A gyengélkedőn

Tárgy: Re: A gyengélkedőn 2020-11-10, 13:47

Az egész helyzet olyannyira furcsának hat, hogy az már rohand kínos. Nézek rá kissé zavarosan. Bocsánatot kér, leállít. Ami jól is jön, meg is lep rendesen. Pozitív csalódás. Ugyanakkor azt egyértelműen érzem, hogy menekülőre fogja. És bár arra az "ugye" kérdésre kissé megrándul az arcom, csak bolintok. Mi mást mondhatnék erre a kérdésre, mint amit vár?
A menekvését sikerül totál félre értenem és bár azt mondja ne tépjem magam, még rám is mosolyog bíztatásképp... - Oké.. Ott találkozunk. - biccentek és én is megejtek egy mosolyt. A menekvését nem tudom jelenleg másképp értelmezni, mint hogy.... Most basztam el egy barátságot... És a menekvése nem pont azt sugallotta, hogy innentől nem fogja az egészségügyi két métert tartani és tényleg nem fog másképp nézni rám... Aztán emlékezetem magamat, hogy oké de ez az egész vajon benne miként csapódhatott le? És annyit sikerül az elkövetkezendő két órában megemésztenem, hogy idő kell neki. A rá következő egy órában pedig sikerül megemésztenem azt is, hogy lehetett volna rosszabb is. Talán sikerül sínre kerülnünk. Nincs gáz... Nincs baj...
Szóval... Három és fél órányi agonizálás után egészen életképesnek érzem magamat és a lelkemet. Ami persze nem igaz mert halál sebezhetőnek érzem magam, de igyekszem visszafalazni amit lehet.
Kitöltöm még a hivatalos papirokat, kiegeszitem a korlapját Chrisnek. Hozzá tűzök minden orvosilag fontos adatot, szempontot amit kell. Aztán lezárom az aktát.
Ezt valahol valóban lezárásnak is tekintem jelképesen. Ami segít abban hogy tényleg lenyugodjak.
Ekkor azonban az ablakon eltéveszthetetlen csőrkopogtatást hallok meg. Levelem érkezett? Ki a bánattól?
Épp hogy átveszem a levelet a bagoly már itt sincs. Meg se tudtam nézni kié lehet, csak annyit láttam, hogy mennyire viharvert.. A levél pecsétjét meglátva azonban minden nyugalmam és lelkibékém elszáll... Quinn..
Feltépem a levelet és görcsbe szorult gyomorral olvasom a sorait. A legutóbbi levelezésünk azzal zárult még a VMS előtt nem sokkal, hogy megfenyegetett, ha nem veszem vissza a nevemet szeptemberig média botrányt csinál és el küldött a picsába, hogy mennyire nem kíváncsi rám...
Miután végeztem a mostani levelével, megérik bennem az elhatározás, hogy négy dolog van amire SZÜKSÉGEM VAN úgy mindezek után.
1. egy apalos fürdés - ami alatt az összes fizikai és lelki szutykot lemoshatom magamról és kibőghetem magam úgy Istenesen. És utána újult erővel léphetek ki a világba.
2. egy nagy bögre levendula teára, mézzel és citrommal.
3. valakire akivel következmények nélkül beszélgethetek bármiről.
4. bármilyen fizikai kontaktra.

//én is köszönöm a játékot! Very Happy

<3 Szerencsétlen Chris.. Mivel meg kell majd küzdenie neki is. *sír egy kicsit mindkettőért*

I believe in the power of laughter and crying
because both are the antidote to hatred and terror.

Tárgy: Re: A gyengélkedőn 2020-11-10, 12:51

"Ég veled, Testvér!"

Úgy érzem, mintha egy fél maratont futottam volna le, pedig csak ültünk és beszélgettünk, még is a szívem úgy dobog, mint valami versenyló és ahhoz képest, hogy amúgy nagyon nem szokásom megfutamodni, főleg nem beszélgetések elől, most a lábamban a bugi. Szabályosan megremeg a térdem, ahogy jönnek vissza a képek az éjszakáról és bennem is realizálódik, hogy ez a hirtelen vád, ami előtört belőlem azért nem áll olyan szilárd lábakon. Visszacsókoltam? Tényleg? Igen… talán… mert részeg voltam, azt se tudom már mi mindent ihattam össze, mert a gálán kezdtem kibukva azon, hogy azt a szerencsétlen mexikóit hogy földhöz vágta a füstszörnyem. Illetve a fivérem füstszörnye, azt hiszem.
Cody védekezésbe kezd és minden másodperccel, ami eltelik egyre jobban önt el a szégyen, hogy voltam olyan bunkó, hogy hozzá vágtam, hogy kihasznált, pedig ő az egyik legtisztább lelkű ember, akit valaha megismertem. A mellkasom összeszorul és ott van a vívódás a tagjaimban, hogy visszaüljek és megnyugtassam, miközben én is pattanásig vagyok feszülve vagy menekülőre fogjam, - Nem, basszus, én is gyökér voltam, elég parasztul jött ki ez a részegség dolog. - visszakozok én is, de látszik rajtam, hogy még emésztgetem a dolgot. Részegen csókolóztam egy sráccal… Jól van, előfordul az ilyen a lányokkal, bár ők esküszöm főleg azért csinálják, hogy a pasiknak imponáljanak a hülye klisés bakancslistás édeshármasra, de srácként…
Szeretném azt mondani, hogy nem ő hozott ilyen helyzetbe, hanem én magamat, hogy nem kellett volna inni, kettesben maradni, viszonozni a csókját, de nem jönnek a számra a vigasztaló szavak, mintha attól félnék, ha most túl kedves vagyok, akkor az elutasítást nem veszi komolyan, vagy ilyesmi, márpedig… márpedig heteró vagyok, ugyebár, szóval a történetnek itt a vége. Ugye?
- Hagyd abba, jó? - bukik ki belőlem, mert a könyörgés már tényleg az utolsó csepp a pohárban. - Nincs gáz. Kimondtad, amit kellett, meg én is, lezárjuk, tovább lépünk és ennyi, mert hát jó barátok így csinálják, ugye? - mondom ki egyszerűen, még egy mosolyt is az arcomra varázsolva, még ha vérszegény is. Lehet, hogy most nem érződik, mert rajtam van a pánik, de komolyan nem akarom elveszíteni, csak egy kis időre van szükségem, ameddig megemésztem, hogy konkrétan bevallotta, hogy belém zúgott és csókolóztunk részegen. Már nem teszem a vállára a kezem, nem is ölelem meg, csak kisasszézok az ágy mellől és kicsit zavartan túrva a hajamba kezdek el az ajtó felé hátrálva.
- Most… öhm… Megyek. Ne tépd magad. Edzésen találkozunk, doki! - köszönök el és egy gyors hátra arccal lécelek le olyan fürgén, hogy az ajtót mögöttem még be se csukom, résnyire marad mögöttem. Heteró vagyok, heteró vagyok…

// Köszönöm szépen a játékot, SZEGÉNY CODY! * zokog a lelke* //

Ha esetleg veszít az ember, hát veszít. Nem lehet mindig nyerni.
De mindig jön egy másik verseny, amit meg lehet nyerni, és meg is kell!

Tárgy: Re: A gyengélkedőn 2020-11-06, 18:22

Fogalmam sincs mit érezzek. Persze csalódott vagyok, valahol nagyon mélyen, magamnak sem bevallva, mennyire vágytam volna arra, hogy ne csak egy félreértés legyen.
De azt mondtam, hogy azért akarok vele beszélni erről az egészről, hogy tisztázódjon, mert még helyre tudom hozni magamban amit érzek. Még nem fog annyira fájni. Még nem kell, hogy a barátságunk változzon.. És persze, most így szembesülve azzal, hogy tényleg csak ennyire mellé lőttem... Azért.. még le kell nyelnem.
Amikor kimondja, hogy az egyik legjobb barátjának tart, valami gyomron markol épp csak nem görnyedek össze tőle. Egyszerre esik jól, hat meg és vág földhöz. Mondjuk úgy, hogy egy kezem felén meg tudom számolni azokat akik elé képes voltam oda állni és így hajlandó voltam kitárulkozni. Ebből a szempontból borzasztó zárkózott vagyok.. A buli, az össze vissza kufircolások, a szórakozás, az ivás, a cigi, a bálok, a bárok és az egész szivárványforgatag, ahol biztonságban érezhetem magamat mind semmit sem jelentenek az ilyen pillanatokhoz képest.
Amikor jön a hirtelen vissza kérdezés elakadok és kissé ledöbbenve nézek rá.
- Jézusom...Nem! - amúgy de.. egy kicsit, de emlékszem TISZTÁN, hogy vissza csókolt. De azért bánt a vád éle a hangjában. Másképp nem vágnám rá és az arcom is rezzenéstelen maradna de most kissé kiül rá minden. Van egy furcsa felhangja a kimondott mondatomnak, amiben benne van, hogy "na ez a feltételezés most szarul esett.." Aztán rám tör valami elbaszott őszinteségi roham, mert... tényleg menteni akarom a menthetőt... Én nem akarom, hogy ez az egész faszság közénk álljon.. - Vagyis.. én kezdeményeztem.. de... viszonoztad... Még a csávónak is majdnem neki mentél aki belénk kötött emiatt.. Én.. - érzem hogy olyannyira elönt a szégyen, mintha anyám előtt vezekelnék, mert félni mertem valamitől. - Én esküszöm, hogy nem hoztam volna fel ezt az egészet ha... Én nem.. - csóválom meg a fejemet tiltakozóan és itt elakadok és képtelen vagyok tovább mondani bármit mert érzem, hogy a lelkem elkezd vissza húzódni a csigaházába a számra harapok belül a szemfogaimmal.
Szipogok egyet, kifújom a levegőmet reszketve és Chrisre nézek.
- Bocsáss meg, hogy ilyen helyzetbe hoztalak.. - Az fel sem merül, hogy szegényben mekkora gondolatbuborékot rúgtam fel, hiszen... Elég határozottan kijelentette, hogy heteró.. Keményen nyelek még egyet de tartom a tekintetét, ha csak ő el nem menekül az enyém elől
- Tudomásul vettem, amit mondtál... Csak részegek voltunk és kész. Tisztázódott. Nincs mit megkérdőjelezni... - mondom komolyan, megerősítve, hogy tudomásul vettem, hogy heteró, és kész vagyok bocsánatot kérni tőle a... miért is? Csak hogy megnyugodjon.. ennek következtében mégis félre nézek. - Egyetlen egy dolgot kérek csak.. - elönt valami megfoghatatlan társadalmi nyomás - ..Akármi is történt, akármit is mondtam.. Könyörgöm ne nézz rám másképp... - általában nem veszem tudomásul az emberek felől érkező megítéléseket... de Chris olyasvalaki akinek nem tudok elmenni a szava, vagy a hozzáállása mellet..

I believe in the power of laughter and crying
because both are the antidote to hatred and terror.

Tárgy: Re: A gyengélkedőn 2020-11-06, 17:12

"Ég veled, Testvér!"

