2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Ezek szerint a korát nagyjából eltaláltam, és arra is választ kaptam, hogy honnan ismerik egymást. Bár az biztos, hogy meglepett, hogy Arthur zongorázni tanul. Nem tudom miért, de valahogy ezt nem néztem volna ki belőle, így viszont annál érdekesebb információ, amit meg is jegyzek. Eddig rendben is lenne, tényleg úgy beszél róla, mintha egyszerű tanár-diák kapcsolat lenne kettőjük között, de az a következő mondatával és az azt követő arckifejezésekkel már egész mást sugall. - Tetszik a haja, meg a szeplői. - mosolyodom el visszagondolva az arcra. Tényleg elég szép, de az azért már sok a női büszkeségemnek, hogy beismerjem, helyette Arthur viselkedése köti le a figyelmemet, és a réveteg tekintet, meg a mosoly után határozottan úgy érzem, hogy nagyon fontos információt tudtam meg, és ezt egy vigyorral és féloldalt felhúzott szemöldökkel jelzem is. - Csak nem tetszik? - teszem fel a kérdést, mire nyomban egy másik is megfogalmazódik bennem. - Nem idős hozzád egy kicsit? - ráncolom össze a szemöldökömet. Hiába, a kérdezgetés, és a vidámság ami látszik rajtam, belül azért egy kicsit rosszul esik, hogy előttem dicsér egy másik lányt. Ez a sértődékenységünk - mármint a nőknek összességében - az oka, hogy fiú-lány barátság nem létezhet örökké. Vagy valami több lesz belőle, vagy valami sokkal kevesebb. Ezzel a problémával nekem is szembe kell néznem majd egy idő után, de egyenlőre Arthur barátjának tartom magam - és végülis miért ne lehetnénk mi a kivételek? Arra, hogy miért is esett olyan rosszul - egy dolog, hogy nem mutatom, egy másik, hogy nagyon is megjegyeztem - Arthur megjegyzése van egy sokkal kézenfekvőbb magyarázat is, de bele sem gondolok, mint lehetőségként. Épp elég nekem az új információkkal foglalkozni, jelen esetben kideríteni, hogy igazam van-e a zongoratanárral kapcsolatban, még ha magam alatt is vágom ezzel a fát. Az öröm azonnal szétárad az arcomon, amint Arthur beleegyezik a táncba, és nyomban bele is kezdek. A többséggel ellentétben nem ugrálok vagy rázom magam, inkább amolyan rögtönzött koreográfiát adok elő. Mivel improvizáció itt-ott ugyan elcsúszik a zenétől, de összességében illik az ütemére és a hangulatára, szóval a célnak megfelel. Ahogy látom Arthurnak mennyire idegen a közeg bátorítóan rámosolygok. Igazából még mindig jobban tetszik amit Ő csinál, mint az a rengeteg értelmetlenül ugráló, rángó alak akik csak azért vannak a parketten, mert értelmesen beszélgetni amúgy sem tudnának. Ettől függetlenül - vagy épp ezért - csak Arthurral foglalkozok, neki táncolok, és nem izgatnak a körülöttem lévők, bár akaratlanul is kialakítok magam körül egy kisebb kört, mivel nem csak egy helyben mozgok. Az hogy Arthur a kezébe veszi az irányítást és Ő kezdeményez kellemes meglepetést okoz, viszont hamar belelendülök az együttes táncba is, ahogy Ő is feloldódik, és erre a merőben más zenére is összehangolódunk. Megint elérjük, hogy a körülöttünk lévők egy kis szabad helyet engedjenek a táncunkhoz, ezzel pedig a figyelmet is felhívjuk magunkra. Jól esik a reflektorfény, bár nem igazán törődöm a környezetemmel, igazából megint csak Arthurral foglalkozom. Úgy látom, hogy végül Ő is élvezi a táncot, ami nekem sikerélmény, hiszen eleinte nagyon nem akaródzott neki, viszont talán sikerült megmutatnom neki, hogy lehet ezt is élvezni. Azon már nem lepődöm meg, hogy tovább nem maradna, és nem is várnám el tőle, hiszen ha nem az Ő műfaja, akkor nincs értelme ráerőltetni. Bólintok a távozást illetően és hagyom magam kivezetni a tömegből. Tényleg jól esik egy kis szabadabb levegőt szívni, bár a terem szélén is csak annyival jobb a helyzet, hogy már nem azt lélegezzük be, amit valaki más pár másodperce kifújt. Épp csak annyi időm van, hogy kifújjam magam egy kicsit, mire Arthur már vissza is tér a poharakkal. - Köszi. - veszem át hálásan az italomat, amiről belekóstolva megállapítom, hogy valami szörp lehet, talán csipke, mindenesetre frissítően hideg, ami nagyon jól esik. Az ötletét csak pártolni tudom, mert a táncban nem csak mi melegedtünk ki, hanem mindenki más is, a teremben pedig ennek megfelelően lehetetlen létezni. - Nem lenne rossz. - bólintok és az immár üres poharamat az egyik asztalon hagyva elindulok kifelé. Lehet, hogy ujjatlanban nem fogom sokáig bírni odakinn, de egyenlőre a hideg sokkal hívogatóbb a fülledt teremnél.
Szóval nem ismeri, csak valami random alak, aki felkérte, míg én egyedül hagytam. Kissé rosszul érzem magam a dolog miatt, mondhatni bűntudatom van, hogy kénytelen az idejét ismeretlen, kellemetlen srácok társaságában tölteni, míg én Carmennel táncolgatok. Bár nem úgy fest, mint aki nagyon féltékeny volna a lányra, ugyanis elég nyugodtan kérdez vissza, csak a maga kíváncsi módján. Az arcából nem igazán tudom kiolvasni, hogy bosszantaná a dolog, de meglehet, hogy csak egy kissé ügyesebben színészkedik a társaságomban, mint én az övében. - Még nem, de talán jövőre ide fog. Ő a zongoratanárom, a faluban lakik. - vonom meg a vállam, bár feltűnik, hogy épp olyan lekezelő nemtörődömséggel beszélek Lilynek Carmenről, mint azelőtt fordítva tettem, és ez egy kissé zavar is. Így hát úgy döntök, megkockáztatok némi vakmerőséget Lily esetében, még ha ez újabb hibákat szülhet is. - De igazán gyönyörű lány, nem gondolod? - kérdezem tőle, színpadiasan révedve a körülöttünk lévő villódzó fényekre. Aztán sugárzóan rámosolygok, mintegy bocsánatkérésképpen, meg hogy érezze, hogy csak heccelni akarom. Hogy ebből érezheti-e egyáltalán az más kérdés, és valószínűleg azt is csak én tudom, hogy ritkán mosolygok így az emberekre, mondhatni csak kivételes személyekre, kivételes esetben. És talán neki semmit sem fog jelenteni, de nekem annál többet, mert ebből rájöhetnék valamire, amire jellemző módon majd csak később fogok. Éppúgy élvezem vele a táncot, mint azelőtt, bár most sokkal inkább lekötnek a gondolataim, minthogy csak a táncra koncentrálnék. De valahogy még sincs benne hiba, az egész olyan tökéletes, amilyet elképzelni sem tudtam azelőtt, és realizálom, hogy én bizony imádom ezt csinálni. Ahogy azt is, hogy bizony ezen túl nem sok alkalmam lesz rá, egészen a következő bálig, ami azért elég szomorú. Vajon rá tudnám venni néha Lilyt, hogy néha táncoljon velem, csak úgy, amolyan szórakozásképp? Látszólag ő is szereti ezt csinálni, talán volna kedve hozzá, vagy esetleg megtehetné a kedvemért. Cserébe szórakoztathatom mondjuk azzal, hogy seprűre ülök, persze csak ha vállalja utána az ápolásomat is. De a zene vált, ami azt jelenti, hogy nekem is váltanom kéne egy olyan táncstílusra, amiben sajnos sokkal kevésbé mozgok otthonosan. Lily nem ragaszkodik a dologhoz, de már korábban kiderült, hogy nagyon is boldoggá tenném vele, márpedig én éppen ezt tűztem ki célnak. Vagyis valójában nem igazán van választásom a dolgot illetően. - Csak egy kicsit. - sóhajtok fel a fejemet csóválva. - De aztán meg ne bánd! Nem vállalok felelősséget. - mosolygok rá, és zavartan túrok a hajamba. Inkább megvárom, mag a körülöttünk lévők, és főként Lily is táncolni kezd, hogy legalább némi fogalmam legyen róla, hogy mit is kéne most itt csinálni. De erről, úgy tűnik, mindenki másnak is különbözik a véleménye. A legtöbben persze az elvárt módon csak ugrálnak, mások meg már egészen zavarba ejtő mozdulatokat produkálnak, olyan, mintha az iskola hirtelen őrültek házává változott volna. Zavartan ráncolom a szemöldököm, majd úgy döntök, ignorálom a tömeget, és jobb híján a zenére, meg Lilyre koncentrálok. Ő elég ügyesen táncol, nem igazán értem, hogy mit csinál, de valahogy a ritmusra van, és tök jól néz ki, olyannyira, hogy már nekem is kedvem van táncolni, bár fogalmam sincs, hogyan kezdjek hozzá. Jobb híján kibékülök valami laza vállmozgással, ide-oda lépkedéssel, meg némi bólogatással kombinálva, és reménykedem, hogy annyira nem szörnyű a dolog. Amikor hülyéskedni kell, könnyen megy a tánc, de most, hogy nagyon is számít, mennyire kínos, amit művelek, már sokkal bonyolultabbnak tűnik. Ha már korlátlan vakmerőségről tettem tanúbizonyságot az este folyamán, ez most sem maradhat el, így ahelyett, hogy magamban nyújtanék vicces látványt (egyébként ki tudja, lehet, hogy tök jól csinálom), inkább Lilyhez lépek, megfogom a kezeit, összekulcsolom az ujjainkat, és igyekszem összehangolni a mozgásom az övével. Korábban sem bizonyult nehéznek szinkronizálni magunkat, és ügyelni minden apró rezzenésre, de azért egy kissé különös, hogy jelen esetben mintha inkább ő vezetne, és nem én. Persze zavar is, így úgy döntök, hogy férfi módjára a kezembe veszem az irányítást, akár tetszik neki, akár nem, és aztán meglátjuk, hajlandó-e követni, amit csinálok. Egyébként már egész jól beleszoktam a zenébe, meg a mozgásba, és kezd érvényesülni a kreativitásom is. Plusz felfedeztem egy nagy előnyét ennek a fajta táncnak: Itt aztán nem kell közben beszélgetni, úgysem hallod, mint mond a másik. Szóval csak vigyorgok Lilyre, mint a vadalma, mert tulajdonképpen már egészen élvezem a dolgot, a lány közelségét, meg hogy büntetlenül garázdálkodhatok, amíg az ritmusra van. Persze azért a következő számot már nem vállalnám be, ezért mikor végre beáll egy pillanatnyi csönd, gyorsan megszólalok. - Gyere, kezd már itt nagyon meleg lenni. - szólok Lilynek, és kézen fogva kivezetem a tömegből. Tényleg kezdett már roppant fülledt lenni, köszönhetően a sok ugráló embernek, meg a saját mozgásunknak hála is, és a tömegből is kellőképpen elegem volt már, úgyhogy épp itt volt az idő a távozásra. Egészen a terem egyik sarkába vezetem Lilyt, ahol már kellő mennyiségű üres tér van, és úgy döntök, elmegyek valami italért. - Csak egy pillanat. - mosolygok rá, és mindennemű válogatás nélkül veszek el magunknak valami folyadékot egy pár lépésre lévő, jól megpakolt asztalról. Valóban azonnal visszatérek a lányhoz, és odaadom neki a friss szerzeményt, bármi is az, jól fog esni, hűvös, ennyit a kezemmel is érzékeltem. Ami engem illet, én egy hajtásra lehúzom, hál istennek vajsör, és nem valami más furcsaság, kellőképpen fel is frissít. A teremben azonban még mindig bosszantóan meleg van, és kezd elegem lenni a nagyon karácsonyi illatból is, amit már igen régóta szívunk be, így hát úgy döntök, megvalósítom a korábbi terveimet. - Nincs kedved szívni egy kis friss levegőt? - intek a fejemmel az ajtó felé, a kertbe vezet, ami szintén a bálhoz mérten szépen ki lett csípve, és kellemes helynek tűnik az este további részére. Azt leszámítva persze, hogy ott bizony piszok hideg lesz, de ennyit kénytelen leszek kibírni, mégiscsak férfi vagyok.
