2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Igen,messze van, és… tudod, szerelmesnek soha nem késő lenni, vagy hogy is szokás ezt mondani. – apa mondta még valamikor ezt, hogy vigasztaljon mikor nem sikerült összejönnöm valami fiatal kis lánnyal kiskoromban. Fura, mert ők már anyával kamaszkoruk óta együtt vannak, szóval csak ne mondják nekem ezt a szerelem kortalan dolgot, mert semmi kedvem nyolcvan évesen szerelmesnek lennie a mellettem fekvő mozdulatlan kilencven éves nőbe. - Eddig is ezt csináltam…nagyjából. – és idejutottam. Tizenhat vagyok, életemben nem volt még senkim, de több lányt hánytam már le, mint amennyivel beszélgettem, és azért ez egy elégé durván negatív dolog, nem? A lányok tapasztalataim szerint nem szeretik ha lehányják őket. - Remélem is, mert ha ölre megyünk, akkor még a bunyó előtt meghaltam. – na igen, egyszer-kétszer már azért nekimentem én is Adam-nek, volt hogy poénból, esetleg mert mérges voltam rá, de soha nem győztem, körülbelül két másodpercig tartott az neki, hogy megismertessen engem a földdel. - Mi? Nem, én nem mondtam, hogy ő csinálta volna. – rázom hevesen a fejemet meg, és csak akkor hagyom abba, mikor már szédülök tőle. Igen, ő csinálta, de nem fogok beköpni, azért ennél több gerinc van bennem, nem vagyok én árulkodós típus, de tényleg nagyon érik már az a kirúgás a csapatból. - Oké, majd… dolgozom az állóképességemen, vagy valami. – na jó, annyira azért nem vagyok flúgos, hogy edzek egy bálra , de tény, hogy nem vagyok valami erőember, ezen majd változtatunk valahogy, de nem most és nem is mostanában. És még véletlenül sem azért, mert dög lusta vagyok… - Honnan tudod? Egy ilyen bálon sok minden megtörténhet… - oké, talán az nem, hogy elvesztem az egyik lábam, de… simán eltörhetem, nem? Nem fogok én nyafogni, tényleg megpróbálom élvezni a bált, történjen akármi velem, vagy másokkal, majd csak nevetek rajta egy jót és hagyom is a fenébe, hogy ne rontsa el a kedvemet még véletlenül se. - Oké, beszélj csak vele, én meg…ha jobban belegondolok nekem nincs is semmi dolgom. – mégis mi lenne? Ott van Adam, de neki csak idő kell, hogy helyre tegye a fejébe a dolgokat, a szüleimmel is minden rendben, Zacharias-szal valószínűleg már soha nem fogok kibékülni, nincsenek a csajok terén problémáim, szóval… milyen egyszerű és átlagos életem van, borzasztó, hánynom kell tőle. Azért el kéne egy kis izgalom az életemben, mert szörnyen unalmas ez így, a végén még ténylegesen belehalok az unalomba, pedig már Cho-nak is mondtam, hogy sárkány által akarok meghalni, mert az menő. – Ugyan, úgy nézek én ki, mint aki nem segített volna, ha tudja merre van a kiút? – mosolyodom el , ahogy megrázom a fejemet, de még a vak is látná rajtam, hogy pontosan tudtam merre kell kimenni. Azért indulás előtt még tényleg összeszedem a lasztit, nem akarom itt hagyni, sokkal többet jelent ez nekem, mint ami. – Az bizony, nagyon hülye ötlet. – bólogatok helyeslően Cho szavaira. Nem kell engem kerülni, nem vagyok se ijesztő, se fertőző, és nem jelentek veszélyt Cedric-re sem, szóval… engem kerülni elég nagy hülyeség, Cho-nak sem sikerült, bár ő nem direkt találkozott itt össze velem. Segítek neki kijutni ebből a labirintusból, ha akarja akkor elkísérem őt a klubhelyiségébe is, aztán irány az alagsor és a könyvek. De utálom a sulinak azokat a pillanatait, mikor tanulni is kell.
- Tudom, csak... mindegy, tényleg messze van. - rázom meg a fejem végül egy félmosollyal. Nem kéne folyton beleszólnom az életébe igaz? Egyébként is azért, mert nincs sok önbizalma végképp nem szólhatom meg, hiszen nekem se sok van, ennyi erővel ő is próbálhatna folyton változtatni rajtam, és annak is pici hatása lenne. Bár azért szó se róla igyekszem, viszont ebben az is benne van, hogy rám már sokan próbáltak hatni, ott van a bátyám és persze Marietta, Aman, még ha nem is értek el gyökeres változást, de azért igenis ahhoz képest, aki elsőben voltam már sikerült valamelyest legalább előre lépnem. - Tudod mondtam, néha az is jó, ha csak... hagyod haladni a dolgokat a maguk útján. - mosolyodom el egy apró vállrántással. Na igen, bár persze értem én, hogy jobban szeretné, ha lenne mellette valaki. Én értem meg ezt a legjobban, de rendes srác, csak valami furcsa véletlen lehetett az oka, hogy eddig még nem talált maga mellé senkit sem. - De majd jobb lesz. Minden testvér civakodik időnként, de... megbékéltek majd. - mesélte, hogy nem épp a legjobban van most a bátyjával, de biztos vagyok benne, hogy ez is rendeződik majd idővel. Én is vesztem már össze Minhoval, nem is egyszer, de mindig ki tudunk békülni, mert mégis csak számít, hogy együtt nőttünk fel. Lássuk be az embert a legjobban a testévre és a családja ismeri, hiszen mellettük van az élete kezdeti elég hosszú szakaszában... bár persze akadnak kivételek. - A múltkori miatt gondold? Azt ugye... ő csinálta? - azóta se mondta el, mármint akkor nem, de ez a folyosó kihalt, rejthet néhány kisebb titkot nem? Aprókat, amiket aztán innen nem viszünk ki, és nem hallja soha senki. Nem fogom én világgá kürtölni, hogy Zachariasnak milyen taktikája van, ami a csapata oktatását illeti, akkor sem, ha szerintem elég rémesen közelíti meg a dolgot. - Akkor számíts rá, hogy fogok kapaszkodni. - és azért nem veszek túlságosan magassarkút fel, meg egyébként is velem táncol, szóval máris meg van az a szorosabb kontaktus és még fogunk is táncolni. Gyakorolhatunk és ott lesz majd a bál is. Addig pedig... valahogy tényleg rendbe teszem az életem zűrös részét is. Elhatároztam, szóval menni fog, mert mennie kell és kész. - Csak nem veszíted el az egyik lábad. - nem tehetek róla, de erre azért muszáj felnevetnem. El