2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az iskola bejárata előtt közvetlenül található udvari rész padokkal, boltívekkel. Itt szoktak pl. gyülekezni a kisdiákok a Roxmortsi kirándulások előtt.
Meglepetten pillantok rá, hiszen ha ismeri Shannát, akkor mégis csak ismernie kellene a férjét is, ha nem is személyesen, akkor ha más nem, akkor legalább a nevét, bár lehetséges, hogy a becenév nem segít, de nekem valahogy mégis jobban a számra jön, talán az eredeti Jack miatt. - Jacob Troops, Shanna férje, aki az ispotályban fekszik hónapok óta. Pedig én vagyok bezárva, mégis te vagy tájékozatlan? - cukkolom kicsit egy félmosollyal, de aztán csak sóhajtok egy aprót, mintegy bocsánatkérésképp. - Szegről-végről a rokonom... vagy olyasmi volt egy másik világban, egy másik életben. Ez még számomra is ködös. - teszem aztán hozzá, mert igen Jake volt az, aki képes volt rá, hogy előhívja a harciasabb énemet, amikor megtaláltak, mert tényleg valami módon a féltestvérem, legalábbis valami előző életéből, mielőtt ebbe a világba került a lelke, de ez a rész még számomra is bonyolutnak hangzik még úgy is, hogy Ivor segített néhány dolgot felszabadítani a fejemben. - Fejlődsz ez jó. Sosem jó, ha túl naiv vagy, bár én beszélek, aki meg túlságosan gyanakvó. - rázom meg egy félmosollyal a fejemet, hiszen én pedig nehezen bízom meg bárkiben is, de ez talán nem csoda emlékek híján. Nem tudom, hogy mikor és ki ejtett át, vagy mi történt velem pontosan, így érthető, ha nehezen veszek mindent kézpénznek. Mondanám, hogy talán idővel jobb lesz majd és javul a helyzet, de mivel nem tudom, hogy hogyan alakul a sorsunk, nehéz lenne ezt így nyíltan kijelenteni. A kérdése viszont határozottan meglep. Tudom, hogy nem sok minden köti ide, de elhagyná a saját életét és világát, ha úgy döntenék, hogy visszamegyek oda, ahonnan jöttem? - Velem jönnél egy teljesen ismeretlen világba, ahol idegen volnál? - igen, tényleg meglep, bár azt eddig is tudtam, hogy kötődünk egymáshoz, de nem valahogy nehéz elhinni, hogy ennyire komolyan. - Talán el se mennék. - teszem végül hozzá, de ezzel kvázi azt mondom, hogy majd meglátjuk hogy alakul megyünk, vagy maradunk. Ide már kezd több kötődésem lenni és hát ahogyan Ivor kifejtette az se biztos, hogy a saját időmbe jutnék vissza, vagy hogy szívesen látna ott bárki is. Itt már tudom, hogy mi hogyan működik, legalábbis kezdem érteni, csak meg kell tanulnom beolvadni ebbe a világba, ami egyelőre még nem tudom, hogyan fog menni. Először is el kell rejtenem majd a szárnyaimat, de most még szükség van rájuk, hogy kipróbáljuk a mentális kapcsolatot, hogy Ashton felderíthesse azt a helyet. ~Próbálj rám koncentrálni, mert én nem hallak és ez így... túlságosan idegőrlő. Azt sem tudom, hogy mit látsz.~ - hallhatja újra a hangomat a fejében. Egyébként tényleg egy romos épületet talál, de azt láthatja, hogy itt-ott már fel van újítva. A tető már több helyen be van foltozva, fura módon még egy koktélbár is van odakint, ami egyáltalán nem passzol a helyhez. Bár egyelőre még mozgást nem lát, viszont odabentről hall hangokat, tehát a házban bizony tartózkodik valaki. Ha közelebb megy, netán kopog, vagy csak beles az ablakokon, akkor egy inasfélét láthat meg, aki éppen pakolgat dolgokat, időnként port töröl, tehát teszi a dolgát, hogy a ház jobb állapotba kerüljön, mint amilyenben most épp van.
- Ki az a Jake? – Kérdezem megzavarodva, látszik, hogy nem vagyok képben a minisztérium ügyeivel. Sosem vettem részt semmi hivatalos dologban, a magam útját jártam, bár abban sem volt túl sok köszönet, hiszen sárkányokkal megküzdeni, bárókisasszonyok átkát megtörni kissé múltbéli, elavult stílusnak tűnik a huszonegyedik században. A minisztérium lassan több mint száz évben fontos befolyást nyert a varázsvilág felett, jobban oda kéne figyelnem a hírekre. Eddig hírszállítom Seraphine volt, de mivel neki rengeteg a gondja, vámpír is lett, nem terhelem azzal, hogy faggatom. Ha találkoztunk nagy ritkán, akkor igyekszem vele fesztelenül viselkedni, a jó dolgokat megélni. Viszont azt tudom, hogy hosszú évek után előkerült a kishuga, így végképp nem ér rám velem bandázni. Vajon Vanessa mennyire lenne féltékeny, ha tudná, hogy van egy lány barátom rajta kívül? -Egyre kevésbé vagyok naív Vanessa. Volt idő, amikor vakon hittem a jóságban. Manapság már kezdem felismerni, hogy az élet túl rövid, hogy mindenkiben egyaránt higgyünk. Néha magamra is gondolnom kell. – A lovagok kora lejáróban van, én pedig ahogyan idősödöm, lassan el kell döntenem, hogy mit akarok az élettől. Az iskolában most jön az utolsó évem, és csupán a kard a vagyonom, nem építhetek mindig arra, hogy akad majd egy megbízó, aki engem bérel fel, hogy számolja fel a birtokán garázdálkodó farkasfalkát. Netán derítse ki, hogy miféle szekta szédíti a falu népét a közelben. Bármennyire is kalandos az életem, lassan meg kéne vetnem a lábamat, még ha nem is feltétlenül családra gondolok, lévén Vanessa még magával sincsen tisztában jelenleg, nem hogy vele. – Ha elmész, nem zavarna, ha veled tartanék? Ide semmi sem köt. Az apám volt az utolsó élő családtagom, mindig magányosan jártam az utamat, ha lenne kedved, szívesen harcolnék a te oldaladon. – Mosolyodom el kissé sötét pillantással, már annyit csalódtam azzal, hogy hittem csábos, édes lányoknak, akik rá akartak venni, hogy hódoljak be nekik, Vanessa viszont más. Önmagam lehetek a társaságában, egymásra szorulunk, és ettől vagyunk egyenlőek. Végre valaki, akiért érdemes lehet élni. A végzete egyértelműen súlyos titkot temet, mindez engem is úgy felvillanyoz, hogy a törékeny, de makacs stílus, amely jellemzi, úgy vonz magához, hogy magától értetődő, hogy mindent megteszek érte. – Te is! Sose zárd ki, hogy a birtokon is érhet veszély. – Ölelek vissza, hogy aztán nekiiramodjak a karddal a kezemben. Tényleg óvatos vagyok, hiszen a kivont fegyverbe nem akarnék beleesni. Főleg, mivel a kardból hallok olykor némi suttogást, Seraphine viszont érdeklődve vizsgálná meg, lévén ő küldött ahhoz a koboldhoz, aki kovácsolta. Ahogyan meghallom a fejemben, próbálok én is erőlködni, de csakhamar kiderül, hogy egyirányú a kommunikáció. Felmutatom a hüvelykujjamat, jelezve, hogy én hallom, de nem tudok üzenni. Ő vélhetően erős a mentálmágiát illetően, én viszont a fizikai harcra rendezkedtem be, csoda, hogy fogadni tudom, viszontküldeni nem. Így roppant nehéz lesz a kommunikáció, hogy ha eltűnök a szeme elől? Meglátom a romos birtokot, lassan lépem át a határát, kerítés már régen nincsen, messze a távolban egy nagyon lelakott főépület falai állnak, vagy inkább omladoznak. A festék már szinte alig vehető ki, valaha díszes, elit épitmény lehetett. Bestiamesterként megtanultam figyelni a jelekre, valaki tekintetének a keresztüzében vagyok. Vajon ki néz, és honnan? Meg kéne próbálnom mégis azt az elmevarázst, hogy az angyal is halljon engem. Most magam vagyok, legfeljebb a fejében hallhatom, bár ez inkább olyan, mintha valami belső monológ lenne, vagy mintha az ember egy rádiót hallgatna.
- Gondolom a miatt, ami Jakekel történt valahol érthető is. - teszem hozzá halkan, bár bevallom néha magamat sem értem miért is védem Shannát. Dühösnek kellene lennem rá, amiért titkolózik, amiért nem érzem úgy, hogy mindent megtenne azért, hogy kijussak innen. Na jó, nem tudom, hogy mit csinál a Minisztériumban pontosan és hogy próbált-e utánamenni az érdekemben bárminek is. De hát, amíg még mindig itt vagyok, sajnos nem érzékelem, hogy így lenne és nagyon kezdek fáradni. A szavaira viszont újfent elmosolyodom. Jó érzés, hogy bízik bennem és nem tart attól, hogy mire lehetek képes, mint mindenki más. - Nem tudom, hogy ezt a személyes varázsommal értem el, vagy csak túlságosan naivan szemléled a világot. A második veszélyes is lehet. - de azért a mosolyomból láthatja, hogy inkább csak próbálok viccelni kicsit, főleg ahogyan megsimítom az arcát. Néha nem vagyok biztos benne, hogy tényleg jó-e, hogy ő ennyire jó. Magamban valahogy ennél több sötétséget érzékelek és néha attól tartok, hogy talán igazuk van azoknak ott a Minisztériumban és amíg nem tudják, hogy mire vagyok képes, addig nem is bíznak bennem. Ashton viszont igen, pedig ő is tarthatna tőlem, mert még nem ismer teljesen, hiszen még én sem önmagamat. Amikor magához húz halkan sóhajtok egyet és hozzá is simulok. Azt hiszem kicsit túl sok minden miatt aggódom, de hát mit tehet az ember kvázi bezárva, mint hogy gondolkodik a lehetséges kimeneteleken? - Nem tudom... lehet, de lenne értelme? Lehet, hogy elmegyek majd. Nem tudjuk, hogy mit hoz a jövő. - sóhajtok egy aprót, miközben őt fixírozom. Hiába ő próbál épp belém látni, tudom, hogy kettőnk közül valójában én vagyok a csukott könyv. Valahogy könnyebbnek tűnik a dolgokat inkább kizárni, mint ténylegesen törődni velük és azért aggódni, hogy mi lehet még a jövőben. Nem kellene folyton ezen rágódnom tudom én, de nehéz kizárni, főleg, hogy Ashton is jelenleg tőlem függ és attól, hogy mi lesz velem. Mégse szállhat szembe az egész világával miattam. - Tényleg vigyázz rendben? Akár csapda is lehet, vagy bármi. - teszem még hozzá és megölelem még mielőtt hátrébb lépnék, hogy elrúgjam magamat a földtől és felröppenjek az égbe. Már kezdem megszokni, hogy ilyenkor mindig akad egy-egy leképedt tekintet, akik épp az ablakból nézelődnek, vagy akik az udvaron sétálnak, de már megtanultam nem foglalkozni velük. Magasra emelkedem, de nem annyira, hogy a védőmágia miatt gond legyen belőle, és néhány percig figyelem, ahogyan Ashton távolodik és kikerül végül a birtokról. Óvatosan tapogatózom. Van már köztünk egyfajta kötelék, hogy talán tényleg elérjem. ~Hallasz? Remélem azért nem fog megzavarni, ha a fejedben beszélek időnként.~ - ha visszajelez és távolodik közben, akkor lejjebb ereszkedem. Ahogyan távolodik, én pedig leszállok már nem csökken a távolság jelentősen és amikor leérek majd úgyis távolodik. ~Végig beszéljünk, hogy tudjuk, ha már nem érlek el olyan könnyen.~ - üzenem még és közben azért közelebb sétálok a kapukhoz és végül leülök egy kisebb sziklára még a határ mellett, hogy ezzel is csökkenjen a távolság, amit az elménkkel kell áthatolni.
- Nem sokat tudok róla, csak hogy teljesen a munkájának él, semmilyen magánélete nincsen. Egyszerre koncentrált és magányos. – Csóválom a fejemet sötét pillantással, én valahogy mindig is vállaltam egy olyan célt, hogy segíthessek másoknak. Shanna ugyan auror, de kissé érzelemmentesnek érzem. Lehet, hogy ő ettől profi, hogy nem azonosul másokkal, inkább amolyan Sherlock Holmes módon kívülálló, csupán eszköznek tekinti a civileket a nyomozásban, én viszont mindig a megmentendő kisasszonyok kegyeit néztem. Nyilván ezért is faragtam rá annyiszor, naívságomat mindenki ki tudta használni. Vanessa oldalán ellenben egy kemény párt kaptam, aki bizonyos tekintetben ugyan törékeny, viszont megvannak az erősségei, ha úgy vesszük, sokkal egyedibb nálam. – Oh, nem. A legjobb barátom nemrégiben lett vámpír, neki is elsősorban segíteni akartam. Tudod, aki ennyire a kalandozásra adja a fejét, annak nem szabad félnie. Ha sötétek az eltemetett emlékeid, akkor együtt szabadítjuk fel őket. – Nem mondom, hogy nem tartanék tőle, de mindenképpen meg akarnám próbálni, hogy a jó útra térjen vissza, ha korábban letévedt róla. Ahogyan Vanessa magyaráz, igyekszem lelki szemeimmel beazonosítani a terepet. Érdekes, hogy amilyen sokat utazom, pont a közeli vidéket nem ismerem annyira. – Sejtem, hogy merre lehet, máris indulok. – Csapok az oldalamra, ahol ott függ a kard, amibe nagyjából minden pénzemet belefektettem. Nem ért semmit már az a romos birtok, és minden nappal csak csökkent az értéke, hiszen már nem lakott ott semmit. A koboldok kovácsolta mágikus fegyver legalább értékálló, és mindig ki fog tudni szolgálni. Ahogyan közelebb lép, a derekára fonom az ujjaimat, finoman magamhoz is vonom. – Nem tudtam, hogy ennyire aggódsz értem. Magadtól is féltesz, meg amit ott találok? Nem tudtam, hogy ennyire komolyan veszel. Csak nem..? – Finoman elmosolyodom, tudom, hogy ő nagyon komoly lány, nem nagyon szeret érzelgősködni, mintha attól félne, hogy ettől gyengébb lesz. Rólam viszont jó ideje láthatja, hogy mennyire áhítom őt, ez most talán afféle viszonzás lenne? – Próbáljuk ki. Felrepülsz? – Kiváncsi vagyok, hogy milyen módon tud velem kommunikálni. Még azért odacuppantok a szájára, Vanessa nem csak külsejében, hanem teljes lényében lélegzetállító, talán annyira az eszemet is veszi, még ölni is képes lennék érte. Várakozóan pislantok, aztán ha megadja a jelet, elindulok kifelé a kapu irányába, eltávolodva a birtoktól, megnyitva számára az elmémet, hogy ha fel akarja venni velem a kapcsolatot, akkor megoldott legyen a kommunikáció. Még nem megyek messzire, tesztelni kell a jelet.
