2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- De hát... ezek neked is jók! Ehetsz sütit, nem éhezel és nem unatkozol, és még az ujjaidat is edzed, nem panaszkodhatsz. - próbálom én a dolgot egészen komolyan kifejteni, de végül naná, hogy elnevetem magam. Egyébként is ne mondja nekem, hogy nem jó neki, hogy én itt sütögetek neki. Legalább nem unatkozik a klubhelyiségben és még titkos információkat is megtudott rólam, szóval szerintem nem lehet oka panaszra. Az már más kérdés, hogy van olyan bátor, hogy még egy alkuba is belemegy itt velem, pedig ha én valamit elhatározok... bár azért lássuk be, hogy az ő alakját bűn lenne elrontani, de ha nagyon akarja, hát lehet, hogy a végén mégis csak képes leszek rá. - Szóval én vagyok a ördögi lángelme? Ezt szerinted komolyan bevenné rólam bárki is? Majd... viszek a bíráknak sütit és ártatlanul pislogok. Esélyed se lenne! - egy pillanatra megállok előtte, és igazi nagy kis kutya szemekkel pillantok fel rá. Hát na lássuk be, nem lehet rám haragudni, bár talán ezért van, hogy én se tudok igazán mélyen megorrolni senki sem, de akkor is. Rendes kis lány vagyok és ez konkrétan süt rólam, szóval akármilyen hitelesen is adja elő a kis szerepét, a bírák maximum összezavarodnának, de tuti, hogy nem jutnának végül döntésre, mert engem aztán tuti, hogy senki sem ítélne el. - Szóval napi két óra... már legalább ezt is tudom rólad. - mosolyodom el. Igazából simán el tudom képzelni róla, hogy igenis tesz a külsejéért, mert miért ne lehetne így? Nem az a típus, aki csak úgy random aggatja magára a ruhákat és csak úgy random cselekszi. Persze az ártatlan szőke tincsek, meg az a kis cica ábrázat... de mégis csak ki tudja, hogy mi rejlik e mögött, soha sem lehet tudni nem igaz? A kezemet viszont elfogadja, amit én diadalittas mosollyal nyugtázok. Szóval ki a király?! - Azt hiszem a manók örülni fognak ennek a kis egyeszségnek, mert úgyis mindig kapnak egy kicsit a szélekből. - no meg én is, ő pedig retteghet, hogy túletetem a végén, de majd meglátjuk, hogy ki lesz a kitartóbb. Én simán tudok sütni minden áldott nap, ő meg majd meglátja, hogy végülis mit kezd a helyzettel, hogyan oldja meg, vagy épp milyen módon dolgozza le azokat a bizonyos felesleges kilókat, mert azok aztán tuti, hogy lesznek innentől. Viszont rendesen sikerül zavarba hoznia, vagy inkább nekem magamat, amikor túlzó hangot sikerül hallatni a masszírozásának hála. Oké, azt hiszem tényleg nem tudom én az ilyesmit kezelni. Marha jól elvagyok a srácokkal egy kosármeccsen, vagy poénkodás közben, sőt pár éve még egy szimpla verekedés sem okozott gondot, de most, azt hiszem át kell gondolnom, hogy kihez hogyan viszonyulok. - Mint, ahogyan a legtöbb Mardekáros, nem igaz? - jaja, mint Leo, aki csak úgy gondol egyet és megcsókol, mert neki épp ahhoz van kedve. Pedig ha nem rontja el a reggelt... még jó is lehetett volna! De nem is tudom, hogy miért zavar ez engem ennyire, biztos hogy kellene? Inkább előpakolom a sütiket szépen, első körben csak óvatosan tálra teszem, hogy legyen lehetőségük hűlni, párat meg külön egy tányérra. - Hagyunk a manóknak is, a többit meg akár fel is vihetjük, aztán majd lehozom a tálat reggel. És... lehet a tiéd az első, ha már segítettél. - nyújtom felé szépen a tálat, én egyelőre még nem is veszek, majd fent, akkor legalább nem kell semmit sem egyensúlyozgatni egy kézzel, aztán... irány vissza a klubhelyiségbe természetesen.
//Szerintem zárhatunk, és nagyon köszönöm a játékot, egy élmény volt! ^^//
Örülök, hogy sikerült így felvidítanom és elkergetnem a szőke tincsekkel borított buksija fölül azokat a csúnya szürke fellegeket. Nos igen, nincs jobb gyógyszer bármily' gondra, mint szerény személyem varázslatos és lenyűgöző társasága... kivéve mikor épp miattam zokog valaki, bár tuti azon is tudnék segíteni, csak épp nem érdekel. - Értem én, süssek sütit, masszírozzalak, fessem a körmöd... még jó, hogy nem akarsz kihasználni, el sem tudom képzelni az milyen lenne. - Felelem, s bár olyan gonosz nem vagyok, hogy masszát kenjek a hajába - meg amúgy is, nem pazaroljuk a finomságot, - de azért egy nyelvnyújtás még kíséri, természetesen csöppet sem szarkasztikus mondandómat. Kis sunyi az ember észre sem veszi és Charlene már ki is képezte magának egy külön bejáratú inasnak. - Mikor a fent említett egyezség megköttetett, nem voltam tisztában a lehetséges kockázattal, mivel Charlene Carlos, eme összeesküvés mögött megbúvó ördögi lángelme nem tájékoztatott ezekről a részletekről. Sütik és egyéb finomságok emlegetésével elcsavarta a fejem és belevitt a rosszba. Ezen tényeket figyelembe véve, kérném a bírót, esküdtszéket, tanárikart és manókat, hogy ejtsék az ellenem felhozott összes vádat. - Feleltem roppant komolyan majd elvigyorodva folytattam. - Kíván valami hozzáfűzni Miss Carlos? - Nevettem el végül magam. Szerintem ezen most megdöbbenhetett így nagy hirtelenjében, de akkor is. Persze csak viccelődök, de ha úgy alakulna a helyzet, tényleg elég jól elő tudom ám adni, hogy én csak az áldozata vagyok egy cuki külsőt magára öltött sütiszörnynek. - Talán igen, dalán nem. - Felelem egy sejtelmes mosollyal. - Talán napi két órát töltök testedzéssel, hogy rendben tartsam magam... de az is lehet, hogy csak jó géneket örököltem és mázlim van.... vagy mindkettő. - Na jó az igazat megvallva szerintem mindkettő. Azért vannak gizda srácok, akik nem mondhatóak különösebben félistennek, vagy úgy simán szexinek sem, csak azért mert nincsenek elhízva. Ezért is becsülöm meg annyira amim van, és bár ha hangosan nem kérkedem túlzottan külső adottságaimmal, azért magamban nagyon is tudom mivel lettem megáldva, ahogy azt is tudom, hogyan használjam ezt fel bármi módon, ha az érdekeim úgy kívánnák. - Na jó lehet, ezt még meg fogom bánni... - Mondom, ahogy megrázom Charlene apró kacsóját. Túl magabiztosnak tűnt... a végén még sütivel fog kelteni és fektetni. Azt már tényleg nem bírnám lemozogni. Mindegy is biztos találok valahol valami zsírleszívó vagy alakformáló varázslatot. Ha másnem majd én feltalálom és akkor már az is meg van oldva miből fogok gazdagon éldegélni életem végéig. Mindenből ki lehet hozni valami hasznosat, csak kreatívnak kell lenni és jól kell hozzáállni. Idő közben, míg a süti sülni kezd Charlene ismét viccelődni kezd a masszázzsal és bár eleinte én is csak poénkodtam és tudtam, hogy ő sem mondta komolyan, mikor leült a székhez, mégis megtettem. Őszintén, ez legalább lekötött amíg arra vártunk, hogy a sütik elkészüljenek. Lássuk be így legalább lefoglaltam magam, neki meg remélhetőleg jól esett... jobb mint ülni és a sütőt bámulni. Attól csak egyre éhesebb és éhesebb leszel, mert látod a kaját, de még nem kaphatod meg így csak még jobban akarod. Ördögi kör ez én mondom. Hirtelen a konyha csöndjét egy halk sóhaj vagy talán inkább nyögés töri meg, melyet egy elégedett vigyorral nyugtázok. Örül a mesterember szíve, ha dicsérik a munkáját és ez az volt. Még ha utána rögtön fel is pattant a székből. Nem túl meglepő, szegénykém még egy csókot sem tudja pontosan, hogyan kellene kezelnie, valószínűleg eléggé zavarban lehet. - Az a lány önimádó, egoista, szereti mindneki felett érezni magát... - Akárcsak én. Pontosan tudom, hogy milyen Anne, elég csak azt mondanom én milyen vagyok. - ... szóval igen, tutira élvezné. - Jegyeztem meg végül kicsit elnevetve magam, miközben Charlene mellé lépdeltem és mélyet szippantottam a friss sütik édes illatából. - Te vagy a főnök.
