2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Év terelője díj? Nem semmi, bár őszintén szólva, én még életemben nem hallottam róla. De ez csak a tájékozatlanságomat bizonyítja, amúgy biztos elég nagy dolognak számíthat, talán elég is, hogy egy profi csapat felfigyeljen rád. Hajrá, szurkolni fogok, hogy sikerüljön. - mosolygok rá, mik nem vannak, azért is díjakat osztanak, hogy hány fejet képes betörni valaki egy év alatt. Na jó, az is biztosan beleszámít, hogy hány fejet véd meg a saját csapatában, és talán e kettő arányában dől el, hogy ki is lesz a díjazott személy. Köszönetet mondani semmi oka, ha mégis megtenné, azt udvariasan elhárítom, majd akkor köszönje, ha valóban megnyeri. De akkor említsen is meg a köszönőbeszédében. Természetesen azt is megígérem neki, hogy a meccseken neki fogok szorítani, és ezzel épp eléggé sikerül is meglepnem, bár amennyire megismerhetett ez alatt a rövidke idő alatt, realizálhatta mekkora erőfeszítés is számomra kidugni az orromat ilyen fog-vacogtató hidegekben. Bár ahogy elnézem, ő nem ezt találja a legnagyobb problémának. - Amiről nem tudnak, az nem fáj nekik. - vonom meg a vállam továbbra is lelkesen vigyorogva. - De ha ragaszkodsz az ízléstelen oroszlánfejet ábrázoló sapkákhoz, akkor még át kell gondoljam a dolgot. - nevetek, bár közben remélem, hogy nem létszükséglet felvállalnom, kinek is szurkolok igazándiból. - Annyit vállalhatok, hogy ha mellettem repülsz el, láthatod majd az idióta vigyorom madártávlatból. - ajánlom fel készségesen, ez nem sok persze, de azért mégiscsak valami. Hátha megteszi neki ennyi is, ezen megint csak nincs mit köszönnie, azért szurkolok neki, mert kedvelem, kiérdemelte, nekem éppen elég, hogy láthatom, mennyire boldoggá tettem ezzel. Szinte meg sem hallom a megjegyzését azzal kapcsolatban, hogy milyen aranyos tőle bocsánatot kérni azoktól, akiknek éppen szét találta verni a fejét, túlzottan is lefoglal, hogy számba vegyem, mi minden is teszi még olyan aranyossá. Bár ezek szerint nem igazán szereti, ha aranyosnak titulálom, máskülönben miért javított volna ki. Nagy kár, sajnos fogja még hallani párszor, ugyanis éppen ő az, aki kihozza belőlem az őszinteséget, és ennek megfelelően a véleményemet sem leplezem a jelenlétében. Épp ahogy az elvarratlan szálakkal kapcsolatban sem tettem, és bár egy pillanatra mintha rá akart volna kérdezni, végül mégsem tette. Nem lepett meg vele, nagyjából erre számítottam, azt hiszem, kissé sok vagyok neki így elsőre. Szóval nem fűzök hozzá semmi egyebet, csendben mosolygok magamban, és egy darabig a földdel létesítek csak szemkontaktust, utána azonban hamar felvesszük újra a beszélgetés fonalát. Tényleg meglehetősen szokatlan számomra, mennyire komolyan is veszi ezt a dolgot, hogy ő most segíteni szeretne nekem, és még ennél is meglepőbb, hogy sikerül is neki. Elemista vagy auror, e kettő közül válogatva máris mérföldekkel közelebb vagyok a megoldáshoz, mint azelőtt, és ez egyfajta idegen szabadságérzetet ad. Nem is az, hogy idegen, nagyon is ismerős, csakhogy már réges-rég nem voltam ilyen felszabadult. És mindezt Lilynek köszönthetem, aki minderre csak annyit mond, semmiség. Semmiség a fenéket… De nem állok neki győzködni, csak mosolygok rá csöndben, és nem zavar, hogy úgy festek, mint valami idióta. Legalábbis amíg meg nem hallom a szünet végét, és egyben az óra kezdetét jelző csengőt, amire rögvest felkapom a fejem, kellőképpen kizökkenve a pillanat mámorából. - Jól elment az idő. - csúszom le a padról, és szembefordulok vele. - Ideje mennünk, már így is késésben vagyunk, persze szívesen ellógnám az órát, hogy helyette maradhassak beszélgetni, de gyanítom, Piton nem díjazná a lovagiasságom. - vigyorgok Lilyre, majd a folyosón kénytelenek vagyunk elbúcsúzni, ugyanis ellenkező irányban lesz óránk. Pech. - Hát akkor… A bálon látlak. - pillantok rá mosolyogva, majd intek neki, és sarkon fordulva, zsebre dugott kézzel poroszkálok el Bájitaltanra.
Kislányként mindenki ara vágyik, hogy hercegnő legyen, de nálam ez valahogy kimaradt. Nem azt mondom, hogy sosem fordult meg a fejemben, de valahogy nem éreztem, hogy szükségem lenne a hercegnőlétre. A szüleim egyébkén is eléggé úgy kezeltek, ahogy a rokonok is mindig megszeretgettek, és mindent megkaptam. A palota nem hiányzott, azon kívül pedig egy elkényeztetett kisasszony voltam. Később pedig kialakultak magammal szemben az elvárásaim, és kinőttem a hercegnőkort anélkül, hogy igazán átéltem volna. Mostanság pedig nem igazán gondolkoztam el azon, hogy milyen lenne híresnek, valamiben igazán nagynak lenni. Egyvalamit kivéve. - Nem szoktam nagy célokat kitűzni magam elé, de ha választanom kéne egyet amit mégis elérek, akkor azt hiszem az év terelője díj lenne. - még szép, hogy kviddicsben gondolkodom. Más szóba sem jöhetne ha valami igazán értékesről lenne szó. Jó vagyok más dolgokban is, nem zárom ki, hogy mással akarnék foglalkozni a jövőben, de azokra nem gondolok igazán úgy, mint amiben a csúcsra akarnék törni. Viszont hatalmas dolognak érezném, ha bekerülnék egy híres csapatba, és bajnokságra mehetnék. Ez még akkor is messze van, ha eljutok egyszer erre a szintre, szóval egyenlőre csak legjobb lehetőségként gondolok rá. Azt hiszem ez lenne az én tündérmesém, és azt hiszem innen nézve ez sem kevésbé mesebeli amikor más arra vágyik, hogy hercegnő legyen. Tudja, hogy léteznek hercegnők - még a mai világban is - de mivel többet hall róluk mesékből, hihetetlen történetekből valahogy egyre kevésbé tűnik eviláginak, és mégis érezzük, hogy egy másik leosztásban mi is azzá válhatnánk. A kviddicsben ez nagyon hasonló. Vannak sztárok, látjuk őket az aréna lelátójáról, halljuk a hangjukat, talán kezet is fogunk velük, vagy autogrammot kapunk tőlük, de mégis, ha közelebb akarunk kerülni hozzájuk testőrök, menedzserek elutasításába ütközünk és nem is tudjuk mi rejlik a felszín alatt. - Szurkolnál? Nekem? Komolyan? - csillan fel a szemem. Persze az egész házam nekünk szurkol, de az egész más, ha valaki csak neked szurkol - kizárólagosan. A bátyám talán megtenné, de mivel Cameron semmi esetre sem venné rá magát szurkolásra, Leo pedig nem izgatja igazán a kviddics ez is kiesik, így Arthur lenne az első személyes szurkolóm - túlzás, tudom, de azért jól esik a büszkeségemnek és valahogy... csak jól esik. Viszont akad probléma is ott, ahol valami jól indul. - Tényleg nagyon örülnék neki, - mosolyogva mondom ezt és sugárzik rólam, hogy komolyan is gondolom. - de nem hiszem, hogy a háztársaid is így lennének vele. Ha nem tévedek túl nagyot akkor nem különböztetnének meg a többi Griffendélestől és egyszerűen árulónak titulálnának. Erre nem kérhetlek. - rázom a fejem határozottan. Nem akarom, hogy miattam egy kicsit is rosszul kelljen éreznie magát, és nekem már az is épp eleget jelent, hogy felajánlotta a szurkolást. Nem kell róla, mindenkinek tudnia, elég, ha mi tudjuk. Nekem ennyi is elég. Eléggé meglep a reakciója, ekkora meglepettségre azért nem számítottam a bejelentés után. Végülis egyszerű sportszerűség, aki a pályán ellenfél, azon kívül még lehetünk barátok, ehhez pedig nem árt ha egy törött csont után legalább egy kis ajándékot viszek a sebesültnek. Lehet, hogy más nem így gondolkodik, de szerintem ez így teljesen rendben van, ha már miattam sebesült meg valaki akkor próbálom kárpótolni. - Szerintem csak emberséges. - rántom meg a vállam az eldünnyögött megjegyzésre, amit persze nem engedek el a fülem mellett, de a saját fogalmaim szerint helyesbítek. Ha valakit megbántok attól elnézést kérek. Igaz ez mind a lelki, mind a fizikai bántásra, feltéve persze, hogy nem egy számla kiegyenlítése volt a dolog. Azt hiszem az lehet az oka, hogy senkinek nem akarok tartozni. És azt sem szeretem, ha nekem tartoznak, szóval ha valaki megbánt, de nem ellensúlyozza legalább egy bocsánatkéréssel, akkor legközelebb én sem fogok vele jópofizni. Tükörelvnek is lehetne nevezni. És ha ebből indulunk ki akkor meg is van az oka, hogy miért nem tartana itt igazán semmi. Nincsenek olyan elvarratlan szálaim, amik miatt maradnom kéne, mint a legtöbb szellemnek. Bár ezek úgyis folyamatosan változnak, szóval lehet, hogy én még nem is tudom, de épp most fűzöm be az újabb szálat, ami sok minden lesz, csak elvarrott nem. A kíváncsiságom azonnal feléled a ki nem fejtett mondat hatására és kíváncsian nézek rá oldalról, hátha le tudok valamit olvasni az arcáról, de csak egy mosollyal találom szemben magam, amivel nem jutok közelebb a válaszhoz. Valahogy olyan érzésem van, mintha ez már tényleg olyan információ lenne amiről nem kellene kérdeznem. Ha belegondolok nagyjából negyed órája találkoztunk, és bár gyerekként könnyű volt minden belegondolás nélkül kérdezni, most már komolyabb vagyok, és nem akarom elrontani ezt az... egészet azzal, hogy olyat kérdezek, ami érzékeny terület. Végül egy mosollyal és egy bólintással beérem, mert egyszerűen nem tudom, hogy mit mondhatnék úgy, hogy ne mondjak olyat, ami érzékeny területet érinthet. Na nem mintha minimális fogalmam is lenne róla, hogy miről van szó, de a legutolsó tippem sem lenne, hogy rólam lehetne szó. Nekem ehhez több idő kell, és ahogy mindenki más, én is magamból indulok ki. Az pedig, hogy tanácsot adok másoknak szintén az alaptermészetemhez tartozik. Szeretem meghallgatni őket, és gondolkozni rajta, hogy hogyan tudnék segíteni nekik. Kicsit olyan mintha addig valaki más lennék. Ugyanolyan mintha olvasnék. Ott is a szereplők bőrébe képzelem magam, az Ő érzelmeiket élem át, az Ő tetteiket viszem véghez. Aztán ha könyv véget ér - ahogy a kérdező megköszöni a segítséget és megy a dolgára - visszatérek önmagamhoz, és örülök, hogy én én vagyok, és nem mások problémáit kell hordoznom, mert ha Ők nem bírják el egyedül - pedig az Ő életük - akkor nekem, aki nem az ő nehézségeikkel küzdöttem eddig esélyem sem lenne. Nem akarom megtapasztalni. A pályaválasztás szintén egy nehéz téma, de valójában a képességek és érdeklődés szerint a Roxfortban elég könnyű dönteni a továbbtanulás felől. Attól függően, hogy az illető mennyire kockázatvállaló, milyen tantárgyból tehetséges, mi az ami érdekli is könnyedén l elehet szűkíteni a lehetőségek listáját. Ezt tettem Arthurnál is, és örömmel látom, hogy talán segítettem is neki. Elégedettséggel tölt, el, sőt, most mintha jobban is esne, hogy segíthettem neki, mint máskor. - Ugyan, semmiség. Örülök ha segíthetek. - mosolyodom el és én is kinyújtózom kissé, mert a térdem már eléggé elzsibbadt az üléstől. Amit mondtam azt úgy is gondolom, és ugyan a tartozni nem szeretek, de magammal szemben csak a negatív adósságokat jegyzem fel. Ha valakivel jót tettem, azzal nem foglalkozom, ha szükségem lesz rá, úgyis kiderül, hogy mennyire gondolja komolyan a kölcsönösséget.
Elmélyülten bólogatok a javaslatára, kétségtelen, ha ki akarok tűnni, specializálódnom kell. Igen ám, de mire? A bűbájtan többé-kevésbé logikus lépésnek tűnik, bár nem szívesen hanyagolnám el miatta az SVK-t, amiben jó vagyok, és kedvelem is, de valamit kénytelen vagyok választani. Egyik sem tűnik jobbnak, vagy rosszabbnak a másiknál, nagyon mások, mégis egyformán szeretem őket, nem tudok dűlőre jutni. Belső vergődésemből Lily megjegyzése zökkent ki, és ennek okán hálásan mosolygok rá, arról nem is beszélve, hogy még a kártyámat is megdicsérte. Egyetértek vele, szerintem is remek kártya-alapanyag lennék. - Na és te? Még sosem jutott eszedbe, hogy milyen lenne ott látni a képedet, ha nem is kártyán, de valami különleges helyen, hogy megmaradjon az utókornak? - nyilvánvalóan nem kéne feltételeznem róla, hogy ő is olyan nagyravágyó és egoista, hogy hozzám hasonlóan ilyesmiken törje a fejét, de az is meglepne, ha még sose gondolt volna rá. Kiskorában mindenki nagyban gondolkozik, nem lát lehetetlent, sem a problémákat, nehézségeket, amik majd az útjába állnak. Nem érzi a döntések súlyát, hogy mindez később az egész életünket befolyásolni fogja, és hogy még abban is dönteni kényszerülünk, hogy mi alapján hozzuk meg a döntéseinket. Eszembe jutnak a gyermekévek, és az a bizonyos első találkozásunk Lilyvel, csupán homályos emlékkép az egész, nem tudhatom, mi járt akkoriban a fejében. És mégis valahogy úgy rémlik, mintha együtt szőttük volna ezt az álmokkal teli, hatalmas, értelmetlen hálót, ahogyan az életét elképzeli egy gyerek, mit sem sejtve a komor valóságról. Elmosolyodom, itt ül mellettem, mégsem lehet fogalma róla, hogy mi jár a fejemben sem most, sem ott, akkor, még gyerekként. Nekem van tippem, hogy az övében mi járhat, a legtöbbször egyértelműen a kviddics, bár most könnyű dolgom van, hisz éppen én tereltem erre a szót. - Nos mivel már úgyis laposra vertünk titeket… - bocsánatkérően vigyorgok rá, nyilván csak húzni akarom, és remélem, hogy nem bántom meg vele. - Így akár már szurkolhatok is nektek, jobban mondva neked, kizárólagosan. - roppant gáláns felajánlás, főként, ha hozzávesszük, hogy én még a meccsekre se szívesen járok ki, nemhogy még a szurkolásba is energiát öljek. Persze számára nem tűnhet olyan hatalmas dolognak, meg is értem, ha nem fog most azonnal örömteli vízilókönnyeket hullatni megilletődöttségében. - Komolyan? - bukik ki belőlem a kérdés, mintegy megállíthatatlanul, a brutalitásnak és a kedvességnek ilyen fokú ellentmondásába ütközve. A bárgyú vigyor ott ragad az arcomon, de mellé egy olyan meglepett kifejezés párosul, ami túl vicces ahhoz, hogy bárki is megsértődjön az efféle fennakadásaimon. Vagyis ez a tapasztalat. - Hát ez meglehetősen aranyos. - jegyzem meg az orrom alatt, inkább magamnak, mint neki, bár nem bánom, ha meghallja. Nem is árt, ha tud róla, amúgy sem bókolok valami sokszor, meg különben is, ez a véleményem, minek titkoljam. Hátha rá tudom venni, hogy ő is hasonlóképpen őszinte és közlékeny legyen velem szemben, nagyon is érdekelne a véleménye több dologgal kapcsolatban is, de természetesen elsősorban jómagamról. Persze, tudom, türelmetlen vagyok, már feltűnt egy ideje, nem bírom az üldögélést, nincs nyugtom, fel akarok állni, sétálni, elmenni messze, elszökni Lilyvel. Valahová ahol tiszta az ég, meleg van, és a tenger hullámai érdektelenül csapdossák a sziklás partot, ilyen helyen úgysem voltam még soha, mindössze olvashattam róla. Vadregényes. Fészkelődöm, de mégsem állok fel, nem tehetem, odalenne a hangulat, pedig épp hogy csak kialakult. - Engem lenne, ami itt tartson. - válaszolok halvány mosollyal a humoros megjegyzésre, talán tudja, mit értek ez alatt, talán nem, és talán csak nem akarja. Ezúttal szabad választást kap, értse, ahogy neki kényelmes, ha visszakérdez, őszintén fogok neki válaszolni. Milyen szakszerűen tárgyalunk a jövőmről, csak most találkoztunk újra, és mégis, bárki más helyett én inkább az ő véleményét veszem alapul. Objektív lenne? Erősen kétlem. Pusztán csak jobban érdekel, mint akárki, akivel eddig szóba hoztuk a dolgot, el is tereltem a témát, nem jutottunk semmire. Lilyvel más a helyzet, valóban gondolkodik, számba vesz, átértékel. Odafigyel. Érdekli. Érdeklem. - Látványmágus, és elemista… Ebből a kettőből talán inkább az elemista mellett döntenék. A látványmágus inkább amolyan bohóckodásnak hangzik, komolytalan, én sem tudnám komolyan venni. De azért az aurort mégse zárom ki… - szaladnak össze a szemöldökeim, ezért döntök olyan nehezen, egy idő után ugyanoda kanyarodnak vissza a gondolataim. És mégis úgy érzem, ezúttal valóban közelebb jutottam a megoldáshoz. Megkönnyebbülésemben felsóhajtok. - Elemista vagy auror. Már ez is hatalmas előrelépés. - nyújtózkodom, a csontjaimat ropogtatom, régóta üldögélünk már itt egymás mellett. Lilyre pillantok, és hálásan elmosolyodom. - Kösz a segítséget. Jövök neked eggyel.