Eszemben sincsen veszekedni vele, köpködni vagy asztalt borítani azért, mert bevallja, hogy többet is el tudna velem képzelni, mint barátságot, az olyanokat lendületből vágnám arcon az öklömmel, akik képtelenek normálisa kezelni. Jó, az enyém se teljesen normális, de akkor is a homofóboktól őszintén felmegy bennem a pumpa és képes vagyok azonnal nekik menni, piával vagy anélkül. Ezért nyilván nem is ellököm magamtól, mintha hirtelen pestises lenne a szememben, sőt, miközben a pulzusom az egekben és az érzelmeim úgy kavarognak, mint valami láva, őszintén aggódom, hogy miként és mit is mondjak neki, hogy rendben legyünk. Nem akarom elveszíteni… nagyon nem, és ez természetesen most kristályosodik ki a legjobban, mióta ismerjük egymást, hiszen előfordul, hogy egy ilyen vallomás után a barátok eltávolodnak.
- Akkor jó, tudod, hogy te vagy az egyik legjobb barátom? - mosolyodok el kicsit, a legkevésbé se ferdítve a valóságon, főleg, ha azt vesszük, hogy az iskolaváltás miatt még túl sok barátom nem lett a Roxfortból és azok is felületesek, ahhoz képest, ami Cody-val köztünk van. Mármint nincs. Semmi sincs közöttünk. Csak átlagos bromance. Ennyi. Jól esik a kézfogás és az is, hogy úgy tűnik nem kimondottan haragszik, csak bizonyára csalódott, ha nem remélt volna semmit, akkor nem is hozta volna fel, és ez azért szar. Magamban még aközben is, hogy fogjuk egymás kezét kialakul valami gyengéd, tudatalatti mantra, ami azt ismételgeti, hogy “heteró vagyok, heteró vagyok, heteró vagyok” és meg is nyugtatna, ha nem dobbanna akkorát a szívem a mellkasomban, amikor konkrétan meghallom, hogy belém zúgott, de az igazi döbbenet utána jön.
- A micsoda volt a bulin? Lesmároltál, amikor részeg voltam? - kérdezek vissza, és itt jön el a pont, amikor a bemantrázott lelkibéka csúfosan kinyiffan. Eljön a pillanat, amikor már nem tudok nyugisan, kézenfogva beszélgetni, és hirtelen szinte talpra szökkenek, mintha valami gazella lennék, nem is gepárd, és a tekintetemmel félreérthetetlenül az ajtó felé pillantok. A koncertes éjszakán csókolóztunk? Ráadásul a kérdésem is úgy hat, mintha már hirtelen azzal vádolnám, hogy kihasználta a helyzetet, mert vonzódott hozzám és tudta, hogy én meg HETERÓ vagyok, ugye. Valahol rémlik, hogy valakivel csókolóztam, és az is, hogy felébredve reflexszerűen néztem meg, hogy ruhában aludtam-e, mielőtt rájöttem, hogy Cody szállodai szobájában vagyok és kisétált volna a fürdőből, de… Lassan tisztul a kép és a mantrám kezd nagyon vérszegénnyé - igen, megint ez a szó - válni a fejemben.
Pánik.

Ha esetleg veszít az ember, hát veszít. Nem lehet mindig nyerni.
De mindig jön egy másik verseny, amit meg lehet nyerni, és meg is kell!

Tárgy: Re: A gyengélkedőn 2020-11-06, 16:44

- Ez nagyon vérszegény volt ugye tudod? - nézek rá elkomolykodott komolytalansággal. Ami persze nem annak, szól, hogy ne venném komolyan, csak ha már így... akkor oldjuk a feszkót.
- Innen igen. - ismerem el pillanatra széttárt kezekkel egy szégyenlősebb mosollyal. Azért a tündérkeresztanyára felröhögök halkan röviden, kissé erőtlenül. Aztán a kérdésre még őszintén válaszolok. - UK-ben a varázsvilágban a korhatár 17. Innentől nagykorúnak számítunk. Szóval... a varázsvilágon belül legálisnak számít az alkalmazásom. Ne aggódj, csak tíz hónap.. vagy mennyi van köztünk és te vagy az idősebb. - mosolygom meg - legalábbis a kórlapod alapján. - biggyesztem hozzá, mielőtt azt hinné nagyon rászálltam a vele kapcsolatos infókra... Azért mindent én sem jegyzek meg de épp eleget nézegettem mindenki papírjait, hiszen ez a dolgom, hogy tudjak ilyesmiket. Egyszer mindent nagyon szívesen elmesélek neki, ha akarja. De most annyi minden is történt velünk, hogy a családom szennyesének kiteregetése úgy érzem... bőőven várhat.
És nos igen... a beszélgetés meglehetősen más fordulatot vesz. Elmondom amit szeretnék és türelemmel kivárok, és úgy érzem jelenleg minden és semmi sem ciki, úgyhogy az, hogy leesett az álla, igazából részletkérdés..
Amikor kimondja a lényegében mindent ketté metsző szavakat látszik rajtam, hogy vissza hőkölök és felháborodásra, vagy valami egészen mára, rosszabbra számítok, de mikor realizálom, hogy nem kezdett velem kiabálni, sem felháborodottan köpködni, hogy hogy merhetek egyáltalán mást feltételezni, nyelek egyet megkönnyebbülten és a vállaimat is lassan vissza leengedem... Emm jah.. volt már pár szar élményem így..
Ugyanakkor megül valami.. amire kénytelen vagyok nyelni egyet. Arra eszmélek, hogy újra a kezem után nyúl és ez kizökkent. - Nem. Nem bántottál meg. - rázom meg a fejem, mintegy az ő megnyugtatására is, meg a magam megerősítésére. - Chris.. nyugi.. - egy kicsit azért érezhetően viszonzom a kézfogását, és a jobbom ujjaival a tenyerén mókolok, önkénytelen a mozdulat, keresem a kontaktot - Ezért akartam tisztázni veled ezt. Nekem se buli bele zúgni egy heteró srácba.. És jah.. akkor ezek szerint a bulin a csók csak amiatt volt, mert marhára el voltunk ázva. - meg akkor az is csak a szórakozottságának tudható be, hogy a buli után az első dolga volt csekkolni, nem épp a tipikus kétségbeesett heteró módjára, hogy a helyén van-e a gatyája... Ha tudnám, hogy már alakulóban van Titával bármi, véletlenségből se esett volna ki a számon az amit kimondtam, de már késő bánat. Valamiért az sem teljesen tiszta bennem, hogy mire emlékszik végül is meg mire nem szóval nem teljesen gondolom, hogy újként fogja érni a hír, hogy mi történt...

I believe in the power of laughter and crying
because both are the antidote to hatred and terror.

Tárgy: Re: A gyengélkedőn 2020-11-06, 15:39

"Ég veled, Testvér!"

- Hát gondolom nem öröklődött vérszegénység miatt olyan rossz a vérvonalam. - válaszolom, de aztán csak megvonom a vállamat, hiszen fogalmam sincsen mire számíthatnék már. Ha túlságosan elkezdek agyalni rajta, még ennél jobban is, a végén csak még mélyebbre kerülök és belekattanok. Nem akarok a megszállotja lenni az egésznek, persze tudni akarom a válaszokat, de soha nem bármi áron. Az escortnál azért felszökken a szemöldök, de nem mondok semmi olyat, ami miatt élből elítélném a nőt, főleg, mert utána Cody kifejti, hogy támogatta is. - Aha, szóval innen jött az a bámulatos ital tudás, amit villantani szoktál. Akkor elkönyvelem úgy végtére is tündérkeresztanyádnak. - zárom is le, mert nem akarok azon rugózni, hogy a családja milyen, mondjuk még valamit muszáj hozzátennem. - Hogy a fenébe szolgálhattál fel alkoholt, azonnal a suli után, hány éves is vagy? - kérdezek vissza, ebbe a ki-mikor-hol hány évesen számít felnőttnek és ihat alkoholt-ban mindig elkeveredek. Azt hittem a britek hú de komolyan veszik ezt és 21 éves kor alatt senki ne is álmodjon róla, de hát Cody még most se tűnik 21-nek. Vagy csak pimaszul kölykös az arca azokkal a nagy zöld szemekkel?
Egy jó nagy fordulatot vesz a beszélgés, én pedig várom, hogy egyenesen megmondja, hogy mire gondol, ne kelljen találgatnom, miközben úgy érzem, mintha egy maratont futottam volna hirtelen, pedig néhány perce még egészen hűvösnek éreztem a szobát. Szinte úgy nézek rá, mint aki nem akarja elhinni, amit hall, egészen addig, ameddig tényleg a végére nem ér, és várja, hogy válaszoljak. Ekkor esik le, hogy mennyire ciki lehetek a tátott számmal, és hogy tényleg ideje lenne nem csak néznem, hanem beszélnem is.
- Figyelj, Cody… - akadok meg itt egy kicsit, és beúszik a fejemben minden, hogy csak lányokkal randiztam eddig, hogy bele se gondoltam, hogy pasikkal valaha is kezdenék, Tita nevető arca, ahogy hülyülünk a sportpályán piknikezve, de közben az is, amire emlékszek a “kanbuliból”, a nevetés Cody-val és az ébredés az ágyában, minden megrohan, mint valami gőzmozdony és hirtelen a legkevésbé sem érzem magam üresnek és élettelennek. Belenézek a szemeibe, látom, hogy van benne érzés, és a belsőm rezonál rá, közelebb akarok húzódni, talán meg is akarom ölelné, de...
- Én heteró vagyok. - buknak ki belőlem a szavak, mint valamilyen pallos vagy súlyos guillotine csapnak le. - Nagyon jó haver vagy, és nagyon fontos vagy a számomra, tényleg, de… - elhallgatok, mintha az az egyetlen szó, heteró, mindent megmagyarázna és semmi más elmondanivaló nem lenne még. Egész életemet így éltem és bár nem hiszem, hogy a környezetem elítélne a pálfordulásért, de valahol tudat alatt mégis abba kapaszkodom, hogy eddig így volt minden jó és nem is kell változtatni és kísérletezni, pedig… Pedig mélyen elásva ott van bennem a kétely és pontosan tudom azt is, hogy a véla csapatnak én mind a két nemét ugyanúgy szépnek találtam, csak nem vertem soha nagydobra, meret értékelem, ami szép és ennyi, vége a történetnek. Vagy nem? De. Ennyi. Biztosan. Kicsit kétségbeesett fejet vágok és újra a srác kezeiért nyúlok. - Ugye nem bántottalak meg? Nem akartam, nem is tudom, jeleket küldeni, vagy ilyesmi, nem tudatos volt, ha csináltam.

Ha esetleg veszít az ember, hát veszít. Nem lehet mindig nyerni.
De mindig jön egy másik verseny, amit meg lehet nyerni, és meg is kell!