nem tudom képzelni, hogy ilyesmi történjen. De az a fő, hogy jól érezzük majd magunkat és ha már én kapaszkodhatom belé, akkor majd ő is belém és akkor nem fog semmi olyasmi történni, ami miatt rosszul kéne érezni magát, vagy ami miatt hetekig nevetnének rajta. Egyébként is, ha az ember elszúr valamit, nevessen rajta ő is és akkor máris nem olyan ciki az egész. A visszakérdezésre csak tanácstalanul megrántom a vállamat. Aman rendes lány, de talán tényleg túlságosan határozott. Ő aztán tényleg tudja, hogy mit akar, de vajon az jó is neki? Néha... nem is tudom, jobb ha valakit akár az első rossz benyomás alapján nem ásol el egyből, mert nem tudhatod, hogy mi sülhet még ki abból, ha mégis csak megismered. Nem tudom megállni a széles mosolyt a lelkesedése hallatán. Végre sikerült tényleg összefüggő mondatokban elmagyaráznom, hogy mire is gondoltam az előbb és láthatóan már érti is, annak meg külön örülök, hogy értékeli is, hogy így gondolom. - Örülök, hogy... így örülsz és azt hiszem valami olyasmi. Addig beszélek végre Cedrickel, csak képes lesz decemberig időt szakítani rám és... rendezem ezt az egészet. - ami nem jó. Szépen lezárom vele, mert nincs annak értelme, hogy alig találkozunk és ez csak még rosszabb lesz, ha befejezem a sulit és felvesznek egy nagyobb csapathoz. - Eddig is tudtad, hogy merre van... talán? - nem bánom, ez a mosolyomból is látszik. Már csak a labdát kell összeszedni, mert hát azt nem lenne okos döntés most itt hagyni, még a végén megtalálja más is, aki sikeresen elkeveredett. - Én is örülök Kyle. Eleve hülye ötlet volt az egész. - attól semmi se lett jobb, hogy kerültem, főleg hogy különleges érzéke van hozzá, hogy feldobja a kedvemet, akkor meg miért kellett volna kerülnöm? Vissza tudom én fogni magamat, nem szoktam rámászni a pasikra. Tudok rendezni mindent Cedrickel és kész, a bálig menni fog.
- Oké, oké, nem kell ilyen komolyan mondani ezt, amúgy is, az még… messze van. – nem sürgetek én semmit sem, elvégre az ember akkor házasodik, amikor akar, igaz? És még abban sem vagyok biztos, hogy akarok-e, mint mondtam már vagy ezerszer, elégé lámpalázas tudok lenni, szóval nem hinném, hogy egy esküvőn a figyelemközéppontjában én életben tudnék maradni, olyan öt percre saccolnám az időt, amíg lélegzek, aztán jöhetnek a mentők, mert kaptam egy hirtelen és érthetetlen szívrohamot. - Egyelőre ez az egy is úgy tűnik, hogy nagyon elbújt. – rántom meg a vállam egy suta mosollyal. Na igen, nem tudok olyanról, akinek az lenne a nagy álma, hogy majd együtt legyen velem, és talán jó is így, mert ha tudnám, hogy van ilyen, amit amúgy nem hinnék, akkor csak még inkább késztetést éreznék arra, hogy jól elbarmoljam a dolgokat. - A bátyám olyan, mint valami karate mester. Igaz, hogy mostanában elégé… érdekes a viszonyunk, de mégiscsak a tesóm. – és ez azt jelenti, hogy nem hagyná, hogy a földönkívüliek elkapjanak és magukkal vigyenek, igaz? Maximum akkor, ha így van lebeszélve a dolog, de engem nem vihetnek el az ufók, olvasni is rossz a sci-fi könyvekben a szondákról. Soha nem értettem ezt, miért nincs jobb dolga egy űrlénynek annál, minthogy emberi fingot csapoljon le magának? - Már nem sokáig van egy olyan érzésem. Zacharias elégé pikkel rám, és hát… annyira jó sem vagyok, szóval leáldozóban a fel sem tűnő csillagom. – nem tartottam magamat soha sem valami nagy kviddics játékosnak. Szeretek játszani, nem is vagyok annyira rossz, de olyan jó sem, hogy kiváló véleménnyel legyek magamról, és úgy érzem már érik nagyon az, hogy kitegye a szűrömet a csapatkapitányom. - Nem hinném, hogy a karomba kapaszkodással megtudnád magadat untatni velem. – mosolyodom el. Na igen, még az lenne a csúcs mondhatni, elvégre lánnyal sokáig és komolyabb kontaktusba, mint egy kézfogás, ritkán kerülök, ami megint sok mindennek betudható, de… szerintem mindenki tudja miről beszélek. - Okés, megígérem, megpróbálom még akkor is élvezni a bált, ha elvesztem az egyik lábam. A buli nem állhat meg, vagy… hogy is mondják ezt. – van valami ilyen mondás a mugliknál ebben biztos vagyok, de ha halálra csikizne is, nem jutna eszembe, hogy is van pontosan, szóval mindegy is. Én tényleg igyekszem, hogy ne legyen borzasztó bál, nem akarom, hogy miattam érezze rosszul magát, és az sem ártana, ha kivételesen nem történne velem semmi olyan, amin mások hetekig tudnak majd még röhögni. - Létezik olyan, hogy rossz az, ha valaki határozott? – én eddig abban a hittben éltem, hogy pont a határozottság a jó, mert minél több van belőle, annál vonzóbb az ember, éppen ezért vagyok valószínűleg ennyire semmilyen, bár Cho is … szóval szerintem ő is vonzó, mégis kevés az önbizalma, szóval ez egy badarság ezek szerint, de azért jó volt, mert ezzel könnyedén magyarázhattam ki a saját bénaságomat. - Oh. – bököm ki először a számon, és már értem, hogy miért állt le a tánccal, tényleg elégé fura is lenne az, ha tánc közben beszélnénk ezt meg, bár… minek megbeszélni? Pont, hogy az ilyen dolgokat nem kell megbeszélni, hanem hagyni kell őket megtörténni, igaz? – Értem, ez… jó, sőt, nagyon jó, ez… már egyenesen fantasztikus! – legszívesebben néha tökön rúgnám magamat, amiért képes vagyok egy mondatban háromszor elmondani ugyanazt. – Szóval a bál lesz majd a tűzpróba? – egy zavart mosolynál, egy nagyon zavart mosolynál most nem igen futja tőlem többre. – Azt hiszem mennünk kéne, talán tudom merre van a kiút. – talán, de nem akartam ezt már az elején megmondani, mert akkor elmegy és ugyanott vagyunk, ahol… ahol nem kéne. – De azért örülök, hogy összefutottunk, és nem sikerült kerülnöd engem. – még ha nem is direkt, hanem véletlen nem sikerült kerülnie engem, de örülök neki akkor is.