- Igen, néha én is így érzem, de biztosan neki sem egyszerű az apja miatt. Talán már azzal is szembement vele, hogy eljött ide. - még ha elsőre én is úgy éreztem tehetne többet, talán még se várhatom tőle el, hogy szembemenjen a saját apjával, meg a főnökével végülis. Nem vagyok olyan közeli rokona, hogy ezt elvárjam, és ki tudja talán nem is bízik bennem teljesen, ahogyan sokan mások sem a Minisztériumban, ezért nem engednek csak úgy el. Az ember fél attól, amit nem ismer, én pedig számukra idegen vagyok és valószínűleg túlságosan erős, mint az az Ivor, aki segített kijutni. - Igen bár gondolom csak védeni próbálják magukat az ismeretlentől és ez jelenleg én vagyok. Te... kicsit sem félsz? Én sem emlékszem arra miért vagyok itt, vagy mi történt velem. - ki tudja, talán tényleg veszélyes vagyok, hiszen Ashton is bajba került miattam és akár komolyabb baj is lehetett volna, ha nem szabadítanak ki, bár én szinte csöbörből-vödörbe kerültem. Valójában én magam is akár percenként is másképp gondolom ezt. Néha úgy érzem igazságtalanok velem, máskor viszont valahol értem, hogy miért félnek és igenis Shannában is éreztem a bizonytalanságot. Biztos, hogy van olyasmi, amit még nem mond el nekem, mert ő sem tudja eldönteni, hogy megteheti vagy sem, de... azt hiszem arra még sem gondolnak, ha esetleg tényleg rossz is lennék, ezzel nem erősítik a bizalmamat és nem érik el, hogy segítsek nekik. - Valahol Roxmorts és az iskola között van szinte nyílegyenesen. Olyan volt álmomban, mintha repültem volna és a magasból majdnem ráláttam a falura. Ha ott lennék érezném merre, de... Tényleg megnéznéd? És, ha veszélyes? - aggódva lépek közelebb, mert tényleg nem akarom, hogy miattam kerüljö bajba, pedig minden esély meg van rá, hogy ez lesz belőle. Nem tudom miért visz oda az álom, hogy mi lehet abban a kastélyban, de biztos, hogy fontos, ha már többször is előjött. - Talán, de nem tudom, hogy mennyire korlátoz a varázslat, ami az iskolán belül tart. Érdemes megpróbálni a kapunál, ahol még elég közel vagy, de mégis a határon túl. - akár most is megnézhetjük, hogy jut-e valamire akkor, ha kimegy az iskola területéről, akkor tudunk-e egymással kommunikálni valahogy. Tényleg biztosabb lenne, én se ülnék csak itt aggódva és félve, hogy mi lesz, mert jól látja igenis aggódom. Nem akarom, hogy miattam keveredjen bajba. Az lenne a legtisztább, ha én magam mehetnék oda körülnézni, de erre sajnos egyelőre nincs esély. Eddig még nem is próbáltam meg, de Shanna úgyis érezné, ha mindkettőnknek fájdalommal jár. Tőle is kérhetnék segítséget, de hogyan bízhatnék benne, ha egyszer ő is titkolózik előttem?
- Nem tudom, hogy miért, de ez a Shanna egyre kevésbé szimpatikus. Tudom, hogy jót akar, téged is véd, meg auror, és mégis.. Mintha ő csak korlátozna, a rossz híreket hozná. Mintha valami börtönőr lenne. Nem is tudom, hogy meg tesz-e mindent azért, hogy végre kiszabadulj. Én nem fogok a fenekemen ülni. – Ő sóhajt, én pedig már kissé bosszúsan fújtatok. Szorongatjuk egymás kezét, és az egésznek mégis van egy olyan hangulata, mintha házasok lennénk, de ő börtönben van, én pedig csak bemászkálok hozzá látogatni. Na nem azt mondom, hogy házasodjunk össze, ahhoz még nem is ismerjük egymást eléggé, de sokkal szabadabban kéne élnünk, világot látni, nekiindulni, jól érezni magunkat együtt. - Sokszor pont az, aki a hivatalos utat követi, pont az nem tud mindent. Vagy szűk látókörű, és nem tudja felmérni, mi az ami a szabályzaton kívül lehet. – Vélekedek, de egyre rosszabb a megítélés, amit Shanna irányába érzek. Nem lehet Vanessát mint holmi tárgyat kezelni. Nem egy egzotikus lény, hanem egy érző, felnőtt ember, aki bár másik világból származik, értelmes, és bár Shannának nem kell tudnia, de enyhén szólva is bele vagyok esve. Ez utóbbi nyilván elvész a józan gondolkozás értékéből, de lássuk be, a világot tényleg a szerelem irányítja. Nincsen olyan döntés, ahol ne lenne komolyan fajsúlyos, hogy ki iránt mit érzünk. A józan ész gyakorta semmissé válik, amikor indulatból, vagy szenvedélyből cselekszünk. Vanessa persze ennél komolyabb alkat, de elfogadja, hogy én mennyire csapongó vagyok. Sajnos a rossz tapasztalatok, amiket az elődei kapcsán szereztem, olyan útra terelnek, hogy most akarom élvezni az életet, amíg még lehet! – Oh, igen, látszik, hogy nem vagyok képben az iskolai dolgokkal. Szeretek mindig úton lenni. Valahogy nem kötődök egyetlen helyhez sem. – Bólintok, hiszen Vanessa mellett minden megváltozhat, ha nagyon egymásra hangolódunk, akkor bármi lehet még ebből. Most viszont a tényleg érdemi megoldás érdekel, hogy miről is álmodott a szépség. – Azért az irányt be kéne tudnod határolni. Miket láttál a közelben? Most is készen állok, hogy elmenjek. Nem ismersz valamilyen mentális varázslatot, amivel közben beszélhetünk? – Sajnos nincsen familiárisom, sosem tartottam fontosnak, pedig ha az beszélni tudna, vagy látnék a szemén át, sokkal egyszerűbb lenne megoldani valahogyan a kapcsolatot. Magamhoz húzom az angyalt, hogy megöleljem, támogatásomról biztosítsam. Látom, hogy szinte fél, ami tényleg riasztó, hiszen annyira erős, bátor lány, nálam sokkal erősebb lelkierővel megáldva.
Igen, sajnos azzal én is tisztában vagyok, hogy a jelenlegi külsőm ebben a világban nem lenne kezelhető és csak problémát szülne, ha tényleg lehetőségem lenne kijutni a nagyvilágba. Még itt az iskolában, boszorkányok és varázslók között is kapok meglepett pillantásokat, pedig már itt vagyok majdnem egy éve. A muglik között nem is mozoghatnék egyelőre, amíg nem tanulom meg, hogyan rejtsem el az igazi valómat. - Ez kedves tőled. Attól félek, amíg Shanna nem azzal a hírrel jön, hogy mehetek, addig nem igazán van rá mód, maximum rövid kitérőre, ha ő is velünk tart. - sóhajtok, mert hát tudom én is, hogy nem léphetünk csak le innen egyszerűen. Rám is rossz hatással lenne, és Shannának sem akarok fájdalmat okozni, mert bár ezúttal se szolgált jó hírekkel, de attól még érzem, hogy nem akar rosszat. Bár az határozottan zavar, hogy idegesnek éreztem, mintha minimum titkolna valamit, ami igenis fontos lehet. Értem én, ha az én érdekemben teszi, de nem ő van bezárva, hogy meghozhassa ezt a döntést helyettem. - Egy próbát megér, de tudhat többet, mint a Parancsnok lánya? Bár lehet, hogy őt pont azért óvják is egyben. - én is tanácstalan vagyok és tényleg fogy a türelmem is. Vajon miért gondolják, hogy nem pont azért fordulok majd ellenük, mert nem bírom tovább, hogy be vagyok zárva és nem szolgálnak magyarázattal, se nem adnak bizalmat. Arra viszont legalább már volt lehetőségem az itt töltött idő alatt, hogy megismerjem a helyet, ezért a kérdésére egyértelműen megrázom a fejemet. - Az a fickó, aki eltűnt? A háza itt volt a birtokon, jártam a romoknál. Biztos, hogy nem arról van szó. - rázom meg végül a fejemet. Meg is lep kicsit, hogy Ashton erre gondol, hiszen amit érzékeltem, amit az álom mutatott az távol van annyira, hogy ne mehessek csak úgy oda. Sajnos azért még mindig van annyi bizalmatlanságom Shanna felé, hogy neki ne meséljek az álomról, pedig ha velünk tartana, akkor elmehetnénk oda. Csak hát, ha ő titkolózik, akkor én se tudok olyan bizalmat szavazni neki, amit kellene. - Ez messzebb volt. Az álomban úgy repültem el felette, vagy legalábbis olyan érzés volt. Egy romos birtok, de mégis valami vonz oda. Nem tudom, hogy micsoda. - szorítom meg a kezét, hogy azért ne aggódjon. Nem fogok belezakkanni egy álomba, csak hát attól még zavar, hogy nem tudom miért kellene odamennem, főleg hogy nem hagyhatom el a birtokot. Azt sem tudom, hogy letudnám-e írni, hogy merre volt pontosan, vagy csak akkor mehetnék oda, ha valamiféle megérzés vezérelne. Ha minden igaz, amennyiben átlépem a birtok határait az kínzó fájdalommal jár, kétlem, hogy tudnék mellette repülni, gyalog pedig végképp nem jutnék messzire főleg akkor, ha még szenvedek is közben.
Komolyan el kéne gondolkoznom rajta, hogy nem is a bestiákkal foglalkozom majd hosszútávon, hanem az értelmes, természetfelettiek tanításával. A lovagi kódexet tanultam ki, az pedig komoly türelmet eredményezett, szívesen magyarázok, térképezem fel a különféle erőket. Még ha én magamat átlagosnak is gondolom, lehet rálátásom, szemem, hogy valaki hogya tudjon kiteljesedni. Vanessa gyönyörű lány, de még a varázslók között is nagy feltűnést kavarna a szárnyaival, a kisugárzásával. Első körben meg kell tudnunk, hogyan szabadulhat el, de párhuzamosan már találhatunk rá módot, hogy miféle illúziót bocsássunk rá, hogy legalább halandó boszorkánynak tűnjön. Onnan már könnyű muglinak kinézni. – Megértelek, hiszen amióta ismerlek, rabságban vagy. Én sem tudok már aludni sem, állandóan azon gondolkozom, hogyan tudnálak megszökteni. Lassan már életcél. – Közlöm vele, hiszen a párjának tartom magamat, de ez másféle átok, mint annak idején Nathalie esetében. Vonzom a fogva tartott szösziket, de ebben az esetben nem csak egy komolytalan ábrándról van szó, ami a külsőségek tekintetében összeköt. Felnőtt, már-már nagyon is komoly kötelék mindez, osztozom a sorsában, és én sem megyek addig el, amíg nem tud velem tartani. – Van egy ismerősöm a minisztériumban, menjünk fel a bagolyházba, máris írok neki, hogy tud-e valami belsős információt. – Elindulunk hát vissza a főépületbe, ráfogok a kezére, hogy legalább ilyen szinten megnyugodjunk egymás társaságában. Aggódva hallgatom őt az álmairól, és valami eszembe jut. – Nem Jonas Black egykori házáról beszélsz? Ha.. megírtam a levelet, nézhetünk egy térképet, elmehetek felderíteni neked, hogy mi van ott, ez magától értetődik. Mit gondolsz, miért álmodsz róla? – Vanessa már túl jól ismer, hogy lelkes, és kiváncsi, felfedező alkat vagyok, no meg mindent megtennék szívem hölggyéért, akár az életemet is kockáztatnám, ahogyan korábban már többször megtettem. Most én lehetek az ő meghosszabbított keze, legalább hasznosnak érzem magamat, hogy valamit én tehetek meg, ez persze nem azt jelenti, hogy így tökéletes. A legjobb az lenne, ha nem lennénk idekötve, élhetnénk az életünket, visszakaphatná az emlékeit, amiről reméljük, hogy semmi rossz. Bár.. akkor miért feledtették el vele? Valami komoly titkot őrizhet?
