2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Szóval kerüljem Kylet, amíg le nem rendezem a dolgokat Cedrickel. És ha... nem sikerül, mert mint már említettem sosem ér rá, akkor mégis mi a jó megoldás? Vagy akkor nincs, akkor így jártam és... Sehogy se jó ez az egész. Bírom Kylet és miért ne futhatnék össze vele, ha egyszer így van csak simán barátilag és kész? Aman szerint nem kéne, hogy ne okozzak nagyobb zűr, mint ami már így is van, de ez az egész... Annyira elegem van belőle, hogy folyton csak egyedül vagyok. Mármint nem úgy szó szerint, mert hát általában van velem valaki, de azért érted... úgy egyedül. Nem valami kellemes érzés, bár az is valami, hogy legalább nem tavasz van, na akkor még rosszabb lenne! Így csak szimplán a karácsony jön, meg a többi, bár azt meg úgyis otthon ünnepelem a családdal. Hát ez az, még azt se tudom, hogy Cedric egyáltalán ráér-e majd karácsonykor, hogy találkozzunk és mi lesz a karácsonyi bállal? Ne menjek el, ha ő nem ér rá, mert nem illik mással menni? Vagy... vagy mégis mi legyen? Csináljak mindent egyedül, amihez egy srác is kellene? Vagy mehetek életemben először a bálba egyszerűen csak a barátnőimmel? Tudom, hogy ők mentek már így, de... de én sosem. Valaki mindig elhívott és kész, most pedig úgy fest, hogy esély sincs erre, mert Cedric nincs itt, más pedig nem hív el, ha úgy tudja, hogy vele vagyok igaz? Akkor mégis mi legyen? A nagy gondolkodásban őszintén szólva már azt se tudom, hogy mégis hogy a fenébe keveredtem a harmadik emelet totálisan kihalt folyosó szakaszára. Valahogy ide jutottam, de hogy milyen úton. Talán csak a lépcső tréfált meg, bár erre már legalább egy éve nem volt példa. Elég jól ismerem már a sulit, de... létezik, hogy ezt a folyosót még sose láttam? Kissé bizonytalanul köszörülöm meg a torkomat. - Elnézést, nem tudja, hogy esetleg... - na most vagy nem tudja, vagy nem is akarja elmondani, mert a morcos arcú páncélos lovag azzal a mozdulattal tovább is siklik a keretéből és éppenséggel egyet se látok a falon, akitől még megkérdezhetném, hogy vajon merre is vagyok. Remek, ez igazán az én formám! Már meg sem lep. Ha nincs szerencsém, akkor még el is kések a következő órámról.
- Félsz a kölyökkutyáktól? - mosolyodom el és nem értem én félre. Mármint jó konkrétan azt nem szűrtem volna le ebből, hogy bókról van szó, de azért arra rájöttem, hogy nem kifejezetten bántásból mondta. Tényleg nem vagyok valami veszélyes, de... nem is akarom ám az lenni. - Nem mondom, hogy egyértelmű volt, de így már akkor tudom és ez esetben köszönöm. - jól esik, akkor is, ha ne volt a próbálkozás tökéletes, de pont azért olyan cuki, mert ilyen kis esetlen a maga módján. - Látod, szóval nem veled van baj, csak... az adott tényezőkkel. - nem ítélem én el a miatt, hogy a nagyanyja halála nem borította ki, hiszen ha nem volt vele jóban, sőt rosszban, akkor ez totál érthető. Engem is sokkal mélyebben érintene egy hozzám közel álló személy halála, mint olyané, akit nem kedveltem, vagy nem is ismertem. - Ez van, ezt kell szeretni nem igaz? Mi már a bátyámmal itt születtünk és a suli, meg minden máshogy formált, meg azt hiszem egy gyerek mindig más. Nekem ez... eléggé hiányzott mindig is. - nem mondom ki, hogy jó eséllyel ezért vagyok kissé félresikerült, kissé azt hiszem függő is, mármint másoktól függök, de ez érthető ilyen háttérrel igaz? Lehet, hogy idővel le tudnám ezt küzdeni, ha nagyon akarnám, de kell egyáltalán? Baj az, ha nem szeretek egyedül lenni, se baráti se... más téren? Ezért szenvedek annyira ettől az egész Cedric ügytől. Rossz úgy valakivel lenni, hogy közben mégis egyedül vagy. - De a te labdád, szóval... - nevetem el magam. Igazából már nem is fáj annyira, de az is tény, hogy ő vonja el a figyelmemet folyton mindenről, szóval ha innen nézzük, akkor igenis az ő hibája a dolog, de nem baj az. Ennyi sérülés belefér azért, hogy jobban érezzem magam és mellette ez tényleg megy. Nem jó, hogy folyton az a dolga, hogy felvidítson, de ha egyszer ennyire jól megy neki... Annak viszont tényleg nagyon örülök, hogy eljön a tábortüzezésre. Jó lesz, ebben biztos vagyok, és szerintem neki is tetszeni fog majd, szóval nem lesz gond vele, akkor sem ha esetleg nem sikerül utána járnia annak a rémtörténetnek. - Oh, hát igazából nem sok beleszólásunk volt azt hiszem, Flitwick szólt, hogy ez a feladat és kész. De nem baj... remélem menni fog. - nem mondom, hogy én olyan profi szervező vagyok, de majd nagyon fogok igyekezni. Ha már az ember feladatot kap, akkor igyekezzen azt úgy csinálni, hogy ha nem is tökéletes, de minimum elég jó legyen és ez egy bál. Sokak szórakozása múlik rajta, nem ronthatjuk el. - Hát rendkívül jó trükk, és láthatóan hatásos, mert nem látok rajtad semmilyen fura változást. - még kicsit közelebb is hajolok, de azért igyekszem nem zavaróan, vagy nem zavarba ejtően közel, csak mintha vizsgálnám, hogy van-e kósza nyálcsík a szája szegletében. Na jó, nem leszek ennyire gonosz, de amúgy tényleg nem tapasztaltam meg nála semmi nagyon furcsát, tök jól van, ahhoz képest, hogy elhívott a bálba. - Ne köszönd meg, örülök, hogy elhívtál és biztos jó lesz, ha nem szúrjuk el a szervezést, de... akkor majd elmenekíthetsz. - ha valami nagyon béna lesz és netán meg akarnának lincselni, vagy ilyesmi, akkor majd kimenthet, de azért remélem, hogy nem, van még rajtam kívül amúgy is három szervező diák, rajtuk is sok múlik. - Akkor majd lassúzunk, azt nem lehet elrontani, már ha ott is működik ez nagyot nyelős módszer. - vigyorodom el. Piszkálom persze csak, nem lesz ez rossz, biztos vagyok benne, csak kell egy kis önbizalom. Nem álljon mindenhez úgy hozzá, hogy úgyis rossz lesz, mert nem lesz az és kész.
- Nem, nem vagy az, egy kölyökkutyától jobban félek, mint tőled. – mosolygok rá, majd egy kicsit zavartan húzom össze a szemöldökömet, ahogyan újra felpillantok rá. – Ez… valami bókféle volt, ugye tudod? – nem akartam én ezzel semmi rosszat se mondani, a világ legijesztőbb embereként fogom kezelni, ha azt akarja, de úgy érzem, hogy nem igazán van miért tartani tőle. - Hát… ha anya, vagy apa, esetleg Adam halna meg…igen, elégé kilennék akadva. – az nem kifejezés. A családom az teljes mértékben tabu, még a halálnak is, nem érdekel, hogy eljön egyszer, várjon amíg csak lehet, mert semmi kedvem megválni a családomtól. Az egyiket már elvesztettem, nem akarom a másodikat is. - Hát, érthető végül is, Kína nem éppen az a… gyengédségéről híres ország volt, szóval érthető ez, de azért sajnálom, hogy nem közvetlenebbek. – gondolom Cho akkor már itt született, vagy nem? Végül is, simán lehet, hogy ő is Kínában látta meg a napvilágot és kicsi korában jöttek ide, én se tudom egész pontosan, hogy hol születtem, azt jelöltem be születési helynek, ahol anyáék rám találtak és elhoztak, szóval az árvaházat, de azért elégé kétlem, hogy ott születtem volna. Nem tudom miért döntöttek úgy a szüleim, mármint az eredetiek, hogy lepasszolnak, de… de kitudja, talán így a jó, mert rémes emberek voltak. Vagy nem. - Hé, ne akard rám kenni a fejfájást! Te voltál ügyetlen… - csak viccelek persze, nem gondolom róla, hogy ügyetlen lenne, ezt már mondtam neki múltkor is, szerintem nagyon is ügyes, a suli egyik legjobb fogója, talán még a legjobb is, gőzöm sincsen, annyira azért nem érdekel ez az egész, de a kviddics fontos nekem. Mármint a játék, nem igazán figyelek oda arra, hogy éppen ki a legnagyobb sztár a suliban. Nem vagyok valami népszerű, de a kviddics csapatban azért ott vagyok ez jó, és ez sokat is számít nekem. - Oké, majd felelevenítem az emlékeket, mert kissé megkoptak. – rég volt már, na jó, csak pár éve, de annyi minden történt ezalatt a pár év alatt, hogy igazából nem is nagyon emlékszem a sztorira, csak a csattanóra, az önmagában pedig nem igazán elég, kell hozzá a kerettörténet. Ezt pedig valahogy kifogom nyomozni, végső esetben megkeresem Adam-et, és valahogy rábírom arra, hogy segítsen nekem, ami nem lesz könnyű, mert az agyára ment a sok Mardekáros fickó, teljesen úgy gondolkodik mint valami eszelős őrült. Más magyarázat nincsen, simán csak megőrült, ha képes ennyi baromságot összehordani, mint a múltkor. Még hogy én lennék a tökéletes gyerek? Jó vicc. - Megértem, én tutira nem vállaltam volna el, csak egy fokkal van jobb szervezőképességem, mint ennek a falnak, aminek nekidőltünk. – a legnagyobb jóindulattal sem lehet rólam azt mondani, hogy tudnék szervezni. Egy-két évvel ezelőtt még egy rendes családi vacsorát sem voltam képes megszervezni, szóval… ezért nem igazán vállalok el semmit, és szerintem simán a tóba vetném magamat, ha valami ilyesmit rám erőltetnének mert, mert…mert nem megy és kész, van aki tud szervezni, és vannak, akik nem. Meg ott vagyok én is, aki még inkább nem tud. De azért kíváncsi vagyok arra, hogy mit ütnek majd össze. - Tanultam egy jó kis trükköt, annyiból áll, hogy nyelni kell egy hatalmasat, hogy minél kevesebb nyál legyen a szádban, és úgy nem fog zavarni, ha folyamatosan csak újratermelődik. – nem tudom ezt miért kellett mondanom, mert a legkevésbé sem mondható menőnek az, hogy ezt most elmeséltem neki, de amúgy se vagyok menő, szóval…mindegy. – Oh, hát akkor… király, kösz, hogy eljössz velem. – elég rég voltam már valakivel együtt a bálban. Utoljára talán két éve? Akkor is egy olyan lánnyal, aki pár nélkül maradt és kedves volt, amiért nem koppintott le. Persze, a bálban egyedül voltam, mert olyan gyorsan eltűnt, ahogy csak lehetett, de… de most nem lesz, igaz? – Viszont előre szólok, hogy nem vagyok valami nagy táncos, szóval… - szóval előre bocsi, ha véletlenül lesérítem őt egy balul sikerült lépéssel.