Jó azért erre már tényleg nem tudom megállni, hogy ne nevessem el magamat. Már az is abszurd feltevésnek tűnik, hogy tanár legyek, még ha talán nem is lenne annyira rossz maga az ötlet, de attól még... Dumbledorral masszíroztatni és körmöt festetni, na az már tényleg nagyon lehetetlen helyzetnek tűnik, még ha sokan tudják, hogy az igazgató él hal a kötésmintákért, de akkor se tudom elképzelni őt, amint akárkinek is a körmét lakkozza. - Ez a kép már csak elképzelve is... rémes! Akkor már inkább festetem ki a körmömet veled. - és csak azért most bököm oldalba, mert amúgy se nagyon tudna ellene védekezni, ha egyszer tiszta tészta és ragacs a keze, legalábbis nagyon remélem, hogy nem támadna csak úgy simán vissza, mert lássuk be, az nagyon nem lenne szép tőle. Az én szőke hajamban a csokis tészta... már-már gyilkossági kísérlettel él fel. - Képes lennék hát! Ha bukunk Darius, akkor együtt bukunk, azt hittem, hogy ezzel már eleve tisztában voltál, akkor amikor úgy döntöttél, hogy velem lógsz ki este sütit sütni. - a vigyor nem tűnik el az arcomról, mert hát na jól érzem magam és egyébként meg jó eséllyel nem rántanám magammal. Nem vagyok egy hőslelkű Griffendéles, de azért alapvetően a jók táborát erősítem és nem esélyes, hogy bárkit is magammal húznék a pusztulásba, vagy akár a büntetőmunkába, annyira nem vagyok én galád teremtés, szerintem igazából nem is hiszi el rólam, akármennyire is próbálom bizonygatni a dolgot. - Szóval nálad kizárt, de nálam nem? Pedig téged nem látlak annyit mozogni. Vagy... titokban csinálod? - kíváncsian mérem végig. Azért tény és való, hogy nincs semmi gond a testalkatával, és ezt akkor lehet tartani, ha vagy nagyon jó géneket örököltél, vagy ha teszel azért, hogy így nézz ki, esetében pedig nem igazán tudom, hogy melyik az esélyesebb, de az egyik tutira. - Oké, legyen! - nyújtom felé a kezemet, na persze csak akkor, ha már eltüntetett a kezéről minden tésztamaradékot. Szeretem én a kihívásokat és ha arról van szó, akkor simán felhizlalom, de komolyan, menni fog, ha nagyon akarom. Aztán majd hirtelen azt veszi észre, hogy tényleg lett egy kis pocakja, míg nekem természetesen nem, hiszen én tényleg baromi sokat szoktam mozogni, hogy ezt elkerüljem. Jó azért talán egy kicsit tényleg meglep, hogy mégis csak bevállalja ezt a masszírozást. Valahogy az utolsó pillanatig meg voltam győződve róla, hogy szimplán csak viccelődünk és ennek ellenére... Jó azért egy enyhe pír megjelenik az arcomon, amikor elkezdi, még jó, hogy ez nem látszik, mert a hátam mögött áll. Akkor pedig már a szám elé kapom a kezemet, amikor talán egy kicsit sikerül elengedni magamat és egy jól eső sóhaj... nyögés, nem is tudom, hogy minek nevezzem szökik ki a torkomon. - Oké, azt hiszem... tökéletes volt, köszi! - naná, hogy úgy pattanok fel, mint aki minimum valami rosszat csinált. Na ezért van, hogy a srácokkal elég csak kosarazni és minden más kerülendő. Nem jövök én ki ezekből a dolgokból soha sem jól az istennek sem. Inkább nézem meg a sütit és erősen reménykedem, hogy már szépen feljött. Nem is rossz, talán pár perc és kész is van. - Elég profi vagy ebben... az a lány is tuti értékelné, akit még nem csókoltál meg. - és amúgy hogy mit ne mondja... rohadt egy mázlista. Vagyis... nem... koncentráljunk a sütire! Várok inkább a sütő előtt, mindjárt kész lesz... legyen kész! És pittyen végre a sütő, én pedig szépen kesztyűvel szedem ki. Hagyományos módon, hiszen mugli családban nőttem fel. - Egy kicsit még érdemes várni. - mert hát forró, gondolom ez totál logikus.
Óhh, ha tudnád, milyen egyszerűen áldoznék fel magamért bárkit a bűntudat vagy a megbánás legcsekélyebb érzése nélkül biztos vagyok benne, hogy az az arcára kiülő szomorúság hamar mélyebb, valós tartalommal telne meg, de jobb ez így, amíg csak megjátssza. Az egészet inkább szó nélkül hagyva végül csak enyhén felnevetek, miközben fáradhatatlanul dolgozok a remélhetőleg nemsokára ehető sütiken. - Úhh, rögtön sütizés után indulhatnál is Dumledor-hoz, hogy vegyen fel tanárnak. - Feleltem izgatottan. Na ha ezt tényleg megtenné akkor lenne csak emlékezetes az egész este. - Aztán ahogy felvett, neki is megengedhetnéd, hogy megmasszírozzon, aztán a körmeidet is kifesthetné. - Van egy olyan érzésem, hogy ezt a végén mindketten élveznék. Nem akarok én pletykálni, de személy véleményem szerint iskolánk vezetője számára a nadrágok mögött lapuló pálcák varázsosabbak lennének, mint bármely Olivendernél kapható varázseszköz. Ohh, remek most elképzeltem, ahogy az egyik legnagyobb ismert varázsló és Charlene egymás körmét festik, miközben fiúkról dumcsiznak... egy apróbb kacaj felszakad mellkasomból ugyan, de az száz százalék, hogy ezt hangosan nem osztom meg a tortagyáros mesteremmel. Kitudja, a végén még meghallaná a Roxfort feje és rosszul jönnék ki a dologból. - Egyszeri eset és csak te láttál. Te pedig visszaeső haspók vagy, akit már jól ismer a konyhai brigád. Meg egyébként is képes lennél magaddal rántani? - Értem én, hogy fenyegetően próbált nézni, de ezzel a baba arccal, nagyjából úgy nézett ki az egész mintha egy négy éves próbálkozna ugyan ezzel. Se komolyan venni nem tudod, sem komoly mimikát nem tudsz fenntartani, és csak rosszul leplezett mosollyal bólogatsz, hátha elhiszi, hogy úgy összefélted magad, hogy megszólalni sem mersz. - Én megpocakosodni..? - Gondolkodom el. - Az kizárt. - vigyorodom el végül. Nem szeretem ha az emberek tudják mit, mikor és hogy csinálok, jobb nekem ha nem tudják mikor hol keressenek... vagy az én szempontból, hogy mikor hol zavarjanak meg. Épp ezért Charlene nem tudhatja, hogy napi szinten edzem magam, hogy formában maradjak. Az emberi testre úgy tekintek mint egy értékes kincsre, ami folyamatos törődést igényel, hogy alkalmasan szolgálhassa a szellemet. Ugyan mire mennék a mosolyommal és a behízelgő modorral, ha mellé nem egy ilyen test párosulna? Amíg szükségét érzem, mindent megteszek, hogy az elhízás a legmesszebb elkerüljön engem. - De ha elhalmozol sütikkel, hogy bebizonyítsd tévedek... elfogadom a kihívást. - Cicapofimosoly. Ebből még jól is kijöhetnék... többet kellene edzenem, de ha finom a sütije megéri. Idő közben a kezeim alatt elkészült nyers massza Charlenenek hála megindult egy kis szolizásra a sütőben, hogy szexin és finoman kerüljön végül elő. Szexi süti? Náhh miért is ne. - Ha már úgyis várni kell a sütire... - Rántom meg a vállam, majd odalépek a szék mögé melyen a szőkeség már helyet foglalt. Az aranyszín hajzuhatagot jobb kezemmel összefogom, majd jobb válla fölött átdobva eltakarítom az útból. Ezt követően mindkét tenyerem gyengéden a lány vállaira helyezem, hüvelykujjaimmal pedig apró körkörös mozdulatokat ejtve masszírozom végig lapockáitól haladva egészen gerincéig majd vissza. Az évek során masszírozni is megtanultam mert... hát sokszor volt hasznos maradjunk ennyiben. Mint kiderült a sütésnél sem jön rosszul a tudás és a tanárnő rokonszenvének elnyerésére is alkalmas készség, szóval, megérte.
