2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Egy biccentéssel egybekötött mosollyal felelek, miközben fél szemmel folyamatosan a tömeget pásztázom, de azért még nem túl feltűnően. Nem akarom megsérteni pillanatnyi partneremet azzal, hogy mást keresek miközben vele táncolok, így rögtön felé fordulok amikor megszólal, ám a szavai hallatán kicsit elbizonytalanodok, a táncban is mintha lassulnék egy kicsit, de ez a körülöttünk feltorlódott tömegnek is betudható. Azt mérlegelem, hogy mennyit mondjak el neki, hiszen nem is ismerem, nem fogok neki mindenről beszámolni, de ha egyszer belekezdek, akkor nehezen állok le... Szinte fel sem tűnik, hogy eltelt az a pár másodperc amikor a mondata és az azt követő kérdése között, viszont azalatt sikerül átgondolnom a dolgokat, végigfuttatni a rengeteg kérdésemet a fejemben, amikről egyszerűen képtelen vagyok elfeledkezni. Ki az a lány? Miért nem láttam eddig? Honnan ismerik egymást? - A bátyámat kerestem. - felelem mosolyogva, az igazság egy részét elmondva. - Lekérték azt aki elhívott, Ő pedig megígérte, hogy táncol velem egyet, de nem találtam meg a tömegben. - magyarázom, miközben a szám lassan elhalkul. Nem akarom, hogy azt képzelje, hogy senki nem hívott el és én mégis eljöttem, sértené a büszkeségemet, ahogy az is, ha azt hinné lepattintottak. Azt azért el kell ismerni, hogy jól esett, hogy feltűnt neki, hogy magányosan ülök egy üres asztalnál, ahogy az is, hogy végre egy hozzám hasonló kíváncsiskodóval hozott össze a sors, de ez még nem jelenti azt, hogy beavatom a saját kérdéseimbe. Ahogy befejezem a magyarázatot követem Nate-et az italos pultokhoz és szerzek magamnak valami innivalót, a kezemet viszont amint lehet elhúzom az övétől, végül is egy dolog, hogy együtt táncolunk, egy másik, hogy parketten kívül ennyire közvetlenül viselkedünk egymással, mikor nem is ismerjük egymást. Ettől függetlenül nem zavar a jelenléte, igazából mindig úgy gondoltam, hogy ha valaki kedves veled, akkor nincs okod rá, hogy te másképp viselkedj. Épp ezért követem az üres asztalhoz, és mellette foglalok helyet. A megjegyzése kicsit váratlanul ér. Ennyire látszott volna rajtam, hogy zavar valami? Pláne, hogy valójában csak egy megválaszolatlan kérdésről van szó. Meg kell tanulnom jobba palástolni az érzéseimet, mert a végén jótékony idegenekkel leszek körülvéve. Ismét a tömeget figyelem, inkább minthogy röntgenszemű felkérőmre nézzek, és így is válaszolok. - Nincs szerelmi bánatom, ha erre gondolnál. - felelem magabiztosan, és felhúzott szemöldökkel ránézek. - De ha lenne sem itt és most számolnék be róla. - felelem elutasítóan, és visszafordulok a parkett felé, így megpillantom Arthurt a tömegben. - Bár azt hiszem a bátyám táncáról mára lemondhatok. Viszont itt jön az eredeti partnerem. - állok fel az asztaltól, amikor látom, hogy Arthur is észrevett, és egy mintaszerű pukedli után a kezemet nyújtom Nate-nek, hátha belemegy a játékba. - Köszönöm a táncot, Uram, remélem lesz még szerencsénk. - a kis jelenet után hátat fordítok neki és korábbi partnerem felé indulok, várva a reakcióját. Természetesen ez is benne volt a pakliban, előjött a gonoszkás természetem, így ha Őt lekérik, akkor én is megmutatom, hogy nem unatkozom amíg Ő mással táncol. Ez a minimum.