- Félj is, rendkívül veszélyes vagyok, ha... ha... Na jó, nem vagyok egy veszélyes típus, úgyse tudnám elhitetni veled igaz? - nevetem el magam végül, hiába indultak a szavaim legalább valamelyest komolynak. Ne vagyok én kifejezetten veszélyes típus, nem is tudom, hogy tudnék-e ártani valakinek. A legrosszabb esetben akkor, ha muszáj, ha valaki ártani akar olyannak, aki nekem fontos. Akkor esetleg, de akkor is nehezen. - Nem hiszem, hogy ez kedvességen múlik. Ha valaki fontos neked és neki esne baja, akkor biztosan te is ki lennél akadva. - de ha a nagymamája nem ide tartozott, akkor végül is nem lehet elvárni tőle, ebben igaza van és nem is nézek rá e miatt rossz szemmel, vagy ilyesmi. A család téma már azért számomra egy fokkal azt hiszem kellemetlenebb, vagy bonyolultabb? Mindkettő együtt talán. - Elég mások, mint a tieid úgy sejtem. Tudod a szüleim Kínából jöttek és ott elég szigorúan ment minden. Apa nem igazán... egy gyengéd típus. Ne érts félre soha nem bántott vagy ilyesmi, de nem emlékszem rá, hogy valaha megölelt volna. Anya egy kicsit jobb, de ő is ezt tanulta. Szeretem őket, mert a szüleim, de néha jó lett volna, ha egy kicsit másmilyenek. - ez is egy olyan téma, amiről nem túl gyakran beszélek, a suliból csak Mariettának beszéltem eddig a szüleimről, no meg persze a bátyám van vele tisztában. Jó eséllyel épp ezért vagyok ilyen emberközpontú, épp ezért ragaszkodom mindig valakihez, mert így is túl kevés szeretetet kaptam, ami egy gyereknek igenis járna. Sok ölelés, sok puszi, hogy ő is így viszonyuljon másokhoz, nyitottan. Én meg még abban sem vagyok biztos, hogy az apám hajlandó lesz-e táncolni velem a saját esküvőmön, pedig az azért mégis csak egy nagy esemény lesz, de nem hiszem, hogy rávenné magát, hogy legalább egy kicsit felengedjen. - Ennek örülök. Ha elfelejtettél volna, akkor most is csak simán elmész mellettem a folyosón és bár akkor most nem fájna a fejem, de nem is érezném jobban magam. - mert összességében megint sikerült neki, elvidított. Nem is értem, hogy miért nem népszerű, hiszen figyelmes és kedves másokkal. Szerintem ezek után az lenne az evidens, ha igenis mások is odafigyelnének rá. - Akkor az jöhet! Bár már nem vagyunk tizenkét évesek, de elsőre lehet, hogy félelmetes lesz. - ezek után alapelvárás, hogy elmesélje, remélem, hogy ezzel tisztában van. Én azért ijedősebb típus vagyok, simán lehet, hogy ha tényleg félelmetes a sztori, akkor végig izgulnám, sőt mi több meg ijednék egyes pontjain, ha tényleg sikerül elég félelmetesre összehozni. A szavaira csak elmosolyodom. Azért néha úgy érzem, hogy folyton csak nyafogok. Tudom én, hogy van okom rá, de erősebben kéne viselnem a bajaimat nem? Úgy tenni, mintha nem lenne olyan nagy dolog, erősnek lenni és nem folyton csak ezekről mesélni, főleg nem Kylenak, hiszen azért nem hiszem, hogy jó neki, hogy mindig az a dolga, hogy felvidítson. Persze az jó, hogy simán sikerül neki, csak hát na, biztos tudna magának jobb elfoglaltságot is. És mindezek után képes vagyok kinyögni azt, hogy meghívhatja azt, aki tetszik neki. Nem is értem... miért ne lehetne ezt megfordítani? Ciki lenne, ha én hívnám el őt? Ezek után tuti, főleg, hogy már ezek szerint van ötlete, hogy kit hívna el, vagy.. még sem? Oké, sikerül elbizonytalanítania, amikor tovább beszél. Próbálom én értelmezni a dolgot. Nincs olyan, akit el akarna hívni és biztos lesz ott olyan, aki tetszik neki. Én tuti, hogy ott leszek, de hát... mások is lesznek, vagy akkor most...? Oké, kissé ráncolom a homlokomat, ahogy próbálom értelmezni a dolgot. Nem megy könnyen. - Köszi, ez kedves tőled. Még nem tudom, hogy lesz. Pár nap múlva találkozunk a többiekkel, még azt se tudom, hogy kik lesznek még a szervezők, de félek azért. Még sose csináltam ilyet, és nagyon sok minden van, a dekoráció, meg a zene, valami zenekart kell szerezni, aztán a kaja, meg az időbeosztás, és... fú komolyan félek tőle. - Hollóhátas vagyok, azt gondolnád, hogy a szervezés megy nekem, de igazából nem vagyok ebben valami nagyon járatod, szóval igen félek tőle rendesen. Az eddigi összezavarodottságomat pedig csak még inkább tetézi, ahogy elkezdi felvázolni ezt a ki kivel megy dolgot. Cedric nem hiszem, hogy eljön, és amúgy is azon vagyok éppenséggel, hogy befejezzük ezt az egészet. Aztán végül csak sikerül kinyögnie, hogy mit akar, bár nem egyszerűen. - Nem is kezdtél el nyáladzani. - mosolyodom el, bár annyi tény, hogy eléggé akadozott a mondanivalója, de nem látok rajta semmiféle egészségre veszélyes változást. - Szívesen megyek veled a bálba Kyle, nem kell átgondolnom. Kedvellek, ha ez nem lenne még evidens. - biztató mosolyt villantok rá, nehogy itt nekem tényleg pánikba ennek. Annyira azért nem veszélyes a helyzet, én meg mint ahogy megbeszéltük nem vagyok félelmetes.
- Kezdek félni tőled Cho… - mondom vigyorogva. Csak viccelek persze, van egy olyan érzésem, hogy a kölyökkutyától jobban lehet félni, mint tőle, legalábbis engem eddig nem bántott, jól is néznék ki, ha csak egyszer megverne mert éppen ahhoz szottyan kedve. Amúgy is, ő nem olyan lány, legalábbis nem tűnik erőszakosnak, és a látszat most szerintem egyáltalán nem csal. - Én is ezt mondogatom, de azért… lehetnék kicsit kedvesebb is. – ez tény, sokszor megkaptam már anyától, hogy tiszteljem a halottakat és ne mondjak róluk rosszakat, mert nem tudják megvédeni magukat, de a nagyi mg se próbálná megvédeni magát, az a megkeseredett… na jó, itt abba is hagyom. - Anya irtó jó fej, csak soha nem engedte meg, hogy nézhessem a kedvenc mesémet, szóval… akkoriban ő volt a sátán,ha az ágyba kergetett. – mondom az övénél azért jóval szélesebb mosollyal. Na igen, anya jó fej, apa is, rendesek meg minden, csak… nem értették meg, hogy az a mese kell nekem. – Na és a te szüleid milyenek? – nem kell rá válaszolnia, ha nem akar, nem fogok megsértődni, de azért láttam én rajta, hogy nem éppen a szíve csücske ez a szülőkkel kapcsolatos dolog, márpedig akkor… gondolom az ő családja…keményebb, szigorúbb lehet. - Naná, hogy számít, és csak hogy kvittek legyünk akkor. Én is emlékszem rád. – ez egyértelmű vicc, még a szenilis ember is emlékezne rá. Egyrészt mert már hallottam róla, láttam is sokszor, népszerű is, és… és jól is néz ki, szóval minden adott ahhoz, hogy az ember megjegyezze őt, én is megjegyeztem, ha nem mintha olyan nehéz lett volna. - Van egy jó kis rémtörténetem, Adam mindig azzal ijesztgetett mikor sátorozni voltunk, tizenkét éves koromig rettegtem attól a mesétől. – egy újabb dolog ,amit nem szabadna elmondanom magamról, mert elégé gáz, és nem akarom, hogy úgy emlékezzen rám, mint a srácra, aki tizenkét éves koráig félt egy gyerektörténettől. Mentségemre szóljon azért, hogy elég ijesztő volt, szerintem még Adam is félt a mesélése közben, anya meg nagyon nem díjazta, hogy ijesztget, mert ilyenkor szükségem volt a fényre az alváshoz, az pedig… nem éppen egy jó dolog, a melletted lévőnek esélye sincsen úgy elaludni. - Oké, ha te mondod, de… de nem nyafogsz, mármint szerintem érhető, ha ilyen dolgok miatt vagy kibukva. – naná, én is kilennék bukva, ha az álmomat akarják meglőni, aztán szakítanom kell azzal, akivel eddig jól megvoltam, és hát… ezek azért olyan dolgok, amik miatt egy embernek bőven van oka magát rosszul érezni, és nem gondolom úgy, hogy ez nyafogásnak számítana. - Végül is… igazad van, küldhetnék neki egy meghívót. – csak viccelek persze, remélem ő is tudja, hogy azért odamennék én ehhez a lányhoz, nem szórakoznék írásbeli meghívókkal. – De nincs olyan, akit elakarnék hívni, mármint…biztosan lesz olyan ott, aki tetszik nekem. – oké, azt hiszem jobb ha most távol tartanak engem a pálcáktól és fegyverektől, mert isten bizony lenyelek egy kardot, amiért képes vagyok a saját nyomoromat elősegíteni. Nem tudom kik lesznek ott, csak Cho-t ismerem, és ezzel nagyjából el is mondtam, hogy mi a helyzet, hogy… hát, szóval tetszik, úgyhogy most inkább csak zavartan elkapom róla a tekintetem és a labdával foglalkozom. - Komolyan, szervező vagy? Nem semmi, ha kell segítség valamiben csak szólj. Tudod, mondjuk ha… cipelni kell az innivalókat, vagy valami. – oké, talán elég béna példa volt, sőt, biztosan elég béna példa volt, de a lényegen mit sem változtat, szívesen segítek én, csak szóljon. – Apropó bál… tudom, hogy te Cedric-kel szoktál menni, de ő most nincs itt, és… és én meg általában senkivel sem megyek, mert… mert nem, nem igazán vagyok egy főnyeremény. – a csajok a jó pasikkal mennek, így hát… vagy nincs párom, vagy kifogom azt a lányt, aki a legkevésbé sem akar velem jönni, de nem jutott neki pár, és van olyan kedves, hogy ne utasítson vissza. – Szóval arra gondoltam, hogy… mi lenne, ha… eljönnél velem a bálba? Nem kell most azonnal válaszolnod, ráér bőven, és megértem én, ha mással mész, komolyan. – korán kell elkezdenem a párkeresést, mert… igazából mindegy, a végére általában úgy is egyedül maradok.
- Vigyázz, mert tényleg ártani fogok az oldaladnak. - mosolyodom el, vagyis inkább az eddigi nevetés az, ami végül csak egy szimpla mosolyba fordul át. Butaság is lenne elvennie azt, aki megmondja, hogy mi legyen, ha nagy lesz. Arra neki kell rájönnie, meg egyébként is, ha egy tanár segít neki végül, akkor csak nem veszi el. Bár igazán szép pár lenne mondjuk... McGalagonnyal, de Flitwickel még inkább, netán a saját házvezetője Bimba professzor? Ő mondjuk egészen kedves és tuti, hogy bármikor isteni bájitalokat dobna neki össze a gyógynövényeiből, és nem lenne gondja egy-egy kisebb megfázással, vagy ilyesmivel. - Végül is azt hiszem, ha nem kedvelted és nem nagyon volt semmi közös hozzá, akkor nem is kellett hogy kiborítson a halála. - jó, hát engem se borítana ki egy ismeretlen halála, de azért tuti megérintene, bár... Ez ilyen, mint amikor mondjuk az idősebbek sírdogálnak egy régi barát sírja felett. Egyáltalán nem biztos, hogy azt a régi barátit siratják, akit alig ismertek, hanem mondjuk a saját mulandóságukat is. Ha baja esne itt a suliban egy diáknak, ha... ha meghalt volna valaki a baziliszkusz támadásaikor tuti, hogy sokan ki lettek volna akadva, akkor is, ha nem ismerik azt, aki meghalt, csak azért, mert - bármilyen rossz is ezt beismerni - akár ők is lehettek volna. - Anyukád csiklandozással kergetett mindig ágyba? Kedves nő lehet. - mosoly ugyan, ami megjelenik az arcomon, de azért egy kicsit árnyaltabb. Mindig is irigyeltem azokat, akiknek jó a kapcsolata a szüleivel, mindegy, hogy igaziak, vagy nevelő szülők. Nekünk ez soha sem volt meg. Apa elég kemény ember, ő mindig mindent szigorúan vett, még arra se nagyon emlékszem, hogy valamikor megölelt volna. Nálunk maximum egy-egy futó puszi fér bele, de Minhoval mindig csak kezet fog. Ez annyira... annyira személytelen, és olyan rossz érzés. Anya egy fokkal azért enyhébb, de őt is így nevelték, tartással minden és mindenki felé. Nem is tudom, talán mi azért vagyunk már mások a bátyámmal, mert mi eleve itt nőttünk fel, nem a kínai kultúrában, hanem már tudjunk milyen egy fokkal lazábban viselkedni, és én nem is akarok olyan szülő lenni, mint ők. Fontos a fegyelem, de... nem mindennél fontosabb. - Tudod én emlékszem rád, hátha ez is számít. - tudom én, hogy nem lehet neki kellemes, hogy ennyire nem figyelnek rá mások oda, de szerintem ez még igenis változhat, hiszen én is megjegyeztem, én se feletettem el őt. Szerintem egyáltalán nem olyan lefejethető, ahogy magára gondol, sőt a bátyám is tudja, hogy kicsoda, bár csak említés szinten hoztam fel neki pár napja, de akkor is tudta, hogy kicsoda, legalábbis nagyjából, amikor kicsit körbe is írtam a kinézetét. - Remek! Biztos jó lesz, mindig jól szoktak sikerülni. Bár a rémtörténetek nem az igaziak, amikor még nincs sötét, de... a büntetést nem szoktuk kockáztatni. - én legalábbis mindig jól szoktam érezni magam az ilyen kis esti bandázásokon, remélem, hogy neki is jó lesz majd. Én legalábbis azon leszek, hogy jól érezze majd magát, főleg úgy, hogy még egyáltalán nem is volt ilyesmin. Ez valahogy... szomorú azt hiszem. Nem jó hallani, hogy sose hívták, de majd én hívom, mert nem hiszem, hogy bármi olyat tenne, ami miatt máskor nem jöhetne. - Tudod, majd innentől többet jössz, oké? Amúgy is jövök neked ennyivel, folyton csak a nyafogásomat hallgatod. - biztató mosoly az, ami kiül az arcomra, mert hát miért ne lehetne neki is baráti társasága? Simán lehet, talán csak egy kicsit jobban kell akarnia. - És nem is tudom, ha szeretnél elhívni valakit... tudod, mondtad, hogy nehezen ismerkedsz, szóval egy lányt, aki... tetszik, akkor ez arra is jó lehet, hogy beszélgess vele. - és ezt tényleg képes voltam kimondani? Igen, úgy fest, hogy tényleg kicsúszott a számon, pedig isten bizony nem akartam, tényleg nem! De Aman azt mondta, hogy nem szabad folyton függnöm valakitől. Kedvelem Kylet, de ő egyáltalán nem biztos, hogy így van ezzel, talán tetszik neki valaki és akkor... akkor hívja csak e. - Én biztos, hogy maradok valamennyit. Az ünnepre hazamegyünk a bátyámmal, de itt lesz majd a bál és Flitwick kitalálta, hogy legyek én is szervező, szóval már csak e miatt is maradnom kell. - hát igen, és legalább szervezőként tuti nem lesz ciki, ha nem hív el senki. Így is úgyis ott kell lennem és majd... lefoglalom magam a teendőkkel.