Tárgy: Re: A gyengélkedőn 2020-11-05, 21:38

Chris & Cody

Nem bánom, hogy passzolja a dolgot. Abszolút az ő döntése kell, hogy legyen, milyen forrásból akar utána járni bárminek. Noha eszembe jut Tita oknyomozói mivolta, aminek jelen helyzetben, a döntő után, amennyiben túléljük, még hasznát is lehetne venni nem kicsit. De továbbra is Christophernek kell döntenie. És ő döntött is. Én pedig minden ellenérzés nélkül tudomásul veszem ezt. Ami nem jelenti, hogy mindezek után nem vagyok kíváncsi, hogy mi történhetett a családjában, de tiszteletben tartom annyira, hogy beérem azzal amit magától megoszt. - Mire.. számítasz? - biggyesztem közbe a kérdést csendesen.
Az unokanővéremmel kapcsolatban a vissza kérdezésre csak veszek halkan egy nagy levegőt, amiből már sejthető, hogy nem, egyébként ő sem amiatt képes mindent elintézni mert valami kőhivatalos minisztériumi személy... Bár az is lehetne..
- Nagyon.. nagyon-luxus- escort, féldiplomata és az egyik legjobb és legdiszkrétebb informátor.... - mondom ki végül őszintén. - De mondhatjuk, hogy a többi vérrokonomhoz képest vele minden rendben. - egyenlőre legalábbis Noxnak nem volt olyan lépése amin elcsúszhatott volna úgy igazán nagyon. - Miután nagykorú lettem, az árvaház után nem tudtam volna fenntartani magam, és az sem volt még száz százalék, hogy az egyetemre felvesznek majd.. de magához fogadott. Meg a hely ahol dolgozik is elbírt még egy lelkes bártender-italgurut a pultban, szóval hirtelen munkám is lett. - Quinnek persze ez sem tetszett, valahol igaza van, de ezt nem sikerült még teljes szívvel belátnom.. Ezúttal viszont úgy döntök, kiteregetem a kártyáimat. Valahol megkörnyékez a rémület, hogy Chris szemében is orbitálisat fogok zuhanni, netán egy kalap alá vesz innentől a családom többi tagjával, vagy összefüggésbe hoz a Varjú pulton túl történő dolgaival, de hamar rácsapom a fedőt a kifutni készülő lábasra és takarékra tekerem az összes csapot.
Aztán beáll némi elgondozott, békésebb csend ameddig öltözik, amit én török meg végül. Amilyen nehezen kezdek bele, csoda, hogy nem fordulok vissza.
De mikor a kezem után nyúl, az tényleg megnyugtat és némi biztatást is ad. Bár nem melegszik fel a kezem, de jól esik és hm.. nos valóban van egy bensőségesebb hangulata így az egésznek, ennek nyomán rajtam is végig fut az érzés és a fülemtől a mellkasomig olyan színt öltök mintha lázas lennék. De.. őszintén.. pont úgy is érzem magam. A helyzeten az élénkzöld kutyaszemeim sem segítenek. A tekintetem pedig nagyon nyitott és mély jelenleg.
Hagyom, hogy elhúzza a kezeit, az mondjuk pozitívan lep meg egy kicsit, hogy nem zárkózik be rögtön. A kérdésére első körön biccentek is párat. Az arcomra egy szolid nem kicsit zavart, de azért őszinte mosoly csúszik pár pillanatra.. Hiszen, bármennyire is nehezen nyílok, ez nem egy rossz dolog. - Jóra gondolsz. - nyelek egyet és megemberelem magam. - Azért hoztam fel, mert szeretném veled ezt tisztázni. - ahhoz képest, hogy még mindig némileg reszket a levegőm, egészen tiszta gondolatokat képes vagyok össze rakni, minden hadarás nélkül. - Nagyon jó barátom lettél és nagyon tudnálak szeretni is, ha neked ez opció... Ami már meg van, nem akarom elcseszni. - gondolok itt arra, hogy jah haverokként is elég jól megálljuk a helyünket. - És... úgy érzem most még helyre tudom tenni magamban amit érzek irántad... Csak ehhez.. a te szádból kell hallanom a te... részed. - Egyfelől igyekszem nagyon tudatosan hozzá állni a saját érzéseimhez, de természetesen ez egy majdnem lehetetlen küldetés.. Hiszen... Basszus.. érzésekről beszélünk! Érezhető, hogy nem akarom rátolni, nincs bennem könyörgés, ezúttal kétségbe sem vagyok esve, csak tisztázni szeretném vele. Persze azért izgulok, de ahogy neki nem engedtem, hogy bele gondoljon, magamban is elzárom a "mi van ha..." csapot és rá hagyatkozom. Az már más kérdés, hogy elvileg tisztában vagyok azzal, hogy Christ nem érdeklik a srácok... elvileg... szóval hogy mi is generálta bennem a bizonytalanságot és miért bátorkodom mégis előhúzni a témát, az megint egy érdekes kör lehet... Vagyis... inkább csak egy piától elázott foszlány.

♫"OMG"♫

️️️️️️️️️

Tárgy: Re: A gyengélkedőn 2020-11-05, 12:24

"Ég veled, Testvér!"

Lehet, hogy azért, mert nem vagyok az a könyvtárba, irattárba járó típus, de az se szimpatikusabb, hogy az amerikai irattáraknak akar írni. Van egy olyan érzésem, hogy tényleg nem találna semmi érdekeset, csak felesleges macera lenne, ahhoz képest, hogy Annabelle már korábban is felajánlotta, hogy utánajár, mi is történhetett velem és hogy mesél majd mindenről. Csak úgy a családomról nem fognak kiadni információt egy hivatalban, ahhoz oda kéne utaznom igazolni magamat, és nem hogy Londonból nagy az út Los Angelesbe, de jelenleg Fokvárosban rostoklunk… mármint versenyzünk. És előttünk a döntő, akármennyire hihetetlennek tűnik, mert ez az egész egyszerre tűnik úgy, mintha egy szempillantás lett volna, és úgy, mintha egy végtelen rémálom lenne. Eléggé kavarodott egy érzés, de ez is jól példázza, hogy nem vagyok igazán rendben.
Bólintok a szavaira, a szabállyal is nagyon egyetértek, és Annabelle-ről is tudom, hogy csak azért, mert kedves volt és még a Gyengélkedőről is idő előtt ki tudtam surranni miatta, nem részesíthetem előnyben a szavát a szüleimmel szemben, akik majdnem húsz évig tartottak el szépen otthon. - Igazad van. Akármi is derüljön ki, én ugyanaz vagyok, aki voltam, és nem hagyom, hogy az egész összezavarja a fejemet még jobban. - válaszolom, aztán a kapcsolataira csak pislogok egyet. - Tanárnénik és uncsi nővérek kedvence, te! - nevetek fel egy kicsit, csak néhány hang erejéig, de még ez is egy kész áttörés ahhoz képest, hogy valójában néhány pillanattal ezelőtt még mennyire a béka segge alatt voltam. - És ez az unokanővéred… rendben van? - piszkálgatom meg a kérdést, hiszen korábban már elmondta, hogy a családja milyen és hogy az a nyomorék srác még dobta is amiatt, hogy ki fia-borja. Ilyenek ezek az idősebb női rokonok, úgy tűnik, hogy rájuk lehet a legjobban támaszkodni - bár tudnám, hogy igazából jobb megfogalmazás lenne, hogy mind alvilági simlis.
Felveszem a felsőm és máris egy fokkal komfortosabban vagyok, így kicsit meglepetten pillantok Cody-ra, amikor olyan tétován szólít meg. Kicsit felvonom a szemöldököm, ahogy szembefordulok vele, nem egészen értem, hogy mit akar még mondani, de türelmesen kivárok és eszemben sincsen csak úgy felpattanni és otthagyni, hogy mára elég volt a beszélgetés. Mióta elkezdődött ez a verseny elég sok időt töltöttünk együtt, kamerák előtt ökörködtünk meg persze kamerák mögött is, végig törődött velem és istápolt, most is amiket elmondott, hogy igazából mi-mindennek utána járna értem… Hát hú! Szóval csak nézek rá, de ahogy észreveszem az idegességet a kezei után kapok, hogy gyengéden megfogjam, bár az enyém se sokkal melegebb, de azért egy kis megnyugvást adhat neki. - Tiszta ideg vagy, nyugalom. - jegyzem csak meg, egészen gyengéden, bátorító mosollyal az ajkaim sarkában. Kicsit átalakul a kifejezés persze, ahogy egyre zavarodottabban nézek rá, próbálva értelmezni a szavait. Az eleje még rendben van, én is jól érzem magam a közelében, ez teljesen alap, de…
- Visszautasítástól? - visszhangzom, mint valami született szőke, de hát az is vagyok végül is. Soha a legkevesebb részben sem érdekelt, hogy meleg, úgy egyáltalán, hogy a környezetemben ki milyen nemhez vonzódik, de egész életemben csak lányokkal randiztam és még soha nem álltam - ültem - ilyen helyzettel szemben, hogy egy srác ilyen bensőségesen nézzen rám, izgulva. Így természetes talán, hogy első az értetlenség, a második pedig az, hogy azon a jellegzetes járomcsontomon felbukkan a mély vörös pír. Azonnal elfelejtem, hogy valaha is fáztam és végigfut rajtam egy forró hullám, ahogy a másik szemeibe nézek.
- Cody, én… Hm, figyelj, most tényleg azt mondod, amire gondolok, vagy csak képzelődöm? - egyenes gyerek vagyok, néha egyszerű, mint a faék, és éppen ezért nem akarok hülyeséget mondani, ameddig ki nem böki, hogy pontosan mire akar utalni. A kezeiről nem vettem le az enyémet egészen eddig, így az egész kép egészen romantikusan rajzolódik ki, de most lassan mégis csak elhúzom, nem elzárkózva és összefonva magam előtt, csak a térdeimre dobva, de kell egy kis tér, ahogy bámulok rá, mint borjú az újkapura.

Ha esetleg veszít az ember, hát veszít. Nem lehet mindig nyerni.
De mindig jön egy másik verseny, amit meg lehet nyerni, és meg is kell!

Tárgy: Re: A gyengélkedőn 2020-10-28, 21:34

Winky tettéről valószínűleg nagyon kevesen tudnak csak, vagy egyenest senki. De talán jobb is így. Az ember igen szeszélyessé válhatna, egy ilyen tudás birtokában és bizony a házimanók is csak még inkább kihasznált helyzetbe kerülnének. Ivor létezése, és amiket mesélt, is épp elég... olyan tudást sejtetnek, ami rossz kezekbe kerülve orbitális károkat tudna okozni..
Hagyom neki hogy eméssze. Hogy beillessze a kirakósba a maga elemeit és a maga módján csapódjon le az egész benne.
Amit érez teljesen természetes. Bízom benne hogy idővel feltöltődik az űr a lelkében.
Viszonzom a tekintetét és el is mosolyodom én is. Mindketten fáradtak vagyunk, és egy kicsit mindketten űzöttek jelenleg... Nem ismerem ezeket a jeleket, amik tetoválásként rajta vannak, szóval gondolom Amerikában használatos rúnacsaládhoz tartoznak. Ennek ellenére nem kérdezek róluk, úgy vagyok vele, épp elég mindenről is beszélünk.
Nem veszem rossz néven, hogy lepasszolja a felajánlást. Figyelmesen hallgatom, csak aztán szólalok meg. - Valójában, az amerikai irattárakra gondoltam, de legyen ahogy akarod. - biccentek egyet egy félmosollyal. A szabályok megszegésére csak nyugisan hozzá teszem. - A szabályokról sokan úgy tartják, inkább csak iránymutatók. Ez persze nem jelenti, hogy nem léteznek rossz szabályok. - ahogy mesél Annabelle-ről nekem nem feltétlen tűnik első benyomásra olyannak mint ahogy Chris leírja. Van némi rossz érzetem vele kapcsolatban, nem tudom miért, hiszen nem is találkoztam még vele. De rá hagyom igazából a családtagjai megítélését. - Akár a vitáról is megkérdezheted, ami közte és a szüleitek között volt. Legalább az egyik oldalról már hallani fogod. - valójában természetesen rá bízom, hogy mit csinál, érezhetően nem utasításképp mondom amit, csak mint jegyzet a papír szélére.
- Bármi is történik, akármit is találsz, vagy Annabelle akármit is mond.. - megingatom a fejemet - Nem ezek fognak meghatározni. Hanem, hogy amit megtudtál, mire és hogyan használod. - biztatom kicsit és mikor a kezét az alkaromra teszi vissza ráfogok az övére megerősítésképp. Nagyjából az a mozdulat, mint mikor Megannel össze fogtunk, csak ez lényegesen lazább, barátibb. Senki nem hagyja senkin a körme nyomát meg ilyenek...
Arra nem tudom emlékeztetni, hogy Annabelle persze ott volt, de ő azt tanácsolta ne is szóljon a szüleinek semmiről és még be is ijesztette.. Hiszen engem akkor nem is engedtek oda Chrishez.
Arra, hogy miféle kapcsolataim is vannak csak hetykén megejtek egy szélesebb mosolyt. - A méregtan tanárnőm amerikai és a növénykutatók krémjében van meg mindenféle puccos politikai körökben.... Én meg az egyik kedvence vagyok! - legyezgetem meg magamat tettetett arcoskodással. - Meg van egy mindent elintézni képes unokanővérem... Az egyetlen akivel újra tartom a kapcsolatot a "családból". - bár nem torpantam meg érezhető egy furcsa él a szóban, mintha nehezemre esne a vér szerinti családomat egyáltalán annak neveznem.
Aztán nézem csendesen ahogy öltözik, közben elgondolkozottan rágom belülről a számat, mert felsejlik bennem, hogy még úgy... kikívánkozik belőlem a harmadik vallomás...
- Chris.. - szólalok meg de olyan távolról hallom a saját hangomat, hogy elakadok a mondandómban egy pillanatra. - É-én.. - nyelek egyet - Van egy harmadik dolog, amit el akarok mondani. - érzem hogy remeg ahogy levegőt veszek és ahogy jéghidegre hűlnek a kezeim.
- Az ittlétünk alatt.. egyre közelebb kezdtelek érezni magamhoz... És... most úgy érzem, közelebb vagy számomra, mint amennyire rettegek a vissza utasítástól. - ami rám nézve, esetleg elkapva a tekintetemet és hogy mennyire nehezen kezdtem beszélni róla, valóban nagyon közeli lehet. És itt valóban elakadok. Elképzelésem sincs, hogy mit fog reagálni... És kivételesen nem is kezdek el belül pánikolni meg ilyen hülyeségek.. Inkább csak izgulok.

