2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az iskola bejárata előtt közvetlenül található udvari rész padokkal, boltívekkel. Itt szoktak pl. gyülekezni a kisdiákok a Roxmortsi kirándulások előtt.
Esetemben egyáltalán nem szokatlan dolog, a kastélyban imitt-amott könyvekkel, kviddics felszereléssel, vagy netán fura kinézetű mágikus tárgyakkal látnak kódorogni, vagy csak egy padon ülve belefeledkezve valamibe. Úgy is mondhatnánk elég gyakran előfordul az ilyesmi. Főként, hogy mostanában a RAVASZ teszi ki minden gondolatom. Vagyis majdnem mindet. Muszáj jó jegyeket kapnom, hogy bekerüljek az egyetemi képzésre. Nem okozhatok csalódást a népes kis családomnak. Tudom, hogy mennyire számítanak rám otthon. Ez pedig nem teszi túl könnyűvé a helyzetet. Sőt még az apám sem. Előtte is bizonyítanom kell, hogy képes vagyok bekerülni az egyetemre, és ott meg is állni a helyem. Persze nem utolsó dolog, hogy mostanában ehhez pont tőle kunyerálok könyveket, vagy épp kimerítőbb magyarázatokat, ha nagyon fennakadnék valamin a tananyagban. Mondjuk olyankor legalább nem veszekszünk. Ennek ellenére is elég ingoványos talaj a mi kapcsolatunk. A folyosói ostoba pletykákról meg már ne is beszéljünk. Azonban az már jóval szokatlanabb, egyenesen hihetetlen látvány, ha ugyanezt a kedvenc kishúgom produkálja. Vajon hányszor szajkóztam már neki el az év közben, hogy kevesebb bajt keverjen, és többet tanuljon? Néha az az érzésem, mintha egy szobanövénynek magyaráznék. Ha az lenne a kérdés, hogy melyik két tantárgyhoz van a legkevesebb affinitásom a bájitaltan, és a jóslástan vinné a prímet. Azonban mindenféle jóstehetség nélkül is pontosan érzem, hogy egyszer, ha kiderülnek otthon Alex itteni dolgai, akkor mekkora bajban leszünk. Mindketten. Ő a jegyei, és bajkeverései miatt, én meg mert hallgattam, és fedeztem. Simán csak fohászkodom Istenhez, Merlinhez, bármiféle égi hatalomhoz, hogy előbb nőjön be Alex feje lágya, minthogy ez megtörténik... Mindenesetre ha egy vaskos kötettel a kezében ücsörög egy padon, akkor jobb a körmére nézni. Még mielőtt valami újabb butaság lenne belőle. Valahogy nem hiszem, hogy az 1200-as évekbeli varázslódemográfiáról szóló, a világ legvastagabb, és legunalmasabb mágiatörténet kötete kötné le ennyire a figyelmét. Főleg, hogy ezt a tantárgyat utálja a legjobban. Ellenben ezekben a könyvekben lehet a legjobban elrejteni egy kisebb méretű könyvet. Igen, én is jól ismerem a könyvben könyv trükköt. Én is csináltam már. Szóval valahogy nem akaródzik megenni a képet, hogy a kishúgom végre mintadiákként tanul. Így hangtalanul kerülök a háta mögé, hogy a válla felett lessek bele a könyvbe... A következő pillanatban pedig már a jobb kezemmel a haját borzolom össze, a ballal pedig kikapom a fekete-mágiás könyvet az eggyel nagyobból, hogy esélye se legyen utána nyúlni. A következő pillanatban pedig már el is tűnik a táskámban. Bocs Húgi. Ezt már buktad. - Ezt most elkobzom. És örülj, hogy én. Mégis minek neked ez? Nem mondtam már neked, hogy többet foglalkozz a tanulással, és kevesebbet a bajkeveréssel? - igyekszem a szigorúbb ábrázatom felölteni, ahogy a padot megkerülve, karba font kézzel megállok előtte. De valahogy esetében ezt sosem sikerült egy-két percnél tovább tartani. Talán ez is a hiba az egyenletben. - Például a mágiatöri házi dolgozatod megírtad már? - bökök a vaskos kötetre a fejemmel. Esküszöm nagyon szeretem Alexet, sőt a mindent is megtenném érte, de néha a falnak mennék tőle. Vérbeli kishúg. Mintha egyenesen Vitta képezte volna ki a bosszantásomra. Pedig Alex még csak nem is emlékezhet rá.
ϟ”Egy testvér nagyon érdekes dolog. Akkor is szereted, ha a legnagyobb hülyeséget csinálja, mert jó eséllyel akkor van rád a legnagyobb szüksége.”ϟ
A birtok elülső udvarán ülök, kezemben egy jókora könyvvel, amely igencsak ritka látvány esetemben. Nem, nem tanulni szeretnék, egyszerűen csak így rejtem el a kíváncsi tekintetek elől azt, amit valójában ebben a pillanatban is olvasok. Ha egy prefektus vagy egy tanár meglátná nálam ezt a kincset, azonnal elkobozná. Márpedig, a Roxfortban igencsak nehéz beszerezni az ilyesmit. Fekete mágiáról szóló könyv ugyanis, nyilván nekem is kerülnöm kellett néhány kört, mire hozzám került. Igazság szerint nem áll szándékomban ilyesmivel foglalkozni, egyszerűen csak érdekel. Vannak benne szerelmi bájitalok is, habár nekem erre sohase lesz szükségem. Ha leveszem a karperecem, amelyet a nap minden percében viselek, térdre rogynak előttem az ellenkező nem tagjai. Egyvalamit keresek viszont. Felix Felicis. Ez az egyetlen ital érdekel a legjobban, hiszen néhány helyzetben igencsak jól jönne számomra. A kis kihágásaim pillanatok alatt el lennének tusolva. Soha többé nem kellene aggódnom miattuk, hiszen mindig lenne egy fiolával abból a csodából a zsebemben. Próbálkoztam már a véla képességeimmel is ebben a tekintetben, de a férfi tanároknak van annyi lélekerejük, hogy ne különösebben hasson rájuk a mágia. Vagy csak én vagyok még túl tapasztalatlan, nem tudom. Kíváncsian lapozok hát egyet a könyvben, miközben tekintetem – a biztonság kedvéért – végigjártatom az udvaron. Senki. Egyelőre biztonságban vagyok, noha bármelyik pillanatban felbukkanhat valaki, aki szereti beleütni az orrát mások dolgaiba. Szóval két lehetőségem van: vagy visszamegyek a hálókörletembe és ott folytatom az olvasást, vagy vállalom a kockázatot és tovább tanulmányozom a könyvecskét. A kalandvágyam azonban hamar győzelmet arat felettem. Mindig is bíztam magamban annyira, hogy tudjam, nem fogok lebukni. Maradok hát a helyemen, majd ismét beszippant az áltudomány. Egy hét. Ennyi ideje vártam már arra, hogy az ujjaim közé kaparinthassam ezt a csodát. Elsőként Amélie barátnőm említett, aki Mishától hallotta, akinek Victor említette, hogy Dorának az apja szokott járni a Zsebpiszok-közbe és a lány ezt a kötetet találta meg a dolgozószobájában. Érdekesnek hangzott, úgyhogy megkértem, hogy csenje el. Nem mintha olyan lány lenne, aki ne tenne eleget az ilyesminek. És nem mintha olyasvalaki lenne, aki ne szeretne a kedvemben járni.
Csak egy sóhajjal bólintok a kérdésre. Igen azt hiszem Michael, bár talán a szülei nyomására, de attól félek akkor is megpróbálná elvenni tőlem Bobbyt, ha nem is foglalkozna vele, hiszen most se viszi túlzásba. Későn ér haza gyakorta, hétvégén pedig egyáltalán nem ritka, hogy alig van otthon, vagy konfenrenciára megy, legalább ő annak mondja, én pedig ezt már jó ideje nem hiszem el. Igen tudom, butaság a részemről, hogy csak a félsz miatt elfogadom a szinte nyilvánvaló tényt, hogy a férjem más karjaiban keresi a boldogságot, miközben én egyedül vagyok egy házasságban. Talán tényleg e miatt örültem a meghívásnak, még akkor is ha bizonytalan voltam, hogy elmenjek-e. - Tudom drágám, itt mindenki tudja a dolgát, de azért vigyázz jobban magadra rendben és ígéred, hogy a jövőben nem titkolsz előlem semmit? - remélem, hogy tudja, hogy számomra még mindig ő a legfontosabb, persze Bobby is, de ő velem van, amíg Sam távol és minden anyának igen nehéz lépés, amikor el kell engednie a gyermekét akár hosszabb, akár rövidebb időre. Ilyenkor tényleg nincs más, mint a bizalom, hogy a hely, ahol van jó neki és hogy azok az emberek, akik vigyáznak rá jól végzik a dolgukat. A Roxfort tudom, hogy biztonságos hely, de ettől még szükségem van rá, hogy Sam elmondja nekem, hogy mi történik vele és ne ringasson valamiféle hamis illúzióba, hogy minden rendben van, ha egyszer nincs. Az ölelés végén érzem én, hogy milyen hirtelen enged el és néz körbe. Egy részem rémesen szomorú ettől, de persze részben meg is értem a dolgot. Én is voltam ennyi idős, és amikor a Nagyi időnként olyan ajádnékokat küldött, amiket az egész iskola látott és én totál rákvörös lettem tőle... Szóval csak mosolyogva nézek utána, mert az is elég, hogy az elején éreztem, ahogyan szorosan megölel, csak hát mások is vannak az udvaron és nem akarta magát kényelmetlen helyzetbe hozni. Elfogadom és viszonozva a két puszit intek utána. - Köszönöm drágám! Vigyázz magadra! - búcsúzom el én is, hogy aztán néhány pillanatig még engedjem magamnak, hogy elücsörögjek itt, kicsit nézzem a srácokat az udvaron, aztán szépen felálljak és elinduljak a kijárat felé.
