengéd érintésemet. A tenyerem kérges, a láncos buzogány bizony megedzi az embert. Érintésem viszont gyengéd, vágyakozó. Ahogyan végigsimítok az arcélén, jelzem elfogadásomat, félredobhatjuk a konvenciókat. Megismerni vágyom, elsőként időt töltenék vele, ha hagyja. Távozunk, együtt. A számlát a szobámhoz csapják, eddig is fizettem bőséggel, nem tartanak attól, hogy meglépnék rendezetlenül. És hát férfi legyen a talpán, aki visszatartana felháborodása jeléül. Vékony kis ujjai a tenyerembe simulnak, ahogyan a főutcára lépünk. A tegnap esti hóhivarnak most pusztán a ropogó fehér áldás a nyoma, szellő nem rebben. Várakozóan nézek rá, annak sincsen értelme, hogy megfagyjon, így kelletlenül bólintva eresztem el őt, hogy aztán ismét ráfogva a kezére követem őt. - Hova vezetsz Sybella? – Kérdezem a félelem jele nélkül. Ha a véremet kívánja venni, elég az adott pillanatban felkészülnöm. Hogy eldöntsem, legyen az övé, avagy ellenállok. De miért is ülne sötétség az angyali szívben? Ő az, akinek tartania kell tőlem...
***
Sybella Balston
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sybella & Altan - A visszatérés 2015-02-10, 19:51
*Még mindig kész rejtély számomra Altan, de örömmel fedezném fel az összes titkát. Noha nem értem mi a fene ütött belém, elvégre azért bújtam el Roxmorts legkisebb szegletében – stílusos még a neve is – hogy ne találjon, ne ismerjen rám senki. Önként vállalt magányomat azonban most feladni készülök, kockáztatva azt, hogy kiderül ki is vagyok valójában. Mindenki rejteget egy csontvázat a szekrényében, ám még nem látom mindennek a végét, nem tudhatom hogyan tekint majd rám akkor ha elmondom….ha elmondom. S ha elhallgatom, egyszer kiderül, mert mindig kiderül….szeretnék több tíz évvel idősebb és bölcsebb lenni, hogy biztosan ki tudjam választani a jó utat. De most nem tudok másra gondolni mint _rá_, a lényére mely megigézett egyetlen varázsszó nélkül. Odakint a hóesésben, láthatóan tartott tőlem, én pedig rettegtem, mégsem tartott vissza attól, hogy segítsek. Akkor másnak hitt, s bár még mindig nem tudom ki lehet az a Seleste, örülök, hogy eltöröltem azt az álomképet. A szavaiból azt hámozom ki, hogy egykor szoros érzelmi kapocs kötötte hozzá. Szerette? Csodálta őt, rajongott érte, de valami ezt megtörte, valami ami miatt találkozásunk első pillanatában sűrűn nézett az elejtett fegyver után. Hozzá hasonlított, sőt, többet mondott ennél, hiszen a hasonlatosság még nem feltétlenül jelenti azt, hogy „az én külsőmet viselte”…..vagy én viselem az övét. Nem, ebben nem hiszek, talán csak érzéki csalódás, nem létezik, nem létezhet hasonmásom. Igazából már nem is akarom tudni, a lelkem egy rejtett zugában mégis hálás vagyok a sorsnak, hogy Altanra bocsátott egy kis illúziót, lehet, hogy anélkül sosem figyelt volna fel rám, mégsem érzek csalódást afelett, hogy nem az én érdemem….már nem fontos. Minden kérdésem egy feneketlen zsákba hullik mikor ujjai rákulcsolódnak a kezemre, és ott is maradnak, elringat ebben a valóságban. Együtt emelkedem vele és hagyom, hogy az ajtó felé vezessen. Az erdőbéli vadsága még megmaradt a modortalanságának nyoma sincs, ugyanaz az ember és mégsem. A tekintete mögött korábban megpillantott lelkét helyezte a kezembe, a gyengéd és gondoskodó férfiét aki a Roxfort express sebességével menne neki bárkinek, vagy a súlyos és halálos fegyverből ítélve akár egy medvének, sárkánynak, de ugyanúgy képes óvatosan a tenyerére emelni, ölelni és óvni bármitől. A vadkan előtt a téli hideg az arcomba csap s csak akkor tűnik fel, hogy a kabátomat még mindig a kezemben tartom, fájón tolakodik tüdőmbe a csípős levegő, ujjaim önkéntelenül szorítják meg a kezét. Különben sem tudom hova megyünk, úgy indult el velem, hogy egy szót sem szólt, még nem fogtam fel, hogy nekem kellene mutatnom az utat. Fel kellene vennem a kabátomat de nem akarom elengedni a kezét. Bolond vagyok, vagy őrült….vagy…nem tudom. Ha ő nem mozdul, előbb-utóbb rájövök mit kell tennem, addig is kelletlenül elengedem a kezét és belebújok a Vadkan melegét még tartó kabátomba, végül kezemet újra az övébe fűzöm, feltekintek rá és elmosolyodom. Akkor most magammal viszem. Ismerős helyre, mégis az ismeretlenbe. Megint csak csend telepszik közénk de nem bánom, az utóbbi is varázslatos volt és nem hunyt ki a szikrája néhány halkan elsuttogott szótól.*