Azért csak elmosolyodom a szavaira, hiszen igaza van, tényleg jó tanárom volt, a repülés már kiválóan megy. Talán idővel azt is megtanulom, hogyan rejtsem el a szárnyaimat olyan módon, hogy ne kelljen rá folyamatosan koncentrálni. Valami mód hátha van rá, hiszen ha mégis csak elmehetnék innen szabadon, akkor nem lenne előnyös a jelenlegi külsőm a muglik között. Csak épp egyelőre nem látom az esélyt rá, hogy elengedjenek, pedig semmit se tettem és amennyire tudtam segítettem is, habár az emlékeim nem tértek vissza. Az álmok viszont, amik mostanában rám törtek biztosan jelenthetnek valamit, de hát ha nem mehetek sehová, mégis hogyan járjak utána, hogy miért vannak és miről szólnak? - Nincs és ez a legrosszabb. Már... nem sokáig bírom. - rázom meg a fejemet. Lassan tényleg úgy vagyok vele, hogy nem érdekelnek a körülmények. Ivor, aki kezeskedett értem, vagy épp Shanna, akivel összekötöttek. Lehet, hogy fájdalmas lenne elhagynom az iskola területét és neki is, de kezdem úgy érezni, hogy lassan begolyózok, ha nem teszem meg. Talán ő is érzi, mert bizonyára érzékelte, hogy mennyire háborog a lelkem és azt én is éreztem, hogy valami nincs rendben. Nem véletlenül jött el pont, amikor Dumbledore sietve távozott. Valami történt, de persze nem mondják el, hogy mi. - Shanna igyekezett leplezni, de zaklatott volt. Valami biztos, hogy történt. - bólintok, de jól esik, hogy igyekszik nyugtatni, habár most nehezen megy, még ha ez egyébként nem is neki szól. Valami esély csak van rá, hogy sikerül eltűnnöm innen, de még nem tudom, hogy mi. Meg kellene szűntetni a köteléket Shanna és köztem, vagy neki is beszélni az álmaimról, csak hát még nem tudom, hogy tényleg teljesen megbízhatok-e benne. Azt tudom, hogy segíteni akar... próbál, de mégis csak a Minisztériumnak dolgozik és nem biztos, hogy szembemenne teljesen az akaratukkal. - Talán igen, de nem tudom. Egy házat láttam, romosat és úgy érzem, hogy nincs olyan messze ide, de ha egyszer nem mehetek el... Talán egy térképen megtalálnám és akkor te... De nem, nem kérhetem ezt. Az is lehet, hogy veszélyes lenne bárkinek is odamenni. - rázom meg végül a fejemet, lebeszélve magamat, bár ismerem már Ashtont annyira, hogy úgyis ellenkezni fog és segíteni szeretne, még ha tényleg akár veszélybe is kerülhet miatta. Persze lehet, hogy csak egy romos régi házról van szó, de azért mindketten sejtjük, hogy nem véletlenül álmodok róla, tehát van ott valami, vagy legalábbis valaki. Mégis kérdőn pillantok rá, pedig az lenne a tisztább, ha én magam mehetnék oda. Egyszer már megpróbált kiállni mellettem és a vége az lett, hogy őt is bezárták. Lehet, hogy ügyes, de bármivel ő se tud elbánni. Ketten ugyan erősebbek vagyunk, jelenleg viszont én teljesen tehetetlen. Azt se várom el tőle, hogy ide legyen szögezve az iskolához, pedig már rég elakart menni, csak miattam nem teszi.
Kezdem már megtalálni az életcélomat, ami nem feltétlenül a bestiák levadászása, sokkal inkább azok tanítása. Nem mindig a kard a megoldás, hiszen Seraphine új vámpír, Vanessa pedig valami másik világból származó angyal, mindketten igen közel állnak hozzám, ám ahelyett, hogy elpusztítanám őket, igyekszem kiaknázni a bennük rejlő erőt, segíteni, felkészíteni őket a képességeik használatára. Ám míg Seraphine amolyan legjobb barát, akivel bármit meg tudunk osztani, Vanessa akaratlanul is vonz magához, ő az erős, gyönyörű fiatal nő, aki kardforgatásban talán még jobb is mint én. Ha valahogy sikerülne visszahozni az emlékeit, lehet, hogy itt is hagyna, hogy belteljesítse a sorsát, de közben rab az iskolában, ezt még mindig nem tudtuk megoldani. Ha beszélhetnék Shanna Griffinnel, lehet, hogy valahogy meg tudnánk oldani a kérdést, de Vanessa megkért, hogy ne ártsam bele magamat, inkább maradjak távol az ügytől. Ettől függetlenül természetesen érdekel, hogy mi van vele. Lehet mondani, hogy már egy pár vagyunk, hiszen Nathalie-val végérvényesen vége, és azt is ki merem jelenteni, hogy beleszerettem a különös szépségbe, a sorsom az ő sorsával is öszefonódik. – Legalább a repülés remekül megy már. Jó volt a tanárod. – Felelem enyhítve a feszültségét, holott tudom, hogy neki most ez mit sem számít, ellenben olyan érzékien, szenvedélyesen csókol meg, hogy érezhető, hogy mégiscsak sokat jelentünk egymásnak. Beletúrok a csók közben a szőke tincseibe, az egész testét magamhoz vonva, hogy aztán a padon foglaljunk helyet. – És bármi hír arról, hogy meddig tartanak még itt? – Kérdezek vissza, hiszen én sem akarok elmászkálni a Roxfortból ha ő nem jöhet, még akkor is, ha én sem vagyok egy helyben ülős típus. – Meg is lepődtem rajta, hiszen a legtöbbször itt van, történhetett valami? – Próbálom én is simogatni a fejét, bár ez inkább gyengédség a részemről, nem érdemi segítség. Kérdő pillantással várakozom, hátha el tudja mondani, hogy mikről is szóltak az álmai. Nem is értem, hogy miért nem vitték már el egy látóhoz, Shanna azért bár köztudottan legilimentor, de nem lenne jobb valaki, aki idősebb. – Az egész annyira ködös. Remélem, hogy az álmok csak álmok. Mégis aggódom érted. Én sem megyek sehova, amíg te sem mehetsz. Kaptál valami sugallatot, ami visszavezethet az emlékeidhez? – Most át is karolom, hogy hozzám tudjon bújni egy pillanatra, de aztán úgyis beszélgetünk tovább, ezek csupán apró figyelmességek. Láthatja rajtam, hogy tettrekész vagyok, mint a hajón, akár fel is ajánlanám, hogy elviszem valahova, de ő maga is mondta; nem mehet. Talán nekem kéne hoznom valakit, aki ismeri a lelkek mélységeit, és segíthet. Roxmortsban él egy kobold, ő inkább az átkok felismerésében jó, de ki tudja, hátha Vanessának is tud valahogy érdemi előrelépést mutatni.
Túl sok hónap telt már el azóta, hogy bezártak ide és nekem kezd fogyni a türelmem. Igazán döntést hozhatnának már, hogy mi is legyen, főleg hogy azt rebesgették, hogy Ivor ide jön majd tanárnak. Ő is olyan, mint én, másik világból érkezett, akkor neki miért lehet szabadon járkálni, az én sorsomról pedig miért nem képesek dönteni végre? Shanna is hiába mondta, hogy megpróbál időt szánni rám, de alig keresett fel. Tudom eltűnt egy hónapra, éreztem, hogy valami változott a varázslatban, ami idekötött, de azóta helyreállt és továbbra se tehetem ki a lábamat a birtokról, hiába tudom már a szárnyaimat is kiválóan használni hála Ashtonnak, akivel gyakoroltunk és akivel edzeni is szoktunk közösen. Még én magam sem tudom, hogy okos lenne-e belemenni ennél többe, még ha nyilvánvaló is, hogy elég komoly vonzalom feszül kettőnk közül, amit már jónéhány csókcsatával kifejeztünk, de mi van, ha egyszer azt mondják elmehetek? Mi van, ha a világom nem pusztult el és egyszerűen egyik nap idejön valaki, hogy mehetek isten hírével haza? Vagy elbukik ez a világ és kiderül, hogy miért voltam bezárva annál a Grindelwaldnál. Gondolom attól tart még mindig a Minisztérium, hogy kiderül mellette állok, netán belém ületett valamit, amivel irányítani tud. Nem tudom, én ez utóbbival nem vagyok tisztában, de ez a bezártság nem segít, hogy támogassam a Minisztériumukat és mellettük álljak. Ha adnának valamit, nekem is több okom lenne, de így... - Olyan elegem van már! - érek földet közvetlenül Ashton mögött. Már kiválóan használom a szárnyaimat, így most is repülve érkezem az emeleti szobából, ahol ágyat kaptam. Nem viselem jól a bezártságot, unatkozom egyre jobban és határozottan felpaprikázott Shanna megjelenése is. Sőt azt mondják Dumbledore reggel elhagyta az iskolát, még hozzá eléggé viharosan, sietve, aminek biztosan oka van és olyan érzésem van, hogy összefügg azzal, hogy Shanna hirtelen meglátogatott. Azt mondta nincs nagy baj, de van egy kis feszültség a Minisztériumban és persze újfent türelemre intett, de nem hiszek neki. Feszült volt és valamit éreztem felőle, akármilyen ügyesen is próbál kizárni a fejéből minden alkalommal. Biztosan tisztában van vele, hogy nem fogom már sokáig tűrni ezt, és talán neki is kezdenek kétségei lenni? - Megőrülök, ha nem szabadulok ki innen. - lépek közelebb végül sóhajtva Ashtonhoz és üdvözlésképp átkarolom a nyakát, hogy hosszan megcsókoljam. Szusszanok egyet a végén, mintha ennyi egyszerűen kellett volna, hogy kicsit lehiggadjak, aztán a legközelebbi padhoz húzom őt, hogy leüljünk. - Hallottad, hogy Dumbledore sietve távozott reggel? Shanna is e miatt jöhetett. Valami... történik, de nem mondják el nekem. Shanna szerint nincs baj, de rettentően idegesnek és frusztráltnak éreztem. És az álmaim... - fáradtan nyomkodom meg a halántékomat, mert talán kicsit túlerőltettem magamat a Shannával való beszélgetés során. Próbáltam azért valahogy belemászni a fejébe, de e téren sokkal erősebb nálam, így csak a felületet kapirgálhattam meg, épp csak az érzéseit, amik átütköztek a védvonalán, amiket nem tudott teljesen eltakarni. És az álmok... Most már hetek óta tartanak. Villanások, amik arra ösztökélnek, hogy menjek el egy kastélyhoz, egy kúriához nem is olyan messze innen. Egyszerűen érzem, hogy vonz, de nem tudom, hogy miért és nem tudom, hogy mit találok majd ott. Nem sokon múlt, hogy Shannának is elmondjam, de mivel nem volt velem őszinte ezért nem tettem meg. Persze ő akár elkaphatott egy-két foszlányt, ha megpróbált a fejembe nézni. Nem ismerem a környéeket, úgyhogy nem tudom, hogy miért kell odamennem, de mégis úgy érzem, hogy muszáj, de mivel ki se tehetem a lábamat az iskolából még mindig ez nagyban megnehezíti a dolgomat. Vajon mennyire lenne durva, ha mégis megpróbálnám? Sokmindent kibírtam már, ha nincs olyan messze az a hely, akkor talán a fájdalmat is elviselném, amivel járna, hogy elhagyom a birtok területét, vagy ezt csak a kétségbeesés mondatja velem?
Az elmúlt hetekben továbbra is igyekeztem segíteni neki, hogyan próbálhat meg repülni. Az szinte biztos, hogy nem hagyhatja el a birtokot, hiszen védővarázslatok veszik közül, de be kell látnunk, ő nem egyszerű ember, hanem angyal vagy tündér. Valami ilyesmi. Az emlékeit azóta nem kérdezgettem, fene tudja ugyanis, hogy milyen gátat szakítanánk át. Úgy vagyok vele, hogy ha majd eszébe jut valami, akkor úgyis megered a nyelve. Találkahelynek a hátsó udvart néztük ki, hiszen a kviddicspályán ugyan lehet repkedni, de ott ha véletlenül intimebb helyzetbe kerülnénk, biztosan zavaró lenne, ha arra járna valaki. Ezt sem tudom, hogy ő hogy van kettőnkkel, én egyre jobban kezdek belehabarodni, lévén gyönyörű, de mégis oly erős lány, nagyon komoly is egyben, közben pedig hajlamos arra, hogy a törékeny arcát mutassa nekem. Ez olyan összetett személyieséget sejtet, aminek nem ér a nyomába a korábbi sorminta, Evangeline, Melissa, de még Nathalie sem. Ha rájövök, én magam is felszínes lehettem egy ideig, mert ha csak azt nézzük, hogy kit akarok megvédeni lovagiasan a sárkánytól, aki mellesleg jól is néz ki, hát egy idő után unalmassá válik ez a séma. Rá kell jönnöm, hogy kezdek felnőni ahhoz, hogy egy igazi társam legyen, s Vanessa már csak a teste jelzéseiből is érezhető, hogy szintén nem vagyok közömbös a számára, noha kettőnkről olyan túl sokat még nem is beszélgettünk. Viszont megüzente, hogy a napokban látogatja meg az aurorok egyik vezető, méghozzá Shanna, akivel annak idején még jóban is voltunk, ő Seraphine évfolyamtársa volt. Na igen, legalább Sera megmaradt a régi ismerősök közül, de őt sosem lánynak kezeltem, hanem a legjobb barátomnak. Amióta viszont vámpír, őt is igyekszem mentorálni, ahogyan Vanessát, hogy tudja kezelni, fejleszteni a képességeit. A kardot most nem hoztam magammal, vélhetően beszélgetni, tervezgetni fogunk, nem pedig egymást csépelni.