I believe in the power of laughter and crying
because both are the antidote to hatred and terror.

Tárgy: Re: A gyengélkedőn 2020-10-28, 17:55

"Ég veled, Testvér!"

Jól esett a melege, kell is, mert úgy érzem a bátyám elvesztésével az életerőm egy része is oda, mintha eddig mindkettőnk erejét használtam volna és most életemben először állnék a saját lábamon. Pedig nagyon valószínű, hogy csak a versenyen mutatkozott meg, most még is olyan nagy kontrasztot érzek.
Ahogy maga felé fordít, mielőtt mélyebbre ásnék az önsajnáltatásba valami bevillan, egy deja vu érzés szalad végig rajtam, aki kellemes és bennsőséges, de nem tudom elkapni, hogy honnan fakad, csak azt tudom, hogy a lelkem egy kicsit megkönnyebbül és megnyugszik. Csak bólintok arra, amiket felhoz, tényleg hülyeség belegondolni, hogy mi lett volna ha, ami történt megtörtént és ezen már senki se tud változtatni, azt hiszem. Ugyan arról nem tudok, hogy egy bizonyos Winky mit tett a szigetlakókért, sőt, még a sötét nagyúrról se tudok körülbelül semmit, amerikában nem lett nagy híre az én életemben.
- Igen, akarta a küzdelmet, már amikor a banya megjelent akkor éreztem, hogy kihívásnak tekinti. - válaszolom, felidézve azt a furcsa érzést, ami bennem volt és mégsem belőlem fakadt. Ahogy bontogatja az egészet talán tényleg igaza van, tizennyolc évig volt belém zárva és az ő döntése volt a halál, de azért ez nem jelenti azt, hogy nincsen bűntudatom. Akármennyire irreális, jelenleg még azért is bűntudatot érzek, hogy én maradtam életben az anyám hasában és nem ő.
Ha nem lennék ilyen kimerült, talán még fel is nevetnék, mikor végignéz a tetoválásokon, de most csak egy mosolyra futja, amiben ott bujkál a vidámság lehetősége valahol a hatkiló zavarodottság és döbbenet alatt. Hát igen, nem sikerült mindent betartanom, vagy hát leginkább semmit, de azt hiszem ezzel nem vagyok a világon egyedül.
- Rémlik valami, de igazad van, csak annyi dübörgött bennem, hogy Lizzy minél hamarabb jobban legyen. Fingom sincs, hogy mi lehet ennyire fontos a felmenőim között, de most már nehéz lenne ignorálni ezt az egészet. Tudni akarom, hogy miről beszélt a banya. - szívom meg magam egy kicsit élettel, de a levéltáras dologra kicsit megrázom a fejem. Már nem azért, mert utálok ilyen helyekre járni, pedig ez is igaz, de egészen egyszerűen nem hiszem, hogy bármit is találhatnánk.
- Nem hiszem, hogy rólunk bármi lesz angliai irattárban, azért amerika nem kicsi és nem mi vagyunk az egyetlen Graves-ek sem az államban, de még a városban sem, az tuti. Viszont… gondolom már rájöttél, hogy nem annyira megy a szabályok betartása és megtörtem azt is, hogy kerüljem el a család feketebárányait. Annabelle a verseny alatt felkeresett, találkoztunk, és biztos vagyok benne, hogy segíteni fog és mesélni az apjáról és arról, hogy miért mondhatta ezt Elena. - válaszolom, ezzel talán azt mondom, hogy a nagynénémnek jobban hiszek, mint a szüleimnek, pedig ez nincs így, csak hát ő volt ott, amikor az oroszok elleni meccs után a gyengélkedőre kerültem és már akkor azt mondta, hogy mindenben szívesen segít. A szüleim pedig a világ másik felén vannak és csak akkor mennék oda hozzájuk, ha már halvány lila fingom van, hogy mit is akarok mondani. Mielőtt teljesen úgy érződne, hogy ezzel az egész kezdeményezését élből lekoppintom, a kezemmel rászorítok az alkarjára barátságosan.
- De köszönöm, hogy felajánlottad, szuper vagy! Nem is tudtam, hogy ilyen kapcsolataid is vannak, mindig okozol meglepetést. - engedem el végül, aztán mivel egy ideje már csak beszélgetünk és nekem is nyilvánvalóvá válik, hogy semmi szükség arra, hogy póló nélkül tegyem, a pólómért nyúlok, hogy felhúzzam, de fel nem állok egyelőre, csak kicsit elhagyott az erő és szükségem van egy plusz rétegre, hogy újra felmelegedjek.

Ha esetleg veszít az ember, hát veszít. Nem lehet mindig nyerni.
De mindig jön egy másik verseny, amit meg lehet nyerni, és meg is kell!

Tárgy: Re: A gyengélkedőn 2020-10-21, 20:58

Valahol meglep mikor megölel, de nem rezzenek meg, a lábaim sem hagynak el, csak szerető bajtársiassággal ölelem vissza. Kicsit megszorítom a lapockájánál, a hátánál, és épp annyi erőt viszek az átölelésébe, hogy érezze, tartom minden értelemben és biztonságban van, hogy rendelkezésére állok és messze nem csak kötelességből. És még ha a félmeztelenkedéstől kicsit le is hűlt volna, meg a történtektől, tőlem most vissza vehet némi hőt. A külső nyugalmam és határozottságom ellenére viszont a szívem úgy kezd el dolgozni, mintha egymaga akarná a Földet gyorsabb forgásra bírni.
Eleresztem mikor érzem, hogy ő is enged és szembe nézve egymással hallgatom miként vélekedik a felvetéseimre.
Azért amikor képbe kerül az a bizonyos HA, tiltakozóan rázok pár aprót a fejemen és két oldalról megfogom a fejét, talán még a keze a hajában, nem időzítem a mozdulatot. A nyaka és az állkapcsa találkozásának a vonalába esik a kezem, és egészen szigorúan nézek rá. - Nincs Ha! - mondom ki nyugodtan, nem felcsattanva. Nem durva a mozdulatom, de határozott és benne van az a "Srác! Szedd össze magad!" Az jelenleg fel sem merül bennem, hogy épp így fogtam közre az arcát néhány napja, csak egy teljesen más szituban. - Gondolj Lizzyre; a banya csak miattad adta oda az ellenszert. Tény, hogy az egész csapda volt, hogy a tündért felébresszük és Lizzy volt a csali, de... Ezt az egészet nem tudtuk volna végig csinálni nélküled..nélkületek. Az aulában mindenkit szitává lőttek volna, ha nem vagy-tok ott. Sidney, Stansson, az anyakirálynő.. mindenki nagyon nagy bajba került volna, ha nem vagy velünk. És nincs egy plusz segítségünk. - Tény, hogy csapatmunka volt, de Chris és a testvére lénye, épp elég oroszlánrészt vettek ki belőle. Eleresztem és együttérzéssel nézek rá. - Általában mindig hozunk valamilyen meghatározó döntést, vagy valamilyen áldozatot, hogy egy adott dolog tovább tudjon haladni. Abból amit elmondtál, úgy tűnt, hogy az, hogy távozik, az ő döntése volt. - hallgatok egy kicsit hosszabbat, mert fogalmam sincs, hogy amit mondani készülök, az mennyire fogja még mélyebbre lökni, de bízom benne, hogy inkább az ellenkezője lesz. - Tizennyolc évet adtál neki pluszba a tudtod nélkül, amin keresztül láthatta a világot... És most bár űrt érzel, ez számodra idővel csillapodni fog. - elnémulok egy pillanatra, veszek egy néma sóhajt - De gondolj bele, milyen lehet bezárva lenni valaki másba.. Akármilyen véletlen vagy egyéb esemény következtében.. - szusszantok egyet némán - Adj időt magadnak a gyászra, mert kell. De ne magadat okold! - csak hallgatok hosszabban mikor mesél a családjáról. Azért amikor a tiltólistát sorolja pillanatra úgy egészében végig nézek rajta és megállapítom, hogy... ennyit arról, hogy ne csináltasson tetkót... Töprengve nézek rá. Csendben maradok míg a végére nem ér és utána sem rögtön szólalok meg.
- Talán mégis van köze mindennek mindenhez. Tudom, hogy akkor nagyon dühös voltál, és jobb dolgod is volt, minthogy komolyan vedd Elena ijesztgetését, dee.. Amikor Lizzy ügyében jártunk el, azt mondta "A helyedben ifjú Graves alaposabban megvizsgálnám a vérvonalamat. Lehet, hogy érdekességet tapasztalsz majd." - ez így elég súlyosan hangzik, de valahol nem lenne annyira meglepő. A varázsló családok tele vannak titkokkal.
- A nagyapád körmére kéne nézni. Ha bizonytalan vagy abban, hogy kinek higgy, javaslom - mielőtt leülteted bármelyiküket egy beszélgetésre - egy olyan levél és irattár felkeresését, ami érintett az amerikai családfák ügyében. Ha gondolod, intézek pár levelet, hogy mire vége a bajnokságnak, csak irányba kelljen állni és oda menni.

Tárgy: Re: A gyengélkedőn 2020-10-21, 12:01

"Ég veled, Testvér!"

Nem igazán vagyok tisztában a mágia típusok rendszerezésével (se), szóval ezért is furcsállkodom a vérmágián és hogy ez az egész vizsgálat annak számít és ezáltal tiltottnak. A politika, ami mögötte van még gyomorforgató is lehetne, ha jobban belegondolnék, de túlságosan el vagyok merülve a történtekben és abban, hogy percek kérdése és többet megtudunk.
Amikor megérzem a kezét a vállamon, akkor felpillantok rá a döbbenetemből és eszemben sincsen lerázni, sőt, felé fordulok és ugyan röviden, de megölelem, egy kis vigaszt keresve ebben a káoszban. Szükségem van egy barátra, egy hús-vér emberre, egy dobogó szívre, hogy emlékeztessen az életre és ne arra, hogy most néztem végig, ahogy az eddig testemben rejtőző ikertestvérem elhagy és élet-halál harcot vív a boszorkánnyal, hogy megmentsen minket.
Jól esik, hogy azt hallom, hogy nem az én hibám volt, ami történt, legalább is anyánk méhében, de azért egy kicsit ellenkezve nézek rá, miután elengedtem.
- Akkor lehet, hogy nem, de most igen. Ha nem jövök ide… - megrázom magam, idegesen a hajamba túrok, aztán inkább nyögve hagyom az egész gondolatot a fenébe. Az ilyen HA-któl tébolyulnak meg az emberek és én nem szándékozom beállni abba a sorba. Ha nem jövök, lehet, hogy minden máshogy alakul, lehet, hogy Lizzy soha nem ébred fel az ezüstmérgezésből, lehet, hogy a csapat körökkel ezelőtt kiesik - bár ez utóbbi annyira nem mozgatna meg. Mióta az unokahúgom életveszélybe került a verseny számomra már a legkevésbé sem érdekes, csak a csapathoz fűződő hűségem visz előre.
Felállítja a teóriáit, én pedig hullámzom aközött, hogy a szüleimet vádoljam, hogy Annabelle szavának higyjek, vagy hogy megértsem, hogy mondjuk anyám veszélyeztetetté vált és nem tudott világrahozni mindhármunkat, ami… ami végül is megérthetően hangzik. Viszont soha nem beszéltek nekünk semmi ilyesmiről, szóval a kérdésére megrázom a fejemet.
- Fogalmam sincs, soha nem meséltek a terhességről, semmilyen balesetről, nem is kérdeztem mondjuk. - vallom be, hiszen nem a legjellemzőbb beszélgetés anya és fia között, hogy hogy viselte azt a kilenc hónapot. Nem is sejtettem, hogy bármi érdekes történhetett, azt hittem minden átlagos a családunkban, megszülettünk, boldogan élünk míg meg nem halunk és ennyi.
- A szüleink mindig is szuperek voltak, persze, voltak szokásos összezördülések, ne igyál, ne bulizz, ne csinálj tetkót, ne ülj fel arra az ördögtől való masinára, a motorom, de soha nem volt hatalmas veszekedésünk és soha nem bántottak minket. Soha. - szögezem le, és a kérdéseivel picit arrafelé lök, hogy akármi is történt, bízzak a szüleimben, hogy ez az egész nem szándékos volt, de az üresség bennem még nem ülepedett le eléggé és túl keveset tudok. Az elültetett kétely már ott van bennem és nem tudom csak úgy elűzni. - Hát, az egyetlen, amit nem csipáznak, az a nagyapám apai ágon és Annabelle. Valamin összezördültek, de annyira, hogy amikor a nagynéném felkereste a nagyapánkat azonnal ki lett penderítve a családból, vagy valami ilyesmi. Róluk soha nem beszéltünk otthon, de ennek semmi köze semmihez. - vonom meg a vállamat, még mindig néha elmeredve Cody válla felett a semmibe, emésztve ezt az egészet.