Hogy mit nem képes produkálni a sors? Félénk új ismerősöm bizony hasonló módon mint én, nem egy nemesi hercegnő, képes csupán az ösztönei alapján cselekedni. Nem tudom, hogy akkor azon a hideg téli napon mi vezérelt egymás útjába minket, csakis a sors lehetett. Miután úgy tűnik, nem sok köze van Seleste-hez jelenleg, csakis ezt gyaníthatom. Meg kellett őt ismernem, hiszen az, amit az aurorlány iránt éreztem, nem lehetett több felszínes vágyakozásnál, a külseje most hasonló, stílusra azonban a kezdeti ijedtség után egy keményebb, határozottabb lánnyal hoz össze a végzet, akit minél tovább figyelek, annál bizonyosabb vagyok benne, hogy egykori kapcsolatom fabatkát sem ért. Ám ez lány, ő itt mindenre választ adhat. Valaki, aki fény lehet a sötétben, aki mellett akár férfivá érhetek. Hiszen nem a harc tesz naggyá. Ennyit már nekem is meg kellett tanulnom. Ahogyan Rasmus szokta mondani, minden attól függ, mennyien hisznek benned. Ha ez a teremtés, Sybella képes elfogadni, ahogyan átvette az ékszert, máris nagy lehet. Pusztán a ténytől, hogy felfigyelt rám. Azon asszonyok, akik rám vetették tekintetüket, sosem tudtak igazán megérinteni, Seleste emlékét nehéz volt ugyan kitörölni, mégsem hagyott akkora nyomot, mint ő, alig három nap alatt. Nincsen róla fogalmam, mi is történt akkor ott, valami megmozdult kettőnk között. Nem siklik ki, nem riad meg az érintésemtől. Ezzel is jelezve az elfogadást, amelyet a riadtság leküzdése után sugall felém. No meg azt, hogy férfiembernek nem engedne ily érintést, ha a szíve már foglalt lehet. Megkapom az esélyt, hogy egyszer majd én birtokoljam. Ahogyan a kezembe veszem az arcát, első gondolatom pusztán a szemlélődés. A különbségek, hasonlóságok egyeztetése. Minél többet látom őt, annál nyilvánvalóbb a mássága. Különálló személyiség, olyan valaki, aki csakis magára hasonlít, még ha Seleste rokona is volt egykor. Aztán találkozik a tekintetünk, megpillantom benne azt a vágyat, amely csakis abban a tökéletes pillanatban lehet, ahogyan nő és férfi egymásra talál. A csók szinte magától értetődő kéne, hogy legyen, ám ekkora tömegben még egy olyan vadember is, mint egy magamfajta fickó, nem sérti az asszonyi méltóságot. Elsőre semmiképpen sem. Elengedem hát őt, a távolság viszont megmarad, ahogyan azt a pár szót suttogom oda neki, megtalálván a hangomat. Anélkül, hogy urizálnánk, térünk át a tegeződésre, ahogyan az édes szavakat meghallom az álmaimból kilépett angyal ajkairól. Biztosan rémisztő lehet, hogy mással hasonlítom össze, mégis szilárdan tűrte, pusztán a kiváncsiság vezérli, amint visszakérdez. Rákulcsolom ujjaimat az övére, varázslatos találkozásunk hamarosan koronáért kiált. Ahogyan Rasmust sem, engem sem lehet azzal illetni, hogy nincsenek érzéseim, és csak a harc dicsősége érdekel. - Valaki, aki a te külsődet viselte. Egykor. Nem hittem, hogy lesz valaki, aki őt is túlszárnyalja. – Emelkedem fel, hogy nem engedve el a kezét, kilépjek vele a vadkanból. Így a választás az övé, hogy megmutatja, merre lakik, vagy a faluban máshol maradunk. Ha az én szobám lett volna a cél, nem adok túl sok lehetőséget arra, hogy visszatáncoljon. Nem az vezet, hogy úriember legyek. A becsület a nőkkel szemben mindig is hitvallásom volt.