Jól sejti Daniel, kár ilyesmit kérnie tőlem. Valóban nem vagyok olyasvalaki, aki ül és vár, miközben körülötte folynak a dolgok. Ami pedig az igazat illeti, nem hat meg a kettejük között lévő feszültség, amelyre még én is rá szeretnék dobni egy lapáttal. Mi több, a lehető legnagyobb mértékben szeretném elmérgesíteni a kapcsolatukat. Amióta az az alak visszatért a tesóm életébe, Dany állandóan őrlődik, én pedig nem szeretem ilyennek látni. Nagyon nem. Minél hamarabb a régi Danielt akarom magam mellett tudni, nem ezt a 2.0-ás változatot. - Oké, nem csinálok semmi, de semmi butaságot – emelem fel a kezem, mintha legalábbis megadni készülnék magam, noha gondolatban azért még hozzáteszem, hogy semmi olyasmit nem csinálok, amit én butaságnak tartok. Azt ugyanis nem részletezte, hogy melyikünk részéről nem lehet butaság a dolog. Ő tarthat annak olyasmit, amit én nem, szóval máris megvan a kiskapu. Ejnye, tényleg ügyvédnek kellene mennem, ahogy mások is javasolták már számomra. Legutóbb Piton fogta a fejét, amikor elkezdtem számára részletezni a házirend egyes buktatóit, amely miatt nem adhat büntetőmunkát. A legfőbb érvem az volt, hogy hiába hivatkozik paragrafusokra a házirend, ha a klubhelyiségben nincs egy elérhető példány se a törvénykönyvből. Fejből kellene tudnunk, vagy mi a fene? Dupla büntetőmunka lett az eredménye, de a feje miatt már megérte a dolog. - És most vágjam földhöz magam? - pillantok Danyre kérdő tekintettel. Istenítsem a fickót, amiért megtanította a bátyámnak a németet? Amilyen okos, nyilván magától is megtanulta volna. - Szerintem nélküle is sikerült volna boldogulnod velem – teszem azért még hozzá, miközben igyekszem kissé visszább venni magamból. Dany rendes, de nála is van egy határ, amit nem tűr el, bárkiről is legyen szó. Szidhatom a nevelőapját eleget apunak. Ő meghallgatja és a csúnya szavak hallatán rám szól ugyan, de legalább jobban kifejti az álláspontját nekem. Nem védi tűzzel-vassal, ez pedig pont ideális számomra. Én kiadhatom magamból az indulataimat és nem is védi senki sem a szenvedő alanyt. - Addig még van két évem – fakadok ki kissé keserűen. - Nem fogom kibírni anyu mellett, egyszerűen nem fog menni. Így is az idegeimre megy néha... Végighallgatom, amikor apu miatt zsörtölődik, mert muszáj, de Dany részére még véletlenül se említem meg, hogy őt is elő szokta néha venni. Hibáztatja, amiért ennyi büntetőmunkát kapok, ő pedig nem győzi küldeni számomra a rivallókat. Mert szerinte Danynek kutya kötelessége lenne a nap 24 órájában mellettem lennie. Elvégre, ez a prefektusok dolga szerinte. Nem tudom, melyik bolygón nőtt fel, de az tuti, hogy nem a Földön. Dany egyébként se tartozik értem felelőss éggel. Simán megtehetné, hogy levegőnek néz, én pedig örülök annak, hogy nem ezt teszi. Nélküle teljesen elveszettnek érezném magam. - Óóó, tudom én azt jól – mosolyodom el szélesen a fiú témát illetően. - Van pár barátnőm, akik folyamatosan szerelmi csalódás miatt cirkuszolnak vagy épp egy pasi miatt marják egymást. Kösz, de az ilyesmit inkább kihagyom. Nem érzem magam olyasvalakinek, aki képes lenne bárkiért is a végletekig küzdeni. Hiszen mi értelme lenne? Különben is, anyu szerelmi élete egy merő katasztrófa, mindig mást mutat be otthon. Nekem erre semmi szükségem sincs. Még az se zavarna, ha egyedül, vén kisasszonyként halnék meg. Soha nem megyek férjhez és soha nem is lesznek gyerekeim. Egyelőre legalábbis nem tervezek semmi ilyesmit. Az óra, amelyet Dany ad elő, sokkal jobb Binns professzor unalmas monológjainál. Ha ugyanezt képes lenne átültetni bájitaltanba, akkor mára Pitonnál is tehetségesebb lennék. Sokkal. Mint az élő történelem... Szinte a szemem előtt peregnek le az események, ami azért sokkal hasznosabb és élvezetesebb a száraz tananyagnál. - Nos, nagyon tetszett, de nekem most mennem kell – kapom fel magam mellől a táskámat egy széles mosollyal az arcomon. Dany élvezi a katedra-szerepet, ez pedig nagyon is látszódik rajta. Nekem viszont lépnem kell, mert akadt egy kis elintéznivalóm. - Na szia! - nyomok egy cuppanóst a pofijára, majd olyan gyorsan tűnök el a folyosón, hogy pislogni sincs ideje.
Tudom, hogy Alex nem az a nyugtin megülök a fenekemen típus. Ennek ellenére igen, pontosan ezt várom tőle. Ne tegyen semmit, és ne avatkozzon bele ebbe az ügybe. Van elég bajom apámmal, éppen elég dologról vélekedünk teljesen másképpen, és van köztünk nélküle is éppen elég surlódásunk. Nem hiányzik a nyakamba még az is, hogy Alex magára haragítsa, én meg jó nagyesó módjára próbáljam teljesen reménytelenül mentegetni apám előtt. Tudom, hogy nehéz lehet megálni Alexnek, hogy ne tegyen semmit, hiszen elég gyakorlatias gondolkodású lány. Hamarabb cselekszik, mint gondolkodik. Mégis az lenne a legjobb, ha nem foglalkozna az apámmal. Egyéb iránt, ha hallanám a gondolatait, akkor felvilágosíthatnám, hogy apámat a legkevésbé sem érdeklik a folyosói pletykák. Ezek a terjengő baromságok engem jobban zavarnak, mint őt. Így ezzel semmire sem jut. Még csak felbosszantani sem fog sikerülni. Legalábbis nem úgy, ahogy képzeli. A csórjunk el valamit az irodájából ötlettel már inkább sikerülne ez. De jótékonyan elhallgatom ezt a gondolatot. Nem áll szándékomban még lovat is adni alá. - Ha butaságot csinálsz, attól az még butaság marad, hogy ki vagy mi miatt csinálod azt. Szóval az apámat hagyd rám rendben? - nézek rá komolyan. Nem mintha ezzel meg tudnám hatni. Lényegében szinte soha nem sikerül. Szinte már látom magam előtt a kínos jelenetet, ahogy apám rajtakapja Alexet az irodájában miközben csenő-manót játszik, én meg magyarázkodhatom, hogy mentsem, ami menthető, de ez aligha fog javítani a szituáción. - Talán hibát követett el, és nem érdemli meg, hogy megpróbáljak megbocsátani, vagy csak diplomatikusans közelíteni felé. De ennek ellenére tett jó dolgokat is. Emlékszel az első napra, amikor anyád elhozott hozzánk? Nem beszélgethettem volna veled németül, ha ő nem tanít meg kiskoromban erre a nyelvre is. Többek közt. - világítok rá. Tudom, vagyis csak elképzelni tudom, hogy mennyire rossz lehetett neki egy rakád idegen közt, akikkel még csak szóba se képes állni, mert nem beszéli a nyelvet. Azért pedig, hogy akkor gyorsan megtaláltuk a közös hangot akár tetszik, akár nem, de apámnak lehetünk hálásak. Talán ez az apró információ morzsa kicsit elodázza az elkerülhetetlennek látszó összecsapást kettejük közt. - Pedig igyekszem figyelni, hogy ne hadarjak. De hát a családban ez kissé nehéz. De te már egészen ügyes vagy az olaszban is. Nem sokára jobban fogsz hadarni mint én. - mosolygok rá biztatóan. Tényleg rengeteget fejlődött az elmúlt 5 évben. Gyakorlatilag a nulláról majdnem olyan jól beszél már, mint én. Talán kicsit lassabban, és kicsit kisebb szókinccsel, de akkor is egészen ügyesen. - Én örülnék neki, ha mindig Rómában lennél. Egyébként pedig, ha nagykorú leszel, akkor ott élsz majd ahol csak akarsz. Bécs, Róma, London, bárhol a világon. - jegyzem meg. Jótékonyan nem téve megjegyzéseket az anyjára, meg arra, hogy hova menjen, amikor Lucát szidja, és hibáztatja Alex viselkedése miatt. Előbb talán annak a nőnek is ideje volna magába néznie. Alex csak figyelemre vágyik. Arra, hogy szeressék, és tőrödjenek vele. De hála neki ezt vagy 10 évig Luca nem tehette meg. Amikor megölel, akkor magamhoz szorítom, és adok egy puszit a feje búbjára. - Én is öröülök neked, és nagyon szeretlek. Ezen pedig semmilyen butaság nem fog változtatni sohasem. - nem szégyellem kimondani az érzéseimet. Alex a családom része. Így egyáltalán nem érdekel, hogy milyen pillantásokat kapunk, vagy milyen pletykák kelnek szárnyra rólunk. - Hááát, én nem is nézek ki lánynak. Vagyis remélem. - vigyorodom el. - Ami a fiúkat illeti, ne is foglalkozz velük. Csak a baj van velük, nem éri meg. Hidd el nekem. - még egy pár évig semmi kedvem a féltékenykedő bátyust játszani, aki a "Ha megbántod... " című fenyegetéseket hangoztatja minden szembe jövő kissrácnak. Természetes, hogy nem mondok semmit, amíg a terembe nem érünk. Alexet a legjobban úgy lehet megfogni, ha fenntartod a kíváncsiságát. Csak remélem, hogy a gyertyák, és a vizuális szemléltetés, meg egy két dámaibb monda beleszövése a történtetbe kellően hatásos kiegészítő eszközök, hogy továbbra is fenntartsam Alex érdeklődését. Noha tisztában vagyok vele, hogy csodákat azért ettől a módszertől sem várhatok. Jó lesz, ha annyit elérek, hogy hitvány helyett valami elfogadható közepes jegyet produkáljon. - Köszönöm Maroni kisasszony! Szívből örülök, ha tetszett az előadás. - hajolok meg színpadiasan, de annál vidámabban vigyorogva a tapsra. Akár vehetném ezt próbának, vagy tesztnek is, hogy milyen lehet valódi tanárnak lenni, valódi unatkozó diákokkal, akiknek fel kell kelteni az érdeklődésüket, egy elsőre unalmasnak tűnő tantárgy iránt...
ϟ”Egy testvér nagyon érdekes dolog. Akkor is szereted, ha a legnagyobb hülyeséget csinálja, mert jó eséllyel akkor van rád a legnagyobb szüksége.”ϟ
Értem én, hogy Dany nem szeretné, ha beleavatkoznék ebbe az ügybe és pont ilyen módon oldjam meg az ő problémáit, de mégis mit tehetnék? Tétlenül nézzem végig, amint egyet lépnek előre a kapcsolatukban, majd kettőt hátra? Komolyan ezt várja tőlem? Talán semmi közöm a családi viszályukhoz, mégis úgy érzem, tennem kell valamit. Én nem vagyok az a típus, aki képes elővenni a bölcs tanácsait és ingyen osztogatni azt. Inkább olyasvalaki vagyok, aki a gyakorlati oldalt testesíti meg. Megbántottak valakit, aki fontos számomra? Ott bántom, ahol érem. És mivel az illető tanár, a lehetőségeim korlátozottak. Mégis, egy szaftos kis pletyka pont kapóra jönne. Nehéz kideríteni, ki indította útjára a dolgot és kell is neki pár hét, mire leülepszik annyira, hogy ne hozza kellemetlen helyzetekbe az illetőt. Elvégre, Pitonról is terjengenek pletykák a folyosókon, mégse lép semmit, mert betudja annak, hogy ilyenek a diákok. Az a Paisley professzor pedig korántsem tűnik annyira veszélyes figurának, mint a vén denevér. - Ha miattad csinálom, akkor az nem butaság – veszem védelmembe az ötletemet, miközben fel nem tudom fogni, hogy Dany miért védi annyira azt a fickót. Annyi fájdalmat okozott neki, hogy az másoknak egy életre elég lenne. - Nem mindig a kellemesebb utat érdemlik az emberek, ezt te is tudod – fonom össze magam előtt a karjaim, mintha fáznék, de ez nálam a duzzogás legőszintébb jelének számít. - Te mindig mindent annyira diplomatikusan próbálsz meg elintézni, hogy azt már kész szenvedés nézni is. Egyszerűen ő nem érdemli meg. Egyetlen jó szót sem érdemel részedről. Azt hiszem, ebben benne vannak azok az indulatok is, amelyeket gyerekkoromban én éreztem az apám miatt, akit nem volt lehetőségem megismerni tíz éves koromig. Sokszor elképzeltem, ahogy felnőtt nőként megkeresem őt és a fejéhez vágom az akkori, gyerekes problémáimat. Hogy általános iskolában nem tudtam részt venni az apák napi ünnepségen, mert haza kellett mennem. Hogy hányszor bántottak a többiek, akiknek volt apukájuk. Hogy mennyire fájt a hiánya, amikor születésnapom volt. Hogy mennyire, de mennyire rossz érzés volt nem részese lenni az igazi családomnak tíz éven keresztül. És haragszom anyámra is, amiért mindent eltitkolt előlem. Ezt az érzelmet pedig Grayson Paisley fejére szeretném zúdítani. Leginkább mindet, de már egy kis részével is megelégednék. - Nem értettem, mit mondanak nekem – ismerem el kelletlenül. - Néha még most se értelek titeket, amikor nagyon hadartok – vonom meg a vállam. - De azért szeretek Rómában lenni. Sokkal jobb fejek vagytok, mint anyám rideg családja, a begyepesedett, 18. századi gondolkodásukkal. Nálatok lazaság és nyüzsgés van. Mondtam már anyának, hogy költözzünk Olaszországba, de ő ki nem állhatja apát. Azt mondta, képtelen lenne elviselni a közelségét. Igazság szerint ennél sokkal cifrább szavakat is használ apám jellemzésére a jelenlétemben, de ezeket – jótékonyan – nem említem Dany előtt. Fogalmam sincs, miért jöttek össze annak idején, ha közben meg képesek egymás torkának esni, de mindegy is. A lényeg az, hogy egy jó dolog származik ebből a kapcsolatból: Én. - A mai napig neked örülök a legjobban – ölelem át bocsánatkérően, noha nagyon is tisztában vagyok ama aprócska ténnyel, hogy a sértettsége nem komoly. - Mindenkit megelőzöl a családból, érted? Min-den-kit – ismétlem el nyomatékosan a mondat első szavát, hogy sejtse, mennyire fontos ő számomra. És ez teljes mértékben igaz is. - Lányos dolgokat? Velem? - hökkenek meg egy pillanatra, amolyan félig nevetős, félig komoly arcot vágva hozzá. - Hát, engem nem érdekelnek a fiúk, szóval még várhatna vele pár évet, de utána állnék elébe. Arról persze mélyen hallgatok, hogy bosszúból majdnem megcsókoltam Fawley pasiját, felhasználva a véla-bájomat. Tisztában vagyok azzal, hogy Dany az ilyesmit egyáltalán nem helyeselné és én se szeretem bevetni, de akkor és ott bizonyítani akartam. Bizonyítani azt, hogy bármennyire nagyra is tartják magukat, a fiúik a lábaim előtt hevernének, ha úgy hozná a kedvem. És igazam is lett, hiszen Jenkins engedelmesen hajolt hozzám közel, teljesen megbűvölve, egészen addig amíg el nem toltam magamtól. Erre azért nekem nincs gusztusom. Hiába faggatom Danyt, ő semmit se mond számomra, engem pedig szinte megöl a kíváncsiság. Engedelmesen követem hát, még abban az esetben is, ha más programom is akadna erre a röpke időre. Tudom, hogy a tanári pályát választja majd és kíváncsi vagyok, miként teljesít a katedrán. Elvégre, engem ő már aligha fog tanítani. Pedig érdekes helyzet lenne, az biztos. - De ugye nem Binnst veszed alapul? - huppanok le engedelmesen az egyik asztal mögé, amint visszanyújtja a könyvemet és figyelem, amint meggyújtja a gyertyákat. Ötletem sincs, mit szeretne velük elérni, de ha felgyújtja az iskolát, tanúskodom. Mellette. Amikor azonban az általa mesélt történet életre kel, élvezettel szemlélem és közben igyekszem a szavait is megjegyezni. Mintha egy mozi narrátora lenne. - Ez szuper volt, Daniel Paisley professzor! - tapsolom meg végül, amint befejezi az előadását. Már tudom, hogy Onkin vezette a lázadást és Iren volt az, aki véget vetett neki. A köztes információkat is vágom, habár Dany csodát azért nem művelt még így sem. Érdekes előadás volt, tényleg, ittam minden szavát, de jeles tanuló nem leszek mágiatörténelemből. Persze, ha ő tartaná az órákat innentől kezdve, akkor akár még az is megeshet.