Nem veszek azért én be mindent, azt sem feltétlenül, hogy olyan nagyon aggódott volna értem. Inkább csak kíváncsi volt és ennyi, de mindegy is, a muffin most a lényeg. Hamarosan már szállni fog az az isteni illata és onnantól a legnehezebb, mert nem tehetsz mást, mint hogy egyszerűen kivárod, amíg elkészül. Néha idegőrlő tud lenni, főleg ha éhes is vagy. - Szegény... valaki a nagyvilágban, hogy feláldoznád magadért... - rázom meg a fejem ügyesen megjátszott szomorúsággal. Az tuti, hogy viccel, nem az a típus, aki olyan hű de komoly lenne, de hát én sem. Ha így lenne, akkor most nem a konyhában sütnénk a muffint, miközben be se tehetnénk ide a lábunkat, szóval... úgy néz ki, hogy egyikünk se lesz a világ legkomolyabb emberének titulálva, bármennyire is szeretnénk, na de miért lenne az jó egyáltalán? - Héj! Most mondd, hogy lenne olyan, aki nem örülne neki, hogy akár a lábamat, akár a vállamat masszírozhatja, és utána még a sütött sütijét is megeheti! Ez lenne a legjobb óra, tuti! - nevetem el magam. Amúgy tényleg rendkívül jó alakítást sikerült összehoznia, szóval egy árva szavam sem lehet. Egyébként is sokkal szórakoztatóbb ketten sütögetni, mint mondjuk egyedül. Úgy se vészes, de még is csak érdekesebb, ha közben beszélgetünk, bár inkább poénkodásnak mondanám, az úgy megfelelőbb definíciónak tűnik. - Az a baj, hogy most te is itt vagy velem, szóval... ha bármikor beárulsz, tuti, hogy magammal rántalak! - rendkívül fenyegetően tudok ám nézni, ha akarok, vagy még sem? A fene tudja, próbálom én ezt gyakorolni, de az a baj, hogy az amúgy is rikító szőke hajamhoz, meg a baba arcomhoz nem igazán passzol a harag. Sosem voltam jó benne, a haragtartás sem megy valami profin, pedig már sokszor próbáltam rávenni magam, de ahhoz tényleg nagyon csúnya dolgot kell valakinek művelnie velem, hogy tényleg hosszú távon megorroljak rá. - Az apró nép sokat mozog, szóval sok sütit ehet, te viszont akármilyen magas is vagy, attól még megpocakosodhatsz majd egyszer, és akkor... kárörvendeni fogok, de nagyon! - mert így van nem? A srácok nagy része azért ha már házas, meg minden akkor pocakot ereszt, mert mondjuk van egy jól főző felesége és jobban elengedi magát. Apának is van már egy kicsi, bár nála a feleség kérdés nem zavar be, de én azért szoktam főzni rá, amikor otthon vagyok, no meg sütni, az hizlalja csak igazán. Közben a süti a sütőbe kerül, én pedig beszállok az elpakolásba, miután beállítottam tökéletesre a hőfokot. - Innentől húsz perc. Mikor kapom a masszázsomat? - huppanok le az egyik üres székre. Nem arról van szó, hogy elfáradtam, olyat én nem szoktam, de egy kis pihenő néha még nekem is jár.
Erre a kijelentésre egy szimpla félmosoly és vállrántás is elég válaszul. Tisztán látszik, hogy nem gondolja komolyan amit mond, vagy ha mégis nem haragszik. Nos egyébként sem tudnék őszintén vitába szállni ezzel a kijelentéséve, mert van benne igazság. Nem igazán a lelkivilága aggasztott, de mentségemre legyen szólva senkié nem érdekel túlzottan.. a sajátom sem. A sajátom különösképp nem, most hogy így belegondolok. Egy kicsit másképp élem meg a világot mint a többi ember, ennek már régóta tudomásában vagyok és mi-tagadás szerencsésnek érzem magam miatta. Nincs lelkifurdalás, vagy lelkiismeret ami visszafogjon, sem különösebben komoly érzelmek amik összekuszálják az elmém és irracionális döntésekre ösztökélnének. Mindig elérem amit akarom, és azt teszem amit akarok, mert nem engedem magamnak, hogy az átlag embereket leláncoló dolgok körém fonódjanak... legalábbis általában. - Életemben nem voltam még komolytalan... - Néztem rá tettetett, de direkt túlreagált sértődéssel hangomat megemelve. - .. szakadjon rá a plafon valami idegenre ha hazudok. - Nézek rá komolyan, de végül elnevetem magam. Ha az ilyen eskük után tényleg megtörténik az amire felesküdsz, akkor valakit épp most vágott agyon a mennyezet. Szívesen mondanám, hogy sajnálom, de hazudnék, mert... hát inkább ő mint én. Egy idegenért nem kár de engem mindketten ismerünk és szeretünk. - Önkéntes rabszolgaság. Lesz mit mesélni otthon a diákjaidnak. - Áhh csak attól felszakad egy halvány kacaj ha elképzelem ahogy otthon mesélnének a diákjai. - "Képzeld anyu, sütés főzésen az én sütim sikerült a legjobban ezért most a tanárnő vállát masszírozhattam a lábai helyett." - És az oszkárt kapja... én. Még életemben nem alakítottam ilyen jól izgatott diákot, talán meg kellene próbálkoznom a színészettel. - Értem, szóval van mivel sakkban tartani téged. Ezt jó tudni. - Nyújtom rá nyelvem, mikor hallok róla, hogy néha késő éjszaka toppan be a konyhába egy kis éjféli nassolásra. Könnyen hiheti, hogy viccelek, de valójában tényleg felhasználnám ellene, ha szükségem lenne valamire. Na látod ezért jó dolog barátkozni az emberekkel... kérdés nélkül árulják el neked sokszor a gyenge-pontokat, amikkel megfoghatod őket és még csak észre sem veszik. - Én magas vagyok, nálam nem látszik meg annyira. - Húzom ki magam büszkén a nyers tésztás megjegyzése után. - Csak az aprónépet fenyegeti a kikerekedés veszélye. - Gúnyolódom, de persze csak barátságosan, ahogy kezet mosok, majd megtörlöm egy ott talált rongyba. Eztán az asztalhoz lépek és elrakom amit tudok, hogy ne egyedül neki kelljen ezzel is foglalkozni, ha már a sütésben nem vagyok olyan nagy segítség.[/color][/b][/color][/b]
- Kíváncsi voltál, dehogy aggódtál. - rázom meg a fejem, de nem haragszom rá igazán, ez a mosolyomból is látszik, ami azóta se szűnt meg. Lehet rá egyáltalán haragudni? Nekem nem igazán megy. Az a baj, hogy soha sem voltam jó haragtartásban. Mondhatnám, hogy próbáltam már, de azt hiszem az alaptermészetem ilyen, egyszerűen nem tudom olyan nagyon megorrolni senkire sem, még ha akarok se megy. Pedig azért néha megtehetném, mert így meg túlságosan könnyen nézek el másoknak mindent. Ez se jó megoldás, mert könnyen ki lehet használni azt a fene jó természetemet. - Te szegény! - nevetem el magam. Hát szó se róla a virágos köténykés Piton nem hangzik épp a legjobb fantáziának. Nekem se jutott volna soha sem az eszembe, ha nem ő mondja ezt ki, de hát ő volt, szóval az ő hibája, ha a következő bájitaltanon netán el találom nevetni magam, pedig tudom, hogy abból lenne csak igazán nagy baj. Piton nem az a tanár, aki értékeli a vidámságot az óráink. Sőt nem sok mindent értékel. - Sose lesz ebből muffin, ha mindent ilyen komolytalanul kezelsz. - persze viccelek, a mosolyom se tűnik el, és még az oldalába is belecsípek. Nem tud védekezni, mivel a keze ott dolgozgat épp a masszánkban, szóval ilyenkor kell támadni igaz? Egyébként is mindenki hajlamos ellenem az erő- és magasságfölényét kihasználni, szóval ha épp én vagyok nyerő helyzetben, akkor azt nem szabad kihagyni. - Hát azokat, akik önként ajánlkoznak, hát naná! - nevetem el magam. Amúgy is tényleg ő volt, aki felajánlotta a masszírozást, akkor miért ne fogadnám el? Egyébként is az enyém az agymunka, és én hoztam ide mindent, és még muffint is kap a munkájáért, szóval miért ne érdemelném meg? - Van ám, amikor az éjszaka közepén jut eszembe, de erről egy szót se senkinek, mert a tanárok nem díjaznák. - mosolyodom el. Amúgy se hiszem, hogy értékelné, ha az éjszaka közepén kelteném fel. Azt még Abi se szokta annyira élvezni, na nem mintha lenne beleszólása. Ha egyszer már felkeltettem, akkor általában kénytelen velem tartani és ennyi. - Na látod ezt árt a vonalaknak, a nyers tészta. - nevetem el magam újra, ahogy nyalakszik, mint valami kiscica, aki hetek óta nem kapott tejet és most össze-vissza maszatolta magát vele. Mindenesetre tőlem nyugodtan nyalogathatja a kezét, én addig szépen a tésztát a formába folyatom, aztán visszatolom elé a tálat és be is vágom az egészet a sütőbe. Végül szépen felpattanok a konyhapultra, amíg ő takarítja a tálat. - Könnyen a rabja leszel ám, vigyázz. - teszem még hozzá egy mosollyal.