***
Sybella Balston
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sybella & Altan - A visszatérés 2015-02-09, 18:25
*Most már tudom, a sors vezérelt ide. Az emlékeimen át csepegtetett belém makacs akaratot aziránt, hogy lássam. Emlékeztem a szemeire, a mögöttük mélyen megbújó szomorúságra és fájdalomra, amit keménységgel próbált palástolni. A kezembe akartam vonni arcát, hogy érintésemmel csitítsam lelke kínjait, hogy csókjaimmal simítsam a gondráncait. Meg akartam ismerni, ki lakozik a vadság, a modortalanság álarca mögött, ki az aki megsebzett vadként ugrásra készen állt, hogy ha kell megtámadjon és kiszakítsa a szívemet csontketrecéből. Ki az aki mégis, talán egyetlen pillantásomtól vagy szavamtól feladta a terveit, hogy aztán nap nap után rám gondolva kiválasszon egy csodás ékszert és a találkozásban reménykedve várjon. Magamnak sem vallottam be, de én is látni akartam, bár féltem az elején a találkozástól, az utolsó pillanatban próbáltam menekülni, de addig…..eszembe sem jutott az, hogy talán már nincs is itt, hogy továbbállt s bátran beléphetek, mert nem éreztem volna azt a különös zsibongást magamban amit a félve vágyakozás perzselt a lelkembe és a szívembe. Most itt vagyok vele, arcom egy röpke pillanatnak tűnő ideig a kezeiben, oly közel, hogy még a kezemet sem kellene kinyújtanom ha érinteni szeretném. Lenézek a kezemben tartott kis tárgyra, szavai így érnek, s már nem is látom csak a gondolataim száguldoznak. Eszembe jut minden egyes erdei pillanat, minden szó. ~Seleste~ Ezt a nevet mondta amikor meglátott. Ki lehet az a rejtélyes nő akivel összetévesztett? Mit követett el ellene, hogy most annak örül, én nem ő vagyok. S talán ennek köszönhetem azt a csendes rajongást is a kék tükrökben? Már nem félek tőle, _tudom_ hogy nem bántana soha. Felnézek rá, újra látni szeretném a tekintetét, a kék bűbájt ami magához vonz. Az ékszert átveszem a másik kezembe amivel a kabátomat tartom még mindig, s előrenyúlok az övéért. Leheletfinoman simítom kézfejére a tenyerem és megint a gyomromig hatol a bársonyosságának érzése.* -Ha szeretnéd elmondani…ki volt Seleste. Örülök, hogy mégsem hasonlítok rá. *Nem merem még megemlíteni a lehetőséget a kettesben maradásra, de vágyom magam mögött hagyni a fogadó zajos zsúfoltságát. Már a nyelvem hegyén van, egy apró szikra hiányzik még, amiről magam sem tudok. Csak egy pillantás, egy mosoly, valami amiből tudom, hogy nincs ellenére.
Nem várok hálát, köszönetajándékom most visszaránt engem is a természetesség síkjára. Akkor és ott a hófödte lejtőn nem voltam képes józanul megítélni, mi is történhetett. Csapdába szorult medveként küzdöttem ellene, hogy ne tépjem szét azon pillanatban. Tudnom kellett, hogy ki is ő, mit akar tőlem, mi rejtőzhet az ismerős-ismeretlen tekintet mögött, amely azóta magával tart, s nem enged. Azonnal fellobbantotta a vágyat, hogy akár egy állatbőrökön hemperegve adjuk oda magunkat egymásnak, hogy aztán a végén mártsa belém az áldozótőrt. Talán érte még ezt a kockáztatot is vállalnám. Ha a rabja kell, hogy legyek, és Rasmus helyett immár más legyen uram, parancsolóm, rabigába hajtanám a fejemet egy csöppnyi boldogságért. Ám mit sem számít ez, ha nem jön el. Most mégis itt van, és szavam folytán sem szaladt el, hogy megtörjön mindent, ami köztünk van. Láthatom még, pedig arról sincsen tudomásom, hol lakhat. Biztos pontjaink háromszögre korlátozódnak. A vadkan, a temető, no meg az erdő, ahol először láttam. Ha most eltűnik, talán sosem látom többé, és évekig járkálhatnék, róhatnám a köröket, hátha egyszer ismét az utamba kerül. Nem, nem engedhetem el. Ha ármányos boszorkány is, le kell vetkőznöm a bizalmatlanságot. Mozdulatomban benne van a csók, s talán nem furcsálkodom, hogy belesimul a tenyerembe, mintha ő is érezné, hogy mindez köztünk varázslat szüleménye. Nem olyan misztikum, amit pálcából, vagy palackból vonunk ki. A természet szüleménye. Mindazonáltal itt mindenki előtt még korai lenne talán. Megszemlélem magamnak, igen úgy, mintha holmi ló vagy teve lenne. Fel akarom magamnak fedezni, végigfuttatni állán az érintésemet, hogy tudjam, ő bizony valaki más, mint akinek elsőre hittem. Elsőre csalódás volt szembesülni azzal, hogy be lettem csapva, és holmi délibáb, tünemény az, akivel szembenézek. Ám mst valami olyasmi motoszkál bennem, hogy bármi is, amit Seleste iránt éreztem, főpróbája lehetett annak, aki most áll előtte. Azaz ül. Gyakorlatilag a karjaim között. Riadtsága is kezd alábbhagyni, még a szemét is lehunyta pár pillanatra. Olyanok vagyunk, mint a vadállatok. Szavak nélkül ismerkedünk, szinte összedörgölőzünk, hogy átvegyek egymás szagát. - Valaki másnak hittelek, de már nem fontos. Örvendetes tévedés volt. – Várakozóan pillantok rá, akár mindezt egy csendesebb szegleten is folytathatjuk, legyen az az én szállásom, akár az övé, vagy kiszabadulhatunk az erdőbe is.