- Sokan örömmel lennének veled, hidd el. - egy kicsit már komolyabban szólalok meg, mert tényleg veszélyesen kicsi az önbizalma, pedig igenis szerintem nagyon rendes srác és nincs rá oka, hogy így álljon az életéhez. Lesz ez még jó, lesz még sokkal jobb is, ha hajlandó lenne elhinni végre. Nincs vele semmi baj, de a túlzott önbizalomhiánya talán elriaszthat másokat, no meg a legtöbb lány folyton azt várja, hogy más kezdeményezzen náluk, pedig csak... barátkozni kell és kész, aztán majd lesz, ami lesz. - Egyébként... nem is biztos, hogy van értelem sok rajongónak, csak elég... mondjuk egy, akit tényleg érdekelsz. - mosolyodom el végül, mert hát így van nem? Felesleges és butaság arra várnia, hogy az ölébe hulljanak a dolgok. Az élete majd szépen alakulni fog, csak ki kell mozdulnia a csigaházából és minden rendben lesz, mint ahogy most is teszi, velem beszélget és nem csinált semmi furát és a lábamra se lépett sokszor. - A bátyád olyan nagy harcos? - de vele meg nem az volt, hogy mostanában nincsenek épp a legjobb viszonyban? Mert akkor akármennyire nagy harcos is, gondolom én, nem nagyon mentené meg a világot, tehát igenis mégis csak jobb ha olyan valaki teszi, aki bár nem nagy harcos, de legalább meg akarja menteni. - Táncolni is tudsz. - egy kis önbizalom, az kell neki. Nem hiszem, hogy csak a tanulásban lenne jó. - És benne vagy a kviddics csapatban is. - lehetne sokkal jobb véleménnyel is saját magáról, mert igenis egyáltalán nem olyan béna, mint ahogy hiszi, csak többször kéne próbálkoznia, hogy ő is lássa, hogy igenis van értelme. A következő szavaira már csak megrázom a fejemet. Nem kéne ilyen negatívnak lennie... és nem tudom, hogy a fenében tudnám kiverni ezt belőle pont én, aki szintén nem rendelkezem túl nagy mennyiségű önbizalommal, de még azt is szívesen megosztanám vele. - Akkor majd kapaszkodom a karodba egész este, kivéve ha már nagyon eleged van belőlem oké? - nem áll rosszul a magassarkú, egyszerűen csak módjával kell benne szaladgálni, no meg amúgy sem kell olyan, ami túlságosan veszélyes magasságokba emel. - Te már most nagyon készülsz Kyle, de ez nem baj... Jól esik, és jó lesz a bál. Ígérd meg, hogy ha valami esetleg nem jól sikerül, akkor is jó lesz, oké? - mit tudom én, ki tudja hogy mi történik még addig, vagy hogy rálép-e a lábamra, magára önti-e a puncsot, de akármi is történjen, akkor is jól fogjuk érezni magunkat és kész. Nem akarom, hogy rossz legyen ez a bál, már így is túl sok rossz történt mostanában, mindkettőnknek jár egy kis szórakozás igaz? - Igen, egy kicsit nekem is, bár... Aman valahogy... Nem is tudom, talán túl határozott is. - eléggé rossz véleménnyel van a srácokról, meg a kapcsolatokról, azt már sikerült leszűrnöm és ez nem valami jó dolog. Nem jó, ha az ember egyedül van és lehet, hogy én kapcsolatfüggő vagyok, de igenis jó az, hogy ha van veled valaki, ha van aki támogat és figyel rád, nem kell minden áron olyan hú de nagy valakinek lenni az illetőnek. Bőven elég, ha rendes és kedves. - Dehogy, megértelek, még néha nekem is zavaros. Az a lényeg, hogy kedvellek, de addig amíg nem tisztáztam mindent Cedrickel, addig ez nem fair részemről. Mármint túlságosan jól érzem magam veled és Amannak azt mondtam, hogy esetleg kialakulhat valami több, mint barátság, és az nem fair, ha közben még nem tisztáztam a dolgokat Cedrickel, ezért mondta, hogy kerüljelek. - egészen összefüggően sikerül végül beszélni és remélem, hogy így már érti, mert őszintén szólva nem hiszem, hogy ezt most el tudnám mondani még egyszer, vagy még egyféleképpen.
-Így legyen! Ha mégse, akkor meg… kitalálok valami feleségcsináló bűbájt. – na abból aztán frankón meglehetne gazdagodni, bár nem szép dolog tőlem, hogy mindenkit olyan pancsernek minősítek, mint magamat is, szóval… az ötlet jegelve, bevetésre készen áll majd. Én meg addig majd megpróbálok ténylegesen összejönni egy olyan nővel, aki létezik is, és nem csak a fejemben jött létre. - Csak a végén nehogy megunják a várakozást. – nem mintha ellenemre lenne a titkos rajongók dolog, csak hát elégé valószínűtlennek tartom én azt, hogy ilyen tényleg van, mert nézzük reálisan dolgokat: elégé béna tudok lenni, néha nem kéne mindent kimondanom, amit gondolok, és bizonytalan is vagyok, illetve valamilyen titkos okból kifolyólag nem igazán tudok igazán fontos dolgokról beszélni a nőkkel. Eddig ment, hála az új nyál elnyelési technikámnak, de egyszer az is elavul majd. - Jó oké, ez igaz, de ha nem vagyok valami nagy harcos, akkor nagy segítségnek sem bizonyulok, nem? Akkor már inkább a bátyámra bízom a dolgokat. – na igen, Adam az, aki harcos típus, aki szétrúgja öt rátámadó bunkó seggét is, ő benne megvan mindaz, ami belőlem hiányzik és amit irigylek. Először is azt, hogy tapadnak rá a csajok, második részt azt, hogy ő tud beszélni a nőkkel és valószínűleg már nem szűz, de ezt meg nem kérdezem tőle, és harmadrészt megtudja védeni magát. Ezekből nekem megy… egy se. - Tanulásban amúgy is jó vagyok… talán az egyetlen dolog, amiben jó vagyok. – nem mintha ahhoz tehetség kellene, csak le kell ülni a könyvek elé és átnyálazni, én ezt megteszem és meg is van az eredménye, aminek nagyon is örülök, de néha azért én is bealszom, borzasztó unalmas a könyvek felett görnyedni. - Szerény csak akkor lehetsz, ha jó is vagy valamiben. – nem szerény vagyok, hanem lehetetlen eset, ezt már megkaptam a szüleimtől is, valamiért én nem igazán tudom magamban a szépet és a jót meglelni. A szám folyton jár, de mást nem tudok felmutatni. - Ja nem, nem azért mondtam, hogy ne vegyél fel, biztos… jól állna meg minden, csak tudod, nem akarom, hogy… elessél, vagy bármi. – sikerül