2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Jó kérdés, de ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy egyszerre csak egy valamire lehet használni, s olyankor másolnak nem létezik a szoba. Elvégre, bármilyen mágikus is, több minden csak nem lehet ugyanabban az időben. Ha ennél az elgondolásnál maradunk, akkor ugyanebben a szobarendszerben vannak valahol, csak vélhetőleg más elfoglaltságot választottak. Én is csak hangosan gondolkodni vagyok képes, abszolút nem biztos, hogy jól gondolom, annyira nem vagyok otthon ebben a témában, lehet, hogy ki kellett volna faggatnom róla Ashtont, elvégre ő hozott ide a múltkor, nekem csak akkor lett gyanús, hogy ismerős, mikor láttam egy ajtót előbukkanni a falon, ahol egy éve még szent meggyőződésem szerint mosdó volt. Szóval én se igazán értem a dolgot, és az is teljesen bizonyos, hogy a Roxfort nagyon sok titkot rejt még, s a nagy részüket lehetetlenség lenne egyáltalán megfejteni. Nem is célom, én jól elvagyok a rejtélyek közepette is. - Hahh, pedig nem is ismered őket, de olykor én is azt gondolom, hogy te szent szalamandra, az őrületbe kergetnek. Miattuk gondolom többnyire úgy, hogy a lányok idegesítőek. Amúgy, imádom őket, de ahogy mondani szoktál, a jóból is megárt a sok, a nyári szünetek után már szinte szaladok vissza a suliba. Főleg mert én vagyok a legidősebb, és mindig rám marad a felügyelet, nehéz hat dilis fruskával, rendszerint hatfelé húzza őket az eszement fejecskéjük, és persze nekem kell az okosabbnak, szigorúbbnak lennem, hogy ne legyen baj. Ami azt illeti, engem nem hiszem, hogy bármilyen kérdésével túlzottan meghatna, jó, az kiborítana, ha bekérdezne a sárvérű témával kapcsolatban, de legalább elmagyarázhatnám, hogy mekkora tévedésben élnek egyesek, és milyen badarságot terjesztenek rólam évek óta. Csak azért nem akadok rajta ki soha fennhangon, mert nekem semmi bajom a kevert vérűekkel, és nem akarom őket kellemetlen helyzetbe hozni miatta. Kegyelemről szó sincs, egyszerűen én jóval finomabb jellem vagyok a legtöbbeknél, és nem is hiszem, hogy fel tudnék tenni valóban kínosan zavarba ejtő kérdést, azt csak nem fogom megkérdezni, hogy mekkora a himbilimbije, hiszen abszolút nem érdekel rá a válasz, nyilvánvalóan olyat nem pedzegetünk, amit nem akarunk hallani. Diszkréten felröhögök a szavaira, mert holt biztos, hogy egyik Mardekáros sem nézett utána, hogy hahó, az én családom igencsak régi, és igencsak aranyból van a vérünk, hovatovább van Mardekáros húgom, sőt, édesapám is oda tartozott. Nyilván nagyon mocskos lehet a vérünk, ha nem utálták ki soha, sőt, Prefektus is volt. Mindenesetre ezt nem fogom elkezdeni magyarázni, higgyenek, amit akarnak, engem őszintén nem érdekel. Azzal kapcsolatban sem mondok semmit, hogy más házakban hogy megy, azt mindenki tudja, hisz ez forog közszájon, hogy minden szerencsétlen bekerülhet a Hugrabugba. - Meglehet, valóban csak később lesz problémásabb. Egyszerű mosoly szelídíti meg vonásaim, egy egyszerű játékon nincs értelme felhúznom magamat. Komolyan fölösleges azon agyalnom, hogy bármit is tegyek, mondjak, elkönyveltek kevert vérűnek. Legyen, én büszke vagyok a családomra, és ez soha nem is lesz másként. - Apa ezért biztosan szívná a fogát. Mármint, jönne a Hát így tanítottalak én meg sakkozni? kérdésével, én meg szégyellhetném magam, hogy ennyire elszúrtam. Nos, nem baj, maradjunk annyiban, hogy nem lenne olyan érdekes, ha nem vesztenék bábút én is. - Felelek. Őszintén, inkább válaszolnék a