Ismerem a kishúgom. Tudom, hogy nem fog Pitonhoz különórára menni. Kb. annyi ennek a valószínűsége, mint hogy a könyvtárban lássam szorgalmasan magolni. Ellenben azért vannak a nagytesók, hogy kitapossák az utat a kicsik előtt, és mindenkinél jobban ismerjék őket. Természetesen tudok Alex Roxmortsi ügyködéseiről. Először is, nem vagyok olyan szent, mint amilyennek Alex vagy a bácsikám gondol. Másod sorban rengeteg ismerősöm van. A falubeli kávézó, sörözők és egyéb vengéglátó helyek dolgozóit is beleértve. És éppen elég időt töltök lent a faluban, ahhoz hogy eljuson hozzám az, aminek el kell jutnia. Egy-két kisebb dolgot elnézek, és hagyok Alexnek, de az ilyen kétes dolgokat, mint ez a könyv is. Ilyenkor nem nézhetem csak úgy, hogy hülyeségeket csináljon. Ilyen a kishúgok élete. Jobb lesz ha beletörődik. Persze a bosszus szemforgatás sem marad el tőle. Na ilyenkor érzem azt, hogy amit mondok, az az egyik fülén be, a másikon falra hányt borsó. Mintha egy kaktuszhoz beszélgetnék. Lehet avval is több sikkerrel járnék. Azt hiszem mostanában kissé gyakoribb vendég leszek a faluban a szokásosnál is. A nyári edzéseket meg hát megígértem. Szóval mosolyogva bólogatok, hogy komolyan gondolom. Ha kellően komolyan veszi, akkor ő is meg fog lepődni, hogy mennyit fejlődik majd. Remélem így lesz. Jó lenne látni, hogy végre valamiben sikert ér el. Az talán pozitív hatással lenne a jelemfejlődésére is. Azért a következő témra kissé felvonom a szemöldököm. - Mit mondtam neked a bajkeverésről? A dolgoknak nem ez az elintézési módja. Ne csinálj butaságokat. Miattam pedig pláne ne. Érted? - a kérdő hangsúly ellenére ez igazából felszólítás volt. Ennek ellenére úgy érzem, hogy az apám irodájának folyosóján is többet kell járőrözzek mostanában. Főleg akkor, amikor ő nincs éppen ott. - Ezt majd én elintézem Vele a magam módján. - tudom, hogy Alex jót akar. Igazából az bántja, hogy apám engem bántott meg. Még ha igyekeztem előtte nem is kimutatni, de sosem voltam jó az érzelmeim eltitkolásában. Annyira nem, mint apám, akinek sosem tudom, hogy mi jár valójában a fejében a pókerarc mögött. És azt sem várhatom Alextől, hogy ő ezt felnőttként kezelje. Hiszen nehezemre esik nem kislányként nézni rá. Noha az lenne a legjobb, ha ő kimaradna ebből az egészből. De ismerem annyira, hogy nem fog. Előbb-utóbb attól tartok konforntálódni fog miattam az apámmal. Kellemetlen. - Szerintem nem volt túl helyes eltitkolnia téged Luca elől. És neked sem lehetett könnyű hirtelen ott találni magad egy nagy nyüzsgő olasz család közepén, amikor még a nyelvet sem beszélted. - még ha csak néhány hetes futó kapcsolat volt, akkor is el kellett volna mondania Alex anyjának a terhességét. Akkor legalább Luca szabadon dönthetett volna. De így? Mindenkinek a lehető legrosszabb volt. Főként Lukának és Alexnek, aki csak velem értett szót kezdetben a családból, mert én beszélek németül. - Héé! Akkor nekem sem örültél, amikor megismertél? - fordulok el tetettet sértettséggel. De persze értem én mire gondolt valójában. Sosem egyszerű egy eddig nem ismert rokon felbukkanása. Persze az olszok elég közvetlenek, és családcentrikusak, így hamar befogadóak is. - Azt hiszem, ezt már nem tudjuk meg. Csak néha ábrándozok róla, hogy milyen lenne, ha... De szerintem akármilyen is lenne, az ilyen lányos dolgokat, mint hogy ki tetszik kinek az osztályban, azt biztos veled beszélné meg inkább, mint velem. - sóhajtok fel. Azért valahol jól esnek Alex szavai. Mármint, hogy okosnak tart, és Vitát is hozzám hasonlónak képzeli el, ha megismerni már nem is volt lehetősége. Persze tudom én jól, hogy mi mindenről maradtam le. Ettől a beszélgetéstől pedig se jobb, se rosszabb nem lesz ez számomra. Tudom, hogy sosem adhatom elő az első pasijának a "Ha megbántod a kishúgom..." szöveget, nem verhetek érte laposra senkit, mint ahogy engem már egy párszor elkalapált egy-két báty. Nem leszek mellette, amikor leteszi az RBF-eket, a RAVASZ-okat, az egyetemi diplomát, amikor férjhez megy, gyereket szül... egyáltalán egyetlen fontos pillanatának sem lehetek része, mert már nincsenek fontos pillanatai. Ahogy szomorú, és fáj, hogy ő sem lehet velem a fontos pillanataimban. De talán maga helyett küldte Alexet, hogy mégse legyek annyira magányos. Tudom én, hogy Alex egyik gyenge pontja a titkolózás. Így szándékosan nem is mondok neki semmit, amíg be nem érünk egy üres terembe. Ott elveszem tőle a mágiatöri könyvét, és belepillantok, hogy pontosan hol is tartanak, majd visszaadom neki. Mivel fejből ismerem az összes kobold lázadást, nincs szükségem a könyvre ennél jobban. Nem írom meg a háziját, de ha Alex most figyel, és jegyzetel, akkor gyorsan meg is oldhatja a feladatot. A táskámból előkerül néhány gyertya, amik a tanári asztal közepe felett békés lebegésbe fognak egy pálca intésre. Majd a következőre már meg is gyulladnak a kis kanócok, és szines kis füst pamacsok szállingózni kezdenek a levegőbe. - Tehát a kobold lázadások. Történt egyszer, egészen pontosan 1215 nyarán, hogy... - kezdek a mesélésbe. Ekkor pedig a füstpamacsok életre kelnek, és mint valami 3D-s film elevenedik meg a történet Alex szeme előtt. Igyekszem valódi történetté formálni, az unalmas lapokat. Drámaivá, ha úgy tetszik. Bele szőve néhány izgalmas mondát is reménytelen szerelemről, becsületről, önfeláldozó hősi halálról. Olyasmikről is, amiket Alex könyve nem feltétlen említ, inkább csak egyetemi könyvek lábjegyzete. Kiválóan játszok a hangszínemmel, és változtatom a történet alakulásának függvényében. Vagy hogy éppen állítólag, a történet melyik karaktere mit mondott... mint egy valódi történelmi film. Csak remélem, hogy amikor hatás szüneteket tartok, akkor Alex már tényleg kíváncsi a folytatásra, hogy meghal-e a hős szerelmes lovag a szerelme karjaiban, vagy túléli, és boldogan élnek amíg... Talán ez a megközelítés kissé kevésbé lesz unalmas a lány számára, mint Binns kétségtelenül monoton altató hangja... Legalábbis remélem.
ϟ”Egy testvér nagyon érdekes dolog. Akkor is szereted, ha a legnagyobb hülyeséget csinálja, mert jó eséllyel akkor van rád a legnagyobb szüksége.”ϟ
Pitontól különóra? Nem állítom, hogy nem kivételezik velünk a házunk miatt, de a fene se szeretne vele kettesben lenni. Akkor már inkább a kétes eredetű könyvek, semmint a bájitaltan tanár. Vannak, akik kedvelik – valamiféle titokzatos oknál fogva -, de én nem tartozom közéjük. Egyszerűen csak kihasználom, hogy mardekáros vagyok. Annyi hátrány ért már miatta, hogy ennyi előny simán belefér. Dany felszólítása hallatán csupán bosszúsan sóhajtok egyet, majd megforgatom a szemeim. Azt azért nem hittem volna, hogy ennyire ismer már. Jó, vannak trükkjeim, amelyeket miatta kellett abbahagynom, mert hamar rájött, ki áll a dolog mögött. Például a trágyagránát a folyosókon. Valahogy mindig tudta, hogy én voltam az, aki elhajította. Még akkor is, ha csapatostól mentünk néhány barátommal. A rá következő fél órában pedig már kiselőadást tartott az iskola házirendjéről. Sőt, még arról is intézkedett, hogy a mardekár klubhelyiségében több példány is ki legyen függesztve belőle, hátha egyszer megjegyzem. De Roxmorts? Honnan a fenéből sejti, hogy szokásom néha ott üzletelni? Direkt kerülöm pedig az olyan alakokat, akik bármilyen szinten kapcsolatban állhatnak vele. Elég könnyű ugyanis megjegyezni az arcomat, pillanatok alatt értesülne a kétes üzleteimről. A nyári edzések ígéretétől szinte egyből lázba jövök. Dany a hugrabug csapatkapitánya, szóval ért a dologhoz. Ráadásul, a griffendél egyik hajtója is jön dolgozni a cukrászdába, szóval nyilván ő is segíteni fog. Legalábbis nagyon remélem. Jó lenne végre némi előnnyel indulni másokkal szemben. A suliban nem sok időm lenne felkészülni, hiszen a pálya szinte állandóan használatban van. És a vélaságom miatt nem sok olyan alakot találnék, akik képesek lennének higgadtan és józan fejjel megítélni a teljesítményemet. A legtöbb fiú, akivel eddig gyakorolni próbáltam, csak ült bambán a seprűn és tátott szájjal figyelt. A dicséreteket pedig akkor is megkaptam, ha nyilvánvalóan bénáztam. A lányok pedig ki nem állhatnak. Nem vagyok kíváncsi mások csipkelődős megjegyzéseire. - Tudod, vannak dolgok, amikben igen jó vagyok – hozom fel a témát, miután Dany befejezte az apjáról való beszámolóját. - Nem szeretnéd, ha törnék egy kis borsót az orra alá? Csak hogy érezze a törődést. Elcsórhatnék valamit számára fontos dolgot az irodájából vagy egy jó kis pletyka? Mondj bármit, én megteszem ezer örömmel. Elvégre, megbántotta azt a személyt, aki a legfontosabb számomra, szóval megérdemli, hogy bosszúságot okozzak neki. Egy pillanatig se lenne lelkiismeret furdalásom miatta, ebben biztos vagyok. Ráadásul, Dany szavai nélkül is eszembe jutott már, hogy meg kellene tennem. Amit annak idején tett, az nem volt helyes, még abban az esetben sem, ha Dany megbocsátott neki. - Nem tudom – vonom meg a vállam, mintha amúgy nem is érdekelne a dolog, de nagyon is érint. - Anya azt mesélte, hogy apa nem tudott arról, hogy terhes, mert csak pár hétig voltak együtt. Utána pedig anya hazautazott és ott derült ki, ő pedig egyedül szeretett volna felnevelni engem. Elég rossz lehetett mindenki számára, hogy egy tíz éves gyerek hirtelen betoppan a család életébe. Én nem örülnék annak, ha hirtelen kiderülne, hogy van egy húsz éves testvérem, teszem azt. Idővel elfogadnám a dolgot, de évek telnének el, mire képes lennék feldolgozni ezt az információt és még abban az esetben sem alakulna ki feltétlen szeretet az újdonsült családtagom iránt. Ferde szemmel néznék rá és mindig azt latolgatnám magamban, hogy ő tényleg az e, akinek állítja magát. Keresném a hasonlóságot, de ha nem találnék, igen feszült lenne a helyzetem. Abból nekem azért némileg könnyebb, hogy a mediterrán vér szépen kiütközik rajtam. - Szerintem pedig pont a te kiköpött másod lenne, csak lányban – ráncolom a szemöldököm. - Ketten járnátok a nyomomban, hogy lebeszéljetek a hülyeségekről és lenne egy társad, akivel tudnál mindenről beszélgetni, ami érdekel. Mert ő is olyan okos lenne, mint a bátyja. És most együtt örülnétek annak, hogy az apátok itt tanít. Vagy pont együtt bosszankodhatnátok. Sülve-főve együtt lennétek, veled beszélné meg, hogy ki tetszik neki vagy kit utál legjobban az osztályban. Valahogy így képzelem el a kapcsolatotokat, ha ő is itt lenne. Kissé elszaladt velem a ló, így csak most jut eszembe, hogy Dany talán nem szívesen hallja, hogy mi mindenről csúszott le az évek alatt. Nehéz lehet neki, hogy a húga nem tehette be a lábát a Roxfortba és hogy ő nem izgulhatta végig a beosztását. Vittát úgy képzelem el, amilyen most Dany. Prefektus, hollóhátas, barna haj, kék szemek. Már-már mintha itt állna előttem. És olyasvalaki, aki imád a barátnőivel hétvégén Roxmortsban csámborogni, majd beülni egy vajsörre Madam Rosmertához. - Na jó, most kíváncsivá tettél – követem engedelmesen, még csak egy pillanatra se fordul meg a fejemben, hogy hátat fordítsak és más irányba induljak el. Ez a titkolózás mindig is az ellenségem volt, most sincs ez másként.
