2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Hát az biztos, hogy nem ez a legjobb napom, de lehetne rosszabb is. Mondjuk ha nem én fröcskölök le valakit, hanem én kapom a vízsugarat a nyakamba. A fenyegető válaszon csak elmosolyodom, mert elég nehéz komolyan venni egy vacogó, kék szájú, csurom vizes lányt. - Csak várd meg vele a nyarat. Olyankor jól jönne egy-egy ilyen hideg zuhany. - ugyan most elviccelem, de könnyen lehet, hogy később még megbánom. Akárhogy nézzük egy Mardakáros dühe sosem áldás, szóval jobb lenne ezt minél előbb és minél békésebben elintézni. A házamra vonatkozó megjegyzést inkább nem reagálom le, abból jó úgysem sülhet ki, viszont a tanár neve felkelti a figyelmemet. - Rosszul álltak ma a csillagok? Vagy szimplán rossz kedvében kaptad el? - nem tehetek róla, elég kíváncsi jellem vagyok és minden érdekesnek ígérkező sztorira lecsapok. Mondjuk vannak akik ezt a tulajdonságomat nem épp előnyként könyvelik el, de az már az Ő gondjuk, mert leszokni nem fogok róla. Legfeljebb kinövöm, bár egyenlőre ez sem tűnik esélyesnek. Pedig néha megtanulhatnám befogni, mert bizony volt már, hogy olyat kérdeztem amit nem kellett volna... Persze nem kaptam választ, csak csúnya pillantásokat, később pedig egy kis szidást a szüleimtől, de ez nem volt elég, hogy eltántorítson a kérdezgetéstől. Ha nem akar legfeljebb nem válaszol. Nem fog mélyen érinteni, végül is azon kívül, hogy lelocsoltam semmi közünk egymáshoz. - Ja, holnap meg Binns professzor lesz a soros, de ha gondolod Sinistrát is meglőhetem, ha jobban éreznéd magad tőle. - forgatom a szemem, miközben kicsit megborzongok az épületbe lépve. Jól esik a meleg, ilyenkor érzem igazán, hogy mennyire átfagytam odakint. Persze eszem ágában sincs tanárokra lövöldözni, de valójában senkire... Nem vagyok én született gonosztevő. Szerencsére a lány pedig nem haragtartó, úgyhogy talán nem kell csúnya megtorlásra számítanom. Egy gonddal kevesebb. - Köszi. Azért ha jóvátehetem valamivel szólj. - mosolyodom el félszegen. - Lily. Lily Caster. - a társalgóban még melegebb van pár fokkal mint a folyosókon, ami valójában logikus, hiszen ott van egy kandalló, míg a folyosókat legfeljebb a fáklyák fűthetik, azok pedig nem sok meleget adnak. Úgy látszik valaki pont nekünk rendezte be a szobát, mert a kandalló előtt egy kényelmes kanapé és néhány fotel áll, rajtuk pár takaróval, így minden szempontból kedvezőek a feltételek, hogy egy kicsit felmelegedjünk és persze nem utolsó sorban megszáradjunk. - Ennél alkalmasabb helyet nehezen találtunk volna. - jegyzem meg körbepillantva. - És az is mázli, hogy senki nincs itt. - neki elég kellemetlen lenne ha így látják, és azért én is örülnék ha minél kevesebben tudnának a remek alakításomról... Van egy olyan érzésem, hogy ezt egyikünk sem fogja reklámozni.