dadogva és hadarva elmondani, ami rekord, mert ez két ellentétes dolog, szóval nem igazán értem, hogy sikerül összehoznom egyszerre mindkettőt, de mindegy is, a lényeg az, hogy nyugodtan vegyen fel, amit csak akar, nem azért mondtam én ezt ,hogy másként tegyen. - Nem, nem, ez így lesz, azt akarom, hogy ez a bál… jó legyen. Neked is, és nekem is. A tökéletes bálhoz pedig virág is kell. Remélem… - a tökéletes nem létezik, mert az csak nézőpont kérdése, én is tudom, sokszor mondták már el, de miért baj az, ha én ennek ellenére mégiscsak tökéleteset akarok? Na nem mintha lenne esély, elvégre velem jön és ismerem magamat, de próbálkozni még nem bűn. Még. - Jó neki, igazán adhatna belőle kölcsön. – az önbizalom jó, az már kevésbé, hogy azt mondta Cho-nak, hogy kerüljön engem, mert mégis miért kéne kerülni engem? Nem vagyok annyira ijesztő azért talán, büdös sem vagyok, mert odafigyelek, tudom jól, hogy a kamaszok iszonyat büdösek tudnak lenni, és tudtommal leprás sem vagyok, szóval… nem értem minek kerülni engem. - Megharagudsz rám, ha azt mondom, hogy… belezavarodtam abba, amit mondtál? – kérdezem széles mosollyal. Próbáltam én kihámozni a lényeget meg minden, és talán sikerült, de azt hiszem még mindig nem igazán értem a dolgot, és nem akarok hülyének tűnni. -
- Biztos vagyok benne, hogy húsvér nő lesz a feleséged Kyle, egy kedves és figyelmes nő. - mert megérdemli, és mert talán nehezen talál magának barátokat, de legalább megválogatja őket és ez is jó nem? Vannak, akik nagyon könnyen belemennek a kapcsolatokba, vagy rengeteg barátjuk van, de mind csak felületes ismertség, ő viszont nem sokkal rendelkezik, viszont ez a szám még simán nőhet és legalább kevés, de tényleg arra érdemes barátja lesz. - Talán csak a megfelelő pillanatra várnak, hogy majd jól meglepődj. - mosolyodom el. Próbálom én biztatni, de hát nem könnyű. Túlságosan el van merülve a saját világában, túlságosan el van merülve a... bizonytalanságban, de ez még változhat nem? Én se vagyok valami bizakodó ember, legalábbis az esetek nagy részében, de legalább próbálkozom, azt hiszem ez is valami. Aztán már csak újra elmosolyodom a szavai hallatán. Tudom én, hogy nem direkt mondta úgy, hogy ha majd, egyszerűen csak ez jön először az ember szájára, és attól még nagyon is számít, hogy biztatni próbál és egy kis erőt lehelni belém. Megy neki, az a helyzet és pont a miatt szeretek vele lenni. Ez kihasználásnak minősül? Vagy egyszerűen csak logikus, hogy az ember azzal van, akit kedvel? - Nem attól jó hős alapanyag valaki, hogy olyan profi harcos. Gondolom, ha valaki fontos neked és bajba kerül, akkor segítenél neki nem? Ez pont elég. - biztos vagyok benne, ha a szülei, vagy akár a testvére lennének nagy bajban akkor nem hagyná csak úgy őket és nem menekülne el gyáván. Az nem számít, hogy nem egy kiváló harcos, a hősiesség a bátorságból születik, a tenni akarásból és nem abból, hogy ez mennyire sikerül. Én is megvédeném a bátyámat, a családomat, pedig nem mondom, hogy annyira kiváló boszorkány vagyok, nem vagyok igazán kiemelkedő túl sok mindenben. - Majd te segítesz és kiokítasz mugliismeretből. - teszem még hozzá egy apró bólintással. Ő ebben jó, és majd szépen segít, hogy én is fejlődjek benne, mert szeretnék. Nem jó az, ha egy boszorkányt letesznek London mugli részén és aztán azt se tudja, hogy mit kezdjen ott magával, mert minden új és furcsa neki. - Héj! Nem ér rám kenni, ne legyél túl szerény. - bököm oldalba kicsit. Na persze finoman és nem ott, ahol a sérülése van. Tény, hogy túlságosan szerény, legalább azt elismerhetné, ha valamiben jó, vagy ha az ember megdicséri, az azért nem árt ám. - Csak, ha a sarkammal állnék rá, de az elég nehezen kivitelezhető, de akkor sem fogok, majd olyan cipőt szerezek be, aminek nem túl magas a sarka. - a tűsarkú amúgy se passzol hozzám, szóval azt mindenképpen kihagynám egyébként is. Keresek majd valami köztest átmenetet, amiben azért lehet járni, nem esik az ember azonnal hasra, de közben mégis csak szép benne a láb és egy kicsit dob az ember külsején. - De tényleg nem létszükséglet, e nélkül is veled megyek a bálba. - nem gond ám, ha nem talál ilyesmit. Én se nagyon tudom, hol lehet szerezni, talán van a roxmortsi divatboltban is, de azért nem vennék rá mérget. Attól még vele megyek és mindenki látni fogja, hogy nem egyedül ment és nem fogok csak úgy eltűnni a közeléből. Nem is értem, hogy mások mégis hogyan tehették ezt vele, mert ez baromira nem fair. Nem lehet valakit csak így kihasználni és azért menni vele, hogy legyen valaki, aki hivatalosan a párod, hogy aztán lekoptathasd, amikor már zavar. - Aman, igen... ő az egyik háztársam. Amúgy rendes lány, csak... na neki elég sok az önbizalma. - mosolyodom el, viszont amikor ezt így nyíltan kimondja komolyan kissé rosszul érzem magamat. Igen, az a helyzet, hogy kerültem őt és nem vagyok rá büszke. - Tudod csak mert... nem akartam, hogy... Itt van még Cedric és amíg nem tudom, hogy vele mi lesz, addig nem kéne összezavarnom a dolgokat. Mármint... tudom, hogy mi lesz, csak ő még nem tudja és még sem állhatok azzal elé, hogy vége és hogy mással megyek a bálba, akit... megkedveltem. Ez csak... Érted, amit mondani akarok? - oké, azt hiszem lassan már én sem vagyok benne biztos, hogy pontosan hová is akarok kilyukadni, de nem voltam még ilyen helyzetben, a miatt talán érthető a dolog. Közben valahogy automatikusan sikerül meg is állnom. Nem szándékos, csak valahogy nem passzol ehhez az egészhez most a tánc, csak a keze az, amit pár pillanattal az után engedek el, hogy befejeztem végre az utolsó mondatot is, mert így csak állva már... furcsa nem?