Ha esetleg veszít az ember, hát veszít. Nem lehet mindig nyerni.
De mindig jön egy másik verseny, amit meg lehet nyerni, és meg is kell!

Tárgy: Re: A gyengélkedőn 2020-10-15, 12:03

Valahogy tehetséggel tenyerelek bele ezekbe az ügyekbe. Az pedig már más kérdés, hogy mennyit tudok asszisztálni, hogy meg is oldódjanak. Bár szívem szerint végigvinném mindenkivel amit elkezdek. Utálok félbe hagyni dolgokat. Különösen ilyen és hasonló horderejűeket. A vissza kérdezésére csak bólintok egyet határozottan. - A Roxfort igazgatója Dumbledore. - és újabb biccentés. - Igen, kortársak voltak. Valószínűleg, ha nem lettek volna, még ennél is csúnyább világunk lenne. - egyáltalán nem vagyok a varázsvilág lelepleződése ellen. Sőt... De a jelenlegi helyzeteket elnézve, mint a Milleniumi Káoszon történtek... Nos csak reménykedem, hogy a radikálisok elcsendesednek vagy a Minisztérium észre veszi a problémát és megpróbál tenni valamit... ami előre lépésnek fog számítani.
Önkénytelenül kiszakad belőlem egy önironikus rövid halk "hahh..." arra, hogy milyen jó ember is vagyok. De valahol meg is hat... Ezúttal nem misztifikálom túl, csak próbálom befogadni a bókot. Végül is tovább víve, átvéve az ő könnyed hangulatát toldom meg. - Egész életemben erre igyekeztem törekedni. Remélem rá is szolgálok. - a Mortimerek árnyéka miatt, a Noxos ügyek miatt, az Aranyvarjú miatt, Quinn miatt most utóbbi időben főleg, és még úgy ezernyi apró faszság miatt valahogy mindig megingok, hogy biztosan a jó úton járok?
Amikor látom az arcán az össze zavarodást, vagy némi fennakadást a szón azért kitoldom nyugodtan. Alapvetően nem sietünk sehová és elég súlyos témákról beszélgetünk, így nem hadarok, nem kapkodok.
- Vérmágiának minősül, csak nem a szó sztereotip vonatkozásában. Gyakorlatilag ugyanazt a célt szolgálja, mintha laborban mugli módszerekkel vezetném le a folyamatot, csak így lényegesen gyorsabb az egész. Az arany 28ak azért tiltották be, mert mugli modszert tartalmazott, és ugye akkoriban tomboltak a vértisztasági botrányok.... Olyannyira, hogy a gyógyászatra is rányomta a bélyegét. - igyekszem úgy a tudtára adni a lényeget, hogy ne robbanjon fel egy ilyen kicseszettül kimerítő hajszás nap után... - A vérünk rengeteg információt tartalmaz. Mind mágikusan, mint... élettanilag. - megejtek egy biztató mosolyt, hogy nem nem fogom szarrá woodoo-zni. Nem vagyok Elena köszönöm!
Aztán feltűnik az a különös félelem az arcán és bár a folyamatot nem szakítom meg, de kivárok. Hagyom, neki, hogy legalább egy részét meg tudja emészteni a hallottaknak. Hiszen van egy sejtésem, hogy ennél még súlyosabb dolgok várnak rá. Bár ne lenne igazam...
Végül elindítom és levezetem a folyamatot.
A reakciója bár számíthattam volna rá, engem is nagyjából ennyire megviselne, mégis kell, hogy tartsam magamat. És bár a végén, hagyok neki időt, lassan közelebb lépek a kezemet a vállára, karjára teszem, noha ha érzem, hogy lerázná, akkor elhúzom, minden nélkül. Nem gondolom, hogy engem kellene nyugtatgatnia. Sokkal inkább nekem őt.
Arra amit mond azért kissé meglepetten majd némiképp rosszallóan vonom össze a szemöldökömet de végül egy eltöprengett kifejezés marad csak.
Észre veszem ahogy a hasát, oldalát markolássza és bátorító jelleggel lépek elé és guggolok oda hozzá, elég alacsony az a cucc amin ül, persze kivéve, ha felállna és ideges járkálásba kezdene, mert akkor utat engedek neki. - Bár ritka, de ez.. elő fordulhat természetes körülmények között is. - egy rövid pillanatig keresem a szavakat. - Bármi történt is, neked nem volt ráhatásod. - próbálom sugallani neki, hogy ne magát vádolja érte. Nem mellékesen egyébként meglepett a gyermekekhez való érzékeny viszonyulása. Jó értelemben. Sajnálom amiért szegényre a frászt hoztam, de tisztában vagyok vele, hogy a sajnálat még senki hasznára nem vált így megpróbálok valami értelmeset mondani számára. Bár igazából engem is kilel kissé a hideg. Egyenlőre csak körvonalas elképzeléseim vannak, hogy valaki miért tenne ilyet a saját pár hetes gyermekeivel... Legalábbis nekem automatikusan az életmentés ami eszembe jut. - Elismerem.. jelenleg csak tippelgetni tudnék, hogy mi történhetett... vagyis biologiailag tudom mi történt. De ha ezt valaki szándékosan csinálta, akkor ezzel volt egy célja. Ha valóban a szüleid csináltak valamit, akkor egyrészt nem valószínű, hogy tudhatták, hogy ki marad és ki megy majd... és hogy ki fogja megőrizni őt... Bár abban sem lehetünk biztosak, hogy tényleg szándékos volt. - hallgatok egyet röviden elég mélyen. - Az elmondásod alapján, itt vált aktívvá igazán a VMS alatt és téged védelmezett, még ha néha kissé vehemensen is, de alapvetően nem rossz szándékkal. - vagyis összességében ha be is zárták a harmadik gyermeküket Chrisbe, az szerencsére nem vált teljesen egy gonosz mágikus lenyomattá. - Esetleg olyasmit tudok elképzelni... hogy a várandóság idején veszélyeztetett helyzetbe kerülhetett édesanyád. És így... próbálták menteni a menthetőt. Nem volt valamilyen balesete, úgy amikor négy- öt hetesek lehettetek? Esetleg, párbajba is keveredhetett..? - kérdem csendesen. - Mindenképpen tisztázni kell velük. - Chris eddig egyáltalán nem úgy mesélt a családjáról mintha az maga a sátántól származna, így én inkább gondolok erre a vonalra, mint másra. - Ne haragudj érte, de meg kell kérdeznem; Adtak okot arra, hogy ennyire megijedtél, vagy csak az volt inkább rád ilyen hatással, amit Annabelle mondott? Úgy értem.. Bántalmaztak valaha a szüleid? Vagy kitettek kísérleteknek? Esetleg titkoltak el dolgokat úgy... feltűnőbben? Mondjuk bizonyos témákat kerülve? - türelemmel nézek rá. És bár aggódom jelenleg Chrisért, bízom a kisebbik rosszban így inkább biztatóan, illetve segítséget nyújtva számára, igyekszem mellette állni... Persze tudom, hogy maga amit látott is épp elég hatással volt rá, de valamiért az utolsó mondatai meglepőnek hatottak számomra így muszáj volt feltennem a kérdéseket neki...

Tárgy: Re: A gyengélkedőn 2020-10-12, 15:15

"Ég veled, Testvér!"

- Dumbledore? Mint a Roxfort igazgatója? - kérdezek vissza, rendben, lebuktam, nem a személyeknek néztem utána, csak magának a dolognak, így a nevek új információk, bár nagyon valószínű, hogy se azokat, se a számokat nem fogom megjegyezni, csak azt, hogy nem is az obskurusság lett a végzetük, hanem átok és aurorok. - Grindelwald és Dumbledore egyidősek. - vetem csak közbe, amikor azt mondja, hogy Grindelwald idején élt az a valaki, a kredences. Azt se tudom, hogy ez az információ miért ragadt meg a fejemben, de valahogy most hirtelen kibukott, hogy kortársak voltak.
Kicsit elmosolyodom, amikor azzal védekezik, hogy a szeretteivel mindig ilyen és bátorítóan nézek rá. - Tudom, és ez is csak azt mutatja, hogy milyen jó ember vagy. - válaszolom egyszerűen, teljességgel figyelmen kívül hagyva, hogy neki mennyire nagy szónak tűnik, amit kimondott, nekem pedig semmiség. Már nem azért, mert nekem nem fontos, ha valakit szeretek, csak hát valljuk be, hogy ahonnan én jövök ott fűnek fának mehet ez, már akkor is, ha valaki csak egy jó házi grillezett hambit rak a tányérodra. Már is imádod a séfet, nem?
Az, hogy egy kis vérvétel meg lötybölés vérmágiának minősül kicsit összezavar, de annyira nem akadok fent rajta, tudom, hogy gyógyító, nem éppen meg woodoo-zni készül, szóval bízok benne akármit is csinál. Persze lehetne néhány kérdőjel a fejem fölött, hogy miért is nézett utána vérmágiáknak, miért vág bele akkor is, ha mindenki rossz szemmel nézne rá, de mégse kérdezek, mert a válasz talán egyértelmű: értem teszi. Azt hittem, hogy várnom kell a válasszal, hogy majd ha Annabelle visszatér akkor elmondom neki mi történt, és mindenre fény derül, azt hittem még lesz néhány órám magamban. Eddig azt hittem a várakozás kínoz, de most éppen az igazságtól való félelem száll a fejembe néhány pillanatra. Egészen riadtan bámulok rá, mint aki fel se fogja, hogy mi történik, de aztán amikor türelmesen kivár, lassan forogni kezdenek az agytekervények és bólintok.
- Rendben, igen, mehet. - mondom ki végül, és bámulni kezdem a folyamatot, amíg ki nem rajzolódik az a három magzat és az én szám is kissé elnyílik. - Charlotte és én és… és ő…? - suttogom halkan, nem is tudom miért, hiszen egyértelmű, hogy mi vagyunk, nem kéne megneveznem a csecsemőket. Amikor a harmadik kisbaba megáll a fejlődésben valami összeszorul bennem, vagy inkább minden, a szívem, a gyomrom, a rosszullét kerülget, ahogy végignézem, hogy összeolvadunk. Rászorítom a kezemet a hasamra, mintha én lennék terhes vagy mintha megettem volna, a hányinger kerülget az egésztől és muszáj kicsit elfordulnom és csak úgy bámulni ki a fejemből, ameddig emésztem az egészet. Meg a bátyámat. Szó szerint?
- Annabelle… Annabelle azt mondta, hogy a szüleim csináltak velem valamit és azért tör elő belőlem a sötétség. Hogy elzártak bennem valamit, vagy ezek szerint valakit... és ha igaza van, akkor ez nem… ez nem magától történt. - mondom ki, de jó néhányszor meg kell állnom, az állkapcsom erőteljesen megfeszül az amúgy is karakteres arcomon. Nem tudom mit mondjak a sajnálomra, túlságosan sajnálom magamat ahhoz, hogy őt nyugtassam meg, hogy minden rendben van. Mert nincs. Nagyon nincs.

Ha esetleg veszít az ember, hát veszít. Nem lehet mindig nyerni.
De mindig jön egy másik verseny, amit meg lehet nyerni, és meg is kell!