Arthur a kezébe veszi az irányítást, szép hosszú is, hogy haladjon a cselekmény. Esetleges hibákért, körmondatokért előre is elnézést
Nem tagadhatom, hogy elégedett vagyok az elért eredménnyel, bár azonnal érzek egy kis bűntudatot is. Arthur arcán csak egy pillanatra sikerült elkapni az őszinte kifejezést, amit a látottak váltottak ki belőle, de nekem ennyi is éppen elég, nem akarom, hogy végül emiatt rossz vége legyen a bálnak. Kicsit idegesen lépek oda hozzá, mert egy arckifejezés és a szóbeli vélemény között azért lényeges különbség lehet. Azért a halvány mosoly ott van az arcomon, hiszen mégiscsak megkeresett és nem tűnt el a másik lánnyal. Igazából már nem is izgat annyira, hogy ki volt az, de nem felejtem el, hogy kis kell derítenem. A megjegyzésére csak megrántom a vállamat, viszont örömmel karolok belé, valahogy kezdem megszokni ezt a régies viselkedést, mintha már egyáltalán nem lenne erőltetett. A kérdésére halvány mosoly kúszik az arcomra, és bár már lemondtam róla, hogy ma derítsem ki ki volt a lány, most meggondolom magam. Ha Ő kérdez, akkor én is. - Talán, bár még nem nevezném barátnak. Igazából most beszéltünk először. Felkért egy táncra, de egyébként nem ismertem korábban. - az igazságot mondom, el mert végül is nem akarom átverni, okom sincs rá, a végén pedig csak rosszabbul járnék vele - az összes romantikus témájú könyv és film tanulsága alapján. - És a te partnered? - húzom fel a szemöldökömet. - Egyetemistának tippelném, de még sosem láttam a suliban. Ide jár? - talán kicsit feltűnően sokat kérdeztem, de nem tehetek róla, a kíváncsiságom a gyengém, és szerintem jogosan érdekel, hogy ki lopta el a páromat. Nem is feltétlenül azért, mert zavar, egyszerűen csak kíváncsi vagyok. Ha láttam volna korábban a Roxfortban, akkor talán nem érdekelne ennyire, de így sokkal érdekesebb már csak az ittlétének az oka is. Talán csak Arthur miatt jött - jó, ez kicsit meglepne, de nem lehet kizárni. Mindenesetre érdekel, hogy ki Ő és kész. Örömmel lépek újra a parkettre, főleg mert ismét Arthur a partnerem. Nem mintha Nate-el nem lett volna jó táncolni, csak nem ilyen volt. Már nem érzem magam mesevilágban, de még mindig van valami más, valami jobb amikor Arthurral táncolok. Nem is figyelek igazán a lábamra, ösztönösen követem Arthur-t, és a legkevésbé sem veszek tudomást a többi párról, legalábbis amíg beléjük nem ütközünk - de mivel ilyen még nem történt nem igazán aggódom emiatt. Nagyon élvezem ezt a fajta lendületet, megint olyan mintha csak mi ketten lennénk. Ahogy a szám végéhez ér már várom, hogy újra nekiinduljunk, de ahogy felcsendül a merőben más stílus kérdőn nézek Arthurra, mert bár nekem nem lenne ellenemre egy kicsit másmilyen tánc sem, nem vagyok biztos benne, hogy neki is megfelelne. Nem pont ugra-bugrálni akarok össze-vissza, mert szerintem az ilyen zenékre is lehet normálisabb páros táncot táncolni, csak egy kicsit meg kell erőltetni a fantáziát. - Igyunk valamit, vagy maradjunk még? - ajánlom fel önként a távozás lehetőségét, mert végül is semmit nem akarok ráerőltetni amit nem akar. Ha nem, nem, majd elszórakoztatom magam hasonló táncokkal, de nem akarom ezzel elrontani az estét.
Habár azt mondja, szívesen lenne szervező, nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet volna. Akármilyen elvakult vagyok vele szemben, azt még én is belátom, hogy elég szétszórt lány, és alighanem alaposan összekuszálná a dolgokat. Persze lelkesedni és lelkesíteni a végtelenségig tudna, így ebből a szempontból abszolút hasznossá tehetné magát, de komolyabb szervezői tevékenységeket én a magam részéről nem bíznék rá. De ezt a véleményt inkább megtartom magamnak, és az egyetem kérdését illetően válaszolok neki. - Nos, ha bármiben is a segítségedre lehetek, kérdés, tanács, vagy bármi egyéb, a rendelkezésedre állok, mint mindig. - mosolygok rá. Persze ezt már kismilliószor mondtam neki, rég kimerítettük ezt a témát, nem valami izgalmas. Még bőven van ideje eldönteni, hogy jelentkezik-e az egyetemre, vagy sem, és én nem terelem egyik irányba sem túlzottan, nekem az is tökéletesen megfelel, ahogyan most találkozom vele. Persze, hogy nem értette meg az utalást, nos, hiába a remény, utólag mindig csak a csalódás keserű érzése marad meg. De valahogy mégis, ránézek erre a lányra, csak egy pillanat, és újra tökéletesnek látom. És a legidegesítőbb, hogy hiába tudom mindezt teljesen pontosan, semmit sem tehetek az irracionális érzéseim ellen. Ez a téma se sokkal kellemesebb, és az előző kettő csalódásom éppen elég volt mostanra, hogy ne próbálkozzam többet, így csak elmosolyodom válaszképp, és megvonom a vállam. - Mégsem érkezhettem pár nélkül. - ezt is csak azért mondom, hogy valamit hozzátegyek a beszélgetéshez, a magam görcsös, nemtörődöm stílusában. Nincs mit tenni, már belém ivódott, épp úgy, mint a cukormentes tea. A szó ezután az este további programjára - a csábításra terelődik, és én teszek is egy kísérletet a dologra, természetesen eredménytelenül. Pár pillanatig nézünk csak egymás szemébe, amikor végre mintha felismerés csillanna meg a szemében, mire persze nekem nagyot dobban a szívem, érnek még meglepetések néha. Azt, hogy erről tulajdonképp mi is az ő véleménye, már nem tudom meg, mert ezek után teljesen ellentétes dolgokat csinál, és én az egészet nem tudom hová tenni. Elköszön és otthagy, de előtte egy már-már feltűnően hosszú ideig tartó puszit nyom az arcomra, majd pukedlizik, és már ott sincs. Olyan ez a lány, mint valami álom, tényleg olyan. Vagy egy percig állok bambán, és arra eszmélek fel, hogy igen csak útban vagyok a táncolni próbáló pároknak, így tompán arrébb lépkedek, míg ki nem érek a tánctér szélére. Egy ablakhoz lépek, hogy némi frisslevegőt szívhassak, és kitisztuljon a fejem, de persze fogvacogtató hideg áramlik be, így hamarjában kénytelen vagyok odébbállni. Közben próbálom összegezni a történteket, bál, Lily, Carmen, és… és most? Hol van Lily? Úgy kapom fel a fejem, mint valami őrült, és valami ismeretlen lány, aki csupán békésen el akart volna haladni mellettem, úgy ugrik hátra ijedtében, hogy majdnem felborít még egy másik párost is. Sűrű elnézéskérések közepette hagyom ott a felfordulást, amit okoztam, és az eredeti partneremet keresgélve bolyongok a táncolók között, nem kevés pár legnagyobb bosszúságára. Nyilvánvalóan lekérem, bárkivel táncoljon is, engem aztán nem érdekel, azért lett az én párom, hogy velem érezze jól magát. Persze becsúszott egy apró hiba a számításaimba, megjelent Carmen, és egy kissé felborította a lelki egyensúlyomat, de semmi olyasmi, amit ne lehetne még kijavítani. Legalábbis ebben a hitben élek, amíg meg nem látom Lilyt egy asztalnál ülve, és csak egy pillanatra találkozik a tekintetünk, majd ő visszafordul egy ismeretlen sráchoz. Azaz nem is olyan ismeretlen, mivel hogy Mardekáros, úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen a házból, aki „ráfanyalodott”, hogy egy griffendélessel táncoljon. A srác egy évvel jár fölöttem, és mintha valami Evans-nek hívták volna, de nem valami nagy szám, még csak nem is aranyvérű. Szóval a fölényem teljes tudatában indulok meg Lily felé, csakhogy őt nagyon is lefoglalja ez a jellegtelen valaki, és én féltékeny dühvel nézhetem végig a kis kézcsókos jelenetüket. Ezután azonban rögtön hátrafordul, és szemmel láthatóan felém tart, így valószínűleg van alkalma elkapni az őszinte arckifejezésemet, mielőtt felölthetnék valami pókerarc-féleséget, vagy legalább egy nemtörődöm álmosolyt. - Szia. Látom nem unatkoztál. - jegyzem meg felvont szemöldökkel, de azért mosolyogva nyújtom a karom, hogy belém karolhasson, és nekem is legyen valami részem ebben régimódi modoros játékban, ahogyan az Evans-nek is megadatott. - Egy barátod? - kérdezem csak úgy mellékesen, nyilván kitalálhatta már, hogy sikerült féltékennyé tennie, és ha már így alakult, hiába is próbálnám tagadni, egyszerűbb, ha csak szimplán és egyenesen megérdeklődöm tőle. Így belegondolva kíváncsi lennék, őt is épp így zavarta-e Carmen megjelenése, és ha így volna, mi lenne erre a megfelelő reakció? Azt hiszem, nagyon is örülnék neki, de valahogy nem tűnik helyesnek az egész. Könnyen lehet, hogy kár volt felhoznom ezt a témát. Közben ismét táncolni kezdek Lilyvel, és el is felejtem megkérdezni, hogy van-e kedve egyáltalán, olyannyira leköt a dilemmám a korábbiakkal kapcsolatban. Valahogyan ismét a parkett közepére kerülünk, és nagy ívekben, tempósan forgok vele, szinte a kavargó gondolataim ritmusára, ügyesen kerülve ki a többi párt. Néha persze halálra rémítünk egy-egy embert, de nem adok lejjebb a lendületből, így az igazán élvezetes táncolni. Azonban már több mint a fele lemehetett a számnak, mire egyáltalán a tánctérre léptünk, így nem meglepő, hogy nemsokára vége is kell, hogy legyen. És ezúttal fel is harsan a többiek által a jelek szerint már várva-várt ugrabugrálós borzalom, én pedig döbbenten torpanok meg Lily előtt, akit éppen körbeforgattam az utolsó ütemre. Szembekerültem a problémával, ami miatt joggal támasztottam aggodalmat a korábbiakban, és amiről az események folytán már kellemesen meg is feledkeztem.