***
Sybella Balston
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sybella & Altan - A visszatérés 2015-02-07, 17:47
*Nem akartam vele találkozni, mégis nap nap után gondoltam rá, nem tudtam kiverni a fejemből, az arca minduntalan az elmémbe tolakodott, a végén pedig én magam űztem ha valami más el akarta velem felejtetni. A vadsága ellenére, vagy pont azért vonzott magához, most már biztos vagyok abban, hogy merészségemet amivel beléptem ide, is ő vezette. Talán igaz a mondás, hogy a nők a veszélyes férfiakat szeretik, én sem vagyok hát kivétel, kár is tagadnom azok után, hogy a kezem a kezében s én majd` kiugrok a bőrömből. Mozdulatlanságomon nem látszik, de a szívem pergő dobként ver, az érintés pedig villámként cikázik a vérem folyamával minden egyes pórusomba. Nem kellene itt lennem, határozottan nem, mégis önként maradok mint aki mosolyogva áll a szakadék szélére és rábízza magát a gondviselésre. A szemei megbabonáztak, első alkalommal is azok vetettek hálót rám, s most sem változott semmi, ugyanúgy fogva tartanak. A kis tárgyhoz egy köszönöm is jár, egyelőre nem tőlem. Egyetlen, egyszerű szó, mégis egy világ van benne. A hideg tél hó illata, a tavasz zsongó méze, a nyár forrósága és az ősz tarkasága, minden érzékemre hatással van és összekuszálja azt. Valamit mondanom kellene de képtelen vagyok megszólalni, most én vagyok a szófukar de nem szándékosan, csak hagyom, hogy a férfi varázsa ott sziporkázzon körülöttem, a bőröm alá furakodjon, a lelkemet pezsdítse. Mikor az arcomat érinti már nem ugrok meg, vágyom arra, hogy megérintsen s egy pillanatra lehunyom a szemeimet, hogy utat engedjek a többi érzékemnek. Ebben a mozdulatban igenis benne van a csók, hogy mégsem érzem ajkait az ajkaimon, csalásnak érzem de furcsa mód magamra haragszom amiért hagyom eluralkodni ezt az érzést. A tenyere s az ujjai forróak, bársonyosak, csak úgy mint az előbb amikor a kezemmel érintettem. Legszívesebben belehajtanám az arcomat, de mire elérek eddig a gondolatig, a fogadó levegőjének hűvösebbje csap meg. Tényleg úgy szemlélt mint egy lovat a vásáron? Nem bosszant a dolog, inkább mókásnak tartom a gondolatomat, ajkaim féloldalasan megrándulnak egy mosoly kezdeményeként, ám a pillantása amivel tovább méreget és udvarol nem hagyják kibontakozni. Zavarban vagyok, olyan áthatóan néz, hogy szinte fizikailag magamon érzem a tekintetét, simogatón. végre sikerül mély levegőt vennem, sóhajtásnak hat s ezután összeszorítom a számat. Fogalmam sincs mit mondjak, elkapom a pillantásom s a többi vendéget lesem, de ügyet sem vetnek ránk, tényleg olyan mintha egy külön világunk lenne a forgatagban. Valamit mondanom kellene végre, ujjaim észrevétlenül cirógatják a pántot, lenézek rá s azt gondolom remekül megy a ruhám színéhez. Altan Munkhboldnak van ízlése. A tekintetét keresem, vajh` hol időzik most? * -Köszönöm….nagyon szép. Igazán nem kellett volna. *A mosolyom amely végre szélesebbé válik ellent mond a szavaimnak, Igenis örülök neki, nem mintha szükségem lenne rá, a gesztus maga az értékes.*
Nem, ez nem lehet Seleste. Ahogyan jobban megfigyelem, máris könnyebb a külső eltérésekre fókuszálnom. Ha mindez nem ármány, arról meg fogok bizonyosodni, csak legyen még együtt pár pillanatunk. Ha egykori szerelmem, az aurorlány sokak által szépnek volt mondva, Sybella egyenesen gyönyörű. Királynői fenség. Elbújtatva a félénkség álarca mögött. Hiszen remegése majdnem kiült az arcára, én is csupán azért érzékeltem, mert kötelező jó emberismerőnek lennem, hogy az elelnfél rezdüléseiből is olvassak. Bármennyire is lenéz a sok tanult, nem vagyok ostoba. Meghagyom őket abban a hitben, hogy lekezeljenek, hiszen a meglepetés komoly előny. Olykor még rá is játszom, hogy vidéki tahó vagyok, aki a sztyeppéken még beszélni is alig tanult meg, törzsem orrhangú tájszólásában morogva sokan röhögnek rajtam. Rasmus mellett, aki a legjobb varázslómesterektől, és harcosoktól tanult, én magam is sokat lestem a valódi harcművészet titkaiból, nyelveket sajátítottunk el, kultúrákat tettünk a magunkénak, hogy mindenből a megfelelő tanulságot levonva többé válljunk. Most a fiatal nőt tanulmányozom. Ha félt, akkor