- Szóval a jövendőbeli Mrs. Evans ül itt mellettem? – vigyorgok rá. Na igen, nem fogom elvenni azt, aki kitalálja mi akarok lenni, amúgy is, amíg én nem tudom, hogy mit szeretnék kezdeni magammal, addig más is hiába találgat, igaz? Talán tényleg el kéne mennem valami tanárhoz és tanácsot kérni tőle, vagy imádkozni, hátha…kapok valami jelet az univerzumtól, vagy akárkitől, aki segíteni tud. Mindegy, csak jó lenne, ha nem úgy kelnék fel reggel, hogy egy újabb napra ébredek, mikor is gőzöm nincsen arról, hogy merre tart az életem. Egyesek szerint ez talán jó, de… de az ismeretlen elégé félelmetes, és én félek is tőle. - Igazából tőlem se az, hogy ennyire hidegen hagy a dolog, de… de ez van. – na igen, tudom, hogy rosszindulatú ez, és minden bizonnyal Cho is elég furán nézhet rám emiatt, de nem igazán sajnáltam őt, mikor bedobta a törülközőt. Soha nem kedveltük egymást, mint valami kutyával úgy bánt velük akárhányszor csak találkoztunk, anyáék is pontosan tudták, hogy mi a helyzet, próbáltak beszélni velünk, de az egésznek az lett a vége, hogy a mama ordibált, én meg csak fogtam a fejemet és igyekeztem visszatuszakolni azt a nagyon is elő-elő törő érzést, hogy megmondjam neki: jobb ha csendben marad és nem pazarolja az oxigént ilyen baromságokra. - Anya is ezt mondta, aztán így kergetett mindig az ágyba. – mondom mosolyogva. Tudom én, hogy nem élne vissza ezzel, csak ha szükség hozza, de hát ő is nő, akárcsak anya. Kiskoromban nem szerettem aludni, mert éjszakánként ment a kedvenc mesém, viszont ezt nem nézhettem, anya nem engedte, és a csikizéssel a világból is kilehetne kergetni, úgyhogy kettőnk harca hamar eldőlt, arról már nem is beszélve, hogy simán feltudott kapni a kezébe, mert pici voltam. Most már nehezebb, de lusta is vagyok, szóval… szeretek aludni, és most már kinőttem a mesékből is, de azért szívesen megnézem őket. - Jó, rendben, nem mondtam semmit sem. – emelem fel védekezőleg a kezeimet. Nem akartam én ezzel semmi rosszat mondani, pont erről beszéltem, hogy a szakítás témában nem vagyok otthon, és simán kinézném magamból, hogy valakinek viszek mondjuk bonbont azért, hogy ne viselje meg őt annyira a dolog. De ugye nem mindig magamból kéne kiindulnom, de ezek után azt hiszem lakatot is teszek a számra, mert úgy látom őt… nem is tudom, zavarja, hogy ennyire nem értek a dologhoz, szóval úgy látszik ebben az ügyben tényleg nem tudok tanácsot adni, nem véletlen voltam vele úgy, hogy inkább meg se próbálom. - Persze, nem is akarok én olyan fene népszerű lenni ,elég ha… emlékeznek rám. – komolyan, már annak is örülök, hogy Cho nem felejtett csak úgy el, mert sajnos a többség elégé hajlamos rá, és kezdem azt hinni, hogy direkt csinálják. Pedig nem hinném, hogy olyan kínos dolog lenne a társaságomban lenni, de hát kitudja. Nem vagyok menő, szóval a népszerűbb srácok minden bizonnyal feleslegesnek tartják a velem való barátkozást, amit megtudok érteni, ha logikusan nézzük, akkor jogos, hiszen én inkább taszítom a csajokat, mint vonzom, őket pedig minden bizonnyal az utóbbi eshetőség érdekelné jobban. Szívás. - Szuper, akkor ott leszek. – bólintok egy óriásit. Na igen, van is kedvem elmenni, de csak akkor, ha komolyan nem zavarok, és Cho megmondaná az igazat, ha így lenne, nem? Mármint… ő kedves lány, gondolom nem hazudna, mégis mi értelme lenne amúgy is? Ha szívesen látnak, akkor szívesen is megyek, ez a dolgok lényege. – Összeröffenéseken. – mondom, mintha teljesen normális lenne ez, pedig én is tudom, hogy nem az. Nem tehetek róla, nekem soha nem voltak állandó jó barátaim, csak ilyen időszakosak, mert előbb-utóbb meguntak engem, inkább másokkal voltak együtt, én oda pedig már nem fértem be. Mondhatni akaratomon kívül lettem magányos farkas. - Hát… nem, nem hinném. Mármint most nem lenne olyan jó családdal karácsonyozni, szóval szerintem maradok. Na és te? – az a b aj, hogy szeretnék én hazamenni karácsonyra, de jobb ha nem látják a szüleink azt, hogy milyen is a kapcsolatunk most Adammel. Apa kitépni azt a maradék haját is.
- Akkor ezért már megéri. - nevetem el magam. Tudom én, hogy csak viccel, kétlem, hogy tényleg feleségül venné azt, aki megmondja, hogy mi legyen a jövőben. Ki tudja, az is lehet, hogy az egyik tanára ad neki majd jó tippet, rosszabb esetben férfi tanár és nem hiszem, hogy tényleg feleségül venné mondjuk Lupint, vagy tudom is én, mert ő azért egész jó fej tanár, talán még tanácsot is adhat valakinek, hogy könnyebben eldöntse, hogy mi lesz belőle. Én azért ettől függetlenül próbálok segíteni neki, próbálok neki ötleteket adni, amennyire tudok, hátha sikerül kitalálni, hogy mi is az, amiben igazán jó lenne, mert valami ilyen tuti, hogy van, csak rá kell jönni. Vannak olyanok, akik felnőttként jönnek rá, hogy miben jók igazán, vagy mi érdekli őket. - Oh. - no ez az, amire nem tudok hirtelen mit mondani. Az, ha meghal egy rokonod általában rosszul szokott érinteni, de úgy fest hogy rá nem nagyon hatott, bár a magyarázata alapján végül is értem a dolgot. Nem kedvelte a nagyiját. - Hát ez nem volt valami szép tőle. - igen, ennyit sikerül a dologra reagálnom a dologra, több most nem nagyon megy. Kyle rendes srác, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire nem érdekelte az, hogy meghalt a nagyija. Nem is tudom engem valahogy minden halálhír megráz, ha kiderülne, hogy meghalt egy tanárunk, vagy egy diák a suliból, akkor is eléggé ledöbbennék, akkor is, ha az illetőt egyáltalán nem is ismerem. - Tudod, hogy sose tenném. - mosolyodom el. Nem csikizném én halálra, de ezt ő is tudja, akkor sem, ha nem lenne semmi gond az oldalával. Bár ki tudja... ha rosszul viselkedik, akkor lehet hogy betámadnám az oldalát. Szigorúan csak akkor, ha megérdemli, és csak akkor, ha épp nem gyilkolta le egy gurkó előtte. - És? Szerinted vennék neki bonbont, csak hogy ne bántsam meg? Azért én is tudom, hogy egy szakítás sosem jó, nem lesz jobb a bonbontól, de talán ő is épp ezen gondolkodik most, szóval... akkor nem lesz rossz ez senkinek sem. - rántom meg végül a vállamat. Persze attól még rossz lesz, mert mégis csak valaminek a végét jelenti egy szakítás. Az ember nem szereti, ha a dolgoknak vége szakad, főleg nem egy kapcsolatnak. Nem azt mondom, hogy mindnek örökké kell tartania, de az már eleve nem jó, ha úgy kezdünk bele egybe, hogy az esélyét se látjuk annak, hogy ez legyen az, aminek nem lesz majd vége, szóval... ha egy újabbnak is vége lesz az nem jó érzés, de jobb, mint tovább erőltetni valamit, ami nem megy. - Talán nem is kell népszerűnek lenned. Én megjegyeztem a neved, akkor más is meg fogja, nem csak az a lényeg, hogy valakire mindenki emlékezzen. - tudom én, hogy nem sok önbizalma van, de szerintem igenis vannak, akik ismerik és akik szívesen vannak vele. Jó-jó megint egyedül mászkált a labdájával, de ez változhat még, és mivel én is megjegyeztem, máris előre lépett nem igaz? - Jól van, tényleg szívesen látunk, nem nagy kunszt plusz egy helyet szorítani a körben. - bizonytalan, de nem számít, én akkor is bátorítóan elmosolyodom, mert szeretném, ha eljönne. Arról volt szó, hogy akkor is fussunk össze, ha épp nem rossz a kedvem, erre a szalonnasütés pedig pont tökéletes lesz. - Mármint szalonnasütésen? Vagy... baráti összeröffenésen? - mindkettő meglepne, hiszen szalonnát szinte már mindenki sütött nem? Aztán meg hatodikos, tehát azt elképzelni, hogy még sose volt semmin másokkal... fura, bár tudom ő nem egy népszerű típus, de akkor is az. Viszont majd most pótolja, ha tényleg így van, és kész. - Sajnálom, de... akkor keressünk más témát. Hm... karácsonykor hazautazol? - nem is tudom, hogy miért ez jutott eszembe, bár azt hiszem egyszerűen csak motoszkál a fejemben a dolog. Igaz, hogy van még addig majdnem két hónap, de én szeretek előre vásárolni ajándékokat, meg jön a bál is, aminek a szervezésében nem rég tudtam meg, hogy én is részt veszek, szóval eléggé kitölti a gondolataimat.
- Ugye? Megmondtam, feleségül veszem azt, aki kitalálja, hogy mi lesz belőlem! – csak viccelek persze, és már most megmondom akkor, bár ezt már nem viccből, hogy csakis csajok adhatnak tanácsot, nem szívesen vennék feleségül egy férfit, elégé fura lenne, bár sok mindent láttam már, ott volt a múltkor az Abszol úton az a szakállas nő, nem tudom hogyan csinálta, de… de nagyon férfiasan nézett ki, férfiasabb volt, mint én, azért ez elégé gáz, nem? Az én arcszőrzetem is nő, de az elégé…kezdetleges még, csak pelyhecskék, lemegyek hídba, ha ebből valaha is szakáll lesz, na nem mintha akarnák, nekem nem állna jól. - Már meghalt, de nem kedveltük egymást soha se, tudod ő… nem igazán szerette az örökbefogadott gyerekeket. – ha rajra múlott volna, akkor a kutyaólban növünk fel Adam-mel. Bírom a szüleimet, de soha nem értettem miért erőltették annyira, hogy jóban legyünk a nagyival, reménytelen eset volt, mindig csak szidott minket, széttörte a játékainkat, egyszer még ott is hagyott engem az Abszol úton, én meg kis híján elmentem valami vadidegennel, csak mert jófej volt. Hát ez az, nem bírt engem. Nem arról van szó, hogy örülök a halálának, csak nem rázott meg annyira, mint mondjuk a szüleimet. A nagyi se siratott volna engem meg. - Képes lennél egy sebesült embert halálra csikizni? Szörnyen gonosz vagy… - csóválom meg a fejemet, persze csak viccelek, ezt minden bizonnyal ő is tudja, ha másból nem, hát a mosolyból, ami végül előbújik belőlem és az arcomra költözik. A gyenge pontomat tudja, de én is az övét… szóval egálban vagyunk úgymond, csak csokibékákkal kell zsarolni, pontosabban a kártyákkal. - Hát… kedves lány vagy, és… tudod mit mindegy, tényleg hülyeség volt ezt mondanom. – én csak arra céloztam, hogy kedves és nem szeret másokat megbántani, ezért lehet, hogy vinne valami kiengesztelésül Cedric-nek, ami nem lenne valami jó ötlet, de tényleg nem kell rám figyelni, életemben nem szakítottam még, szóval fogalmam sincsen hogy mennek ezek a dolgok a valóságban, a könyvekben pedig végül mindig összejön a szerelmes gerlepár, teljesen mindegy, hogy hány ezerszer szakítottak már. A könyvekben egymásnak vannak teremtve, de az életben… mi van ha nincs senki? Ha senki nem vár rám? - Ebben soha nem fogunk dűlőre jutni. – mondom mosolyogva. Na igen, ő azt hiszi, hogy ez könnyű, de nem, nem olyan könnyű népszerűnek lenni, mert jónak kell lenni, menőnek, magabiztosnak és jóképűnek, szóval… nem egy Kyle típusú ember kell, mint én, a génjeimben van a népszerűtlenség úgy tűnik. - Ja, tényleg, erre nem is gondoltam… de akkor kösz, ott leszek, mindenképp. – hát honnan tudhatnám, hogy nem zavarom-e mondjuk a barátait? Gondolom nem beszélte meg velük, hogy én is megyek, de ha azt mondja, hogy nem zavarok, akkor minden bizonnyal így is van, igaz? Mármint ő nem olyannak tűnik, aki rosszat akar a másiknak, a múltkor is megmentett a gurkók elől, szóval… bízom benne, ez a lényeg, és talán tudok ott majd népszerűségi leckéket venni, akárki is legyen ott. Cho is népszerű, tőle is kérhetek tanácsokat, bár…bár nem, tőle nem,mert nem akarom, hogy én bénának lásson, hogy tanácsokat kell kérnem. - Oké, akkor majd… hozok valamit, király, még soha nem voltam ilyenen. – mármint ilyen közös dolgon, soha nem voltam meghívva, mert nem igazán vannak legjobb barátaim, magam vagyok és néha-néha megnevetettek valakit, jóban vagyunk pár napig és végül elfelejt, szóval… szóval izgatott vagyok a dolog miatt, azt hiszem ez látszik is rajtam, míg a kérdése vissza nem ránt a földre. – Aha, dumáltunk, kiderült, hogy… hülye. – ezt nem lehet jobban elmondani, nem értem mi baja, mert soha nem mondta senki sem azt, hogy én lennék a tökéletes gyerek, ő meg valami selejt. Ez csak valami Mardekáros hipnózis lehet, vagy tényleg megőrült. – De ne beszéljünk róla, csak rossz kedvem lesz tőle.