világ legarcpirítóbb kérdéseire, minthogy merni óhajtsak, sosem jött esetemben szóba a Griffendél, mint lehetőség. A kérdésére azonnal elkerekednek a szemeim, tény, hogy kínos témát feszeget, de különösképpen nem érzem magam az elsüllyedés határán, hisz ez mindenki életéhez hozzátartozik, s csak idő kérdése, hogy megtörténjen. Kész szerencse a kérdést figyelembe véve, hogy velem még nem esett meg, máskülönben el kellene regélnem a történetét, és akkor azért jóval nagyobb kínban érezném magam. - Sehogyan. Válaszolom végül könnyedén, ez számomra nem okoz gondot, mint ahogy láthatólag őt sem viselte meg az én kérdésem. Folytatódik hát a meccse, egy ideig csak kerülgetjük egymást, próbálunk célra törni, a nyert helyzet felé, nem nagyon hullnak el a bábúk, végül, ki tudja, talán a saját szüzességének elvesztése, vagy abbéli reménye körül forognak a gondolatai, mert hagy egy rést a védelmén, és könnyedén ügetek be a pacimmal a támadt lyukba, lecsapva legcsinosabb bábúját, a királynőt, még az sem érdekel, ha a következő lépésével egy paraszt lecsapja a lovamat, rá már egyébként is feni a fogát a futóm a sarokból. Azt hiszem, lassan beindul a láncreakció. Most meri óhajt, hát legyen. - Kérek két percet. Kuncogok vidáman, nem sejtheti, de pont ő adott ötletet az elképzelésemhez, és egy szobával kintebb láttam egy nagy ruhásszekrényt, szerintem lelek benne érdekes kincseket. Nos, amikor kinyitom, kitör belőlem a röhögés, kikapok egy göncöt, és a hátam mögött tartva sietek vissza. - Vedd át, és viseld egészen addig, míg vissza nem megyünk párt cserélni. Szeretném, ha jól megnézhetnének benne a többiek. Azzal elő is kapom a hátam mögül a "gyönyörűséget", s övé a pálya, öltözködhet, én ezer örömmel megvárom. Még el is fordulok gyorsan, lévén nem érdekel kifejezetten, hogy mi van a ruhája alatt. Ha közben lépett, és lecsapta egy bábumat, hát egyből mondhatja is az én feladatomat, ha bevárt, akkor ez még a jövő zenéje.
Bólogatok, az a helyiség, amiben vagyunk, önmagában is épp elég elképesztő, de hogy bármivé átváltozzon, amire az embernek csak szüksége lehet, hát ez egészen rendkívüli. Biztos vagyok benne, hogy nagy hasznát veszem még majd a jövőben. Kíváncsi lennék, ki mutatta meg neki először, mert állítólag volt már itt többször is, noha nem tudott róla, bár nem igazán értem, hogy lehetséges ez. Hány titka lehet még az iskolának, amiről én nem tudok, pedig ahogy elnézem, csak a megfelelő emberek ismeretének kérdése. Bár ha olyan majmokat kell hozzá ismerni, mint az a Warrington, aki ezt az egész nyálas valamit megszervezte, hát akkor már teljesen érthetőek a hiányosságaim. - De mi van, ha többen mennek be egyszerre? És hol vannak most a többiek? És mi történik, ha másmilyen helyiségre van szükségük? - merengek inkább magamban, bár a végén felpillantok a lányra, aki nyilvánvalóan minden választ tudhat a kérdéseimre. - Nem érem fel ésszel. - csóválom a fejem mosolyogva, és tovább járatom a szemem a szobában, ahová kettőnket betereltek. Vajon mi lesz, ha ez után a pár óra után összefutunk majd a folyosón, vigyorogva köszönünk egymásnak, vagy csak kínosan félrepillantunk? Részemről elég kínos lenne, ha egy sávérűvel kellene pacsiznom az iskolában, ahányszor csak meglátom, másrészről mekkora tapló lennék, ha rám köszönne, én pedig figyelmen kívül hagynám. Pedig egészen csinos lány, és a jelek szerint még csak nem is olyan ostoba, mint a legtöbb Hugrás, máskülönben, feltételezem, nem kedvelné a sakkot. Engem valóban