- Nataniel Evansdale. De a Nate is tökéletesen meg fog felelni, jobb szeretem. - Mutatkozom be én is, olyan udvariassággal, hogy az már engem is meglep. A lány úgy fogadja a bókomat, mintha már előre felkészül volna arra, hogy mondok valami kis kedvességet, vagy akár pontosan tudta, hogy szó szerint mit fogok mondani. Ez egy kicsit bizarr, de nem agyalok rajta sokat. Végül is, szívesen táncol velem, és most táncolunk, ráérek majd agyalni ezen a viszonylag furább dolgon. - Nagyon magányosnak tűntél ott az asztalnál, és mintha kerestél volna valakit. - Próbálom elűzni kettőnk társaságából azt a bizonyos kínos csendet. Tulajdonképpen érdekel is a dolog. Bár a lány láthatóan alsóbb éves, értelmesnek tűnik, szerintem simán el lehet vele beszélgetni, úgy mint egy hatodikossal vagy hetedikessel. A zene üteme egy kicsit vált, de marad a lassú, egymásba kapaszkodós stílus, de ösztönösen megállok, felvont szemöldökkel lányra pillantok, majd mivel nem kapok nemleges választ a további felkérésre, tovább vezetem a tánctéren Lily-t. Ahogy néhányszor kitekintek kettőnk közül, és elkapok egy-egy tekintetet, egyik sem azt tükrözi vissza, hogy érti a helyzetet, hogy miért táncolok fiatalabb, griffendéles lánnyal. De nem nagyon érdekel, hiszen ez egy bál, a szórakozásról szól, nem a házak közti rivalizálásról. Olyan sok időnek tűnik, amíg az ember morfondírozik valamin, de feleszmélek, hogy alig telt egy pár másodperc a számból, és még úgy tűnhet, hogy lezáratlan a mondatom, ezért gyorsan hozzáteszem, félmosollyal az arcomon: - Azt kutattad, akivel jöttél? Vagy épp azt, aki tetszik neked, de nem hívott el? - kíváncsiskodom, ilyen témában mindig is otthon voltam, ha valaki segítséget kért tőlem, mindig segítettem neki. Fürkészem a lány tekintetét, lehet, hogy esetleg nem meri bevallani, de vagyok annyira jó emberismerő, hogy egy pillantásból, és szemrebbenésből észrevegyem, ha olyan pontra tapintok, ami a másik félnek kellemetlen. A számnak vége, és azóta, mióta lejöttem a nagyterembe, egy kortyot nem ittam, és igencsak megszomjaztam, ezért megfogom a kezét, és leülök a legközelebbi, szerencsére egy teljesen üres asztalhoz. Szóval, látni, hogy valami nyomaszt. Szeretnéd magadból kibeszélni? - mosolygok barátságosan, majd kortyolok a frissen szerzett italomba, és figyelek a lányra, hogy mivel-vagy milyen esetleges problémával - áll elő.
Amikor közvetlenül a fülem mellett hallom a hangját először annyira meglepődöm, hogy pár pillanatra lefagyok, és végül csak egy bólintással reagálok a felkérésre. A poharamat gyorsan az asztalra teszem és hagyom magam a parkettre vezetni. Nem igazán tudom mire vélni a hirtelen megjelenését, főleg mivel emlékeim szerint sosem beszéltünk, legfeljebb látásból ismerem. Ráadásul ha minden igaz Mardekáros - meg nem esküdnék rá, de mintha hétköznap zöld színezetű talárban láttam volna - úgyhogy nem valószínű, hogy háztársi jóindulatból kért volna fel egy magányos lánykát. Ettől függetlenül nincs okom visszautasítani, végül is Arthur egyenlőre el van foglalva, ha újra velem