- Naa azt csak azért csináltam, mert aggódtam érted... azt a deszkát meg már visszakaptad. - Feleltem hasonlóan komoly hangnemben, majd övéivel együtt húzódtak én ajkaim is mosolyra. Annyira mondjuk nem is aggódtam, inkább csak érdekelt, mi lett vele, jobban kedvelem mikor mosolyog ezért akarom, hogy vidám legyen. Talán önző vagyok, de számít ez, míg neki is kedvez? Költői kérdés, nem igazán érdekel a válasz. A Piton professzorról megalkotott mentális kép, amit felfestettem gondolatai vásznára viszont úgy tűnik betalált. Ennek a lánynak megvan az a fura képessége, amit az emberek nagyrészt elveszít úton a felnőtt, sőt már a tini évei felé. Pont mint mikor egy kisbaba nevet fel, egyszerűen nem bírják ki a körülötte állók, hogy ne legyenek boldogok attól, hogy így látják az apróságot. Ezért szeretem Charlenet barátként a közelben tartani és ezért bosszant ha nem boldog... hogy vidítson fel ha szomorú? Közben kénytelen vagyok ismét végigmérni, míg az "apróság" szó visszhangzik fejemben az előző gondolatomból. Talán ennek az adottságnak a mérethez lenne köze? Áhh csak még jobban nevetek, ahogy a pöttöm lány erejének lehetséges forrásán rágódva meghallom amit Pitonról és a virágos köténykéről mond. - Ennyi, szerintem ma ezzel fogok rémálmodni. - Már most tudom, hogy álmomban nagyinak fogom hívni a professzort, aki etetni akar, mert ugye melyik nagyi ne tenné, csak borzasztó kajákkal. Ráadásul mindezt teszi virágos köténykében. - Még lejjebb. - Felelem fapofával kérdésére majd ismételten elnevetem magam. Fhu az ilyen viccekkel egyszer addig idegesítettem anyát, míg szobafogságba vágott. Az utolsó csepp az volt a pohárban mikor a "kivitted a szemetet?" kérdésre a válaszom az volt, hogy még kijjebb. Úgy a kétszázadik ilyen viccem lehetett aznap és csak az első húsz volt vicces.Megértem. - Velem minden csodálatos. - Felelem büszkén. - Értem, szóval minden diákot így ki akar használni Miss Carlos. - Mosolyogtam rá. Egyébként is fura lenne ha a diákok sorban állnának, hogy a tanárnőt kényeztessék. Tőlem még nem fura, mert barátságos vagyok és lássuk be rohadt cuki is, de azért van egy határ gondolom. - Köszönöm... talán többször is magaddal hozhatnál, ha betörsz ide, gyorsabban fejlődnék. - Válaszolom elmerülve a massza gyúrásában. - Hát, már elég folyós szóval akkor azt hiszem innen tiéd a pálya. - Húztam ki ezzel kezeimet a tálból, majd csak a kíváncsiság kedvéért végignyaltam az egyik kézfejemen. - Nyami... - csillantak fel szemeim. - Ugye a végén a tálat is kinyalhatom?
Igazából mondhatnám, hogy együtt érzek vele, de... hazudnék. Én is voltam kezdő szakács és voltak elég érdekes jelenteim a konyhában. Apu tudna mesélni. Nem gyújtottam még soha sem fel a házunkat, még csak majdnem sem, de azért volt már olyan, hogy lángra kapott a sütő, de szerencsére ott voltam és amúgy se terjedt volna ki a tűz jó eséllyel, no meg égettem már sziklaszilárdságúra is sütit, egyszer még húst is, de nekem remek apukám van, és még ezeket is képes volt megenni. Persze amikor még kisebb voltam és nem akart megbántani vele, később már én is rájöttem, hogy mi az, amit... hát nem túl szép dolog megetetni valakivel, amikor már én is tudtam, hogy a végén még rosszul lesz és azt azért nem szívesen néztem volna végig. - Nem akartad visszaadni a deszkámat és kihúztál belőlem fontos magánjellegű információkat, szóval... minden jogom meg van, hogy kihasználjalak. - egészen komolyan kezdem a mondandómat, de aztán szépen megjelenik a vigyor az arcomon, ami természetesen a szavaimhoz tartozik. Persze, hogy nem gondolom komolyan, de hát ő sem. Nem akarom én kihasználni, egyszerűen csak sütögetünk, ő is jól jön majd ki belőle, hiszen ehet muffint és arrl volt szó, hogy éhes, szóval ez neki is pont olyan jó, mint nekem. A kis felvázolt képre kénytelen vagyok elnevetni magam. Ez... komolyan rendkívüli módon totálisan irreális, de ezt mindketten tudjuk. - Már csak attól folyik a könnyem, ha megpróbálom elképzelni Pitont virágos kis kötényben. - jó, le kéne állni, mert a végén még tényleg belekenem a szemembe a kakaót, vagy ki tudja, hogy mit lesz itt. De Piton meg a sütögetés és a diákok sütivel kínálása és a puszi dobás. Ő maximum robbanó bájitalokat vágna a diákokhoz, de az nem pont a belőle áradó nagy arányú szeretethullám miatt. - Szóval... le mertél cukizni? - húzom ki magam immár sokadik alkalommal, mintha ez érne bármit is, pedig még mindig semmi hatása sincs, ahogy azt nagyon jól tudjuk mind ketten. Pici vagyok, már nem leszek úgy se más, mint pöttöm, meg cuki, meg hasonlók. Jó, nincs nekem olyan nagy gondom a cukisággal, de tudom ám harcias is lenni... harciasan cuki? Nem hangzik jól... az a baj, hogy nem sok híres kosarast ismerek, akit cukinak titulálnak, és ez nem valami jó kilátás. - Egész jó veled sütni. Te dolgozol és még én kapom a masszázst is. Ha minden tanítványom ilyen rendes lesz, akkor... a végén még elgondolkodom ezen a tanárság kérdésen. - mosolyodom el, de aztán csak szimplán a tekintetemmel visszaparancsolom a munkához. Gyúrja csak be nekünk azt a tésztát, hogy jól felhasználható legyen. Addig szépen előkerítem a muffinsütőformát is, és figyelem a ténykedését. Amikor már a margarin is kellően olvadt egész szépen kezd a masszánk összeállni. - Ha már kezded folyósnak érezni, akkor mehet is bele, de azt megcsinálom, amíg kimosakszol. - még persze közben kerül bele egy kevés cukor is. Jó, nem annyira kevés, de igyekszem nem túlzásba vinni. - Azért egész jól megy, ahhoz képes, hogy nem vagy valami gyakorlott. - egy jó tanár dicsér is időnként igaz? Én meg arról volt szó, hogy jó tanár lennék, akkor a dicséret se maradhat el.