Talán nem is olyan vészes ez a bál, azért egészen jól szórakozom annak ellenére is, hogy Jaden nem ér rá annyit, amennyit szeretném, hogy ráérjen. Jó-jó, tudtam én, hogy miről szól ez, hogy zenélni jött elsősorban és ki kell bírnom, amíg tartanak egy kis szünetet és ki is fogom, addig legalább itt van Arthur, hogy elfoglaljam magam. Egyébként is, ha jövök tovább tanulni, akkor majd együtt kezdem vele az egyetemet, legalábbis... elvileg, mert hát na azért nem vagyok teljesen hülye, sejtem én, hogy akár még egy kis turpisság is lehet ebben az egészben, mert a leányzó, akivel táncolt fiatalnak tűnt, aztán persze ki tudja. - Azért nem lehet rossz csinálni, én szívesen lennék szervező. Azt hiszem, talán, még mindig nem döntöttem, el nagyon sok mindentől függ. - rántom meg finoman a vállamat. Még tényleg nem tudom a dolgot, beszélnem kell első körben Jadennel is, hogy mi a véleménye, aztán a bátyámmal, hogy ha kiesik a fizum, akkor mit kezdünk magunkkal, úgyhogy ez azért nem csak azon múlik, hogy én mit döntök el. Szívesen jönnék, szerettem a Roxfortba járni, de még nem tudom, hogy a lehetőség meg lesz-e. Ez is el fog dőlni a következő hetekben. - Intellektuálisan? Csak, mert fiatalabb nálad? Pedig azt szokták mondani, hogy a fiúk érnek lassabban, habár... én vagyok az élő ellenpélda. - nevetek fel röviden, amikor ezek után még meg is forgat. Szeretem a hajamat, ezért nem is fogtam össze most sem bonyolultabban. Akad benne pár apró díszítő elem és egy hajpánt, de ennyi. Azért ritka ez a szín és én határozottan büszke vagyok rá. Amúgy meg igen, nőből vagyok, de még mindig nem érzem magam olyan hű de felnőttnek, hiába kéne érettebbnek lennem, mint a korombeli pasik. A bátyám sokkal érettebb nálam, pedig csak percekkel idősebb, de mégis sokkal komolyabban tudja venni a világot. De nem baj az, ha akadnak kivételek, én igazából szeretek kivétel lenni. Azért figyelek persze a szavaira is, nem nehéz, mert nem mondhatnám, hogy kifejezetten hadarna, mintha csak minden szót tökéletesen megrágna biztos, ami biztos. - Túl egyszerű, de mégis csak elhívtad valami miatt a bálba. - oh hát tudom én, hogy milyenek az ilyen korú srácok. Még ők maguk se tudják, hogy pontosan mit is akarnak, de pont ettől szép ez az egész, pont ettől olyan izgalmas a tinikor, én legalábbis imádtam, bár persze ezt se mindenki ugyanúgy fogja fel, van akinek sokkal nehezebb. Mondjuk én világ életemben elég nyitott és népszerű voltam ahhoz, hogy ne legyenek gondjaim a sulival, vagy akár az ismeretségek kötésével, szerencsés alkat vagyok azt hiszem. Azért talán most először kicsit meglepnek a szavai, főleg, hogy elég jelentőségteljesen intézi nekem a szavait, és pont ekkor van vége a számnak, én pedig még sem tudom elszakítani a tekintetemet, hogy Jadenét keressem meg. Az egész, mintha csak túlságosan sokáig tartana, vagy mintha az idő lassulna be, nem is tudom pontosan, de valami furcsa felismerés hasít belém, vagy inkább kezd el motoszkálni bennem, csak akkor rázom meg gondolatban a fejemet, amikor újra talpon vagyok. - Hát akkor köszönöm a táncot Arthur, ez mindenképpen jobban megy neked, mint a zongorázás, de abban is fejlődhetsz még. - mosolyodom el, és végül csak elengedem a kezét, amit a tánc miatt fogtam eddig. Előre hajolok és adok még egy puszit az arcára, igen szigorúan az arcára, bár talán az előbbi szavai miatt pár pillanattal tovább tartom ki, mint kellene, csak aztán lépek hátrébb, hogy egy játékos pukedli keretén belül emeljem meg a szoknyámat, aztán tűnjek el a tömegben.
//Kööszönöm szépen a táncot fiatalember, egy élmény volt! //
Még mindig nem dolgoztam fel teljesen a tényt, hogy éppen Carmennel táncolok a roxforti bálon, aki eddig végig csak a zongora mellett volt a társaságomban. De azt hiszem, ha találnék a suliban egy zongorát, onnan meg már egyenesen hiányozna, ki tudja, talán nem is tudnék játszani nélküle. De szánalmas. - Igen, nem semmi munka lehetett. Szóval hajlasz afelé, hogy elkezd az egyetemet? - kérdezek vissza, csak hogy pontosítsuk. Na még az milyen furcsa lesz. Arról nem is beszélve, hogy kiderül az az apró turpisság, hogy kissé többet mondtam a koromnál, de emiatt annyira nem aggódom. Messze van az még, különben is, jöjjön, aminek jönnie kell, derültek már ki rosszabb dolgok is rólam életem során. Ettől függetlenül még mindig jól jöhet majd, hogy ismer engem, és talán ez fordítva is igaz - főként, ha tényleg van egy zongora itt valahol. Közben Lilyre terelődik a szó, én pedig még csak nem is sóhajtok, amiért nem érti meg az utalást, és ismét valami olyat kérdez, amire nem egyszerű válaszolni. Megszoktam már a dolgot, de valahogy az ő esetében, még ez is kevés ahhoz, hogy ne lássam vonzónak. Vagy túlteng benne a vélavér, vagy nekem mentek el itthonról. Teljesen. - Hogy is mondjam… Mintha… Intellektuálisan nem állnánk egy szinten. Talán érted mire gondolok… - nem, nem érti, efelől nincs is kétségem, de a remény hal meg utoljára, és ezt az is demonstrálja, hogy még mindig milyen megbabonázottan bámulom Carmen vörös fürtjeit, miközben megforgatom. Tegyük hozzá, annyira nem könnyű vele táncolni, mint Lilyvel volt, pedig épp úgy magasabb vagyok nála, és a zene is hasonló tempójú. Talán azért, mert neki kevesebb gyakorlata van, legalábbis az utóbbi időben nemigen volt alkalma táncolni, míg nekünk voltak gyakorló óráink. - Kis túlzás, hogy tetszik… - rövid szünetekkel, elgondolkodva beszélek, és hozzá még a homlokomat is erősen ráncolom, egyébként van is min dilemmázni. Már korábban felvetődött bennem a kérdés, hogy ugyan mit is érzek én Lily iránt, de egyelőre nem találtam rá meg a megfelelő választ. Valamit azonban mondanom kell. - Persze, csinos lány, külsőre bármelyik srác meg volna vele elégedve, de… Talán kissé túl egyszerű. - vonom meg a vállam, a szokásos mosollyal az arcomon. Egyszerű, persze, főként Carmenhez képest, aki nemhogy levegőnek nézne, de inkább az orrom alá dörgöli mindazt, amit hiába is próbálok megszerezni. Nem mintha nem kedvelném Lilyt. Belegondolva nagyon is kedvelem, mellette nagyon más vagyok, talán őszintébb, sokkal inkább önmagam. És, ahogy már Carmennek is megfogalmaztam, vele sokkalta egyszerűbb minden. Nincs zavar, gyötrődés, kínlódás, reménytelenség, egyszóval azok a dolgok, amik Carmen társaságára jellemzőek. És nekem mégis Carmen kell, talán éppen azért, mert olyan elérhetetlen. Még mindig mosolyogva hallgatom végig a válaszát, és éppen, hogy csak megrándul az arcom, amikor megemlíti azt a „valaki mást”, hiszen pontosan tudom, hogy nekem sosem volt esélyem erre a posztra. De válaszolnom kell a kérdésére, hogy meghódítom-e Lilyt még az este, és egy fanyar félmosollyal használom fel éppen az ő szavait, ha már így adódott. - Talán. Vagy talán valaki mást. - bámulok erősen a szemeibe, hátha ezúttal megérti a célzást, és kicsit megijed. Mondtam már, hogy a remény hal meg utoljára? És csak úgy ösztönösen, talán a zene hatására, talán mert érzem, hogy ennek már úgyis mindegy, megforgatom Carment, és amolyan színpadias mozdulattal ledöntöm az utolsó ütemre. Nem tudhattam előre, hogy vége is lesz a számnak, sőt, ami azt illeti meglehetősen rövidnek tűnik, és talán csak a zenészek járnak a kedvemben. De a lényeg, hogy a hatás megvan, az egy pillanatra beálló csendben nem kevés szempár szegeződik ránk, én pedig még mindig nem engedem el Carmen tekintetét. Talán gyerekes, amit csinálok, talán túlzásba viszem, és talán az egész nem helyénvaló, amikor nem is vele jöttem a bálba, de ez engem most egy cseppet sem tud érdekelni.