Valahogy a kíváncsiságom mindig azzal társul, hogy a meghallgatott dolgokkal kapcsolatban megmondom a véleményemet is, amit aztán mindenki máshogy fogad. A legtöbben meghallgatják, aztán nem kezdenek vele igazán semmit, de most talán olyan emberre akadtam, aki komolyan megfontolja az ötleteimet és nem csak bólogat rájuk. Hogy aztán ezek az ötletek nem nyerik el igazán a tetszését, az már egy másik probléma. Mondjuk biztos nem jutottunk volna el eddig a beszélgetésig, ha ilyen egyszerűen megoldható dologról lenne szó, hiszen akkor Ő maga is elintézte volna. De azért próbálok ötletelni, hátha segítek vele valamit. - A másik véglet, hogy egyvalamire specializálódsz, abból leszel nagyon jó, és végülis a többi megmaradhat hobbi-szinten. - ha minden érdekli, de valamivel ki akar tűnni akkor ez lehet egy megoldás, bár akkor jó eséllyel a többi elfoglaltság egy idő után lemorzsolódik, ha teljesen az egyetlen kiválasztottra koncentrál. A csokibéka-kártyás ötletén elmosolyodom, főleg mert rögtön elképzelem ahogy egy kártyán mutogatja a nevetséges arcait mindenkinek... - A te kártyád lenne a kedvenc ebben biztos vagyok. - bólintok vigyorogva a gondolatra. Bár így viccesnek tűnik, de valójában nagyon is elképzelhető, hogy ha rendesen megdolgozik az elismertségért akkor felkerül egy kártyára, és ennél nagyobb "kitüntetéseket" is kaphat. Nekem eddig sosem jutott eszembe, hogy valami nagy díjat akarok kapni, vagy egy meghatározott célt el akarnék érni... Valahogy mindig elég volt, hogy azt csinálhassam amit akarok, legyen az a kviddics, vagy a bűbájok tanulása - és sosem érdekelt, hogy mások mit gondolnak. Bizonyítani akarom, hogy képes vagyok elérni egy célt amit kitűzök magam elé, de nem másoknak akarok megfelelni, hanem a saját elvárásaimnak magammal szemben. Ez most leginkább a kviddics-ben van jelen és épp emiatt nem akarom, hogy pont idén végezzünk rosszul a bajnokságon, még akkor sem, ha rajtam csak kis részben múlik az eredmény. Nem hagyom, hogy elvegyék az esély hitét a csapatomtól. - Egy meccsünk volt eddig, még ne írd le! Épp elég esélyünk lesz a visszavágásra. - sajnos ha kviddics-ről van szó, azt nagyon is komolyan veszem, még akkor is, ha a másik viccnek szánja. Kényes téma nálam, főleg a - sajnos be kell ismernem - rémes első meccsünk után. - Nem akarok én senkit összeverni. - húzom el a számat. - Csak a meccset megnyerni. Ha valakit csúnyán eltalálok akkor a játszma végén bocsánatot is kérek. - jegyzem meg, hátha nem egy erőszakos ütőembernek könyvel el - ez a viselkedésem csak a meccsekre vonatkozik. Mindig igyekszem magamat adni bárkivel találkozok, de néha azért bennem van a félsz, hogy valaki, aki egyébként szimpatikus valamiért furcsának talál, vagy valamiért ellenséges velem. Viszont ha így okot adnak rá, akkor én sem fogok erőlködni, ha nem, hát nem és kész. Aki meg bunkó velem, az azt is kapja vissza. Viszont ez ugyanígy igaz azokra is akik kedvesek, és barátságosan közelednek - azokkal én is igyekszem jófej lenni. Most mindenképp egy ilyen eset áll fenn, és nem akarom elrontani. Nem tudnám megmagyarázni, de valamiért jól érzem magam Arthurral, tetszik ahogy egyszerre tud vicces és komoly lenni, hogy egyáltalán nem érzem kellemetlennek a társaságát. Nincs az a kellemetlen érzés amikor egyszerűen nem találunk témát és csak ülünk kínos csendben - igazából bármiről tudunk beszélgetni, legalábbis eddig úgy tűnik. Persze ha elmondom ezt a lányoknak az évfolyamon - amit nem tervezek egyébként megtenni, mert nem tartozik rájuk - tudom mit mondanának. Nem verik nagy dobra, de azért alaposan megnézik a felsős fiúkat, és lássuk be, hogy Arthur tipikusan az a kék szemű szőke herceg, aki talán csak a mesében létezhetne, és mégis annyira emberivé teszi az a rengeteg arckifejezés, amit senki nem tudna utánozni. El kell ismernem, hogy amióta utoljára találkoztunk kinőtte a gyerekes kinézetet, és - ezt senkinek, soha nem mondanám, de nem is hagyhatom figyelmen kívül - elég menő lett - minden értelemben. Most talán még nem akarok szellem lenni, és azt sem szeretném, ha Ő válna azzá... - Akkor nem hiszem, hogy engem a szellemmé válás veszélye fenyegetne. - mosolyodok el halványan. Őszintén nem hiszem, hogy bármi igazán kötne ide, szóval könnyedén átléphetnék a másvilágra - bármi legyen is az. Az biztos, hogy Arthur nem könnyíti meg magának a pályaválasztást ezekkel az elvárásokkal... - Hát, így maradna a látványmágus és az elemista szak. Ha van hozzá tehetséged ott elég kiemelkedővé lehet válni, és nem a világot kell megmenteni hozzá. - ha ezzel sincs kibékülve, akkor én kifogytam az ötletekből, és kénytelen lesz másik pályaválasztási tanácsadót keresni... Pedig tényleg reméltem, hogy tudok segíteni.
Tulajdonképpen egészen komolyan fontolóra veszem a javaslatát. Végül is ki mondta, hogy le kellene ragadnunk egy dolognál? Egyszerre mindent nem lehet, de szép sorjában be lehet gyűjteni a kellő tudást. Ugyanakkor… - Sok mindenhez értenék, de egyikhez se igazán. Egyikből sem lennék olyan… kimagasló. - húzom a számat. Pedig nekem kell az elismerés, a tisztelet, a pozitív visszacsatolás. Attól tud az ember haladni előre, és nem megrekedni egy ponton, hogy aztán belefásuljon az életébe. Igen, roppant pozitív kilátások, de én aztán nem fogok ide jutni, még mit nem. - Azt akarom, hogy valamilyen nyom maradjon utánam, ha más nem is, legalább egy csokibéka-kártyán legyek rajta. - vigyorgok rá ismét. Nem szükséges lelomboznom őt is a saját problémáimmal, ő még ráér ezen aggódni, és jobb, ha kiélvezi ezt a gondtalan időszakot, mielőtt abba a helyzetbe kerülne, amiben most én vagyok. Mondjuk egyelőre inkább miattam aggódik, mint saját maga miatt, és én nem vagyok ellene, hogy később a beszélgetés során még a jövőmről ötleteljünk. Akármilyen stresszes téma is, lehet, hogy végül valóban születik majd egy ötlet, amivel én is össze tudok barátkozni, és végre megnyugodhatok ezzel az egésszel kapcsolatban. Tudhattam volna, hogy Pottert felhozni minden, csak nem jó ötlet, de Lily válasza még a vártnál is elkeserítőbb. Nyilvánvalóan megvédi, hiszen nem csak a háztársa, de a csapattársa is, és - amennyire ezt én meg tudom ítélni - a csapatuk egyik alapköve is. Mindezt tudom, de mégis mintha a Potter iránt érzett ösztönös gyűlöletem és irigységem mellé ezúttal valami más érzés is beköltözne. De ezt jobb lesz nem megnevezni pontosan, nem hangzana jól az életrajzomban. - Hát ne szokj nagyon hozzá, mert nagyon úgy fest, hogy az idén elhagyta Pottert a szerencséje. - vigyorgok gonoszan a szezon első meccsére utalva, ami a kettőnk házai között zajlott le, és bizony a Mardekár nyerte meg. Talán ez az év végre nem Potteré lesz, nekem ez már elég is volna a boldogságomhoz, a kviddics bajnokság vagy a házkupa korántsem érdekel annyira. De Lily agressziója hallatán azért az én vigyorom is elszélesedik. - Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! - bíztatom nevetve. Az agresszív lányokban van különben valami csábító, nem mintha híve lennék ezeknek a szado-mazo dolgoknak, de egy bizonyos pontig határozottan szexi. Főleg amellett, hogy közben abszolút kedves és törődő, no meg karcsú és törékeny lányról van szó. Én sem vagyok egy izomtömeg, de ő olyan vékony, hogy mellette még talán én is normálisan festhetek, leszámítva persze az idióta arckifejezéseimet. De valamivel ellensúlyoznom kell Lily szépségét, mikor épp nem mosolyog olyan, mint egy kőbe vésett remekmű, gyönyörű, de valahogy olyan idegen. Talán ezért kedvelem annyira, amikor sikerül megnevettetnem, vagy akár egy kis mosolyt is csalnom az arcára, mert mintha azokban a pillanatokban megtelne élettel, és úgy fest, mint valami földre szállt angyal. Tudom persze, hajlamos vagyok túlozni, de ez esetben azt hiszem ez egy teljességgel korrekt leírás volt. Az, hogy olyan érzésem van, mintha meg kellene védenem valamitől, már nem tudom, honnan jön, mert a jelek szerint előbb verne szét bárkit egy ütővel, minthogy én megszólalnék. Talán az alkata miatt lehet, mert olyan törékenyen fest, hogy legszívesebben a karomba kapnám és vinném… Várjunk, nem ártana visszatérnem a földre, koncentráció, mi éppen beszélgetünk. - Nem hiszem, hogy van választásuk. - húzom el a szám ismételten. - Ők sem volnának már itt, ha nem volna muszáj, de valószínűleg ide köti valami a lelküket. Itt ragadtak, örökre. - közlöm drámaian, az utolsó pillanatig halálosan komoly fejjel, aztán ismét felkúszik az arcomra az elmaradhatatlan vigyor, amit Lily társasága vált ki. Témánál vagyunk, valahogy minden az RBF-hez, meg a pályaválasztáshoz vezet most már. De ez ellen nincs mit tenni, ha el tudtam volna dönteni már korábban, akkor nem is kerülne szóba. Amíg meg nem oldom ezt a dolgot, addig itt fog lengni a fejem felett, mint valami bárd, és csak idő kérdése, hogy lesújtson. - Hát az sem izgalmaktól mentes terület. - vigyorgok, ahogy belegondolok, mi mindennel találkozhat az ember egy ilyen munkakörben. Olvastam elég könyvet ahhoz, hogy épp elég őrült szituáció juthasson az eszembe. - De nem olyasmi, amivel olyan hatalmas elismeréshez lehetne jutni. Nincs hová fejlődni. Az osztályvezetőnél megáll a ranglétra, én pedig magasra akarom tenni a csúcsot. - hát ez kissé egoistán hangzik, remélem, nem néz nagyon önteltnek a hozzáállásom miatt. Lehet, hogy nem ártana visszavennem kicsit az őszinteségi faktorból.