A vigyorából kiderül, hogy jókat szórakozhat rajtam magában. Na igen egy tapasztaltabb konyhatündérnek valószínűleg mókás lehet nézni, ahogy egy újonc próbálgatja szárnyait és egy tojásfeltörésnél is gondjai adódnak. De azért örülök, hogy egy ilyen vidám mosoly virít az arcán, jobban áll neki, mint az a szomorkás ábrázat amivel akkor kerültem szembe, mikor nemrég rátaláltam. Ha más nem ezért megérte bemocskolni a mancsom. - Van egy olyan érzésem, csak azért hívtál magaddal, hogy kihasználj. - Feleltem vigyorogva megjegyzésére. De nem fogok nyafogni, egy kis tészta a kezemen, még nem a világ vége és legalább megtanulom hogy kell gyúrni. Meg amúgy is mókásan hangzik a dögönyözés. - Sosem tudhatod. Talán Piton professzor is úgy indult neki a pályának, hogy házi készítésű jutalom sütiket osztogatott a diákoknak, meg puszikat dobált, de az évek megkeményítették. - Próbáltam belé hitet önteni, miközben kicsit megnyaltam a szám szélét látva ahogy a fincsi kakaó is belekerül a tálba... nyami. - Na jó talán nem, de egy kedves tanárt gondolom jobban szeretnének, mint egy szigorút... ráadásul gondolj bele mennyi potya sütid lenne a sok kis ingyenmunkásból. - Amíg felvázoltam ezt a lássuk be nem is kis érvet a tanítás mellett köszönetképp kedvesen bólintok, hogy feltűri az ingem ujjait így azok tiszták maradhatnak. - Ráadásul cuki vagy... bírom a cuki tanárokat. - Vágtam itt egy tipikus cicapofit, míg elmerengve felidéztem pár tanárom emlékét akiket a nagyapa fogadott fel, hogy tanítsanak az ott töltött nyarak alatt. A hegedű és zongoratanárnőm, óh de hiányoznak azok a hosszú gyakorlással töltött órák. Nahde vissza a valóságba. Nekiugorva a tál tartalmának a nem túl bonyolult instrukciókkal a hátam mögött elkezdtem gyúrni a cuccot, ami egyszerre volt nagyon fura és nagyon menő. Nem s tudom éreztem e már olyat mint ez. A cucc tapintása kicsit ragacsos volt és nagyon puha, a kezemre pedig óhatatlanul is rátapadt a kakaó, liszt, tojás trió kombója. - Ha végeztem ezzel te is kaphatsz egy kis masszást. - Emeltem ki a tálból a kezem nevetve majd ragacsos ujjaimat kezdtem mozgatni a levegőben masszírozó mozdulatokat imitálva. Nemtudom mennyire lehettek visszataszítóak a ragacsos mancsaim, de hamar vissza is fordultam, hogy folytassam a kiszabott feladatot. Egész mókás ez a főzés. Nem annyira mint az embereket lelkileg szadizni, de egész jó kis hobbi lehet ebből a jövőben.
A jellemét tuti, hogy profin rejti el, de rosszalkodásban profi vagyok, azt nagyon könnyen kiszúrom, ha valakinek vaj van a füle mögött, vagy épp lisztes massza a háta mögött és esetében biztosra vettem, hogy az a nagyon határozott kiállás most nagyon is csel. Egyébként is erről volt szó, hogy nem valami profi a konyhában, és tudom én magamról, hogy az első tojásaimat konkrétan kivégeztem, amikor még kezdő voltam sütögetés terén. Amikor még nem tudod, hogy milyen erőhatást kell kifejteni... na az érdekes tud lenni, mikor a táj szélén nem hogy csak kissé megrepeszted, hanem úgy nagyjából szétkened az egészet, és ha nincs szerencséd akkor a túlzott erőhatástól még fel is borítod az egészet... Oh, csináltam én már igazán nagy rumlikat, tudom én, hogy megy ez. - Hát naná, hogy a tojás hibája volt. - vigyorodom el. Nem ő ütötte rosszul és nem ő volt, aki nem hagyta, hogy megmutassam, hogyan kéne igaz? A tojás volt a hibás, nem úgy tört, ahogy kellett volna... jellemző. Akkor csak szélesedik a vigyor az arcomon, amikor előkerül a keze a háta mögül, no meg a tojásos massza, amit sikerült összehoznia és ami már szépen elkezdett rászáradni a kezére. - Végül is megoldottad, és majd még gyakorolsz. De ezek után le se most, te leszel aki megdolgozza a tésztát és akkor nekem nem kell összekennem a kezem. Ez a... jutalmad a trükkös megoldásért. - hát nem? Akkor nekem nem kell beleturkálnom, na nem mintha egyébként nem szeretném a nyers tésztát... Na jó, lehet hogy a végén még tényleg oda kell figyelnem az alakomra. Már épp pakolom be a kakaót is a tálba, amikor jön a kérdés, amire kissé azért elcsodálkozom. Hát ilyesmi tényleg nem jutott még soha sem eszembe. - Nem is tudom... rémes tanár lennék. Nem tudok én rendet tartani, vagy fegyelmet. Én magam sem vagyok fegyelmezett, nem hogy másokat rávegyek, hogy azok legyenek. - rántom meg a vállamat egy apró mosollyal. Nem vagyok én tanárnak való, szerintem nem is leszek sosem. Egyébként is sportoló leszek, nem tanár, én abban vagyok igazán jó, meg a muffinokban, ez is igaz. - No akkor ezt szépen... - csak nem ellenkezik nagyon, ha hosszú ujjú van rajta, akkor azt én szépen feltűröm neki, mert ilyen kézzel már elég nehéz lenne. - A tiéd a terep, jöhet az összedolgozás, először csak így lazán kézzel, aztán addig szerezek egy fakanalat. - amúgy is ő a pasi, meg az erős, akkor az övé a fizikai része. Otthon van ugyan robotgép, de itt nincs ilyesmi és háztartási bűbájokban annyira nem vagyok profi még. Majd idővel az is menni fog. Mindenesetre, ha nekiesik, akkor adagolom én hozzá a kakaót, meg persze mehet hozzá a többi sorban, margarin és a társai, azt már én úgyis tudom.
Nos, úgy tűnik nem sikerült tökéletesen leplezni, hogy rejtegetek valamit. Nap mint nap rejtem el az egész iskola elől, hogy milyen vagyok valójában, játszom meg magam minden egyes embernek, de Charlene mégis kiszúrja, hogy elszúrtam valamit. Ezt az apróságot most már száz százalék, hogy tanári pályára szánta a Jóisten. Ha már itt tartunk, eszembe jutott, még pár új óra amit tarthatna. Mondjuk mugli sportok... vagy bevezetés a muglik világába. Tuti lennének érdeklődők... de várj most a saját gondolatim próbálom elterelni, hogy ne kelljen színt vallanom? Miért nem az ő figyelmét terelem el? Ember úgy tűnik az éhség elvette az eszem. - Nem, pont úgy törtem fel ahogy mutattad... - Kezdtem tiltakozni. Méghogy ripityára törni, nem vagyok én olyan erőszakos. - ...csak épp az én tojásom nem úgy tört el, mint ahogy a tiéd. De már megoldottam. - Vigyorogtam büszkén, ám ezzel nem válaszoltam meg a kérdést, hogy mit dugdosok a hátam mögött ami pedig nyilván neki is feltűnt. Annak ellenére milyen pöttöm, szinte ijesztő mikor megpróbál szigorúan nézni... meg cuki. Alig sikerül visszafogni a kisebb nevetést, ahogy kihúzza magát de még így sem éri el a magasságom, annak ellenére sem, hogy szinte oldalra dőlve támaszkodom a konyhapulton, ezzel valamelyes redukálva átlagos magasságomon. - Jóólvan na. - Adom be végül a derekam és kelletlenül bár de előhúzom kezemet a hátam mögül melyen a tojásos massza elkezdett megszáradni. Pfhujj. Ez naggyon fura érzés. Ezt állípatottam meg, mikor ujjaimat összemorzsolgatva, elkezdett leperegni róla a száraz trutyi. - De jelentem, nincs tojáshéj a tálban. - Úgyám. Sikerült feltörni a tojást, bele a tálba és tojáshéj sincs benne... csak a konyha másik felében, de az jelenleg nem fontos. A lényeg, hogy az éjszaka végére mesterszakács leszek, nem mellesleg a tojástörés bajnoka. - Mellesleg nem gondoltál még rá, hogy tanárnak állj? Szerintem nagyon menne neked. - Böktem, ki amin már egy ideje gondolkodtam és persze nem csak azért, hogy elvonjam a figyelmet az apró hibáról amit vétettem... persze, hogy nem. A beállás, a szogorú tekintet... amit még gyakorolnia kell, valamint a tudás mind megvan, már csak hasznosítania kell ezeket a képességeket, hogy szórakozva szerezze meg a napi betevőt... nem mellesleg több osztálynyi diák gyártaná neki nap mint nap a különböző édességeket, amilyet épp megkíván. Fhuu ez így nagyon királyul hangzik ezt lehet én is megpályázom.