//Én is köszönöm a játékot, szuper volt! Folyt köv. //
Nem szólok semmit anyu érvei hallatán, leginkább csak magamban puffogok. Motiválják... Komolyan, mintha valamiféle kisgyerek lenne, aki előtt jutalmat kell lóbálni annak érdekében, hogy tegyen is valamit. Nevetséges. Még én is képes vagyok felfogni, hogy a saját érdekemben tanulok, nem azért, hogy ők előrébb juthassanak. Michael vagy harminc évvel idősebb nálam! Egy ostoba fráter, nem több. Pedig annak idején nagyon is kedveltem. - Még akkor is, ha nem is foglalkozna vele? - teszem fel halkan a költői kérdést, hiszen nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy ebben anyunak igaza van. Dumbledore ilyesmibe nem avatkozik bele, hiszen ez nem az iskola ügye, még abban az esetben sem, ha a diákjait közvetlenül érinti. Nem folyhat bele ilyesmibe, hiszen neki is meg vannak a korlátai. Itt és most magunkra vagyunk utalva, miközben Bobby mit sem sejt ebből. - Gondoltam, hogy nem fogsz örülni neki, de ha nagyobb gond adódott volna, akkor írtam volna neked – jegyzem meg, noha eme kijelentésemben azért nem vagyok teljesen biztos. Nyilván csak abban az esetben írtam volna, ha az elkerülhetetlen lett volna. Pl. az iskola értesítést küld a családomnak. Inkább tőlem tudja meg a dolgot, mint Bimba professzortól vagy McGalagonytól. Nem sokat javítana a helyzetemen, ha valami hülyeséget művelnék, de legalább azt nem vetheti utána a szememre, hogy nem szóltam. Igen, ez is egy érv részemről, hiszen néha én is szoktam önző lenni. Ebben az esetben pedig azért szólnék előre anyunak, hogy legalább egy kicsit enyhítsem a büntetésemet. - Nincs semmi bajom, ne aggódj. Madam Pomfrey elég szépen helyrerakott – emelem fel a kezemet, majd némi vállkörzést hajtok végre, hogy lássa, tényleg semmi gond. - Amúgy se hiszem, hogy elengedett volna csak úgy. Nyilván visszaadta volna az engedélyét, ha nem sikerült volna a helyrerakásom. Elég lelkiismeretes gyógyító és nyilván már hosszú évtizedek óta foglalkozik diákok sérüléseivel. Egy törött kar meg se kottyan számára, amit nyilván anyu is sejt, egyszerűen csak itt és most az én esetemről van szó. Ha az ő karja törne el, akkor nagy eséllyel én se repesnék az örömtől. Még abban az esetben se, ha csak egy rutin valamiről lenne szó. - A csapatkapitányunk nem is engedett rögtön a pályára – fintorodom el kissé, hiszen elég fájó pont volt ez számomra. Mindenesetre, azóta már enyhült a légkör, ismét úgy játszhatok, mint régebben. Amikor anyu megölel, egy pillanatra beszívom az ismerős illatot, majd észbe kapok. Tizenhat vagyok és látnak! Nem zavarna, ha mindezt egy félreeső folyosón tenné, de itt azért mégse kellene... Gyorsan kibontakozom hát az öleléséből, majd körülnézek, látta-e valaki. Senki. Hála az égnek! - Na, mindegy, sietek, mert nemsokára tanulnom kell – pattanok fel a helyemről, majd felkapom a táskám is a padról, hogy a hátamra vethessem azt. Végül két puszit nyomok anyu arcára. - Sok sikert a randihoz! - vigyorodom el, mintha csak az egyik barátnőmet heccelném. - Szia! - intek még egyet, majd futólépésben indulok el a bejárat felé, miközben lángvörös az arcom. Remélem, tényleg nem látta senki sem az ölelkezős jelenetet...
//Nagyon szépen köszönöm a játékot, szipi-szuper volt Jöhet a következő //
- Tudom drágám és teljesen igazad van, de Michael befolyásolható, a szülei pedig ezt tudják. Gondolom... motiválják valamivel. - nem tudom pontosan, hiszen már jó ideje elég rikásan találkozom az anyósomékkal, de minden bizonnyal elég sokat sutyorognak a fülébe, vagy más módon hatnak rá, nem tudom, de hogy egyre jobban elmérgesedett a kapcsolatunk az biztos. Nem is hiszem már benne őszintén szólva, hogy még jóvá lehetne ezt tenni, azt hiszem Sam jól gondolja már feladtam és muszáj lenne lépnem. - Nem, ezt nem tehetjük. Michaelnek joga van a fiához és ezt az igazgató is nagyon jól tudja. - rázom meg a fejemet. Ezért is nem menekülhetünk csak úgy el,hiszen a törvény szerint is láthatja a fiát, főleg hogy nem tett kifejezetten olyasmit, ami miatt ezt tiltani kellene tőle. Nem tudom, hogy pontosan mi lenne, ha tényleg válásra kerülne sor, talán csak rémeket látok és nem kellene féltenem Bobbyt, de nem tudom, hogy mit tennének Michael szülei és talán jobb félni, mint megijedni. - Így is elszomorít kicsit, hogy te próbáltál meg engem védeni és inkább nem mondtad el nekem, hogy mi történt. - sóhajtok egyet, hiszen igenis nekem tudnom kell, hogy mi történik a lányommal és neki pedig az a dolga, hogy meséljen nekem és ne zárjon ki az életéből. Akkor is tudnom kell, hogy rossz dolog, vagy e miatt többet kell aggódnom, mert a lányom és az a dolgom, hogy én gondoskodjam róla és nem pedig fordítva. - Oh, de akkor már jól vagy? - igen azért tényleg aggodalom ül ki az arcomra, de hamar észbe is kapok, hogy pont azt nem kellene tennem, amitől tartott, hogy kiakadok, bár az eszembe sem jutnak, hogy e miatt eltiltsam a játéktól, hiszen tudom, hogy fontos neki a kviddics és lássuk be aki sportol azzal történik baleset, itt pedig igen jól működik a Gyengélkedő ahhoz, hogy vigyázzanak rájuk. Ezért hát nagy levegőt veszek és bár nem teljesen, de egy félmosolyt sikerül az arcomra varázsolnom. - Elhiszem és biztosan jobban oda is figyelnek rád azóta. Nem akarom, hogy félj nekem bármit is elmondani rendben? Ez a legfontosabb! - tudom, hogy már idősebb és nem szereti az ilyesmit, de mégis csak magamhoz ölelem, legalább pár pillanatra, amíg nem érzi esetleg cikinek, ha vannak a környéken olyanok, akiket ismer. Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, de olyan nehéz feldolgozni, hogy ma-holnap felnőtt és hogy már most is kezd így gondolkodni és hogy engem próbál óvni, miközben ez az én feladatom. Nem, nem leszek itt mindenki szeme előtt valami béna elérzékenyült anya, elpakolom ezt későbbre.
- De legalább kiállhatna melletted – dohogom kissé morcos képet vágva, elvégre Michael mégiscsak Bobby apja, aki – elvileg – tudja jól, mi a jó a fiának. - Miért avatkoznak bele ebbe a szülei? Semmi közük hozzá! Ritkán nyílik alkalmam ennyire nyíltan beszélni anyuval az otthoni dolgokról, így most legalább kiadhatom magamból az indulataimat. Igenis unom már, hogy nem mehetek haza év közben, mert Michael generálja a feszültséget. Ha ennyire nem szeret minket, akkor lépjen le és ne viselkedjen úgy, mint egy kisfiú, akinek minden kell egyszerre. Bobbyval amúgy sem törődik túlságosan, hát hagyjon minket békén végleg. - Esetleg, ha beszélnél Dumbledore professzorral... - vetem fel az ötletemet, hatalmas, ártatlan szemeket meresztve anyura. Tudom, hogy nem egy végleges megoldás, de talán működhet egy ideig. - Beköltözhetnétek a suliba, hiszen Bobby szeptembertől úgyis ide járna és ide nem ér el Michael szüleinek a keze. Nem túl okos ötlet ez részemről, hiszen anyu munkája ebben az esetben is füstbe menne, hacsak nem szeretne iskolapszichológusnak állni, ami annyira azért nem jövedelmező állás. A mostani praxisában már vannak bejáratott vendégei, akik néha elég szép összeget hagynak az asztalon, ami két gyerek mellett nagyon nem mindegy. Működőképes viszont igenis lehetne. Az iskolát rengeteg védőmágia veszi körbe. Ide senki se juthat be. - Biztos vagy abban, hogy ezt pont most szeretnéd hallani? - sóhajtok fel némileg gondterhelt képet vágva, még anyu viccesnek szánt mozdulata ellenére is. Nem véletlenül nem számoltam be neki ezekről az eseményekről, most pedig... Innen azonban már nincs visszaút, hiszen úgyis ki fog faggatni, ismerem már annyira. - Rendben, de ne borulj ki, jó? - pillantok rá, amiből azért annyit már sejthet, hogy nem éppen aprócska gondokról lesz itt szó. - A jó hír az, hogy a jegyeim továbbra is jók, azokkal tényleg nincs semmi gond – szólalok meg, némileg abban reménykedve magamban, hogy ezek után azért mégse veszi olyan komolyan majd a továbbiakat. - A legrosszabb, ami történt, az az, hogy az idei kviddics szezonban leestem a seprűmről és eltörtem a karom – vallok színt kissé kelletlenül. Ez sem éppen egy szülő legrosszabb rémálma, de így is elég nehéz lehet ezt hallani. - Nem írtam meg, mert féltem, hogy eltiltasz a játéktól és az otthoni helyzet már akkor se volt túl fényes. Mint a legutóbbi két-három évben. Lapítottam a suliban, nem csináltam gondot, nem lófráltam a tilosban, így hát a tanároknak nem is volt okuk levelet küldeni anyámnak. Nem mintha előtte bármi gond is lett volna velem. Mindig jó volt a magaviseletem, a szorgalmam pedig kifejezetten példás. - Három hónapig nem játszhattam, de azóta tényleg nagyon óvatos vagyok, nyugi – győzködöm, hiszen még mindig benne van a pakliban, hogy a hír hallatán eltilt a játéktól.