Tárgy: Re: A gyengélkedőn 2020-10-06, 00:16

- Ezt megértem. Varázshasználók vagyunk, de a várakozást mégsem tudtuk kiiktatni még az életünkből.. - megmosolygom. Aztán tovább terelődik minden és én odaadással figyelek és hallgatom amiket megoszt velem. Igazából örülök, hogy vagyunk olyan bizalmi szinten, hogy nem kell órákat csak azzal tölteni, hogy közelebb kerüljünk a válaszokhoz általa. Meg amúgy is.. jó érzés, hogy nincs az a doki-páciens feszengéses idegbaj.
Szegény nem gondolom át eléggé, hogy a vallomásos dologgal mennyire ráijeszthetek. Bár az inkább "hírek" lennének, mintsem vallomások, de engedjük el. Attól még ijesztő lehet. Amennyiben látom rajta, hogy érdekli, megosztom vele az apróságokat is. - Nos igen.. Ariana Dumbledore-ról nincs olyan sok nyilvános infó, de állítólag végül átok ölte meg, nem az obskurusa. - egyáltalán nem vidám témákról beszélgetünk, szóval ha nem is a karót nyelt kötelezően búval baszott savanyú nyomorgással kísérve, de cserébe nagyon is tisztelettel beszélek róluk. - A professzor meg tisztelettel elutasította a levelemet, amiben róla érdeklődtem. Így maradt Credence Barebone... Ő körülötte nagyon sok a kérdőjel, de egészen felnőtt koráig életben maradt.. Olyan.. huszonhét éves koráig biztosan. Grindelwald idején élt 1901-1927 körül.. Végül vele sem az obskurusa végzett, hanem az amerikai MACUSA aurorjai...
A vállszorításra azért megejtek egy szelíd mosolyt és egy sokatmondó arckifejezéssel meg biccentéssel elismerem - Jó jó tény.. Tudod, hogy hajlamos vagyok túltolni, főleg ha olyanok ügyében akarok eljárni akiket szeretek. - még egy hetyke csuklómozdulattal is megtoldom és bár utólag leesik mit mondtam egy újabb súlyos pírral tovább is ütöm a dolgot, mintha csak kurvamelegem lenne meglengetem a szabad kezemmel a felsőm...
Amikor kitér arra, hogy őbenne mik fordultak meg, némán biccentek, ha nem egyenest bólintok párat. - És itt jön a második vallomásom. Miszerint az amit most csinálok, gyógyászatban elismert vérmágiának minősül. Rohadt találóan a folyamat a "multidézés" nevet viselni. Ártalmatlan, 1925-ben mégis betiltották Anglia szerte az Arany 28ak jóvoltából mert a tűhasználat.. kapaszkodj meg; mugli módszernek minősül. Szóval basszák meg az aranyvérűek mert alig találtam meg ezt a lehetőséget! - veszek némi levegőt is, de csak hogy folytassam. - Bennem is hasonló fordult meg, mint amit most elmondtál. Azon elindulva pedig, hogy minden elem megőriz lenyomatokat a maga módján, mint például a feltáró varázslatnál a levegő... Így gondoltam kell lennie valaminek a te helyzetedre is. És mivel a muglik is mindent a vérképekből állapítanak meg így... Gondoltam.. ez talán még ha esetleg szomorú válaszokat ad, de.. legalább válaszokat ad. - ameddig lötyköltem a cuccost addig pofáztam csak. Azt követően felállok, és úgy fordulok, hogy a borsszeszégőt, meg azt, hogy mi is történik Chris is láthassa. - Készen állsz? - teszem fel a kérdést nem kevés empátiával, hiszen ez egyáltalán nem lesz kellemes, ha beigazolódik amit ő is megsejtett már... Természetesen ha időt kér, vagy még beszélne, akkor megvárom és válaszolok neki mindenre amire tudok... Ez kiderül.

Szóval csakis abban, de csakis abban az esetben, ha azt mondta; Készen áll!:

I believe in the power of laughter and crying
because both are the antidote to hatred and terror.

Tárgy: Re: A gyengélkedőn 2020-10-05, 22:19

"Ég veled, Testvér!"

- Azt hiszem minél többet kell egy helyben várnom annál több bajom van. - nevetek fel, de eléggé vérszegényen, talán inkább csak megszokásból, hiszen az életem nagy részében ott van a mosoly a szám sarkában. Kicsit szülnöm kell a dolgokat, de Cody-val azért elég sok időt töltöttünk el és a hülyülések, koncertezések közben kerültünk annyira közel egymáshoz, hogy eszembe se jusson túl sokáig ferdíteni. Kicsit összevonom a szemöldökömet a vallomásokra, félrebillentem a fejemet és úgy várom, hogy még is mit mond, mert ha egy doki ilyennel kezd, akkor az ember a fejében már azt pörgeti, hogy na most fogom megtudni, hogy haldoklom…
Ettől függetlenül is fáradtan, kezes bárányként nyújtom ki felé a kezemet és forgatom meg úgy, hogy hozzá tudjon férni a hajlatomhoz vérvételhez.
- Ezt mondjuk megértem. Én se tudom, hogy mi van velem… vagy hát, volt. Van. Volt. - ingadozok oda-vissza, mert attól függetlenül, hogy elhagyott a feketeség, azért még nem érzem magam százasnak. Az egész olyan furcsa, a hiánya éppen olyan riasztó, mint amennyire először megrémültem az aktív jelenlététől. Elsőre el se kezdem csinálni a szorítást annyira elbambulok, aztán egy bocsival nekiesek, nem nagyon parázva a kellemetlen érzéstől, nem mondom, hogy oda vagyok a vérvételekért, de akit már hatvanszor felkaszaboltak a varázslények és esetenként az átkok, ráadásul előfordul a testén néhány tetoválás, az azért nem retten meg a tűtől.
Hallgatom az előadását, még ha többször is hallottam akkor is érdekel, hogy ő mit szűrt le az ismereteiből, hiszen a közelmúltból senki se tudott friss infót előhúzni a farzsebéből.
- Ő nem lett leválasztva rólam. Még csak nem is akartam, hogy elhagyja a testem akkor, magától ment. - szólalok meg, alátámasztva a szavait, hogy nem “egyszerű” obskuráló vagyok - mintha az olyan egyszerű lenne a két híresebbel a történelemben. Néhány percig elbűvölten bámulom, hogy mit lötyböl az üvegben, egészen addig, míg elnézést nem kér. - Ugyan már, ne pörögj ezen. Ha a vén banyák nem jutottak semmire, akik tán még a százéves háborút is megélték, akkor neked honnan lett volna több infód? - nyugtatom meg reflexből, és mivel nem kell vattát tartanom a szúnyogcsípésre, mert azonnal begyógyította, még ki is nyúlok, hogy bátorítóan megszorítsam a kezét, vállát, amit szabad, hogy ne zavarjam meg az üvegcsével.
- Olyan, mintha mindig is a részem lett volna és ezt valahol mindig is tudtam volna és… vigyázott rám, vagy ránk, nem tudom, hogy ez mennyire volt önző vagy sem, de… Amikor elköszönt azt mondta, hogy Ég veled, Testvér! - tőlem szokatlanul akadozok beszéd közben, de hát na, ezt azért meg kell emészteni. - A nagynéném azt mondta, hogy lehet, hogy a szüleim zártak el bennem valamit, de én azt hittem, hogy valami olyasmit mondjuk, hogy ne legyek még kezelhetetlenebb, vagy idegesítőbb, vagy a vadmágiámmal lehet az agyukra mentem, de hogy egy testvér? Az még is hogy lehet? Hármasikrek voltunk? De mi történt? - kezd el ömleni belőlem a kérdés, nem tudom mennyi költői és mennyi szól igazán neki, de érezhető, hogy eléggé kétségbe vagyok esve.

Ha esetleg veszít az ember, hát veszít. Nem lehet mindig nyerni.
De mindig jön egy másik verseny, amit meg lehet nyerni, és meg is kell!

Tárgy: Re: A gyengélkedőn 2020-10-01, 10:58

Kedélyesen hallgatom. - Volt? - biccentem félre a fejem. Talán csak egy ártatlan félre mondás, ha rá legyint hagyom, de ha van mögötte gondolat, vagy érzelem, akkor szívesen meghallgatom. Minden morzsa hasznos. Különösen, hogy Chris esete nem egy mezei mandulagyulladás, még ha külsérelmi nyom nincs is rajta különösebben.
Nem kezdem ecsetelni neki, hogy mit vettem be. Fel sem merül, hogy kommentálnom kéne. Meg aztán, gondolom neki is elő fordul, hogy kimerültségtől vagy egyébtől fáj a feje, és ilyen esetben, meg merem kockáztatni, hogy az egyszerű fejfájás csillapítót még ő is megtalálná a vitrinben. Nem hülye csak baszott lusta használni az agyát. Attól mert játssza az atom szőkét, neki is szarul esik amikor hülyének nézik. Hiszen nem az.
Leülök hát elé, össze készülök, a "hát ez egy jó kérdés"re felnézek rá, az arcába úgy konkrétan és ott ül a képemen az a cinkos "Srác! eenggem nem versz át.."
- Itt nincsenek jó vagy rossz válaszok. Csak amit érzel. Akár fizikailag, akár másképp. - bátorítom azért, de inkább mint.. barát, sem mint konkrétan gyógyító akit csak az adatok, vagy a nagyon konkrét tünetek érdekelnének.
Az öngyújtós megjegyzésére pillanatra össze húzom a szemöldököm és látszik az error az arcomon, aztán követem a tekintetét, meglátom azt a cucct és hamar rájövök a turpisságra. Igen. Nekem is egyértelmű, hogy keresi a kibúvókat. Nem sürgetem ennek ellenére, hagyom, hogy bele kezdjen. Mivel úgy ítélem meg elsőre, hogy fontos lehet számára, a visszajelzésem így még nem kezdek el matatni az én részemmel.
Hallgatom, minden megbotránkozás vagy elítélés nélkül aztán ha kimondja a végszót szólalok csak meg. - Tartozom egy jó pár vallomással... De most nézzük azt ami ide vág. - korrigálom gyorsan a mondandómat. - Az első esetnél, konkrétan nem engedték, hogy foglalkozzak az ügyeddel, de még a papírjaidat sem hagyták, hogy megnézzem. Nem tudom hogy miért. - közben elkezdem amit kikészítettem, első körön mérek neki egy vérnyomást pulzust... ami egyértelműen fel fog menni az elkövetkező negyed órában, ebben majdnem biztos vagyok.. Bár lehet az én pulzusomat sem ártana ilyen közel hozzá ellenőrizni.. Én nagyon igyekszem elvonatkoztatni, és mindenkinél sikerül is általában teljesen külön kezelnem, de... Bakker.. itt ül félmeztelenül és a rohadt életért nem tudok rá nem reagálni. Persze nagyon igyekszem nem foglalkozni vele, akkor sem, ha többek között gyengém az alkar belső bőre és a szépen sejlő erek összhatása. Olyan.. egészséges erőt sugároznak számomra. Lehet, hogy nagyon igyekszem leplezni, de megeshet, hogy menet közben elöntött némi pírkhmbasszameg!... Megköszörülöm a torkomat és folytatom amit elkezdtem.
- Persze ez rohadtul nem tartott vissza, hogy utólag bele nézzek. És nos.. igazából semmi konkrét nem volt benne. Tehát fogalmuk sem volt, hogy mi van veled.. - mondom halkan, lassítok is, érezhető, hogy engem ez a fajta hanyagság eléggé felcsesz, de nem adok helyet a méltatlankodásnak. Közben szakszerűen előkészítem a jobbját a vérvételhez. Szorítópánt, fertőtlenítés miegyéb. - Szoríts párszor ökölbe. - ha megtette intek neki, hogy elég, pozicionálom a karját és - ez most lehet hogy kellemetlen lesz. - szerencséjére azonban semmit nem érezhet belőle. Lehet, hogy fáradt vagyok, de még mindig úgy veszek vért, mintha meg sem történne. - Kész. - le is gyógyítom neki, nem szarakodunk itt egyébbel. Mindent a helyére teszek, aztán a levett fiolába szórok a kristályos cuccból és ellögybölgetem lassan, látványosan ritmusosan miközben informálom.
- Az obskurus, amire mindenki gyanakodott, varázslény kategóriába esik. A keletkezése már gondolom a könyöködön jön ki. - így azzal nem is untatom, ha kéri persze beszélek neki róla. A történelem során összesen két emberről tudunk, aki obskurálóként lett dokumentálva orvosilag és megélte a legalább tizennégyet. Az egyik, maga Dumbledore húga volt, a másik meg egy Credence B...akármi. - A gazdatestből táplálkozik. Az ő érzéseiből, az ő gondolataiból.. Azokat erősíti leginkább vagy fokozza elviselhetetlenségig. Van módszer a leválasztásukra, de épp úgy kerülhet az életébe az obskurálónak, mintha egyszerűen felemésztené. - hallgatok egy kicsit, hiszen arról fogalmam sincs elmondták-e neki egyáltalán hogy mi a faszom az az obskurus... vagy hagyták tudatlanságban. - Ez egy mágikus parazita, a gazdatestet amiben generálódott, csak annak végleges halálakor hagyja el. De legtöbb dokumentum szerint, olyankor nem marad meg, vagy száll tovább. Ezt figyelembe véve, és azt, hogy ennyire konkrét interakciód volt vele, azt támasztja alá; biztos, hogy nem obskurus volt. - jelentem ki, amire minden bizonnyal már ő is rájött, de mielőtt folytatnám egyrészt csekkolom, hogy neme-e aludt még el, másfelől várok a vére és a kristályos cucc interakciójára is.
Aztán még hozzá toldom némivel közvetlenebb hangnemben, mert észre veszem magamat. - Ne haragudj, ha gépiesnek tűnök! Ez csak.. azt mutatja, hogy információgyűjtésen kívül, válójában én is tehetetlen voltam.. - kelletlenül össze harapom az állkapcsomat, nem tehetek róla, bennem ez lelkiismereti kérdést okoz! - Nagyon... nehéz helyzeteket éltél és tapasztaltál meg. Gondolom, elég durva űrt hagyott maga után. - mint ahogy mindenki más is durva időszakot élt az utóbbi időben. De Chrisnek, ahogy a Főninek, konkrétan az élete forgott kockán és benne ez talán még le sem csapódott.. a többi mellé.. Szelíd együttérzéssel, kíváncsisággal nézek rá. A pillanatnyi félszegsége miatt különös érzés fog el.. Olyan.. mint mikor kihagy egy ütemet a szíved..
Szeretném bátorítani, hogy ne kelljen kiszolgáltatva éreznie magát. Meg aztán, mivel kötődést vélek felfedezni Chrisben ahogy beszél az árnyáról, érdekel, tényleg hogy élte meg, hogy érez, mit gondol. És nem orvosi kuriózumként!