Tulajdonképpen én már akkor ilyen voltam, amikor a szüleim rámtaláltak, pedig akkor még iskolába sem jártam, úgyhogy ha ellenséges vagyok, az nem a griffendéleseknek szól, Keith mardekáros, mégis megkapja tőlem a magáét, ha olyan kedvemben talál. Pedig összességében apa látja jól, szeretnék én barátkozni, csak éppen nem megy túl könnyen a nehéz természetem miatt. Hullámos-göndör tincseim most csuromvizesen tapadnak a hátamra, meg az arcomra, de bármennyire is a halálba kívánom a lányt, az nyilvánvaló, hogy nem volt szándékos, ha lehet, még nálam is nagyobb szerencsétlen teremtés. - Ha megszáradok, egyszer még úgyis visszakapod... – Vacogok, és átölelem magamat a karjaimmal, s csak néha nyúlok az orromhoz, hogy megtöröljem a róla csepegő vizet. A kérdésre bosszúsan legyintek. - Griffendéles vagy, már azért utálnom kellene téged, hogy élsz, de ma mázlid van, valaki megelőzött. Az a szemét.. Sinistra... – Nem tudom most folytatni, mert már erőteljesen kékül a szám, mostanság mindig balul sikerül valami, a múltkor pont itt estem egy akkorát, hogy öröm volt nézni. Beláthatjuk, hogy én vagyok a mardekár szégyene? Egyedül a külsőm az, ami egy fokkal értelmesebb, csak miután fogalmam sincsen, hogy kik voltak a szüleim, igazán lényegtelen, hogy mit látok a tükörben. Egészen kedves, hogy felhúz, látszik, hogy nem feltétlenül a házak alapján érdemes ítélnek. Nagyobb tócsát hagyok magam után, és biztosan őt is összevizezem, de nem baj, ha ez most érdekel? Nem számít az sem, hogy kisebb, talán valakin én is anyáskodhatok, ha már ennyire bűnbánó. - Ahha, akkor direkt kinéztél, hogy véletlenül pofán lőhess a vízágyúval. – Nevetek fel csikorogva, mert a fogaim folyamatosan összekocccannak. Betaszítom a nagykaput, legalább már bent vagyok, itt is laza vízcsíkot húzok magam után. Irány az egyik társalgó, ahol legalább a pulcsimat leveszem, és a kandalló mellett gyorsan megszárítom a ruhámat, mondjuk rám teríthetünk egy pokrócot, hogy ne kukkoljon senki. – Hát nem, úgyhogy... bármennyire is szeretnélek, lemondok a hibáztatásról. Spongyát rá. Arielle vagyok, még nem találkoztunk kiscsaj. Te pedig? – Végre feltűnik az egyik társalgó, amely most üresnek tűnik, s melegség járja át a tagjaimat, ezek szerint a kandallóban is barátságos tűz ropog.
Nekem sosem volt bajom a Mardekárosokkal, viszont nagy barátságba sem kerültem velük, aminek elsősorban az az oka, hogy a legtöbbjük kapásból elutasító volt velem a házaink miatt. Ezt igazából sosem értettem, hogy miért jó, de hamar megszoktam és már nem vártam sok jót tőlük, viszont ha néha értek kellemes csalódások, akkor én sosem voltam velük ellenséges, legalábbis ha az adott személy nem érdemelte ki. Szerencsémre ma nem egy akadékoskodó hárpiával hozott össze a sors, de azért a csípős megjegyzéseitől nem menekülhetek. - Nem akartalak eltalálni, és semmiképp sem volt célom, hogy elrontsam a napodat. - felelem enyhe fejrázással, majd a mosolyt látva halkan felsóhajtok - talán nem kíván a pokolra. - Most én vagyok minden bajod okozója? Vagy volt más oka is, hogy egyedül idejöttél fagyoskodni? - Kérdezem halvány mosollyal, ami a helyzetet tekintve nem teljesen indokolt. Tény, hogy ha valakit kint a jéghideg levegőn lefröcskölnek az nem a legjobb programjai közé tartozik, de az is biztos, hogy ilyenkor senki nem jön ki ide csak azért, mert kedve támadt kacsázni. Vagy ha mégis, akkor az igen ritka kivételek közé tartozik. Látom, hogy már minden porcikája átfagyott, márpedig ilyen időben ennyi idő alatt, csuromvizesen könnyen el lehet kapni egy alapos tüdőgyulladást, de minimum egy náthát. Nyomban felhúzom a földről és megvárom, hogy kicsavarja a haját, a kérdésére pedig csak bólintok és hagyom, hogy rám támaszkodjon, ahogy elindulunk a kastély felé. A szüleim ha hidegből vizesen jöttem haza - hógolyócsaták és szánkózás után megesett párszor - azonnal küldtek átöltözni és belém diktáltak egy jó adag forró teát. Tanácsokat viszont inkább nem osztogatok, mert a felsőbb évfolyamosok általában egyszerűen leszólnak, ehhez pedig most nincs hangulatom. Szinte már vártam, hogy valami megjegyzést tegyen rám, mert az azért mégis meglepő lett volna - akármilyen békés Mardekáros - ha szó nélkül hagyja az esetet. - Csak ha van valaki a közelemben akinek elronthatom a napját. - talán nem a legerősebb visszavágás, de jelenleg az én hangulatom sem a legjobb, úgyhogy ennyi telik. - De nem, általában nem szokásom random embereknek megkeseríteni az életét. - mondom végül elhúzott szájjal, mielőtt komolyan veszi a válaszomat. - Bár ahogy nézem neked sem ez volt életed legjobb napja. - teszem hozzá, és oldalról rápillantok. Közben érzem, hogy egyre jobban átfagy, és a szája is teljesen elkékült, ezért igyekszem minél előbb fűtött terembe érni.