meglepett ezzel a hobbival lány létére, de a kérdésére inkább csak diplomatikusan vállat vonok, és elvigyorodom a megjegyzésén. - Hat húgod van? Jóságos ég. - nekem az az egy félhúg is bőven sok volt (bár nem hajlandó sakkozni), de hogy hat húga legyen valakinek, hát ez teljességgel embertelen. A szüleit sem irigylem, hét gyerek, és egy fiú sem jön össze, ritka nagy pech. Sejtettem, hogy lesz némi ellenvetése a büntetéssel kapcsolatban, de hogy egyáltalán ne akarjon egérutat, bármi is legyen a kérdés, nos ezzel határozottan meglepett. És nem is örülök neki túlzottan, ugyanis neki talán nincs titkolnivalója, nekem azonban annál több, és akadnak olyan témák is, amikről egyszerűen nem akarok beszélni. Vagy egyáltalán rágondolni. Nemem mintha nem az én ötletem lett volna az egész, most már nincs visszaút, szóval csak vigyorogva rábólintok Evangeline javaslatára, és magamban átkozom a hülye fejem. Átengedem neki a kezdést, halkan nevetek, ahogy pukedlizik, és leülünk az asztalhoz egymással szemben. Az jár a fejemben, mi minden kérdezhetnék tőle, avagy miféle feladatot adhatnék neki első körben, ha sikerül lecsapnom egy bábuját, és ebből a merengésből csak az zökkent ki, mikor egy sötét gyalog darabokban végzi az összetűzést Evangeline egyik huszárjával. Homlokráncolva pillantok fel a lányra, és sóhajtva, némi jól leplezett szorongással választok felelést. Ez kellemes hidegzuhanyként hatott, ezentúl egész biztosan óvatosabb leszek. A kérdésére a szemöldököm az egekig ugrik, bevallom, remek kérdést eszelt ki, így elsőre, de messze nem olyan vészes, mint ahogy gondoltam. Sőt, egészen úgy érzem, mintha megkegyelmezett volna nekem, pedig nem mintha rászorulnék, a "cuki fizimiskám" ellenére sem. Tőlem aztán ne várjon kegyelmet. - Nem tudom, hogy megy ez más házakban, de a Mardekárban tisztelettel vannak az ősi aranyvérű családok leszármazottjai iránt. - ez némileg egoistán hangzik persze, de hé, az ember legyen büszke arra, ami neki kijutott. Persze valószínűleg ő is tudja, hogy aranyvérű vagyok, de az ebből származó erőviszonyokat úgy tűnik, képtelen átlátni. Persze egészen más a helyzet, ha teszem azt, más házakra is kivetítjük a dolgot, Nine például még véletlenül sem fogja vissza magát ha rólam van szó. Persze az ember félhúga minden pillanatot meg kell ragadjon, hogy a bátyja idegeire menjen. - Meg egyébként is inkább akkor lesz kínos a dolog, ha az elkövetkező pár évben sem leszek ennél férfiasabb. - vigyorgok rá a lányra, hogy oldjam némileg a feszültséget. Úgy fest, őt is épp eléggé lefoglalta a kérdezés problémája, no meg az, hogy végre védtelenül hagytam egy gyalogot, ami valójában sajnos csak látszólag volt védtelen. Ennek hála elég szépen kilépett a komfortzónájából, ugyanis szabad utat hagyott, hogy vérét vehessem a huszárjának, ha már ilyen kegyetlenül nekitámadt a gyalogomnak. Élvezettel a hangomban utasítom a futómat, hogy megannyi bábum mögül előrelépve jól elagyabugyálja az említett fehér bábut, majd gonoszan vigyorogva pillantok fel Evangeline-re. - Úgy fest, most te jössz. Felelni szeretnél, vagy inkább mernél? - kérdezem tőle, azonban még nem gondoltam ki semmi értelmeset, így hirtelenjében az agyamban rekordsebességgel kezdenek forogni a kerekek. A lány a felelés mellet dönt, én pedig néhány pillanatnyi homlokráncolás után felteszem neki az egyetlen kérdést, ami az eszembe jutott: - Hogyan vesztetted el a szüzességedet? Hát igen, ezt egész biztosan nem mertem volna megkérdezni, ha több időm lett volna gondolkozni rajta, pedig meglehetősen praktikus. Azt is megtudom, hogy egyáltalán még szűz-e, ha pedig nem, akkor van mit mesélnie. Persze én is kellőképpen zavarban vagyok, amiért ilyen éretlen kérdést tettem fel neki, de hé, éppen erről szól ez a játék, nemdebár? Hát most rajta a sor, hogy zavarban legyen.