Azért nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy meglepetést okozok majd. Szegény Arthur mintha nem is igen tudná, hogy első körben mit is reagáljon. A leányzó viszont felettébb kedvesnek tűnik. - Ne aggódj, hamar visszaadom neked. - dobok még egy mosolyt a kisasszony felé, aztán fogom csak meg Arthur kezét, mert hát na elég bizonytalannak tűnik most is a szentem, hogy ezt magától meg tudja tenni. Az is kész csoda, hogy a mozgás sikerül egyáltalán neki, tényleg nem lepett volna meg, hogy teljesen lefagy. Ennyire pedig nem vagyok ijesztő és hát rosszat sem akartam, sőt inkább jót neki. Egy cseppnyi egészséges féltékenység mindig jót tesz. Én mondjuk halálosan féltékeny tudok lenni a kis rajongókra, akik Jaden körül legyeskednek általában, de tudom,hogy nem érdekli más. Én elég izgalmas vagyok ahhoz, hogy ne legyen szüksége rajtam kívül senki másra. Már csak attól a bosszantó nőszemélytől kéne megszabadulnia, akit a feleségeként emlegetünk, akkor tényleg minden sokkal kellemesebb lenne... azt hiszem, mert azért nem tudom, hogy nem veszítene ez az egész a varázsából, ha hirtelen tényleg velem lenne úgy igazán. - Ebben egyetértünk, azért kitettek magukért rendesen a bál szervezésével. Én meg gondoltam... felmérem kicsit a terepet, ha esetleg tényleg ide fogok járni majd. - nem tűnik el a mosolyom továbbra sem és hát igen. Megszoktam már tőle ezt a mosolyt. Olyan általános azt hiszem, de nincs vele baj, nem lehet mindenki állandóan olyan kitörő lelkesedéssel megáldva, mint ami nekem van. Egyébként is láthatóan első körben még sokkoltam szegényt, most nem is várhatok el bővebb reakciót. - Szóval... az nem jó, hogy kviddicsezik? De csak tetszik neked, ha már elhívtad igaz? - azért nála ez nehéz kérdés. Aki nem szereti a cukrot... az ki tudja, hogy milyen viszonyt ápol a kviddicccsel, vagy a lányokkal, vagy nem is tudom. Szerintem azért Arthur rendes kölyök, bár vannak kissé visszafogott megnyilvánulásai, de ez a miatt is lehet, hogy én meg pont ellentétesen kissé... talán néha túlzásba esem. - Jól, köszönöm, most már főleg, hogy van egy ismerős arc is. És igen, meseszép lett! Ez a műhó, meg a színek! No és mi a terv mára, meghódítod a leányzót? - jó-jó tudom, hogy túlzásba esem. Nem én vagyok a legnagyobb bizalmasa, csak hát na az ilyen kölyökszerelmek annyira iszonyatosan édesek, hogy nem tudom megállni,hogy ne kérdezgessem e miatt. - Nem kell ám mesélned róla, ha nem szeretnél. Igazából... én is valaki miatt jöttem ide. - kicsit még közelebb is hajolok a füléhez, mint aki a valaha volt legnagyobb titkot súgná most neki meg. Ez még akár egy kis játék is lehet, veheti akár magára is, bár nem hiszem, hogy venné... netán mégis? Most még azt is meg tudom állni, hogy ne pillantsak el Jaden felé. Tudom, hogy nem egy féltékeny típus, nem fogja úgy venni, hogy egy tánccal egy fiatal kis kölyökkel rosszat teszek ellene. Szoktam én flörtölni másokkal is, ilyen típus vagyok, az még nem bűn. Az már igen, ha mást is teszel a másikkal, de azért tudom én a határokat és ahogy mondani szokták mindig csak nagyon óvatosan lépem át őket.
Még mindig nem hiszem, hogy bármi problémája legyen a modern tánccal, ha így tánccol, de ha nem akar, hát nem akar. Én viszont szeretnék mást is táncolni, szóval vagy kénytelen leszek mással táncolni, ami viszont nem lenne szép húzás, vagy egyedül, ami azért mégiscsak furcsa. Persze én ajánlottam fel neki, de azért az, hogy röviden megmutatom neki hogy képzelem a táncot az egész más, mint egyedül lenni a parketten. Úgyis az lett volna a vége, hogy magammal rángatom, de ha ennyire nem akaródzik neki, akkor inkább nem erőltetem. Nem akarom elrontani azzal az estét, hogy olyat táncoltatok vele, amihez semmi kedve. Akkor viszont most kell kitáncolnom vele magamat, mert később nem sok lehetőségem lesz rá. Nem igazán gondoltam bele, de igazából úgy számoltam, hogy az egész estét vele fogom tölteni, hogy épp táncolunk, csak beszélgetünk vagy odakint sétálunk az nekem már teljesen mindegy lenne. Azon, hogy egy tánc elméletét bemagolta még jobban meglepődöm, pláne annak fényében, hogy tényleg nagyon jó táncos. Magamban elkönyvelem, hogy Arthur eszerint született táncos, mert nekem azért kellett az a szülői okítás az iskolai próbák előtt, hogy így tudjak táncolni. A meglepettség az arcomra is kiül és már majdnem megszólalok, mikor Arthur mögött megjelenik egy vöröshajú, szeplős szépség. Én legalábbis szépnek látom, mert mindig úgy gondoltam, hogy a vörös az egyik legszebb hajszín és a szeplőket is aranyosnak tartom. Egyetemistának tippelném, bár eddig még nem láttam a suliban, de ha azt nézzük, hogy Arthurt két és fél évig észre sem vettem ez nem jelenti azt, hogy nem járhat ide. - Nem hiszem, hogy megtilthatnám. - mosolyodom el válaszul és ellépek Arthur mellől, majd a parkett széle felé indulok, hogy ne legyek útban a többi párnak. Meglepődtem ugyan, hogy egy egyetemista korú lány kéri le Arthurt, de ugye én sem tudhatok róla mindent, pedig már dolgozom az ügyön. Most nem zavarok be nekik, de azért ki fogom deríteni, hogy ki ez a lány és honnan ismerik egymást. Nem mondanám, hogy féltékeny lennék, vagy ilyesmi - lehet, hogy csak a család barátja, vagy hasonló - de a kíváncsiságom már egy másik történet.