Én meg azt nem szeretem, ha faggatnom kell Alexet. Akkor többnyire (mindig) olyan válaszokat kapok, amiket nem szívesen hallok. A bájital nevére megemelkedik az egyik szemöldököm. Nem titkok, hogy mennyire tehetségtelen vagyok ehhez a tantárgyhoz. Azonban Alex magától is lefordítja nekem, és így már kezd is derengeni, hogy mi az, és mire jó. Innen pedig nem kell sok, hogy összerakjam a képet. - Neked nem Szerencselé, hanem Józanészlé kéne Húgocskám. Ha ennyire érdekel a bájitaltan, akkor Pitontól kérj különórákat, és ne kétes eredetű könyveket búj! A bajkeverest pedig felejtsd el! Ha megtudom, hogy a könyv helyett felsőbbévesektől próbáltál meg szerezni, akkor bajban leszel, és nem úszod meg ennyivel! Érthető voltam? - Alex igen nagy pechére valahogy mindig igen hamar visszajut minden a fülembe, ami a bajkeveréseit illeti. Mintha még a mardekár klubhelyiségben is lennének szemeim, és füleim. Igazából szimplán sokakkal vagyok jóban azok közül a bizonyos felsőbbévesek közül is, akiktől ilyesmit lehet szerezni. Ráadásul, ha minden tökéletesen kezd sikerülni neki, mondhati túl tökéletesen, beleértve a jegyeit tanulás nélkül is, akkor ott biztos bűzlik valami. Sajnos a Maroni család nem arról híres, hogy fejre ejtettek volna minket. Abban is biztos lehet, hogy bár most elengedem ennyivel, legközelebb biztos nem. Akkor tényleg elő fog kerülni az a rosszabbik prefektus énem, aki pontokat von, és büntetőmunkára küld. Azt pedig nagyon nem szeretné látni. Igazából én sem. - Persze. Érted a mindent is megtenném. Te is tudod. Majd valahogy úgy csináljuk a nyarat, hogy legyen elég időnk edzeni. Mutatok pár hajtó trükköt. Ígérem. - mindig betartom az ígéreteimet. Szóval Alex számíthat rám. Bár akkor jövőre, ha bekerül a mardekár csapatba a pályán ellenfelek leszük, de azon kívül még testvérek. Lizzyvel is jóban vagyok, noha a kviddics pályán nincs barátság. De amint vége a meccsnek az teljesen más tészta. - A piszkálódok, csak a saját önbizalom hiányukat próbálják kompenzálni. Nem kell velük foglalkozni. - vagy betörni az orrukat, mint ahogy én tettem 9 évesen. Igaz én sem úsztam meg monokli mentesen, hála a srác két másik haverjának, akik a "főnök" segítségére siettek... A következő mondatra viszont kicsit felsóhajtok, és átkarolva a vállát magamhoz húzom Alexet ott a padon ülve. - Nem tudta, hogy itt vagyok. Csak a puszta véletlen sodort egy folyosóra, később egy tanterembe minket. Az előtt ment el, hogy kiütközött volna a varázsló képességem, vagy megkaptam volna azt az első Roxforti levelet. Így számára csak egy mugli gyerek voltam addig a pillanatig, amíg itt nem botlottunk egymásba. Nem tudom, hogy döntött volna, ha tudja. De talán már nem is számít. A múlton nem változtathatunk. A jövő meg nincs kőbe vésve. - sóhajtok fel. Ebben benne van az is, hogy az egyik felem még mindig az a kisfiú aki retteg attól, hogy az apja ismét magára hagyja. A másik fele meg reménykedik, hogy nem így lesz. Még ha nem is éppen konfliktusmentes a kapcsolatunk. - Szeret téged, és büntudata van. Alex ez a két dolog egyáltalán nem zárja ki egymást. Sőt nagyon gyakran pont azok iránt érzzük a legnagyobb bűntudatot, akiket a legjobban szeretünk. Hozzám csak másképpen, másféle szeretettel kötődik, de ez nem jelenti azt, hogy jobban szeretné az egyikünket, mint a másikunkat. A szeretetet nem lehet mérőhengerben lemérni, mint a bájital kompnenseket. - akármennyire is pocsék vagyok az említett tárgyból, azért egy mérőhengert felismerek. Ráadásul a családi vállalkozásunk egy cukrászda. Van mérő eszközünk bőven. Eleget mosogattam őket. Ráadásul elképzelni sem tudom, hogy Lucának mennyire nehéz lehet, hogy lemaradt Alex első 10 évéről. Nem tartom fair és tisztességes dolognak, hogy Alex anyja nem mondta el rögtön, hogy teherbe esett, akkor amikor megtörtént. Ez nem olyami, amit csak úgy el lehet titkolni. De végül jótékonyan nem mondom ki ezt Alex előtt. Inkább hagyom, hogy még egy kicsit gyerek legyen, és örüljön a karkötőnek. Én meg a puszinak, amit az arcomra kapok. Szeretem, ha mosolyog. - Igen, én bűvöltem meg. Jó vagyok az ilyesmiben. Mint te a bájitaltanban.- mosolykok rá, majd egy kis sóhajjal térek vissza a kérdéséhez. Nem felejtettem el. - Néha, ha bosszantasz pont olyan vagy mint ő. De ő egészen más alapjellemmel rendelkezett. Nagyon szerettem, sőt szeretem most is az én Vittoriámat. Mindig megőrözöm a szívemben. De téged is szeretlek. Te is olyan vagy számomra, mintha a másik kishúgom lennél. Önmagad miatt. Nem miatta. Ezért próbálok mindig vigyázni rád. Szerintem, ha Vita itt lenne, most ketten szőnétek tervet az én bosszantásomra, és kétszer ennyit aggódhatnék. - mosolyodom el végül. Vita tényleg nagyon más volt, mint Alex. Ennek ellenére mégis egyformán szeretem őket. S bár a húgomat elvesztettem, és semmit sem tehettem ellene, Alex kárpótol érte. Mert ő itt van nekem. Vigyázhatok rá, és játszhatom a féltő bátyust. Még ha ezzel néha az idegeire is megyek. Főként, amikor a barátaival rosszban sántikál. - Majd meglátod. - mosolyodom el, miközben lassan elindulok a kastély felé.
ϟ”Egy testvér nagyon érdekes dolog. Akkor is szereted, ha a legnagyobb hülyeséget csinálja, mert jó eséllyel akkor van rád a legnagyobb szüksége.”ϟ
Nem szeretem, amikor Dany faggat, főleg azért sem, mert olyankor mindig én húzom a rövidebbet. Általa. Prefektusként van hatalma büntetőmunkára küldeni vagy házpontokat levonni, de ezt szerencsére ritkán teszi meg. Leginkább csak abban az esetben, ha nagyon elszalad velem a ló. - Gondolom, volt szerencséd bájitaltanon a Felix Felicishez – jelentem ki végül némileg mogorván, belátva magamban, hogy ezúttal vesztettem. Bár, ha elkészíteni nem is tudom, legfeljebb majd megveszem valamelyik méregkeverő-szakos diáktól. Van egy pár a suliban, aki ezzel üzletel, természetesen csak titokban és Roxmortsban. Nem lehet Dany állandóan a nyomomban, nem igaz? Ráadásul, mostanában minden percét a tanulás teszi ki, hiszen hamarosan vizsgái lesznek. - Szerencselé a másik neve. Gondolom, magadtól is rájössz, miért is lenne rá nagy szükségem. Dany nem ostoba, nem sokáig kell törnie a buksiját azon, hogy pontosan milyen helyzetekben is használtam volna fel. A tanulmányi eredményeim javultak volna, minden sikerült volna, amibe belevágok, otthon pedig lehetett volna ájuldozni a sikereim láttán. Mondjuk, a Maroni család nem esett a fejére – anyám véla famíliájával ellentétben -, ők megneszelték volna, hogy itt valami bűzlik. Talán Daniel lett volna az első, akinek leesik a tantusz. Mindenesetre, egy-két hónap sikerélmény nem esett volna olyan rosszul számomra. - Komolyan megtennéd? - pillantok Dany felé ártatlanul pislogva. Jó lenne legalább egyvalamiben kiemelkedni, nem csak a szépségemmel tündökölni mások előtt. Annyira nem érdekel a kviddics, soha nem is érdekelt, de most, hogy Dany felvetette ezt számomra, izgatottá tett. Talán jövőre ilyenkor már én is a pályára léphetek. - Tudod, amíg nem ismertelek meg titeket, engem is állandóan piszkáltak – fintorodom el az emlékek hatására. - Pont úgy, mint téged. Nekem se volt apám, úgyhogy ezt a részét teljes mértékben megértem. Csak azt nem értem, hogy ezek után miként mert idejönni a nevelőapád? - teszem fel a költőinek szánt kérdést, az unokatestvérem arcát kémlelve közben. - Gondolom, még csak nem is sejtette, hogy itt tanulsz, de csak észre kellett vennie, amikor megkapta a leendő osztályai névsorát, nem igaz? Nem értek sokat a tanításhoz, ahogy ahhoz sem, miként osztják be az órarendet, de a diákok listáját csak átadják a tanároknak, nem? Év elején legalábbis szinte állandóan névsorolvasást tartanak. - De legalább ő ott volt melletted – jegyzem meg halkan. - Én tíz éves koromban ismertem meg és a mai napig nem tudom, hogy szeret-e vagy csak bűntudata van amiatt, hogy annyi ideig nem volt mellettem. Mintha hozzád jobban ragaszkodna. Ami érthető is lenne, hiszen Danyt látta felnőni, én pedig egyszer csak betoppantam az életébe és bumm! Lett egy lánya, egy majdnem kamaszodó tíz éves kislány, aki egy év után már egy bentlakásos iskolában tanult. Ami az igazat illeti, a mai napig Danielt szeretem a legjobban mindenki közül a családot illetően. Vele töltöm a legtöbb időt. - Most úgy őszintén... Te Vittoriát látod bennem? - teszem fel azt a kérdést, amely már évek óta foglalkoztat engem, de ez az első olyan alkalom, hogy ezzel szembesítem Danyt. Ismerem a kislány halálának körülményeit, ahogy egy-két részletet is az utána következő időkből. Nem hibáztatom érte, hiszen kell számára valaki, aki betölti ezt a szerepet is. Én pedig élvezem, hogy ennyire félt. Ilyenkor érzem igazán, hogy van valakim, aki akkor is szeret, ha rossz vagyok. Na, nem mintha én nem tennék meg mindent érte. - Még nem szeretnék felnőni – szögezem le egyöntetűen. A felnőtt lét sok olyan dologgal jár, ami számomra nem annyira kívánatos. Dany kérésének egyből eleget teszek, lévén, szeretek ajándékot kapni és sejtem, hogy ezúttal ez következik. Amikor kinyitom a szemem, lelkesen emelem kezem a magasba, majd magam elé, hogy megcsodálhassam a karkötőt. - Váó, ez szuper és köszönöm! - nyomok egy futó puszit a bátyusom arcára. - És ezt komolyan te bűvölted meg? A fene se gondolta volna, hogy Dany képes ilyesmire is. Mondjuk, ha csak sejteném, hogy még miféle nyomkövető bűbájt helyezett a mágikus karperecre, akkor már ma este keresnék egy kóbor macskát, akire ráadhatom. Cseles gondolat volt tőle, hogy nem osztotta meg velem ezt az információt. Túlságosan is ismer ahhoz, hogy ilyesmit az orromra kössön. - Ez a nap tele van meglepetésekkel – pattanok fel vidám arcot vágva Dany szavai hallatán. - És mivel teszed olyan fenemód érdekessé a mágiatörténetet?