- Bizony, elég menő hely szerintem, és nagyon sok mindenre jó. Sokáig én sem tudtam róla, és ki tudja, hányszor voltam itt úgy, hogy még csak meg sem fordult a fejemben, hogy nem az, aminek látszik. - Voltam már itt, ezért tudok róla egy kicsivel többet, bár csak egyszer úgy, hogy tudtam is róla, hogy itt vagyok. Bólintottam mosolyogva, ezek a mágikus dolgok nekünk azért megszokottak voltak már, de még így is akadtak bőven olyan területei, amit diákként nem érhettünk fel ép ésszel. Értékelem én, hogy legalább kérdez, és így legalább nem érzem azt, hogy egy idióta sárvérűnek képzel, és ezért csuklóból lenéz. - Meglepő, hogy egy lány szeret és tud varázslósakkozni? Hat húgomon gyakoroltam, veszélyes vagyok. Kuncogom el magam, tudom én, hogy az is felmerülhet, hogy honnan az istenből ismerem, ha sárvérű vagyok, de a suliban is bőven lett volna időm megtanulni akkor is, ha így lenne. Azonban már egész kicsi koromban megtanítottak rá a szüleim, aztán meg tényleg nagyon sok lehetőségem volt űzni eme sportot. - Így van. Az tuti, hogy bőven van itt felfedeznivaló, szóval semmi kétségem afelől, hogy unatkozni kicsit nehéz lenne, bár akadhatnak olyan párosítások, amik egyáltalán nem működnek, az még nem eldöntött, hogy a mi esetünkben miről van szó. Az nem zavar különösképpen, hogy egy Mardekárossal sorsolódtam össze, köztük is vannak jó arcok, mint ahogy én sem vagyok egy elviselhetetlen egyén, csak hát a közszájon forgó dolgok kicsit megnehezítik olykor az életemet. - Ezt a büntit maximum akkor vagyok hajlandó vállalni, ha ruhát cserélünk. Válaszolunk, és kész, részemről vállalom, bármit kérdezel, felelek rá. Engem sem kell azért félteni, az tuti, és az is lehet, hogy ez a maga nemében még elég jó kis poén is lenne, amúgy tutira nem állnék fejen, hogy bugyit villantsak, ez nem is egy szűkebb ruha, hogy szépen a combomra tapadjon, szóval kicsit megszívnám. Mindenesetre poénként kezelem a dolgot, mint ahogy vélhetően annak is szánta. Azt hiszem, én magam nem fogok olyan kínos kérdést feltenni, a meréssel már más a helyzet, de a móka kedvéért talán nem lenne túlzottan ellenemre, hogy ügyködjek valamit. - Hát legyen. Pukedlizek, egyelőre egészen jó hangulatom van, meglátjuk, mennyire fog jól elsülni a játék, és mennyire lesz éppenséggel kínos, engem elég könnyű zavarba hozni, szóval kétségkívül sikerülni fog neki. Egészen addig gond nélkül halad a játék, míg le nem csapja az egyik fehér a sötétet, akkor elmosolyodok, és a felelsz vagy mersz feltevése után kérdezek is. Bemelegítés sem árt, tutira én sem lennék rögtön bevállalós. - Nem cikiztek sosem a háztársaid a fizimiskáddal? Úgy értem, olyan kis… hogy is mondjam, cukinak látszol, biztos nem volt mindig zökkenőmentes az életed ilyen téren.