- Azt hiszem senki sem akar igazán sárkánykaja lenni, szóval ebben megértelek, de azért akadnak sárkánykutatók, de... akkor ki is húzzuk a listáról, mint érdeklődési kört. Tényleg nehéz eset vagy. - tényleg nem lesz könnyű megtalálni, hogy miben is jó, hogy mi lehet az, ami esetleg majd tényleg érdekli, de... valahogy majd csak megoldjuk a dolgot, vagy ő megoldja, mert hát nekem ehhez nem feltétlenül van közöm, de ha tudok akkor segítek neki. Valami tuti van, ami érdekli, csak rá kell jönni, hogy micsoda. A legtöbb ember azért élete végéig rájön, hogy mit szeret igazán csinálni, neki is menni fog, bár reméljük, hogy azért nem olyan soká jön az nagy megvilágosodás. - Meghalt a nagymamád? Vagy... meg fog halni? - kerekedik el a szemem, főleg, hogy milyen egyszerűen kimondja ezt. Az ember nem szokott kifejezetten örülni neki, ha a nagymamája a halálán van, vagy ahhoz kezd közel kerülni, szóval fogalmam sincs, hogyan képes ezt ilyen könnyedén venni. Én nem tudnám, bár nincs közeli kapcsolatom a nagyszüleimmel, nem élnek túlságosan közel, így azt hiszem érthető, de mégse jó, ha akármilyen rokonod is a halálán van, vagy én veszem ezt túlságosan komolyan? - Hazudni nem szép, szóval remélem, hogy nem is tennéd, mert... még mindig tudom, hogy mi a gyenge pontod. - mosolyodom el, és kicsit az oldala felé csípek, de nem nyúlok konkrétan hozzá. Nem akarom én megkínozni csikizéssel, főleg úgy, hogy gondolom még nem is sikerül teljesen rendbe jönnie. Először szépen szedje rendbe az oldalát, aztán ha az meg van, na akkor majd halálra csikizhetem, ha netán rosszul viselkedik. - Miért vennék csokit, vagy virágot? Amúgy se szoktak a lányok virágot tenni nem? És egyébként is pazarlás. - rántom meg a vállam. Nem teljesen értem, hogy ezt most miért mondta. Ha arról akarok beszélni Cedrickel, hogy legyen vége, eleve fura lenne vinni neki bármit is, nem hogy virágot, azt a lányok, amúgy se szoktak venni és tényleg pazarlás. A virág hamar elhervad. A cserepes még csak-csak, de egy sima csokor virág, persze kedves gesztus, de akkor is hamar vége lesz. Oké, a csokit is megeszed, ez mondjuk tény, de... Nem is tudom, talán még nem nőttem fel a virág kérdéshez annyira, vagy csak akkor számít jobb, ha olyantól kapod, aki tényleg fontos? - De akkor is lehetnél. - rántom meg a vállamat. Tényleg nem értem én a dolgot, mert rendes srác, kedves is és akkor miért ne lehetne népszerű? Olyan fura ez az egész, mintha csak... nem is tudom a világ pikkelne rá valami miatt. Tényleg nem értem az egészet, pedig szeretném felfogni, vagy ne foglalkozzak vele, mert az a lényeg, hogy én jól érzem magam vele és kész? Végül is... a többiek nem számítanak, csak úgy érzem, hogy ő meg szeretne kicsit népszerűbb lenni. A nagy visszakérdezését nem is értem pontosan, csak kissé meglepetten, sőt értetlenül nézek rá. Hát miért ne lenne komoly és miért olyan meglepő az, hogy lehívom őt szalonnát sütni? - Ha zavarnál nem hívtalak volna el, szóval szívesen látunk, egyébként sem zárkörű. - nem volt sosem kikötve, hogy ne lehetne hozni valakit az ilyen összeröffenésekre, és amúgy is szeretne egy kicsit népszerűbb lenni, akkor ez pont jó lehetőség rá, hogy egy kicsit ismerkedjen, no meg lássa a nem folyton szomorú Chot. - Nem, csak vendég leszel, esetleg hozhatsz valamit inni, amúgy majd elhozzuk a konyháról azt, amit kell. Úgy tudom, hogy Marietta már lebeszélte Flitwickkel, hogy nem gond. - meg van hívva, nem neki kell hozni hozzá mindent, majd mi beszerezzük a hozzávalókat, ha már a szervezés a miénk. - És sikerült azóta beszélned a bátyáddal? - vagy ne zargassam ezzel? Ha nem akar úgyse beszél róla, de hát legutóbb is látszott, hogy bántja a dolog, és hátha sikerült már rendezniük, vagy esetleg van ötlete hogyan tehetné meg.
- Hát, azért annyira nem kedvelem őket, hogy foglalkozzak is velük… sárkánykajának azért sovány vagyok. – még meg is paskolom a hasamat mosolyogva. Na igen, csak viccelek persze, gondolom, hogy nem sárkány kajának akart engem felírni arra a listára , de attól még nem akarok velük foglalkozni. Az… nem is tudom, annyira nem hoznak lázba a sárkányok, hogy még az életemet is nekik szenteljem. És ha így haladok, ha semmit nem találok, ami kedvemre van, akkor a végén még kikötök valami büdös, kecskeszagú helyen csaposként, ami nem éppen az álmom, de hát néha az álmok nem teljesülnek, igaz? Kivéve Cho-t , az ő álma teljesülni fog. - A nagyit nem tudtam, elégé… kiborult, mikor elmondták neki, hogy meg fog halni. – nem mintha kedveltem volna, utált engem, mindig is azért majrézott, hogy örökbefogadott gyerek vagyok, nem vérszerinti, örülnöm kéne annak, hogy legalább van hol aludnom, mintsem új játékot kérni a szüleimtől… ez már régen volt, azóta nem kérek tőlük játékokat, de a mamám ugyanúgy egy vén és ellenszenves szipirtyó volt. Aztán anyáék megkértek, hogy vidítsam fel az öreglányt, de nem sikerült, lehet nem a ”halál” szóviccekkel kellett volna indítanom, de mentségemre szóljon, bármit is csináltam, csak húzta a száját. - Mernék én nem igazat mondani neked? – emelem fel védekezően a karjaimat, persze még mindig mosolyogva. Nem jó az, ha az ember szomorúan a magányt keresi, mert a magány közismerten a szomorúság főforrása. A gondokat meg kell beszélni, megoldani őket, nem pedig elfutni előlük és a homokba dugni a fejünket. Anya mindig ezt mondta, és én is mindig ezt mondom, amit apám és Adam is utálnak, de ez van, örökbefogadott kölyökként is anyára ütöttem. Nem is a génekről szól ez, hanem sokkal inkább a neveltetésről. Olyan leszel, mint azok, akik neveltek, erősen kétlem, hogy bármiben is az eredeti szüleimre ütöttem volna. - Ez jó ötlet, menj hozzá és beszélj vele, de ne vigyél neki csokit, vagy virágot. – ez egy tanács, egy olyan embertől, aki még soha életében nem készült szakítani senkivel se, mert gondolom ő arra készül. Viszont tutira nem lenne jó ötlet vigasztalásként csokit vinni, vagy valami mást, mert az félreérthető, nem? Legalábbis ha odajönne a nem létező barátnőm szakítani egy doboznyi csokival, akkor én elégé hülyén érezném magamat, a csokit persze megenném,de… de nem is tudom, fura lenne, főleg ha virágot hozna, azt meg sem lehet enni, ezért nem értem miért visznek a férfiak virágot a nőnek. A csoki jobb, finomabb. Bár…virágot nem kóstoltam még, de … de inkább csoki. - Na jó, talán de. – nem igazán tudom eldönteni, mert…. mert nem látom, hogy púp lenne a homlokán, de ha fáj neki, akkor…akkor majd lesz gondolom, ami azért nem valami jó, mármint elégé viccesen néz ki az ember egy púppal a homloka közepén, mint valami emberi egyszarvú. - Nincs ezen mit érteni, csak nem vagyok és kész. – rántom meg a vállamat egyszerűen. Nem nézek ki olyan jól, és nagydumás sem vagyok, se kviddics isten, szóval… lőttek a népszerűségnek. – Okés, szívesen csak tényleg mosolyogj! – az nekem se jó, ha mindig szomorúnak látom őt, és kezdem azt hinni, hogy mindig ilyen, pedig tudom, hogy nem. - Ez… komoly? – nézek rá kissé meglepetten a kérdését követően. – Mármint…naná, szívesen lenézek én is, ha nem zavarok, vagy ha a barátaidnak nincs ellenére… - mert hát ők is ott lesznek, úgy illik lemennem oda, ha őket se zavarom, igaz? – Vinnem kéne valamit? Mondjuk szalonnát magamnak? – lehet mindenki visz magának, vagy erről csak egy valaki gondoskodik… izgatottabb vagyok emiatt, mint kéne.
Hát épp ez az, hogy simán jobb kedvre tud deríteni, ár nem jó, hogy folyton csak ez a dolga. Lehetnék néha egyszerűen csak jó kedvű is, amikor összefutunk igaz? Állandóan agyalok valamin és nem tudom, hogy a fenébe kéne megoldani, hogy ne így viselkedjek, pedig... valahogy tuti, hogy meg lehet. Szeretnék én lazább lenni, tényleg szeretném, ha nem folyton csak azon járna az egyem, hogy miből lehet valami rossz, hogy mit kell valahogy megoldani, vagy helyre tenni. Sejtelmem sincs, hogyan változtathatnék magamon, meg úgy az egész mindenen, ami a fejemben zümmög állandóan. Neki valahogy ez jobban megy és nem tudom, hogyan kéne ellesnem tőle ezt a remek kis taktikát. - Hát ezt meg tudom érteni, én se szívesen fogócskáznék egy sárkánnyal, viszont felírhatjuk őket is a listára. - mármint hogy miket szeret, hiszen pont arról volt szó előzőleg, hogy nem nagyon tudja még, hogy mihez kezdjen magával, hogy mi lesz, ha nagy lesz, vagy hogy mondjam, pedig valahogy rá kell jönni és csak úgy lehet, ha megpróbáljuk kitalálni, hogy mit szeret, meg milyen dolgok érdeklik igazából. A sárkányok, a kviddics, bár ha jól tudom ez utóbbi nem feltétlenül annyira, hogy foglalkozzon is vele, de aztán ki tudja, lehet hogy változik még e téren a véleménye egyszer nem? - Igen, ezzel biztosan, gondolom bárkit könnyedén jobb kedvre tudsz deríteni. - mosolyodom el. Ez megy neki, az is lehet, hogy ilyesmivel kéne foglalkoznia. Lehetne humorista, vagy nem is tudom. Bár persze ne jó, ha az embertől mindig azt várják el, hogy vicces legyen, én is... na jó én is pont ezt teszem igaz? Folyton csak összefutok vele - jó a kétszer nem folyton, de na - és a vége az, hogy megpróbál kihozni valamit a pocsék kedvemből. Nem várhatom el folyton ezt tőle, neki is lehet rossz kedve és nem az a dolga, hogy engem istápoljon állandóan. - Jól van, de észre veszem ám, ha nem mondasz igazat! Vagy ha nem, akkor... rájövök valahogy! - nem tudom eltüntetni a mosolyt az arcomról, hiába is próbálom. Talán eleve ez lett volna a jó megoldás, összefutni vele és akkor nem csak rossz kedvűen emésztem itt magam, mert annak semmi értelme, ahogy mondta nem lesz jobb, ha elbújok mindenki elől. Rendezni kéne a dolgaimat a helyett, hogy folyamatosan csak... nyafogok, mert ez valahol már annak illik be és mégis ki szeret egy nyafogós lányt? Én kedves és mosolygós típus vagyok, nem pedig ilyen. - Dehogy is! Olyat nem tennék, az... az nem valami fair dolog, csak jó lenne már beszélni vele. Ha más nem, akkor én megyek el hozzá az egyik szünetben, vagy hétvégén... Majd valahogy megoldom. - bólogatok, csak hogy magamat is megerősítsem abban, amit mondok. Nehéz eset vagyok tudom, de abba akarom végre hagyni ezt. Jól akarom érezni magam és nem folyton azon agyalni, hogy mi lenne, ha a dolgok máshogy alakulnának és kész. Majd én alakítom, Aman is megmondta, hogy önállóan kéne végre viselkednem. - Nem? - dehogy nem, látszik az arcomon, no meg kicsit fel is szisszenek, amikor hozzáér az újonnan szerezett lehet, hogy leendő púpomhoz. Az is lehet, hogy végül csak marad ez a gyenge kis lüktető érzés és nem lesz látványos maga az ütős, remélem, mert nem igazán szeretnék a következő hetekben úgy mászkálni, hogy lila a homlokom közepe. - Tudom, ezt már mondtad és még mindig nem értem, hogy miért nem vagy népszerű, de tudod eddig inkább csak összefutottunk többnyire véletlenül, de jó lenne máskor is összefutni, ha épp nincs semmi bajom és tényleg megemberelem magam oké? - nem akarom én, hogy folyton csak a szomorú Chot kapja meg. Tudok én másmilyen is lenni, tudok én kedves is lenni és mosolygós és jó kedvű, csak... el kell ezt a sok hülyeséget felejtenem végre és élni az életem normálisan. Van még minimum egy évem a suliból, nem azzal kéne töltenem, hogy állandóan csak a kviddicsen agyalok, meg Cedricen. - Nincs kedved esetleg... Pár nap múlva megbeszéltük páran, hogy lemegyünk a Tiltott Rengeteg szélére szalonnát sütni. Na nem késő este, még akkor, amikor kint lehet lenni, csak úgy kicsit kiengedni a gőzt. Lenne kedved jönni? - az nem olyan nagy dolog, ha elhívom ugye? Aman szerint tuti nem szabadna, de... de csak szimplán barátilag szalonnát sütünk páran és ennyi.