Sosem hittem a Griffendél-Mardekár ősi ellentétben. Nem azért fogok valakit utálni, csak mert oroszlán vicsorog rám az egyenruhájáról. Nekem nem kellenek ilyen felesleges indokok. Ma egyébként is magam alatt vagyok, mert nem tudok kiállni magamért, teljesen antiszoc vagyok, mert bár Sheskáék igazi szülőként viselkednek, ha majd igazi gyerekeik lesznek, még inkább háttérbe szorulok, nem csak Die mögött, szépen ma is szedhetném a sátorfámat, mert nem kellek én már a kutyának sem, csoda, ha más miatt bűntetnek meg, akkor sem emelem fel a hangomat? Gyűlölködve néztem az asztronómia tanárra, akiben ezzel még inkább elültettem a gyanut, hogy én tettem. A kezeim vörösek a mosogatástól, és a griffes lány még jól le is fröcsköl, ez igazán remek. Viszont annyira fiatal, még nálam is kisebb, olyan béna, hogy még arra is rá tudnám venni, hogy belezzünk ki az élő nyuszit. Brr... de fázom így.. - Nagyon hasonló? Mármint az volt a célod, hogy elrontsd a napomat? – Vacogom, de mégis sikerül kipréselnem magamból egy mosolyt, még ha dühítő is ami történt, még a szándékosságot sem látom benne. Akaratlan baklövésekért pedig minek büntessek, ostobaság lenne, örömöt sem okoz. Csupán méregetem, és kékül a szám, remeg a pálca a kézben, nem sikerül varázslatot kicsiholni belőle. Persze az is átázott, bár kétlem, hogy hatással lenne rá a víz, úgy vannak kialakítva, pusztán én vagyok a béna. Némiképpen érzem a hőt, amit a varázslat ad, mégis bólogatok a fejajánlására, s hagyom magam felhúzni, a kezemet nyújtom, még a hajam is csurom vizes. Ez még itt a parton kicsavarom, nem mintha érdekelne, hogy bent mindent összevizezek, egyszerűen nem akarom, hogy rámfagyjon. - Keressünk egy társalgót, jó? – Hagyom, hogy támogasson, mert még a lábam is remeg, annyira fázom, nem akarom, hogy tényleg rosszul legyek a jeges víztől. A lélegzetem így is látszik. – Mindig ilyen balfék vagy? – Csóválom a fejemet, de túl erőltetlen, és rosszkedvű vagyok, hogy még jobban le is szúrjam őt. Már csak arra vágyom, hogy kapjak egy száraz ruhát, egy takarót, meg egy bögre forró italt.