A jelek szerint nagyon nem csípi a stílusom, mert meglehetősen feszélyezett tőmondatokban válaszolgat. Ez nem jó hír, azt jelenti, hogy kénytelen leszek jobban megerőltetni magam, ha jóban akarunk lenni, és pár órát még el kell töltenünk itt együtt. Erősen latolgatom magamban, hogy nem lenne-e okosabb hagyni az egészet, éppen ahogy ő is mondta, remekül el tudnánk mi foglalni magunkat szeparálódva is. Illetve én el tudnám, az ő nevében nem nyilatkozhatok. Mindezek ellenére győz a jobbik énem, és ennek megfelelően igyekszem lelkesnek, vagy legalábbis érdeklődőnek tűnni. - Ha én ezt tudtam volna… - sóhajtok fel arra a sok szituációra gondolva, amiben hasznát láthattam volna ennek a szobának, most, hogy elmagyarázta, hogy is működik a hely. - Te is most jársz itt először, vagy már korábban felfedezted? - mutatok némi fejlődést, ebből akár még egy rendes társalgás is kialakulhat. Csak így tovább Arthur, fog ez menni. Csak pár óra. Kíváncsi lennék, mit csinál most Lily, nagyon remélem, hogy rémesen érzi magát, és alig várja, hogy visszatérhessen hozzám. Hát igen, én is tudom, amennyit láttam a párosításukból Malfoyyal, ez a lehetőség nem tűnik túlzottan valószínűnek. Az elektromos vackokon igen hamar átsiklunk, a sakk, és a könyvek terén viszont tapasztalok némi fennakadást a részéről. Őszintén meglep a ténnyel, hogy lány létére kedveli a varázslósakkot, szóval némi elismerés is vegyül az arckifejezésembe, miközben felvont szemöldökkel pillantok rá. Még a játékötletembe is beleszövi a sakkot, nem győzök csodálkozni, de nincs ellenemre a szabályok bővítése, bár ilyen szituációban meglehetősen kínos volna veszíteni. Én meg, lássuk be, nem a sakktehetségemről vagyok híres, másról sem, de ez részletkérdés. Viszont értékelem, hogy ő is próbálkozik, és együtt szülünk meg valami értelmes elfoglaltságot, meg aztán nem is akármilyen ötleteket dob be. A jelek szerint ő sem egy félénk típus, és határozottan elősegíti az ehhez hasonló helyzeteket, ha mindkét fél elég bevállalós, hogy benne legyen valami őrültségben. A végén még tényleg jóban leszünk. - Hogy felelünk, vagy merünk? Hát, legalább kihasználjuk ennek a helynek az előnyeit. - mutatok körbe egy kissé értelmetlenül, de ez a rengeteg szoba számtalan remek lehetőséget nyújt számunkra. - Jól hangzik, akarunk még szabályokat? Vagy büntetést? - sose lehet tudni, miféle kérdésekkel traktálják az embert egy ilyen játék során, és néha éppen a legártalmatlanabb kérdések tapintanak a legérzékenyebb pontra. - Mondjuk, ha valaki nem akar válaszolni, fejen kell állnia tíz másodpercig. - javaslom vigyorogva, és természetesen mindennemű komolyság nélkül, feltűnt ugyanis, hogy szoknyában van. Én jól szórakoznék, de azt hiszem, le fogja szavazni az ötletemet. Segítek neki felállítani a bábukat, majd előzékenyen intek a tőlem balra eső hely felé, ami előtt tizenhat fehér katona sorakozik hadrendben. - Hölgyeké az elsőbbség.
- Így van. Nem volt túl nehéz, ami azt illeti, de egyébként is sok Mardekárost ismerek látásból, azoknak még a nevét is hajlandó voltam megjegyezni, akik nem sárvérűztek le sosem. Nem is értem, miért zavar a dolog, mikor nem vagyok az, nem kellene foglalkoznom vele, ostoba vagyok, hogy egyáltalán meghallom. Olykor sajnos túlságosan is érzékenyen állok a világhoz. - Választás mindig van, ha úgy jobban tetszik, majd mindenkinek azt mondom, hogy jót dumáltunk, részemről nem erőszak. Jegyzem meg könnyedén, megsértődni nem fogok, ha valakinek nincs kedve a társaságomban időzni, egyszerűen ilyen az élet, nem kedvelhet minket mindenki. Ettől függetlenül egyelőre úgy tűnik, bemegyünk. - El van bájolva, általában az van benne, amire szüksége van a betérőnek. Olykor csak egy szimpla mosdó. Válaszolom meg a kérdését, hát, inkább nem gondolok vissza a múltkori előrandikra Ashtonnal, elég kínos volt a szexi fehérneművel meg a gumikkal, szóval elég csúnyán mellé is lehet fogni vele, de