Tárgy: Re: A gyengélkedőn 2020-09-28, 16:40

"Ég veled, Testvér!"

Kicsit el vagyok bambulva gondolkozva az élet nagy kérdésein, de amikor bejön a hang irányába fordulok és egy kicsi meglepettséggel, de boldog mosollyal intek neki. - Valószínűleg legutóbb olyan műsort vágtam le, hogy ahhoz képest most egészen jól nézek ki és úgy ítélték, hogy ráérek. És ez igazából így is volt. - válaszolom neki, egy kicsit megvonva a vállamat. Jó, az kamu lenne, hogy semmi bajom sincs, mert ott dübörög bennem az a furcsa üresség, meg jó lenne tudni, hogy pontosan mi is történt velem, de nem vagyok benne biztos, hogy orvosilag olyan sok mindent ki tudnak mutatni.
- Nem akarok bunkó lenni, de te rosszabbul nézel ki, mint én. - jegyzem meg, amikor megtámadja a fejfájás, aztán valamit le is küld egy kis vízzel. Gyógyító, eszemben sincsen megkérdőjelezni, hogy mi az, mondjuk megkérdezni se, mert úgy se jegyzem meg, valahogy az ilyenek kicsúsznak a fejemből és csak az marad meg, amiben jó vagyok és hát az biztos nem a mindenféle bájitalok meg pirulák.
- Hát, ez egy jó kérdés. - vágom rá, mintha nem is akarnám végiggondolni és csak egy mosollyal akarnám elütni az egészet, de egyértelmű, hogy valamilyen választ muszáj alkotnom. Nem volt mellettem, amikor az egész megtörtént és valószínűleg fogalma sincsen, hogy milyen árny küzdött a boszorkánnyal, szóval végül is logikus, hogy nem is érti miért vagyok itt, mert új sebeim nincsenek.
- Csini. - vigyorodom el kicsit az öngyújtóra, de még nekem is egyértelmű, hogy időt húzok. - Na jó… - veszek egy fáradt mélylevegőt. - Ami segített a Mexikói meccsen a füstöt megidézni, ami szétcsapta az oroszokat a versenyen és a kifutónál az arabokat már nincs többé. Elhagyta a testem, hogy megküzdjön a banya lelkével, vagy akármi is volt, ami új testet keresett magának, és éppen előtte lényegében… elköszönt tőlem. - mondom ki, kicsit zavarodottan, mert hát eddig mindenki azt hangoztatta, hogy ez a sötétség talán csak annak a hozadéka, hogy nem nagyon szoktam pálcát használni és valamilyen részem obskúrussá változott, vagy ilyesmi, de ez az egész egyértelműen azt jelenti, hogy akármi is volt bennem, az nem én voltam, hanem valaki más, egy élő és érző lény, aki már nincs többé. A nyelvem hegyén vannak az utolsó szavai, de még nem mondom ki, csak tőlem szokatlan félszegséggel pillantok Cody-ra, hogy lássam a reakcióját, miközben szakszerűen teszi a dolgát, amiben nem állítom meg, katonásan tűrök mindent.

Ha esetleg veszít az ember, hát veszít. Nem lehet mindig nyerni.
De mindig jön egy másik verseny, amit meg lehet nyerni, és meg is kell!

Tárgy: Re: A gyengélkedőn 2020-09-15, 15:26

Chris & Cody

Néha elgondolkozom, hogy az ami velünk történik, azok amiket átélünk, megtapasztalunk normális-e? És néha elgondolkozom, hogy az ember úgy mégis... meddig terhelhető? De úgy komolyan meddig?
Az is biztos, hogy a ragyogást nem fogom túl gyakran használni, mert jelenleg úgy érzem magamat, ami természetesen csak utólag csapódott le, mint akivel felmosták fél európát. Majd ezek után a gyógyítók magukhoz intettek még, hogy mint kisinas asszisztáljak nekik. Stansson jól van még ha gyenge is.
Benyitok hát a vizsgálóba ahova tovább irányítottak végül, mondván van még akire rá kéne nézni. Hát jó.
Miután benyitottam egy pillanatra megtorpanok, de épp csak egy nagyon kis időre. Belépek, behúzom magam mögött az ajtót. - Oh hello! Azt hittem téged már kivizsgáltak. - nézek rá egy kissé furán. Ami inkább a félmeztelenségének szól, mintsem másnakkhhm. Milyen készséges... vajon mondta neki bárki, hogy le kell vetkőznie..? Mindegy.. "nincs erőm szólni", hogy amúgy nyugodtan felöltözhetne. És ekkor megérzem azt
a rohadt karmát ami ezúttal egy benyilalló fejfájás képében csap le a szemtelen húzásom miatt. - Egy pillanatot kérek. - Azzal a bájitalos, gyógyszeres szekrényhez lépek, kiveszek egy fejfájás csillapítót, meg engedek magamnak vizet és le is küldöm a fiola tartalmát féloldalt állva Chrisnek, szóval láthatja ahogy undorodva megborzongok és kellemetlenül gyűrődik össze az arcom a grimasztól. Gyorsan rá is iszom a vizet és egy két pillanatig csak állok, majd kisimulva fordulok immár újra felé. Megkönnyebbülten szusszantok - Sokkal jobb! - közben könyékig megmosom a kezeimet, megtörlöm, majd oda megyek hozzá.
- Hogy érzed magad? - teszem fel a kérdést, mint doki, és mint barát(?). Közben elkezdek kikészíteni a magam mellé vett táskámból, az orvosi zsúrkocsi tálcás tetejére néhány dolgot. Mint például egy fiolát, benne egy különös fényű, speciális kvarcporral. Egy nem hagyományos, apró borsszeszégő-szerű cuccocskát, egy 4 ml-is fiolát, szorító pántot és egy érintetlen, csomagolt vérvételes tűt. Közben természetesen végig rá figyelek. A borszeszégő-szerűséget meggyújtom. Isten tudja honnan bugáztam az öngyújtót, de egyértelműen nem az enyém lehetett, mert csöcsös dögös tangás néni feszít rajta, aki annyira nem érdekel, hogy észre se veszem, hogy ott van a kicsit nagyobb mint bélyegnyi képen.... Hetykén dobom le a gyújtót a tálca szélére és érdeklődve nézek rá továbbra is mielőtt tájékoztatnám, hogy mit fogok vele művelni.

♫"OMG"♫

️️️️️️️️️

Tárgy: Re: A gyengélkedőn 2020-09-14, 20:57

"Ég veled, Testvér!"

Nem először lyukadok ki a Gyengélkedőn, de ezúttal nem kaptam sokkot az eseményektől, nem érzem magam gyengének, nem akarok elájulni, de... De köpni-nyelni nem tudok attól, ami történt. Nem éppen erre jelentkeztünk, de igazából már annyira elrugaszkodott minden a versenytől, hogy alig érdekel, hogy mi lesz a vége. Az viszont, hogy a mexikói szám alatt valami érezhetően felébredt bennem és átvette az irányítást, aztán az oroszok ellen, aztán most is megóvott a fegyveresek elől és végül csak úgy... kiszállt belőlem, testvérnek nevezve! És az a furcsa tükörkép, meg az álom, amiben magammal álltam szemben, az egész olyan kusza és az én szőke eszemen nagyon is kifog.
Nincs szükségem sürgős ellátásra, így mielőtt besétálok önként a vizsgálószobába már el is küldtem egy baglyot, hogy Annabelle nyomára bukkanjak, remélem, hogy még a közelben maradt, mert akármilyen rég vált el a családtól, még mindig többet tud rólam és többet mondott el, mint eddig akárki más. Azt is tudta, hogy mi fog történni azon a divatbemutatón és figyelmeztett is minket, de hát... már nem volt visszaút. Most pedig ott van bennem ez a furcsa üresség, hogy elhagyott a testvérem... Testvér...?
Halkan felsóhajtok aztán lassan lehúzom a pólómat, hogy vizsgáló izére ülve az ablakon kibámulva várjak, folyamatosan lenyugtatva a szívverésemet és átgondolva az életemet. Van mit átgondolni, annyi szent.

Ha esetleg veszít az ember, hát veszít. Nem lehet mindig nyerni.
De mindig jön egy másik verseny, amit meg lehet nyerni, és meg is kell!