- Egyelőre beérném azzal is ha a feleségem húsvér nő lenne. – sóhajtok fel. Voltak nekem képzeletbeli barátaim már, egész kedvesek voltak velem, csak aztán felnőttem és ők… nem is tudom, leléptek, vagy eltűntek, nem tudom mit csinál ilyenkor egy képzeletbeli barát. Jó lenne, ha végre élő, normális emberekkel ápolhatnék kapcsolatokat. - Akkor üzenem nekik, hogy nyugodtan lépjenek elő az árnyékból, nem haragudok meg rájuk. – már a gondolat is elégé abszurd, hogy nekem rajongóim legyenek. Az inkább Adam, én az a csendben eliszkolós fajta vagyok, ha valaki érte rajong, az már régen rossz, ott valami komoly képi zavar van, esetleg összekever valakivel. - Úgy értem, hogy néhány év múlva már ez lesz. – javítom ki gyorsan magam. Na igen, ha én vagyok az önbizalomgyára, akkor nem szabad ilyen szavakat mondanom, mostantól örökre ki lett törölve a ”ha” és ”amikor” szavak a szótáramból. Na jó, nem, de igaz, ami igaz, nem szabad feltételesen beszélni önbizalom tuningnál. - Nem tudhatom, de remélem, hogy soha nem lesz ilyen, ha még nem vetted volna észre, akkor elárulom, hogy nem vagyok jó hősalapanyag. – szájkarate, na az megy, de szerintem még életemben nem volt egy normális bunyóm se, azokat leszámítva, mikor Adam-nek ugrottam neki az esélytelenek tökéletes nyugalmával. Nem segített. - Ez a lényege. És nem gáz az, ha nem vagy jó a muglikból, elvégre nem ismered őket. – én köztük nőttem fel, a szüleim szerint jó az, ha megismerkedek a másik világgal is, én pedig odáig voltam már akkoriban is a mugli cuccokért. Nem véletlen könyörögtem ki egy tévét. - Szóval kihasználtad azt, hogy ilyen szerény vagyok. – mosolygok rá újfent. Nem mintha kilehetne ezt használni, szerénynek lenni is kell valamire, és én nem vagyok semmiből sem olyan hű de jó, szóval… nem igazán tudok mire szerény lenni. Akarok, csak nem megy, belőlem ezek a gének, vagy akármitől is függjön ez, hiányoznak. - Majd ráállsz a lábamra, mint a filmekben…vagyis nem, nem állhatsz rá a lábamra, szilánkosra törnéd a magas sarkúval. – vigyorodom el. Kiskoromban azzal magyaráztam a magas sarkú viseletét, hogy a nők biztos önvédelmi fegyver gyanánt hordják. A pisztolyt nem lehet elrejteni egy kisestélyiben, vagyis elégé nehéz, egy magas sarkú sokkal praktikusabb. - Nem, ha ez a szokás, akkor ez lesz. Szerzek olyan karpántot neked. – gőzöm nincs honnan, de ha kell, akkor az egész világot felbolygatom, hogy találjak egyet. Vagy csak írok anyának, ő az ilyen dolgokat nagyon érti, bár gondolom az első reakciója a meglepettség lesz, de reméljük nem fog tőle évtizedekre lefagyni. Köztudott a családban is, hogy Adam az, akiért sorba állnak a csajok, és én vagyok az, aki maradékért kopogtat a csajok ajtaján, de soha nem kap mást, csak a szemetet, hogy vigye ki a kukába. Most viszont már nekem is van egy olyan partnerem, aki nem csak azért jön el velem, mert nincs más választása. - Szóval Aman ezt mondja… - töröm én a fejemet, hogy mégis ki az az Aman, de nem jut eszembe. Biztos láttam már őt az itt töltött évek alatt, de így névről, ha tökön rúgnak se ugrik be kiről is van szó. – Várjunk csak, akkor te most…kerültél engem? – azt mondta, hogy így is összefutunk, szóval akkor ezek szerint az volt a nagy terve, hogy kerül engem?
- Szóval ennyire szeretnéd, hogy menő kviddics játékos legyen a feleséged? - vigyorodom el. Tudom na, hogy viccelünk csak, de már hova jutottunk? Egyébként is nem tudom mennyire hangozna furán a Cho Chang-Evans, bár... annyira nem is vészes. Jó, elég! Nehogy már azon agyaljak, hogy milyen lenne együtt a nevünk, amikor még addig se jutottam el, hogy megbeszéljem végre Cedrickel, hogy hányadán állunk. Ennyire nem lehetek rémes ember. - Lehet, hogy vannak titkos rajongóid, akik az árnyak közül figyelnek, de nagyon titkosak. - amúgy is ki tudja? Lehet, hogy van olyan, akinek bejön, csak mondjuk nem tud róla, mert annyira kevéske az önbizalma, hogy nem gondol bele, hogy esetleg valakinek igenis bejöhet. Pedig... mint mondtam már kedves srác, nagyon is. - Ha? Nem... amikor? - no ő az önbizalom tuningolóm, akkor viszont nem szabad még véletlenül se olyasmit mondania, ami nem azt erősíti bennem, hogy egyszer majd tényleg híres kviddics játékos leszek. - Nem tudhatod mikor lesz akkora baj, hogy... mindenki fontos lehet. - azért egy picit itt elkomolyodom, mert hát lássuk be voltak durva időszakok a varázsló társadalomban, még ha régen is és én nem emlékszem rá, de nem tudhatjuk, hogy mikor jön majd mondjuk újra ugyanilyen helyzet. - A végén még elhiszem, hogy tényleg lehetek jó, annyit mondod és ez van, mugliismeretből tényleg rendkívül béna vagyok. - rántom meg finoman a vállamat. Nem ismerem őket, nekem nincs alapom. A varázsvilágról mindent tudok, abból adhatok neki oktatást, de a mulgik... pedig van ám bennük bőven érdekes természetesen, csak hát nehéz megérteni valamit, ha nem látod, csak egy tanár magyaráz róla. Bólintok egy aprót a szavaira. Igen, elbújunk majd, nem akarok én mindig a központban lenni, nem akarok én mindig mások orra előtt lenni, de komolyan, jó nekem úgy, ha nem vagyunk annyira elől. Így is volt már épp elég bálom, ahol talán túl sok is volt ebből a szerepből. - Én mondtam, hogy remek táncos vagy, te hárítottál. - mosolyodom el újra. Hát ez az, mondtam én, hogy jól érzem magam vele és ez kell, ettől lesz az ember jó valamiben, ha van aki támogatja és pár levél... egyszerűen erre nem elég. De attól még igaz, én megdicsértem őt, ő mondta, hogy az enyém az érdem, mert én vagyok a jó tanár, szóval ez csak is az ő hibája. - Igazából én nem is vagyok profi benne, szóval ha én leszek a bálon a bénább... majd ments meg az eltaknyolástól. - mert simán van rá esély, hogy én fogok majd többet csetleni és botlani, nem pedig ő, hiába hiszi azt, hogy majd így lesz, de persze meg látjuk. Egyelőre még nem tudom, hogy mit hoz a bál, de szerintem ezt egyikünk sem, talán jót, talán kevésbé... fene tudja. - Ha nem is virágot, de olyan karpántot a lánynak, és akkor a fiúnak is olyan virág van kitűzve a mellkasára és mutatja, hogy ők egy pár, de... nem muszáj. - rázom meg a fejem egy félmosollyal. Ez nem kötelező, vagy ilyesmi, szóval nem gond, ha nem hoz még ezt is. Az a fontos, hogy jól érezze magát, a kötelező vackok nem érdekesek. A visszakérdezésre csak bólintok egyet, bár azt hiszem örülni fog, ha jobban kifejtem a dolgot. - Tudod... kedvellek. Aman szerint kerülnöm kéne téged, amíg nem tisztázom a dolgokat Cedrickel, meg minden, de... még így is összefutottunk, szóval... nem akarlak kerülni, mert miért jó az, ha veled jól érzem magam? Semmi... értelme direkt rosszat akarni magamnak. - oké, lehet hogy sikerül túlságosan is kifejteni és azt se tudja, hogy ki az az Aman, csak hát mégis úgy éreztem, hogy vár legalább valamilyen szintű magyarázatot, én pedig megadtam azt hiszem legalábbis, hogy ilyesmit szeretett volna.