Hogy megmutatná, mire gondol? Hát ezt nem igazán tudom hová tenni, mert most vagy úgy érti, hogy akár akarom, akár nem, felrángat a parkettre, vagy úgy, hogy táncol egyedül, és még azt is megengedi, hogy nézzem közben. Mert hát természetesen nézném, de ha meg is engedi, sőt, ő maga ajánlja fel, hogy nézzem, az mindjárt másként fest. De mégsem volna szép tőlem, ha hagynám, hogy egyedül táncoljon. Egyértelműen nem tehetek ilyet, mégiscsak velem jött ide, és én azt szeretném, ha ez egy tökéletes este volna a számára, amihez nem tartozik hozzá, hogy egyedül táncol, mert a partnerének nincs kedve. Összegezzük, ha nem akarok tapló lenni, akkor így is úgy is ropnom kell vele valami pocsék modern zenére. Legyen hát, végül is erre szerződtem, csak aztán meg ne bánja utólag. Végül nem válaszolok a felvetésre, csak egy szimpla, bíztató jellegű mosollyal, ugyanis továbbra sem vagyok benne biztos, hogy mire gondolt. És különben is beletörődtem már a sorsomba, amit ebből az egyszerű mosolyból is levehet, vagy ha mégsem, hát majd jól meglepem. Végül is aközben is nézhetem, ahogy táncol, hogy közben én magam is szerencsétlenkedem ott valamit mellette, és ha ő ettől boldog, hát ennyit igazán megtehetek. - Hogy én? Csak bemagoltam az elméletet. - mosolygok rá szerényen, egyébként ez félig-meddig igaz is, eredetileg én csak olvastam, hogy kell, és az első próbákig ez volt minden tudásom. Bevallom, kissé meglepett vele, hogy nem tanult korábban táncolni, mert ahhoz képest elég ügyes. Bár meglehet, hogy ez a lányokban természetesen megvan, és jobbára neki csak követnie kell engem, amiről eddig meg voltam győződve, hogy még nehezebb, mint vezetni, de őt látva kissé elbizonytalanodtam. Csak velem van ilyen könnyű dolga, vagy bárki más mellett is ugyanilyen könnyen alkalmazkodna? Nos, ez örök rejtély marad, vagy legalábbis ezen az estén nem fog kiderülni. Gondoltam én, de néhány másodperc elteltével már felül is írhattam ezt az elképzelésem, ugyanis olyasvalaki közeledett felém, akire a legkevésbé számítottam volna. Mármint egyenes felém, ehhez kétség sem férhetett, bár még a rendelkezésemre állt néhány reményteli pillanat, amíg oda nem ért hozzánk. Meg kell hagyni, jól időzített, épp most lett vége az előző számnak, tehát szépen kereken lekérhet, de mért is kér le? Az agyamban olyasfajta káosz uralkodik, amilyenre még nem volt példa, és azt hiszem, meglehetősen hosszan álldogálok ott kukán, egy szót se szólva. A zongoraórák és Carmen eddig a pillanatig egy olyannyira külön világot képeztek az életemben, hogy nem tudtam elhelyezni őt itt a Roxfortban. A Roxfort Lily birodalma, egy másik világ, a másik életem, a tükör másik oldala. Persze logikailag nagyon is lehetséges, hogy most itt legyen, és részt vegyen a bálon, és logikus lépés táncolnia az egyetlen emberrel, akit csak ismer az iskolában, de az agyam mindezt most képtelen felfogni. Olyan, mintha az álom összefolyna a valósággal, olyannyira, hogy minden határ eltörlődik, és én csak lebegek a sötét űrben, körülöttem meg a világmindenség. Carmen közben beszél, de én egy szót sem hallok abból, amit mond, mert egyelőre még nem tértem magamhoz a döbbenettől. Csak akkor eszmélek fel, amikor megfogja a kezem, én pedig önkéntelenül is felveszem az alaptartást, és táncolni kezdek vele a zene ütemére, mintegy ösztönösen. Miközben lassan magamhoz térek fél füllel tudok csak figyelni Carmenre, mert a tekintetem Lily után kutat, hátha küldhetnék még feléje egy bocsánatkérő mosolyt, de már csak a hátát láthatom, ahogy távolodik tőlünk. És közben érzem, ahogy az arcomra felköltözik az a kedves, de teljesen tartalmatlan mosoly, amit Carmen jelenléte vált ki belőlem, és amihez már egész biztosan hozzászokott a zongoraórák folyamán. - Egész kellemesen. - vonom meg a vállam. - Tulajdonképp csak egyre jobb lesz az este. - toldom meg egy bókkal a mondandómat, és egy szemtelen félmosolyt is előveszek mellé. Már megszoktam, hogy Carmen úgy ereszti el ezeket a füle mellett, mint én a mágiatörténet órákat, és éppen ezért a zongoraórák során már nagyjából levetkőztem az óvatosságom. Mostanra már mondhatni, nemtörődöm stílusban flörtölök vele, és a hangvételem is végig ilyen hangulatú, de szerintem azért néha kihallatszik belőle a keserűség, amit az felém tanúsított ignorálása vált ki, de természetesen neki ez sem szokott feltűnni. - Többek közt neki is, de nála nem sokra megyek vele. Kviddicses. - ismét vállvonás, az utolsó szót úgy ejtem ki, mintha ez mindent elárulna Lilyről, amit csak tudni érdemes, és ezzel le is tudtam volna a róla való beszédet. - Na és neked jól telik az este? Szépen kicsípték a Nagytermet, nem? Talán feltűnhet, hogy kissé más vagyok, mint a kastély falain belül lenni szoktam, természetesen én is észrevettem, és kissé aggaszt is. Említettem már a tükör két oldalát, ha jól emlékszem, nos az pontos hasonlat volt. A tükör két oldalán más-más ember áll, egymásnak szöges ellentétei, és hogy most melyik vagyok, az sokkal inkább a táncpartneremhez köthető, mint a helyszínhez. Amíg láttam Lily őrjítően kék szemeit, addig a két énem valami furcsa párharcot vívott, ami a káosz kibontakozásához, és hosszadalmas fagyáshoz vezetett a rendszerben. Amióta viszont már csak Carmen vörös fürtjeit és szeplőit látom magam előtt, a kevésbé őszinte énem boldogan tevékenykedik a felszínen, és sikeresen nyomja el a belül továbbra is tomboló káoszt. Lehet, hogy Lily mellett vagyok csak igazán önmagam, de mikor volt nekem problémám azzal, hogy megjátsszam magam? Én nem hiszem, hogy ezzel bármi baj lenne, és valószínűleg nem is fogok ilyesmikkel foglalkozni, amíg magam mellett tudhatom Carment.
Bocsánat, kissé különösre sikeredett, azért remélem valakinek tetszeni fog
Nem voltam én azért száz százalékosan biztos abban, hogy okos döntés eljönni csak így egyedül, de miért ne? Nem rúgnak ki, ha már a zenekarral jöttem, no meg meg van bennem még mindig a kis ötlet, hogy esetleg jövőre én is megint visszatérek az iskola padba. Miért is ne? Vannak mások is, akik pár év kihagyással folytatják tovább a sulit én miért ne tartozhatnék közéjük nem igaz? Talán nem lenne rossz, csak hát még meg kell beszélnem a bátyámmal és apuval is, hogy vajon a családi költségvetésbe belefér-e a dolog, mert az sajnos egyáltalán nem biztos. Ha kiesik teljesen a meló... az baj. De talán egyetemen már én is be tudom osztani az óráimat és ha mondjuk esti műszakot vállalok, vagy hétvégén többet, akkor meg lehet oldani. Tudom, hogy totál kikészítene a dolog, de őszintén... nem érdekel, mert meg akarom ezt oldani és most vagyok fiatal, hogy még bírjam a terhelést nem igaz? Hiszek abban, hogy menni fog és hát van aki támogasson benne, csak még Jadennek nem beszéltem ebbéli terveimről. Talán majd... ha oda jutunk, hogy tart egy kis szünetet, akkor mondjuk egy tánc és beszélhetünk kicsit. Napok óta nem került már erre sor és azért fene mód hiányzik a közelsége. Amíg viszont zenél nekem is el kell foglalnom magam és végül csak sikerül még ismerős arcot is kiszúrni a tömegben. Akadnak itt idősebbek, de ha jól látom, akkor olyan, akivel egy időben jártam volna a suliba egy sincs. Arthur viszont itt van, és talán tényleg egy évfolyamon fojthatom vele a sulit, bár hogy tényleg tizenhét lenne... bár nem vagyok én direkt gyanakvó típus, szóval nem gondolom evidensnek, hogy hazudott volna szándékosan a koráról. A lényeg, hogy végül elevickélek az első sorból, miután egy pillantást még váltottam Vele, aztán indulok csak meg a táncolók között célirányosan a cuki páros felé. Nem akarok én rosszat, sőt... egy fiatal leányzónak talán még imponáló is lehet, ha teszem azt egy idősebb csaj kéri le a párját egy kis időre. Lehet, hogy csak még jobban bejön majd neki Arthur nem? Szóval inkább segíteni akarok én, mint bármi rosszat. Azért kivárom, amíg épp két szám között vannak és csak akkor kocogtatom meg finoman Arthur vállát, ha még maguktól nem vettek volna észre. - Bocsánat, hogy zavarok, de esetleg egy tánc erejéig lekérhetem a fiatal embert? Ígérem követlenül utána visszaszolgáltatom neked, de valaki kell, aki megment az unalomtól. - nem vagyok én egy riasztó természet, remélhetőleg ezt Lily is így gondolja a kedves mosoly alapján. Szóval reménykedem benne, hogy nem lesz ellenére a dolog és a következő számot már úgy kezdjük meg, hogy egy biccentéssel megköszönöm a leányzónak a lehetőséget, aztán szépen megfogom Arthur kezét, a többit pedig már ő is tudja, hogy a derekamra tegye a másikat igaz? - No, hogy érzed magad? Talán csak nem neki akarsz imponálni a zongoraleckékkel? - oh, hát naná, hogy még mindig úgy gondolom, hogy egy leányzó az, akinél be akar vágódni és hát ki más lenne, mint akit elhív a bálba, ez teljesen logikus feltételezés.
Tánc közben még mindig úgy érzem, mintha valami mesevilágban lennék, de azért a beszélgetés kezd visszahúzni a talajra. Egyre inkább kezd olyan érzésem lenni, mintha el akarná kerülni a modernebb táncokat. Az egyszerű fel-le ugrálásért én sem vagyok oda, de azért egy gyorsabb, újabb zenére is lehet normálisan táncolni, úgy hogy az kicsit nagyobb kihívást jelentsen. Persze a többség ezzel nem törődik és tényleg csak ugrabugrál. Pedig egy-egy gyorsabb számra ugyanúgy lehetne pörgetős elemeket előadni, rendes páros táncként kezelni. Mondjuk itt jobban számít, hogy van-e összhang a pár tagjai között, de nálunk ezzel talán nem lenne probléma. Én pedig olyan szívesen megnézném a bálozók fejét amikor az össze-vissza ugrálók között egy rendesen táncoló pár is feltűnne. - Hát, ha nincs hozzá kedved, akkor úgysem erőltethetem rád, de ha olyan zene jön azért megmutatnám, hogy mire gondoltam. - egy másik ok, amiért szeretem a szabadabb táncokat, hogy ha van egy kis fantáziája az embernek akkor egyedül is lehet táncolni rájuk. Lehet, hogy ciki, de én is szoktam néha amikor egyedül vagyok otthon - de akár még az itteni szobában is - csak magam szórakoztatására táncolni. Kíváncsi lennék, hogy Arthur mit szólna hozzá, ha egy ilyen rögtönzött táncot előadnék neki... Remélem azért nem tartana nagyon furának. Megvárom a reakcióját, aztán meglátom, hogy bevállaljam-e. - A szüleim tanítgattak egy kicsit, de inkább csak szórakozásként, nem oktatásszerűen. Meg magamat szórakoztattam vele, de rendes tánctanárhoz nem jártam korábban. - halvány mosollyal és enyhén felhúzott szemöldökkel nézek fel rá. - És te? Ha rólam ezt feltételeznéd, akkor a Te tánctudásod is felveti a kérdést. A zeneváltásnál szinte reménykedem, hogy egy gyorsabb szám jön, de végül újabb keringő következik. Úgy látszik csak később jön a többi stílus. De azért ezt sem adhatják a végtelenségig, mert igenis meg lehet unni. Még nem jutottam el idáig, szóval ugyanolyan élvezettel folytatom a táncot, mint pár perccel ezelőtt. Már rég elfelejtettem, hogy Cameron esetleg itt lehet, pedig azért egy táncot illene letáncolnom vele - és amúgy sem hagynám ki a lehetőséget - hiszen mégiscsak a bátyám.