- Persze, hogy értem! Sehogy se lehet tökéletes ez így igaz? Maximum kevésbé rossz. - sóhajtok egyet, de azéert egy kis mosolyt mégis csak az arcomra varázsolok. Tudom, hogy nem akar rosszat, ahogyan én sem neki, és szeretném ha minden renden lenne, de nincs és igaza van, hogy ennél csak rosszabb lesz, ha nem próbálunk meg javítani a jelenlegi helyzeten. Pedig mennyire szerettem volna, ha a dolgok másképp alakulnak, ha tényleg rendes család leszünk, de talán nem csak rajtam múlt és már visszacsinálni sem lehet szóval ezzel kell kezdeni valamit. - Nem tudom drágám, nem akarok rosszat feltételezni róla. Talán nem is ő akarná, hanem a szülei erőltetnék, de ilyen téren mindegy is, ha ugyanaz lenne a vége. Félek, hogy megpróbálnák. - és ha még fogást is találnak rajtam azzal, hogy én valaki mással találkozom... hát ez nem sokat javítana a helyzeten, ha bárhogyan kiderülne. Lássuk be ők a gazdag család, sokkal könnyebben tudnak módot találni rá, hogy nyomoztassanak utánam, mint én fordítva, még ha szinte biztos is az, hogy Michael megcsal engem. - Jajj kincsem ez nem így működik. Bobby elkezdi az iskolát, te pedig még ide jársz, nekem pedig a munkám... mégis hová mennénk csak úgy? - nem hiszem, hogy ez megoldás és félek tőle, ha Michael szülei nagyon rosszat akarnának nekünk akkor nem is lenne elég csak elköltözni. Sam sem hiszem, hogy átgondolta teljesen, hogy ezzel elszakadna a barátaitól is és az iskolájától, vagy minimum Bobby nem kezdhetné itt a tanulmányait. - Talán, bár olyan butaság lenne tőlem. - rázom meg a fejemet zavartan nevetve. Na igen pedig benne van, Alaric egy jóképű férfi, akiért sokan rajonganak, hiszen eleve reflektor fényben éli az életét és eleve túlfűtött színészek között. Kétlem, hogy nehéz dolga lenne, ha mondjuk nem akarja magányosan tölteni az éjszakát, de talán Samnek igaza van, csak kicsit élveznem kellene az életet és nem gondolni arra, hogy mi lenne abból, amit épp teszek. - Hát persze... - csóválom a fejem mosolyogva a nagyon komoly fenyegetést halva. - De tudok vigyázni magamra, ne aggódj. És most mesélj, ha annyira kímélni próbáltál miket nem meséltél el nekem rosszcsont? - játékosan megkoppintom az orrát, mert ezek alapján már sejtem, hogy akadnak itt olyan témák, amiktől próbált megóvni, és nem akart velük terhelni. Sam elég korán felnőtt ezzek tisztában voltam eddig is, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Az azért nincs rendjén, hogy ő próbáljon megóvni engem, amikor ennek még mindig fordítva kellene történnie.
- Ne sajnáld, nekem elég sok boldog emlékem van így is – mosolyodom el, habár nehéz látnom, hogy anyu nem a régi. A szavaimmal pedig ismét megbántottam... Nem ez volt a célom, de teljesen értelmetlen az igazságot tagadni. - Mármint, Michael az apám és ez talán megváltozik, ha elváltok, de szeretném nem meggyűlölni őt, érted? A férfi természetesen nem a vér szerinti apám, de mivel ő volt mellettem, amióta csak az eszemet tudom, ezért így tekintek rá. Számítok rá azonban, hogy ha ő és anyu elválnak, akkor már nem fog velem foglalkozni, hiszen ott lesz neki Bobby, én pedig csak egy kolonc vagyok, akit a felesége magával vitt annak idején. Kissé fájdalmas ebbe belegondolni, de ez az igazság. Eleinte talán szeretett, de ahogy megváltozott a viszonyuk, úgy változott meg a felém táplált szeretetének mértéke is. Ezt el kell fogadnom és tovább kell lépnem. A szép emlékeket pedig szeretném megőrizni róla, hogy legyen mihez nyúlnom, ha majd hiányzik egy apafigura az életemből. - Szerinted tényleg elvenné? - vetek felé egy bizonytalan pillantást. Michael és Bobby kapcsolata jó, de valahogy nem érzem azt, hogy annyira ragaszkodna a fiához, ahogy kellene. Szó nélkül félretolná, ha a féltestvérem akadályozná valamiben. - Azért venné el, hogy ő nevelje fel vagy csak azért, hogy bosszút álljon rajtad? Nem mintha nem lenne teljesen mindegy a későbbiek szempontjából, de ez azért elég nagy tahóság lenne a férfitól. Tudja jól, hogy anyu szeret minket és mégis képes lenne ilyesmivel kínozni? Mindezt pedig csak azért, mert nem maradt mellette? Ha minden kapcsolatnak ez a vége, akkor én köszönöm, de nem kérek belőle. - És ha lelépnénk otthonról? - vetem fel az ötletemet hirtelen. Tudom, ostobaság és valószínűleg anyu is elveti, de akkor is... Ha Bobbyról van szó, bármit megtennék, akár a világ végére is elmennék miatta. Jó, nem vagyunk mintatestvérek, de akkor is a testvérem. - Elmehetnénk valahova mi hárman és Michael nem jönne utánunk. Annyit szerintem nem ér számára a dolog. Már maga a feltételezés is gonosz, de mégis mikor vette észre utoljára, ha valami gond volt otthon? Mindig mindent anyura bízott, hiszen ő a nő, neki kell megoldania, jó maga pedig elegánsan kihátrált a dologból. Még a Roxfort előtt három napig nyomtam az ágyat és ő három napig elő se tolta a képét, nehogy elkapjon valami nyavalyát tőlem. Végig anyu volt mellettem, még az ügyfeleit is le kellett mondania, annyira rosszul voltam. Hiába vagyok már nagylány, szemmel láthatóan aggódott értem. - Féltékeny vagy? - vigyorodom el a jóképű szó hallatán, noha kissé bizarr számomra belegondolni abba, hogy neki is vannak szükségletei, akár érzelmi, akár fizikai szinten is. Kissé irracionális hát itt ülni és erről csevegni vele, hiszen ő és Michael egyszerűen ott voltak mellettem és hát nem is tudom... Csak úgy voltak. Nem gondoltam bele abba, hogy ők is elkezdték a kapcsolatukat valahol, hogy anyu olyan lehetett, mint egy szerelmes kiskamasz. És hogy abból a kapcsolatból született Bobby. És hát jól tudom, mi vezet odáig, de erről az ő esetükben nem szeretnék tudni. Fura hát számomra ezt látni, egy – feltételezhetően – új kapcsolat kezdetét. - De ha csak egy ujjal is bántani mer téged, velem gyűlik meg a baja – teszem hozzá szigorú tekintettel. Jól tudom, hogy semmi esélyem se lenne a férfi ellen, de akkor is komolyan gondolom. A világ végére is elmennék felkutatni őt, ha ártana az anyámnak. Ha nem most, akkor évek múlva, de abban biztos lehet, hogy nem maradok az adósa.
Teljesen megértem, amit mond, de mégis szülőként nehéz feladat megtalálni az egészséges egyensúlyt, amikor a nem zárod ki a gyereked, de nem is helyezel rá felesleges terheket a sajátodból és én ezt igazán nem akarnám, terheket róni a lányomra, hiszen van neki elég nehézsége az életben a saját korához mérten is. - Jajj drágám... úgy sajnálom. Annyira szerettem volna, hogy rendes családban nőj fel, édesapáddal és Michael úgy tűnt... - az elején igen, de mára már... már évek óta egyáltalán nem tűnik úgy, mintha alkalmas lenne apának vagy családfőnek. Amikor épp jelen van még rendben is van a dolog, az elején is rendben volt, de mára már ez jelenleg olyan kevés és igen Sam jól érzi, amikor otthon van csak a hűvös távolságtartás van meg közöttünk és biztos, hogy ez Bobby és érzi, még ha nem is érti pontosan, hogy mi is történik. De nem tudtam, hogy Sam ennyire tisztában van vele és elkeserít, hogy így érez már régóta. - Tényleg? Persze érzi ő is a maga szintjén már, bármennyire is igyekszem, de félek... talán tényleg a változástól is, de látod édesapád óta nem vagyok ebben éppenséggel szerencsés. Michael pedig, ha megpróbálná elvenni tőlem Bobbyt nem is tudom mit csinálnék. - hát igen a szülei elég pénzesek és elég befolyásosak is ahhoz, hogy megpróbálják és hiába én vagyok az anyja, főleg akkor ha azt bizonyítják be, hogy én voltam, aki házasságot tört, még ha nem is teszek semmi... olyat. Mégis igaza van Samnek, ha nem is teszek semmit, nem is lesz jobb és jelenleg egyértelműen szétesőben van a házasságom és nagyon távol állok a boldogságtól is. Sóhajtok egyet, de mégis hálásan pillantok rá és szorítom meg kicsit a kezét. - Egy kicsit tényleg elfelejteném Michaelt és a szúrós tekintetét és minden mást is és... tényleg nagyon szimpatikus férfi, arról nem beszélve, hogy igen jóképű is, bár ezt biztosan sokan gondolják így róla. - ezzel persze arra is célzok, hogy minden bizonnyal főleg színházi berkekben az ember elég könnyen talál magának valakit, hogy na töltse magányosan az éjszakáit. De az is igaz, hogy talán pont ez kellene, kicsit elengedni magamat, nem gondolni a következményekre és nem gondolkodni mindig előre. Hiszen gyakorlatilag életem során házasságból-házasságba léptem át és lényegében sosem szórakoztam. Ez lehet egy vacsora is, vagy csak egy futó kapcsolat... nem kellene mindig kapaszkodnom valakibe.