Nem vagyok én egy kifejezetten agresszív lélek. Leot is csak azért juttattam ma reggel a földre, mert nem akarta visszaadni a deszkámat és nem is lett volna esélyem megszerezni a magasságkülönbség miatt, szóval nem volt választásom, de sejtettem, hogy gyakorlott eső és nem lesz komolyabb baja. Ez gyakori azoknál, akik annyit esnek, mint mondjuk mi, hiszen ő is nagy gördeszkás, érthető, ha megy ez neki, én pedig főként profi vagyok esésben. Persze ez még nem jelenti, hogy időnként nem zúzom le magam, vagy török el ezt-azt, de mióta kiderült, hogy boszi vagyok, az is kiderült, hogy ilyen esetben nem kell heteket tölteni azzal, hogy a csont összeforrjon. Nem mondom, hogy azóta bátrabban teszem magam tönkre, de... talán egy kicsit még bevállalósabb lettem. Apa persze ennek nem különösebben örül, de hát tudja jól, hogy eddig is maximum az lett volna nálam hatásos, ha lekötöz, azt pedig szerencsére nem tette meg, így marad a kockázatos élet. - Na tudd hol a határ! Ebből más is kap. - vigyorodom el. Tudom én, hogy szimplán csak húz, de akkor sem vagyok az a könnyen elhízós típus, meg nem szoktam azért minden nap húsz kiló csokit magamba nyomni, szóval nagyjából azért módjával művelek ilyesmit, de komolyan! Azért arra kíváncsi vagyok, mennyire megy neki a tojásos próbálkozás, de elő kell kerítenem a kakaót és mire visszatérek a tojás már a lisztben pihen. Hm... végül is nem olyan rossz, csak épp. - Mit rejtegetsz ott a hátad mögött? - nyújtogatom a nyakat, és eszem ágában sincs ezt csak úgy elhinni, vagy annyiban hagyni. Én aztán tudom, hogy mikor van valakinek vaj a füle mögött, hiszen én is kifejezetten a rosszcsontok táborát erősítem. Tudom milyen amikor azt a "Nem csináltam semmit!" arcot vágod, miközben mindenki tudja, hogy csináltál valamit. - Ripityára törted igaz? - próbálok egészen komolyan nézni rá, feddőn, ahogy egy igazi tanár tenné, de nehéz elrejteni a szám sarkában bujkáló mosolyt. A kakaót végül szépen leteszem az asztalra, aztán megállok előtte - utálatos dolog, hogy ha kihúzom magam, akkor is mindig a másik a magasabb - és határozottan pillantok rá. - Nos? - természetesen azt várom, hogy megmutassa a rejtegetett kezét, ha nem, hát akkor majd én húzom elő a háta mögül. Mondták már rám, hogy meglepően erős vagyok, úgyhogy ez sem olyan nagy lehetetlenség.
Megjegyzésére elegánsan hátrálok egy lépést, hogy nemes bizsum biztonságban tudjam. Hiába mosolyodik el utána, nem vagyok benne biztos, hogy csak viccelt, vagy egy diótörő pszichopata, aki azért csalogatja a konyhába az embereket, hogy a húsos pite finomabb legyen. Na jó ez valószínűleg nem így van, de nem árt vigyázni. - Világos. - Bólintok mosolyogva, miután bevezetett az emberi test rejtelmeibe. Mondom én, felvilágosító órák, a sulinak meg kéne fontolnia. Viszont most ideje visszatérni ittlétünk eredeti okára. Kaja. Ez a sütés dolog nagyon megy nekem. Nemcsak, hogy sikerült egyből megtalálnom a lisztet, de sikerült pont annyit kiönteni a tálba, hogy kettőhöz elég legyen. Igen, pont így terveztem, merthogy ketten vagyunk... persze. Viszont Miss haspók többet akart így megborítottam még egy kicsit a lisztes bödönt, ám mikor le akartam engedni tűnt fel, hogy nem megy. Hátra sandítva észrevettem, hogy az újdonsült sütés főzés tanárom rásegített a dologra, míg az összes liszt a tálba nem került. - Úgy tűnik lesz mit lemozogni. - Fordultam felé vidáman megvillantva fogsorom, majd figyeltem a tojástörő bemutatót. Ugyan mégis mennyire lehet nehéz feltörni egy tojást? - Köszi de szerintem menni fog. - Felelem magabiztosan miután végignézem, ő hogyan csinálja és már a kezemben tartottam a saját tojásom. Szóval fogjuk, meglendítjük, hozzáütjük a tál széléhez éééés... ez a tojás elromlott. Az övé teljesen máshogy tört el. Az enyém egyszerűen kettétört, az egyik fele a héjának a kezemben maradt a másik fele a tojással együtt a tálban landolt. Hitelen hátra fordultam és vártam a a vigyort az "előre tudtam" tekintettel, de szerencsémre a hölgyemény épp háttal állt nekem. Nem is kellett több gyorsan belemarkoltam a mostanra ragacsossá vált masszába és kikaptam a tojáshéjat majd áthajítottam a konyha túlsó felében. A kezemen viszont még mindig ott volt az a tojásos lisztes massza, amitől nem tűnt egyszerű műveletnek megszabadulni, Charlene pedig már fordult is felém. Piszkos kezem gyorsan hátam mögé rejtettem, másikkal pedig a konyhapultra támaszkodtam, hogy minél lazábbnak tűnjek. - Sikerült. - Feleltem vidáman azzal a tipikus vidám, ártatlan mosollyal amit egy kölyökkutyától láthat az ember, miután odapiszkított a szőnyegre de a cukisságával próbálja leplezni a dolgot. Én nem csináltam semmi rosszat.
Kicsit értetlenül pillantok rá, amikor közelebb lépdel és aztán még a hasamat is megbökdösi. Ha az a típus lennék, akkor a kérdése hatására gondolkodás nélkül húznám fel a pólómat, vagy ha olyan viszonyban lennénk, de mivel egyik sem áll fel csak kissé felszökik a szemöldököm és kihúzva magam karba fonom magam előtt a kacsóimat. - Szóval nem félsz, hogy a végén mégis alkalmazom rajtad azt a taktikát, amit nem rég meséltél? - de aztán persze megjelenik az arcomon egy széles mosoly. Nem vagyok én olyan verekedős típus. Na jó néha, de az is csak mókából és nem úgy igaziból akarok másnak rosszat, vagy akár fájdalmat okozni, nehogy azt higgye itt nekem. - Tudod ez úgy működik, hogy ha az ember sokat mozog, akkor bátran nassolhat, én pedig nagyon sokat szoktam mozogni. De kedves, hogy így aggódsz. - na hát akkor ha már ennyit tárgyalunk arról a süti evésről, akkor aztán tényleg épp itt az ideje, hogy végre hozzájussak a mai adag muffinomhoz. Egyébként se szoktam egyszerre olyan sokat enni, általában viszek fel a klubhelyiségbe, no meg a manóknak is kell adni, hogy cserébe engedjék, hogy használjam a konyhát. Igazából így mindenki jól jár, én is, meg azok, akik kapnak tőlem egy kis sütit. A megjegyzésére egy rövid nevetés azért kikívánkozott, miközben pakoltam tovább mindent, ami kell, aztán szépen megálltam mellette, hogy meddig jutott el az ügyködéssel. Úgy látom, hogy nem profi szakács, de legalább kis hezitálás után sikerült rájönni, hogy mi is az a liszt. Azt hiszem sínen vagyunk! Egyébként is kb. csak a porcukorral lehetett volna összekeverni, azzal is azért határozottan nehéz, csak ha valaki nagyon hozzáértetlen. - Ebből süthetünk talán két muffint, de az kevés lesz a konyhabérlésre, szóval lódítsd meg kicsit. - mosolyogva figyelem, ahogy még önt hozzá és ha kell, akkor egy kicsit megbillentem azt a zacskót, hogy lehetőség szerint tényleg nagyobb adag menjen bele. Igazából kár vele szöszölni, mehet bele az egész. Igaz, hogy nem így mondtam neki szó szerint, de majd rájön szép lassan, hogy hogyan működik a dolog, annyira nem bonyolult. Ha tudnám egyébként, hogy közben miken jár az esze, még az is lehet, hogy fejbe is kólintanám egy kicsit. Aztán a tojásokra siklik a tekintetem, mármint azokra, amik az asztalon vannak, és szépen magamhoz is veszek egyet. - Legalább tanulsz, megmutatom, hogy kell beletörni, maximum ha nem sikerül kiszedegetjük a héját, vagy is majd te kiszedegeted. - az elsőt megmutatom szépen neki, hogyan repesztjük meg és nem törjük ripityára azonnal, aztán a következőt már a kezébe nyomom, addig szétnézek az asztalon, hogy a már ide hozott kakaót is kinyissam, mert abból is mehet majd bele... jóóó sok! - Szóval még sosem sütöttél igaz? - nem tűnik kifejezetten gyakorlott konyhai ténykedőnek.