- Ez mondjuk igaz, de… milyen menő már az, ha valakinek híres kviddics játékos a felesége? – tudom, hogy nem éppen praktikus, hiszen edz folyamatosan, az újságírókkal is szöszmötöl, utazgat a meccsekre, ideje is alig van, de azért…azért menő és kész. Nem valami családbarát állás, de gondolom ezzel már Cho is elszámolt. - De mégis ki figyelne? Szerintem mindenkinek van jobb dolga annál, minthogy engem figyeljen. – akár fura, akár nem, engem akkor is megrémisztett mikor csak úgy a semmiből feltűnt és a fülembe suttogta ezeket, egy pillanatra azt hittem, hogy mindjárt előcsusszan a kés, és feláldoz majd, mint valami bárányt. - Ha híres leszel, akkor hozzá kell szoknod, hogy mindenki veled akar majd egy képet. És jó az, ha jól nézel ki a képeken. – na ez az, amit mondjuk tudok tőle irigyelni, mert nekem nem igazán van kamerabarát arcom, mindig olyan furán vigyorgok a képeken, mint egy hülyegyerek, pedig próbálkozom, de… de nem megy. - Ha a világnak már rám van szüksége, ott elég nagy baj lehet. – mosolyodom el. És ha ez bekövetkezik, akkor itt a világ vége, készüljetek emberek, mind meghaltok, aki rám bízza a világot, finoman szólva is hülye, mert anyám nem meri rám bízni a tévékapcsolót, nemhogy a világot. - Szóval én taníthatom külön órákon a világ következő legjobb fogóját? Nem semmi. – mosolygok rá. Mugliismeretből én jó vagyok, nem kell törnöm magam, köztük nőttem fel, bírom is őket, meg a találmányaikat, szóval elvagyok én tök jól velük, erre nem kell tanulnom, de minden másra meg igen sajnos. - Oké, de… mindegy is, akkor majd elbújunk a sarokban. – oké, nem azt mondom én, hogy legyen a közösség lelke és feltűnösködjön mindig, de mégiscsak sokan ismerik, népszerű is, gondolom akar majd sokakkal beszélgetni meg minden, ahhoz meg nem a legjobb éppen egy sarok, igaz? De mindegy, majd meglátjuk hogy lesz, nem kell már most eltervezni az egészet. - De önző vagy, magadnak akarsz minden dicsősséget, mi? – vigyorgok rá, ahogyan felnézek a lábainkról, mert azért néha le kell néznem, hogy tudjam hol vagyok merre lépek és elővigyázatosság is, hiszen nem akarom én letaposni szegény Cho lábát, a végén még nem tud majd eljönni a bálra. - Tényleg, soha nem értettem, hogy tudtok ti azokban járni? – egyszer már megpróbáltam otthon, csak kíváncsisságból, anya persze elég furán nézett rám, sokáig tartott mire kidumáltam magam, de én például majdnem eltörtem a lábamat abban a lábbeliben. A magas sarkú jól néz ki meg minden, de járni benne…tisztelet a nőknek érte. – Okés, akkor majd az előcsarnokban várlak. Ilyenkor nem szoktak virágot hozni a lánynak, igaz? – nem tudom, még soha nem volt olyan partnerem, aki nem csak amiatt jött el velem, mert nem akart leégni, szóval… ha kell virág akkor én veszek egy hatalmasat, a világ legnagyobb csokrát. - Reménykedtél benne? – oké, azért ez egy kicsit meglep, nem hallok én ilyet mindennap, sokkal inkább olyanokat hallottam eddig, hogy ”remélem most nem elhívni akarsz a bálba”, ezek után hallani Cho-t, igazi felüdülés, de azért egy kicsit meg is lep, kit ne lepne meg? Jó értelemben, láthatja is rajtam, mosolygok. – Tudod, a pasikat általában nem hívják, én meg nem akartam megint egyedül menni, vagy olyannal, aki… érted, de örülök, hogy igent mondtál. – mosolyodom el. Komolyan, nagyon örülök neki, ilyen nem volt még mióta világ a világ.