nem kívánt ellenem törni, talán azt nem értette, én mi végből tenném azt. Nem ismer, nem tudja, hogy mire számíthat tőlem. Magától messze küldött, s elfelejteni vágytam, mégsem tudtam kiverni a fejemből. Hogyan is lehetne, hiszen a kristálykék tekintet a bőröm alá fúródott, elűzve még az álmaimat is. A sör nagyjából elűzi a fáradtságomat, amit a kevés alvás okoz. Ki kéne pihennem magam, de addig nem, amíg meg nem jelenik. S most itt van... Magam sem értem, miért tartom ugyanúgy vissza a lélegzetemet, mígnem már a nyakamon is látszik az ér, szinte kitapinthatóan, a szólás átkát most nem vetem be, csupán vizslatom, mit is kezd a helyzettel. Átkerül a kezébe az ékszer, mely nem értéket, eszmét képvisel. Elfogadást, beismerést. Egyenlőre. Gögöm nem fog csökkenni, nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy... - Köszönöm. – Mondom ki, csak úgy. Egyszerűen a szívem vezet, irgalmatlanul félretolva az észérveket, amelyeknek eddig sem voltam a híve. Talán Rasmus is válon veregetne, ő mindig ügyesen lavírozik az ész s a szív útjai között, én vagyok csak íly csapongó. Valóban kölyök vagyok hozzá képest. Amikor a nővel összeér a kezem, vad szikrák táncolnak, akár a mesemondók regéiben. Lepillantok oda, ahol a kontaktus megszületett, majd vissza a szemébe, s finoman, anélkül hogy elijeszteném, a kezeimbe veszem az arcát. Ám ahelyett, hogy arra vetemednék, amitől esetleg tarthat, meglepően gyengéden elfordítom, hogy megszemléljem magamnak. Az arcélét, a fitos orrát, a fülei vonalát. Végül elengedem, hogy ismét szótlanságba burkolózzak, elismerő pillantásom azonban nem engedi elszállni a kettőnk között beálló külön világot.
***
Sybella Balston
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sybella & Altan - A visszatérés 2015-02-05, 07:35
*Még mondják, hogy az álmok nem válnak valóra. Most itt állok előtte és elmerülök a szemeiben, ahogy láttam, elképzeltem. Igaz volt még tovább is, de az eleje határozottan valóra váló kép. Nem emlékszem arra, hogy lenéztem volna az övére, de határozottan tudom, hogy most nincs nála az a halálos fegyver ami jócskán hozzátett a veszélyes külsőhöz az első találkozás alkalmával. Most képes vagyok csak a szemeire fókuszálni, az arcára mely rezzenéstelen, mégis számomra tükröz valamilyen belső harmóniát. A fogadó nyüzsgő élete eltűnik, körülöttünk megáll az idő, mintha egy burokban lennénk ami csak a miénk. Bolond vagyok, hogy ilyesmiről fantáziálok, de puhán és melegen burkol be az érzés. Az ijedtség csak egyszer villan fel bennem újra, mikor feláll a székről, de a testem nem mozdul és a pillám sem rebben, csupán magamban érzem, hogy a szívem a torkomba dobban. Az arcomat már úgyis pír színesíti, ez nem változik, de a légszomj hirtelen rám tör. Tekintetemmel követem a felemelkedését, majd a felém nyújtott kezét, rajta azzal a hajpánttal amit az imént még az asztalba akart gyűrni. Nem értettem miért, ahogy most azt a gesztust nem értem amivel nekem nyújtja azt, bár elég egyértelmű. Nekem szánta, rám várt itt, hiszen én küldtem ide, ha megjelenek, akkor minden bizonnyal miatta teszem. A felismerés furcsa, de kellemes érzéssel telít el. Amit érte tettem, naiv lelkem szerint bárki megtette volna, és pont annyira volt felesleges, hisz így utólag belegondolva, egyedül is kiszabadult volna, én mégis segítettem. Amiért nem kaptam egyetlen köszönő szót sem, talán mert ismeretlen volt számára a segítségnyújtás, az önzetlenség. Egészen más arcát látom most. A vadság ott lobog a tekintete mögött, de elnyomja az irántam való szelídség ami láthatóan benne is zavart okoz. Most sem szólal meg, pedig kíváncsi lennék milyen a hangja amikor nem a halálos pusztító van fölényben. Az előbb még menekülni akartam, de most maradni. Nem értem mi vonz felé, de lépek és a zsibongó hangok ellenére is tisztán hallom ahogy a ruhám anyaga selymesen susog. A kezem nyújtom felé, megérintem a kezében tartott, az imént megcsodált tárgyat, véletlenül vagy sem a kezét is. Durva és finom egyszerre, meleg mint a bársony és a gyomromig hatol az érzés, kellemesen, ringatón. A tekintete továbbra is fogságban tart, képtelen vagyok megszólalni de ahogy közel érek hozzá, a lábaim felmondják a szolgálatot s csak a tudatalattim ment meg attól, hogy a szék mellé üljek. nem veszem el az ékszert de a kezem sem húzom tőle távol, mintha épp most kért volna fel egy táncra. A kabátomat önkéntelenül az ölembe fogom, de az sem érdekelne ha leesne a padlóra. A varázs még kitart és talán nem is akarom, hogy elillanjon, nem töröm hát meg azzal, hogy megszólalok.*