Mikor susog, le csittel vagy... hogy is mondják ezt? Mindegy szóval csak némán bólintok. Úgy tűnik igen, gyakran jár ide, azonban nem, nem lenne jó ha bárki rájönne. Legalábbis a reakciójából ez jön le. Ez mindenesetre megmagyarázza, hogy lehet ebben a pöttöm leányzóban mindig annyi energia, hogy szinte les sem lehet lőni, valamint néha fénysebesen változó gondolatmeneteit is elég nehéz lekövetni. Valószínűleg nem ritkán megdézsmálja a konyhán tárolt cukorkészletet és azzal pörgeti fel magát. De mint kiderül most csokira vágyik, reeeengeteg csokira. Ezen a ponton egyszerűen képtelen vagyok megállni, hogy hozzá lépve mutatóujjammal meg ne bökdössem kicsit a pocakját. - Nem félsz, hogy ott is kikerekedsz ahol nem szeretnél? - Kérdezem egy vidám mosollyal viccelődve. Nézek itt a hasára vizsgálva nem e kezdődött e már el ez a folyamat, azonban még lapos. Feljebb viszont már nem, azonban, hogy ez őt mennyire foglalkoztathatja nem tudom, de nem tűnik épp annak a típusnak aki a méreteivel lenne elfoglalva. Vagy a fiúkkal, mint kiderült. Vagy bármivel aminél nem áll fenn annak a veszélye, hogy eltöri valamijét.
Idő közben feladványokkal kezdett el bombázni. Hozzak egy adag lisztet... de mi számít egy adagnak... és mégis, hogy a fenébe kell feltörni egy tojást a héja nélkül? Hát azt kell széttörni nem? Vagy van valami más technika mint ahogy én szoktam csinálni? - Remek, takony süti. Tökéletesen passzolna a töklé mellé. - Felelem fintorogva mikor figyelmeztet, hogy próbáljak nem a lisztbe tüsszenteni ha egy mód van rá. Ebben a suliban néha így is olyan fura kajákat adnak, hogy egy ilyen süti a listán már meg sem lepne senkit, amíg van benne csoki és áfonya is. Nahde vissza a feladathoz. Liszt, liszt liszt, merre vagy? Áhhá, fehér, por a dobozra az van írva liszt. Tuti, hogy ez lesz az... wháhá, tudok sütni!! Elégedett vigyorral viszem a szerzeményt a tálhoz, majd beleöntök egy keveset. - Ennyi elég, vagy több kell? - Fordulok kíváncsian instruktorom felé. Ha a sportos dolog nem jönne össze, vagy időközben összetörné magát eljöhetne a Roxfortba sütni főzni tanítani a diákokat. Tuti többen jelentkeznének a nyalás- falás órára, mint a sötét varázslatok kivédésére. Főleg a srácok ha meglátják a tanárnénit, és azt hiszik a nyalás- falás valami szexuális felvilágosítás órát takar. Nos mindkettő hasznos lenne annyi szent. Talán el kellene gondolkodni az iskola vezetőségének, hogy kicsit modernebb tárgyakat is bevegyenek a mindennapokba, lévén a muglik világához képest ez szinte olyan mintha a középkorban lennénk. Várjunk csak, jelenlegi bűntársam éppenséggel egy mugli. Talán később rákérdezek, miket kellett tanulnia mielőtt idejött, a végén felhasználva az ötleteket, még a varázsvilág újítója is lehetek.
A hozzászólást Darius J. Harrington összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2014-10-27, 21:21-kor.
Sosem zavart, hogy ebbe a házba kerültem. Sokan vannak, akik azt mondják, hogy a Hugrabug a bénák háza, de én pl. nem vagyok ügyetlen. Jó, van amikor igen, de nem kifejezetten kétbalkezes. Viszont, ha az ember sok mindent csinál, akkor evidens, hogy sok minden történik vele, és abból lehet hogy van,ami esetleg negatív végkimenetellel záródik. - Szóval édesszájú vagy, ez akkor már biztos. - mosolyodom el, mire végre sikerült abbahagyni a nevetést, ami a sztorija egyes részeinél tört fel belőlem. Világ életemben elég erőteljes képzelőerőm volt, gondolom részben azért is, mert mugli születésű vagyok. Nekem ez az egész varázslóvilág dolog is olyasmi volt, amire főként csak nagyokat pislogtam, amikor kiderült, hogy boszorkány vagyok. Az első pillanatokban simán azt hittem, hogy az egész inkább csak valami tréfa, vagy kandi kamera, amivel a barátaim akarnak megtréfálni, de aztán kiderült, hogy nem, és örülök neki. Most már itt élhetek a saját kis fantáziavilágomban, hát mondja valaki, hogy ez nem remek dolog?! - Csss, ez titok! - pillantok rá és még a mutatóujjamat is a szám elé teszem egy pillanatra. Persze totál evidens, hogy elég gyakran járok ide. A manók már egész jól ismernek, én meg a konyhát. Persze vannak köztük morcosabb típusok, de a többség elfogadja azt, ha azért rendet rakok magam után, akkor nem orrolnak meg olyan vészesen, ha sütök-főzök kicsit. Nem olyan nagy dolog ez, és ritkán lesz belőle nagy káosz. Jó-jó, volt az az eset jó egy éve, de... szerencsére azóta nem ismétlődött meg. - Oh, hát el is várom, hogy segíts, akkor hamarabb meg leszünk és már én is éhes vagyok. Csokira vágyom... rengeteg csokira! - vigyorodom el, miután sikerült mindent előpakolni az asztalra, ami a terem nagyjából közepén áll. Ez az első lépés. Igaz, hogy sosem volt anyukám, aki sütni tanítson, de mivel ketten vagyunk apával, valahogy evidens volt, hogy főzni is megtanulok, hogy tudjak neki segíteni. Meg aztán a sütiket szeretem is és ez leköt annyira, hogy érdemes legyen foglalkoznom vele. - No akkor kérem ide bele azt az adag lisztet, aztán törhetsz bele három tojást, én meg teszem a többit. Tudsz tojást törni? Mármint a héja nélkül. - ez most esik le, hogy egyáltalán nem biztos, hogy menni fog neki a dolog, főleg ha még amúgy sose próbálta sosem. - Ja és ne tüsszents bele a lisztbe. Egy régi barátom megtette és... durva következményekkel jár. - mosolyodom el, bár ez most nem teljesen az igazi. Toby... na igen. Túlságosan jóban voltunk régen és a Roxfort óta ez totál megváltozott. Olyan rémes dolog, hogy valaki egykor az egyik legjobb barátod volt, aztán most meg direkt kerül a folyosókon, pedig én próbálkoztam, egy ideig nagyon aktívan próbálkoztam, de nem értem el vele semmit sem.
Tudtam én, hogy ez a történet igenis izgalmas, melyet mi sem bizonyít jobban, hogy mesélésem alatt Charlene különböző hangokkal jelzi, hogy érdekes amit a sztori. - Óó, de még mennyire. Nem egy kalandom van ami úgy indul, hogy édességet csenek. - Nevetem el magam, de a következő pillanatra egy hangos zaj szakít félbe melyre felkapom a a fejem, majd tenyeremmel finoman végigsimítom a hasam. Igen az a hang a gyomrom volt és ételt követel. Nem elég, hogy kihagytam a vacsorát, de az elmúlt percekben szinte másról sem beszéltem sütiken kívül ezt pedig úgy tűnik kis barátom már nem bírta szó nélkül hagyni. Remélem Charlene tényleg tudja, hogy szerezzen elemózsiát a konyháról... még sosem jártam itt azelőtt. A muglik világágban megtanultam, hogy inkább csak edd ha ízlik, de soha ne akard tudni, hogy készül az ételed, mert a végén örökre elmegy az étvágyad.
Ahogy beértünk a konyhába, minden aggodalmam megszűnt afelől, hogy éhen maradok, mert kedves kis kísérőm olyan otthonosan kezdte nyitogatni a szekrényeket és összeszedni a sütéshez szükséges kellékeket, mintha napi rendszerességgel ügyködne ezen a konyhán. - Nem mondanám. - Felelem kérdésére válaszul, míg ő körbetáncolja a helységet, közben minden szükségeset felkapkodva. - Gondolom felesleges is kérdeznem, de... gyakran lógsz be ide a konyhára egy kis éjszakai nassolásra? - Tettem fel a kérdést és széles vigyorra húzódott a szám, ahogy eszembe jutott, ha talán nem lenne ilyen kis sportmániás most egy jóval ducibb szőkeséget figyelhetnék ahogy szakácskodik. - Na jó, mondd mit csináljak, úgy hamarabb megleszünk. - Álltam vigyázzba előtte, mint harcra kész katona, aki hogy éhségét csillapítsa bármilyen akcióra hajlandó, hogy beszerezze az étel elkészítéséhez szükséges kellékeket és hozzávalókat. Közben viszont meglehetősen tartok attól, hogy a manók bármelyik pillanatban benyitnak és a kaja helyett ma is csak egy sztorit szerzek, ami arról szól, hogy a bélpoklosság miatt rosszul járok. Talán kicsit később megkérhetném Charlene-t hogy tanítson meg sütni főzni, néhány egyszerűbb dolgot, mert ez a képesség még mindig nem szerepel a repertoáromban, ártani viszont nem árthat. Na jó azt azért nem mondanám, hogy teljesen hasznavehetetlen vagyok a konyhában. Pirítóst és rántottát például remekül csinálok. Még akkor is ha a kenyér kicsit szenes lesz a rántotta pedig tükörtojásnak indult... Na jó sosem volt szükségem erre a képességre. Anya és mindkét nagyim mesterszakácsok -szerintem legalábbis - mikor meg apával utazgattunk mindig jó helyeken szálltunk meg ahol remek volt a kiszolgálás, a Roxfortban meg szó szerint elém terem az étel. Ez a varázslóvilág átka... vígan végigélheti egy fiatal varázsló az egész életét, de ahogy kirepül otthonról, rájön, hogy nem tud főzni és éhen hal a pálcáját rágcsálva.Na jó ennyire nem drasztikus a helyzet, de... taníts meg sütni.