akar majd táncolni - megtalál. Miután ezt lerendeztem magamban néhány másodperc alatt kíváncsian nézek újdonsült partneremre. A szeme mélykék, engem legalábbis a sötét tengerre emlékeztet. Sokkal sötétebb, mint Arthuré... Tényleg rémlik, hogy láttam már a folyosókon, de még mindig nem tudom, mi oka lehetett pont engem felkérni. A tánc elég jól megy neki, szóval nem fogunk egymás lábára lépni, de valahogy nem ugyanolyan érzés, mint Arthurral. Hiányzik az a varázslatos érzés amit akkor éreztem, amikor vele táncoltam, ahogy eltűnt a külvilág. Ugyan ez nem tűnik fel tudatosan, de valahogy most nagyon is a földön állok, és a kíváncsiságom is inkább arra vonatkozik, hogy miért kért most fel és mit akar tőlem, mintsem magára a személyre. A kérdése pedig csak még jobban meglep, mivel ezek szerint nem tudatosan engem kért fel... talán bárki lehetett volna aki magányosan tengődik teremben. Egy Mardekáros is lehet néhanapján kedves a Griffendélesekkel nem? Nem előítélet, inkább tapasztalat, hogy ez ritkán fordul elő, de hát bál van, az elég különleges erre nem? - Lily Caster. - felelem halvány mosollyal. - És Ön, kedves bókherceg? - vonom fel a szemöldököm kíváncsian. Igen, nem kerülte el a figyelmemet a megjegyzése. Sőt, hogy őszinte legyek még én is meglepődtem a válaszomon, főleg miután Arthur megjegyzéseit olyan mértékű zavarral fogadtam amennyivel... Úgyhogy két lehetőség áll fenn, az egyik, hogy neki hála megtanultam kezelni a bókokat - de ez a báli reagálásomra megint nem igaz - vagy a reakcióm személyfüggő. Van egy olyan érzésem, hogy a második lesz, viszont akkor kérdés, hogy miért is reagáltam korábban úgy ahogy? Miért más amikor Arthurral táncolok, mint amikor bárki mással? Miért más ha Arthurral beszélgetek, mint bárki mással? Bár ezek a kérdések inkább a tudatalattimban fogalmazódtak meg, azért igenis ott motoszkálnak az agyam egy kis szegletében, a legjobb kérdés pedig, hogy merek-e rájuk válaszolni.
Úgy éreztem, hogy mivel van egy tök elegáns dísztalárom, miért porosodjon a ládám mélyén, ha a Nagyteremben tálcán kínálkozik az alkalom, hogy felvegyem? Hát még akkor, ha jól is áll? A zuhany alól kijövet még egyszer áttörlöm a hajamat a törülközőmmel, csak azért, hogy most keltem ki az ágyból hatást váltsak ki. Felöltözöm, megigazítom a fehér csokornyakkendőmet a tükörben, majd kacsintok egyet, -hogy minek, azt én sem tudom, valószínűleg a szünetben látott egyik ámérikái fimben láthattam - és elindulok felfelé a közös helyiség irányába. Azokkal, akik csak beugrottak a partira, már vissza is értek, de ők is csak egyen - ketten csellengenek a szobában, mindenki vagy talált magának valami kis romantikus zugot, vagy odafent nyomja a bulit. Az estélyhez vezető úton, sőt, még a sok kis mellékfolyosón, titkos átjárókban is karácsonyi díszek lógnak, mifelénk csak zöldek és ezüstök, de láttam egyet, amelyeken sárga és fekete van, gondolom arról érkeznek a Hugrabugosok. Egyre hangosabban hallom a zenét, és egyre vegyesebbek a díszek színei, ezekből következtetek, hogy lassan megérkezek.