Amikor ilyen témák kerülnek szóba mindig újra átgondolom, hogy mit is akarok kezdeni magammal. Általában két lehetőség van ami különösen izgat, de néha beugranak hirtelen ötletek, amik néha elég nagy őrültségek. A vége viszont mindig az ezeknek az gondolatmeneteknek, hogy ráérek még kitalálni. Ez az a tény, ami Arthurnál már nem igazán stimmel. - Akkor legyél ezermester. - mondom ki a hirtelen jött ötletet, majd kifejtem, mert így azért elég furán hangzott. - Szerintem kijárhatsz az egyetemen több szakot is, akkor pedig lehetsz mindentudó varázsló, aki mindenhez ért. - magyarázom belelkesülten. Ugyan nem rólam van szó, de felvillanyoz ha tanácsot adhatok másoknak, ha segíthetek nekik. Ez vonatkozik a barátokra, ismerősökre, de adott estben egy teljesen idegen panaszait is meghallgatom és ha tudok igyekszem túllendíteni a problémáin. Nem értek ugyan sok mindenhez, azt sem mondanám, hogy túl sok minden érdekelne, viszont ami érdekel - elsősorban a kviddics és a bűbájok - az számomra megunhatatlan téma, és nincs olyan információ, ami fölösleges volna vele kapcsolatban. Ez az oka annak is, hogy sokkal több varázslatot ismerek, mint a korosztályom. Amit nekik fáradtság megtanulni az nekem szórakozás. Ahogy a repülés is. Vannak páran akik egyszerűen nem tudnak - vagy csak nem akarnak - seprűre ülni. Vannak akik félnek, nem hiszik el, hogy sikerülhet. Sosem értettem őket. Pedig olyan egyszerű. Az pedig, hogy Harry, aki már elsős korában fogó lett ne kapja el a cikeszt? Legalább akkora vicc, mintha valaki azt mondaná, hogy nem fogok többet repülni. A "kedves" hangsúlyát inkább elengedem a fülem mellett - megszoktam már, hogy a Mardekárosok ősellenségként tekintenek rá, de sosem fogom megérteni az okukat. Én azért utálom Malfoyt, mert egy arrogáns alak aki csak mások kárán tud szórakozni - főleg a házam és a csapatom kárán - de Harry semmit nem tett amivel magára haragította volna őket. Viszont akárhogy is gondolom jobban járok ha ezen nem akadok fenn. - Igen? - vágok csodálkozó fejet. - Akkor elárulnád, hogy hogyan nyerte meg a Griffendél azokat a meccseket, amiket Harry érkezése óta megnyert? És hogyan nyertük meg a kvidics-bajnokságot szinte minden évben? - az én arcomra is felkúszik egy jóleső vigyor, ahogy kimondom a következő mondatot. - Egyébként pedig ha a másik csapat fogója lesérül, akkor még akkor sem veszthetnénk, ha igazad lenne. - talán kicsit erőszakosnak hatok, de hát az a terelő dolga, hogy másokhoz vágjon erőszakos labdákat. Szakmai ártalom. Bár nem tagadhatom, hogy jól esne Malfoy-t leverni a seprűjéről, de neki elég jó érzéke van a gurkók kikerüléséhez... Pedig megpróbáltam. A magyarázatok és elméletek gyártása szerintem bármilyen témában szórakoztató lehet, akár komoly, akár csak egy vicc, vagy egy csíny megtervezése. Ezt a beszélgetést eddig a komoly témába soroltam, de Arthur arckifejezése és megjegyzései erősen veszélyeztetik ezt a helyét. Először csak kicsit húzódik fel a szám sarka, majd ahogy újra elgondolkodó fejet vág még szélesebb lesz a mosolyom. Vicces figyelni a hirtelen váltásait, amikkel minden percben meg tud lepni. Mintha Ő sem tudná eldönteni, hogy épp komoly vagy szórakoztató akar-e lenni. A szavai viszont újra gondolkodóba ejtenek, viszont továbbra is vidáman válaszolok. - Nem egy kellemes élmény az biztos. Bár, ha mindenképp szellemmé kéne válnom szerintem kihasználnám. Végül is nem olyan rossz ha át tudsz menni a falakon, seprű nélkül tudsz repülni és végtelen időd van. Kiolvasnám az összes könyvet, bejárnám a földet, de az biztos, hogy nem maradnék ugyanabban a házban örökké. - veszem számba a lehetőségeket. Így belegondolva nem is értem, hogy a többi szellem miért nem megy máshová. Több száz év alatt nem unják meg? Még a suli szellemeit megértem, nekik állandóan itt vagyunk mi, akik csinálunk valami érdekeset, de máshol? A halál ebből a szempontból talán inkább az unalom miatt veszélyes semmint maga a halál tudata miatt. Arthurt viszont sok minden fenyegetheti az RBF évében, de az unalom nem tartozik ezek közé. Bár ezek szerint a túlzott izgalmakat szereti. - Nem lehet mindenki életét kockáztató kalandor. - viszonozom kedvesen a mosolyt. - Így elmehetsz látványmágus-szakra, vagy elemistának. Vagy kapásból a Varázsbaj elhárító részleghez. Ha jók az eredményeid felvehetnek kezdőként is. - elég sokszor végiggondoltam már, hogy mivel akarok továbbmenni és nálam is ez a két egyetemi szak lett a nyertes - egyetemre mindenképp mennék, a többi ráér később - és ezek közül is inkább a látványmágus-szak fogott meg.
A szavai hallatán ismét gondolkodóba esem a probléma kapcsán, mint mostanság igen sokszor. Egyre kevesebb időm van hátra, hogy meghozzam a döntést, és az igazat megvallva, elég elveszettnek érzem magam. - A probléma az, hogy úgy igazán semmi sem érdekel. Vagy mondhatod úgy is, hogy minden épp ugyanannyira… Mindenben találok valami érdekeset. - vonom meg a vállam. Nem véletlenül olvastam már a könyvtári könyvek jó 80%-át, ha nem többet, egy dolog, hogy imádok olvasni, és egy másik, hogy minden hülyeség után érdeklődöm, de egyik után sem kiemelten. Hajlamos vagyok sok mindent meg is jegyezni a könyvekből, de szigorúan csak haszontalan hülyeségeket, érdekességeket, amire a kutya sem kíváncsi, amikor a jegyeket osztják. Ilyen az én szerencsém. A kedvenc tantárgyaim is csak azért kedvencek, mert valamilyen okból kifolyólag feltűnően jó vagyok belőlük, és élvezem a figyelmet, ami ez által kijut nekem az órákon. Láthatólag feltett szándéka földbe döngölni a kviddicscsapatunkat, ami persze engem még mindig nem érdekel egy fikarcnyit se, mert még ez sem lesz elég, hogy megnyerjék a meccset. Egyébként is élvezem ezt a kis csipkelődést, ami most zajlik kettőnk között, mintha még értenék is a kviddicshez. - Még ha szét is kapod a fél csapatot, a győzelem akkor is a miénk marad. - vonom meg a vállam, miközben pimaszul vigyorgok a lányra. - Potternek nincs esélye elkapni a cikeszt. - úgy mondom a nevét, mintha valami bélféregről lenne szó, de a hangsúlyom hűen tükrözi a róla alkotott véleményem. Nem a szívem csücske a srác. Oda meg vissza vannak érte, pedig csak egy közönséges griffendéles lúzer, és még csak nem is különösebben kiemelkedő bármilyen téren. És épp amennyire a csipkelődést, a mélyebb, filozofikus, idióta témájú beszélgetéseket is élvezem vele, és nagyon úgy fest, hogy ő is hasonlóan áll a dologhoz. Ahogy a süveg magánéletéről elmélkedik akaratlanul is viccet csinálok a dologból, és egy rövid, ám annál idiótább megjegyzést szúrok be. - Szegény… - a pillanatnyi szünetben lebiggyesztem a számat, mély együttérzést mutatva a poros fejfedő iránt, persze csak a humoros hatás kedvéért, képzelem milyen hülye fejet vághatok most. De ez engem sosem zavart semmiben. A szellemekkel kapcsolatban mélyen elgondolkodó fejet vágok, és egyetértően bólogatok. Egyébként nyilvánvalóan igaza is van abban, amit mond, de éppen rám jött az öt perc, ezért megeshet, hogy nem tudja majd mire vélni a túlzott, ezáltal meglehet, erőltetettnek ható reakciókat. - Pocsék lehet szellemnek lenni… - jegyzem meg - Remélem, én megúszom ezt a tortúrát, ha már meg kell halnom. - talán furcsán hat, hogy ilyen könnyed hangnemben társalgok a halálról, de egyrészt, mivel csupán elméleti síkon mozgunk, másrészt meg amúgy sem ijeszt meg a halálom gondolata. Valahogy a tény, hogy az emberek meghalnak, és én is meg fogok, abszolúte természetesnek tűnik nekem, mindig is így voltam vele. A felelősségre vonás, a stressz, meg az élet apró-cseprő problémái jobban aggasztanak, mint hogy bármely pillanatban meghalhatok, és hogy mi lesz ha ez mondjuk éppen holnap következik be? Nem kell megírnom a beadandót. Ha már az élet apró-cseprő gondjainál tartunk, hát a pályaválasztás még csak nem is apró, de határozottan gond, és éppen a legfontosabb gond az életemben. Bár Lily személyében most egy újabb gondom is van, mégpedig az, hogy jól sikerüljön az a bál, ha már meghívtam, és ez most prioritást is élvez, mivel hamarabb lesz, mint a hülye vizsgák. De azért a továbbtanulás még mindig aggasztó. - Hát elég jól hangzanak, de azért nem érzem magamat teljesen megfelelőnek egyikhez sem… - válaszolok neki elgondolkodva, de azért hálásan mosolyogva, amiért hajlandó foglalkozni a problémámmal. - Egyszerűen nincs elég vér a pucámban, hogy ilyen munkákat lássak el. - vonom meg a vállam, és kissé elhúzom a szám, ez olyasmi, ami meglehetősen kellemetlenül érint. Mondhatni, kétségek közt vergődöm.
Jól esik, hogy ugyanolyan nyíltan beszél velem, mint ahogy én viszonyulok hozzá, mert én ugyan könnyen megnyílok mások felé, ez fordítva nem mindig igaz. Nehéz dolga van, legalábbis abból amit elmond nem úgy tűnik mintha lenne valami terve. Ráadásul neki már jóval kevesebb ideje van a döntésig mint nekem. - Szerintem amíg olyat csinálsz, amit élvezel is, addig nincs baj. De annak úgysem lesz jó vége, ha magadra erőltetsz valamit úgy, hogy valójában semmi kedved sincs hozzá. - ezért nem leszek én csillagász, történész vagy teszem azt bájitalkeverő. Ha feltétlenül választanom kell valamit amit tanulni tudok, akkor az biztos valami bűbájokkal kapcsolatos dolog lenne. A nevetésére én is elmosolyodom, majd megvonom a vállam olyan "arról én már nem tehetek" stílusban. Ha állandóan játszik az ember, hidegben, esőben szélben is edz akkor könnyen hozzászokik és nem fog panaszkodni. A zavarom szerencsére gyorsan elszáll, de ez persze nem jelenti azt, hogy el is felejtem ami történt. Rá kell ébrednem, hogy ilyen rövid idő alatt is rengeteg arcát látom és sok mindent tudok meg róla, olyan dolgokat is, amiket nem is sejtettem volna. Egyáltalán nem vagyok dühös a bók miatt - az azért elég fura lenne - csak egyszerűen szokatlan volt, meglepett és nem tudtam, hogy mit reagáljak rá. A viccelődés és csipkelődés inkább az én világom és kis is használom, hogy ilyen fordulatot vett a beszélgetés. - Ha a fél csapat a homokban végzi már nem sok esélyetek lenne a győzelemre. - ez sajnos igaz, mivel minden poszton kevés ember van, a kviddiccsben már egy ember kiesése is gyakorlatilag a csapat végét jelenti. Érdekes témát választottunk az nem vitás, nem is tudom, hogy jutottunk idáig. De nem is feltétlen a téma a lényeg, inkább csak a beszélgetőtárs személye számít. Lehet, hogy valakivel a kedvenc témádról sem tudsz beszélgetni, mással meg olyan dolgokról is remekül elbeszélgetsz, amikről fogalmad sincs. - Ami a süveget illeti, lehet, hogy ugyanolyan depressziós, mint egy szellem, de mivel egy évben csak egyszer látjuk, akkor pedig a dalát énekli és a házak nevét kiabálja, így nem is látszik rajta. Pedig ha abból indulunk ki, hogy van lelke és érzései, akkor szerintem nagyon is rosszul eshet neki, hogy év elején elővesszük, aztán egy teljes évig eszébe sem jut senkinek. - tényleg, mi van addig a süveggel? Ül egy polcon és porosodik? Nem lehet valami izgalmas, az biztos. - A szellemek meg azért lehetnek mások, mert Ők ugyanúgy emberi lelkek, tehát személyiségük van akárcsak nekünk. Az, hogy mennyire békéltek meg a helyzetükkel gondolom a valamikori felfogásuktól, jellemüktől függ elsősorban. Meg persze az is, hogy mennyire mutatják ki az érzéseiket. - van amelyik elrejti, a másik pedig direkt mások orrába nyomja, hogy milyen rossz neki. Ezt szelleme válogatja. Bár a szellemeknek talán még jobb a helyzetük, mint a festményeknek, mert rájuk a diákok figyelnek valamennyire, hiszen rendes alakjuk van, attól eltekintve, hogy át lehet menni rajtuk. Viszont a festmények csak lógnak a falon, és hiába tudnak átmenni egyik keretből a másikba, könnyebb őket figyelmen kívül hagyni, és a legtöbben nem is foglalkoznak velük. Így gondolom kihasználják ha valaki figyel rájuk és neki mondják el minden problémájukat. Sajnos tényleg kevés az olyan tantárgy aminek a suliból kikerülve is hasznát vesszük, hacsak nem arra szakosodunk. Én a Bűbájtant, a Sötét Varázslatok Kivédését, a Bájitaltant, a Gyógynövénytant és a Legendás Lények Gondozását tartom ilyennek, ami összességében nagyon is kevés. - Hát igen, azokhoz kellenek elsősorban. De ha ezt tudod akkor nem lenne ésszerű ezek közül választanod? Vagy van más amin gondolkozol? - a kíváncsiságom újra előjött, és nem hiszem, hogy egy ilyen témánál egyhamar leállana. Érdekel, hogy minek készül, hiszen ettől nagyon is függ, hogy később mennyit lesz távol a sulitól. Én eddig nem igazán gondolkoztam rajta, hogy mi akarok lenni, illetve, hogy milyen szakágra akarok egyetemre menni. Ami biztos, hogy Bűbájtanközpontú szakot fogok választani, de hogy a többi mi legyen... nos, az még a jövő zenéje.
Habár sikerül megnevettetnem a remek javaslatommal, leveszem a válaszából, hogy ő maga is gondolt már erre korábban, és egy komoly választ ad a felvetésemre. Neki épp olyan nehéz a pályaválasztás, mint nekem, és nem bízhatja magát a kviddicsre teljes egészében, így azonban nem is tud majd teljes egészében arra koncentrálni, amit szeret. Elhúzom a számat, ahogy hallgatom a véleményét az ügyről, és úgy döntök, hogy ha már ő beavatott az ilyen jellegű problémáiba, ezúttal rajtam a sor. - Elég piszok dolog, hogy ilyen fiatalon már döntenünk kell olyan dolgokban, amik aztán az egész életünkre kihatnak. Biztos vagyok benne, hogy sokkal jobban menne neked is a kviddics, ha közben nem kellene amiatt aggódnod, hogy mi lesz majd így belőled a jövőben. De neked még legalább van még vagy egy éved, mire a válladon érzed majd az RBF súlyát. Nézz meg engem, még most sem tudom, hogy mit kezdjek magammal. - vonom meg a vállam egy savanyú grimasz kíséretében. Ha már panaszkodunk, hát én is kipanaszkodom magam, mostanság folyton ez jár az eszemben, és elvonja a figyelmem mindenről, ami a jelenemben történik. Kivéve persze Lily-t. Róla nem sok minden vonhatja el a figyelmet… - Ez engem nem vígasztal. - nevetek, ahogyan elmagyarázza, hogy csupán az ujjai, meg az orra törnek le az embernek, ha odafönn repked. Már elég jól megbarátkoztam a ténnyel, hogy bárhogy is próbálkozom, én már sosem fogom jól bírni a hideget, bármennyit von is ez le a férfiasságomból. De hé, legalább nem izzadok, ennek is van pozitív oldala. Örülök, hogy megúszom a dolgot az elvicceléssel, sikerült ugyanis megint valami olyat felhoznom, amivel tehetségesen mindkettőnket zavarba hoztam. Esküszöm, nem direkt csinálom, egyszerűen csak úgy jön. Azért remélem, nem zavarja annyira, hogy ilyeneket mondok neki, úgy értem, egy lánynak mégiscsak bók az, ha valaki így érdeklődik iránta, nem? Inkább örülnie kéne neki. - Az sincsen ellenemre, amíg megnyerjük a meccset. - vigyorgok rá, miközben rákontrázok a válaszára. Ez amúgy teljesen igaz, a fene sem sajnálja a kviddicses gorilláinkat, amíg a pontokat bezsebeljük érte, addig megéri bármilyen áldozat a részükről. Meglepődve döbbenek rá, hogy milyen könnyen lehet Lily-vel ilyen furcsa dolgokról filozofálni, mint a süveg, meg a festmények lelke, engem általában csak elküldenek melegebb éghajlatra a furcsaságaimmal. Szóval élvezem a beszélgetést ebben a témában, és ennek megfelelően, őszinte vigyorral az arcomon hallgatom őt. - Valóban. A szellemeket mindig is sajnáltam ezért, de ha belegondolsz, k elég nehezen is viselik ezt a dolgot, míg a süveg abszolút nem zavartatja magát. Talán azért, mert neki feladata van, míg a szellemek csak úgy vannak..? Ebbe még sosem gondoltam bele. - ráncolom a szemöldököm elmélyülten. - Bár igazából ez szellemenként is változó. A Véres Bárót például még sosem láttam emiatt panaszkodni, míg Félig Fej Nélküli Nick folyton ezeket a depresszív gondolatait szajkózza. Még nekem is, pedig én mardekáros vagyok, nem is értem, mit akar tőlem. - nevetek. Már felfigyeltem rá, hogy valahogy az összes szellem és festmény engem talál meg a hülyeségeivel, talán azért mert én figyelek rájuk valamennyire. De csupán mert egy kis érdeklődést mutatok, még nem jelenti azt, hogy minden bajukat nekem kéne elsírniuk. A tantárgyak a másik olyan dolog, amiben úgy tűnik többé-kevésbé egyet értünk, így nem nehéz vele erről beszélgetni. Ő maga is meglepettnek tűnik, amikor megtaláljuk a közös pontot az érdeklődésünkben, és meg is jegyzi, hogy a kedvenc tárgyaimmal lehet a legtöbbre menni. Egy pont nekem! - Ez főként akkor igazolódik be, ha az ember teszem azt, aurornak, vagy ereklyevadásznak megy. - mosolygok rá sejtelmesen, ideje volt ezt is felhozni, hátha némi támpontot fog adni, ha kitárgyalom vele a témát. Mert lássuk be, egy ideje már latolgatom, hogy esetleg aurornak, vagy ereklyevadásznak megyek, csak éppen nem érzem magamban a kellő bátorságot. Meg hát - bármilyen menő is aurornak lenni - azok nem éppen a Mardekár ház tagjai közül szoktak kikerülni, úgyhogy szembe kellene néznem némi előítélettel is ezt illetően.
