2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A VMS-en történtek óta azt hiszem, ez az első olyan nap, amikor nyugodtan elmondhatom magamról, hogy már nem fáj annyira. Még mindig a gyengélkedőn fekszem és még mindig fáj minden egyes porcikám, de valahogy jobb. Talán a fájdalomcsillapítók hatása, melyekkel már napok óta tömnek, de nem érdekel. Most nem. Nagy nehezen feltornázom magam az ágyon, majd valamelyik magazin után nyúlok, amelyet a többiek hoztak be nekem, hogy ne unatkozzam annyira. A napjaim nagy része olvasással telik. A legszörnyűbb ebben az egészben az, hogy elég sok lapban szerepel a mérgezésem híre is, mellette a képpel, ahogy összeesem a pályán. Ciki. Ennél azonban sokkal rosszabb a tudat, hogy a következő versenyszámból kimaradok. Egyszerűen bosszant. A könnyeimet visszanyelve hallgattam végig az edzőt, ahogy közölte a döntést, melyet – állítása szerint – az orvosok tanácsára hozott meg. Dühös voltam és még mindig az vagyok. Ha a fájdalom ilyen lassú ütemben csökken továbbra is, akkor nem csak egy versenyszámból fogok kimaradni. A sportra tettem fel az egész életem, mindezek mellett pedig azt hittem, a sebezhetetlenségem előny, mégis ez okozta a legnagyobb sérülésemet. Tekintetem a mellettem álló szekrénykére siklik, melyen az érintetlen tálca hever, rajta a gyengélkedői koszttal. Napok óta nem eszem rendesen, ez afféle sztrájk részemről, de hívhatjuk akár dacnak is. Hoztak ugyan be finomságokat a csapattársaim, de azok is mind érintetlenül hevernek a helyükön. Egy-két falatot ugyan leerőltetek a torkomon, de csak annyit, hogy ne essek össze, ha esetleg fel tudnék állni. Talán fogytam is egy-két kilót, nem izgat. Jelenleg semmi sem izgat. Mi több, néha azt kívánom, bár végzett volna velem a mérgezés. Nincs is annál rosszabb, amikor csapatkapitányként hagyja cserben az ember a társait. Ezt senkinek se mondtam ki még hangosan, mert tuti kiborulnának. Ők nem értik, miért olyan fontos számomra egy sportverseny. Ők egyszerűen nem érzik azt, amit én, amikor pályára lépek. Az adrenalin az, ami életben tart engem, nem más. De mit tegyek, ha hirtelen megvonják tőlem? És még valami más is megváltozott, azt hiszem. Kissé más lettem. Nem kinézetre, egyszerűen csak másként viszonyulok az emberekhez, mint eddig. Ismerem őket, tudom, kik ők és a többi, de nem igazán rémlik, milyen volt a kapcsolatunk előtte. Szóval, ha a legjobb barátom lépne be az ajtón, nem tudnám megmondani, barát-e vagy ellenség. Ez alól csak Chris és Gilly a kivételek. Ők mindig is az életem részei voltak, az ezüst őket nem tudta kitörölni. Mindenestre, reménykedem abban, hogy nem mindenkinél hatott a dolog. Pár arc és a hozzá való viszonyom rémlik még számomra, ehhez pedig igyekszem ragaszkodni. Engem nem fognak a földre kényszeríteni, sohasem adom meg magam. Mindig is harcos típus voltam és ha annyira félnek tőlem, hogy megmérgeztek… Nos, igenis meg fogom mutatni számukra, hogy van okuk az aggodalomra. A sárba döngölöm őket a puszta kezemmel. A harag, ami bennem tombol, nem alszik ki egykönnyen. Jelenleg erősebb, mint bármilyen más érzelmem. Az aktuális magazint magam mellé hajítom, majd egy újabbat veszek elő. Sajnos, ebben is ugyanaz a nóta szerepel… A brit válogatott egyik csapatkapitányát súlyos mérgezés tüneteivel szállították a VMS gyengélkedőjére. Vajon visszavonulót fúj az angolok edzője? – teszik fel a kérdést, én pedig gúnyosan felhorkantok a választ olvasva. Szerintük esélyes, hogy a csapat bedobja a törölközőt és visszavonulót fúj. Na, persze! Stansson számára még ott van Sidney, de én is részt veszek majd a VMS-en, még ha kézben is visznek le a pályáig. Főleg, ha ismét az amcsikkal kerülünk össze. Egymagam mosom le őket a pályáról, még ha Merlin seggét is kell ezért leborotválnom.