Egy pillanatra meglepődöm rajta, hogy nem kapott dührohamot miután lefröcsköltem, de inkább megkönnyebbülök, hogy egy kevésbé harapós lánnyal hozott össze a sors. A szerencsétlen balesetet talán tényleg a kérdése okozta, pontosabban a kérdés okozta meglepetés, mivel előtte észre sem vettem, hogy ott van. Ezután mégis úgy érzem, hogy illene felelnem a kérdésre. - Igazság szerint valami nagyon hasonló volt a cél... Persze azt leszámítva, hogy eltalállak vele. - tényleg szégyellem ami történt, zavar ha valaki miattam érzi rosszul magát - akár fizikailag, akár lelkileg - pláne ha úgy látom, hogy nem is haragszik érte. Ha valamivel visszaadja, vagy legalább kiabál velem egy kicsit akkor már kevésbé érzem kellemetlenül magam, de ha valaki egyszerűen szó nélkül hagyja - még ha tényleg véletlen volt is - csak még inkább azt érzem, hogy én vagyok a hibás. Ahogy látom, hogy a kezébe fogja a pálcáját, de aztán nem csinál vele semmit, rögtön beindul az agyam megfelelő bűbáj után kutatva. - Pirocus! - mondom végül a föld felé szegezve a pálcámat. Körkörös mozdulatokat végzek az egész karommal, így a földön egy parázsló spirális forma jelenik meg, ami reményeim szerint ad némi meleget is. - Nem egy kályha, de jobb a semminél. Visszamegyünk a kastélyba? Ha idekint maradsz biztos megfázol. - nem akarok én senkinek tanácsot adni, de jelen esetben biztos nem jó ötlet idekint fagyoskodni csurom vizesen. Mivel én okoztam a balesetet az a minimum, hogy visszakísérem a suliba, és segítek neki amennyire tudok. Nem azért mert olyan jótét lélek vagyok, inkább azért, hogy a rossz tett-jótett mérlegem visszaálljon nála a nullára és úgymond tiszta lapról induljak. Ez nem volt a legjobb kezdés, de mivel nem ugrott rögtön a nyakamnak talán még helyre lehet hozni. Ugyan a barátkozás nem elsődleges célom, de rosszban lenni valakivel semmiképp nem hasznos, akkor meg inkább legyek vele jóban, nem?
Azt értem, hogy én miért jöttem ki a hidegre, mert bent már kezdett megfőni az agyam, a kezeim is lassan hólyagosak lettek a forróvíztől, amihez nem szoktam hozzá. Anya mellett eddig olyan életem volt, mintha valami aranyvérű család lelence lennék, igyekezett mindentől megóvni, az utóbbi időben én magam lettem lázadóbb, még ha ezt a mostani csínyt nem is én követtem el, ám voltam olyan dacos, hogy konokul hallgattam, nem árultam el, hogy nem én voltam, így hát maradt a büntetés bevállalása. Még csak azon sem agyalok, hogy vajon ki lehetett a denevérkaki felelőse, mit érnék vele, ha megbosszulnám, ami velem történt? Kétségkívül jó móka volt, túlságosan tetszett ahhoz, hogy ne kacagjak rajta úgy igazából szívből. - Tulajdonképpen mit akarsz elérni? – kérdezem kacsázás közben, talán ennek lehet az oka, hogy elrontja ismételten a varázslatot, amelynek folyományaként egy komolyabb fröccsenés érkezik irányomba, még ahhoz sincsen kedvem, hogy elugorjak. Meglepett szempárom van, villámok nem szórok, nem vagyok görög isten. Istennő meg pláne nem. Lerogyok a földre, és átfogom a vállaimat a kezemmel, majd heveny vacogásba kezdek. Mint egy ázott egér. Nincs meg bennem az ösztönös Griffendél utálat, még csak nem is gyűlölöm a lányt azért, amit tett, csak éppen roppantul meglepődtem. Előre-hátra ringatom magam, hátha attól gyorsabban megszáradok, nyilvánvalóan ostobaság. - Ennél jobban már úgysem tudod elrontani a napom, mindegy is, nem rinyálok. – Vacogom, és a pálcámért nyúlok, nem azért, hogy bántsam, hanem valami melegítő varázslatot keressek, de túlságosan fázok most ahhoz, hogy eszembe jusson valami értelmes igen. Nagyot tüsszentek, de jó, ez már az első jele, hogy megfáztam? Vagy csak az orromba ömlött vízmennyiséget adom így vissza? Nem nézek gyűlölködve, egyszerűen csak fel akarnék állni, hogy visszamenjek az épületbe, hátha ott valahogy meg tudok száradni.