Azért látom rajta, hogy nincs annyira oda a témáért, de sajnos nagyon nehezen állok le ha egyszer belelendültem. Erre a szóáradatomra az emberek sokféleképp reagálnak, van aki közbevág és valahogy félbeszakít - ehhez nagyon határozottnak kell lennie - van akit magával ragad a lelkesedésem és Őt is magammal rántom és vannak akik figyelnek, de hozzászólni már kevésbé tudnak a dologhoz. Arthur inkább az utolsó csoportba sorolható, de kicsit ki is lóg onnan, mert rendesen válaszol és látszik rajta, hogy figyel arra amit mondok. Ritka az ilyen, szóval örülök, hogy újabb érdekes infót tudok meg róla. Az ötletére halkan elnevetem magam, de azért komolyan válaszolok. - Nem vagyok én olyan jó. Bár az is igaz, hogy szívesebben csinálnám, mint hogy itt rohadjak az iskolapadban. De nem építhetek erre, szóval jobb ha van egy iskolára vonatkozó tervem is. - gondolkodtam már ezen épp eleget, de egyenlőre még nem igazán akarok ezzel foglalkozni. Persze hamarosan úgyis döntenem kell valami mellett, de az a másfél év ami még hátra van az RBF-ig most még soknak tűnik. De aztán hirtelen itt lesz nekem meg döntenem kell, hogy miből akarok RAVASZ-ra menni. Márpedig ha azt eldöntöttem már nem lesz visszaút, csak olyan egyetemi részlegekre mehetek, ahol azok alaptárgyak. Tehát valójában már onnantól elkezdődik a szakosodás, akármennyire is nem mondjuk ki. Erre gondolva egyértelműen a kviddiccset választanám. - Nekünk elég vastag az egyenruhánk, meg ugye folyamatosan mozgunk, úgyhogy ott fent csak az ujjad meg az arcod fagy le. - tudom, sovány vigasz, de az biztos, hogy amikor játszunk sok mindennel törődünk, de az arcunk hőmérséklete nem tartozik ezek közé. Puhányok nem valók kviddiccs-játékosnak az biztos. Meg fázósak se. Ahogy végignézek rajta valóban eléggé fel van öltözve, főleg az én ujjatlan-pulcsi összeállításomhoz képest. Mondjuk azt hozzá kell tenni, hogy miután Izlandon nőttem fel - ami akárhogy nézzük eléggé északon van - nem csoda, hogy hidegtűrővé edződtem. Viszont a meleget nem bírom. Márpedig amikor zavarba jövök kicsit mindig elönt a melegség, a válasza pedig pontosan ezt éri el. Látom rajta, hogy Ő is zavarban van egy kicsit, ami csak még furábbá teszi az egészet, de vele ellentétben én nagyon is rá nézek, nem kapom el a tekintetemet. Először semmit nem mondok, majd a mentésére felvonom a szemöldökömet, és halványan elmosolyodok. - Rendes tőled. De ha rajtam múlik akkor a céhtársaidon kell majd kárörvendened, mert én nem hagyom magam ledönteni a seprűről.- az a helyzet, hogy egyáltalán nem vagyok hozzászokva, hogy velem nagyjából egyidősek - és még egy lényeges pont, hogy fiúk - mondjanak ilyeneket, úgyhogy inkább belemegyek az elviccelésbe, mert úgysem tudnék rá mit mondani, ha komolyan a szemembe mondaná ezt. Ha a felnőttek megdicsérnek, vagy azt mondják, hogy miattad mennek valahová... az azt jelenti, hogy vigyázni akarnak rád, és semmi mást. De ez így nem ezt jelenti. És hogy mit jelent? Nos, azt még nem tudom, de abban sem vagyok biztos, hogy fel vagyok készülve rá, hogy megtudjam. - Ez végül is a szellemekkel és a festményekkel is így van. Ők is azóta itt vannak, amióta meghaltak vagy megfestették őket és még mindig ugyanolyanok, mint amilyenek akkor voltak. Ha így nézzük akkor az élettelen dolgok azok amik változatlanok. Hiszen a szellemeknek is van lelkük. Pontosabban nekik csak az van. - ráncolom össze egy pillanatra a szemöldököm, majd elhúzom a számít. - Szerintem ez inkább szomorú mintsem félelmetes. Hiszen ha azon sem lepődünk meg, hogy a szellemek és a festmények nem változnak, akkor az is normális lehet, hogy a süveg ugyanolyan marad. - nem mondom, hogy egy kicsit sem érzem furcsának, de ha azt megszoktam, hogy a szellemek és a festmények nem változnak, akkor azon sincs okom csodálkozni, hogy egy tárgy megmard olyannak, amilyennek készítették. Figyelmesen hallgatom amit Arthur mond a házakról, így könnyen felfigyelek a hangsúlyra és a grimaszra is. Pár pillanatig összeráncolt szemöldökkel nézek rá, majd amikor elvigyorodik én is felengedek, de azért megjegyzem magamnak azt az arcot is. Tudom, hogy nem várhatom el, hogy ne tekintsen úgy a Griffendélre, ahogy a legtöbb Mardekáros, de azért nem tagadhatom, hogy nem szeretem, ha a házamat kritizálják. A mágiatörténetre tett megjegyzéseken csak mosolygok és bólogatok, mert nagyon is egyet értek vele ebben a témában. A közös kedvenc tantárgyon viszont én is meglepődöm egy kicsit. Valójában a repüléstanra utaltam a nem meglepő alatt, így engem is meglep. Elmosolyodom ahogy a tantárgyak hasznosságáról beszél, mert ezekre én is így gondolok. - Hát igen, ha ebben a kettőben jó az ember akkor már nem olyan elveszett a világban. - sosem árt ha az ember tudja hogy védheti meg magát, de talán a mai világban a bűbájtan a leghasznosabb, még akkor is, ha nem használhatunk muglik előtt varázslatokat.
Lelkesen mosolyogva, és bólogatva hallgatom őt, ahogy a kviddicsről mesél, őszintén szólva, ennél többet nemigen tehetek - szomorú, de igaz, a kviddics engem egy leheletnyire sem köt le. Nem vagyok kifejezetten a mozgás, vagy a sportok ellen, de az emberek végtelen kviddics iránti rajongását máig sem tudom megérteni. Mármint értem én, repülés, szabadság, sebesség, veszély. Csupa izgalmas dolog, csakhogy metsző hideggel jár együtt, ami engem már önmagában eltántorít az egésztől. De szemmel láthatóan Lilyt nem zavarja, és ki vagyok én, hogy elrontsam az örömét? Tehát marad a bólogató kutya szerep. Nemsokára azonban váltanom kell, az az egy szerencsém, hogy annak ellenére, mennyire nem érdekel a kviddics, arra azért odafigyeltem, mit mond. Tehát azonnal felveszem a megértő, sajnálkozó arcomat, ahogy arról hallok, hogy nem folytathatja a hobbiját az egyetemen, és előállok valami felvidítás-félével is. - Akkor csak annyi a dolgod, hogy elérd, hogy a hátralevő idődben felfigyeljen rád valamelyik hivatásos csapat. Kinek kell az egyetem, ha helyette lehet kviddics-sztár is? - vigyorgok rá bátorítóan, és remélem, hogy hatásos lesz mind a humor, mind a bók része. Kviddics-sztár különben én is szívesen lennék - azokért bomlanak a csajok - csak kviddicsezni ne kéne hozzá. Marad tehát a zongora, sok mással nemigen nyűgözhetem le Lilyt, hacsak ki nem derül, hogy született táncos vagyok. Mert bizony a bálon egészen biztosan táncolnom kell majd vele… Na ez már probléma a javából. Tudom, persze, lesz még addig gyakorló óránk, de mi van, ha kétballábas vagyok, és rálépek a lábára? Az lenne csak a kínos… Akkor már inkább mennék vele repülni. Vagy inkább csak nézem, ahogy ő játszik. Valóban lesz mit néznem a nyavalyás kviddics meccseken. - Általában kinn voltam, muszáj volt… De legtöbbször majd elpusztultam a hidegben, és ennek a ténye valahogy jobban lekötött, mint a játék. Nem viselem túl jól a hideget. - mosolygok rá bocsánatkérőn, és jelentőségteljesen megigazítom a nyakamban lévő vastag sálat. Még idebenn is elég hideg van, ráadásul bármihez érek hozzá az jéghideg, így a padban üldögélni sem túlzottan kellemes elfoglaltság számomra. Ehhez mérten most is két pulcsi van rajtam a Roxfortos talár alatt, és a kötött sál sem véletlen. A sapka már elég kínos volna, noha néha majd megfagy a fülem, úgyhogy nem szívesen megyek az ablakok közelébe. Tényleg, így belegondolva Lilyvel egész jól elüldögéltem a folyosó hűvösében, éppenséggel egy kellően fagyos ablak mellett is, valóban megvan a maga varázsa ennek a lánynak. - Nyilvánvalóan mert most már lenne olyan ismerősöm, akire érdemes odafigyelni is. - zavaromban magam elé bámulok, szórakozottan szemügyre veszem a tanterem rendkívül érdekes plafonját és sarkait, hogy ne kelljen a szemébe néznem - De persze csak azért, hogy amikor beledöngöl a földbe egy gurkó, akkor én lehessek az első, aki kijelentheti, hogy „én megmondtam”… - vigyorgok rá végül, ha elviccelem a dolgot, akkor már nem olyan kínos a helyzet. Féligazság, végül is valóban ez a véleményem a dologról, de azt hiszem, sokkal inkább aggódnék érte, ha lezuhanna, mintsem, hogy ilyen hülyeségekkel traktáljam. Meg hát nyilván nem ez lesz rá a fő okom, hogy őt nézzem a meccseken, sokkal inkább az, hogy amikor csak tehetem, őt bámulnám. És egy meccs erre éppenséggel kitűnő alkalom, még csak észre se veszi, se ő, sem más. Remélem, néha majd elrepül a lelátókhoz közel, mert alapvetően szívesebben nézem őt közelebbről. Mondjuk olyan közelről, ahogy most ülünk. Vagy még közelebbről… - Hogy lehet-e lelke, nem tudom, szerinted az állatoknak van lelkük? Mert ha úgy vesszük, hogy van, akkor a süvegnek is lennie kell, sokkal bonyolultabb érzésekkel rendelkezik, mint egy egyszerű állat. Meg tud sértődni, büszke, talán kissé öntelt is… De szerintem nem tud megőrülni. Sőt, megváltozni se tud, mint mi, emberek. Mi évről évre mások leszünk, ő viszont még kétszáz év múlva is épp ugyan olyan lesz. Kicsit ijesztő, nem? - elgondolkodva bámulok Lily nagyon kék szemeibe, és valahogy jól esik, hogy ennyire tiszta színűek a szemei. - Márpedig, ha ő ugyanolyan, mi viszont változunk, akkor talán tényleg máshová osztana minket… Ez kissé elszomorító. Mármint, én eddig úgy éreztem, hogy teljes egészében a házamhoz tartozom, és eléggé furcsa most elképzelni, hogy ha most a fejemre raknám, talán már Hollóhátat, vagy éppen Griffendélt mondana. - a Griffendél szónál önkéntelenül is undorodva grimaszolok egyet, sőt maga a hangsúlyom is lesajnálóvá válik, hosszú évek beidegződése ez. Menten elvigyorodom utána, mintha szándékos lett volna, hogy ezzel is humorizáljak, és reménykedem, hogy Lily nem veszi magára. - Hát igen. - bólintok. - Mágiatörténeten öt perc után már semmi ilyesmit nem találsz izgalmasnak. - talán többé-kevésbé értette, hogy mire gondoltam abban a monológban, bár tegyük hozzá, nem vagyok én itt teljesen őszinte. Az elmúlt években minden igyekezetemmel azon voltam, hogy a lehető legmegfelelőbben asszimilálódjam a Mardekár házhoz, és ez meg is látszik rajtam, ha csak az előbbi esetet nézzük is. Nincs kedvem hazudozni neki, ismételten egy féligazságot választok tehát, vagyis egy vigyorral, és egy bólintással válaszolok csak a véleményére. Ezen nincs mit ragozni, a mágiatörténetre terelődik a szó. Ebben legalább végre egyezik a véleményünk, bár… kinek nem? - Nincs más hátra, mint amennyire lehet, bemagolni az egészet, úgy, ahogy van. A számok és nevek nekem sem az erősségem, de nincs választásom. - húzom a szám. Hát igen, az RBF nem sétagalopp. - De igen, ami azt illeti, megleptél egy kicsit, nekem is a bűbájtan az egyik kedvencem. - vonom fel a szemöldököm hirtelen, és elmosolyodom a sors eme fintorán. Szeretem az ilyen váratlan egybeeséseket. - Egyértelműen az az egyik legérdekesebb, és leghasznosabb óra is, végül is a való életben mégiscsak bűbájokra van szükség a leggyakrabban… A másik kedvencem a sötét varázslatok kivédése, szimplán csak mert érdekes, bár a mai világban az is igen hasznosnak bizonyulhat. - hát igen, esélyes, hogy egy párbajban én kerekednék felül egy átlagos ellenféllel szemben, és jó, ha tudja, hogy meg tudnám védeni, ha arról van szó. Bár tartanék a dologtól az biztos, remélem, inkább nem kerül sor ilyesmire, annak idején a mumusvadászatot is megúsztam valahogy.