Azt érzem, hogy fél, és elmenne. Nem mintha nagyon értenék az emberi érzelmekhez, ám vadállatias ösztöneim a mozdulataiból olvasnak. Azzal, hogy olykor megrebben, és nem közelít, s az ajtóra téved a tekintete, egyértelmű a szándéka, nem akar tőlem semmit. Ártani sem. Ha kifejezetten az életemre akart volna törni, akkor nem kísér a fogadóba. Hacsak nem azért, hogy itt biztos helyen tudjon, ha el akarja vágni a torkomat. Miért is tenné? Talán valakinek az asszonya volt, akivel végeztem? Kutatok az emlékezetemben, azokból, akiknek kiloccsantottam már az agyát, ha labirintust emelnénk a csontjaikból, életem végéig bolyonghatnék benne, akkor sem lelném a kijáratot. Néha álmodom Seleste-el is, őt is a saját áldozataim közé sorolom, közvetettem miattam pusztult el. Hiába általom magam, hogy nem harcoltam ellene, más oldalt képviseltünk, pusztulnia kellett, bármennyire is oda voltam érte. És itt ez a lány, akit legszívesebben megfojtanék már pusztán azért a tényért is, hogy létezik, ám ha féreteszem azt, hogy mennyire hasonlít az elhunytra, akkor csakis a tisztaság marad, amely furcsán idegesítő, számomra szokatlan. Most sem engedelmeskedik a lábam, hogy odalépjek hozzá, főleg, ha ennyire retteg tőlem. A kezemben tartott hajpántra sandítok, amelyet nem is tudom, hogy oda akartam volna adni neki, kérdés, hogy megérdemli e. Nem, nem maradok ülve, az még tőlem is tiszteletlenség lenne. Felemelkedve tolom el magamtól az asztalt, és finom kinyújtom a kezemben tartott csinos tárgyat. Nem mozdulok többet, nem lépek felé, ez is egyfajta gesztus, amellyel talán odaléphet hozzám, az asztalomhoz. Ha megteszi, és véletlenül helyet foglalna, követem a példáját. Ellenkező esetben nem tudom, hogy mi sülhet ki a dologból. Kivételesen nem süt a szememből a felsőbbrendű gőg, egy kicsit meg vagyok azon lepődve, hogy a semmiből tűnt elő, még meg kell találnom a hangomat. Kell egyátalán beszélnünk? Nem ront-e el az mindent? Talán ez a szótlan néma-játék mindennek a kulcsa? Nem mosolyodom el, ám a nem túl szokványos kék tekintet azt sugallja a lány felé, meg akarlak ismerni.
***
Sybella Balston
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sybella & Altan - A visszatérés 2015-02-02, 20:36
*Próbáltam volna ellibbeni mellette. Hiú ábránd volt. nem is tudom miért hittem azt, hogy büntetlenül beülhetek ide, elvégre én ajánlottam a fogadót szálláshelyül, de mint az eszement apróvadak, bután belesétáltam a saját csapdámba. Nem mintha nem gondoltam volna rá azóta, hogy a hóesés és néhány fagyökér összehozott minket, de az eszem nem akarta, hogy találkozzunk. Minden más érzékem viszont igen. A lelkem, a szívem és bármennyire is tagadni próbálom a testem is. Kék szemei ott lebegtek előttem minden álmomban, a merészebbekében pedig még az ajkát is megérintettem az ajkaimmal, kinek kell ez?Amikor beléptem a Szárnyas Vadkan fogadóba, nem gondoltam bele egészen a következményekbe, ott volt bennem a lehetősség, csiklandozott is fúrta magát kellemetlenül mint a féreg, de lelkesedtem is érte. nem tudatosan, azáltal teljes egészében elutasítottam, de a végzet utolért. Amikor igyekeztem mellette elsomfordálni, még hittem abban, hogy menni fog észrevétlenül, s talán így is történt volna ha nem ugrok meg azonnal az asztalra csapó éles hangon. Akkor nem tudtam mi váltotta ki, hittem, hogy miattam van, az irántam érzett harag, a velem kreált gondolatok beteljesületlensége miatt, bármi am i nem váltotta ki a tetszését. Meglátott, ez eddig rendben, hogy bármilyen érzelmet váltottam ki belőle az már nem. Tőle két lépésnyire ért a durva hang és én megtorpantam. Bár nem fenyegette az életemet közvetlen veszély, úgy éreztem az ami lepereg előttem a teljes életem. Tócsányira kerekedett szemekkel, elnyílt ajkakkal, pirulva, ijedten fordultam vissza remélve, hogy nem itt a fogadó törzsközönsége előtt akar revánsot venni bármiért is. Aztán csak néztem őt mint sóbálvány a Petrificus totalus kimondása után. Azért annyira telik még, hogy egy nagyot nyeljek, de azután csak nézem a szemeit, az ajkait, a jelenleg számomra felismerhetetlen izét az asztalon ami a keze alatt van, és azon merengek felismerhetetlenül, hogy mi a csudát akarhat tőlem amiért azt a gyönyörű ékszert az asztal lapjába gyömöszölte. *