- Hát tudod, híres kviddics játékosként nem lesz időm feleségnek lenni, nem ellened szól. - viccelek persze, ez a széles mosolyból is látszik, ami az arcomon játszik közben. Igazából nem tudhatom, hogy mit hoz a jövő, az is lehet, hogy a kutya se akar elvenni, meg az is lehet, hogy tényleg nem lennék jó feleség e nélkül sem. Állítólag az ember így is úgyis hasonlít a szüleire, ha tesz ellene, ha nem, és félek tőle, hogy én is olyan leszek, mint ők velünk. - Ha áll valaki az árnyékban, akkor végülis figyelhet téged, de... ő ilyen. Ezeket csak meg kell tanulni figyelmen kívül hagyni. - jó tudom, hogy nem mindig olyan egyszerű, de a jóslástan tanárnő egy kissé elvarázsolt személyiség, nem lehet ezzel mit tenni. Attól még nem rossz ember és nem bánt senkit, csak el kell fogadni a furcsaságait, aki meg nem bírja, maximum távol marad tőle. - Kamerabarát arcom van? Pedig... nem vagyok oda ilyen téren a hírnévért, nem szeretem a fényképezést. - nem mondom, hogy béna vagyok a képeken, csak nem is tudom. Igazából nem kifejezetten nagyon híres akarok lenni, inkább csak jó játékos. Tudom, hogy a kettő valahogy együtt jár, de én nem vágyom annyira arra, hogy állandóan riporterek zaklassanak, csak bizonyítani akarom, hogy jó vagyok ebben, hogy tényleg jól játszom és kész, hogy a szüleim is felfogják végre, hogy ez nem csak egy gyerekkori hóbort. - Szóval ilyen célkitűzéseid vannak? Világot megmenteni? Az állatok már nem elegek? - mosolyodom el. Végül is miért ne? Megmentheti a világot, bár ahhoz elég nagy bajba kell kerülnie a világnak, és az meg azért nem lenne olyan jó. - Te leszel a külön bejárató mugli oktatóm, a végén jobb leszek mugliismeretből, mint a legtöbb évfolyamtársam. - mert hát no most nem vagyok valami kiemelkedő mugliismeretből, ami azt hiszem érthető, hiszen nem vagyok mugli származású és nem is ismerek közülük sokat, akiket nem szoktam kérdezgetni a mugli életükről. Nem arról van szó, hogy nem is érdekel, csak hát... nem is tudom, valahogy nem került rá sor. - Dehogy gond, az a fontos, hogy jól érezd magad és nekem a csendes sarkokkal sincs bajom. Itt szerinted mekkora a tömeg? - mosolyogva nézek körbe. Totál kihalt a folyosó, én se vagyok a híve annak, hogy állandóan tömegek vegyenek körbe, van amikor egyszerűen nincs affinitásom sokakhoz, nem szeretem annyira a feltűnést, meg a felhajtást. - Vagy én vagyok profi tanár. - vigyorodom el. Talán még a botlábúakból is csodát tudok kihozni, bár azért annyira nem hiszem, hogy mesteri lennék, de igyekszem. Ő pedig egyáltalán nem olyan béna, aminek hiszi magát, csak mint már mondtam túlságosan kicsi az önbizalma. - A végén letáncolsz a színpadról, én meg nem tudlak majd követni magassarkúban. - amúgy se vagyok valami profi benne, de majd azért igyekezni fogok, hogy ne essek hasra. A végén még én leszek béna és nem pedig ő. - Mit szólsz, ha találkozunk az előcsarnokban? - mert hát na a mi klubhelyiségünk a toronyban van, az övék meg az alagsorban, elég messze, nem várom, hogy felmásszon elém addig, találkozhatunk lent és akkor együtt megyünk a nagyterembe. - Én azért örülök, hogy elhívtál, tudod... reménykedtem benne, csak féltem, hogy nem mersz, vagy... nem akarsz. - teszem még hozzá, mert hát no így van, tényleg nem voltam benne biztos, hogy megteszi és ezzel igen azt is kimondom, hogy kedvelem és szerettem volna eleve vele menni.
- Oh, szóval ennyire rémisztő jövő lenne a feleségemnek lenni? – kérdezem tőle vigyorogva. Oké, értem én, hogy értette, és csak viccelek, ezt szerintem a vak is látná rajtam. Legalább tényleg egy kicsivel közelebb kerültem ahhoz, hogy mit akarok csinálni. Az állatok… azokkal elvagyok, jobban is, mint néhány emberrel a suliból. - Az árnyékok figyelnek…már miért figyelnének az árnyékok? Komolyan, néha a hátamon feláll a szőr tőle. – nem tehetek róla, de kiráz a hideg mikor közelebb jön hozzám, hogy megnézze a csészémet, és tuti mond valami nagyon durva dolgot, én pedig ezt hülyeségnek tartom, de babonás vagyok, szóval… - Ugyan, semmiség, amúgy is, kamerabarát arcod van, minden megvan ahhoz, hogy sztár legyél. – eresztek meg felé egy biztató mosolyt. Szerintem egyáltalán nem butaság az, hogy kviddicsezni akar, kövesse csak az álmait, azért vannak, és szerintem bőven van olyan jó, hogy befusson egy szép kis karriert, én meg majd az…állatorvosi rendelőmből, vagy akárhonnan nézem őt. Ja nem, mégse, tévében azért nem adják, szóval…kimegyek a meccseire, beszökök majd a páholyba. - Hát, ha mondjuk megmenteném a világot…azért az egy egész jó kis fordulópont lenne. – csak viccelek, nem igazán hiszek én abban, hogy valaha is olyan hú de népszerű leszek, én megmaradok a láthatatlan srácnak, ez a sorsom úgymond. - Huh, hát ez egy jó kérdés… utána kell majd nézni, a következő találkozásunkkor majd elmondom melyik az. – nem tudom, soha nem érdekelt melyik a legnagyobb, csak az, hogy vannak és nagyok és nem szabad leugrani róluk. Vagyis szavad, csak nem ajánlott, mert… eltudja mindenki képzelni. - Az nem gond neked? Mégiscsak sokan ismernek meg minden… - én szívesen megkeresném azt a csendesebb kis sarkot, de nem akarom, hogy ezt Cho-t zavarja, vagy valami, szóval szívesen vagyok én a kedvéért a tömeg szeme előtt is, csak hát akkor ne csodálkozzon ha esetleg… nem is tudom, olyat csinálok, amit nem kéne, mert izgulok. - A végén még kiderül, hogy született táncos vagyok. – oké, nem, ez esélytelen, csak viccelni akartam, szerintem mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy előbb látunk űrlényt, mintsem hogy engem bárki is született tehetségnek nevezzen a tánc terén, meg… meg amúgy is, úgy bármi más terén. Kiemelkedően átlagos vagyok sajnos. - Oké, akkor addigra majd…veszek táncórákat vagy valami, vagy csak újra nézem azokat a Michael Jackson videókat. – na az a fickó tud táncolni, biztos van valami olyan varázslat, ami rongylábúvá teszi az embert, hogy úgy mozogjon a táncparketten, mint az ördög, vagy hogy is szokás ezt mondani. - Persze, gondoltam, hogy nem akarod végigtáncolni az egészet, az… az nem lenne semmi. – én alapból keveset táncoltam eddig is, mindig csak ültem a sarokban, néztem a párokat és barátokat ahogyan ott eldumálnak, néha-néha Adam-mel elbohóckodtam, ha éppen nem a csaját fűzögette, akkor elhessegetett, mert amíg ő csaj mágnes, addig én valami mutáns vagyok, aki elijeszti őket. - És akkor… hogy menjek érted? Találkozunk a klubhelyiséged előtt, vagy hogy legyen? – mert én szívesen kimegyek elé, mégiscsak együtt érkezünk, szóval ajánlatos lenne, ha összefutnánk legalább útközben, igaz? Akkor sem bántódom meg, ha nem így gondolta el a dolgot, tényleg nincs semmi, az ilyeneket már megszoktam.