- Jobb biztosra menni. – mondom széles mosollyal. Na igen, kitudja mennyit fog még érni az az aláírás később, én meg tuti nem fogok elszalasztani egy ekkora lehetőséget, mint ami most, vagyis majd valamikor fog adódni. Van azért a szavaimban egy kellő mértékű egészséges biztatás is, de szerintem simán lehet belőle világsztár. - Nem is baj az, örülök, ha jobb kedved van. – eresztek meg az irányába egy mosolyt. Na igen, jobban szeretem az embereket mosolyogni látni, nem igazán szeretem azt, ha valakinek az arcán szomorúság bujkál, szinte kényszeresen azon vagyok ilyenkor, hogy minél előbb elkergessem azt onnan a lehető legmesszebbre. - Hát… mondhatni, nézni jó őket, fogócskázni velük már nem fogócskáznék. – na igen, minden nézőpont kérdése. Alapjaiban véve bírom a sárkányokat, de hát ki nem? A Trimgáus Tusa pedig kész előrehozott Karácsony volt, mikor megláttam a bajnokokat a sárkányokkal viaskodni, és azt hiszem ott kedveltem meg igazán ezeket a böhöm nagy lényeket, de nem szívesen nevelném őket szobatisztaságra, vagy bármi hasonló. Távolról még érdekesek, de ahogy egyre közelebb kerülnek hozzám… nos inkább ijesztőek lesznek, és nem nehéz rajtam észrevenni azt, ha félek, mert van egy olyan rossz szokásom, hogy remegek, mint a nyárfalevél, és ezt nem lehet mindig az időjárásra fogni. - Hivatásos… bohóc leszek, biztos tarolnék. – rántom meg a vállam mosolyogva. Inkább bohóc, mintsem pomponlány, az a halálom lenne, és én szeretek élni, és még sokáig is szeretnék élni, úgyhogy köszönöm, de kihagyom a vezérszurkolást. Szeretek embereket nevetetni, és tudok is, szóval… talán tényleg el kéne mennem bohócnak, vagy valami udvari bolond félének, hátha hasznomat vennék valahol, de azért mellékesen megjegyzem, hogy ennek a valószínűsége körülbelül a nullával egyelő. Egyrészt mert már nem a középkorban élünk, és ebből nem lehet megélni. Több szeretnék lenni, mint egy fickó, akin mindenki röhög. Arra itt volt a suli, itt nevetnek rajta, és rendben is van, de ezt azért nem bánnám, ha a suliban is hagynám. - Ne is mond, borzasztó vagy. – csóválom meg a fejemet egy lemondó sóhajjal, de képtelen vagyok elrejteni a szinte azonnal utána előtörő vigyorgást. Csak vicceltem persze. – Így is gondolom, nem kellett semmit sem kicsikarnia belőlem nyomozónő. – ha már kicsikarásról van szó… de tényleg nem azért mondom ezt, mert ezt szeretné hallani. Én így is gondolom, szeretek igazat mondani a másiknak, szóval nem kell attól tartania, hogy csak bólogatva helyeslek, mint valami olcsó turista ajándék, mert nem, az nem én vagyok, ha megkérdezik, hogy mi a véleményem, és biztosítanak róla, hogy nem kerül az életembe az infó kiadása, akkor én bizony kerekperec kimondok mindent. - Hát, ha… ha nem csaltad meg vele Cedric-et, akkor nincs miért rosszul érezned magad. Mármint, érthető, ha más fele kacsingatsz, elhanyagol téged, ez… ez gondolom törvényszerű. – ha elhanyagolják az ember, akkor általában keres magának valaki olyat, aki nem hanyagolja el, legalábbis ezt diktálja a józan ész, nem? - Hm… nem hiszem, bár… ez fáj? – kérdezem tőle, ahogyan óvatosan megnyomom a homlokát ott, ahol a labda becsapódott, és csak hamar kifog derülni, hogy van ott púp, vagy sincs. Esetleg csak lesz. - Oh, hát én… ráérek szinte bármikor, időm mint a tenger, tudod, én nem vagyok olyan nagyon népszerű, de… de mit szólsz ahhoz, ha nem csak akkor találkoznánk, ha le vagy törve? – nézek rá kérdőn, de mosolyogva. Na igen, eddig csak úgy találkoztunk, hogy mosolyt kellett csalni az arcára és.. és jó lenne, ha nem csak végszükség esetén keresne fel.
- Túlzásba viszed. - nevetem el magam. Hát azért a bekereteztetés, meg minden már sok nem? Persze szeretnék én híres lenni, de hogy sikerülni fog-e az még egyáltalán nem biztos, és amiket ő mond... hát nem lenne rossz. Jó lenne tényleg bejutni egy nagy csapathoz és elérni az álmaimat, hogy legyenek olyanok, akik úgy őrizgetik az aláírásomat, ahogy azt én teszem a nagy játékosokéival, amiket sikerült már megszereznem, de nehéz elhinni, hogy én valaha is elérhetem ezt a célt. - A te hibád, mindenen képes vagyok nevetni, amit mondasz és... tudom, hogy viccnek szánod. - bököm finoman oldalba. Na persze nem ott, ahol megütötte az a gurkó, annyira nem vagyok gonosz, meg fájdalmat sem akarok neki okozni, de tény és való, hogy a rád esik egy sárkány típusú halálnem, nem pont az, amit az emberek általában elképzelnek maguknak, még talán a sárkánykutatók sem. - De akkor már sejtem, hogy bírod a sárkányokat. - mert gondolom, ha a... tengeralattjárókat bírnák, akkor azt remélné, hogy az esik rá. Na nem mintha a tengeralattjárók szoktak volna repkedni és egyébként is eléggé mugli találmányról beszélünk ugye, de ha jól tudom... ha jól sejtem, akkor ő nem varázslók között nőtt fel, vagy igen? - Az még nem elég, de el is tudod érni, hogy jobb legyen az ember kedve, ez az, amihez már tudás kell. - mosolyodom el újra, vagyis az előbbi nevetés szelídül azzá. Én is szeretem, ha mosolyognak az emberek, de attól még nem vagyok annyira vicces, mint mondjuk ő és nem tudom elérni másoknál, hogy vidámak legyenek, legalábbis nem olyan könnyedén, ahogyan az neki megy. - És most nem tudom, hogy azért mondod, mert így gondolod, vagy mert ezt csikartam ki belőled. Semmi se jó nekem igaz? - vonom meg a vállam egy félmosollyal, de most már igazából csak viccelek, nem gondolom ám komolyan. Igazából azt hiszem jól mondja, mert ha nem tud meglátogatni sem, akkor... akkor nem számít ez az egész. Pedig kértem, és írtam is neki, hogy fontos lenne, de még úgy se tudta megoldani, ez nem jelenti azt, hogy fontos lennék neki és kész. Nem tudom, hogy ezek után hogyan tudna meggyőzni arról, hogy folytassuk, ha egyszer folyton csak azt érzem, hogy megbánt, még ha nem is szándékosan teszi talán. - Igen azt hiszem. Ez most... olyan, mintha lenne valakim, de közben nincs is. Bűntudatom van, ha úgy érzem, hogy valakit megkedvelek, vagy tetszik, pedig nincs is igazából mellettem senki sem. - megrázom a fejemet. Nem jó ez így sehogy sem. Jól mond, és Marietta is jól mondta nem jó ez se nekem, se Cedricnek. Ő is jobban tud figyelni a kviddicsre, ha nem kell azzal is foglalkoznia, hogy ne bántson meg, mert biztos nem teszi szándékosan, nem olyannak ismertem őt meg. Egyszerűen csak tovább kell lépnem, de ehhez... beszélnem kéne vele végre, és ez a nehéz része. A végén tényleg az lesz a megoldás, hogy én megyek hozzá, hogy lezárjuk ezt és utána már tényleg bűntudat nélkül tehessem azt, amit akarok. Azért egy röpke pillanatig csúnyán nézek rá, amikor felnevet a kis bénaságom láttán, de tudom, hogy nem bántásból teszi, ezért hamar el is múlik a dolog és visszatér a mosolyom, ahogy a kezébe adom a lasztit. - Most már nem érzem annyira, hogy fáj a szívem, mert már a homlokom fáj helyette. Nem lett rajta púp? - felé fordulok kicsit, hogy meg tudja nézni. Szép nagyot csattant, annyit éreztem. - Igazad van, szomorúan soha többet nem labdázom és ha rossz a kedvem, megkereslek, mert tuti, hogy visszahozod. - igen, fura módon azóta is vissza-visszatér a mosolyom, hogy összefutottam vele, még a labdás incidens ellenére is. - Mármint úgy értem, ha épp nem zavarlak. - teszem aztán hozzá, amikor rájövök, hogy mit is mondtam. Csak nem akaszkodhatok rá igaz? Egyáltalán nem biztos, hogy értékelné.
- Aztán majd bekeretezem, de előtte alá írod azért nekem, ugye? – azért az mégiscsak úgy a jó, meg úgy lesz igazi eszmei értéke. Ha valaha is lesznek gyerekeim, akkor majd ott mutogathatom nekik, hogy bizony, én ott voltam Cho Chang első igazi nagymérkőzésén, ahol lezárult egy korszak, de kezdődött helyette egy másik. - Hé, nem illik nevetni egy halál ötleten. Nem is tudtam, hogy ilyen morbid humorod van… - csóválom meg a fejemet, de végül aztán csak elvigyorodom. Ő is érezheti, hogy nem gondoltam én ezt komolyan. Se a morbid humort, se a sárkányos ötletet, bár szó mi szó, elég menő lenne, ha egy sárkány alá hullana az égből és rám esne. Sajnálatos lenne, de… de menő. - Örömmel csináltam, szeretem, ha mosolyognak az emberek. – villantok rá már csak kötelességből is egy mosolyt. Nem szeretem, ha valakit búslakodni látok, mert az soha nem jelent semmi jót, nem származhat belőle semmi jó sem, és az ember szomorúan nem tud mit kezdeni magával, már csak ezért is fel kell őket vidítani, mert sokkal nagyobb az esély így, hogy tudják rendezni a dolgaikat, akármi is legyen az, vagy a végeredmény. Csak ők tudják, hogy mi a jó nekik, én maximum a kezdő lökést adom meg nekik. - Jól van, hát akkor nézd, Cho… szerintem nem érdemel meg téged, ha képtelen még csak annyit is tenni, hogy meglátogasson. Jobbat érdemelsz nála. – ami elég hülyén hangzik, mert mindenki úgy áradozik Cedric-ről, mint az ötös lottó főnyereményéről. Jól néz ki, népszerű, jó dumája van, Trimágus Tusa bajnok volt, szóval… mondhatni a tökéletes pasi, nem? De ha képtelen arra, hogy eljöjjön és meglátogassa Cho-t, akkor hagyniuk kéne az egészet, ennél Cho többet érdemel. Jó fej, jól is néz ki, megérdemelne egy olyan pasit, aki odafigyel rá, mert ha ez Cedric képtelen neki megadni, akkor nem szabad várnia a semmire. - Pedig ez egyszerű, legalábbis… azt hiszem. Ha boldog vagy vele, akkor adj neki esélyt, ha nem, akkor pedig… tedd, amit tenned kell. Tudom, hogy néha harcol az ember a kapcsolatáért, de… de van, hogy nem szabad, mert nem lehet megmenteni, és elszalasztja vele talán az igazit. – hú, ez most nagyon nyálasra sikerült, de mindegy, a lényegét biztosan érti. Ha szereti Cedric-et, hát legyen vele, ha meg nem, akkor…akkor menjenek szét, és szerintem az utóbbit kéne csinálnia, mert ez így nem megy, ennél jobbat érdemel, Cedric meg majd bánhatja, hogy elszalasztotta a lehetőségét. Persze, nem biztos, hogy ez jó tanács, de… de jobb, mint semmi, igaz? Nem tehetek róla, halkan felnevetek, mikor homlokon találja őt a labda, és el is veszem tőle, mikor felém nyújtja és most én kezdem el dobálni a falat, de nekem könnyebben megy, mégiscsak hajtó vagyok, mondhatni ez az én egyedi edzésem. – Egyedül nem jó lenni Cho, csak lehangol, szomorú leszel tőle, és…azt nem akarjuk, igaz? Pluszban a szomorúság kinyírja a labdaérzéked. – mondom vigyorogva, ahogyan elkapom a labdát, ami visszapattan a falról. Na igen, a szomorúság…ölni tud, és ez tény, nem mese habbal.