szerencsére most ilyesmiről szó sincs, vagyis, szemmel láthatólag nincs, de nem csodálkoznék, ha lenne ilyesmi szoba is, elvégre sosem lehet tudni. Én mondjuk attól is a föld alá süllyednék, még Ashton társaságában is, nemhogy egy ismeretlen sráccal. - Most szemmel láthatólag igencsak sok helyiség van benne, ilyennek még nem láttam, de a célnak kétségkívül megfelel. Kicsit fura ez a vakrandi téma, de én könnyen kijövök a legtöbbekkel, szóval nem érzem magam feszélyezve, remélhetőleg nem is fog félresiklani ez az egész, mert kellemetlen élményekkel azért nem gazdagodnék. Küllemre nem néznék ki belőle semmiféle hasonlót, de mégiscsak Mardekáros, s mint tudjuk, egyébként sem minden arany, ami fénylik. - Hát, én sem. Nem értem, miért mosolyog így, bár elég hamar leesik, hogy hol lehet a kutya elásva, de úgy döntök, hogy most azért sem fogok ezzel foglalkozni, egyszerűen nem vagyok rá hajlandó. - Ez most irónia volt, vagy sem? Nem tudom eldönteni... Nyilván nem, hiszen nem ismerem. - Én szeretem a varázslósakkor, a könyveket is, bár utóbbiak olvasása határozottan nem társas tevékenység. A kérdésére elgondolkodom, hát igazából nekem teljesen jó, de ha már így, akkor turbózzuk fel egy kicsit, nehogy azt higgye, hogy én valami halál unalmas perszóna vagyok. - Mi lenne, ha mondjuk felturbóznánk egy kicsit? Mondjuk… sakkozunk egyet, már ha egyáltalán szereted, és aki leüti a másik bábúját, feltehet akármilyen kérdést, ahogy mondtad, és esetleg megfelelném azzal is, hogy választhatunk, felelünk, vagy merünk inkább. Na? Vonom fel a szemöldököm, lehet, hogy mióta Ashtonnal együtt vagyunk, kicsit több bátorságot szedtem magamra, mint amennyi azelőtt volt, de ha már belementem ebbe a párcserés zöldségbe, hát őrüljünk meg egy kicsit, nemde? Ha igen a válasz, már megyek is, hogy felpakoljam a varázslósakkra a bábúkat, de azt már meghagyom neki, hogy térfelet válasszon.
Még mindig nem jutott el az agyamig, hogy hol is vagyok, és hogy kerültem egyáltalán ide. Ennél nyálasabb és szánalmasabb dolgot, mint egy Valentin-napi buli, hát keveset tudok elképzelni, bár ezek között volna a ma délutánt Madam Puddifoot kávézójában tölteni, úgyhogy csak nyugalom. Mindig lehet rosszabb. Az egész azzal a csokival kezdődött, ami már önmagában is kellőképpen megdöbbentett, ugyanis életem első olyan Valentin-napi csokija volt, amit nem dobtam ki a következő kukánál. Tudni kell rólam, hogy nem vagyok oda az édességekért, ezt egy remek kiskori traumám váltotta ki, és azt hiszem, ez már nem is fog változni a jövőben. Azonban ez a csoki Lilytől jött, akiről mindent állíthatunk, de a legkevésbé azt, hogy közömbös lenne a számomra, így hát nyilvánvaló volt, hogy ez évben elfogadom az ajándékot, bármennyire utálom is magát az ünnepet. Mert hát ki ne utálná, vagy mit lehet egyáltalán szeretni benne? Csupa rózsaszín, csupa csokoládé, és csupa nyáladzás, arról nem is beszélve, hogy lépten-nyomon smároló párokba botlik az ember, akkor is, ha egyszerűen csak közlekedni próbálna. A csoki viszont csak a hab a tortán, ugyanis önmagában még nem jelenté azt, hogy nekem meg kell jelennem egy ilyen eseményen. A levél már annál inkább. Volt ugyanis csatolmány is, amiben Lily roppant kedvesen és elegánsan meginvitál a bulira, amiért majd' másfél percig sikerült kitörően lelkesednem is. Aztán realizáltam hová is készülök. Egyszerűen hihetetlen, hogy mikre rá nem vesz ez a lány, ott volt a bálon a táncolás is, most meg ez… És még abban sem lehetek biztos, hogy egyáltalán