A tekintetem elárulhatja Alex számára, hogy ezt a tőmondatot nem tekintem válasznak. Meglehet nem tetszene, ha bővebben kifejtené, ami a konok kis véla fejecskéjében van, de talán csak így juthatunk közelebb a megoldáshoz. Legalábbis remélem. - Pontosan mit is keresel benne, és minek az neked? - pontosítom a kérdést, mert hát úgy látszik másként nem megy. Az a válasz sem különösebben nyeri a tetszésem, hogy azon majd akkor agyal. Igen, sok dolog van, amit későbbre lehet halasztani, de nem a tanulmányok. Ha most feladja, akkor később fogja megbánni, mint az anyám, aki nem fejezte be a közép iskolát, mert teherbe esett velem. Szóval csak remélem, hogy Alex ebben nem szándékozik követni az anyám példáját. Igyekszek úgy tekinteni rá, mint kislányra, de ez egyre nehezebb. Nem sokára tényleg le sem fogja tudni vakarni a pasikat. Ezen pedig nem segít a vélasága. Komolyan féltem a rossz döntésektől, de egyenlőre inkább csak rá hagyom. Hagy élvezze ki a gyermekkor utolsó éveit, amikor nem a jövőn kell agyalnia, mint nekem most. Végül mellé telepszem, és amikor belebújik a karjaimba egy kis puszit nyomok a homlokára. Nem érdekelnek a szúros tekintetek, vagy esetleg szárnyra kelő pletykák. Alexet a kishúgomnak tekintem, és így saját privilégumomnak is, hogy bárhol, bármikor, és bármilyen formában kimutassam felé a szeretetem. - Igen az vagyok. Pedig először engem sem vettek fel a csapatba. Csak kitartóan kell gyakorolni, és minden lehetséges lesz. Akarod, hogy nyáron gyakorljak veled? Akkor jövőre biztos sikerül majd bekerülnöd a csapatba. Csak ne add fel. - próbálom kedves, és lágy hangon biztatni. Nem szabad félni a kudarctól. Az az élet része. A kérdés csak az, hogy hagyod magad legyőzni, vagy újra felállsz. Szeretném, ha Alex mindig minden helyzetből képes lenne felállni. Csakhogy addig még sokat kell tanulnia, és tapasztalnia. Sajnos rossz dolgokat is, amiktől én sajnos nem tudom megvédeni. Bár szívem szerint örökre megkímélném mindenféle csalódástól, de ez nem járható út. - Látod még én is tudok meglepetést okozni. - mosolyodom el, de aztán kicsit el is komolyodok, és egy sóhajtással belefogok a történetbe. - Kezdetben, amíg élt a húgom, és az apám minden nap foglalkozott velem elég jó tanuló voltam, mellette vizilabdáztam, és hoztam az érmeket. Aztán, amikor Vita meghalt, és az apám lelépett, akkor a jegyeim is drasztikus romlásnak indultak. Sőt egyszer Rómában úgy 9 évesen majdnem ki is csaptak az akkori sulimból, mert összeverekedtem egy Marco DiNardi nevű sráccal, aki csúfolt engem, mert az apám elhagyott, sőt az anyámra is olyasmit mondott, amit nem hagyhattam szó nélkül... Az apád jött értem végül, és győzte meg az igazgatónőt, hogy adjon még egy esélyt nekem. Pedig épp egy fontos cukrász versenyen kellett volna lennie. De ő otthagyta miattam. Pedig akkor nem ment olyan jól az üzlet mint most. Fontos lett volna nyernie. Mégis inkább hazajött, miattam. Ez mutatja, hogy milyen ember is ő. Legalábbis számomra. Mondjuk az is igaz, hogy aztán, amit otthon kaptam tőle, na azt nem raktam ki az ablakba. A következő években nem sokat javultak a jegyem. Kb. az erős közepes átlagot hoztam. Bár azt is inkább alulról suroltam. - mondjuk úgy, hogy megvoltak a magam gondjai azokban az időkben. Kétségbeesetten próbáltam elüldözni anyám összes pasiját, gyakori suliváltások, kevés igazi barát. Az egyetlen dolog, amiben igazán jó maradtam az az idegennyelv tanulás volt, valami bizarr irónikus módon. - Én változtam meg leginkább. Tudod, bármennyire is jó volna, de nem maradhatunk örökké gondtalan, felelőtlen gyerekek. Fel kell nőnünk. És ahogy elkezdtem komolyabban venni a dolgokat, a jegyeim újra elérték a régi átlagomat, sőt meg is haladták azt, bekerültem a kviddics csapatba, sőt kapitány lettem. Lett életcélom. Tudom, hogy egyetemre akarok menni, és diplomát szerezni. De ahoz hogy változni kezdjenek körülötted a dolgok, először neked kell változnod. Ez pedig sokszor nem künnyű, én tudom. De én mindig itt leszek neked. Bármi történik is. Csukd be a szemed.- végül a táskámba kezdek kutakodni, és pillanatokon belül két viszonylag egyforma karkötő kerül elő belőle, csak az egyik női, a másik férfi kiadásban. A nő verzióját fel is rakom Alex csuklójára, a másik mágikus karkötője mellé. Ebből is érződik a mágia, ez is megbűvölt tárgy. - Kinyithatod. Ha bármikor üzenni akarsz nekem, és nem vagyok a közelben, akkor elég a felíratra koppintanod a pálcáddal, és a szöveg meg fog jelenni a párján is. Így mindig kapcsolatban lehetünk, akkor is ha épp egy kontinens választ el. - én bűvöltem meg a karkötőket. És van egy olyan tulajdonsága is, hogy így bármikor be tudom mértni, hogy merre jár a kishúgom, ha veszélyben érezném. De erről a tulajdonságról nem szólok neki. Tudom milyen. Még a végén valami kóbor macskára aggatná a karkötőt, hogy ne tudjam merre jár. Na nem mintha nem bíznék benne, vagy kémkedni akarnék. De a legutóbbi történet is, amikor a saját temetésemen találtam magam... a világ lassan egyre veszélyesebb helyé válik. Így ha szükség lenne rám, bármikor a segítségére siethetek. - Gyere keressünk egy üres termet. Mutatok valamit, amitől talán kevésbé lesz unalmas a mágaitöri, mint Binns óráján. - állok fel és a kezemet nyújtom a lány felé. Ha most hajlandó tanulni kicsit, akkor meg kell ragadni a lehetőséget. Talán, ha kap egy jó jegyet, az majd ad neki némi lelkesedést. Bár nem hiszem, hogy a mágiatöri valaha is a kedvenc tárgyai közé fog tartozni...
ϟ”Egy testvér nagyon érdekes dolog. Akkor is szereted, ha a legnagyobb hülyeséget csinálja, mert jó eséllyel akkor van rád a legnagyobb szüksége.”ϟ
- Kell valami – válaszolom meg röviden és tömören Dany kérdését. Valahogy sejtem, hogy nem igazán örülne annak, ha kiderülne, hogy az unokahúga egy ismeretlen eredetű könyvecskéből lesné ki egy olyan bájital receptjét, amelynek elkészítéséhez sok év tapasztalata szükséges. És talán még nem is jó a leírás. Elég egy minimális eltérés és máris kész a baj. Daniel tuti nem lenne elragadtatva ettől a lépésemtől. Nekem azonban szükségem van a receptre, és nem csak a kihágásaim miatt. Persze, ha nálam lenne az ital, nyilván erre is használnám, de ugyanakkor ott lenne minden más is. A jelentkezésemet a csapatba nem utasították volna el, és a bájitaltan versenyre is engem küldtek volna. Apróságok, de számomra mégis annyira fontosak. - Azon majd ráérek akkor agyalni – vonom meg a vállam fapofát vágva és valóban így is gondolom. Nem szoktam a jövőmön agyalni, főleg nem a családon és azon, hogy mit mondok majd a lányomnak, ha engem is erről kérdez. Talán pont ez az oka annak is, hogy nem annyira érdekelnek a tanulmányaim. Tartom az erős közepes átlagot, ami bőven elég arra, hogy ne csapjanak ki az iskolából. Egyetemre pedig egyáltalán nem szeretnék menni, ami – ha jól sejtem – egyáltalán nem illik apám és Dany elképzeléseibe. Ők valahogy mindig azt gondolják, hogy a felsőbb végzettség fontos az életben. Hát, szerintem meg egyáltalán nem létszükség. Ha valaki olyan talpraesett, mint én, akkor az a dzsungel közepén, pálca nélkül is képes feltalálni magát. Nem sűrűn osztom meg az érzelmeimet, vagyis leginkább sohase teszem azt. Vannak pillanatok számomra, amikor úgy érzem, jól esne, ha valaki meghallgatna, de a szüleimmel leginkább csak felszínes témákat szoktunk érinteni. Anyám nem valami tapasztalt az érzelmek terén, hiszen a családja révén nem olyan, mint mások, apám pedig... Nos, ő még nem egészen szokta meg azt, hogy van egy kamasz lánya. Nyilván szeret engem, de mindezt a maga módján teszi. Vagy egyszerűen csak úgy érzi, hogy nem lenne jó ötlet női témákba avatkoznia. - És most mégis te vagy a Hugrabug csapatkapitánya – bújok bele Dany karjaiba, beszívva magamba az illatát. Romantikus mozdulatnak tűnhet ez mások szemében, kapunk is magunk felé egy-két szúrós pillantást, de nem érdekel. Ő az unokatestvérem, a hozzám legközelebb álló családtagom, nem fogom mások miatt eltolni magam mellől. - Nem mondod, hogy nem voltál jó tanuló? - tátom el a szám és egy pillanatra meglepett csodálkozás ül ki az arcomra. - Én mindig is azt hittem, hogy sorra vitted haza a díjakat és az elismeréseket elsős korod óta – osztom meg vele a gondolataimat. Harmadikos volt, amikor ide kerültem és – őszintén szólva – akkoriban nem sokat beszéltünk a jegyeiről. - De akkor mégis mi változott? Te változtál meg vagy elfogadtak? Engem a süveg a Mardekárba osztott be annak idején, amit őszintén bánok. A Griffendélesek hamarabb elfogadtak volna, de itt... Nem állítom, hogy nem vagyok népszerű sokak körében, de a mai napig megkapom a korcs jelzőt a véla felmenőim miatt. Van olyan is, aki csakis így hajlandó szólítani. Ezt Danynek meg se merem említeni, mert nagy eséllyel szépen kiborulna. Különben is, mit tehetne ellenük? - Ha ez az ára annak, hogy ne kelljen nyáron mosogatnod, akkor benne vagyok – mosolyodom el végül. Bármennyire is úgy tűnik, de nem szeretném ha Danynek lenne rossz helyettem. Általában magára vállalja a viselt dolgaim, de legalábbis igyekszik mindenben fedezni engem, amiért igenis hálás vagyok neki. És ha segíteni szeretne a mágiatörivel, akkor abban is benne vagyok. Csak nem olyan unalmas, mint Binns professzor előadásában.
A kérdésre, és főként annak stílusára megemelkedik a szemöldököm, és mély levegőt kell vennem, hogy ne hasonló stílusban kérdezzek vissza. Én vagyok a nagyobb. Nekem kell nyugodtabbnak, és felelősségteljesebbnek lenni. 5 éve ismer, tudhatná már, hogy nálam semmire sem megy az efféle kirohanásokkal, hisztikkel, duzzogásokkal. Lehet, hogy ez Bécsben az anyjánál, és a nagyszüleinél működő taktika, ha akar valamit, nálam nem. - Azon kívül, hogy megint rosszban sántikálsz tanulás helyett? Ezen felül nem válaszoltál az eredeti kérdésre. Minek neked ez a könyv? - paskolom meg a táskám. Jelezve, hogy a kis hollóhátas lecke közjáték miatt még nem felejtettem el a könyvecskét, és a kérdést sem. Továbbra is várom rá választ. Igazából viszont kezdem kétségbe vonni, hogy esetében működik a mindent elkobzok, ami bajba keverheti, és szigorúan rászólok, hogy inkább tanuljon taktika. A jegyei érdekében legalábbis a füle botját sem mozgatja. Akármit papolok neki, az az egyik fülén be, a másikon falra hányt borsó. Vajon most, hogy kéne közelítenem ehhez a problémához? Bosszantó, hogy az ég világon mindenkivel szót értek, kivéve az apámat, és az unokahúgomat, ha a csínyeiről, és a tanulásról van szó. - Nem tudhatod, hogy a jövőben mikor lesz rá szükséged. Vagy bármi másra, amit itt próbálnak tanítani neked. Talán majd egyszer lesz egy szép, okos lányod, aki pont erről kérdez. Ezen felül nem tetszik a ez a hangnem. - ha valaha is a nagyon távoli jövőben előállna egy ilyen helyzet, akkor biztos vagyok benne, hogy Alex Dany bácsihoz küldené azt a gyereket válaszért. Amivel alapvetően nem is lenne baj. Hiszen akárhogy is alakul a sorsunk, az biztos, hogy mindig Alex mellett fogok állni, és támogatni mindenben. Ahogy Luca is az anyámat, és engem támogat. A baj, hogy Alex nem látja be, hogy bármire is szüksége lehet a szépségén kívül. Végül megenyhülve ülök mellé, és ölelem magamhoz, ahogy úgy tűnik, beadja a derekát, és végre az érzéseiről kezd beszélni. Természetesen tudom, hogy jelentkezett a mardekár kviddics csapatába, azt is, hogy beadta azt a bájitaltan pályázatot. Sőt azt is tudom, hogy Gina nyert helyette. S mivel minden iskola csak egyetlen diákot delegálhat, logikusnak tűnt Pitontól, hogy azt a lányt választja, aki tavaly is megnyerte neki a versenyt. Ginával ilyen téren szinte lehetetlen versenyezni. Viszont jövőre ha a RAVASZ-okra fog készülni, akkor jó eséllyel nem indul majd. Akkor talán másoknak is lesz esélyük. -Alex, te mindig a "csini pofi" maradsz. De nem ez az egyetlen értéked, még ha most nem is hiszed el magadról. Egyszerűen még nem találtad meg, hogy mi az amit igazán szeretsz, de ez nem baj. Csak ne add fel a próbálkozást. Nekem sem sikerül mindig minden elsőre. Láttál volna 10-11 évesen. Nem, hogy repüléstanon a seprűn nem tudtam fenn maradni, de folyton felbotlottam a saját hirtelen megnyúlt lábaimban, a valószerűtlenül hosszú karjaimmal meg mindent folyton levertem. A tanulásban sem jeleskedtem éppen. Egyrész a saját lustaságom miatt, másrészt kétszer annyit kellett pótolnom a mugli háttér miatt, mint másoknak, akik ebben nőttek fel. - mutatok rá a sulira. Nem volt éppen egyszerű sárvérűként bekerülni ide, hogy kb. fogalmam sem volt semmiről. Bárki bármit mondott úgy bámultam, mint borjú az új kapura. Csak reménykedem abban, ha elmesélem Alexnek, hogy azért nekem is voltak nehézségeim, amikor ide kerültem, akkor talán biztatásnak veszi, és kicsit összeszedi magát. Tényleg szeretném megvígasztalni, bátorítani. - Én sem cserélnélek el senki és semmi másra. Még, ha valószínüleg miattad, meg a jegyeid miatt kell végig mosogatnom a nyarat, akkor sem. A család arra való, hogy mindig számíthassunk egymásra. - Alex a családom, még akkor is, ha néha a világ legbosszantóbb kishúga. Végül csak felsóhajtok, ahogy elenged, és kibontakizik a karjaimból. Igazából nem tudom, hogy ő ölelt meg engem, vagy én őt, de nem is számít. - Valószínűleg igaz. - adom meg magam. Mindig fenyegetem Pitonnal, de sosem teszem meg, hogy be is áruljam. Nem tenném. - Akarod, hogy segítsek a manólázadásokkal? Nem írom meg helyetted, de itt vagyok, hogy kérdezz, és adhatok főbb iránypontokat. - nem az első eset, hogy felajánlom ezt neki. Persze tudom én, hogy egyedül is boldogulni akar. De néha nem mindenben kell egyedül lennünk. Főleg nem, ha itt a családunk. És, ha Alex épp Bécsben van, ott is az én húgom. És bármikor érte mennék, ha hívna. Nincs olyan hely, ahova ne mennék utána.