Érzem, ahogy teljesen kihűl az orrom miközben mélyen beszívom a hideg levegőt. Az ujjaim is lefagytak, a fagyos földtől pedig a hátam is kezd fázni. Mostanra biztos vörös mindkét fülem és az egész arcom. Hosszan kifújom a levegőt. A hidegben úgy néz ki, mintha füstöt fújnék, de ez nem szokásom. Cameron pipázik, Leo cigizik, szóval tőle gyakran látok füstfelhőket, de nekem sosem volt szimpatikus. Nem is igazán voltam rá kíváncsi, mert a szagát sem igazán bírom. Újra beszívom a levegőt, majd hirtelen kifújom, így széles felhő helyett egy páraoszlopot kapok. Behunyom a szemem, majd rákoncentrálok, hogy miért is vagyok itt és kinyújtom a pálcát tartó kezemet arra, amerre a tavat sejtem. - Aquamenti! - mondom ki ezúttal halkabban és nyugodtabban, mint korábban, bár minden meggyőződés nélkül. Így még nagyobb a meglepetésem, amikor érzem, hogy valami kilő a pálcámból, majd egy kisebb csobbanást is hallok. Kinyitom a szemem és abba az irányba nézek, amerre a varázslat kirepült. Úgy néz ki végre sikerült végrehajtanom a varázslatot, de hogy ennek mennyire örüljek, azt nem sikerült megítélnem. A tó partján egy lány áll, pont ott, ahova a víz érkezett. Hogy ezt honnan tudom? Nem nehéz kitalálni, ha az említett személy ruhája és haja szemmel láthatóan nedves, valamint egy meglepett, és egyben villámokat szóró szempár mered rád. Azonnal felpattanok és az ázott lány felé indulok, hogy mentsem a menthetőt - ha van ilyen. - Nagyon sajnálom, véletlen volt! Nem láttam, hogy itt vagy és csukva volt a szemem amikor kilőttem a mágiát. Segíthetek? - kérdezem idegesen amikor elé érek, mert azt már megtanultam, hogy nem mindenki örül az erőszakos segítségnyújtásnak. Miközben a válaszára várok gyorsan szemügyre veszem a lányt. Nem tűnik ismerősnek, szóval nem Griffendéles, mert a háztársaim arcára azért emlékszem. Hollóhátsnak és Hugrabugosnak sem gondolnám, úgyhogy valószínűleg Mardekáros... Ami azt jelenti, hogy ez nem az én napom. Már bánom, hogy nem maradtam a klubhelyiségben a többiekkel ahelyett, hogy idejöjjek, de már késő ezen rágódni.
Az eszem megáll, de komolyan. Anya biztosan ki fog kelni magából, az biztos, de nem érdekel. Már csak azért sem fogok dacoskodni. Ha valaki kinézi belőlem, hogy ilyesmire vetemedjek, csak mert mardekáros vagyok, hát nem érdekel. Az asztronómia tanár szobájának ajtajára valaki denevérürüléket kent, és azzal írta fel, hogy vesztes, és miután a közelben nevetgéltem az akción, az arratévedő férfi mérgesen karon ragadott, bepanaszolt a házvezetőmnél, és jelezte, hogy büntetőmunkát fog kiróni. Piton rákérdezett, hogy mi is történt pontosan, ám miután hallgattam, és nem válaszoltam, így maradtam én főbűnösnek. Leküldtek a konyhára, hogy mosogassak egész délután, varázslat nélkül, hogy megtanuljam a tisztaság értékét. A kezem miután nincsen hozzászokva az igénybevételhez, teljesen kipirosodott a forró és hidegvíz váltakozásától, meg a sikálásoktól, mert a tanár a házimanók lelkére kötötte, hogy a legundokabb, legmocskososabb edényeket, tányérokat sózzák rám. Zordan tűrtem a megaláztatást, és arra gondoltam, hogy milyen szánalmas, hogy egy leendő sötét boszorkány, egy új generációs halálfalót így térdre tudnak kényszeríteni. De nem, a szüleim azt mondták, ne hívjam fel magamra a figyelmet. Ha vitatkozom, vádaskodom, az pont az lett volna. Így most sajgó kacsókkal, megalázva lépdelek ki a kastélyból, hogy legnyugodjak. A tópart felé igyekszem. A hideg ellenére úgy érzem, muszáj egy kicsit kiszakadnom az épületből, a konyhában ugyanis fullasztó volt a hőség, a sok kondér, meg miegymás mellett. Nem kell egyenruhában lennem, most nem óráról jövök, úgyhogy a laza pulcsi, és bőrdzseki felállást viselem. A tó partján valami kislány gyakorol, őszintén megmondom, sosem láttam még. Legalábbis nem a mi házunkba jár, mert akkor minimum a klubhelységben összefutottunk volna már. Nem sokkal előttem dől el a földön, ez már mosolyt csal az ajkaimra. - Oh, hát nem is gondoltam, hogy ilyen könnyen fog menni. Végre a lábaim előtt hever a világ. Legalábbis... jó kezdet.. – Veszek fel egy laposabb követ, hogy kacsázzak vele a vizen. Az említett ásványdarab a dobás után azonnal elmerül. Hát ez nem az én napom, a kezem is tiszta piros.