Anyu kijelentése hallatán csupán felsóhajtok, hiszen elég idősnek érzem magam ahhoz, hogy bármiben kikérje a tanácsom. Tizenhat éves vagyok és ugyan még egyszer se mentem randira vagy kerültem közelebb egy fiúhoz sem, nem vagyok teljesen hülye ebben a témakörben. Elhiszem, hogy kényelmetlen kissé számára ilyesmit megosztania velem és nem is akar ezzel zargatni, de mégis kivel beszélné meg? Bobby kicsi hozzá, Michael pedig tiltólistás. Talán örülne annak, ha anyu elmondaná számára, hogy randizgat, hiszen abban az esetben zöld utat kapna ő is, de akkor Bobby eltűnne az életünkből. Nem állítom, hogy néha nem tépném meg pusztán testvéri szeretetből, de ezt azért nem szeretném. Elvégre, mégiscsak a testvérem. - Hidd el, nekem ez nem jelent gondot – mosolyodom el, majd anyu kezére helyezem a sajátomat és bátorítóan megszorítom. - Még örülök is annak, hogy bevonsz az életedbe. Így sokkal kevésbé hiányzik apa. Nehéz lenne, ha mindezek mellett még te is kizárnál. Aput ugyan nem ismertem, emlékeim sincsenek róla és igazság szerint Michaelt tekintem annak, még annak ellenére is, hogy mostanában ki nem állhatom. Ő az egyetlen apafigura az életemben, őt köszöntöttem fel minden apák napján és vele vannak közös emlékeim. Jók és rosszak egyaránt. Valamennyire kötődöm hozzá és persze, hogy megviselne, ha elválnának, talán még sírnék is egy sort, de ennek véget kell vetni. - Mindent látok, ami otthon történik – vonom meg a vállam, mintha semmiség lenne az egész dolog. - Ezért se igazán szeretek hazamenni a hosszabb szünetekkor. Egy szégyellős mosolyt azért elengedek, elvégre a leveleimben eddig mindig arra hivatkoztam, hogy sok a tanulnivaló, de ne aggódjanak, mert karácsonykor mindenképp időt szánok rájuk. És tényleg, noha ez az egyetlen olyan ünnep, amelyre hazalátogatok. Két hetet azért mégse magyarázhatok ki a tanulással, nem igaz? Talán ez anyunak rosszul esik, de lehetséges, hogy ez a löket kell ahhoz, hogy egy új életet kezdjen. Na persze, nem feltétlenül a vacsorázós/színházigazgató pasival, de valaki mással igen. - Ha együtt maradsz Michaellel, az se fog jót tenni a családunknak – vetem ellen, végül folytatom: - Bobby most ugyan még nem látja át a dolgokat, de nem sok kell ahhoz, hogy felnőjön. Három-négy év és ő is kerülni fog titeket. Te nem tudsz erről, de tőlem egyszer már megkérdezte, hogy miért haragszotok egymásra. Nem hiszem, hogy ez mélyebb nyomot hagyott volna az öcsémben, én ebből hamar kivágtam anyuékat, de ha folyamatosan velük él, akkor egyre több alkalommal fog ez feltűnni számára. Amint elkezdi a roxforti éveit, meg fog ismerkedni elvált szülők gyermekeivel is, akik pont azt élték át, amit ő most. Hamar összerakja majd magában a kirakóst. - Te szerintem inkább a változástól félsz – állapítom meg. - Kifogásokat keresel arra, hogy miért ne. De tudod mit? Szedjük össze azt, hogy miért is kellene elmenned erre a vacsorára, rendben? Kezdem én... - Egy pillanatra töprengő képet vágok, mintha annyira nem tudnék mit mondani, majd hirtelen ismét megszólalok: - Kizökkennél a mostani nyomásból. Egy vacsora még nem jelenti azt, hogy máris válnod kell. Egy-két órára jól érezhetnéd magad. És hiába teljesen más világ egy színház, gondolom, nem a színpad közepén randiznának. Attól független helyen, mint két normális ember. Azonban az, hogy anyu a színház világát is belevonja, tényleg arra utal, hogy itt valami komolyabb van kialakulóban.
Teljesen jogos a kérdése. Azt hiszem a lányom már túlságosan okos ahhoz, hogy csak úgy feltegyek neki egy kérdést, bár pont azért kérdezem meg őt, mert elég okos ahhoz, hogy segíteni tudjuk, még ha tudom is, hogy nem fair terhet rónom rá. Bár fokozatosan mintha egyre inkább úgy tűnne, hogy Sam sokkal több mindennel van tisztában, mint ahogyan azt én eddig gondoltam volna, a szavai alapján legalábbis kezdem úgy érezni, hogy nincs oda Michaelért és bármennyire is igyekeztem úgy tenni, mintha minden rendben lenne ő már sokkal okosabb Bobbynál és észreveszi azt, amit a kistestvére nem. - Nem is tudom, igazad van. - habozok és amikor még rá is kérdez, hogy tetszik-e nekem Alaric zavartan sütöm le a pillantásomat. Erre mégis mit mondhatnék? Fess és igen helyes férfiről van szó ez nem is kérdés, viszont közben színházi berkekben éli az életét, túlfűtött színészek között, nekem pedig férjem van. - Nem tudom, erre még nem gondoltam. - oh hát persze, hogy nem így van, de mégis kezdem furcsán érezni magamat, hogy megkérdeztem őt erről. Annyi mindent beszéltünk már meg egymással, és bár akkor még kicsi volt, de Michaelről is kikértem anno a véleményét, csak épp már sokkal okosabb és mindent ért és én... elbizonytalanodtam, hogy ez így nem furcsa-e. - Ez igaz drágám, de te mégis csak a lányom vagy és mégsem terhelhetlen ilyesmivel. - lássuk be Michael a mostohaapja, e miatt nem feltétlenü érinti ez úgy, mintha a vérszerinti alapja lenne, de... azért akárhogy is egy félrelépés szétzúzhatja a családunkat, arra pedig nincs jogom, hogy tőle várjam a döntést, hogy ezt bekockáztathatom-e vagy sem. Vagy egyszerűen csak engedélyt kérek tőle? És igen meg is lepődöm, hogy ilyen jól átlátja a dolgokat annak ellenére, hogy nem is tölt olyan sok időt otthon az iskola miatt. - Nem tudtam.. Nem tudtam, hogy ezt te is látod. - és nem tudom pontosan, hogy ez rosszul érintsen, vagy jól. Jól, hiszen Sam annyira okos, hogy már ilyemsiket is átlát, viszont közben rosszul, hiszen neki nem szabadna még ilyen terheket viselnie a vállán. Nem szabadna tudnia, hogy az anyja nem boldog. - Sajnálom, hogy így érzel és hogy... Oh Sam lassan tényleg felnősz és én alig vettem észre, de még sem szabadna ezt tőled megkérdeznem. A családunkról van szó, én pedig nem zúzhatom csak úgy szét, főleg valamiért, amiről semmit sem tudok még. Persze, hogy tetszik Alaric, de egy színhász igazgatója, olyan más világ a miénk. - én kötöttségek között nőttem fel, ahogyan már régóta erről szól az életem. Teszem, amit kell, vigyázok a gyerekeimre, gondoskodom a családomról, dolgozom. Alaric világa egészen más, neki is vannak kötelezettségei, de mégis csak sokkal több az életében a kötetlenség minden szempontból.
Nem ismerem anyu szerelmes oldalát, hiszen kicsi voltam még, amikor összejöttek Michaellel és akkor se igazán fogtam fel a dolgokat, amikor kezdtek elhidegülni egymástól. Néha még a mai napig látom rajta, hogy szereti ő a mostohaapámat, csak nem pont úgy, ahogy egy ilyen kapcsolatban illene. Leginkább azt mondanám rájuk, hogy két barát és azok sem a legközelebbi körökből. Beszélgetnek egymással, bár nem pont személyes témákról, hanem igyekszenek olyasmit mondani, amivel nem bánthatják meg a másikat. Mintha folyamatosan aknamezőkön lépkednének. A feszültség állandóan ott van a levegőben és amíg anyu együtt van Michaellel, ez minden bizonnyal így is marad. - Ha ez csak egy vacsora, akkor miért kell ennyit hezitálni rajta? - teszem fel az eszembe ötlő kérdést. Vannak férfi ügyfelei is a rendelésén, velük kapcsolatban sem kér tőlem tanácsot sohasem. Vagyis ez a pasi fontos. Talán ő a nagy ő. Esetleg csak anyu érez olyasmit, amit már rég nem és megpróbál engem is felkészíteni a változásra, ezért is von bele a dologba. - Tetszik? Igen, ez itt a legfontosabb kérdés, noha nekem nincs sok tapasztalatom az ilyesmiben. Ha szimpatikus számára a férfi, akkor nem látom akadályát annak, hogy elmenjen vele egy vacsorára. Talán kissé fel is tud majd oldódni abban a légkörben és ismét fiatalnak érezheti magát. Egy-két órácskára neki is jár a szabadság, nem igaz? Ha pedig összejönnének... Hát, nem is tudom, egyelőre várjuk ki a végét. Nem szeretnék feleslegesen riadót fújni és őrjöngő kamasszá vedleni. - Én örülök, hogy kikérdezed a véleményem – ülök le mellé a padra, miközben némileg feszülten várom, hogy ismét megszólaljon. - És ez neked is jó, mert kívülről láthatod a dolgokat. Te szoktad állandóan azt tanácsolni az embereknek, hogy néha mások szemén keresztül is pillantsanak magukra. Hiszen anyu pszichológus és teljes mértékben ebben utazik, szóval nem értem, hogy önmagát miért nem tudja kirántani ebből a helyzetből. Elvégre, járnak hozzá olyanok is, akiknek a párkapcsolatában akadnak gondok, nyilván van itt-ott egy otthonihoz hasonló helyzet. Az ember azt hinné, hogy aki a lélekkel foglalkozik, annak nem létezik lehetetlen egy érzelmi helyzetben, de ez az elmélet határozottan megdőlni látszik a fejemben. - Őszintén? - vetek egy kérdő pillantást anyu felé, mintegy azt sugallva irányába, hogy nem fog számára tetszeni, amit most mondani fogok. - Nem kedvelem – csóválom meg a fejem határozottan. - Régebben szerettem, de valami megváltozott. Nem foglalkozik veled, nem érdekli, hogy mivel bánt meg és mindenből kihagy minket. Annak idején rengeteget kirándultunk, most pedig egyedül megy mindenfelé, az állítólagos haverjaival. Ráadásul, mindig mindenben a szüleire támaszkodik, mintha valamiféle felnőtt testbe bújt kisfiú lenne. Nem anyuci pici fia ugyan, de érezhetően ő volt otthon a kedvenc, mivel a mai napig szeretik pátyolgatni. Amióta ő és anyu vitatkoznak, azóta a szülei természetesen anyut hibáztatják mindenért és Michaelt istenítik. Én azonban pont ennek az ellenkezőjét teszem. Szent meggyőződésem ugyanis, hogy egyedül Michael hibázott.