Maga a tánc valóban nem jelent problémát. Én is élvezem, szemmel láthatóan ő is, és szabadon gyönyörködhetek a látványában, tánc közben amúgy is illik a partneredet nézni. És a partneremen kívül nem is igazán érdekel most bármi más. Már elfelejtettem figyelni rá, hogy látok-e ismerős arcokat, és ha Jenine konkrétan mellettem menne el, azt se venném észre. Ebben a pillanatban még a káröröm se vonhatja el a figyelmemet Lilyről, szívesen táncolnék vele így akár egész este. De erre sajnos nem lesz lehetőségem, ugyanis bármelyik percben változhat a zene, és eljöhet a pillanat, amikor ezt a szabálytalan, táncnak csúfolt ugrabugrálást kellene művelnem. Már most félek ennek a bekövetkeztétől, Lily azonban nagyon lelkesnek tűnik ezügyben. Épp amitől tartottam. - Hmm, hát zene terén is inkább a klasszikusokat kedvelem, úgyhogy a modernebb táncokat nem igazán részesítem előnyben... Majd meglátjuk. - úgy van, a jól megszokott féligazságok. Eszem ágában sincs azokra táncolni, de nem mehet pocsék zene egész éjjel, később biztosan megint lesznek lassú dalok. Csak annyit kell tennem, hogy addig italt hozok, ételt, ajándékot, megkeresek valakit, vagy kiviszem Lilyt a kertbe. Úgy van, ez amúgy is elengedhetetlen része az estének, annyiszor olvastam ilyesmiről, és mindig is meg akartam csinálni. Egész biztosan nem ellenkezne. Más részről, nem az volna rá a megfelelő alkalom hogy... Esélytelen. Már attól is elfog a pánik, ha csak rágondolok. Így belegondolva, meglehetősen gyáva ember vagyok. - Mond csak... - félbe kell szakítsam a mondandómat, mert épp olyan részhez ér a zene, ahol meg kell emeljem őt, bár van olyan kedves, hogy egy kis ugrással is rásegítsen, így nincs nehéz dolgom. - Tanultál táncolni az iskolai próbákon kívül? - éppenséggel nem jutott eszembe semmi jobb, amiről beszélhetnénk, de valamit mondanom kellett. Nem túl fantáziadús, de nem voltam felkészülve ilyesmi megmérettetésekre, és végül is, ez egyben bókként is értelmezhető. Miközben békésen forgatom őt, hirtelen vége lesz a zenének, és bennem megáll az ütő, ugyanis ha éppen a parketten vagyok valami modernebb borzalom kezdetekor, akkor kizárt dolog, hogy megússzam az ugrabugrálást. Szerencsémre egy következő keringő hangzik föl, de a köztük lévő pár másodperces szünetben én már vagy huszonötféle kifogást legyártok, amiért egy perc múlva kénytelen lennék elhagyni a parkettet ha modern táncot kéne táncolnom. Az újabb keringő jelentősen megnyugtat, ugyanakkor már közelebbről érzem a közelgő katasztrófát, ami lássuk be: közel elkerülhetetlen. De addig is, élvezzük a keringőt! Lilyre mosolygok, és kérdezés nélkül folytatom vele a táncot, ha ennyire szeret táncolni, akkor egészen biztosan minél többet szeretne a parketten lenni, tehát ki kell használnom az időt, amikor számomra sem okoz gondot a helyzet. Remélem nem un rá a társastáncra...
Már az első lépéseknél egyértelművé válik, hogy a tánccal nem lesz gond, mert az mindkettőnknek jól megy, és az összhanggal sincs baj. Minél jobban belelendülünk annál inkább élvezem, ahogy magával ragad a zene, a lendület - és nem utolsó sorban Arthur. Ahogy áttáncolunk a termen tényleg egy tündérmesében érzem magam ahogy elmosódnak körülöttem az emberek és körbeölel a karácsony és finom sütik illata. Valahogy az eddigi bálok nem voltak ugyanilyenek. Persze mindegyik más - de ez másabb. Sosem volt olyan, hogy ennyire magával ragadott volna a hangulat és a partnerem. Azt hiszem különösen szerencsésnek mondhatom magam, mert abban biztos vagyok, hogy nem minden fiú ilyen bevállalós tánc terén mint Ő, de az tündérmesés érzésem nem csak ebből ered - bár a lendületes tánc tagadhatatlanul fontos résztvevő. Igazából nem gondolkozom semmin, csak élvezem az estét, és nem gondolok arra, hogy mi lesz később. Örömmel megyek bele a figurákba és egyre kevésbé félek tőle, hogy elrontom Őket. A szemem sarkából látom ahogy néhányan ránk pillantanak amikor eltáncolunk mellettük, de ez a legkevésbé sem izgat, mivel most semmi közöm hozzájuk. Arthur arckifejezéseit már úgy-ahogy megszoktam, és ez a mosoly megnyugtat, hogy Ő is élvezi a bált. Azt mindenesetre határozottan állíthatom, hogy a korábbi vigyora teljesen jogos volt, hiszen remek táncos. És még bókol is. Amíg beszélt folyamatosan a szemébe néztem, ám az utolsó mondata kicsit meglep, de a mostani hangulatomban hamar túllendülök rajta, és a korábbi játékot folytatom. - Köszönöm a bókot Uram. - apró bólintással tetézem a kis színjátékot, majd a tánctudására terelődik a figyelmem. - A tánccal kapcsolatban talán segíthetek. Igazából csak a társastáncokban vannak szabályok, lépések, a többi jóval egyszerűbb, csak az ösztöneidet kell követned. Meg nem árt hozzá némi ritmusérzék, de ezzel azt hiszem nem lenne gondod. - na igen, a ritmusérzék. Nem egy olan szerencsétlent láttam, aki komolyan azt hitte, hogy jól táncol, de a mozgáskoordinációja... nem éppen stimmelt a zenére. Hogy pontos legyek jobban hasonlított egy vonagló hernyóhoz, mint egy táncoló bálozóhoz. - Ha vállalod, hogy én legyek a tanárod akár ma este is megpróbálkozhatunk valamivel. Nem tudom tudok-e segíteni, de megpróbálhatom ha gondolod.- nem tudom elfogadna-e tanárnak, vagy mennyire lenne neki kellemetlen - de ha azt mondta, hogy meg akar tanulni táncolni, akkor rajtam igazán nem múlik az esélye. - Egyébként nem lehetsz olyan vészes eset vagy ha az eddigi alakításodat veszem alapul. - vonom fel a szemöldököm. Kizárt, hogy ha valaki ilyen jól táncol társastáncot akkor két-ballábas legyen egy jóval szabadabb stílusban. Ha pedig mégis, akkor is több esélye van javulni, mint egy egyébként is ügyetlen alaknak. Tehát még semmi nincs veszve. Persze, ha nem akar engem tanárnak, akkor azt hiszem a nem tehetek semmit.
Alaposan megkönnyebbülök, hogy felveszi a fonalat, és ismét pukedlizik, meglehetősen hülyén festettem volna, ha nem ennyire fogékony az ilyesmire. Persze, azért így is megbámulják, egyesek meg is mosolyogják a kis jelenetünket, de amikor csak Lilyvel vagyok, elfog az az érzés, hogy magasról teszek mindenki más véleményére. Azt hiszem kissé bátrabb és egy leheletnyit meggondolatlanabb is vagyok, de ezért titkon a személyes vonzerejét okolom, úgyhogy amíg ő nem kéri ezt számon rajtam, addig inkább én se rajta. Mindazonáltal, amikor éppen nem tartózkodik a közvetlen közelemben (márpedig ez általában így van), sajnos már nem ilyen rózsás a helyzet, és mostanság kissé kényelmetlenül érzem magam minden szabad percemben amit nem Lilyvel, vagy zongorázva töltök. A zongorázás különben meglepő mód bevált: olyan nehéz, hogy nem nagyon tudok sok minden mással is foglalkozni. Meg hát, legyünk őszinték, más is van ott, ami elterelheti a figyelmem, de az nem tartozik ehhez. Van némi ellentmondás mostanság az életemben, a Roxfortban, és a Roxmortsban töltött óráim olyannyira elkülönülnek egymástól, hogy egészen úgy érzem, mintha két külön világ volna a kettő. Nehéz megmondani melyik tűnik inkább álomnak, és melyik valóságosabb - noha eddig a zongoraórákat éreztem inkább valami különös, részeges álomnak, most, hogy itt táncolok Lilyvel egy szédületes, fényes, vibráló teremben, ahol a levegőben fojtogatóan terjeng a Karácsony varázslatos illata... Azt kell mondjam, változott a véleményem. Szokásosan vegyesek a benyomásaim, annak ellenére, hogy úgy tetszik csak mi ketten vagyunk, és az egész külvilág elhomályosul körülötte, ahogy bárgyú vigyorral az arcomon egyenesen a szemébe bámulok a tánc közben, mégis pontosan tudom, hogy nem vagyunk egyedül. Miközben a magam módján élvezem a táncot, nem felejtkezem el a szerepemről, hogy vezessem őt, és lehetőleg ne egyenesen neki egy másik párnak. Látszólag élvezi, de jól is csinálja, így hát van is rá oka, vagy talán azért, mert én csinálom jól, nem tudom. De mosolyogva a szokottnál is szebb, úgyhogy nem mulasztom el lendületesen körbevinni az egész termen tánc közben, hadd irigykedjen mindenki. Meglehetősen jó összhangban vagyunk, annak ellenére, hogy most táncolunk együtt először, az egész sokkal könnyebbnek tűnik, mint számítottam volna rá. Nem akarom, hogy unatkozzon, úgyhogy megpróbálkozom néhány bonyolultabb elemmel, mint a forgatás, jóllehet ezeknek jobbára csak az elméletét ismerem. A magabiztosságom ellenére én lepődöm meg a leginkább, amikor ezek még sikerülnek is, és nem egy csodálkozó, vagy ritkábban irigykedő pillantást kapok el, ami egy kicsit csillapítja a kételyeimet. Igyekszem kihasználni a rendelkezésre álló időt, amíg még társastánc van, még mindig jobban fekszik, mint az, hogy valami förtelmes ütemre rázzam magamat bugyután. Az ilyesmi nem éppen kedvemre való. Csak reménykedem, hogy Lily nem próbál meg ilyesmire is rávenni, mert ha mégis, valószínűleg képtelen leszek nemet mondani neki. - Hát nyilván partnerfüggő. - válaszolok neki egy mosoly kíséretében. - Meg nem is minden típusú táncban mozgok otthonosan. - hátha megérti az utalást... - Jó volna pedig megtanulni táncolni úgy igazán, mindenféle zenére. Persze az egész nem olyan élvezetes, ha nem megfelelő partnere van az embernek... Meg nem ilyen szép. - hah. remélem elpirul, vagy valami, ne csak én vörösödjek itt, mikor épp én mondok zavarbaejtő dolgokat. Azért remélem nem mindig beszélek hülyeségeket, ez csak valami vészhelyzet volt, eszembe se jutott, hogy csevegnem is kell vele tánc közben. Maga a tánc sokkal vészesebbnek tűnt, mint amilyen, és most egy teljesen új akadály tűnt fel: nem lesz elég a tánccal szórakoztatni. Még akkor sem, ha már egészen elképesztő dolgokat produkálunk etéren, nem kevesek elképedésére. Legalább ez jól megy... Kissé aggódom, de őszintén szólva nem mondanám, hogy van rá komolyabb okom, egészen jól alakul az este. Amíg elnézhetem a mosolyát, én jól érzem magam.