- Oké, mindenképpen elintézem és díszcsomagolásban kapod majd meg azt a jegyet. - mosolyodom el. Én ezt simán komolyan veszem, hiába, hogy ő hajlamos csak viccelni a dolgokkal, ha jól sejtem, de miért ne szerezhetnék neki egy jegyet az első meccsemre igaz? Egyébként se biztos, hogy összejön, ha viszont igen, akkor simán eljöhetne, végülis hálás lehetek neki, amiért támogat. Ha rajtam múlt volna talán már odaadtam volna a seprűmet valami zálogosnak, hogy legalább a pénz egy részét visszaszerezzem, és ne csak kidobott pénz legyen, amit a bátyám rám költött. - Rád esik egy... sárkány? Komolyan? - nevetek fel röviden, mert tényleg nem vagyok benne biztos, hogy most csak viccel, vagy ezt tényleg így gondolja. A sárkányok nem szoktak csak úgy aláhullani az égből, legalábbis én még nem sok példát láttam rá, és nem is hiszem, hogy az olyan jó halálnem lenne, ha valami összelapít. Főleg ha nem halsz bele egyből, akkor még durva következményei is lehetnek. Jó tudom... megint én gondolom túl és veszem túlságosan komolyan azt, amit mond és nem kéne. Lazábban... önállóbban... ilyesmi. - Így van és ezért hálás is vagyok neked. - azért nem hiszem, hogy az életét mentettem meg, de az biztos, hogy ő visszatornászta a jó kedvemet normális szintre, hiszen előtte még bőgtem egy sort és az nem volt valami kellemes. Épp ezért kedveltem meg, pedig talán nem kéne, ahogy Aman is mondta, hogy önállónak kéne lennem. Egy önálló, magabiztos nő vagyok... cöh... álmaimban, szép is lenne. Inkább lehuppanok és jöhet a labdázás. Nem biztos, hogy dobásban annyira jó vagyok, de azért igyekszem nem úgy dobni, hogy bármelyikünkre is visszapattanjon, maximum a fal fura állása lehet az, ami ebbe bezavar. De megmentettem már egyszer egy labdától, újra megtehetem. - Azt mond, ami a véleményed, én nem ezt akartam ebből kihozni, csak... tudod az se jó, ha feleslegesen reményt keltesz az emberben... azt hiszem. - rántom meg a vállamat, és persze az, hogy rá figyelek pont elég arra, hogy talán csak centiken múlik, hogy sikerüljön elkapni a visszapattanó labdát. Értem én, hogy nem őt védi, de akkor is kellemetlen ez az egész, főleg úgy, hogy kedvelem Kylet és hülye egy helyzet, hogy közben meg neki beszélek Cedricről, ő meg folyton védi, mintha minimum a jó barátja lenne. Igazából az a baj, hogy még én magam sem tudom, hogy pontosan mit is akarok, és nem tudom, hogyan jöhetnék egyáltalán rá. - Pont ez az, hogy igazából nem tudom, hogy mit akarok. Jó lenne néha egy kicsit magabiztosabbnak lenni. - sóhajtok egyet. Oké a labda dobálás hivatalosan is nem nekem való, mert újfent nem sokon múlik, hogy ne találjon homlokon, de egyelőre még nem adom fel, mert legalább lefoglal, bár tény, hogy nem a legkönnyebb mellette beszélgetni, de attól még igyekszem rá is figyelni. Ez az egész ügy így is épp eléggé zavar már össze, és nehéz eldönteni, hogyan is kéne rendezni az életemet. Egyszerűen csak hagynom kéne a dolgokat folyni a saját medrükben, csak épp ez valahogy nem olyan egyszerű. - Nem tudom, azt hiszem csak egyedül akartam lenni kicsit a gondolataimmal, hátha úgy könnyebb kitalálni mit is akarok. - na jó a labda és a beszéd hivatalosan is nem fér meg egymás mellett, mert eddig is neccesen kaptam el, de az utolsó dobás úgy istenesen visszapattan és az már tényleg homlokon talál. Nem sokon múlik, hogy nem orron. Felszisszenek, de reménykedem, hogy legalább nyoma nem lesz. - Azt hiszem visszaadom inkább. - nyomom a kezébe. Ő ebben már gyakorlottabb lehet, én inkább... csak ülök, a végén még kidobom a szememet, vagy az övét.
- Azért azt elvárom, hogy a páholyba legyen majd jegyem az első meccsedre. – csak viccelek persze, nem várok én el semmit sem, nem is lenne igazságos, mert mégis mit tettem én az ő kviddics karrierjéért? Semmit, és akkor ezzel le is van tudva a dolog. Segítenem kéne, ha akarok valamit, és sajnos ebben nem tudok segíteni. - Szuper, akkor nincsenek tanácsok. – csak elmondtam a véleményemet, javasoltam valamit, de azért nem hinném, hogy olyan hatalmas segítségére lettem volna, elvégre mégse értek semmit sem a kapcsolatokhoz, profi kviddicsezőnek elégé béna vagyok, szóval…olyan sok hasznomat még csak nem is tudná venni, ha tanácsadásról van szó. - Hát… nem is tudom, de ne a csikizés okozza. Akkor már valami… sárkány, ami rám esik. – rántom meg a vállamat. Nem igazán gondolok én ebbe bele, mármint tényleg elégé morbid egy dolog, de ha már meg kell halni, és mondjuk van akkora szerencsém, hogy megválaszthatom a módját, akkor jöhetne egy sárkány, és kész vége. Na nem mintha megakarnék halni, én szeretek élni, és ha még elégé unalmas, meg egyhangúan is teszem ezt, attól még az én életem, így szeretem, ahogy van. Egyszer majd gondolom úgyis fordul a kocka, mert…mert fordulnia kell, ugye? Nem ártana egy kis… nem is tudom, valami plusz. - Pontosan. Te az életemet mentetted meg, én meg a… jó kedvedet. – mondom mosolyogva. Oké, talán kissé túlzok, mert az életembe csak nem került volna a gurkó támadás, de legalább tizenöt csontomat megmentette Cho, amiért nagyon hálás is vagyok neki, ha még mindig a Gyengélkedőn kéne ülnöm… - Aha, miért is ne. – bólintok mosolyogva, ahogyan a falnak vetem a hátamat, és szép lassan lecsúszom a földre. Gyakorlott vagyok én ebben, a szabadidőmet általában így szoktam eltölteni. Csak leülök szembe a fallal és dobálom egy labdával, remélve, hogy nem kever majd nekem le egy sallert, bár… bár ilyen varázsfalak ugye nincsenek? - Nem, én nem védeni akarom őt, csak…csak nem akarom azt mondani, hogy hagyd a fenébe, mert ha nem keress magától, akkor nem érdemel meg. De akkor befogom, igazad van, Cedric egy görény. – bólintok egyet valami mosolyfélével az arcomon. Nem azt akartam, hogy ebből ez jöjjön le, mert nem akarom én védeni Cedric-et, soha nem voltunk jóban, talán beszéltünk két szót egymással és kész, szóval okom se lenne őt megvédeni, de mégse mondhatom, hogy szakítsanak, mert hát…nem akarok tönkre tenni egy kapcsolatot. Oké, hogy nem valami fényes, de akkor sem akarok ilyet tanácsolni, és én nem is fogok. - Ha nem érdekel, akkor…akkor hát nem érdekel, te tudod, hogy mit akarsz, vagy…vagy mit nem akarsz tőle. – rántom meg a vállamat. Na igen, erről beszéltem, hogy nem vagyok valami jó tanácsadó, főleg nem ilyen ügyekben. Ha már kihűlt a kapcsolatuk, akkor ez van, nincs mit tenni, főleg ha nem is akarják újra beindítani ezt az egészet. Láttam már mugli sorozatokat erről, és ott elégé komoran festették ezt le, szóval ha azt vesszük alapul, akkor… akkor a kapcsolatuk hivatalosan is zátonyra futott, de nem én leszek az, aki majd azt mondja, hogy menjenek szét. Nem tudok egy normális kapcsolatot összehozni, de nem akarok egyet se szétszakítani. Oké, amúgy se tökéletes, de… de nem akarom feltenni az i-re a pontot. - Ezért jöttél ide? Mármint…. úgy tűnik már eldöntötted mit akarsz. – elégé úgy tűnik, hogy döntésre jutott, de akkor…akkor mit keres itt? Miért volt rossz kedve?
- Majd talán egyszer. - mosolyodom el. Hát pont erről beszéltem, képes jobb kedvre deríteni már csak a jelenlétével is és ez is sokat számít nem? Nem is tudom, talán nem, talán egy barát is ugyanezt teszi, de most valahogy még se tudtam megmaradni a barátaim között. Talán az én hibám, talán nem is engedtem nekik, hogy segítsenek igazán, de lehet hogy nem is akartam. Van amikor jobb, ha olyan valakivel vagy, aki nem ismer annyira, mint ha olyanokkal, akik igen, mert ő minden áron megpróbálnak valami jót kihozni a helyzetedből, miközben az is lehet, hogy képtelenség lenne belőle bármi jót kihozni és akkor meg totál felesleges küzdeni, csak egyszerűen meg kell próbálni nem beszélni róla és akkor majd hátha jobb lesz, vagy ez naiv elképzelés? - Igen, ebben ki tudok egyezni veled, megbeszéltük. - bólintok egy aprót, miközben egy kósza tincset a fülem mögé tűrök, és elindulunk a folyosón. Igazából nem adott ő rossz tanácsot legutóbb sem, inkább csak úgy éreztem nála, hogy mindenből ki akar hozni valami felettébb pozitívat, mintha... hát a fene tudja, attól lenne tökéletes a világ, ha mindig minden és mindenki jóban lenne a többiekkel, pedig ez szerintem is lehetetlen, hiába hogy nekem nem nagyon vannak konkrétan ellenségeim. Jó a Mardekárosok nem számítanak, ők általában szinte mindenkivel ellenségesek, legalábbis a többségük, ezen nem szabad meglepődni. - Miért, esetleg van már kifejezetten elképzelésed róla, hogy mit szánsz halálodnak? - ártatlan kérdés csak, kíváncsi, ami a gondolataimat is másfelé tereli kicsit, meg egyébként is nem gondolom én ezt komolyan, nem hiszem, hogy tényleg van rá valami konkrét ötlete, hogy hogyan szeretne meghalni, ez annyira... annyira morbid lenne. Az ember ne gondolkozzon rajta, hogy hogyan akar meghalni, csak éljen és kész. - Igen, végülis igazad van, akkor kvittek vagyunk. - megmentettük egymást, én őt attól, hogy ne legyen még nagyobb baja, ő pedig attól, hogy ne bőgve gyakoroljak, mert azért lássuk be, hogy az nem annyira élvezetes dolog. Nem is számít ez, az a fő, hogy legalább már az oldala rendben van, és nem lett komolyabb baja, mert nem értünk oda hamarabb. A labdát végül átveszem tőle. Elég ciki lenne, ha nem tudnék vele mit kezdeni, elkapni teszem azt, akkor lennék csak igazán rémes fogó. - Leülünk? - nem akarom még visszamenni és menet közben amúgy is nehezebb dobálni, főleg mert nincs szembe fal, ha csak nem oldalazva galoppozol, az meg azért annyira nem kényelmes haladási mód. A következő szavai viszont kissé meglepnek és ez talán látszik is az arcomon, mielőtt rászánnám magam, hogy elhajítom a lasztit. - Folyton úgy beszélsz róla, mintha minimum a legjobb barátod lenne. Jobban véded, mint a... barátnőim, akik ismerik is. - legalábbis én ezt érzem a szavaiból. Hát épp ez az, ami miatt bizonytalan vagyok vele kapcsolatban. Kedves srác és jól is érzem magam vele, de legutóbb is próbálta Cedric helyett megmagyarázni a dolgokat és megint pont ugyanezt csinálja. Hát mi más lenne a legegyértelműbb válasz arra, hogy egyáltalán kedvel-e, mint ez? Mármint úgy értem, hogy lehet, hogy kedvel, mint barátot, lehetséges barátot, de ennyi, és azért védi folyton Cedricet gondolom én. - És mi van, ha már ennyi idő után nem is érdekel az a nagy durranás, ha van is? - mert őszintén szólva így érzem. Nem érdekel, csak le akarom zárni ezt az egészet, mert túl sok idő telt el és kész.