Látom, hogy elég rendesen elkalandozik a pillantása és csak a vak nem szúrná ki, hogy merre és hogy ott kik vannak. Nem mondom, hogy megesz a kíváncsiság, de azért nagyon is érdekel, hogy miért figyelhette annyira azt a fiút. Biztos, hogy tetszik neki, de miért nem hallottam én eddig róla még egy szót sem? Néha azért elszomorít, hogy amíg Sam kicsi volt tényleg mindent elmondott, aztán a Roxfort óta azért biztosan akad bőven olyasmi, amit nem köt az orromra. Ha tudnám, hogy a bajokat és a nehézségeket direkt azért nem mondja el, hogy ne okozzon nekem kellemetlenséget valószínűleg inkább csalódott lennék, mint hálás. Én vagyok a felnőtt, nekem kell róla gondoskodni és nem fordítva! Akármennyire is megvisel az életem, vagy épp a Michaellel való elhidgülésünk, de ez akkor sincs rendjén így. Nem neki kell a felnőttnek lennie helyettem. Ennek ellenére most is tőle kérek tanácsot, de ez csak azért van, mert olyan sok mindent meg szoktunk beszélni, még ha azt a részt igyekeztem is eltitkolni előtte, hogy mennyire pocsék a viszonyom a mostohaapjával. Persze gondolhatnám, hogy nem vak, hiszen én sem voltam az ennyi idős koromban, bármennyire is igyekezett a nagyi óvni a valóságtól, de engem sem lehetett. Az ember, amikor felnő miért felejti el, hogy milyen volt annyi idősen, mint abban az aktuális korban a gyerekének? - Igen, de csak egy vacsora lenne. Csak egy... - próba? Egy randi? Gőzöm sincs! Jó ég nem a lányommal kellene ezt megbeszélni, hiszen nem az ő kezében kellene, hogy legyen a döntés. A kérdésére pedig végképp meglepetten torpanok meg. Szerencsére már kellő távolságban vagyunk azoktól, akiket az előbb úgy megnézett magának, így amikor kiszúrok egy padot a távolban arra indulok, hogy lehüljek és megvárjam, amíg ő is így tesz. - Nem drágám, nem Michaelnek hívják, de... erre még vissza kellene térnünk. Nem is tudom, hogy gondoltam, nem téged kellene ilyesmivel terhelnem. - kezdek bele, de aztán végül mégis csak megkapom a választ, végül is a megerősítést, hogy igen menjek el erre a vacsorára... randira, vagy mire. - Hogy mi? - na jó, újfent meglep, még hogy dörgöljem Michael orra alá a dolgot? - Nem, azt nem tehetném és te... Sam, pontosan mit gondolsz Michaelről? - komolyan nézek rá, most hirtelen nem is foglalkozva a meghívással, meg a vacsora kérdéssel. Látszik, hogy nem teljesen érti ezt az egészet, vagy pont az a baj, hogy túlságosan is érti és összerakta a képet? De akkor sem tehetném, hogy a férjem orra alá dörgölöm, hogy egy másik férfi randevúra hívott, hiszen egy válás igen rosszul is végződhetne és bár elég jól működő praxisom van, de attól még Micheal akár el is veheti tőlem Bobbyt. A szülei valahogyan el tudnák intézni, ha azt akarná, elég nagy a bofolyásuk. Nem tehetek meg csak úgy bármit. De, hogy már-már szinte ha nem is nyíltan, de valamiféle megcsalásról beszélünk, az még inkább zavarba ejt. Nem taníthatom ilyesmire a lányomat.
Elkapom a tekintetem a fiúról, nehogy anyu megneszeljen valamit, elvégre kissé ciki lenne pont vele megbeszélni ezt, amikor a barátnőimmel is alig tudom. Tetszik valaki, ennyi a lényeg, valami ártalmatlan kis dolog, teljesen hétköznapi egy olyan idős lánynál, mint amilyen én is vagyok. Különben is, semmi komoly, néha rámosolygok, ő pedig visszamosolyog rám, de én már ennyitől is a fellegekben járok. Nem csoda hát, ha széles mosollyal az arcomon lépkedek anya mellett, a szavait pedig meg se hallom. Gondolatban valahol teljesen máshol járok. Esküvői ruhákat próbálgatok és mintha valahol már a harangokat is hallanám. - Hm? Tessék? Mit mondtál? - pillantok rá némileg riadt tekintettel, hiszen a lényeg elég szépen lejött, valami extravagáns frizurát szeretne magának. Próbálom elképzelni magamban az új énjét, de valahogy nem áll össze a kép bennem. Mindig is okos, komoly nőnek ismertem és lehet, hogy jól állna számára a felborotvált, zöld haj – mert az hamarabb szóba jöhetne, mint a lila – valahogy mégis idegenül hat számomra. Bár anyu elég szép nő, úgyhogy nagy eséllyel ezzel se lenne semmi gondja, nyilván így is kapna elismerő pillantásokat, csak nem tőlem. - Nem, nem, figyelek – csóválom meg a fejem gyorsan, talán túl gyorsan is, habár egyértelmű, hogy eddig nem igazán voltam képben a szavait illetően. Fogalmam sincs, zavarná-e őt, ha kiderülne rólam, hogy kezdenek beindulni a hormonjaim. Azért egy fiúval hazaállítani, mégis csak elég komoly dolog, még abban az esetben is, ha az ember már bőven benne van a korban. Úgy meg pláne, hogy anya egy elég boldogtalan kapcsolatban van valakivel. Talán úgy érzi majd, hogy én is hibát követek el, úgyhogy egyelőre igyekszem az ő pici lánya maradni, aki az ellenkező nemre rá se néz. Nem szeretném, ha az értem való aggódás is a mindennapjai részéve válna. - Igen, emlékszem – biccentek egyet. Meghívót kapott? Netán egy előadásra és engem is szeretne kikérni a darabra? Szeretek színházba járni, de Bobby is, szóval lett volna kivel mennie, nem kell engem hazarángatnia érte. Persze, ha kéri, ezer örömmel elkísérem. - Igeeeen – nyújtom el kissé a válaszomat, majd torpanok meg, mintegy rosszat sejtve. Emlékszem arra a férfira, ahogy arra is, miként nézett anyura és milyen széles mosollyal próbált meg minket állandóan elbűvölni. Nem tetszett már akkor sem, ahogy most sem az, ami anyu szavaiból lassan körvonalazódik bennem. - Vacsorázni? - vonom fel a szemöldököm, mintha meglepne a dolog, noha erről szó sincs, egyszerűen csak próbálom emészteni magamban a hallottakat. Ezek szerint randira mennek? - De ugye nem Michaelnek hívják? - csúszik ki a kérdés, majd gyorsan észbe is kapok és a szám elé teszem a kezem, némileg ijedten pislogva anyura. Végül veszek néhány mély levegőt, majd leengedem. - Bocsi, ezt nem kellett volna. Soha egyetlen rossz szavam se volt a mostohaapámra anyu előtt, szóval úgy érzem, most kissé túllőttem ezzel a célon. Mégis, ez valahogy kikívánkozott belőlem. Gyűlölöm Michaelt, már-már fizikailag is rosszul vagyok, ha rá kell néznem, akár egy pillanatra is. Az az önelégült fej, amit folyamatosan vág... Nem kell zseninek lennem ahhoz, hogy tudjam, megcsalja anyát. - Szerintem menj el nyugodtan és dörgöld Michael orra alá a dolgot – szólalok meg, miután kissé alaposabban átrágom magamban a hírt. Egy vacsorából nem lehet gond, igaz?