Azt hiszem, ha valaki látná, hogy milyen fejekkel bámulunk egymásra vagy azt gondolná, hogy hihetetlenül jól szórakozunk, vagy azt, hogy nem vagyunk teljesen épelméjűek. Igazából lehet, hogy mindkettő igaz egy kicsit, én legalábbis még mindig a találkozás hatása alatt vagyok egy kicsit, bár lassan kezdek feloldódni. Az álomérzet is kezd eltűnni, és lassan elhiszem, hogy nem fogok perceken belül felébredni azzal, hogy rohanhatok órára... Arra gondolva ami történt tudatosul bennem, hogy egy elfelejtett baráttal ülök egy tök üres teremben ráadásul már az is eldőlt, hogy együtt megyünk a bálba. Igazából lényegtelen, hogy miről beszélek, bármiről tudnék, a kviddics pedig amúgy is egy olyan téma, ami számomra megunhatatlan. - A terelőknek sem elég ha erősek. - rázom a fejem. - Folyamatosan koncentrálni kell, figyelni a gurkót és az ellenfél felé irányítani, mielőtt Ők találják el a mi csapatunkat. Érzék kell hozzá, hogy el tudd találni a labdát, és célozni is kell vele, különben még a saját csapattársainkat, vagy a nézőket találnánk el. Igazából védünk és támadunk egyszerre. Persze tényleg nem hátrány ha erős valaki, de az ütő elég lendületet ad hozzá, hogy egy gyengébb ember is vissza tudja ütni a labdát. - könnyen belelendülök a magyarázásba ha olyan téma kerül elő, ami lételemem. Ilyenkor jobban jár a hallgatóság ha még az elején leállít, különben sosem hagyom abba. - Persze, hogy nem adom át a helyem csak úgy. Merész kihívónek kell lennie ha ki akar tűrni a csapatból. - vigyorodom el magabiztosan, amire végülis megvan az okom, hiszen a legutóbbi meccsen azért elég jó labdákat küldtem a Mardekárra. - De sajnos az egyetemen már nem lehet folytatni. Gondolom a terepgyakorlatok meg a távolmaradások miatt nem lenne időnk edzeni és a meccseken sem biztos, hogy itt tudnánk lenni. Meg addigra úgyis lesz valaki aki van olyan jó mint én. - vonom meg a vállam lemondóan. Mi is átvettük valakinek a helyét és a miénket is át fogja venni valaki. Persze minden csapattag reméli, hogy ez minél később történik meg, de egyszer úgyis eljön az idő. Nekem ez még odébb van, de minden évben vannak akik végeznek a sulival és így a csapatból is kikerülnek. Kicsit elkalandoztak a gondolataim, de a következő mondatára felkapom a fejem és csodálkozva nézek rá. - Eddig nem jártál ki? Nem szurkoltál a házadnak? Pedig azt hittem mindig mindenki kimegy és megnézi a meccseket. - az arcomról lerí a csodálkozás, ami főleg abból ered, hogy nekem meglepő, ha valaki nem nézi legalább a kviddicset, ha már játszani nem játszhatja. Persze vannak akik nincsenek oda a sportért, de a házának azért mindenki kimegy szurkolni nem? Aztán újra átgondolom a mondatát és összeráncolt szemöldökkel pillantok rá, majd megint csodálkozás ül ki az arcomra. - És ha eddig nem jártál ki akkor mostantól miért lenne hozzá nagyobb kedved? - teszem fel pár másodperces késéssel ezt a kérdést is, miközben az arcomon a csodálkozás és a zavar váltogatja egymást. Nem igazán tudom hova tenni a mondatot, és nem tudom mit kéne rá reagálnom... Vagy hogy mire mondta. Első pillanatban a saját kis egóm talán azt mondta volna, hogy miattam... de az lehetetlen nem? Gyerekkorunkban találkoztunk, de ezen kívül nem igazán tudunk egymásról semmit. Najó, mostmár talán, de ez azért édeskevés lenne hozzá, hogy kijöjjön miattam a meccsre, nem? Meg amúgy is egymás ellen lennénk, végülis, hiszen az meg sem fordul a fejemben, hogy a háza ellen szurkolna. Vagy teljesen másról van szó, olyasmiről amihez semmi közöm? Oké, talán reménykedek benne, hogy lehetek én az oka, de esélytelennek tűnik. Lehet, hogy ezért merek benne reménykedni. Na nem mintha ezt valaha bevallanám bárkinek. Magamat is beleértve. Eddig nem igazán gondolkoztam azon, hogy vajon mi alapján dönt a Süveg, de most feltámadt a kíváncsiságom. Végül is a Süveg is egy varázstárgy nem? Akkor viszont a jellem amit bűvöltek neki, a dalok állandó újraírása, és a tanulók beosztása is valamilyen bűbáj hatása, amit még a négy alapító szórt rá. - De Ő egy varázstárgy nem? Lehet igazából lelke, vagy meg tud egyáltalán bolondulni? - oké, ez lehet elég fura kérdés, de engem mondjuk érdekelne. - A beosztás meg amúgy sem lehet teljesen biztos, végülis folyamatosan változunk amíg a suliba járunk, igazából lehet, hogy ha egy év múlva újra megnézné már teljesen máshová osztana be minket. - akár évente újra lehetne osztani az összes házat, de az biztos hatalmas kavarodással járna, úgyhogy megértem, hogy nem teszik. A levezetés második mondatától összeráncolt szemöldökkel dolgozom fel az elhangzottakat, de azért nagyjából sikerül megérteni, hogy mit akart mondani, így bólintok. - Ha le akarjuk győzni egymást, akkor egyre jobbak akarunk lenni, így nem lustulunk el. Legalábbis gondolom ez az eredeti ötlet, de hogy ez az órákat átalvókat egyáltalán nem izgatja az is biztos. - mosolyodom el. Kunyerálták már el beadandómat az utolsó percben, és igen odaadtam. És nem tűnt fel a tanárnak, valószínűleg azért, mert aki lemásolta annak követhetetlen volt amit leírtam és csak tőmondatokat írt át... - Még szép, hogy normális. - vágom rá. - Az lenne abszurd ha teljesen elszigetelődnénk egymástól és csak a házunkkal foglalkoznánk. Ha nem lennénk mások olyan unalmas lenne az élet, hogy a mágiatörténet órák vígjátéknak is elmennének benne. - fejtem ki a saját kis elképzelésemet. Talán nem teljesen logikus, de a mágiatörténethez így viszonyítani valamit... az igenis nagy szó. Tényleg mindenki azt mondja, hogy élvezzem az időmet amíg van. A tanárok, a felsősök, a szüleim, mindenki. Mert később csak rosszabb lesz, ha már most panaszkodok, hogy fogom azt kibírni?! Értem én, hogy több dolgunk lesz, tudom, hogy tényleg így van, de ettől még nem fogom élvezni, hogy beadandókat kell írnom és állandóan tanulni, ha meg akarom tartani a szintemet. Hát, korrepetálásra talán nem hozzá fogok járni, de azért jó hír, hogy nem a legrosszabb tanulók közé tartozik. Nem igazán szempont nálam, de év végén így talán nem fog annyit szenvedni. - A mágiatörténet nálam is gyenge pont. - mondom sóhajtva. - Ha nem is alszom át az órákat, az évszámok és a nevek akkor sem maradnak meg a fejemben. Az a kivételes tantárgy ahová próbáltam már puskát gyártani. - na igen, erre nem vagyok büszke. De egyszerűen túl sok volt az adat, hogy bármit is megjegyezzek belőle. - És akkor mi a kedvenc tantárgyad? Ne csak a rossz dolgok kerüljenek szóba. - mosolyodom el halványan. - Nekem a bűbájtan és persze a repüléstan, de gonsolom ezzel nem leptelek meg. - hiszen eddig a kviddicsről áradoztam, logikus, hogy imádom a repüléstant. Viszont arra nincs igazán tippem, hogy Ő mit szerethet.
Vajon azért mosolyog, mert végre valakivel beszélgethet a kedvenc dolgáról, vagy azért, mert valami oltári nagy hülyeséget mondtam...? Nem lehetek biztos benne, de azért a bárgyú félmosoly megmarad az arcomon, sok más módon nem is igazán tudok nézni rá alapesetben, folyton eszembe jutnak a vakmerő örültségeim amiket alig pár perce követtem el. Meglehetősen furcsa vagyok ma, így belegondolva. - Hát ha terelő vagy, akkor legalább jobbára te ütöd le a többieket, és nem ők téged... De nem ilyen méretes agyatlan gorillák szoktak terelőt játszani? - emelem meg az egyik szemöldököm, és kérdőn nézek rá. Nem vagyok benne biztos, de logikusabbnak tűnik, már bocsánat, de a többi poszthoz több észre van szükség, és kevesebb izomra. - Ha már bekerültél, az a minimum, hogy nem hagyod magad kitúrni a csapatból, míg el nem mész a suliból. Amúgy ha mondjuk maradsz egyetemre, akkor bennmaradhatsz a csapatban? - nem tudom, ő akar-e maradni egyetemre, de maga az elmélet érdekelne. Ez az egyetemes rendszer még viszonylag új, így én gyakran kérdésekbe ütközöm ezzel a dologgal kapcsolatban, kviddics terén pedig amúgy sem vagyok túlzottan jól informált. - Végre lenne miért kijárnom a meccsekre. – nos, ezt már nem tudom mért tettem hozzá, de visszaszívni már nem tudom, úgyhogy mindegy. Inkább lesem a reakcióját, és reménykedem, hogy nem járatom nagyon le magam. Ahogy azt részletezi, hogy milyen remek sérüléseket szerezhet az ember, ha eltrafálja egy ilyen remek gurkó, amit ráadásul célzottan felé is ütnek, ha esetleg magától nem találná meg az áldozatot, nekem valahogy nem hangzik olyan élvezetesen, mint amilyen lelkesedéssel mesél róla. Őszintén szólva, a nyakamat teszem rá, hogy sosem fogom megérteni a repülés, és a kviddics iránti szenvedélyét, és ez a tény kissé feszélyez, mivel előbb utóbb biztosan találkozik valakivel, aki osztja a nézeteit e téren. Ráadásul, ha még a posztjuk is egyezik, akkor aztán nem is kell repülnöm, hogy a csontom törjön (már persze, ha igazam van a gorillás dologban). Félredöntött fejjel hallgatom, amit a házakba osztásról gondol, és be kell valljam, kénytelen vagyok igazat adni neki. - Hát igen. Bár az a süveg elég öreg, és nem zárnám ki az esélyét, hogy némely esetben igencsak mellélő. Persze ha belegondolsz, hogy más dolga sincs csak az évnyitó dalán dolgozni egy egész évig, majd kezdeni elölről... Hát én is beleőrülnék az unalomba. - bármilyen vicces fejet is vágok a dologhoz, azért tényleg sajnálom szerencsétlent, még ha fura is, hogy ennyire együtt érző vagyok egy egyszerű tárggyal szemben. Mindegy, jobb, ha minél előbb hozzászokik a furaságomhoz. - Én se hiszem, hogy ennyire kéne számítania, de a házak meg a versengés alapvetően a tanulás iránti vágyunkat igyekszenek serkenteni, és ez csak jobban működik, ha némi ellentét is feszül egyes házak között... Meg verseny esetén szinte elkerülhetetlen is. De szerintem normális, ha az ember néha kiszakad a közösségből, aminek a része, és alkalmanként szimplán csak önmaga. - kicsit furcsa irányba kalandozott el az okfejtésem, és elég bonyolultra sikeredett, de talán megért belőle valamit. De ha nem, azt sem róhatom fel neki hibaképp, mert nem tudnám megismételni még egyszer, amit az előbb mondtam, az biztos. Nem örülök neki túlzottan, hogy az RBF-re terelődött a szó, annak ellenére, hogy épp én hoztam fel. Pedig nem vagyok valami hatalmas stréber, és ez a dolog inkább fájdalmas és kétségbeesett grimaszokat csal az arcomra, mint bármi örömöt. A panaszkodás sajnos nem segít a helyzetemen, de azért kicsit jól esik. - Ne is, inkább élvezd a szabadságot, amíg még teheted... Ez egy rémálom, és ha most még nem is, nemsoká a tanulás lesz az életem. - még belegondolni is pocsék. Főként, hogy így vele sem lesz időm találkozni a későbbiekben, de ezt már inkább megtartom magamnak, így is sok hülyeséget nyögök ki. A kárörvendő mosolya őszintén szólva amellett, hogy egy kissé bosszant, azért meglehetősen bejön. - Van néhány tárgy, ami jól megy, de egyes dolgoknál inkább a túlélésre pályázom... Például ilyen a Mágiatörténet. Valószínűleg az öt év alatt nem volt olyan óra, amit ébren töltöttem volna, úgyhogy kissé aggódom miatta. Átlagban egy olyan erős közepesre számítok. Azért remélem nem fog lenézni, amiért nem vagyok a színkitűnők közül való, végül is nem Hollóhátas, hanem Griffendéles, ott aztán akadnak nálam bőven rosszabbak. Persze lehet, hogy ő sem sokkal jobb nálam, de ránézésre ő inkább a jó tanuló típus, úgyhogy van egy kis félnivalóm.
A hozzászólást Arthur Rembrandt összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2014-12-26, 10:12-kor.
Összeráncolt szemöldökkel nézek rá mikor elkezd nevetni. Mondtam valami vicceset? Vagy furcsát? Zavartan pislogok és már majdnem rákérdezem mikor megszólal. Mikor megértem, hogy min nevetett annyira megnyugszom, hogy nem én voltam az ok és egyben magam elé képzelem őket egymás mellett. Így elsőre nem sok hasonlóságot mondanák, talán a hajuk és a szemük, meg néhány arcvonásuk, de ezen kívül eléggé különböznek, hogy a jellemüket már ne is említsem. Persze lehet, hogy tévedek - döbbenek rá - hiszen valójában egyiküket sem ismerem eléggé ahhoz, hogy teljes képet lássak. Talán jobban hasonlítanak, mint gondolnám - vagy mint Ők gondolnák. Ezen az ötleten - és a nevetés után még mindig az arcán maradt mosolytól - én is elmosolyodom és a köztük lévő hasonlóságok megtalálását is felveszem a kiderítendő dolgok listájára. A mosolyom még szélesebbé válik mikor a kviddiccsről kezd beszélni - egyértelműen látszik, hogy nem ért hozzá, de nagyon kedves, hogy próbálkozik. A veszélyre vonatkozó véleményét természetesen sokaktól hallottam már - többek között a szüleimtől, akik egy egész délutánt ezek ismertetésére szántak mielőtt a pályára engedtek. Természetesen van bennük valami, de ha nem lenne benne semmi izgalom, akkor már nem is lenne olyan élvezetes a játék. A grimaszai újra és újra mosolyt csalnak az arcomra miközben próbálom őket minél jobban megjegyezni. Bár mostantól több időm lesz a tanulmányozásukra. - Terelő vagyok. - büszkén mondom ki, hiszen azért nem kis dolog benne lenni a házad csapatában. - Még nem tudom, hogy folytatni akarom-e, de abban biztos vagyok, hogy suliban végig csapattag szeretnék maradni. - sokan kérdezik, hogy mit akarok suli után, de hogy őszinte legyek fogalmam sincs. Talán profi játékos leszek, talán sodródni fogok az árral, talán lesz egy menő munkám valahol. Majd eldől. A veszélyeket említő részre is válaszolok még mindig mosolyogva, pedig talán semmi mókás nincs benne. - Tény, hogy a gurkók nagyon erőszakosak tudnak lenni, de nekünk pont az a feladatunk, hogy a mi hajtóinkat, a védőt és a fogót megvédjük tőlük. De ha eltalál egy ilyen, akkor is legfeljebb néhány csontod törik, vagy az eszméletedet veszted el, a gyengélkedőn azt meg egy-kettőre rendbe hozzák. Persze nem állítom, hogy nem veszélyes, de ha nem lenne az, akkor már nem is lenne olyan élvezetes. Pont az izgalom és a kihívások teszik olyan szórakoztatóvá. - a szemem élénken csillog, mert akárhányszor a repülés kerül szóba nekem mindig eszembe jut az az érzés amit a seprűn ülve érez az ember, azt a szabadságot és energiát ami olyankor áramlik a testünkben. Ezeket csak olyan értheti meg, aki játszott már igazi meccsen, átélte azt amikor már csak egy lépésre a győzelem és érezte már azt az elkeseredést amit egy vesztes játék okoz. Sajnos az utolsó meccsünkön a Mardekár ellen az utóbbit tapasztaltuk meg. De azért ők sem úszták meg olyan könnyen, kaptak néhány fájó találatot a gurkóktól. - Talán. De a süveg biztos tudja miért döntött így. Én elégedett vagyok a házamban, de nem hiszem, hogy annyit kéne számítania, hogy ki hova tartozik. - mind ugyanolyan varázslók és boszorkányok vagyunk, nem igaz? Akkor meg nem teljesen mindegy, hogy pirosat, kéket, sárgát, vagy zöldet hordunk? Nem mindegy, hogy a pincében, vagy egy toronyban lakunk? Az egész csak arra jó, hogy versengésre tanítson. Nem mondom, hogy bánom, én kifejezetten szeretem ezt az állandó versengést, de nem hiszem, hogy emiatt bárkinek is utálnia kéne a másikat anélkül, hogy ismerné őket. - Mindenki ezzel riogat. - felelem egy szemforgatással kísérve. - Tudom, hogy rosszabb lesz mint most, de ettől még nem lesz több kedvem a mostani beadandókkal foglalkozni. És milyenek a jegyeid? Lesz amiből buksz RBF-en? - kérdezem gonosz mosollyal. Lehet nem szép dolog tőlem, akinek a legrosszabb jegye "E" és a szülei már azon is kiakadnak, de egyszerűen nem tudom megállni. Lehet, hogy kiderül, hogy rémes tanuló. Vagy, hogy jobb mint én. Na az kicsit sokkolna, de legalább tudnám kihez menjek korrepetálásra.