Azt hiszem semmi értelme nincsen annak, hogy nap mint nap várakozom, felesleges. A Sybella nevezetű úgysem fog visszatérni. Nyilvánvaló, hogy halálra ijesztettem, s meg sem magyaráztam, miért is vagyok vele annyira bizalmatlan. Egyébként is vannak magamba fordulásra utaló személyiségjegyeim, és el sem hinné, hogy ha elmondanám, hogy egy halott lány volt az egyetlen, akihez úgy igazán kötődni tudtam Rasmuson túl. Persze az exhalálfalót sem kell még ismernie, a nevünk még közel sem terjedt el annyira, mint a sötét nagyúré, de úgy vagyok ezzel, hogy nem is baj, jobb meglepetésből lecsapni azokra, akik ellenünk szegülnének. Harmadik napja járom a falut, hátha összeakadok vele, hogy utólag átgondolva mégis a szemébe mondjam, hogy köszönöm. Nem lehetett ármány, ha valami testrabló ver át, akkor már nem élnék. Nem tudom, hogy miért hasonlít Seleste-re de talán van értelme kiderítenem. Végülis önzetlen volt, még ha tisztességre is akart tanítani, nem tudhatta, hogy mindez hasztalan próbálkozás. A vásáron vett hajpántot morzsolgatom a kezeim között, aminek talán semmi értelme, puszta kézzel szaggatnám darabokra, hogy ilyen ostobaságot csináltam. Valami apró ajándékot gondoltam a kezébe nyomni, s napok óta szorongatom. Azistenit! Felhajtom majd inkább a söröket, ezt az ócskaságot meg kivágom a szemétbe, mert meg sem érdemli. Egyszer gondoltam azt, hogy talán van értelme hálásnak lennem a tisztaságért, vagy az útmutatásért. Nem való nekem az, hogy csinos női arcok hatoljanak el a tudatomig, az egész romantikus képzelgés a bolondoknak való. Ha romantikát akarok, akkor betörök néhány koponyát a láncos buzogányommal, annál édesebb hang nincs is, ahogyan az agyvelő az ember arcába fröccsen. Kinyitom az összezárt kezemet, és levágom a hajpántot az asztalra, biztosan röhesen festek vele. De merjen csak bárki nevetni... És akkor látom meg őt... Teljesen elhülök, hogy ha mindezt végignézte... Valahogy még a szó is bennakad, ezek után már az a legésszerűbb, ha véletlenül rákérdez, hogy másnak vettem az ékszert... Egyenlőre még nehéz megmozdulnom.
***
Sybella Balston
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sybella & Altan - A visszatérés 2015-01-31, 19:38
*Régen sokat jártam Roxmortsban, minden hétvégémet itt töltöttem az iskolaidő alatt, szerettem bolondozni a társaimmal, beülni a Három Seprűbe egy vajsörre, végigjárni az egyetlen főutcát, elkölteni a zsebpénzem felét a Mézesfalásban. Amikor Tudjukki nyíltan a színre lépett és a szüleim megváltoztak, mindennek vége lett. Mióta visszaköltöztem Roxmortsba, nosztalgiázom. Elég bolond dolog tizenkilenc évesen az emlékeimmel foglalkozni, de szinte másom sincs. A Mézesfalással kezdtem, aztán betértem a Három seprűbe, még mindig olyan finom a vajsörük mint régen, szerintem ott adják a legjobbat. Most a Szárnyas Vadkant kerítettem sorra, hiszen ott diákként nem sok időt tölthettem, és őszintén mondva nem is akartam. Oda azok mennek akik bujkálnak, titkolóznak, tilosban járnak vagy fogalmuk sincs milyen a hely. Varázsa van az már szent igaz. Szomorú, de mostanra én is azok közé tartozom akik titkolnak valamit, akik kerülik mások társaságát, de attól még ugyanúgy hiányzik a nyüzsgés, a beszélgetés zsongó és álmosító zaja, a poharak koppanása az asztalokon, a felszolgáló csosszanó léptei. nem túl kényes a gyomrom, ha nincs kedvem otthon készíteni magamnak valamit, legalább itt kapok egy tányérral. Csak borsólevest ne, az mindenhol borzalmas. Elindultam hát a Szárnyas Vadkanba, de az ajtó előtt megtorpantam. Akor jutott eszembe, hogy a minap pont ide küldtem azt a modortalan, szép szemű, szófukar férfit akit az erdőben szedtem össze és aki egy bitang nagy fegyvert