Nem szép tőlem, mindig erre jutok, hogy Samre ilyen feladatokat rovok. De még sem tudom hogy mi is lehetne ezúttal a jó döntés. El kellene mennem, úgy érzem minden porcikámban, de közben itt a bökkenő, ha a házasságomra ezzel kimondom a végső ítéletet, akkor annak nagyon rossz vége lehet. Ha valahogy Michael szüleinek a fülébe jut, hogy egy másik férfivel vacsoráztam, ha valahogy afelé terelik az egész válás mizériát, ha megpróbálnék elválni, hogy félreléptem.... miközben biztos vagyok benne, hogy Michael már régen megtette, de arra nem lesz bizonyíték. A végén pedig elveszik tőlem a fiamat. Befolyásos emberek, képesek rá, hogy elérjék és azt nem tudom,hogy túlélném-e. Sam újra apa nélkül maradna, bár ő már nagylány, talán azért tudná kezelni a helyzetet, végül is sosem éreztem, hogy az új férjemet ténylegesen apafiguraként kezelte volna. De Bobby... Vajon meddig vállalhatja egy anya, hogy feláldozza magát és a boldogságát a gyerekeiért? Néha úgy érzem a végtelenségig, hogy igenis ez a dolgom, de közben minden áldott nap várom az estét, hogy egy újabb nap teljen el. Egy újabb boldogtalan nap, amibe csak a gyerekeim csempésznek némi fényt. - Az a nagy kérdés, hogy meddig borotváljam fel a hajamat, és hogy az alját zöldre, vagy lilára fessem? - válaszolok, na persze egy cinkos mosollyal, hiszen a szavaimra nem igazán figyel most. Látom, ahogyan oldalt pillant, valami fiúra, aki vissza is köszön neki és őszintén szólva máris neki szegezném a kérdés, hogy ki ez és hogy mióta tetszik neki és hogy mikor mutat be? De nem szabad ugye? Akármennyire is közeli volt mindig is a kapcsolatunk, de biztosan zavarban lenne, ezért ütöm el a dolgot ezzel a vicces felvetéssel, mert persze tudja soha az életben nem nyíratnám fel a hajamat és nem festetném színesre sem. Még a szőke is rettenetesen távol áll tőlem, nem hogy valami élénk látványos szín. - Na jó, ha épp nem vonja el más a figyelmedet... - cukkolom még egy kicsit, ahogyan tovább haladunk. Helyes srácnak tűnik, akinek köszönt, viszont túl sokan vették körül... az nem mindig jelent jót. - Kaptam egy meghívót. Tudod a színház, ahol voltunk már párszor és váltottam néhány szót az igazgatójával. Az a magas férfi, aki levezényli a darabokat. Vacsorázni hívott... pont engem! - igen még mindig úgy vélem talán eltévesztette a nevet és a címet, vagy összekever valakivel. Meg aztán nem is tudom, hogy illene-e elmennem és nem a lányomtól kellene erre engedélyt kérnem, de végtére is, ha elmegyek, ha jól érzem magamat, ha belebonyolódom valamibe... Igen, akárhonnan is nézem mindez őt is érinti, nem is kicsit.
“Minél többet tud egy lány az édesanyja életéről, annál erősebb lesz.“
Elnevetem magam azon, hogy egyszerre kérdezünk rá egymás hogylétére. Szinte teljesen egyszerre gondolkodunk. Látom ahogyan a karomat fürkészi az én aggodalmaskodó anyukám. - Nincs semmi baj - legyintek karomra utalva - Csak egy kicsit siettem lefelé és nagy lendülettel egyenesen neki mentem a nagy ajtónak. Elfelejtettem, hogy az bizony egy nagyon nehéz ajtó. - nevetek ismét aztán csatlakozom hozzá egy sétára. Szerencsére Péntek van így elég sok időm van szabadon, hisz ott áll az egész hétvége arra, hogy megcsináljam a házi feladatokat. - Meghozni egy döntést? - nézek rá érdeklődően. Persze máskor is volt ilyen, hogy anyám kikérte a véleményemet. De azért mégsem fordult elő annyira gyakran. Fogalmam sincs most miben lehetnék a segítségére, de egy kissé megijeszt hangsúlyával. - Akkor mégis csak van valami. - jegyzem meg kétkedőn. Ha a véleményemet kéri valamiben, akkor csak van valami dolog ami bánthatja. - Rád mindig van időm anya - mosolygom rá kedvesen. Mondaná azt valamelyik gyerek, hogy nincs ideje az anyjára. Azt hiszem rögtön kitörne a háború. Lehet nálunk éppen nem de másoknál biztosan. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy miért ilyen döntésképtelen az anyám. Már csak ezért is szánok rá pár órácskát a szabad időmből. Úgyse csinálnék semmit csak lustulnék a Griffindél klubhelyiség valamelyik foteljében. Vagy epekedve bámulnék egy bizonyos fiú diáktársamra egész nap. Na jó nem éppen epekedve és nem éppen egész nap, hisz az nem jellemző rám. De biztosan némiképp keresném a társaságát vagy legalább azt, hogyan kerülhetnék közelebb hozzá. - Na mesélj mi az a nagy dolog, amiben döntésképtelen vagy? - nézek rá miközben andalogva haladunk előre. Igazán jó idő van így rajtunk kívül még számos diák gondolta úgy, hogy kihasználják ezt. Néhányan ránk köszönnek, megismerve engem. Én pedig halványan biccentek feléjük, miközben hallgatom anyámat. Persze ha válaszol a kérdésemre. Aztán megpillantom őt és mintha körülöttem minden más csak foszlány lenne, anyám hangját szinte nem is hallom, ha mond valamit. Egy kisebb diák csoport van vele, pár méterre tőlünk ücsörögnek a fűben. Ahogy haladunk el mellette felénk néz én pedig zavartan elmosolyodom és biccentek feléje. Vissza mosolyog és ő is köszön majd újra a társaira figyel. Én meg észbe kapva rántom vissza magamat a jelenbe. - Őőő - motyogom anyám felé - Tessék? Hogy is mondtad?
Igazából egyáltalán nem zavar, ha esetleg késik egy kicsit. Az idő jó, nem zavaró, ha várakoznom kell és egyébként iskola van, cseppet sem meglepő, ha esetleg összekeveri a napokat, vagy netán valami más dolga van és ezért szakad el nehezen, netán a barátai tartják fel. Nem is nagyon nézegetem az időt, csak a fiatalokat, ahogyan kiszaladgálnak időnként egymást kiengedve, vagy épp pont hogy nem. Hiába no az ember, ha a Roxfortban jár akaratlanul is megrohanják a régi emlékek, amikor még ő is egyszerű kis diákként élet az életét és a legnagyobb problémája tényleg csak az volt, hogy sikerül-e majd a következő dolgozatát jól megírni, vagy időre elkészül-e egy beadandóval, netán a legjobb barátnőjével ki tud-e békülni egy összeveszés után. Régi szép idők... na ilyenkor végképp olyan érzésem van, hogy határozottan megöregedtem, pedig még bőven van előttem, de néha úgy érzem a lehetőségeim szépen lassan kifogytak. Ez a meghívás most persze pont az ellenkezőjét mutatja és épp ezért lenne butaság elengedni a dolgot és nem menni el a vacsorára. Épp merengek, amikor aztán meglátom Samet, ahogyan a vállát dörzsölgetve lép ki az ajtón. Kissé ráncolom a homlokomat, hogy mégis mi történhetett, mert hát egy anya mindent kiszúr a gyermekén, még ha csak apró fintorrol van is szó a fájdalom miatt, amit a vállába kaphatott az ajtótól. - Szia! Jól vagy drágám? - szinte egyszerre kérdezzük, amikor ő arról érdeklődik van-e baj, én pedig a karját mustrálom, így nem csoda, ha kicsit felnevetek mielőtt még intenék neki, hogy soroljon mellém és sétáljunk egyet, amúgy is olyan jó idő van. - Baj nincsen, cseppnyi sem, de segítened kellene meghoznom egy döntést. Van most egy kis időd? - remélem nem siet, hiszen csak üzentem neki és tudom, hogy ma már nincs több órája, de attól még lehet más feladata, lehet programja a barátaival, amit nem tud, vagy akar lemondani és hát sosem mesélt még a fiúkról sem az iskolában, de ki tudja, hogy nem került-e esetleg már képbe valaki. Nem is tudom ez olyan kényes téma mindig egy szülőnek, sosem tudtam hogyan kérdezzek rá, talán majd idővel ha tényleg felmerülne a dolog, akkor eleve magától mesél, legalábbis ebben reménykedem, hiszen mindig mindent megbeszélünk egymással kérdések és faggatózás nélkül is.
“Minél többet tud egy lány az édesanyja életéről, annál erősebb lesz.“
Hosszú napok vannak mögöttem, annyi házi feladatot kaptunk az elmúlt héten, hogy azt nem is tudnám elmondani. Kissé még én is soknak találtam ezt az egészet, bár én nem szoktam panaszkodni. De valahogy még én is belefáradtam már ebbe. Szinte minden nap éjfélig ültem fenn, hogy megírjam valamelyik dolgozatomat, házi feladatomat és mindent. De hát ez a Roxfort itt minden megeshet. - Te már megírtad a bájitaltan dolgozatodat? - kérdezek rá társamra miközben haladunk a klubhelyiség felé. pusztán kíváncsiság az egész. Vagyis hát nem egészen. Most az egyszer fordul elő velem, hogy nem aznap csinálok meg valamit, mikor kiadják, hanem halogatom, mint most. De hát egyszer én is megtehetem ezt és amúgy is a hétvégén majd lesz időm ezt bepótolni. - Dehogy. Olyannak ismersz, aki rögtön megcsinálja? - néz rám szinte szúrós szemekkel barátnőm. - De gondolom te már igen. - mondja monotonon és szemrehányóan. Hűha mit fog szólni ahhoz ha megtudja, hogy nem még nem csináltam meg. Szerintem el sem fogja hinni. De majd most megtudja. - Nem. Még nem csináltam meg. - mondtam én, máris kétkedő hatalmas szemeket mereszt rám. - Esküszöm! Ha akarod átkutathatod az egész cuccomat, de nem találsz bájitaltan házit. - mondom határozottan, próbálva bebizonyítani neki. - Persze. - néz rám mintha kiakarná venni szememből, hogy igazat mondok-e. Tudhatná, hogy nem szoktam hazudni. - Na jól van ha te mondod elhiszem. - mondja végül miközben beérünk a klubhelyiségbe. Fáradtan huppanok le az egyik fotelbe és fejemet hátradöntve hangosan szusszanok egyet. Pár perc múlva hangosan sikkantva egyet felpattanok. - Bakker! - a többiek úgy néznek rám mintha meghibbantam volna. - Az anyám. - mondom és gyorsan felkapom a cipőmet amit időközben ledobtam magamról és egy melegebb felső a rövid pólóra. - Elfelejtettem, hogy anya ma jön meglátogatni. McGalagony a reggel szólt, nekem meg kiment a fejemből. Rohannom kell. - mondom a többieknek és gyors futólépésben rohanok lefele a lépcsőkön. Szélsebesen rohanok nem is figyelve arra, hogy közben neki neki megyek valakiknek, talán még fel is döntöm őket. Aztán ugyanolyan erővel megyek neki a nagy ajtónak, ami persze egy jó ütéssel megállít. Hát igen azért annyi erő nincs bennem, hogy csak úgy kilökjem. Na de mindegy. Jobb vállamat súrolgatva, amit megütöttem, megyek ki az ajtón, rögtön meg is pillantva anyámat. - Szia. - mosolygok rá és mikor közelebb érek hozzá megölelem. - De örülök, hogy itt vagy. - engedem el és nézek a szemébe. - Ugye nincs semmi baj? - kérdezek rá gyanakvóan.