Ejha. Kicsi a világ, nem mondom. Nem csak hogy ismeri, de egyenesen szobatársak, bár furcsálom, hogy még nem volt idejük beszélni, mert Nine-nak szó szerint be nem áll a szája. De talán jobb lesz Jenine-ként emlegetni ezentúl, egyrészt, mert nem akarom a baglyos sztorival égetni magamat, másrészt meg mert a Nine amúgy is inkább valamiféle kódnév. Addig jó, amíg nem kérdez rá. Milyen érdekes kapcsolatokat tud kialakítani egy szobaleosztás... Azért remélem jóban lesznek, mert Jenine azért elég szemét tud lenni azokkal, akikért nincs túlzottan oda, ami elég kellemetlen volna nekem is, Lilynek meg aztán végképp. Érdeklődve hallgatom, ahogyan Cameronról mesél, látszik, hogy ő tényleg eléggé odavan a bátyjáért, bár úgy tűnik mások nem igazán kedvelik. Ami azt illeti, ezt meg is tudom érteni, bár nekem eddig semmiféle személyes konfliktusom nem volt vele... Még. Lelkesen meséli, hogy mennyire szuper tesója is van, meg hogy nem cserélné el senkire, én pedig önkéntelenül is elnevetem magam, ahogy eszembe jut nekem milyen kapcsolatom van ehhez képest Nine-al. Talán nem elég nagy a korkülönbség, vagy inkább az a probléma lényege, hogy Nine egy igazi kis pukkancs, de mindenesetre a mi kapcsolatunk korántsem mondható felhőtlennek. - Igazán aranyos hogy így ragaszkodsz hozzá. - válaszolom neki mosolyogva, miután kellőképpen kinevettem magamat. - Jenine valahogy kevésbé illik bele az imádni való kishúg szerepébe, és ami engem illet, én ingyen is lepasszolnám, ha kellene bárkinek is. - jelölöm meg a nevetésem tárgyát, nehogy azt higgye, hogy rajta nevettem. Ami a süveget illeti, gondosan ügyelt az rá, hogy engem is megszivasson, ha Lily mardekáros lenne, sokkal egyszerűbb volna minden, és már jópár éve ismerhetnénk egymást. Nem mintha sok értelme volna ezen rágódni, a lényeg, hogy most itt van, nem? Továbbra is mosolyogva hallgatom, ahogy magáról mesél, benne van a kviddics csapatban, ami azért nem semmi dolog, bár rémlik, mintha a legutóbbi meccs nem ment volna túl jól a Griffendélnek. Álljunk csak meg egy szóra, ez még nem jelenti azt, hogy nekem innentől a Griffendélnek kellene szurkolnom, ugye? Mardekáros vagyok, éppenséggel leginkább ellenük kéne, hogy legyek. Remélem nem várja el, hogy a házam ellen forduljak és nekik szurkoljak innentől. Bár gólokat dobálhat, ha mi visszük a cikeszt, asszem az sokkal több pont, és úgyis az nyer akié a cikesz... De tulajdonképpen milyen poszton is játszik ő? - Azért az nem semmi, ha már most benne vagy a csapatban. Szeretnél majd a suli után elmenni profi kviddicsjátékosnak, vagy ez inkább csak amolyan hobbi jellegű? Azért elég durva egy sport tud lenni ez néha nem? Mármint, csak nekem hangzik embertelennek hogy külön labdák vannak a játékban arra a célra, hogy mogyoróvá zúzzák a játékosok agyát, és letaszítsák őket kilóméteres magasságokból? - grimaszolok, mintha nekem fájna már csak az is, hogy ilyesmit látok. Talán halványan kiütközik a véleményem erről a remek sportágtól, de azért szerintem elég diplomatikusan vetem fel az aggályaimat ezzel kapcsolatban. - A terelőknek talán kevésbé para, mert nekik csak a gurkókra kell figyelni, de aki például hajtó, annak elég veszélyes lehet egy-egy óvatlan pillanat is. Te milyen poszton vagy amúgy? Reménykedem benne, hogy megnyerhetem magamnak ha olyasmiről beszélek vele, amit ennyire szeret, bár meglehetősen ingoványos talajon mozgolódom, mert a kviddicshez kapcsolódó tudásom alulról közelíti a béka hátsó felét, ezért sanszos, hogy előbb utóbb belesülök. Közben nekem se ártana mondanom magamról néhány szót, mert ő elég rendesen kitereget magáról mindenfélét, és nyilvánvalóan tőlem is ugyanezt várja el. - Csodálom, hogy nem Hollóhátas lettél... Bár ugyanez rám is vonatkozhatna, mert én is ilyesmikkel töltöm a szabadidőmet. - mondom neki idiótán grimaszolva, minél hosszabban beszélgetek valakivel, annál több hülye fejet vágok ahányszor csak megszólalok. De általában inkább viccesnek találják az emberek, mint idegesítőnek, ezért ebben sosem fogom vissza magam, reméljük ez most sem lesz másként. - Persze nem mintha az embernek olyan roppantsok szabadideje volna az RBF évében. Élvezd ki amíg fiatal vagy, ötödikben vérszemet kap az összes tanár, és búcsút mondhatsz az életednek. - további grimaszok, közben magamban lemondóan konstatálom, hogy valóban egyre elfoglaltabb leszek, ahogy haladunk az évvel, és nem lesz sok időm, amit Lilyvel tölthetnék. Persze meglehet, hogy addigra kissé átvariálódik a fontossági sorrendem.
Nehéz lenne nem észrevenni, hogy szinte sehova máshova nem néz, csak rám, miközben én állandóan ide-oda pillogok, bár az én tekintetem is mindig az arcára tér vissza. Nem zavar a nagy figyelem, sőt, még egy kis bizsergést is érzek tőle, de nem vagyok biztos benne, hogy mit jelenthet. Talán egyszerű illedelmesség, hogy a teljes figyelmét annak szenteli akivel beszél, de talán valami egészen mást jelent - valami többet. Újra találtam valamit, amit biztos, hogy nincs bátorságom megkérdezni tőle. Viszont ezek után én is inkább Őt figyelem, már kevesebbszer nézek félre. Próbálok valamit leolvasni az arcáról, de a széles vigyoron kívül - amitől nekem is mosolyoghatnékom támad - nem találok semmit, ami jelentéssel bírhatni. Talán csak én nem vagyok elég figyelmes, de lehet, hogy Ő az aki túl jó pókerarcot visel. A hangja sem árul el semmit, egyszerűen vidám, kellemes csengésű, olyan amit az ember szívesen hallgat. Az, hogy ötödikes, nem igazán lep meg, nagyjából annyinak saccoltam. Márpedig ez azt jelenti, hogy két év különbség van köztünk, illetve, hogy neki már csak két éve van a sima tanításból, míg nekem négy. Persze ebben a továbbtanulás nincs benne, de egyenlőre abban sem lehetek biztos, hogy tervez ilyesmit. Nem szeret repülni. Ezt az információt is elraktározom, majd a mondata végét magamban újabb kérdéssé alakítom, nem mintha eddig nem lett volna elég. Az nem lep meg, hogy Cameront nem ismeri közelebbről - elég kevesen mondhatják el ezt magukról - viszont egyben arra gondolok, hogy ha így folytatjuk, akkor ez elkerülhetetlen lesz. A bátyám ugye nem jött el akkor régen velünk - hiszen már a Roxfortba járt - és nem is meséltem neki Arthurról, szóval semmit nem tud a történtekről, így talán meg fogja lepni, hogy kivel megyek a Bálba. Na nem mintha izgatna, hogy mit gondol. Na nem mintha Őt annyira érdekelné, de talán egy ici-pici csodálkozást ki tudok belőle hozni, és talán a védelmező énje is előbújik, bár ahhoz csoda kéne. Leo-val persze megint más a helyzet, nála teljesen kiszámíthatatlan a reakció, főleg, hogy ilyesmi helyzet még sosem fordult elő, nem igazán tudom mire számítsak tőle. Elégedettséggel tölt el, hogy az emlékeim helyesek voltak a családjáról, bár a húgáról eddig nem tudtam. Úgy látszik az Ő kapcsolatunk sem egyszerűbb, mint ami köztem és Cameron között van. A Nine név semmit nem mond, így csak figyelmesen hallgatom, és már válaszolnék is a kérdésére, mikor elmondja a rendes nevét. Na az már nagyobb hatást idéz elő. Már megint kiül a csodálkozás az arcomra, úgy látszik valamivel mindig meg tud lepni. Meglepettségem fő oka, hogy az említett lány épp a szobatársam, bár az is igaz, hogy nem régóta, így a nevén, az évfolyamán, és a ruhatárán kívül nem sokat tudok róla. Mostantól viszont azt hiszem lesz okom kicsit jobban megismerni, és az sem lenne hátrány, ha jól kijönnék vele. - Igen, ismerem... Nemrég átvariálták a lányok szobaelosztását, úgyhogy épp szobatársak vagyunk. - mondom ki kertelés nélkül. - Bár ennek ellenére nem nagyon beszéltünk, mert mi is más évfolyamon vagyunk, szóval általában az időbeosztásunk is különbözik. - inkább nem megyek bele, hanem válaszolok a kérdésre. - Mivel Cameronnal másik házban vagyunk, ráadásul három év különbséggel csak ritkán futunk össze napközben. Én ezt mondjuk eléggé sajnálom, de így jártam. A süveg nem hozzá osztott be. - sóhajtva megvonom a vállamat, mutatva, hogy nincs mit tenni, közben pedig eszembe jut, hogyha a bátyám házába kerülök, akkor talán Arthurral is hamarabb összefutottam volna. Mindenről a süveg tehet! - Ettől persze én még szeretem, és Ő az én bátyóm, bár sokan ki nem állhatják. Lehet, hogy van egy... sajátos jelleme, de szerintem egyáltalán nem gonosz, vagy bunkó, ahogy sokan látják. Nekem Ő a világ legjobb bátyója és nem cserélném el senkire! - kicsit belelovaltam magam, de ez valahogy mindig kitör belőlem ha a bátyámról van szó. Én tényleg szeretem és egyszerűen nem értem másoknak mi bajuk van vele. Már megint eltértem kicsit a tárgytól... komolyan, miért nem tudok néha elhallgatni? Mindenesetre most rajtam a kérdezés sora. - És te mit szeretsz csinálni szabadidődben? Ha ugye a repülésre azt mondtad, hogy nem a kedvenced. - lenne még kérdésem - de mennyi! - viszont türelemmel kell lennem, mert egyszerre csak egyet tehetek fel. - Én ugye már mondtam a repülést, és a Griffendél kviddics-csapatában is benne vagyok, de azon kívül még olvasni szoktam elég sokat, meg tananyagon kívüli bűbájokat tanulgatni. Nem akarok strébernek tűnni, egyszerűen csak élvezem, hogy a pálcámat használhatom. Ha már boszorkány vagyok, ezt ki is akarom használni! - újra csendben maradok, mert jobban érdekel a válasza, mint amennyire szeretek csacsogni, így sikerül visszafognom magamat. Kivételes alkalom, gyakorlatilag senkinek a szavaira nem voltam még annyira kíváncsi, hogy csendben maradjak. A tanároknak is csak azért nem vágok a szavukba, mert a szüleim tiszteletre tanítottak. Az, hogy most a kíváncsiságom győzött - talán többet jelent, mint azt az ember gondolná.
Sok apró gesztust fedezek fel a beszélgetésünk közepette, amik csak nőttön növelik a kitörni akaró, ám módszeresen elnyomott ujjongásomat. Mindössze egy már-már idegesítően szűnni nem akaró vigyorban ütközik ki az arcomon, meg talán abban, hogy egy pillanatra sem veszem le róla a szemem. Ahogy zavarba jön mikor őszinte vagyok, vagy ahogy hátradobja a haját ha túlságosan a szemébe lóg, vagy egyszerűen az, ahogyan a szemembe néz... Azon morfondírozom, valóban el akar-e csábítani, és mindezt tudatosan csinálja, vagy éppen csak a természetes bája vesz le a lábamról, és ez esetben csúnyán mellélőhetek a későbbiekben. Mindenesetre roppantul élvezem, hogy ilyen figyelmet és érdeklődést tanúsít irántam, és ha rajtam múlik, addig nyújtom ezt az alkalmat, ameddig csak lehetséges. Elfogadja a kéznyújtást, én pedig halványan belebizsergek, ahogyan megszorítja a kezemet, annak ellenére, hogy eddig végig a kezét szorongattam. Ahogy több időt töltök vele, és egyre inkább nőként tekintek rá, a dolgok lassan átértékelődnek, és ez bizony rám is hatással van, bár nem győzöm leplezni ezt. Én kezdtem az egészet, és mondhatni, a saját csapdámba sétáltam bele. Magamban konstatálom, hogy igazán puha a bőre, annak ellenére, hogy úgy néz ki, mintha a porcelánból volna, és nem értem hogyan nem tűnt ez fel eddig. Egyébként a zavarom csak nőttön nő, de ezúttal már odafigyelően palástolom, és egyelőre nem valószínű, hogy átlátna a hosszú éveken át fejlesztgetett színészi játékomon. Ugyanabban a könnyed modorban folytatom a társalgást mint eddig, és igyekszem megőrizni a hidegvéremet, amit nem könnyít meg túlzottan, hogy közben az orromba szökik a haja kellemes illata, ahogyan hátradobja, és egyre komolyabban érdekel, hogy tudatosan el akarja-e csavarni a fejemet. Szóval harmadikos. Ezek szerint két év van köztünk, az szinte semmi, azt leszámítva, hogy az ő élete még gondtalan, míg nekem itt egy rakás RBF amire készülhetek, így jelenleg a nyamvadt tanulás teszi ki az életemet. Vagyis eddig az tette ki, most azonban úgy tűnik, adódik jobb programom is. - A kakaót megértem, de a repülés... Hát nem nekem találták ki, az biztos. - nem vagyok valami kifejezetten jó véleménnyel a kviddicsről, eredetileg sem tartottam valami nagyon értelmes dolognak, de aztán Nine annyit hablatyolt róla, hogy a maradék kedvem is elment tőle. Ezt nyilván nem osztom meg vele, azért nem akarom nagyon lelombozni szegényt. - Én is tanultam repülni annak idején, és azt hiszem nem is voltam teljesen reménytelen eset, de azért nem is vagyok valami istenadta tehetség. De veled nyilván más a helyzet, az emberek általában olyasmit csinálnak szívesen, amiben jók is. A kérdezz-felelek-re mosolyogva bólintok, elég jónak találom a felvetést, bár a kérdések feltevésében nem vagyok igazán jó, de majd igyekszem kitenni magaméért. Közben megtudom a nevét is, ami mindenképpen hasznos információ, illetve mesél valamicskét a családjáról is, én pedig már azelőtt összerakom a képet a bátyjáról, mielőtt megemlítené, mert természetesen névről, illetve látásból már ismerem őt. Beszélni még nem beszéltem vele, elég fura srácnak tűnik, de azért többé kevésbé vágom az embereket, akik az én házamba járnak. - Asszem láttam már párszor a bátyádat a klubhelységben, de nem egy évfolyamon vagyunk, úgyhogy még sose beszéltem vele. - a véleményemet inkább nem közlöm vele, viszont realizálom, hogyha izomagyú pasija nincs is, de van egy elég fura és félelmetes bátyja, akivel még meggyűlhet a bajom, és ez némi szorongással tölt el. Másrészről válaszolnom kell a kérdésre. - Nekem maradt a régi felállás, az apám, aki levegőnek néz, meg a házimanó, aki az egyik legjobb barátom. - vonom meg a vállam. Nemtörődöm hangsúllyal beszélek neki a lehető legszemélyesebb témáról ami csak szóbajöhet, hiszen az apám mindig is a legérzékenyebb pontom volt. Igyekszem kiszorítani az agyamból a legutóbbi rémálmom képeit, amik éppenséggel kellően témába vágnak, és inkább valami másról kezdek el beszélni. - Meg Nine körülbelül éjjel-nappal nálunk lóg, csak tudnám miért. Be nem áll a szája. - csóválom a fejem mosolyogva, de még ott lóg a levegőben az ezelőtti pillanat árnyéka. Ha már itt tartunk, most rajtam a sor, hogy kérdezzek: - Jóban vagytok a bátyáddal? Csak mert nemigen láttalak titeket eddig együtt, de lehet, hogy csak elkerülte a figyelmemet. - Ő maga is elkerülte a figyelmemet az eddigi... ezek szerint két és fél évben, szóval előfordulhat ilyesmi, úgy tűnik. - Én csak akkor lógok Nine-al, ha senki sem lát, mert általában a földig aláz a kis dög. - és megint csóválom a fejem. Mint mindig amikor Jenine kerül szóba. Apropó, lehet, hogy azt se tudja, kiről beszélek, pedig a rendes nevéről lehet hogy ismerné, hisz mindketten griffendélesek. - Nine alatt Jenine Mahardot értem amúgy, biztosan láttad már őt. Ő a féltestvérem, bár ez nem teljesen publikus... - tessék, még egy titok kiadva.