hord az övén. Nem szívesen találkoztam volna vele, és beletelt két percbe amíg megvitattam magammal az esélyeket a találkozásra. Végül úgy gondoltam, hogy csekély és még mindig távozhatok ha meglátom. Mielőtt beléptem volna alaposan körülnéztem, de nem láttam, egy kicsit nyugodtabban tettem magamévá a hely varázsát és ültem le az egyik legtávolabbi és legsötétebb sarokba. Feladtam a hűségemet a Három Seprűs vajsörért és rendeltem egyet magamnak, a tál ételen még gondolkodtam. Önkéntes magányom már kezdett az idegeimre menni, szükségem volt egy kis társaságra, passzív társaságra. Csak néztem az embereket ahogy esznek, isznak, beszélgetnek egymással, volt aki hozzám hasonlóan elbújt a ház adottságai okán maximalizált sarkok egyikében, és élveztem egy kicsit a hangulatot. Otthon csak gubbasztanék a kandalló előtt és Arabellával beszélgetnék, nem mintha lealacsonyítanám a társaságát, de néha emberi szót is szeretnék hallani. Már egy ideje az árnyak között üldögéltem mikor ismerős hangot hallottam meg kiemelkedni a többi közül. azonnal odanéztem és majdnem félrenyeltem a vajsörömet. Altan Munkhbold jelent meg teljes valójában. Behúztam fülem-farkam nehogy észrevegyen, ujjaim rászorultak a pohár falára. Vettem pár mély és hangtalan levegőt, hogy lecsillapítsam szívem heves dobogását. Talán nem vesz észre, és elmegy mielőtt én feladnám. Elég közel ült le hozzám, de ha nem figyelem őt, akkor talán nem érzi meg, hogy nézem. Hallottam minden egyes szavát, kérdezősködött, de nem rólam. Egyelőre. Ám én is szóba kerültem, magamra ismertem, bár az a szó ami segített nem igazán tetszett. szóval szerinte félős vagyok. Szerintem meg óvatos és bizalmatlan. Ez volt az a pillanat amikor úgy döntöttem feladom és hazamegyek. Persze mellette kellett elmennem ami nem túl kecsegtető a sikeres távozásra, de meg kell próbálnom. Fogtam a kabátomat, fel sem vettem úgy indultam el az ajtó felé, ami akkor nyílt mikor Altan mellé értem. önkéntelenül is ránéztem, ő meg az ajtót fixírozta. Remek, vár valakire, akkor én biztosan nem fogok feltűnni neki. A hajam most hanyagul fel volt tűzve, csak kabátban látott, tehát a ruhám alapján nem ismerhet fel. Csak van annyi szerencsém ezen a világon, hogy észrevétlenül távozhatok.*
A Szárnyas Vadkandban szálltam meg, Rasmust értetesítettem, hogy amíg a családjával találkozik itt talál, majd ha elkezdjük a tábor építését, akkor úgyis kivonulunk az erdőbe. Vagy valami pusztába, majd ő dönt. Nékem végülis oly mindegy. Ha már a Seleste hasonmás e helyet javasolta, megnézem magamnak. Ha csapdába, tévútra akart volna csalni, már megtette volna. A mocsár és a lidércfény elmaradt, ez kettőt jelenthet. Vagy ártalmatlan a hasonlóság az aurorlánnyal, vagy a bestia hosszabb távon tervezi, hogy felvág a szegycsontomnál. Egy közepesebb szobát béreltem, pedig megaludnék én a pajtában is, ám ki kell pihennem magam, kemény megpróbáltatások várnak ránk, erőm teljében kell lennem. Minden nap kijárok az erdőbe, hogy a fegyveres és pusztakezes formákat gyakoroljam, ahogyan a pálcanélküli mágiák közül a sóbálványátkot is tökéletesítsem, hiszen tudjuk, a meglepetés fél győzelem. Ma viszont kicsit kinyújtóztatom magamat, az egyik utazótól rámörökölt pénzestárca seggére hágok. Egy ezüstsarlót veszek elő, és az asztalomhoz kopogtatom. A nyurga pincér felkapja a fejét, és a kötényébe törölve a kezeit odalép. - Sört? - Kettőt. Kezdésnek. Aztán meglátjuk. Azok mifélék? – Bökök egy kisebb társaság felé a fejemmel, akik egy sarokasztalt ülnek körben, és egy térképet nézegetnek. A pincér várakozóan tekint rám. Ezüst tűnik el a kötény alatt, így zavartalanul válaszol. – Nem a te fajtád idegen. Északra mennek, valami vásárba, találtak valami térképet, azt fejtegetik. – Nem folytatja, én nem kérdezek többet, ám más még érdekelne. – Nem volt itt egy lány? Barna, kékes szemű, félős. – A pincér megvonja a vállát, és menne is, én azonban felhörrenek. – Hékás, a sarlót nem ajándékba adtam. - Ekkor azonban nyílik az ajtó, és belépni készül valaki. Talán pont ő. Nem is tudom, miért lamentálok azon ennyit, hogy ha ide kalauzolt, ő maga feltűnhet. Mégis... úgy vélem, nem zártunk le mindent.