Tudom-tudom az iskolaidő, az mégis csak iskola idő és az ember nem látogathatja meg a gyerekét, amikor épp olyan kedve van, de ez most tényleg sürgős... Na jó, valójában inkább afféle alibi látogatás, egyszerűen van az úgy, hogy a szölőnek van szüksége a gyermekére és nem fordítva és nekem most szükségem van az én okos nagylányomra, hogy beszéljek vele, hogy lássam, hogy kikérjem a tanácsát és hogy könnyebben hozzak döntést. Bár persze benne van a pakliban, hogy végül magam döntök, hogy csak hagyom hogy rávezessen, hogy valami mi van, ha köntösbe bújtatom a dolgot, vagy fel se teszem a kérdést hanem inkább megpróbálom magam kitalálni, de amíg rájövök, hogy is legyen addig tényleg van egy alibi kérdésem is legalább. Küldtem hát egy baglyot a házvezetőjének, persze azért illik engedélyt kérni, hogy már az én időmben is fontos személy volt itt McGalagony, de azóta házvezető és igazgatóhelyettes is lett, úgyhogy nem is akartam volna csak úgy engedély nélkül betoppanni. A végén még megorrol rám és azt végképp nem szerettem volna. Így tehát csak az engedély után küldtem baglyot Samnek, hogy ma érkezem délután, amikor már nincs órája, pénteken, így a másnapra való tanulással sincs gond, hiszen hétvégén is intézheti és örülnék ha lenne rám egy kis ideje. Szép az idő, igazán sétálhatunk egyet az udvaron, talán még el is rabolhatom kicsit és lemehetünk a faluba, bár nem kérdeztem rá külön, hogy ezt megtehetem e... talán rossz ötlet lenne kockáztatni, hogy gond legyen belőle. - Nem... talán tényleg nem jó ötlet. - csak magamban motyogok és visszagyűröm a levelet a zsebember, aztán várakozom tovább. Hajlamos vagyok mindenhová előbb érkezni, de Sam ismer már annyira, hogy ezzel biztosan tisztában van, tehát most is már egy ideje itt vagyok de türelmesen várok akkor is, ha ő netán késne. Ez mégis csak az ő felség területe, talán dolga van, talán feltartják a barátai, én pedig mára már szabad vagyok, úgyhogy igazán ráérek megvárni őt a nagy ajtó előtt. Na nem közvetlenül, pár lépéssel arrébb, hiszen a jó idő úgy fest azért a diákokat is jócskán kicsábítja az udvarra, mert percenként többen is elsuhannak mellettem.
Egy anya azt is megérti, amit a gyermeke nem mond ki.
Quinn A. Perold
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Elülső udvar 2019-12-20, 00:24
Nem tetszik a stílus, ahogyan velem vagy éppen rólam beszél, bár inkább pofázásnak nevezném, amit éppen művel. Egyszerűen csak elhallgattatnám egy egyszerű bűbájjal, de nem tehetem, nem akarom azért felidegesíteni. Igazából jelenleg nyomorult vagyok és éppen olyan alaknak néz ki, aki szívesen belém rúgna egyet, főleg a lábamba, hogy még szarabbul érezzem magam, mint általában... - Hát nem vagy éppen valami kulturált lény, inkább neveznélek agyatlan barbárnak. - jegyzem meg úgy, hogy ő ne hallhasson mást kis pusmogáson kívül. Jól esett kimondani ezeket a szavakat és teljesen helytállnak, ő egy újabb fasszopó, aki a nagybátyám haverja és ez valahol nagyon elkeserítő. Miért nincsenek normális barátai és haverjai? Miért nem lehet egyszerűen ez az alak is normális? Nem is értem a bácsikámat és a nénikémet, úgy csinálnak, mintha bűntudatuk lennének, de nem ők löktek le a lépcsőn, legalábbis... nem lehetettek ők. Csak felvonom a szemöldökömet, egyszerűen kedvem támadni behúzni neki egyet, de sajnos a teste sokkal nagyobb, mint az enyém, így hát... csak nem is tudom, inkább lenyelem és próbálom magam visszafogni, de kezd a fejemben formázódni valamilyen elégtétel vele szemben. - Ők kérték, hogy ilyen stílusban beszélj velem? Vagy csak egyszerűen nem vagy tisztában az alapvető normákkal? - egyszerű kérdés, amire épp ilyen egyszerű választ is várhatnék, de tudom, hogy nem képes az értelmes csevegésre, legalábbis az eddigiek alapján. Mosolygok, amikor sikeresen észreveszi a talpa alatt elhelyezett futóhomokot. Legalábbis most más képes lesz komolyan venni és igazából még ha sikerülne is neki valahogyan kiszabadulnia, akkor egyszerűen megidézem oda, ahova került. - Neveletlen és beképzelt faszfej. - mondom hasonló hangsúllyal leheletnyi gúnnyal fűszerezve. Én is tudok ilyeneket mondani, nem vagyok néma. Csak némán figyelem őt és hallgatom, ahogyan éppen próbál nekem ajánlatokat tenni, mintha éppen én lennék szorult helyzetben. Egyszerűen némán végighallgatom őt és nem is foglalkozva vele csak figyelem. Amikor pedig utasít arra, hogy szüntessem meg a futóhomokot, elnevetem magamat. - Nem tudom, hogy mit képzelsz, de nem is érdekel, pont leszarom, ahogyan te is az én nyomoromat. - közlöm vele egyszerűen. Az előbbi nevetés és jókedv eltűnik, egyszerűen csak hideg és rideg vagyok. - Jelenleg nem vagy olyan helyzetbe, hogy dirigálj és addig maradsz a futóhomokba, ameddig egyenlő félnek nem tekintesz. - mondom neki, miközben a szemébe nézek. - Remélem elég világos voltam.
Megan Smith
Reveal your secrets
Tárgy: Elülső udvar 2019-12-14, 10:34
Elülső udvar
Az iskola bejárata előtt közvetlenül található udvari rész padokkal, boltívekkel. Itt szoktak pl. gyülekezni a kisdiákok a Roxmortsi kirándulások előtt.
Nem nyílnak virágok, Sötétség vesz körül, Csillagot nem látok...
Seth Dark
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Elülső udvar 2019-12-05, 00:04
Quinn A. Perold
A rossz dumáim és a kamaszok találkozása első körben nem úgy sikerült mint ahogyan azt elképzeltem a fejemben. Inkább az a tévhit él bennem, hogy az összes fiatal akik még nem értek be ilyen dolgokra vágynak mint: van valaki akire számíthatok stb. Ennél a kölyöknél ez koránt sem jön be, látom az arcán. Bevallom nekem se tetszett volna se fiatalon sem most az ötlet, hogy valaki pesztráljon, de a lehetőségeink korlátoltabbak mint azt sejthetné. Láthatóan neki más elképzelései vannak a kettőnk közti fura viszonyról amibe mindketten belekényszerültünk. Azonban a türelmem, miről soha nem voltam híres ki is apadt a baromságait hallgatva. -Idefigyelj kölyök, ha ezt megtehetném itt se lennék, felfogtad? Tőlem várják a jelentéseket rólad, ha pedig lószar sincs akkor neked sem lesz rózsás a helyzeted. Elég agresszív hangnemre váltok az előzőhöz képest, ám túlságosan is felnyomja a vérnyomásom a viselkedése. Vigyorgását látva kedvem szottyan arcon törölni, de a mozdulatot félbehagyom és egyfajta gesztikulálásnak álcázom. Alapvetően nem ráijeszteni akarok csak kényes helyzetemből kifolyólag nehezen őrzöm meg a higgadtságomat. Csoda, hogy a gyerekek nagyrészt túléli a kamaszkort és a szülők tanárok vagy bármely más felnőtt nem átkozza ki belőlük a sz.. azt. -Nincs kedvem követni, nem is foglak, de tudnom kell mit csinálsz. Heti egyszer találkozunk, elmondod mi történt veled ugyanezt megírod Te is a családodnak ezzel letudjuk. Világos? Felé akarok lépni, nyomatékosítva a szavaimat, de ekkor veszem észre az alattam keletkezett futóhomokot. -Te pofátlan takonygombóc! Magamból kikelve folytatom még a szitkozódást, pont vessző és helyenként összefüggések nélkül. Mi a túrót képzelnek maguk ezek a suhancok, hogy egy felnőtt varázsló ellen egyáltalán megpróbáljon ilyen kis húzásokat? Ha több közöm lenne hozzá most tényleg megütném ezt a kölyköt. Az már biztos, a kutyák sokkal hasznosabb jószágok, nála legalábbis mindenképpen. Majd leadja Ő is a maga szövegét a szeretetszolgálatokról. Elfintorodok, mint valami romlott, rothadó dolog lenne előttem s megforgatom a szemeimet is hozzá. -Könyörgöm most dugulj el! Letojom, milyen emlékhibás sérült dolgaid vannak amiket visszaszereznél. A nagybátyáddal kötött alkum a Te megfigyelésedről szól. Megpróbálom megragadni a karját, pedig másokat megérinteni akár közvetlenül vagy közvetetten az egyik leginkább gyűlölt dolog számomra a világon. Ha tehetném még törvényt is hoznék erre a kontaktusra. Akár sikerül a mozdulat sor akár nem, az bizonyos, hogy a végeredmény ugyan oda fog vinni. Előveszem a pálcámat és azzal teszem még inkább érthetővé a szavaim jelentőségét. -Semmi kedvem egy kölyök miatt megszívni, akkor már inkább én vetek véget a dolognak és tovább megyek. Szóval, elfogadod az ajánlatom és még akár a saját bajod is megoldódhat vagy… Fintorgok, ha már egyszer kimutatom a fogam fehérjét akkor végül is olyan mindegy milyen formában teszem. Mivel az elmúlt percekben kellőképp megemelkedett a hangom, erőt véve a bennem fortyogó indulaton amit pimaszsága és a trükközése okozott. Visszahalkítom a hangomat párbeszédi stílusra, elvégre azért mégiscsak civilizált volnék. Az, hogy úgy tekintek rá mint a macska a kisegérre mit felfalni készül már más kérdés. -Másképpen is megoldhatjuk. Szüntesd meg ezt a sz.. most.