Vidáman követem a táncoló embertömegen át, miközben igyekszem mindenkit kikerülni. Közben felidézem a tánclépéseket amiket az elmúlt hetekben gyakoroltunk, és örülök, hogy nem lógtam el a próbákat. Fejben nem olyan egyszerű táncolni, de az a tapasztalatom, hogy ha egyszer nekikezdek, akkor már sokkal könnyebben megy. A zenére szinte ösztönösen mozdul a lábam csak néha kell jobban figyelnem, hogy hova lépek. Reménykedem benne, hogy ez most sem lesz másképp és nem csinálok magamból hülyét. A sejtelmes válaszát és a magabiztos vigyort egy pillanatnyi szemforgatással reagálom le, amit ha csak épp akkor nem fordul hátra észre sem vesz. Remélem, hogy oka van így vigyorogni, illetve azt is, hogy nem sokkal jobb táncos nálam, végülis a tánc akkor a legjobb - legalábbis szerintem - ha a pár mindkét tagja nagyjából ugyanolyan jól tud. Ahogy átvágunk a tömegen a táncoló párokat figyelem, és magamban mosolygok, hogy mekkora különbségek vannak a hozzáállásban. Igazából csoportokra lehet osztani a bálozókat: vannak azok a párok, ahol mindkét pár élvezi az estét és a táncot, azok ahol csak a lány - vagy ritkább esetben csak a fiú - és azok, akik csak azért jöttek egymással, mert nem találtak már másik partnert. Az első csoportba tartozók vidámak, beszélgetnek és nevetgélnek, míg az utolsó csoportba tartozók csak kelletlenül táncolnak - vagy egyáltalán nem - és gyakran kellemetlen csend veszi körül őket. Egyenlőre mi azt hiszem az első csoportba tartozunk, és remélem, hogy ezt nem csak én gondolom így, vagyis nem csak én örülök annak, hogy itt lehetek, és hogy azzal lehetek itt, akivel. Amikor végre nem jön nekem senki és Arthur meghajol előttem kicsit meghökkenek, majd belemegyek a játékba. - Nahát, micsoda gentleman! - mondom arisztokratikus hangsúllyal, majd kis főhajtással megismétlem a pukedlimet és elfogadom a kinyújtott kezet. Bár sokan - főleg a fiúk közül - ki nem állhatják, hogy a bálokon keringőzni kell és "régimódi" zenére táncolni én igazából élvezem. Szeretem a zenét és a táncot is, legyen szó bonyolult társastáncról, vagy a mugli-bulikra jellemző össze-vissza ugrálásról. Szívesen csinálom és ez látszik is rajtam. Folyamatosan ott a halvány mosoly az arcomon és ha tehetem - vagyis van rá hely és Arthurt sem zavarja - akkor forgásokat, összetettebb elemeket is bevállalok. Hagyom magam vezetni, nem próbálok irányítani, hiszen ez nem a lányok dolga a táncban. Közben figyelem, hogy Ő hogyan táncol, hogy végül tényleg eldönthessem, hogy jó táncos-e. - Szeretsz táncolni? Vagy csak azért csinálod, mert egy bálon vagyunk és ez a szokás? - azért érdekel, mert ez alapján el tudom majd döntetni, hogy mennyit rángathatom magammal a táncparkettre. Nem akarok neki kellemetlenséget okozni, viszont táncolni igenis szeretnék. És nem csak keringőre, hanem a későbbi modernebb zenékre is, viszont ha Ő nem szeret táncolni, akkor be kell majd osztanom, hogy ne legyen belőle elege.
Minthogy elfogadja a táncot kézen fogva kezdem húzni a táncparkett belseje felé, és igyekszem kikerülni a már táncoló, beszámíthatatlanul pörgő-forgó párosokat. Még mindig mosolygok magamban a pukedlin, amit produkált, és már sajnálom, hogy én nem hajoltam meg neki, amikor felkértem, de még erre is sort keríthetünk. Minden csak szép sorjában. Lilyvel az utolsók közt érkezhettünk, mert a nagyterem már tömve van a bálozókkal, és a tömegben önkéntelenül is ismerős arcok után kutatok, no nem mintha nagyon szeretnék itt bárkivel is leállni csevegni. Ellenkezőleg, legszívesebben elkerülném minden ismerősömet, ráérek még meghallgatni, hogy mit szólnak ahhoz, hogy egy griffendélest kértem fel a páromnak. Halk sóhaj, már előre is fáradt vagyok, ha csak rá gondolok, úgyhogy igyekszem inkább kiűzni a fejemből bármi efféle gondolatot. Legalább addig jól érzem magam, és azt kell mondjam, nagyon is megéri nekem ez az este, bármi is történjen utána. De azért arra kíváncsi lennék, végül volt-e olyan bátor (vagy hülye) vállalkozó, aki felkérte volna Jenine-t a bálra, ezért az összes szőke, göndör loboncos lányra odakapom a pillantásom, hátha őt vélem felfedezni közöttük. Egyelőre nem látom, de a gondolatra, hogy talán ott kuksol tökegyedül a klubhelységében azért elönt némi szánalom, és annál több kárörvendés. Csak azt sajnálom, hogy nem dörgölhetem az orra alá – Lilyvel szúrnék ki, ő alszik vele egy szobában, így hát jobb ne teremteni okot, amiért utálhatja. Közben a vállam fölött visszamosolygok rá, hogy válaszolhassak a kérdésére, és megállapítom, hogy még mindig gyönyörű, és hogy egy piszok mázlista vagyok. - Ezt már a te dolgod lesz eldönteni. – de az arcomon magabiztos vigyor ül, nem hiába gyakoroltam annyit a bál előtt, és eredetileg sem ment rosszul, ha belegondolok. Sok hasznos tippet találni néhány poros könyvben, ha rászánja az időt az ember. Azért jobb diplomatikus választ adni, nem akarom, hogy valami öntelt ficsúrnak nézzen, meg különben sem tudhatom, ő mennyire jó táncos. Noha ránézésre leginkább egy tündérre emlékeztet, mint mindig, azért azt hiszem, nem viselném túlzottan férfiasan, ha azzal a magassarkúval a lábamra taposna. Már egészen benn járunk a táncosok sűrű erdejében, amikor valami tisztásféle alakul ki körülöttünk, és még levegőt venni is marad helyünk. Lecsapok erre a ritka pillanatra, és szembefordulok vele, és a tőlem telhető legelegánsabban meghajolok előtte, és egyúttal a kezem is nyújtom neki. - Hölgyem? – noha félig-meddig már túl vagyunk ezen, úgy érzem mégiscsak így kerek, meg hát ezt a modoros játékot szerintem lehetetlen megunni. Hiszen mégiscsak erről szól egy bál, nem igaz?
Örömmel látom, hogy nem lett dühös amiatt, hogy késtem, mert eléggé frusztrált, hogy mit fog gondolni. Mivel nem reagálta túl megnyugszom és újra magával ragad az este hangulata. Ahogy a Nagyterem ajtajához érünk a torkomra ég a mondanivalóm, és csak bámulom a díszítést, a fényeket, és hagyom hogy teljesen elragadjon a Karácsony érzése. A fahéj és a fenyő illata a száll, a levegőben gyertyák lebegnek, és egy hatalmas, rengeteg dísszel teleaggatott fa teszi teljesen karácsonyivá a hangulatot. A falak mellé húzott asztalokon mindenféle étel, ital édesség van kipakolva, de egyenlőre nem ezen jár az eszem, inkább csak élvezem a látványt pár másodpercig. A plafonról a Griffendél zászlói lógnak le, de sejtem, hogy ez hamarosan meg fog változni. A táncparkett még eléggé zsúfolt, de mindenki csak a saját párjával foglalkozik, ha akadnak is többszemélyes csoportok, azok inkább az asztalok mellett ácsorognak. Látok ugyan ismerősöket - ami egy egész iskolát érintő eseményen nem meglepő - de ilyenkor nem szokás odatolakodni másokhoz - és nincs is hozzá nagy kedvem. Az egyetlen akit talán egy táncra elkapnék az Cameron, viszont abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán eljött. Tőle kitelik, hogy egyedül ücsörögjön ilyenkor a szobájában. Ha eljött, abban esélyes, hogy Leo keze van. A figyelmem végül ismét Arthur felé terelődik, aki azzal a mosolyával nyújtja felém a kezét, amitől nekem is mindig jókedvem lesz. Így mosolyogva pukedlizek a felkérésre, majd elfogadom a kinyújtott kezet. - Magától értetődik. - örülök, hogy nem tartozom a kétballábasok közé, mert elég rosszul érezném magam, ha a lábára lépnék. Az egész egyszerűen kínos. - Jó táncos vagy? - érdeklődöm a táncparkettre lépve. Gondolom nem lehet olyan rémes ha rögtön táncra hívott, legalábbis ebben reménykedem, mert az én lábamnak is épp elég lesz a cipőt egész este viselni, nem hiányzik egy jó lábtaposás.