- És tudod már, hogy mi lesz a kívánságod? Egy csók? - vigyorodom el. Bár, ha úgy járna vele, mint esetemben Leo, akkor biztosan nem ezt kívánná, bár persze ki tudja, hogy mennyire bátor típus. Nincs mondjuk közöm hozzá, az is lehet, hogy még ki se találta. Abban viszont lehet igazság, hogy az teszi a dolgokat bonyolulttá, ha Mardekárossal kezdesz. Lássuk be, hogy legtöbbjük nem kifejezetten könnyű eset, de legalább nem csak én vagyok ezzel így. Mindegy is, maradok én annál, hogy nem foglalkozom a pasikkal, akkor járok jobban. Leszek valami öreg nő majd macskákkal, de először persze minimum híres kosaras, vagy ilyesmi. Az álmok teljesítéséhez nincs szükség pasikra, önálló és erős nő vagyok... leszek... valami ilyesmi. - Azt sejtettem, hogy nem szeretnéd, és gondolom főleg nem, hogy te. - bököm oldalba, mielőtt még elspuriznék felfelé. Végül is az aranyos kifejezés nem annyira vészes, nincs komolyabb bajom vele, bár jó eséllyel ha megborzolta volna a hajamat, azt már talán zokon veszem. Azért még se vagyok öt éves... kisfiú. Hamar visszatérek, aztán onnantól már a sztorijára figyelek. Azért lássuk be még izgalmasnak is mondható, bár a stílus, ahogy mesél mindenképpen sokat dob rajta. Komolyan időnként még egy "hű", meg "ha" is kicsúszik a számon, van amikor egyszerre a kettő! A végén már széles vigyor játszik az arcomon, és bármennyire is szeretnék nem megy az, hogy komolyabban kezdjek el bólogatni. Talán egy pillanatra, ha már ilyen komolyszerűre vette a végét. - Hát akkor megküzdöttél azért a sütiért, csak nem jött be, de legalább később nyertél csatát? - mert hát ki tudja, volt valami sütivisszavágó, vagy ilyesmi, amikor végül nem a tócsa és a sár martaléka lett a szerzeménye. Egy biztos, ha most a manók nem szólnak közbe, akkor pótolni tudjuk a dolgot. Szóval belököm az ajtót, és szépen neki is állok előpakolni. - Sütöttél már muffint? - pillantok fel, miközben hozzáértő mozdulatokkal kezdem el kiüríteni a szekrényeket. Jó azért nem teljesen, de kell tál, meg a hozzávalók. Mázli, hogy volt már rá példa, hogy belógtam ide, hogy kicsit ügyködjek, szóval nagyjából tudom, hogy mi hol van.
Ha valaki nagy hegyet akar megmászni, ne törődjön a vakondtúrásokkal. Nagy célhoz nagy szív kell.
Darius J. Harrington
Reveal your secrets
Tárgy: Charlene & Darius 2014-10-21, 19:20
- Hát csókig nem igazán jutottunk. De kiakasztottam egy jóslattal és megnyertem egy fogadást szóval teljesítenie kell egy kívánságom. - Feleltem nevetve. Így belegondolva, elég furán indult az az ismeretség és az első találkozásunk azzal végződött, hogy felpofozott és elviharzott de... jé csak most tűnt fel, hogy Ami velem és azzal a Mardekáros lánnyal történt, majdnem pont olyan mint ami Charlenevel és a mardekáros padival. Már látom is a hibát, a mardekárosokkal van a gond. Ügy megoldva. Ahogy tovább halad a beszélgetés elgondolkodom, vajon milyen dolognak kellene ahhoz történnie, hogy Charlene úgy istenesen ágyékon térdeljen egy szerencsétlent. Mármint ha az, hogy elvették tőle a deszkáját, piszkálták, aztán gyakorlatilag letámadták és megcsókolták nem volt ehhez elég, felmerül a kérdés, vajon mi kell ehhez. Nem mintha olyan égető szükségét érezném, hogy kiderítsem, sőt ha lehet elkerülném ezt az élményt. - Örülnék, ha nem jutnál arra a pontra. - Szúrom közbe a megjegyzést. - Nem csak mert nem szeretném, hogy bárki úgy kiakasszon, de túl aranyos vagy ahhoz, hogy így kiakadj. - Mosolyodom el és már majdnem azon voltam, hogy megsimogassam a buksiját, de az talán már túl sok lenne neki. Kicsit fiúsabb lány mint a többiek, talán cukinak, aranyosnak, aprónak és hasonlóknak nevezni, csak közelebb sodor ahhoz az eseményhez, hogy térdkalácsa, beköszönjön alsóbb régióimra és egy életre szóló traumát okozzon.
Egy pillanatig értetlenül nézek, ahogy mutatóujját feltartva állít meg abban, hogy felsegítsem, majd közli, hogy indulás előtt, még biztonságos helyre teszi a csak most visszaszerzett gördeszkáját. Míg rá várok, egyszerűen leülök a kanapé szélére és lábamat lógatva figyelek mikor ér vissza, majd ahogy ez megtörténik, ismét értetlenül nézek rá, hogy mire vár. - Ja igen, a sztori. - Esik le egy rövid gondolkodási idő után. - Induljunk el, út közben elmesélem. - Intettem ezzel, hogy induljon meg előlem, majd ahogy kiértünk a klubházból, belekezdtem. - Szóval, anya isteni sütit készített, viszont volt ez a hülye szabálya, hogy addig nem ehetek belőle, amíg meg nem ebédeltünk rendesen... addig meg még két óra volt. - Mondom az utolsó szavakat úgy, mintha valami szörnyű kínt kellett volna elviselnem. Belegondolva az is volt, mert nem könnyű úgy nyugodtan játszani, miközben korog a gyomrod és az egész házat édes süti illat lengi körbe. - Végül úgy döntöttem bevetem szuper varázsninja képességeimet és akcióm sikerét a 3-4 hirtelen felkapott süti jelezte. De mivel nem akartam, hogy az anya kódnevet viselő őrszem megtaláljon, ahogy észreveszi az élelem készlet hiányát, jobbnak láttam kivinni azt magammal a kertbe. - Merültem bele teljesen a mesélésbe, mintha csak egy veterán mesélne egy izgalmas bevetéséről. - Itt lettek a dolgok csak még viszontagságosabbak. - Hagytam itt egy rövid hatásszünetet. - Az előző napi vihar alatt megrongálódott kerítés nem volt ellenfél a szomszéd kutyának, aki persze szinte abban a pillanatban szagot fogott, hogy kiértem a kertbe. Annak érdekében, hogy elkerüljem a harcot, jobbnak láttam fedezéket keresni, így a kertünkben álló fához rohantam és felmásztam rá, majd az egyik ágon ücsörögve néztem le a kutyára kárörvendően. Már épp neki kezdtem volna a falatozásnak, mikor egy újabb, eddig általam észrevétlen ellenfél lesből támadott. A macskánk az egyik felettem lévő ágról egy harci nyávogást hallatva vetette rám magát és taszított le ezzel menedékemből, egyenesen az alattam lévő tócsába. - tartottam itt egy újabb rövid szünetet, hogy a hallgatóság is átérezze a kínt. - Mondanom sem kell, a megszerzett ellátmány odalett, a ruhám koszos, anya pedig egy hétig szobafogságba küldött és vacsi után sem kaptam sütit... de ezzel csak egy csatát nyertek. - Jelentettem ki megvillantva harci szellemem és eddigre el is értük a konyhát.