Látva az elvörösödött fejét egy egész kicsit büszke vagyok magamra, hogy ilyen reakciót tudtam kiváltani belőle, másrészt pedig elmosolyodom az újabb aranyos arckifejezését látva. Én is zavarban vagyok egy kicsit, de ezt az arcomon jelentkező halvány píron kívül semmi nem árulja el. A válasza meglepett kicsit, főleg mivel olyan magabiztosan viselkedett amikor a folyosón felkért, valahogy olyan érzést árasztott, mintha semmi kétsége nem lenne a választ illetően. Persze biztos tévedek, hiszen Ő maga mondta, hogy nem erre számított. Először csodálkozva nézek rá, majd rám is átragad a mosolya, majd a meglepettségemre utaló résznél egy pillanatra zavartan a földre bámulok, és csak utána lépek a padhoz. A térdeimre támaszkodva nézek rá oldalról, így a vállamon áthulló néhány tincs belelóg arcomba és kicsit zavarja a látásomat, de ezeket egy gyors mozdulattal átvetem a másik vállamra, hogy ne legyenek útban. Az újabb mondata még jobban meglep, főleg mert alapból azt gondoltam volna, hogy akikkel folyton lóg, azok azért tudnak róla egy-s-mást, arra pedig végképp nem számítottam, hogy én tudnám róla legtöbbet. Tény, hogy emlékszem rá akkorról, de ez nem jelenti azt, hogy túl sok mindent tudnék az akkori énjéről, a mostaniról nem is beszélve. Megilletődöttségemben nem is tudom mit mondhatnék, és semmi frappáns nem jut az eszembe, de a bemutatkozása megmenti a helyzetemet. Megkönnyebbülten elfogadom a kinyújtott kezét, miközben szélesen mosolyogva válaszolok. - Lily Caster, Griffendél, harmadik évfolyam. - kicsit komikus, hogy olyannak mutatkozok be, akinek már igent mondtam egy báli meghívásra, azt nem is említve, hogy a keresztnevén kívül nagyjából annyit tudtam róla, hogy van - vagy legalábbis volt - egy házimanójuk. - Imádom a kviddicset, a repülést, és a forró kakaót. - a mosoly valahogy állandósult az arcomon, akármilyen valószerűtlen is ez az egész. - Játszunk kérdezz-felelek-et! És egészítsük ki a szabályokat annyival, hogy a saját kérdésünkre is válaszolunk. Kezdem én. Hányan vagytok a családban? - emlékeim szerint az édesapjával és a házimanójukkal élt együtt, de mondig jó, ha az ember ellenőrzi, hogy igaza van-e, mielőtt ködös emlékekre támaszkodik. - Én az anyukámmal, az apukámmal és az egyszem bátyámmal lakok együtt... Mármint amikor nem suliban vagyok. A bátyámat Cameron Caster-nek hívják és Ő is Mardekáros, szóval lehet, hogy találkoztál már vele. - és ha így van lehet, hogy nem vagy túl jó véleménnyel róla - de ezt inkább nem mondom ki. Már megint felülkerekedett az őszinte énem és mindent elmondtam ami csak egy kicsit is lényeges lehet - vagy egyáltalán nem az. És persze rögtön beindult a beszélőkém is. Valahogy ha általános dolgokról volt szó, de gyakran még a kényes témáknál is előfordult velem, hogy nem tudom mikor kéne elhallgatni, és végül túl sokat mondok, de az is előfordul, hogy csak fecsegek össze-vissza, és végül teljesen eltérek a témától.
Nos, ha meg is feledkeztem a kínosan hirtelen véghezvitt meghívásom okozta zavaromról, nem mulasztja el, hogy emlékeztessen rá, és ennek megfelelően kissé el is vörösödöm. Lázasan töröm a fejem valami laza dumán amit erre válaszolhatnék, de természetesen semmi használható nem jut az eszembe, ezért - a mai nap már meglepően sokadszorra is - kénytelen vagyok őszintén válaszolni neki. - Igazából először azt hittem, nemet fogsz mondani. - vigyorgok rá. Persze most, hogy már túl vagyok a dolgon, már nem is tűnik olyan nagy dolognak az egész. - Mondhatni én magam is épp annyira meg vagyok döbbenve, amennyire te. - inkább nem megyek bele, mi lett volna ha elutasít, bár tartok tőle, hogy előbb vagy utóbb rá fog kérdezni. Közben letelepszem mellé az asztalra, a bal oldalára ülök, már kiskoromban elhatároztam, hogy erre mindig figyelni fogok. Nem egy könyvben találkoztam vele, hogy miért is kell a nőnek a férfi jobb oldalán lennie, egyszerű, praktikus oka van: a bal oldalon hordták a kardot, és ha éppen szükség volna rá, egyszerűbb arról az oldalról kardot rántani, ahol nem a hölgy áll. Feltéve hogy nem akarjuk két darabban tudni a továbbiakban. Mindenesetre az illem is így diktálja, meg hát adni kell az apró részletekre, hátha valakit éppen ez fog majd meg, sose lehet tudni. - Szerintem te többet tudsz rólam, mint bárki más. - felelem neki egy titokzatos mosoly kíséretében. Ez alól egyébként csak Nine kivétel, de őt most talán jobb lesz nem felhoznom. A féligazságok néha egyszerűen sokkal jobbak a valóságnál, és ami engem illet, én különösen szívesen rugaszkodom el a való élettől. No meg, amiről nem tud, az nem fáj neki. Különben is, épp azon vagyok, hogy többet megtudhasson rólam, mint bárki más, éppen azért, mert mint az már korábban is feltűnt, ő az egyetlen ember, aki mellett önmagam vagyok. És valóban tud rólam egy s mást, tud a múltamról olyan dolgokat, amiket szinte senki, és tudja milyen voltam gyerekként... Ahogy én is tudom ő milyen volt. Azt leszámítva, hogy azt se tudom, hogy hívják. Döbbenten realizálom, hogy felkértem egy lányt a bálra, akinek még a nevét sem tudom, sőt, nem kizárt, hogy ő sem tudja az enyémet. Erre a gondolatra majdnem elnevetem magam, de aztán inkább úgy döntök, hogy gálánsan kihúzom magunkat a csávából. - Hát akkor kezdjük a legelején. - vigyorogva kezet nyújtok neki, habár kissé nehézkesen megy, mivel a bal oldalán ülök, így a jobb kezem nyújtása némi akadályba ütközik, de azért kivitelezhető. - Arthur Rembrandt, Mardekár, ötödik évfolyam. Szeretem a forró teát, a meleg ruhákat, meg a kényelmes ablakpárkányokat. - Mindebből maximum a tea iránt tanúsított rajongásom jelenthetett számára újdonságot, mert a vastag sál és a két pulóver önmagáért beszél, hogy az ablakpárkányokat már ne is említsük.
Az első megdöbbenés hatása lassan elszáll és sikerül végiggondolnom, hogy mivel is jár az, hogy elfogadtam a meghívást. Megszabadultam attól a problémától, hogy kivel menjek - ráadásul nem is kellemetlen a helyzet, sőt, talán így a legjobb. Viszont így visszavonhatatlanul el fogok menni, ami nem kevés készülődéssel jár. Ruhát majd kérek a szüleimtől, meg persze hozzáillő cipőt, de még így is lesz elég dolgom aznap. Mindez csak egy pillanat alatt fut át az agyamon, kellemes izgatottságot hagyva maga után, hiszen melyik lány nem szeret öltözködni, készülődni és persze magát csinosítani. Igazából tényleg örülök, hogy elhívott - hogy Ő hívott el - és ahogy az arckifejezését figyelem, úgy látom Ő pedig megkönnyebbült, hogy igent mondtam. Legalábbis az arcára kiülő pillanatnyi bizonytalanságból, majd az azt felváltó újabb hatalmas mosolyból ezt olvasom ki. Még mindig hihetetlenül kifejező az arca. Szinte meg tudnám mondani, hogy mi jár a fejében, ha épp nem vesz fel pókerarcot. Visszamosolygok rá, és hagyom, hogy behúzzon az egyik közeli üres terembe. Odabent csend van, főleg a folyosó állandó zajaihoz képest. Elengedi a kezem, én pedig körbepillantok a termen. Volt már itt néhány órám, nem a kedvenc termem, de nincs vele különösebb bajom, és a célnak eleget tesz. - Persze. - szembefordulok vele, majd alig láthatóan felvonom a szemöldökömet, de még mindig halványan mosolygok, hogy látsszon, csak ugratom. - Elsőre, ráadásul hezitálás nélkül elfogadtam a meghívásodat, és te nem is szólsz rá semmit? - hátat fordítok neki, de csak addig, amíg odasétálok az egyik kemény fapadhoz - egyetlen tanórát is kínzás végigülni bennük - és felülök az asztalra, a lábamat pedig az ülőrészre teszem. Ha Arthur is követ felengedem magam mellé. - Egyébként pedig alig tudok rólad valamit, és szerintem ez kölcsönös, szóval mielőtt bálba viszel ezen változtathatnánk. - talán túlságosan is a közepébe vágtam, de az a véleményem, hogy jobb kimondani az igazságot, aztán kezdeni valamit a kialakult helyzettel, mint elhallgatni mindent, ami később egyszerre zuhan majd a nyakadba. Ennek ellenére félek kicsit, hogy nem voltam-e nagyon tolakodó. Ez az egyik olyan jellemhibám, amit próbálok kijavítani, de nem olyan egyszerű megszabadulnom tőle. Mondjuk ennek is két oldala van, az egyik, hogy elég könnyen megnyílok másoknak, vagy legalábbis elmondok magamról olyan dolgokat, amik nem túl személyes jellegűek. Emiatt van az, hogy másoknál meg könnyedén rákérdezek olyan dolgokra, amiket Ők nem akarnak megosztani velem, így könnyen kialakulnak a felettébb kellemetlen helyzetek. Ez a kíváncsiság ára - kiskorom óta sem sikerült kinőnöm belőle
Mindössze egy pillanatig tart, de látom kiülni az arcára a döbbenetet, és látom mint értékeli át magában a dolgokat, a pillantásomat, a kézfogást és minden egyebet. Ebben az egy pillanatban biztos vagyok benne, hogy elhúzza majd a kezét, kínosan mosolyog, és azt feleli, hogy már felkérte valaki más, és talán nem is hazudik. Ami engem illet, valójában nem gondoltam bele annyira abba, hogy mégis mit jelent, amit most csináltam. Inkább egy gesztus akart lenni, hogy megmutassam neki, mennyire más is vagyok, most, hogy vele lehetek, mint általában mostanság, ő azonban nyilván nem értheti ezt, hiszen - bármilyen furcsának tűnik is - valójában alig ismer. Be kell valljam, kissé önző módon a saját érzéseimen, és önzésemen át néztem a helyzetet, és a legnyilvánvalóbb mögöttes tartalmat hagytam figyelmen kívül. Nem túl elegáns módon zúztam össze ennek az álomba illő, nosztalgikus baráti találkozásnak a hangulatát, és néhány szóval felülírtam mindent, ami mindkettőnk számára olyan fontos volt, és hiányzott az elmúlt években. És mégis, mikor végül elmosolyodik, és igent mond, utólag örülök annak, hogy megtettem, és annak ellenére, hogy mit romboltam le vele, nem bánom meg a tettemet. Na jó, talán egy kicsit, és ha elölről kezdhetném, valószínűleg nem így csinálnám, de előbb utóbb újból itt kötnék ki, és hát minden jó, ha a vége jó. Egy dologban vagyok csak biztos, hogy ha máshol nem is, legalább a bálon viszontláthatom, és végre nem kell azon aggódnom, hogy ugyan kit is kérjek fel. Továbbá, annak ellenére, hogy valószínűleg egész este zavarban leszek, mégiscsak jól fogom érezni magam azon az estén, amire eddig csak úgy gondoltam, mint valami feltétlenül kínos, és kelletlen jelenetre. Másrészről belegondolva nem vagyok teljesen biztos a könyvekből elsajátított tánctudásomban... Miközben ezeken kattogok, csupán néhány másodperc telik el, de az adrenalin úgy áramlik az ereimben, mintha egy mamut elől menekülnék, és még mindig a torkomban ver a szívem, pedig már túl vagyok az egészen. Megkönnyebülhetnék, de azért nem kerülte el a figyelmem az az apró részlet, ahogyan elhúzódott tőlem, amikor közeledtem hozzá, és ez azért egy picit sérti az önérzetem. De tesz róla, hogy azonnal el is feledkezzek róla, amikor rám villant egy gyönyörű mosolyt, és félrehív beszélgetni, amire tulajdonképp én is gondolhattam volna, ahelyett, hogy csak így rátámadok. De igent mondott! Nehezen állom meg az idióta vigyorgást, amit a kis személyes győzelmem vált ki belőlem, és kissé nehezemre esik megjátszani a hidegvérű hódítót. Sőt, igazából a fene se akar ezzel foglalkozni, inkább vigyorgok szívből Lilyre, mint a vadalma, hátha átragad rá is. Tulajdonképp nagyon remélem, hogy nem csak kínjában mondott igent, hanem valóban szeretne is velem menni, de még ha így is van, igyekszem tenni róla, hogy megváltozzon a véleménye. Milyen nehéz lehet elérni, hogy egy lány jól érezze magát egy bálon? Ő maga nem mond konkrét helyet, de azt megtudom, hogy kezd elege lenni a folyosóból, és én is hasonlóképpen érzek, így hát bólintok a felvetésre, miközben az arcomon még mindig ott ül az idióta vigyor. Közben azon is gondolkodom, hogy ugyan hol volna egy megfelelő hely a beszélgetésre ebben az iskolában, de a klubhelységek kiesnek, kint pedig hideg van. Jobb híján behúzom őt a legközelebbi üres terembe, ahol legalább kettesben lehetünk, és megszabadulunk a folyosó zsivajától. Felvont szemöldökkel nézek körbe a tanteremben, nem valami kényelmes, nem is barátságos, de igaz ami igaz, csönd van. Nem igazán tudom így hirtelen, hogy most hogyan tovább, álljunk, üljünk, vagy mit csináljunk, minden esetre elengedem a kezét, hadd döntse el ő a dolgot. Talán nem a legjobb opció mellett döntöttem, de legalább határozott voltam, és azt szeretik a lányok... nem? - Itt megfelel? - kérdő tekintettel nézek rá, még szólhat, ha nagyon nem szimpatikus neki a hely, és nincs kizárva, hogy van jobb ötlete. Csak ne akarjon kimenni a hidegbe, minden mással ki tudok békülni.