ϟ”Egy testvér nagyon érdekes dolog. Akkor is szereted, ha a legnagyobb hülyeséget csinálja, mert jó eséllyel akkor van rád a legnagyobb szüksége.”ϟ
A szavaim ellenére egyáltalán nem számoltam azzal, hogy Dany esetleg – véletlenül – visszaadja a könyvet. Nem, ilyesmit biztos nem fog tenni. Azt hiszi, ha határozottan rám szól és mindent elkoboz tőlem, akkor feladom. A gond itt csak az, hogy nem ilyen vagyok. Öt éve ismer már engem, tudhatná jól, hogy számomra a szabályok felérnek egy kínzással. - Most úgy őszintén, neked meg mi bajod? - forgatom meg a szemem rosszallóan, amikor a pergamen a levegőbe emelkedik, majd Dany táskája mélyén landol. A srácok elküldésére inkább nem is reagálok semmit. Hisztizhetnék ugyan, de az őt nem hatja meg. Amikor a fiúk engedelmesen pakolni kezdenek, duzzogva ülök hát a helyemen és meredek magam elé. Néha még mindig az a kislány vagyok, akit az anyukája annyira elkényeztetett. Vagyis, a nagyszülei. A szépségemmel mindig mindent elértem, az pedig, hogy Danielre nem hat a bűbáj... Nos, valamilyen szinten rosszul érint. - Mert az miben segít majd nekem, ha a manók lázadásáról kezdek el papolni? - fortyanok fel indulatosan, de ugyanolyan gyorsan megálljt is parancsolok magamnak. Itt Dany az egyetlen szövetségesem, talán nem kellene ennyire durván viselkednem vele néha. Tisztában vagyok azzal, hogy segíteni szeretne, de magamtól szeretnék boldogulni. Nekem pedig csak a külsőm a fegyverem, semmi más. Ezt pedig igyekszem tudatosan is felhasználni mások ellen. Már amennyire tizenöt évesen képes vagyok rá. - Vagyis bocsi, nem akartam bunkó lenni – csóválom meg végül a fejem, némileg beadva a derekam. - De nem érzem úgy, hogy nekem bármi másban is tehetségem lenne. Egy-két hónappal ezelőtt jelentkeztem a mardekár kviddics csapatába, de a felvételim nem lett valami megnyerő, szóval elbuktam ezt a lehetőséget. Na, nem mintha annyira izgatott volna a dolog, de láttam rá némi esélyt, hogy igenis megkedvelem majd. Vagy az a bájitaltan-pályázat... Tehetséges vagyok benne, Piton mégse engem ajánlott résztvevőként, hanem valaki egészen mást. Hogy szíven ütött-e? Igen. - Bármivel is próbálkozom, rosszul sül el – vallom be Danynek a dolgot. Kellemetlenül érint, hogy mindezt csak neki tudom elpanaszolni, hiszen a családban ő az évfolyamelső, prefektus, csapatkapitány. Bármihez ér, bármibe is kezd, arannyá változik a keze alatt. - Szóval, hadd maradjak már meg én a csini pofi, rendben? - vetek egy komoly pillantást a bratyó felé. - A lányok irigykednek rám, a srácok meg a lábaim előtt hevernek. Én pedig élvezem a dolgot. Az ezzel járó hatalom túlságosan is szimpatikus számomra. A velem egykorú srácok bármit megtesznek a kedvemért, nem csoda hát, ha kissé ellustultam. Azt hiszem, a Roxfortban kezdtem ráérezni arra, hogy mit is jelent vélának lenni. Még abban az esetben is, ha csak részben vagyok az. A tiszta vérű vélák között szerintem még csúfnak is számítanék. - Ne aggódj már annyit, nem fogja meglátni – biztosítom efelől Danyt, miközben átölelem. - És kösz, hogy ennyit törődsz velem, igazán hálás vagyok érte – mosolyodom el végül halványan. - Te vagy az, akit a világ minden kincséért se cserélnék el semmi vagy senki másra. Komolyan. Az apám, az anyám... Nos, a kapcsolatuk nem túl rózsás, én pedig egyikükhöz sem állok valami közel. Tíz éves korom óta élek kettős életet, hol Rómában, hol pedig Bécsben és Daniel az egyetlen olyan pont, aki jelent is számomra valamit. Állandóan mellettem van, nem csak szünetek alatt látom, hanem szinte akármikor. Azt hiszem, ő testesíti meg számomra a család fogalmát. - De amúgy is ezt tennéd, igaz? - engedem el végül Danyt, miközben ártatlan pillantást vetek felé. Mindig Pitonnal fenyeget, de valahogy sose jut el odáig, hogy szóljon is neki. - És ezer hála és köszönet, jövök neked eggyel. Mosogatok majd helyetted a cukrászdában, oké? Bármit megtennék, csak ne magolni kelljen a nyári szünetem alatt. Ennél még az is ezerszer jobb. Azt pedig nagyon jól tudom, hogy Dany mennyire utálja ezt a tevékenységet. Látom az arcán, ha valami miatt oda kerül.
Teljesen természetes, és magától értetődő, hogy a saját privilégiumomnak tekintem a kishúgom piszkálását. Ez minden nagytestvér kiváltsága. Jajj, annak aki csak egy rossz szót mer szólni rá, de én akkor és úgy szidhatom le, amikor akarom. Ez így van jól, és rendjén. Így természetesen nem fogok leszokni róla, hogy összeborzoljam a haját, vagy csak úgy elvegyem azokat a könyveket tőle, amiknek nem is kéne nála lennie. - Nem. - Alex könnyen kiolvashatja a tekintetemből, hogy itt nagyjából lezártnak is tekintem a könyv témát. Ott marad ahol van. A táskám mélyén. Nem áll szándékomban még a lovat is adni alá, meg a buta kis csínyei alá. Nem akarom még egyszer az éjszaka közepén a tóból kihúzni. Értem én, hogy kiváló úszó vagyok, de nem szívesen játszom az életmentőt. Takargatni a hülyeségeit, meg még kevésbé szívesen teszem. Szóval. Nem. Ezt a könyvet már buktad Kicsi. Nálam sajnos még a vélabájod sem működik. Nagy pech ez neked. - Valóban? Ez esetben azt is elkobozom. - könyedén pöccintek a kis csapat hollóhátas felé a pálcámmal, mire kirepül a kezükből a papír, amire eddig oly serényen írtak. A levegőben még összehajtja magát, és ugyanott végzi, mint a könyv. A táskám mélyén. - Oszolj! Mielőtt még mindenkit büntetőmunkára küldenék Flitwick professzorhoz, házifeladattal való csalás miatt. - adom ki az egyértelmű utasítást. Méghozzá ellentmondást nem tűrő hangnemben. Nem vagyok én Jenkins, hogy negyedikes törpékkel szívózzak. Főleg, ha még vélabáj alatt is állnak. De azt azért itt mindenki könnyen beláthatja, hogy kik húznák a rövidebbet, ha most nem fogadnak szépen szót és oldalagnak el. Nem szívesen gyűjteném be a pálcájukat is, a mai elkobzott gyűjteménybe, hogy aztán egyenesen a házvezetőjük asztalára pakoljam ki a félig megírt házifeladattal. Akkor már aztán tényleg nehéz lesz menteni számukra a helyzetet. És persze az is tiszta sor, hogy kinek a szava nyomná a legtöbbet a latba a professzor előtt. Ráadásul akkor Alexet is nehéz lenne kihagyni a történetből, és még annyi esélye sem lenne visszakapni a könyvecskét, mint most. - Ami pedig téged illet Kisasszony... - fordulok vissza a lány felé, ha meggyőzödtem róla, hogy a kis hollóhátas haverkák nem zavarnak több vizet - Nem vagy te ennyire ostoba lány, hogy folyton előről kelljen kezdeni veled ezt a vitát. Meg kell tanulnod saját magad is boldogulni. Az hogy részben véla vagy, még önmagában nem jelent semmit. Mi lesz, ha egyszer olyan helyzetbe kerülsz, ahol a szépséged nem fog megmenteni? Nem vigyázhatok rád napi 24 órát az év 365 napján. - Nem tudom, hogy Alex honnan szedi az ostobaságot, hogy elég vélának lennie a jövőjéhez. Vagyis van egy tippem. De azt hagyjuk is. Viszont lassan már lövésem sincs, hogy értessem meg vele az ellenkezőjét. - Ráadásul nem fair, hogy így használod a képességed szerencsétleneken. Sem velük sem magaddal szemben. Mi lesz, ha az a gazdag család mégsem olyan álom család. A pénz sem minden. Komolyan nem jut semmi értelmesebb az eszedbe, hogy mit kezdj az életeddel? Nem várom én el, hogy zseni legyél, de azt igen, hogy végre kezd el használni azt a sütőtököt a nyakadon. - pöckölöm homlokon a lányt. - Ha fele annyit foglalkoznál a tanulással, mint a bajkeveréssel, akkor kitűnő tanuló is lehetnél. De én a közepessel is beérném, hogy legalább otthon ne a te korrepetálásodre menjen el a nyári szünetem. Nem akarok a közelben lenni, amikor apád meglátja a bizonyítványod. Ha miattad lőttek az én szünetemnek is, azt még nagyon meg fogod szívni te is, most mondom. Nem mondhatod, hogy nem szóltam előre. - bár ne lenne igazam. Bár összeszedné magát annyira, hogy legalább egy elfogadható bizonyítványt összekapar, és nem nekem kell majd tartanom a hátam ezért is. Ugyanakkor úgy látszik ma nincs szerencséje velem Alexnek. Ma nem ússza meg tőlem a hosszas monológokat. Bár fogalmam sincs minek tépem még a szám. Néha az az érzésem, hogy több sikerrel járnék, ha Bimba egy kúszógazához beszélnék. - Nem. De ha várakozáson felülit kapsz, és saját magad írod meg a házi feladataidat, akkor esetleg megfontolás tárgyává teszem, hogy Piton helyett az eredeti helyére vigyem a könyvecskét, hogy a barátnőiddel ne kerüljetek még nagyobb bajba. - sóhajtok fel végül. Nem kell zseninek lennem, hogy tudjam nem egyedül ügyeskedte ide ezt a könyvet. Ugyanakkor fogalmam sincs, hogy mért töröm még magam azért, hogy kihúzzam a bajból. Talán tényleg Pitonnak kéne adnom a könyvet, és ráhagyni a következményeket. De ezt úgysem teszem meg. A baj pedig, hogy ezt Alex is pontosan tudja...
ϟ”Egy testvér nagyon érdekes dolog. Akkor is szereted, ha a legnagyobb hülyeséget csinálja, mert jó eséllyel akkor van rád a legnagyobb szüksége.”ϟ
Egy pillantást se kell hátra vetnem annak érdekében, hogy tudjam, ki borzolta össze a hajam és kapta ki a könyvet a kezemből az engedélyem nélkül. Ezt csakis egy ember teheti meg velem. Egyetlen egy. Aki pedig nem más, mint az unokatestvérem. Mindenki más esetében csúnya vége lenne a dolognak. - Hé! - kiáltok fel, amint a könyvem Dany táskája mélyén landol. - Az kölcsönben volt nálam! Add vissza! - pattanok fel a helyemről, miközben magamban azon töprengek, vajon milyen úton-módon szerezhetném vissza Danytől a könyvecskét. A véla báj itt nem játszik, hiszen vérrokonok esetében nem működik megfelelően, legalábbis az eddigi tapasztalataim szerint. Próbáltam már a fogadott bátyám esetében is bevetni a dolgot, sikertelenül. Vagy nagyon jó a mentális mágiája, vagy kilőve a családfa. Pech. Bár, ha belegondolok, nem lenne túl szerencsés, ha Dany próbálkozna be nálam. - Pont ott írják – bökök mutatóujjammal egy csapat hollóhátas fiú felé, akik egy darab pergamen fölé hajolva próbáltak meg eddig egy ötöst kihozni számomra a manólázadásokról, noha ebben a pillanatban leginkább a Dany-én kettős irányába terelődik a figyelmük. Látszik rajtuk, hogy – ha úgy hozná a szükség – csordában vetnék magukat a fiúra annak érdekében, hogy visszaszerezhessem az áhított tárgyat. - Annyira segítőkészek tudnak lenni bármiben a megfelelő korban – csiripelem, miközben egy bájos mosolyt vetek feléjük, amitől csak még inkább felélénkülnek és újult erővel vetik bele magukat a feladatba. - Miért vagy ennyire fennakadva a tanuláson, miközben tudod jól, hogy milyen képességem van? A külsőm bármire elég, nem kell zseninek lennem mellette. Elég, ha egy gazdag és jómódú család sarja elvesz, máris meg van hát alapozva a jövőm. Komolyan nem értelek – csóválom meg a fejem. Hogy szeretem-e Danyt? Természetesen. A prefektusi és éltanuló énje azonban néha elég bosszantó tud lenni. Főleg akkor, amikor engem szeretne rávenni valamire, amit én nem szeretnék. - Tegnap ketten vallottak szerelmet és mindkettő elég komoly anyagi háttérrel rendelkező családból származik – vigyorodom el diadalittasan. - Akár ma aláírnának egy házassági szerződést. Különben is, van egy srác, aki teljesen ingyen korrepetál holnaptól – húzom ki magam némileg büszkén. Oké, ebben közrejátszik a képességem is, de nem én kértem meg őt, magától ajánlotta fel azt. Én pedig beleegyeztem. - Az első olyan alkalom, hogy értelmes dolgokra használom a külsőm. Mert állandóan azt hallom, hogy a szépség nem minden és meg kell tanulnom egyedül is boldogulni, hiszen csak az, hogy részben véla vagyok, még semmit se jelent. Ezzel leginkább apa szokta rágni a fülemet, aki szerint anyám se vitte sokra, de neki fogalma sincs arról, hogy anyut nemrég eljegyezte egy igen gazdag és befolyásos pasas. Az mondjuk már teljesen más kérdés, hogy ez a kapcsolat meddig fog tartani. Anyut folyton eljegyzi valaki, de valamiért sose marad meg mellette senki se hosszabb távon. - Visszakapom a könyvet, ha a holnapi dolgozatom várakozáson felüli lesz? - dobom fel a labdát Dany számára, hátha ezzel képes leszek rávenni arra, hogy szemet hunyjon néhány baklövésem felett. Ha igent mond, akkor még ma este nekiülök tanulni, akár azzal a sráccal, akár nélküle. Ennyit megér a dolog. Ha Dora nem csempészi vissza idejében a könyvecskét, nagyobb bajba is kerülhetünk.
)