Tárgy: Re: A gyengélkedőn 2020-03-02, 17:18

Gilly & Lizzy

- Két ember meghalt? - képedek el egy pillanatra Gilly szavai hallatán. Nem olvasok újságot, nem ezzel vagyok elfoglalva, úgyhogy mindez újdonság számomra. Amikor viszont meghallom Chris nevét, egy fintor fut át az arcomon, majd megcsóválom a fejem: - Kettőnket azért nem olyan fából faragtak, hogy ilyen helyen adjuk be a kulcsot. Ennyire ismerhetnél már minket. Chris igazi harcos, én pedig olyasmivel születtem, amivel nem sokan. Szóval ne aggódj miattunk, rendben?
Értem én, hogy teljesen ki van bukva, hiszen ismerem már hosszú évek óta, de igazán túltehetné már magát a dolgon. A VMS egy veszélyes verseny, számolni kell sérülésekkel, noha az a két haláleset némileg durva, még szerintem is. Mindenesetre, igyekszem napirendre térni felette, hiszen – ha mindig erre gondolok – könnyen kieshetek a ritmusból.
- Nem leszek jobb, de rosszabb sem – felelem. - Gilly, te ezt nem értheted, hiszen más vagy, mint én! Nem fogom homokba dugni a fejem és finomkodni velük. Szerinted ő mit tett volna velem, ha ne adj isten, én kerülök az ő helyzetébe? Tuti nem finomkodott volna, elhiheted. Ha az oroszok az elejétől fogva fair játékot játszanának, akkor nem varázslényeket küldtek volna a pályára. Ha normális emberek lettek volna ott, akkor én se teszek semmi ilyesmit. Különben is, Eileent védtem. Hagytam volna meghalni?
Mintha Giliannek teljesen kiment volna a fejéből, hogy mit miért tettem. Sok esélyem nem lett volna egy vérfarkassal szemben, ráadásul Eileen is megsebesült, gyorsan kellett cselekednem. Ebben az esetben pedig nem fogok finomkodni, az biztos.
- Pont akkor nem lehetünk jó csapat, ha minden mindegy alapon játszunk – vágok vissza kissé talán erélyesebben is a kelleténél. - Igenis fontos a győzelem, ez a részvétel a lényeg-duma egy merő baromság. Azért jöttünk ide, hogy megnyerjük a versenyt. Ha félgőzzel játszunk és állandóan azt lessük, ki jár rosszabbul, akkor akár már ma hazautazhatnánk.
Gilly élete nem a sport, szóval ő ezt nem érti, de én talán túlságosan is tisztában vagyok mindezzel. A sajtó ízekre szed minket, ha nem nyerünk és abban nem lesz köszönet. A nővérem számára ez talán mindegy, de én nem így vagyok vele. Nem szeretnék leszerepelni a médiában, hiszen egyszer már megízleltem azt, hogy milyen felkapottnak lenni.

️️️️️️️️️

Tárgy: Re: A gyengélkedőn 2020-03-01, 18:05

Csak hallgatom és ámulok végül csak rápislogok kissé kimerevedett arccal.
- Ketten meghaltak, akiket a sajtó is lehozott. Veled együtt majdnem hárman... Chrissel együtt pedig négy is lehetett volna az a szám... - dohogok bosszúsan, hogy ez neki semmi. Mindenki csitítgat, hogy ne fújjam fel Chris ügyét, hogy maradjak csöndben, ahogy Lizzy esetén is... De én ezt nem bírom! Mindig is érzékenyen érintettek ezek. És emiatt gondolhatja azt mindenki, hogy nyámnyila vagyok... Nem, csak nagyon sok érzelem szorult belém.
- Amit veled tettek, az borzalmas és máig nem térek magamhoz miatta, de tényleg úgy gondolod, hogy jobb leszel tőlük, vagy bármit befolyásol a versenyben az, ha kvázi bosszúnak használod a verseny adta brutalitás lehetőségeit és ugyanolyanná válsz mint ők? Neked tényleg tök rendben van? - kérdem kissé hüledezve, bár a hangomat egy dekát nem emeltem meg. Normális hangerővel is számon lehet kérni bárkit.
Karjaimat még nem fonom össze, de a mozdulat bennem van.
- És oké... A feladatot elvégeztem volna magam is a versenyszámon belül, de... De nem tekinteném tök normálisnak és kvázi elégtételnek. Mióta vagy te ilyen szemet szemért fogat fogért mentalitású? Nekem a verseny után a helyedben a legkevésbé az elégedett káröröm lenne az alap amit éreznék. Te meg úgy teszel... Mert valahol még mindig remélem, hogy csak úgy teszel, mintha kőből faragtak volna és semmi nem érdekelne a saját dolgaidon, meg a győzelmen kívül. Ez szerinted rendjén van? Szerinted így jó csapat lehetünk? Vagy a csapatmunka a továbbiakban nem jelent mást számodra, mint a siker érdekében feláldozható figurákat irányítani? - reméltem, hogy nyugodt tudok maradni, és a hangom nyugodt is maradt, az arcom és a testbeszédem azonban a legkevésbé, ennek köszönhetően egy szinte okoskodó provokatív gesztushalom közepette borítom rá az egészet ami jelen helyzetet tekintve a legkevésbé jó megközelítés..

You should see me in a crown
I'm gonna run the city of nothing

Tárgy: Re: A gyengélkedőn 2020-03-01, 08:40

Gilly & Lizzy

Összerezzenek, amikor valaki benyit, ám némileg megkönnyebbülten sóhajtok fel, amint észreveszem, hogy Gillian az illető. Egy ápolónak azért nem örültem volna, mert ha itt találnak, minden bizonnyal azonnal ki is hajítanak és a lopás miatt nagy eséllyel a versenyen is kapnék szankciót. Haza aligha küldenének, de ki tudja...
- Fáj a lábam – vonom meg a vállam, mintegy magyarázatul a tetteimre. Nem áll szándékomban itt és most végighallgatni egy szentbeszédet, de lelkileg azért felkészülök rá. Annál nagyobb azonban a döbbenetem, amikor Gilly a zsákmány felől érdeklődik. - Csodakrémet – felelem halvány mosollyal, majd az egyik tégelyt a testvérem kezébe nyomom. - Csak gyorsan, nehogy lebukjunk.
Miközben Gilly a sérült testrészét kenegeti, én kidugom a fejem az ajtón és sebtiben körülnézek. A folyosók üresek, egyetlen árva lélek se tart felénk, ami jó jel. Vagyis rossz, hiszen ebben az esetben az ápolóknak komoly dolguk akadt. Ennyire súlyos lenne a helyzet?
- Igazad van, tényleg nem jókor hozod fel – csukom be az ajtót magam mögött, miközben visszatérek a gyógyítók szobájába. Azért egy szemforgatás még belefér az időmbe, amit Gilly aligha láthat, mivel azt még azelőtt tettem, hogy visszafordultam volna. Mégis kapok valamiféle hegyi beszédet, amihez nem sok hangulatom van. Most nem. - Senki se sérült meg súlyosan, nem igaz? - pillantok a testvéremre. - Mármint, ez a VMS, egy hivatalos rendezvény, a sajtótűz középpontjában... Érted. Nem fogják hagyni, hogy bárki is meghaljon. Szóval, nem aggódom. Vannak gyógyítóink. Cody és Gina mindenkit seperc alatt helyrepofoz.
Na jó, az igazi ok nem ez, hiszen Gillynek igaza van, a győzelemre hajtok. Nem érdekel, ki sérül meg és mennyire, hiszen halál itt nem fordulhat elő, szóval minek is akadjak fenn ilyesmin? Azt viszont sejtem, hogy ennek a magyarázatnak nem örülne a nővérem, úgyhogy igyekszem valamiféle féligazságot koholni. Azt azonban nehéz lepleznem, hogy néha még engem is megijeszt a hozzáállásom. Vannak napok, amikor eszembe jut, hogy ennél azért jobban kellene figyelnem másokra, de valahogy nem megy. Mintha kikapcsolták volna bennem az EMPÁTIA feliratú gombot, vagy nem is tudom.
- Megérdemelték – felelem, ezúttal tényleg őszintén és még valamiféle villanás is van a tekintetemben. - Amit ellenem tettek, az azért elég indok volt erre, vagy nincs igazam? Miattuk feküdtem hetekig ezen a nyamvadt helyen. Szóval nem vagyok kemény, egyszerűen csak visszaadtam nekik azt, ami jár. Te nem így tettél volna a helyemben?

️️️️️️️️️

Tárgy: Re: A gyengélkedőn 2020-02-29, 20:32

Átkozottul fáj a lábam, úgyhogy a gyengélkedőre megyek, hogy ezt a problémámat vagy én, vagy valaki más orvosolja!
Amikor benyitok, meglepetten veszem tudomásul, hogy a húgom épp akkor rámolja ki a gyógyítók fiókját. Becsusszanok az ajtón, azt becsukva magam mögött. - Szép! Ginán nem lepődtem volna meg, ha így találom, de te... - csak megcsóválom a fejemet aztán közelebb lépek - Na mit találtál? - azért én is partner tudok lenni a hülyeségben, nem kell félteni. Miután adott nekem is egy kenceficés tégelyt, leülök az egyik ágyra, magam is megszabadulok a cipőmtől. És a cseppet sem szépen össze égett lábfejemre és a bedagadt bokámra kenek belőle. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, kissé fáradtan.
- Hé figyelj csak... Ő.. Talán nem jókor hozom fel, de... Olyan más vagy. Azóta - mondom neki őszintén. - Sokkal kevésbé érdekelnek a többiek, vagy az, hogy mi lesz velük. Mintha semmi más nem számítana, csak a győzelem... - aztán kelletlenül, szájhúzva hozzá teszem. - Amit az arénában műveltél... Nem a vér meg a többi miatt, hanem maga az miatt, hogy megtetted és látszólag egy percig nem agonizáltál, vagy moralizáltál még utólag sem. Tényleg... ennyire hidegen hagyott az egész, vagy, csak próbálsz marha keménynek tűnni? Mert... ha utóbbi, nem kell! Nem kell elzárnod semmit. Nem akarom, hogy úgy kezeld a bajt, mint Gina.. - na igen, akarva akaratlanul őt hozom fel példának. Egyenlőre inkább aggodalom és féltés vezérel a húgom felé.

You should see me in a crown
I'm gonna run the city of nothing

Tárgy: Re: A gyengélkedőn 2020-02-29, 18:59

Gilly & Lizzy

A lábam fáj, méghozzá eléggé, hiszen a labda pár helyen elég szépen megégette és mivel nem vagyok hozzászokva semmilyen mértékű fájdalomhoz sem, felbicegek hát a gyengélkedőre. Amióta lejöttem a pályáról, nem sokat gyógyultak a sebhelyek, ami őszintén szólva némi aggodalomra adhat okot részemről. A nagyobbak rendbe jöttek, nem sokkal a meccs vége után, de a kisebbek... Nos, azok nem akarnak eltűnni és semmiféle hideg vizes borogatás sem enyhíti a kínt. Fura látni számomra, hogy a többiek mennyire figyelmen kívül tudják hagyni a sérüléseiket, ha nem súlyosabbak. Már ezek is annyira fájnak, hogy szinte potyognak a könnyeim.
- Hahó! - nyitok be a gyengélkedő egyik ajtaján, ahol az ápolók szobáját sejtem. A terem természetesen üres, hiszen azért pár embert idehoztak a pályáról, nagy eséllyel velük foglalatoskodnak, de a lábam nagyon sajog, az én ügyem se várhat egy percet sem. Szélesre tárom hát az ajtót, majd némi szisszenés közepette bebicegek, mintha legalábbis a fél lábam lett volna oda. Végül kutatni kezdek a kis szekrényke fiókjaiban, ahol a krémeket sejtem. Van itt mindenféle kencefice, szóval párat a karomba rámolok, majd átböngészem a címkéket. Amelyik nem jó, azt visszateszem a helyére, végül megtalálom a legmegfelelőbbet számomra.
Lehuppanok hát az egyik közelembe eső székre, majd pillanatok alatt megszabadulok a rommá égett cipellőmtől. Nyilván már nem fogom tudni visszavenni, szóval nemes egyszerűséggel csak félrehajítom, majd bekenem a lábam a csodaszerrel. A fájdalom pillanatok alatt enyhülni kezd, én pedig némileg elégedetten dőlök hátra és élvezem a szer hatását. A tégelyt egyetlen mozdulattal vágom zsebre, hogy visszavihessem a szállásra. Talán a többieknek is kelleni fog, szóval tényleg nem ártana kilopnom párat.
Az előbbi szekrénykéhez lépek hát ismét, majd újra kutakodni kezdek benne. Ezúttal öt másik üveg tégelyt találok benne, úgyhogy mindet kiveszem. Jó lenne, ha egy táskát is hoztam volna magammal, de mivel ez nem áll rendelkezésemre, kénytelen leszek a kezemben elcipelni a szállásunkig és abban reménykedni, hogy senki se vesz majd észre vele. Az ápolók nagy eséllyel tartanak még párat a gyengélkedő szobáiban, szóval aligha hiányozna számukra ez a mennyiség. Különben is, nekünk is ugyanezt adnák, nem igaz? Úgyhogy ez nem lopás, csupán megkímélem őket a munkától. Ha én ezt elviszem a többieknek, akkor nagy eséllyel kevesebben kötnének ki a gyengélkedőn.

️️️️️️️️️

Tárgy: Re: A gyengélkedőn