- Igen, a Kyle az megteszi, te viszont… maradsz világsztár, illik hozzád. – vagy illeni fog, tök mindegy. A lényeg az, hogy nekem nem állnak jól a becenevek, meg ahhoz azért kell….valami kapcsolat is, mi pedig csak egyszer találkoztunk Cho-val, és nem akarom, hogy rosszul érezze magát, ha világsztárnak hívom, mikor találkozunk, mert nem akarok én ezzel kényelmetlenséget okozni neki, csak…csak kedves szeretnék lenni, ennyi. Persze, ha zavarja őt, akkor maradok a Cho-nál, de a világsztár valahogy sokkal szívesebben jönne a számra. De nem erőszak a disznótor…vagyis de az, legalábbis a disznó biztos nem értene egyet vele, de mindegy is, most nem disznókra kéne gondolnom. - Oh, hát akkor… én nem adok tanácsot majd, úgy rendben vagyunk? – nézek rá mosolyogva. Ha ez a baja, akkor nem adok tanácsot, amúgy se tudna valami sokat kezdeni vele, mert mégis mit értek én egy párkapcsolathoz? A legutolsó kapcsolatnak nevezhető valamim hatéves koromban volt egy szomszéd kislánnyal, és végül csúnya vége lett, mert véletlen ráléptem a macskájára, de nem az én hibám volt, az a hülye macska mindig láb alatt volt. De persze ezt mondhattam, a lányok soha nem értik ezt meg, amúgy is fiatal volt még, szerintem hatéves korában az ember nem is tudja mi az a macska, de… de mindegy. - Igen, én se azt szánom a sírkövemre, hogy ”halálracsikizve”. – nem akarom, hogy még halálomban is röhögjenek rajtam. Persze, tudom én, hogy viccel csak, de én komolyan terveztem már meg a halálom. Vagyis, elképzeltem, hogyan akarok meghalni, ami fura, mert kiakar meghalni, igaz? Mindegy, a lényeg az, hogy én inkább valami balesetben akarok odaveszni, esetleg rám esik egy…sárkány, na az tényleg érdekes lenne, és benne lennék a hírekben is, az tuti. Ja nem, az a hülye sárkány lenne benne…akkor mindegy, a sárkányos verzió kilőve, maradjunk csak a sima, egyszerű baleseteknél. Mondjuk egy megvadult seprű…vagy repülő autó. - Ha nem mentesz meg, akkor én se menthettelek volna meg, szóval mondhatni…kvittek vagyunk, nem? – nem érzem még mindig olyan nagy segítségnek azt, amit nyújtottam, elvégre bárki más megtette volna, nem? A legjobb barátnői is tutira felvidították volna a helyemben, szóval én csak tettem azt, amihez a legjobban értek, és megnevetettem őt, hogy ne gondoljon a rosszra, hanem…gondoljon, csak valami mókásabb formában, úgy mindjárt kevésbé tűnik az egész olyan bajjóslatúnak. Szóval én csak tettem, amit mindenki más, de viszont engem nem mindenki mentett volna meg. Adam, amilyen hülyén viselkedik, tuti hagyta volna, hogy az a gurkó palacsintát csináljon belőlem. - Oh, hát… valahogy biztosan megoldjátok majd. Labdát? – mosolygok rá. Nem adok tanácsot, megmondtam, de azt egy szóval sem említettem, hogy ne szórakozhatna a labdámmal. Én ha ideges vagyok, vagy simán csak rossz kedvem van, akkor leülök a falhoz és addig dobálom a szemközti falat, míg jön valaki és jól tarkón nem vág, vagy nem szabadítja rám a Szörnyek Könyvét. Egyszer már megtörtént, két hétig nem tudtam megülni a fenekemen, és már ránézni is borzasztó volt, jól megcsócsálta az a hülye könyv. Na, erről nem fogok soha beszélni Cho-nak, mert hát…vannak érdekesebb dolgok a világon, mint a szétharapott fenekem. - Van, hogy szereted a másikat, csak nem tudod rendesen kimutatni. Talán Cedric-nek is valami hasonló baja van, vagy csak… valami nagy durranásra készül. – rántom meg a vállamat. Fogalmam nincsen mit értek nagy durranás alatt, de miért ne lehetne, hogy mondjuk… nem is tudom, megkéri a kezét, és valamiért úgy gondolja, hogy jobb, ha nem találkoznak, mert a hiány mutatja meg az igazi szeretetet, vagy mi.
- Akkor maradjunk a Kylenál jól értem ugye? - mosolyodom el. Ő akart valami egyedit, nekm aztán tökéletesen megfelel egy szimpla Kyle is, szerintem hozzá is az passzol jobban, de persze nem erőszak a dolog. Ha nagyon szeretne valami remekbe szabott becenevet, akkor még mindig megpróbálhatunk közösen kitalálni valami jót, bár most pont nem vagyok a legötletelősebb hangulatomban, de az is lehet, hogy beugrana valami, bár lehet, hogy ahhoz jobban kéne ismernem, meg egyébként sem biztos, hogy csak így neki kell állni becézgetni valakit, ha még nem vagytok olyan viszonyban, eleve nem biztos, hogy kifejezetten értékelné a dolgot. - Tudom, hogy nem bújhatok el, de most egy kicsit jobb volt egyedül. - vonom egy a vállam, aztán csak pár pillanat fáziskéséssel esik le, hogy mit is mondtam pontosan. - Mármint te egyáltalán nem zavarsz, nem úgy értettem, csak tudod... Sokszor érzem úgy, hogy sok barátom van, de közben mégis kevés, és akik vannak ők is általában mindig eléggé eltérő tanácsokat adnak. - és most valahogy nem volt szükségem rá, hogy meghallgassam mit kéne máshogy tennem. Az a baj, hogy talán Amannak igaza van, lehetnék önállóbb, megpróbálhatnék legalább valamennyire lazább lenni, de én helyette folyton csak agyalok mindenen, hiába nem kéne. Nem tudom, hogy hogyan tudnék ezen változtatni, pedig tényleg jó lenne. - Akkor most nem bántalak, nem örülnék neki, ha bármibe is belehalnál, főleg nem az én csiklandozásomba. - tudja, hogy csak viccelek, persze, hogy tudja, gondolom. Azért örülök, hogy jobban van legalább nagyjából, bár lehet, hogy ha előbb rá tudom venni, hogy elvigyem az orvoshoz, akkor még jobban lenne, de ezen már nem változtathatunk, meg egyébként se tudtam volna elráncigálni a gyengélkedőre, ha ő nem akar jönni. Azért azt remélem, hogy az edzőjük nem folyamodik máskor ilyen drasztikus tanítási módszerekhez, mert úgy gondolom továbbra is, hogy ez nagyon nincs rendben. - Hidd el, az is sokat segített és jobb kedvre derítettél. Vicces, mert... igazából te segítettél nekem, hiába, hogy én állítottam le azt a gurkót. - mert ő ugyan fizikailag megsérült, de én voltam az, aki lelkileg nem voltam valami jól, szóval sokkal többet számít nekem az,hogy megnevettetett, mosolyogtam és elűzte a rossz kedvemet. Sokkal többet segített nekem, mint amennyit én segítettem neki, és ezzel egyáltalán nem biztos, hogy tisztában van. Én viszont tudom. Hülye dolog, de élveztem azt a napot, a levél, az eső és minden kellemetlen részlet ellenére, és valahogy megmaradt bennem. Na igen és erre mondták a lányok, hogy nem így kéne más felé kacsintgatnom, de még azt sem tudom, hogy kacsintgatok-e, hiszen Kyle legutóbb is arról beszélt, hogy nehezen jön ki a lányokkal, és velem jól elbeszélgetett, tehát simán benne van a pakliban, hogy egyszerűen csak egyáltalán nem érdeklem, ezért is volt velem gond nélkül el. - Tudom én is, de olyan nehéz elintézni, hogy találkozni tudjak vele, és megbeszéljük ezt az egészet. - halkan sóhajtok egyet és ha lennének kövek tuti, hogy most rugdosnék egyet, hogy legyen valami, ami leköti a figyelmemet, de nincsenek kövek, szóval marad az, hogy csak szimplán sétálunk, amíg ki nem lyukadni valahova. - Miért félne tőle? Az tudod a legnagyobb baj, hogy nem is értem úgy, hogy neki ez olyan rossz lenne, akkor meg... miért félne tőle? - ha sejti, hogy mit akarok, akkor is mindegy nem? Igazából technikailag nem is vagyunk együtt és nem szoktam úgy érezni, hogy annyira fontos lennék, ha ennyire telik tőle, hogy küld egy doboz bonbont, amikor újfent nem tud eljönni. Ez így sehogy se jó, szerintem ő is tudja, de arra se képes időt szánni, hogy megbeszéljük.
- Na jó, visszaszívom, borzasztó hülyén hangzik ez a gurkó gyilkos dolog. – mondom mosolyogva. Akkor már inkább maradjak Kyle. Nem is hangzik már valami jól, és ha valaki rám néz, akkor…akkor aligha egy gurkó lebirkózása jut eszébe rólam, sokkal inkább az, ahogyan egy gurkó üldöz végig az iskolán. Megjegyzem, erre még nem volt példa, de ezt gyorsan le is kopogom, már csak az hiányzik, hogy valamelyik morcos gurkó úgy döntsön, szívesen lyuggatná ki a bőrömet. Nekem tökéletes a kis unalmas és átlag életem, ennél több nem kell, és ebbe a gyilkos gurkók is beleszámítanak. A múltkor is elégé leamortizált az egyik. - Mi? Miért ne lenne kedved visszamenni? Örökre nem bujkálhatsz, te is tudod, ugye? – nem igazán tudom elképzelni, hogy nem akar visszamenni a barátaihoz, mert…mert ha nekem lenne egy jó barátom, akkor biztosan próbálnék minél többet vele lenni. Bár ők… ők csajok, az ő agyuk kissé másként van bekötve, szóval nem lehet biztosra menni, ha nőkről van szó. Cho jó fej és kedves, de mégiscsak nő, és népszerű is, szóval biztosan vannak jó barátai, és előlük nem bujkálhat örökké. Mégis ki akar örök életében egy ilyen folyosólabirintusban bolyongani? Akkor már inkább a gurkó elől szaladgálás. - Jobban van, bár most az a baj, hogy mindent túl erősen érzek vele, szóval… simán lehet belehalnék a csikizésbe. – csak vicc persze, nem halnék bele, de nem lenne valami kellemes azért. Már kezd gyógyulni, de most tartok abban a fázisban, hogy még a legkisebb érintések is elég nagy fájdalmat tudnak okozni. Nem baj, megtanultam a leckét. Soha nem megyek ki egyedül edzeni, főleg nem egy olyan gurkóval, amit Zacharias adott nekem. A gurkónak el kellett volna mennie egy felfedező útra, míg én elkészülődtem, nem pedig egyből nekem rontani, mint valami megvadult bika. Zacharias jó fej is tud lenni, de… de ezzel most azért eljátszotta nálam az esélyeit. - Oh, hát azért nem voltam olyan nagy segítség, csak… csak elmondtam, amit gondoltam. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Na igen, nem én, hanem ő tehet arról, hogy ezt a kviddicses dolgot letudta kezelni, én csak a közvetítő voltam, segítettem neki nem elmerülni a szomorúságban, ami azért szerintem bejött, mármint nevetett és sokat mosolygott a végére, igaz? Nem szeretem azt, ha az emberek búskomorak, úgy nem lehet semmit sem megoldani, én jobban szeretek mosolyogni és jól érezni magamat, úgy… úgy a világ is sokkal szebb,és ezerszer több ajtó is van nyitva, mintha csak ülnél a sarokban és bámulnál magad elé. - Hát… szerintem azért megérdemel egy normális szakítást… már ha egyáltalán szakítani akarsz vele. Ne levélben tedd, az… az nem lehet valami kellemes. – persze, mit tudok én erről? Semmit. Az a jó abban, hogy nem voltam soha senkivel együtt, hogy így nem is szakítottam még soha életemben, ami…ami azért jó, mert ezt sokan nem mondhatják el magukról, igaz? Bár azt már igen, hogy volt valakijük, nekem pedig… még nem, és nagyon remélem, hogy ez valamikor változni fog, mert nem létezik, hogy ne bennem legyen a hiba, ha eddig képtelen voltam arra, hogy összejöjjek valakivel. – Arra nem gondoltál, hogy… azért nem találkozik veled, mert fél attól, amit mondani akarsz neki? – csak egy tipp, ha hülyeség, akkor le lehet szavazni.