Ahogy belépek, magával ragad az emberek forgataga, eleinte sodródom, tűröm, majd amikor egy fal felé igyekvő áramlatot fogok ki, székhelyet jelölök ki magamnak, és a fal mellől kezdem el figyelni az őrjöngő tömeget, ami a vadabb zenékre eszeveszett fejrázást és vad vinnyogást-nyerítést-bőgést-ordítást hallat a torka mélyéről. A számok egyre csak váltanak, van itt minden, mi szem-szájnak ingere. Lassú, gyors, ugrálós, egymásba kapaszkodós, ölelkezős. Akinek nem jön be az aktuális szám, vagy vadászik valakire, akivel lehet egy jót dumálni, amíg le nem megy a szám, vagy annyi ideje a parketten van, hogy liheg, s majd kiköpi a tüdejét. De van asztal. Egy majdnem üres asztal. Jó pár szám lement már, de a hölgy, aki ott ül az asztalnál, nem áll fel, nem szórakozik, csak forgatja a fejét, pásztázza a tömeget, aggodalom ül ki a szemébe. Nem nagyon ismerem, pirosas sminkjéből, gyöngyházszínű - ilyet csak náluk látni - fülbevalóiból arra merek következtetni, hogy Griffendéles. Úgy vagyok vele, hogy ez egy bál, itt mindenki vidám, nem nagyon látni ellenségeskedést, egye fene, félreteszem Mardekáros énemet, és felkérem egy táncra. Elindulok felé, és ebben a pillanatban vált a zene, egy viszonylag lassú, egymásba kapaszkodós, ölelkezős szám érkezett a vadság helyére, egy pillanatra el is bizonytalanodok, hogy na vajon, ha ezt a srácok megtudják, mit kapok én, de jelen pillanatban nem érdekelt. Szegény, tök régóta itt ülhet már, keres valakit, Ő is megérdemli, hogy jól érezze magát. Csendben, de határozott gyorsasággal mögé sétálok, majd a füléhez hajolok. Szabad egy táncra? Úgy látom szabad a keze. - suttogom, majd a kezemet nyújtom, kiderül, hogy hajlandó-e velem keringeni. Mikor a parkettre vezetem, finoman átölelem a derekát, majd belepillantok a szemébe, úgy tűnik, az én kék szemeim elterelték a figyelmét arról a valakiről, aki után eddig sóvárgott. Még jó, hogy kiskoromban anyám a táncoktatás mellett volt, nem a japán harcművészet mellett, így most lebegtünk a tánctéren, de ez azért a jó partnertől is függ. Egy forgás után mertem csak megkérdezni, nem akartam tolakodó kígyónak tűnni. Szabad esetleg a nevét? Ha már esetleg valaki kérdezi, ki volt az az elbűvölő hölgy, akivel táncoltam a bálon. - mosolygok, remélem leleményes, és érti a bókjaimat.
Azért tényleg érdekelne, hogy ki az a lány. Akárhogy gondolkozom nem rémlik, hogy láttam volna a suliban, de még azt sem tudom, hogy melyik házhoz tartozhat. Még mindig úgy gondolom, hogy egyetemista, és bele sem gondolok, hogy esetleg külsős lenne. Abból amit mondott arra következtetek, hogy egyedül jött, vagy arra a sorsa jutott, amire utána engem juttatott, vagyis lekérték a párját. Az utóbbit tartom valószínűbbnek, mert elég elképzelhetetlen, hogy egy ilyen szép - szerintem szép - lányt ne hívjanak el. Elgondolkozva lépek az italpulthoz és valami üdítőfélét kerítek magamnak, majd leülök az egyik asztalhoz és figyelem a táncolókat, elsősorban persze Arthurt és a lányt, akinek még a nevét sem tudom. Még szép, hogy kíváncsi vagyok, ha egy ismeretlen lány csak úgy lekéri a partneremet. De sajnos hiába gondolkozok, így mivel semmi nem jut eszembe vele kapcsolatban inkább a párokat és a pultoknál állókat kezdem pásztázni, hátha megpillantom Cameront. Mondjuk nem lepődnék meg rajta, rá vallana, de hogy Leo sem rángatta el az már meglepőbb. Sehol nem látom, így kénytelen vagyok letenni a táncomról. Halkan sóhajtok egyet és más ismerősök után kutatok, hátha találok valakit, aki pár nélkül ácsorog mint én, hogy legalább ne egyedül kelljen kivárnom a táncuk végét. Eddig jól telt az este, és azért remélem, hogy Arthurral tudjuk ugyanonnan folytatni ahol abbahagytuk, de legalábbis, hogy a hangulat nem törik meg. Mondjuk ezen a kérdéseim a lánnyal kapcsolatban nem valószínű, hogy segítenének, szóval ezeket is kénytelen leszek máskorra halasztani. Úgy látszik tényleg egyedül én maradtam pár nélkül, legalábbis azok közül akiket ismerek is. Az azért elég érdekes lenne ha lányként mennék oda egy tök idegenhez, hogy táncoljon velem. A fiúknál ez rendben van, de én elég furán érezném magam, szóval maradok a táncolók bámulásánál. Nem valami izgalmas elfoglaltság, és elég szerencsétlenül nézhetek ki ahogy egyedül ülök az egyik asztalnál, előttem egy üdítő...