vezet-e valahová ez az egész. Mármint én ezt hittem, nyilván, csoki, levél, Valentin-nap, ez így összességében úgy hangzik, mint egy felhívás keringőre. De hamar kiábrándultam ebből a hitemből, mert mikor az a szimpatikus griffendéles forma (ó, az irónia…) felkonferálta ezt a remek párcserés ötletet, Lily az elsők között volt, aki a kalaphoz lépett, hogy húzhasson. Nem is tudom mire számítottam, hogy zavarná a dolog, ahogy mondjuk engem, vagy hogy egyetlen szónál hosszabbra fog nyúlni az elbúcsúzásunk, ha már ez így alakult...? Néha nagyon szeretnék belelátni a fejébe. Draco Malfoy. Hát, ő legalább köztudottan megveti a griffendéleseket, van rá esélyem, hogy hozzá se fog szólni, bár Lily körülményei elég különlegesek. Aranyvérű, mardekáros ősei vannak, meg a bátyja is hozzánk jár, szóval annyira még sincs rossz helyzetben, ami jelenleg cseppet sem előnyös. Már persze a számomra. Naná, hogy beszélgetnek, ilyen az én szerencsém. Arthur. Az meg én vagyok. Csak a nevemre figyelek fel, ugyanis éppen eléggé lefoglal a szánalmas féltékenységi rohamom, így hát tanácstalanul fordulok a hang irányába, és próbálok rájönni, hogy ugyan kitől is származhat. Kiszúrok egy lányt, aki elég gyanúsan felém tart, és szerencsére megmenti a helyzetemet egy bemutatkozással, ugyanis fogalmam sincs, hogy ki ő. Fölöttem jár, ebben biztos vagyok, de még nem lehet egyetemista, szóval hat-hetedikesnek tippelem. Evangeline… Csinosnak csinos, a vezetéknevéről mondjuk fogalmam sincsen, viszont hallottam hírét, hogy sárvérű a csaj. De még mindig lehetne ennél rosszabb is, legalább nem griffendéles. Oké, tudom, Lily is griffendéles, de ő viszont aranyvérű, odáig még nem süllyedtem, hogy a kettőt egyszerre is el tudjam viselni. De ezt a pár órát még csak kihúzom valahogy egy sárvérű felemelő társaságában. - Helló, én meg Arthur, bár a jelek szerint ezt már sikerült kilogikáznod. - intek finoman a kezében lévő cetli felé, de a pillanat kedvéért még egy minőségi álmosolyt is varázsolok az arcomra, talán megúszhatjuk a dolgot nézeteltérések nélkül is. Ha valamiben, hát ebben van tapasztalatom, az őszinteség helyett ugyanis általában a színjátékot részesítem előnyben. Néha persze jól esik önmagamnak lennem, de erre ott vannak a megfelelő emberek, minden más esetben pedig a színészi vénám érvényesül. - Ha jól sejtem nincs más választásunk… - vonom meg a vállam, és belépek vele a szobába. - Csak én nem tudtam ennek a helynek a létezéséről…? Mi a jófene van ezzel a szobával? - hordozom a körbe a tekintetem a minden szempontból értelmetlenül tágas és modern helyiségben. Mindenhol ajtók, további szobák, számtalan újabb helyiség, mégis hol fér el mindez? És egyáltalán mi másra jó, mint hogy a diákok felhasználják bulizásra? Nem is értem. Szóval mi is elindulunk kettecskén, és egyelőre teljességgel céltalanul, valami tűrhető elfoglaltság után kutatva, azonban ötletem sincs olyan programra, ami mindkettőnknek megfelelne. Főképp, hogy fogalmam sincs, ő miben lenne benne. Valami szalon-féleségben lehetünk, bár inkább modern, mint otthonos, de van néhány fotel, asztal, meg amire az embernek még szüksége lehet, és rálátni innen a legtöbb szobára is. - Ejha. Szóval van itt mindenféle kütyü, de azokhoz nem nagyon értek… - Mosolygok rá bocsánatkérően. Nyilván nem, mivel én nem vagyok sárvérű. - Meg egy csomó könyv… Varázslósakk… Egyik izgalmasabb, mint a másik. - vigyorgok a lányra, noha a két utóbbival én nagyon is ki vagyok békülve, de tapasztalataim szerint a legtöbb lányt nem köti le túlzottan az ilyesmi. - Na jó, mi lenne ha csinálnánk egy ilyen kínos ismerkedős játékot? Valami kérdezz-felelek szintűt, minél kínosabb, annál jobb, és nincs olyan, hogy nem válaszolunk valamire. - dőlök neki egy fotel karfájának, ugyanis az én ötletem nem igényel körbenézést, vagy bárminemű helyváltoztatást. De egyébként nem ragaszkodom én feltétlenül az idióta ötleteimhez, ha neki van jobb, hát itt az ideje, hogy bedobja. - Mit szólsz?