Végre egy nyugisabb napon vagyok túl, amikor épp nem kell egyetlen kilométerhosszú beadandóval sem készülni a következő napokra, így van egy kis szabadidőm. Ilyenkor általában rögtön seprűre pattannék és gyakorolnék egy kicsit, hiszen még alig vagyunk túl az első meccsünkön az évben, ráadásul az is elég rémesen sikerült. Hogy miért nem ezt teszem? Nos erre két egyszerű ok van. Az egyik, hogy a kezem ebben a hidegben annyira lefagyna, hogy a seprű nyelét alig bírnám tartani, az is kész csoda, hogy a meccseken nem zuhanok le. A másik pedig, hogy mind a gyakorlópályát, mind a kviddiccspályát teljes csapatok foglalták le ma délutánra, így nekem már nem maradt hely, hiszen a Griffendél csapatának többi tagja ma mással van elfoglalva. Én ennek ellenére nem tudtam nyugton ülni a klubhelyiségben, egy kényelmes fotelbe kucorodva, így először a könyvtárat látogattam meg, ahol egy bűbájokkal foglalkozó könyvet választottam ki magamnak, abból is egy vízidéző varázslatot. Hogy miért tanulok random varázslatot? Egyrészt a repüléstan után a bűbájtan a második kedvenc tantárgyam és jó is vagyok belőle, másrészt pedig sosem árt ha az ember minél több bűbájt ismer. Nos, ezek az elvek és történések vezettek odáig, hogy most a Fekete-tó partján állva próbálom végrehajtani a bűbájt, ami lefagyott kézzel nem is olyan egyszerű. Sajnos ezt a bűbájt nem gyakorolhatom az épületben, mert sem a tanárok, sem Friccs nem venné jó néven, ha elárasztanám a sulit - Hóborc viszont jó eséllyel még gratulálna is hozzá. Nekem viszont nincs kedvem az elkövetkező délutánjaimat büntetőmunkával tölteni, így inkább kivonultam a tóhoz gyakorolni. Bár nincs olyan borzalmasan hideg, hosszú távon ez is bőven elég hozzá, hogy az ember keze lefagyjon. Ez persze adja a kérdést, hogy miért nem hagyom abba a gyakorlást. Ennek viszont egyedül az elszántságom az oka, vagyis, hogy nem hagyom addig abba, amíg egy tisztességes vízsugarat elő nem tudok varázsolni. - Aquamenti! - próbálkozom ismét a leírt pálcamozdulattal, és varázsigével, de csak egy gyenge csepegés az eredmény. - Aquamenti! - mondom ismét, kicsit idegesebben de most sem jobb az eredmény. - Aquamenti! Aquamenti! Aquamenti! - szegezem újra és újra a pálcámat a tó felé, de mivel nem érek el jobb eredmény sóhajtva eldőlök a hideg földön, hátha egy kis pihenés - vagy az összes testrészem lefagyasztása - esetleg segítene. Erre ugyan nincs sok esély, de mint tudjuk a remény hal meg utoljára.