Kinézek az ablakon, majd végig a folyosón. Nincsenek itt sokan, de akik vannak, azok figyelmesen mennek el mellettünk, látszik rajtuk, hogy minden érzékük élesítve van. A pletykák itt villámgyorsan terjednek, az alapjuk pedig bármi lehet, tekintet nélkül arra, hogy igaz-e az amit állítanak. Máskor talán foglalkoznék vele, hogy mit gondolnak, mit mondanak, de most pontosan tudom, hogy nem teszek semmit, ami miatt szégyenkeznem kéne. Ismét ránézek és mosolyogva figyelem, ahogy az ablakra ír. Nézem a kezét, majd miután leengedi újra az arcára nézek. Szinte el is felejtem, hogy kéz a kézben állunk, csak figyelem azt a kék szempárt, és mosolygok, úgy mint akkor az ablaknál, csak most nem szakítanak félbe a felnőttek. Nem igazán tudom, hogy mit mondhatnék, talán mert még mindig a találkozás hatása alatt állok, vagy mert még nem igazán tudom, hogy mit jelent nekem. Amikor csendben vagyok és csak nézek, az agyam akkor is folyamatosan kattog, míg megtalálom a saját válaszomat. Egyenlőre meg akarom ismerni, mi több, azt akarom, hogy bízzon bennem. Olyan barátja akarok lenni, akinek nem kell tettetnie magát, akivel önmaga lehet. Ez egy kihívás - saját magamat hívtam ki, mint már oly sokszor - amit minden áron teljesítenem kell. Hogy utána mi lesz? Azt még nem tudom, de nem is érdekel. Egyenlőre az első célom, hogy ne tűnjön el. Amikor végigmér egy kicsit zavarba jövök, de nem mutatom. Állom a pillantását és kicsit félredöntött fejjel nézek rá vissza. Egy csoport pletykafészek vonul végig mellettünk, akiket én ugyan nem ismerek személyesen, de ahogy elnézem Arthurt ismerik, legalábbis erre következtetek a sustorgásukból. Vagy csak tipikus pletykaalanynak címkéztek fel minket, aminek bizony az lesz az eredménye, hogy talán már estére - de legkésőbb holnap délre - az egész suli hallani fog rólunk. Pedig mit csináltunk mi? Csak örülünk neki, hogy újra találkoztunk. Komolyan, mit vétettünk? Már majdnem megszólalok, hogy a véleményemet hangosan is kimondjam, amikor olyasmi történik velem, ami eddig még soha. A szavaitól alaposan zavarba jövök, sokkal jobban, mint eddig bármitől, és hirtelen mást kezd jelenteni az a kézfogás, mint eddig. Ennek ellenére nem sütöm le a szememet, egyenesen az Ő kék szempárjába nézek, és remélem, hogy nem nézek ki úgy, mint egy paradicsom. Ha ez még nem lenne elég az utolsó pillanatban felteszi azt a kérdést, amit az elmúlt pár percben teljesen elfelejtettem. Meglepődöm - az nem is kifejezés - és talán kicsit összezavarodom. Eddig nem volt olyan fiú akit direkt kinéztem magamnak, tehát valójában semmi akadálya nincs. Ráadásul ezzel ígéretet tett arra, hogy nem tűnik el megint - hiszen a Bálon újra találkozunk, ha addig nem is. A pillanatnyi habozás után a döbbent arckifejezésem újra mosolygássá válik, és ugyan kicsit hátrébb húzódom a kezemet még mindig nem húzom el és vidám, talán kicsit izgatott hangon felelek. - Igazából nincs akadálya, szóval nagyon szívesen. - egy pillanatra habozok, majd folytatom. - Van most valami dolgod? Ha ráérsz esetleg elmehetnénk valami kevésbé forgalmas helyre. Mit szólsz? - nézek az arcára várakozóan. Nincs bajom az ablakkal, és igazából a mászkálók sem zavarnak, de azért el tudok képzelni kényelmesebb helyet is beszélgetésre. Márpedig nekem lennének olyan kérdéseim, amiket talán nem tennék fel szemtől-szembe, de egy beszélgetés keretében attól még találhatok rájuk választ.
Csöndben figyelem őt, mintha kissé vívódna magával, nyilvánvalóan azon gondolkozik, mennyire megváltoztam azóta. Mármint nekem is csak ezen járt az eszem idáig, így hát valószínűsítem, hogy ő is ezen emészti magát. Azok alapján amit eddig látott belőlem, őszintén szólva nem lehet egyszerű megállapítani. Én személy szerint úgy érzem, mintha visszautaztam volna az időben. Kissé ijesztő, ugyanakkor roppantul felemelő kicsit a régi önmagammá lenni újra, és észre se veszem, hogy már megint őt bámulom, és még bugyután vigyorgok is mellé. A mosolyom csak szélesedik, ahogy meglátom, hogy a nevemet rajzolja az ablakra, és gondolkodás nélkül követem a példáját. Kicsit sajnálom, hogy most nem látszik, de mi értjük a lényeget, a többi pedig már csak fantázia kérdése. Kezd érdekelni, vajon mennyire zavarja, hogy előbukkanok csak úgy a semmiből, és még mindig nem engedem el a kezét. Remélem nem nagyon, mert továbbra sem áll szándékomban, és csak halványan reménykedem benne, hogy nincs valami pasija, akin háromszor annyi az izomtömeg, mint ahány pontot elérne egy IQ teszten. Alaposan megfigyelem őt, megpróbálom az emlékezetembe vésni minden egyes részletét annak, ahogyan most látom, és azon gondolkozom, hogy talán ezentúl minden egyes nap láthatnám. Majd eszembe jut, hogy eddig is minden egyes nap láthattam volna, és kedvem volna a fejemet a falba verni. Vagy szorosan magamhoz ölelni őt. Értelemszerűen egyiket sem teszem meg. Érdeklődve hallgatom, ahogyan beszél, a hangja egy kicsivel talán mélyebb lett, de a hanghordozása a régi, és én megint, önkéntelenül is elmosolyodom, pedig semmi olyasmit nem mondott, ami okot adott volna rá, sőt, a következő pillanatban mintha már egyenesen szomorú lenne. Ennek láttára az arcomról lehervad a mosoly, kissé összeráncolom a szemöldököm, azon gondolkodom mivel vidíthatnám fel. Szeretném ha megint mosolyogna, épp úgy, mint amikor pár perccel ezelőtt felismert. Ekkor realizálom, hogy még életemben nem törődtem ennyit egy lánnyal sem, ami egy csöppet sivár életre vall, másrészről, mintha mellette egy egészen más ember lennék. Talán ha előbb megismerem őt, sosem váltam volna... ilyenné. Mert hát valóban megváltoztam, és ez az én választásom volt, noha azért néha érzem, hogy talán mégsem jól döntöttem. Ebben a pillanatban azonban őszintén szólva, egy cseppet sem érdekel. A szemem sarkából látom, hogy egy csapat Mardekáros lány maguk között suttogva, és mutogatva vonul el mellettünk, így hát gondolkodás nélkül teszem, amit tennem kell. - Hát igen. - húzom magamhoz közelebb, a lehető legvonzóbb mosolyommal, ugyanis olyan őrültségre készülök, amire most mindenemet feltettem. - Te időközben gyönyörű lettél. - egy lélegzetvételnyi szünet. - Mondd csak, nem jönnél el velem a Karácsonyi bálra? - szegezem neki a kérdést, és lélegzetvisszafojtva várom a válaszát. Van okom az aggódásra, és magamban őrülten drukkolok, hogy igent mondjon. Tartok tőle, hogy kissé túl hirtelen rohantam le, tulajdonképpen csupán pár szót beszéltünk, aztán gyakorlatilag rányomultam. De már késő ezen rágódni. Mindent, vagy semmit. Hirtelen mintha a folyosón is lassabban mennének az emberek, de lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem.
A sors - már megint. Vagy valami olyasmi. Eddig semmi ilyesmiben nem hittem és ezt a véleményemet nem is fogom megváltoztatni, de ez tényleg csak egy "egyszerű" véletlen? Hihetetlennek tűnik. Éveken keresztül bíztam benne, hogy esetleg újra találkozunk, Ők eljönnek hozzánk, vagy mi újra elmegyünk hozzájuk. Aztán szóba sem kerültek, nem történt semmi én meg elfelejtettem. Hogy felejthettem el? Dühös vagyok magamra, de ezt inkább félreteszem. Már nem a múlt számít - hogy mi történt, vagy nem történt - hanem az, hogy újra itt vagyunk, egymással szemben egy ablak előtt. És már megint nem érdekel, hogy ki lát vagy hall minket. Persze tudom, hogy Mardekáros. A többi fiúval akikkel a folyosón volt már láttam párszor a csapatot, de valahogy sosem vettem észre. Miért nem? Hiába vagyok magamra mérges, ezen már nem segíthetek. Na nem mintha valaha érdekeltek volna a házbeli különbségek. Hiszen a bátyám is Mardekáros, és a többi házból is vannak olyanok akikkel jóban vagyok. Az, hogy a Mardekár tagjai utálnak, mert Griffendéles vagyok - az Ő bajuk. Viszont ezúttal aggódom, hogy neki ez mennyire számít. Ha ugyanaz a fiú még mindig, akit az ablakban ismertem meg, akkor egyáltalán nem érdekli. De lehet, hogy megváltozott. Öt év alatt - sőt, két év alatt, hiszen akkor voltunk először egyszerre a Roxfortban - megváltoztunk annyira, hogy három évig észre sem vettük egymást. Lehet, hogy már egy teljesen más személy. De ha az lenne nem jött volna utánam... Elfelejtette volna. Ugye? Ideges vagyok, boldog és izgatott egyszerre. Meg akarom ismerni újra és jobban - azt a valakit, akivé vált. Akkor is, ha már nem ugyanaz. Amikor Cameront az egész család kirekesztette, engem akkor sem érdekelt, hogy kivé vált - tudtam, hogy nem Ő tehet róla, és, hogy Ő továbbra is az én bátyám. Most sem lesz másképp. Ezzel az elhatározással nézek vissza rá miközben az ablakhoz húz. Szelektív a memóriám - erre már sokszor felfigyeltem - csak arra emlékszem, ami nekem igazán fontos, ami befolyásolt - rosszul vagy jól, az általában nem számít. Az marad meg, hogy valami miért történt - a helyzet - és az a néhány mondat, ami sokat jelentett nekem. Így volt ez most is. Nem emlékszem a saját szavaimra, de vissza tudnám mondani Arthur mondatait. Azokat, amik miatt érdekelni kezdett. Ez pedig azok közül való. Egyenesen a szemébe nézek, majd az ablak felé fordulok. - Jobb fent, mint lent, nem igaz? - bár nem párás az ablak, a szabad kezemmel - amit nem fog - írok rá. Arthur. Nem olvasható, de tudom, hogy Ő tudja mit írtam oda és ez elég. Ha tudnék rajzolni pontosan papírra tudnám vetni az ablakot a két szétfolyt névvel, a rajta átsejlő tóval és a fűzfával. Erre emlékszem. Hogy miért? Mert ez az, amiért emlékszem a nevére. Ha nem írom fel a saját kezemmel az ablakra, talán ezt is elfelejtettem volna. Megint kiűzöm a fejemből ezeket a gondolatokat, és visszatérek a jelenbe. Az már nem számít, rég volt. Most itt vagyunk. És nem felejtjük el. Ezt sulykolom magamba, miközben a szemem sarkából Őt figyelem, majd a kérdésére szomorkásan ránézek. - Másik ház, másik évfolyam. Sem a klubszobában sem az órákon nem találkoztunk. Nekem a Mardekáros fiúcsapatok mind egyformák voltak. Sosem figyeltem rájuk eléggé... Úgy látszik hiba volt. - rázom meg kicsit a fejem, majd újra ránézek. - És... megváltoztunk. - mondom ki félve és valamivel halkabban. Én sem akarom elismerni, de ez az igazság. Amikor gyerekkorunkban találkoztunk még nem tettem különbséget fiúk és lányok között - gyerek voltam még - de mostanra eleget hallgattam a lányokat akik a fiúkról áradoznak - vagy épp ellenkezőleg. Mindenesetre tudom mit mondanának rá. A kék szeme és a szőke haja - áradoznának róla, nagyon is - hozzá az arca - igen, azt mondanák jóképű - és a testalkata az a tipikus "izmos, de nem egy gorilla" - nos, a lányok kedvence. Szóval azt hiszem a legtöbb lány örülne neki, ha egy ilyen fiúval állna egy ablakban kézen fogva. De engem ez mind nem érdekel - nem mondom, hogy nem is jegyzem meg - sokkal fontosabb, hogy megint eltűnhet-e. Lehet, hogy most találkoztunk, aztán felszívódik és megint olyan lesz mintha mindez meg sem történt volna? Szó sem lehet róla. Ha tudom, hogy itt van az iskolában, akkor meg fogom találni. Egyszer már megtettem, hát megteszem újra.
Hitetlenkedve bámulok rá, olyan mintha valahol az álom és a valós világ között lebegnék. Igazán furcsán érzem magam, az évek során álmodtam néha róla, de valahogy az álmaimban továbbra is az a kislány élt, és én bele sem gondoltam, hogy velem együtt ő is idősödhet. Hogy a fenébe nem ismertem meg eddig? Nagy nehezen eleresztem a tekintetét, és végignézek rajta, többek között megállapítom, hogy meglehetősen csinos, amivel nehezen békülök ki. Nyilvánvalóan sokat változott kiskora óta, ahogyan én is, de azért mégiscsak szoknom kell még a gondolatot. További lényegtelen megállapításokat teszek, hosszabb a haja, nőiesebb, és hoppá... Griffendél. Már csak ez kellett. Nyelek egyet, sosem lógok griffendélesekkel, egyszerűen árt a hírnevemnek, meg egyébként is köztük van a legtöbb sárvérű. Bár Lily nem az, ő aranyvérű, ebben egészen biztos vagyok, mégis azt kívánom bár akármelyik másik házba került volna annak idején. Mért nem lehet mondjuk Mardekáros? A fene essen a házakba, meg az alapítókba is, akik kitalálták ezt a hülyeséget. Meg a süvegbe is, ha már itt tartunk. Annak ellenére, hogy még mindig a kezét szorongatom, valahogy nehezemre esik elhinni, hogy tényleg valósággal itt áll előttem. Az évek során kellőképp meggyőztem magam, hogy az a rövid délutáni látogatás, amelyet az ablakpárkányon tett, csupán álom volt, vagy a fantáziám munkája. Semmilyen más magyarázatot nem találtam, ami reális lett volna, vagy ki tudtam volna vele békülni, azzal együtt, hogy azután sosem láttam őt viszont. Az arcából ítélve, ő is valami ilyesmit érezhet velem kapcsolatban, ami bennem megint előhozza azt a régi érzést, hogy minket valami különös kapocs köt össze, valami furcsa, közös látomás. Ahogy kimondja a nevem már biztos vagyok benne, hogy emlékszik, emlékszik a párkányra, az ablakra, és a szétfolyó feliratokra egymás alatt. Lassan elmosolyodom, ahogy az emlékkép belefolyik a valóságba, és úgy érzem, mintha minden a régi volna, mintha nem változott volna semmi sem. Legszívesebben hozzávágnék egy párnát, ha lenne egy a közelemben. - Igen, szerintem is kár lenne, ha nem találkozunk. - mondom neki vigyorogva, épp úgy, ahogyan annak idején válaszoltam neki. Nem teljesen illik bele a mondatszerkezet a beszédhelyzetbe, de bízom benne, hogy emlékezni fog. Kíváncsian várom, hogy benne is olyan részletesen megmaradt-e az a délután, mint bennem, és már csak a hangulat kedvéért is, a legközelebbi ablakhoz húzom őt. Ami azt illeti, egészen eddig nem is eresztettem el a kezét, de ez nekem nem igazán tűnik fel jelen helyzetben. Az itteni párkány nem elég széles, hogy felülhessünk rá, éppen csak nekidőlhetünk, de azért ez is több, mint a semmi. Bár jobban örülnék, ha egy kicsit kihaltabb lenne ez az átkozott folyosó. - Hogy létezik, hogy eddig nem ismertük fel egymást? - kérdezem elgondolkodva, miközben szinte pislogás nélkül iszom magamba a látványát. Már egészen megszoktam a "felnőtt" énjét, megállapítottam, hogy még mindig egy tündérre emlékeztet, és ami azt illeti, szívesen elnézegetném őt egész nap. De a követező pillanatban már realizálom, milyen zavarbaejtő módon bámulom már percek óta, úgyhogy elkapom a tekintetem, és úgy teszek, mintha valami roppant érdekeset találtam volna az odakint elterülő roxforti birtokon.