Tudom, hogy ez az egész kezdetben nem arról szól, hogy együtt andalgunk, de azért én kicsíptem magam, egy csini kék ruciba bújtam, ami alig ért combjaim közepéig, és talán a dekoltázsa is merészebb volt a kelleténél. Azért azt remélem sejtette, hogy neki akartam tetszeni, nem másnak, hisz ilyen téren engem egyáltalán nem érdekelt senki egyéb hímnemű. Természetesen majd kiugrik a szívem a helyéről, mikor megcsókol, de mérhetetlenül boldognak érzem magam. Istenem, mennyire jó vele lenni, és gyakorlatilag bármit csinálni… - Mert jó móka lesz, na ne izélj már. Bököm oldalba Ashtont, bár nekem sem lesz kellemes egy másik lánnyal látni, de nem gondolom túl, velem randizgat, és abban is elég sok munka van, hogy idáig eljutottunk, szerintem nem menne olyan könnyen mással sem. Legalábbis remélem. Elég sokáig nem húzzák ki a nevét, végül egy háztársam nyúl bele a tutiba, ami persze szerintem az, nem tudom, hogy más mit gondol Ashtonról, de nekem tuti biztos álmaim férfija. Elengedem hát az én Griffendélesem kezét, de még nyomok egy gyors puszit az arcára, aztán már mehet is, igazság szerint figyeltem, hogy Abigail mennyire nehezen hagyta ott a partnerét, valószínűleg több van köztük, mint puszta haveri kapcsolat, így eszembe sem jut, hogy bármit akarna Ashtontól, meg ha akarna is, hát én pontosan tudom, milyen nehéz fába vágná a fejszéjét. - Nyugi, csak lazán, érezd jól magad! Kacsintok vidáman, persze nem ÚÚÚGY jól, de szerintem nem tenne olyat velem egyébként sem. Végül én is indulok, mivel elég szociális kis csodabogár vagyok, majdnem mindenkinek tudom a nevét, szóval nem hiszem, hogy túlzottan mellélőhetek. Húzok is a kalapból, bár addigra már igencsak szegényes a választék, de nem zavar, nekem teljesen mindegy, hogy ki lesz az, merem állítani, hogy szinte bárkivel megtalálom a közös hangot, legalábbis mindig nagyon igyekszem. - Arthur! Mosolyodom el, noha bárki neve landolt volna a kezemben, így tennék, elvégre ez a nap a szeretet jegyében kellene, hogy elteljen. Arhurról azon kívül, hogy Mardekáros, szép sálakat hord, és a fizimiskáját tekintve kifejezetten cukinak tűnik, nem sokat tudok. Valószínűleg nem a barátságosság mintaképe. Nekem volt már elég sok problémám a háztársaival, mert valamelyik ökör elkezdte terjeszteni, hogy sárvérű vagyok, és azóta mind készpénznek veszik, holott ez abszolúte nem igaz. Remélhetőleg most nem kell, hogy ez szóba kerüljön. Akárhogy is, én már sétálok is Arthur felé, nem kell integetnie, sikerült beazonosítanom. - Szia! Evangeline vagyok! Mutatkozom be, mert ki tudja, valószínűleg nem tudja a nevem, elvégre személyesen még nem találkoztunk. - Felfedezzük együtt ezt a hodályt? Hátha van valami izgis… Ha belemegy, akkor részemről indulhatunk is, remélem találunk valami mókás játékot, vagy hasonlót, bármit, ami nem kifejezetten szokványos, de az is tuti, hogy bárkire nyitunk rá, kénytelen leszek vihogni, mint a fakutya, mókás elképzelni, főleg azt, ha esetleg az ilyen random párosok találnak nagyon egymásra.