Quinn A. Perold
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Elülső udvar 2019-11-27, 23:43
Túl sok minden zajlott le sajnos túl rövid idő alatt és nem vágytam másra, mint egyedüllétre és időre, gondolkodásra. Ott volt ez a fura baleset, amiről senki nem akart beszélni, főleg Rose néni nem, mindig olyan mérges lesz, amikor szóba kerül... ez már önmagában okot ad a gyanakvásra, pedig ő talán nem is gondolja így. Másrészt még mindig nem tudtam kiverni a fejemből az érzést, hogy valamit elfelejtettem, mintha hozzányúltak volna az emlékeimhez, ami rohadtul nem tetszik és szerintem ez senkinek sem tetszene, azért mindenkinek megvannak az olyan dolgai, amiket nem akar kitörölni a fejéből, hiába jó vagy éppen rossz az a dolog. Aztán itt van egy ráadás is, ő pedig a nagybátyám idegen haverja, akiről semmit sem tudunk és hát nem is igazán néz ki úgy, mint egy megbízható és tiszta ember, aki tisztességes. Inkább néz ki valami kétes ügyletekkel foglalkozó alaknak, na de sebaj... Nem igazán akartam tudomást venni a tényről, hogy a nagybátyám dedósként akar kezeltetni, mert történt valami olyan, aminek nem kellett volna. Azt végképp nem értem, hogy miért a hagyományos módszerek alapján kell a lábamnak meggyógyulnia, de valószínűleg Rosenak lehet hozzá köze, ő nem szereti, ha minden "egyszerű" dolgot varázslattal oldunk meg, bár... nem értem mi értelme a varázslólétnek, ha nem akarjuk ezt kihasználni. Lehet kissé képmutató a viselkedése, de... nem az én dolgom eldönteni, hogy milyen is ő, ezt a nagybátyámnak kell eldöntenie. Azt hittem majd csak egyszerűen lerázom, de hát nem megy ilyen egyszerűen, utánam jön... hát... nem tudom, hogy mit is kezdjek vele. - Értem. Igazából, ha se te, se én nem beszélek a nagybátyámnak arról, hogy nem követsz, mint valami dedóst, akkor nem lesz baj. - mi mást mondhattam volna? Ha tényleg csendben maradunk és nem mondjuk el neki, akkor rá se jönne magától, nem mintha tudnia kéne. Remélem igazából belemegy, de ha nem, akkor... nem tudom, nem igazán szeretek ilyen helyzetekbe keveredni. Csak csendben figyelem, ahogyan megelőz és lenyomja azt a lelkesítő vagy éppen érvelő szöveget arról, hogy mostantól egymás mellett leszünk. Csak elmosolyodom és az mágikus adottságomat bevetve futóhomokot varázsolok lábai köré, amit észre se vehet... de ki tudja, talán észreveszi. Szép lassan elkezd süllyedni, mire csak sóhajtok. - Szerintem felesleges lenne ez az egész és nem igazán vagyok szeretetszolgálat, máshogy könnyíts a terhes bűntudatodon. - igazából csak vaktában lövök, nem biztos hogy bármi is nyomhatná a lelkét, nem tűnik olyan embernek...
Seth Dark
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Elülső udvar 2019-11-14, 00:29
Quinn A. Perold
Itt támaszkodva és várakozva felrémlenek bennem a minisztériumi kisinasnak befogadott gyakornokok. Körülbelül olyan idősek lehetnek mint a most megkapott kiskutya akit pátyolgatnom kell. Nem sokat mondtak róla, csak hogy vegyem a gondjaimba és akkor elintézik azt ami nekem kell. Azok fiatalok akikkel a régi munkámban találkoztak nem zavartak sok vizet mivel elég volt megszokniuk azt, hogyan szeretem a kávémat. Elég hamar rájöttem, hogyan bánjak velük így elkerülhettem az kis, nagy, extra adag csulát. Voltak akik ezt cseppet sem vették figyelembe és lábtörlőnek használták őket, bevallom irigyeltem a bátorságukat, sőt mikor elbaltáztak valamit kedvem lett volna hasonlóan cselekedni. Párszor elő is fordult Most nincs ilyen viszony, de attól még nem rúghatok bele minden ostoba cselekedeténél. Persze a helyzet is teljesen más lesz így megeshet, elviselhetőbb lesz. Elég lassan telik az idő a semmit tevés miatt. Szeretem hatékonyabban lefoglalni magamat az elvesztegetett órákat nem tudom visszaszerezni azonban fel kell vennem a kapcsolatot a gyerekkel. Várakozásom kifizetődő, igaz tudtam róla, hogy valami történt vele, de pontos részleteket nem árultak el. Első ránézésre se volt túl biztató akkor azonban kevésbé is érdekelt a helyzete. Elég volt megjegyeznem az arcát annak érdekében ne legyek teljesen tapló vele. Azt hittem a lábát legalább rendbe tették, azt hiszem kellene írnom egy levelet drága barátomnak. Mivel köszön felismer és illemet is tanult, valamikor én is. -Ja, hello. Biccentek felé, azért láthatóan azonban nem akar megállni, inkább tovább haladna. Már ha amit csinál annak lehet nevezni. A mosolygásával se tudok mit kezdeni. Grimaszolok és az esetlen lerázási próbálkozására elmorgok egy káromkodást az orrom alatt. -Ezt nem jászuk, nekem se tetszik, de legalább betartom a szavam. Nem akarok hozzá érni, ahogyan másokhoz sem, ezért csak az útját állom és nyomatékkal ejtem ki a szavaimat. -Mostantól melletted leszek és ezt kezeld úgy mint a családod akaratát. Roxmorstban fogok keresni valami szállást, szóval bármi bajod van ott mindig megtalálsz. Úgy darálom ezeket az instrukciókat, mintha valami szabálykönyvből olvasnám fel, ez azért is jó mert nem fogja rosszul látni a helyzetet. Senkinek se akartam az őrangyala lenni s ezt se önszántamból teszem. -Jelenleg szükségünk van egymásra, míg rendbe nem jön a buksid addig egymás levegőjét kell szívnunk.
Quinn A. Perold
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Elülső udvar 2019-11-13, 21:26
Nagyon sok minden ködös még mindig, főleg miután felébredtem a kómából, olyan érzésem van, mintha elfelejtettem volna valamit... Nem is emlékszem arra, hogy mi miatt feküdtem ki három hétre, azt meg pláne nem tudom, hogy hogyan törhettem el a jobb lábam. A fejem iszonyatosan fájt, úgy leült benne a fájdalom, mint tófenekére az iszap... Bár nem tudom, hogy mennyire jó hasonlat ez, de jelenleg nem tudok mást felhozni. Nem gyógyíttattam meg a lábamat, vagyis a nagybátyámék úgy döntöttek jöjjön helyre magától, így még mindig bicegek, mint valami hülye. Persze a többiek csak érdekesen pillantanak rám és biztos azon gondolkodnak, hogy ez a hülye mit csinálhatott. Bárcsak tudnám ezekre a kérdésekre a választ, engem is boldoggá tenne, de az életben vannak olyan dolgok, amikre talán sosem kapunk választ. Alig vártam a tanítás végét, egyszerűen nagyon rossz volt és fárasztó számomra, legszívesebben csak feküdtem volna otthon, mintha az a három hét ne lett volna elég. Elkeserítő, valóban elkeserítő... Az órák gyorsan elmentek, szinte repült az idő, nem. Igazából alig bírtam ki a napot, de szerencsére már vége és nem lesz több órám, bár ha lenne, akkor biztosan ellógnám, biztos megértenék, főleg most az állapotomat tekintve. Elméletileg Rose néni jön értem vagy a bácsikám, mostanában ez a szokásuk, mintha nem tudnék magamra figyelni. Elindulok hát bicegve kifelé, majd... megpillantom azt a fura alakot. Állítólag a bácsikám egyik jó barátja, akit még ezer éve ismert meg és most meg nálunk lakik, mintha ez olyan természetes lenne. Tudom, hogy kedvesek és befogadóak, de ez a férfi nem a családunk tagja, nem is rokonunk, csak egy idegen, egy fura és valójában egy kicsit ijesztő idegen. Mosolyt varázsolok az arcomra, mintha boldogsággal töltene el, hogy van egy bébicsőszöm... - Szia. - köszönök neki, majd a kapu felé pillantok. - Egyedül is hazatalálok, nem szükséges velem jönni. - és már indulok is a kijárat felé.
//
Jöhet a következő 