Tényleg meglep, hogy itt futunk össze, jól elkeveredhettem, meg egyébként maga a tény, hogy... hát nem is tudom, nem kéne elvileg vele találkoznom, legalábbis Aman szerint ennek lenne logikája, de biztos, hogy Amannak igaza van? Főleg azok után, hogy Cedric megint ugyanazt csinálta, megint simán lerázott, pedig én megírtam neki, hogy igenis fontos lenne, hogy beszéljünk. Tudom, hogy nem direkt csinálja, nem megbántani akar, nem szándékosan, de... akkor is ugyanolyan rosszul esik és ugyanúgy fáj, hogy még csak arra se hajlandó, hogy letisztázzuk ezt az egészet végre, mert láthatóan nem igazán működik az egész. Így legalábbis nem fog, mert neki jelenleg a kviddics fontosabb. Értem én, talán... nekem is az lenne, bár nem hiszem, nekem fontosabb lenne az, aki tényleg fontos nekem, de... én talán nem vagyok elég fontos igaz? - Oh, bocsánat, gurkó gyilkos úr. - mosolyodom el, ha nem is olyan szélessel, mint ő, de legalább elmosolyodom. Jobb kéne, hogy legyen a kedvem és hát pont ez az, hogy a közelében ez a legutóbb is pont így volt. Jobb lett a kedvem, pedig előtte még sírtam, aztán vele már eljutottam a nevetésig is, szóval... akkor miért kéne távol tartanom őt magamtól, vagy engem tőle? Aman nem biztos, hogy jól gondolja, főleg mert én megpróbáltam, tényleg megpróbáltam! Írtam Cedricnek, de ha neki ez nem elég fontos, akkor... akkor nem kell a végtelenségig várnom, amíg eljut oda, hogy beszélni tudjon velem. - Én nem tévedtem el évek óta, szóval magamon is meglepődtem, de hátha ketten megtaláljuk a kiutat, ha ez nem egy végtelenített folyosó, valahol kell, hogy vége legyen. Bár... nem is biztos, hogy igazán sok kedvem van visszakeveredni. - nem is tudom, folyton csak tanácsokat kapok, vagy pedig olyanokkal vagyok együtt, akiket nem is érdekel igazán, hogy mi van velem és ez nem valami kellemes. Vannak barátaim, de mégis túl gyakran érzem azt, hogy nem vagyok nekik annyira fontos, mert amúgy meg van a maguk baja és az enyém annyira nem érdekli őket, csak néhányakat, akik viszont hajlamosak teljesen ellentétes tanácsokat adni. - Jobban van már az oldalad? Már érzed? Szóval ne csikizzelek meg? - újra visszatér a mosoly az arcomra. Na igen elárulta a nagy titkát, és már tudom, hogy csiklandozással simán le lehet fegyverezni őt. Na nem mintha amúgy neki akarnék esni itt a folyosón, hogy a földre vigyem, nem vagyok az a típus, sose voltam. Valahogy rám nem ez a bohókás stílus jellemző, de nincs ezzel baj, nem lehet mindenki egyforma igaz? Én inkább a szolidabb dolgok híve vagyok, vagy csak az is lehet, hogy még nem volt olyan, aki mást hozott volna ki belőlem. - Hát igen, nagyjából, bár a kviddicsen túl vagyok, segítettél benne, nem kell kapkodnom. Cedric pedig... Mindenki mást mond, és úgy érzem, hogy igazából egyik se jó, és hogy talán jobb lenne hagynom az egészet, úgy tenni, mintha... nem is tudom... - elbizonytalanodom kicsit, ahogy aztán elindulok a folyosón. Legalább menet közben elég ha csak a falak mintázatát nézem, úgy könnyebb beszélni. - Szerinted nem szép dolog, ha eldöntöm, hogy vége, de ő még nem tud róla? Mármint... én akartam neki mondani, megbeszélni ezt, de levélben olyan személytelen, viszont képtelen elintézni, hogy találkozzunk. Hétvégén is úgy volt, de helyette küldött egy doboz... bonbont. Ez így nem jó. - nem tud rám időt szakítani, még egy kicsit se, pedig mint tudjuk nem olyan bonyolult közlekedni hoppanálással, nem olyan időigényes, ő mégse tudja rászánni magát.
Szerencsés vagyok, hiszen az életemben alig van bajom, és ha van is, akkor rendszerint egy kis semmiség az egész. Oké, most itt van Adam, de amúgy ezt leszámítva nincsen semmi bajom, ami miatt rendkívül hálás vagyok az életnek. Magyon tudom utálni a problémákat, mert azok veszekedéssel végződnek, én pedig utálok veszekedni, minden hülyeséget képes vagyok magamra venni, szóval… nem, nem vagyok valami jó partner, ha vitáról van szó, szeretem is őket elkerülni, vagy még a kirobbanásuk előtt elviccelni, mert semmi jó nincs abban, ha valakivel haragban vagyok. Annál még az is jobb, hogy nem ismer senki. Nem is értem, hogyan képes ezt bárki is élvezni, pedig van ilyen bőven. - Bizony Kyle, bár… azt hiszem a gurkó gyilkosban egyeztünk ki. – mondom széles mosollyal. Nem várom el, hogy így hívjon, tökéletes nekem a Kyle is, csak jó kedvemben vagyok, éppen ezért is mondom ezt. Az meg sem fordul a fejemben, hogy nem kér belőlem, elvégre a múltkor is rendes volt, nem úgy tűnt, mintha soha többet ne is akarna találkozni velem. Bár… lehet, hogy nem vettem valami apró jelet észre, könnyen megeshet, nem vagyok jó az apró jelek észrevételében, még ha egy táblával mutogatnák is, tutira elkerülné a figyelmemet. - Nem ciki, én se tudom hol vagyok… vagyis vagyunk. – mondom mosolyogva, ahogyan rántok egy aprót a vállamon. Na igen, én rendre elszoktam tévedni, régebben se voltam valami nagy felfedező, így ez leginkább most kerül kijátszásra, de ez a suli akkora, hogy kéne valami térkép a diákoknak. Ha minden igaz, akkor jó pár napig kibírj az ember kaja meg víz nélkül, szóval bőven van még időnk kijutni innen, ha már ő sem tudja, hol vagyunk. Kész labirintus ez az iskola, a festmények pedig még véletlenül se segítenek, inkább csak nagyokat pislogva bámulnak minket, mintha még soha nem láttak volna embert. – Én megvagyok, de kösz, hogy kérdezed. – na igen, a Gyengélkedőn nagyon pöpecül helyre rakták az oldalamat, bár egy szót nem értettem abból, amit mondtak nekem, mintha a gyógyítók valami külön nyelvet beszélnének. Mindegy is, kaptam egy kötést, pár hétig rajtam kell lennie, innom kell valami trágya ízű löttyöt, és teljesen rendbe is fogok majd jönni attól. Legalábbis ebben bízom, mert nem akarok kihagyni a következő meccset, bár egyre nagyobb a valószínűsége annak, hogy erre fogok kényszerülni, de hát mit lehet tenni ez ellen? Ugye, hogy semmit. – Na és veled mi újság? Még mindig a kviddics és Cedric kötik le a gondolataid? – nem vagyok én szakértő, de az egyedül sétálgatás az ilyet nem oldja meg, igaz? Az ilyet inkább ki kell beszélnie magából az embernek, ezért is fura, hogy nincsenek vele a barátnői.
Fogalmam sincs, hogy mégis hogy a fenébe tévedhettem el, amikor már ide járok hat kerek éve. Egyszerűen túl sok lehet már a zűr a fejemben, hogy ilyesmire képes voltam. Még csak tippem sincs, hogy ahol vagyok az merre lehet, hogy egyáltalán milyen folyosó szakasz. Tényleg nem tudom, és természetesen ilyenkor nincs egy segítőkész festmény sem a közelben, és még az az egy is, amelyik esetleg tudhatná, hogy hol vagyok lelép. Nem tudom, hogyan kéne elfelejtenem ezeket a dolgokat, hogyan kéne tovább lépnem, ha Cedric nem képes időt szánni rá, hogy beszéljünk. A kviddicset még le tudom rendezni magamban, hiszen ahogy Kyle is mondta nem kell feltétlenül rohanni, még amúgy is van időm a suliból is, és aztán maradhatok tovább tanulni, ha úgy döntök, vagy ha nem kerülök be egy nagyobb csapathoz, de ez az egész helyzet most... annyira rémes, és persze mindenki más tanácsot ad, amiből próbáljam valahogy kibogozni, hogy mégis mi lenne tényleg jó nekem. Én döntsem el végül igaz? De... de nekem nem megy. A labda pattogás az, ami visszaránt a gondolataim közül a jelenbe. Abba az irányba pillantok, amerről a zaj jön. Szóval valaki jön erre... bár azt hiszem ez is valami, talán akkor megmondja, hogy merre kell mennem és nem ragadok itt. Jó persze csak nem ragadnék itt, de mégis jó lenne találni valami kiutat, hogy legalább óráról ne késsek el. - Oh Kyle! - a megnevezés fel se tűnik először, de aztán elmosolyodom. Kedves srác, mondtam én Amannak is, csak szerint kerülnöm kéne. Próbáltam én, de most itt aztán végképp nem megy. Nem tehetem meg, hogy simán elmegyek mellette, hiszen már egyértelműen meglátott, ezek után tuti bunkóság lenne, én pedig nem vagyok olyan. - Csak sétálni akartam egyet és gondolkodni, és kissé elmerültem a gondolataimban és... azt hiszem eltévedtem. Ciki ugye? Hat év alatt egyszer sem tévedtem el! Na jó, egyszer, de az még elsőben volt, és most őszintén szólva tippem sincs merre vagyok. És te? Hogy vagy? - jó, azt hiszem nem kéne legalább hadarni, mert egy picit így sikerül a dolog, pedig... Na jó, mint mondtam túl sok minden van a fejemben, ami erőteljesen akadályozza az értelmes kommunikációt.
A mai napom mondhatni egész jól alakult. Reggel Zacharias megkímélt, edzésen se lövetett szét a gurkóval, szóval úgy látszik végre megenyhült, ami jó, mert nem tudok több frontos háborút vívni, nekem már éppen elég az is, hogy Adam úgy viselkedik, mint valami tapló, pedig ez nem rá vall, ő eddig normális volt, jó kis páros voltunk, mint Batman és Robin, de ő most ezt lecseréltem, és inkább Joker szerepét pályázta meg, amit nem értek. Oké, én is bírom a képregényekben, mert elégé elvetemült egy fazon, de én mindig is a jófiú meg a hős akartam lenni, nem a főgonosz, akinek folyamatosan csak beverik az arcát. Roppant egy idegesítő dolog, de mindegy, nem hagyom, hogy letörje ezzel a kedvemet. Mivel nincsenek olyan barátaim, akivel az egész napot ellóghatnám, így inkább kisétáltam a klubhelyiségből és megindultam egy magam az iskolának. Gyakran csinálok ilyet, nincs mivel elütnöm az időt két tanulás között, szóval ilyenkor sétálgatok, vagy addig dúdolok, míg valaki le nem üt, és remélhetőleg majd felébredek, mire órára kell mennem. Ha meg nem…hát az elég nagy szívás, de ismernek a tanárok, tudják jól, hogy nem direkt kések én, a szüleimtől otthon kapnék is rendesen a fejemre, már tavaly azon ki voltak akadva, hogy késtem az óráról, pedig akkor csak annyi történt, hogy a gonosz képek megtréfáltak, azóta nem beszélek velük, nem érdemes bennük megbízni. Ők csak festmények, nincs annál jobb dolguk, minthogy a diákokkal szórakozzanak, kicsit sajnálom is őket, mert elég szánalmas egy életük van, de így jártak, nem nyerhet mindenki folyton, ezt én tudom a legjobban, mondhatni örök vesztes vagyok, bár azért néha engem is kegyébe fogad a szerencse, de az… az olyan ritka, hogy már az is szerencse. Éppen ezért nem is számítok már többre ettől a naptól, inkább csak halkan dúdolva szedem a lábam, és megyek amerre éppen jónak látom, meg sem próbálom irányítani a lépteimet. Közben meg előkapom a zsebemből a gumilabdámat, amit pattogtatok sétálás közben, vagy éppen a falnak dobom…mindegy, csak ne unjam itt halálra magamat egyedül. Akárhol is van az az itt. Először nem is veszem észre Chot, befordulva a folyosóra még a labdát nézem, ahogyan visszapattan a falról a kezemben és már a következő dobásra készülök mikor meglátom az ismerős arcot. – Hello, világsztár! – húzom mosolyra a számat. Talán kissé elnagyolt egy köszönés, de ez van, csak nem veszi rossz néven. – Hogyhogy itt vagy? – kérdezem tőle kíváncsian, ahogyan közelebb megyek. Ilyenkor egy népszerű lány a barátnőivel szokott lenni, nem? Bár Cho nem egy átlagos népszerű lány, de… de barátnői tuti vannak.
Szóval kerüljem Kylet, amíg le nem rendezem a dolgokat Cedrickel. És ha... nem sikerül, mert mint már említettem sosem ér rá, akkor mégis mi a jó megoldás? Vagy akkor nincs, akkor így jártam és... Sehogy se jó ez az egész. Bírom Kylet és miért ne futhatnék össze vele, ha egyszer így van csak simán barátilag és kész? Aman szerint nem kéne, hogy ne okozzak nagyobb zűr, mint ami már így is van, de ez az egész... Annyira elegem van belőle, hogy folyton csak egyedül vagyok. Mármint nem úgy szó szerint, mert hát általában van velem valaki, de azért érted... úgy egyedül. Nem valami kellemes érzés, bár az is valami, hogy legalább nem tavasz van, na akkor még rosszabb lenne! Így csak szimplán a karácsony jön, meg a többi, bár azt meg úgyis otthon ünnepelem a családdal. Hát ez az, még azt se tudom, hogy Cedric egyáltalán ráér-e majd karácsonykor, hogy találkozzunk és mi lesz a karácsonyi bállal? Ne menjek el, ha ő nem ér rá, mert nem illik mással menni? Vagy... vagy mégis mi legyen? Csináljak mindent egyedül, amihez egy srác is kellene? Vagy mehetek életemben először a bálba egyszerűen csak a barátnőimmel? Tudom, hogy ők mentek már így, de... de én sosem. Valaki mindig elhívott és kész, most pedig úgy fest, hogy esély sincs erre, mert Cedric nincs itt, más pedig nem hív el, ha úgy tudja, hogy vele vagyok igaz? Akkor mégis mi legyen? A nagy gondolkodásban őszintén szólva már azt se tudom, hogy mégis hogy a fenébe keveredtem a harmadik emelet totálisan kihalt folyosó szakaszára. Valahogy ide jutottam, de hogy milyen úton. Talán csak a lépcső tréfált meg, bár erre már legalább egy éve nem volt példa. Elég jól ismerem már a sulit, de... létezik, hogy ezt a folyosót még sose láttam? Kissé bizonytalanul köszörülöm meg a torkomat. - Elnézést, nem tudja, hogy esetleg... - na most vagy nem tudja, vagy nem is akarja elmondani, mert a morcos arcú páncélos lovag azzal a mozdulattal tovább is siklik a keretéből és éppenséggel egyet se látok a falon, akitől még megkérdezhetném, hogy vajon merre is vagyok. Remek, ez igazán az én formám! Már meg sem lep. Ha nincs szerencsém, akkor még el is kések a következő órámról.