Szokás szerint édesnek találom a zavarát, a mosolyáról nem is beszélve, és mikor még a kinézetemet is megdícséri, már egészen felhőtlen a hangulatom. - Szerintem nem maradtunk le sokról, főleg, hogy általában az egész mindössze két mondatból áll. És épp ez az, ami olyan jó benne. Miközben befelé igyekszünk, önkéntelenül is összehasonlítom magunkat a már bent lévő párokkal, azaz leginkább Lilyt a többi lánnyal. Az esetek többségében megállapítom hogy Lily szebb, vékonyabb, ízlésesebb, vagy csak egyszerűen szebb a szeme, mindeközben alaposan megfigyelem őt magát is. Tetszik, hogy ilyen egyszerűre vette a figurát, és hogy nincs rajta egy kiló smink, mert nincs is rá szüksége, hiszen így is gyönyörű. Önelégülten vigyorgok, azért elég büszke vagyok rá, hogy az egyik legszebb lányt kísérem a bálba, még akkor is, ha az a lány történetesen Griffendéles. Elég szépen kicsípték a nagytermet a bálra, tetszik a díszítés, és különösen a karácsonyi fények, amik nélkül nem is volna meg az igazi karácsonyi hangulat. Mindehhez hozzá jön a levegőben terjengő sütemény-, fahéj-, fenyő-, és szárított-narancs-illat, és persze a túlméretezett karácsonyfa, ami alatt ajándékok hegye díszeleg. Úgy kapkodom a fejem, mint valami nagyra nőtt óvodás, ahogy próbálok mindent megnézni és befogadni, de hamar észbekapok, és visszatérek a nemtörődöm stílushoz, amihez eddig sikerrel tartottam magamat. Gondolkodóba esem a kérdése hallatán, de inkább úgy döntök legyen mindkettő, éppen ebben a sorrendben: tánc, és ivás. Az előbbitől úgyis megszomjazunk, úgyhogy végül így is úgy is az italos pultnál kötünk ki. Ezen véleményemet vele is megosztom: - Nos, ez mégiscsak egy bál, nem igaz? - ismét elő kell vegyem a lehető legszívdöglesztőbb mosolyomat. Kissé meghajolok, és felé nyújtom a kezem, hogy táncra invitáljam. - Szabad?
Az idő szórakozik velem. Valaki manipulálta. Igen, csak ez lehet a helyzet, mert nem hiszem el, hogy tényleg ennyi idő eltelt. Kapkodva indulok el a klubszobából, utolsónak, így nem csodálom, hogy az a néhány szerencsétlen pára aki nem megy bálba csodálkozva néz rám. Most pedig rohanhatok le magassarkúban a lépcsőn, mintha már nem lenne elég baj, hogy már öt perce lenn kéne lennem. Nem az öltözködéssel ment el az idő, még csak nem is a sminkkel. A ruhám egyszerű krémszínű, ujjatlan és elől a mellkasán egy masni díszíti. A szoknyája valamivel térd fölé ér, nem az a tipikus nagyestélyi, de nem is party-ruha. Egyébként ezt a ruhát anyukám választotta, akinek jó érzéke van a ruhákhoz, és remekül meg tudja ítélni, hogy mi áll jól nekem és ebben most sem tévedett. A sminket nem vittem túlzásba, sőt, jó szokásomhoz híven igazából csak valami egészen minimálisat használtam csak, hogy az arcszínem egységesebb legyen, így ezzel gyorsan megvoltam, nem kellett bíbelődnöm vele. Hogy akkor miért vagyok késésben? Ennek egyrészt a szobatársaim az okai, akik hatalmas rumlit csináltak, amiben teljesen eltűnt a cipőm - ezt kerestem vagy húsz percig - és mikor megtaláltam még nem volt kész a hajam. És itt jött a következő probléma. A készülődés idejére összefontam, hogy ne zavarjon, és azt terveztem, hogy valami formás kontyba feltűzöm. Na igen, ez az elmélet. Csakhogy hála annak, hogy a fonástól össze-vissza göndörödik sehogy sem akar rendes kontyba összeállni, akármennyit próbálkozom vele. Annyira elfoglal a hajam elleni küzdelmem - egyébként elég fájdalmas tud lenni - hogy mikor kiszedem a hajamból a csatokat, csak akkor tűnik fel, hogy teljesen egyedül vagyok a szobában, mikor körülnézek, hogy valakitől segítséget kérjek. Gyorsan az órára pillantok és riadtan veszem észre, hogy bizony máris késésben vagyok. Visszanézek a tükörképemre, majd az ujjaimmal hátrafelé és oldalra széttúrom a hajamat, és mikor elégedett vagyok a látvánnyal - legalábbis a korábbi kontyos próbálkozásaimhoz képest - sóhajtva kirohanok a szobából, át a klubszobán, majd le a lépcsőkön. Pedig nem akartam késni. Pont most tényleg nem. Ahogy leérek a Nagyterem elé már alig látok valakit a folyosókon, amitől még idegesebb leszek - és ez csak rosszabbodik, amikor megpillantom Arthurt. Odasietek hozzá és zavart mosollyal nézek rá. - Bocsi a késésért, de úgy elrohant az idő, hogy észre se vettem. - szabadkozom, közben pedig beletúrok a hajamba, aminek most már teljesen mindegy. Talán nem is baj, hogy végül így hagytam, legalább van mit birizgálnom. - Köszönöm. - persze nyomban zavarba jövök, és csak reménykedem, hogy az a minimális smink legalább egy kicsit palástolja ha netán elvörösödnék. - Te sem nézel ki rosszul. - mosolyodom el miután én is végigmértem a cipőtől kiindulva a kócos hajig. Ismerem az ilyet, ez az a bizonyos "pontosan beállított spontán haj" - az egyetlen, amivel a fiúk esetleg öt percnél többet foglalkoznak a tükör előtt. Sosem fogom megérteni, hogy miért jobb ez, mintha egyszerűen csak kézzel összekócolják, de azt el kell ismernem, hogy tényleg elég menő. - Azt hiszem ideje. Dumbledore beszédét már így is lekéstük. - felelem lemondóan, miközben elfogadom a felkínált kart és elindulunk a Nagyterem felé. Már tényleg mindenki odabenn van, és nagyban táncol, beszélget, vagy a szerencsétlenebbek esetében egyedül ácsorog, de ritka jelenség az ilyen - aki erre a sorsra jutott volna, az eleve el sem jött. - Van kedved táncolni, vagy előbb igyunk valamit? - teszem fel a kérdést amint belépünk a kitárt ajtókon. Nem vagyok olyan táncmániás, mint a legtöbb lány, de ha már eljöttem a Bálba azt azért nem hagynám ki. Persze nem is sürgős, hiszen az egész este erre van, ráérek ezzel bőven.
Na most akkor két lehetőség van. Az egyik, hogy igen csúnyán rászedtek, és Lily talált valami sármosabb fickót, akivel elmehet a bálba, vagy esetleg szimplán nem volt kedve eljönni, és most békésen kuksol a Griffendél klubhelységében. A másik, hogy hölgyhöz méltóan nem adja alább húsz perc elegáns késésnél, mert miért is ne várakoztassuk meg a partnerünket, ha már egyszer megtehetjük? Tényleg, miért is ne? Már legalább tíz perce álldogálok itt mint egy idióta a páromra várva, vagyis jobban mondva annyi telt el a megbeszélt időponttól számítva, mert én hülye még attól is vagy tíz perccel korábban már itt voltam. Lassan már nincs olyan diák a suliban aki meg ne bámult volna, miközben bemasírozott a párjával a bálterembe, ahogyan egyedül álldogálok itt, mint egy rakás szerencsétlenség. Ahogy telnek a percek egyre csak kínosabban érzem magam, és lassan meggyőzöm magam róla, hogy Lily valóban nem fog feltűnni. Éppen azt latolgatom mikor is kéne feladnom a reményt, hogy esetleg mégis rám szánja az estéjét, ahogyan ígérte, amikor valóban őt látom közeledni a lépcsők felől, és már-már nehezemre esik hinni a két szememnek. Látszik, hogy kissé kapkodott, nem igazán szórakozott vele, hogy kifejezetten báli frizurát erőltessen magára, tincsei épp olyan rakoncátlanul lógnak mindenfelé, mint általában. Elmosolyodom: nekem éppen így tetszik. Persze önmagában az, hogy megláttam már elfeledteti velem az iménti bosszúságomat, épp eléggé leköt a tény, hogy szabadon legeltethetem rajta a szememet, hiszen mégiscsak a párom. Vagy az nem számít? Mindegy, azért jó alaposan végigmérem, és elégedetten nyugtázom, hogy erre bőven lesz még alkalmam az este folyamán, és ha erre gondolok, már előre is jól érzem magam. Viszont ideje lenne a bamba mosoly mellett talán meg is szólalni. - Gyönyörű vagy. - egyből a lényeget. De mért is köszöntenék máshogy egy lányt, aki külön az én kedvemért csípte ki magát? Egyébként én is igyekeztem megtenni minden tőlem telhetőt, de nyilvánvalóan egy fiúnak erre nincs olyan nagy lehetősége. Azért szenvedtem vagy félórát a tükör előtt, mire beállítottam a hajam arra a bizonyos tökéletes kócosságra, ami úgy néz ki, mintha most keltem volna ki az ágyból, de még így is helyes lennék. A megtévesztés királya vagyok, de azért reménykedem benne, hogy valamit észlel az igyekezetemből. Udvariasan nyújtom neki a karom, és roppantul örülök neki, hogy kiskorunk óta én nőttem többet, mert akkoriban még ő volt a magasabb. - Mehetünk? - előveszem a lehető legmegnyerőbb mosolyom, csakis az ő kedvéért, és magamban előre is fityiszt mutatok a rosszindulatú, pletykára éhes csőcseléknek.
Egy kis hangulat: music
A hozzászólást Arthur Rembrandt összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. 2 Jan. - 16:48-kor.