- Na látod már arra rájöttünk, hogy állatokkal kell foglalkoznod, már csak azt kell kideríteni, hogy milyen módon. A végén kénytelen leszel feleségül venni, szóval... innentől rád kell bíznom a további jövőkutatást. - mosolyodom el, de már ez is előrelépés igaz? Már legalább van egy kb. sejtés arról, hogy mi az, ami érdekli, már nem tapogatózik vak sötétben. Aztán persze lehet, hogy totál más irányba indul el végül, de ki tudja, lehet hogy az állatok lesznek majd a nyerők végül. Van még ideje kitalálni, csak jó, ha már legalább az alapot sikerült összedobni. - Mivel hozta rád ennyire a frászt? - nem tehetek róla, nem ellene szól, de egy pillanatra csak felnevetek. Hát na, a jósmágia tanárnő nem olyan félelmetes. Van benne egy nagy adag furcsaság, de nem nevezném félelmetesnek akkor sem. Persze az idegesítő jóslatok, ezt a részt azt hiszem meg tudom érteni, de ha az ember nem hisz bennük, akkor csak elengedi a füle mellett és kész. - Köszi Kyle sokat jelent, hogy hiszel bennem. - és tényleg, hiszen egyelőre csak a bátyám van, aki igazán el tudja képzelni, hogy kviddics játékos legyek, ha nem is híres, de legalább az. És persze Marie, de ő a legjobb barátnőm, esetében ez mégis csak valahol evidens. Persze a szüleim részéről is evidens lenne, de hát rajtuk aztán végképp nem tudok változtatni sajnos. - Kedves tőled, de ott lesz majd a szalonnasütés is, hidd el remek lesz majd, és ki tudja, egyszer lehet, hogy beáll valami fordulópont nálad és elkezdenek megkedvelni az emberek. - és persze emlékezni rá. Én emlékszem, akkor miért ne lehetne ezzel így más is? Szerintem csak idő kérdése és talán ha szerez egy kicsit több önbizalmat, akkor még könnyebben fog menni a dolog. - Egyszer én is megnéznék egy olyan maga épületet közelről. Te tudod, hogy melyik a legmagasabb? - nem vagyok én annyira otthon muglik terén, de ő lehet, hogy tisztában van vele. Tudom, hogy melyik sárkány a legveszélyesebb és azt is, hogy milyen teát kell főzni melyik gyógynövényből megfázás esetén, de a felhőkarcolók méreteivel nem vagyok tisztában. - Jól van, akkor majd... nyugtatlak is meg nem is. És majd keresünk valami csendesebb sarkot, mit szólsz? A bálon úgy értem, ahol nem sokaknak leszel a szeme előtt. - úgy hátha neki is könnyebb. Nekem mindegy igazából, annyira amúgy sem egymást figyelik ott a táncolók. Azért persze a bálon, ami a tusa évében volt én is eléggé be voltam tojva, úgy mindenki előtt bevonulni és ott táncolni... hát az ijesztő volt, de simán kereshetünk a kedvéért egy félreeső helyet és akkor nem kell aggódnia. - Köszönöm, de ez a tanítványtól is nagyban függ, látszik, hogy igyekszel. - zavart még kicsit a mosolyom, pedig ez benne van. A kipörgetés után az ember gyakran kerül vissza közelebb, mint ahogy tervezte, de nem arról van szó, hogy zavart volna ez, sőt... csak hát no így is eléggé feszeng, nem kell, hogy itt ájuljon el nekem. - Elvileg igen, de már tudod az alapokat, szerintem nem lesz itt semmi baj. - ha pedig mégse megy neki annyira, akkor ott leszek és segítek, ez a lényeg. - Ha gondolod akár még gyakorolhatunk is addig, de lesznek kötetlen táncok is és ha nem érzed jól magad, maximum leülünk dumálni és felzabáljuk a szendvics készletet. - mert hát no, nem kell feltétlenül végigtáncolni az egész estét, csak ha kedve van hozzá. Úgyis el fogunk majd fáradni, akkor pedig kell majd egy kis pihenő is.
- Ez egy tök jó ötlet, vagy… tudod, vannak azok a fickók, akik beszélnek a kutyák nyelvén, vagy mi, ezek a kutyabűvészek vagy akárkik. Egyszer láttam őket egy műsorban, na ott királyak voltak, úgy betanították a kutyákat, hogy tudtak már wc-re is menni, nem semmi volt. – bólogatom szaporán a fejemet. Na igen, az állatok…velük még jobban ki is jövök, mint az emberekkel, elég szánalmas, én is tudom. - Nem is tudom, úgy rám hozta egyszer a frászt, hogy kis híján kiugrottam a bőrömből. – még hogy az árnyak figyelnek…nincs is szeme az árnyaknak, kezdjük itt, és biztos van jobb dolguk, minthogy engem figyeljenek. Ennyire nem lehet unalmas még egy árny élete sem. - Ne legyél kishitű, így lesz és kész. – nem vagyok jós, szóval nem tudhatom én ezt biztosra, de szerintem igenis jól játékos, és befog kerülni egy jó csapatba, csak idő kell meg gyakorlás és a többi minden, nem értek annyira a kviddicshez. - Hát öööö… nem, igazából semmi dolgom nincs, amúgy is, ha ápolgatni kell a lelked, akkor ápolgatom én. – pillantok rá mosolyogva. Én mindig ott vagyok, ahol szükség van rám, szeretek másoknak segíteni, még akkor is, ha ők ezért cserébe nem adnak nekem az égvilágon semmit sem. A szándék a lényeg, ahogy a mondás tartja. - Durva, tényleg, egyszer felmentünk egyre anyáékkal és lenéztem az utcára…hát nem volt semmi! – apának kellett megfognia, hogy ne essek le, mert én persze félek a magasban, mármint… a nagyon magasban félek, a seprűn való repkedés még nem olyan nagy dolog, ami megárt nekem. - Ne, azért…próbálj nyugtatni. – oké, tudom én, hogy ez egy kissé ellenmondásos, de ha nem nyugtat, akkor meg idegességemben fogok felrobbanni, és nem akarom azt, hogy egyedül kelljen mennie a bálba, bár gondolom sokan elvinnék őt helyettem, de.. de nem lesz ilyen, itt vagyok és kész, vele megyek a bálba, ez ellen nem tehet senki semmit sem. – Élvezném én nagyon szívesen, csak… - csak félek az emberektől, attól, hogy kiröhögnek, hogy elbénázok valamit, szóval igen, komoly gondok vannak az önbizalmammal, ezt már sokan mondták, nem számít újdonságnak és attól sem lesz jobb, ha ezt újra és újra elmondom saját magamnak. Nem tudom, hogy az én, vagy az ő hibája az, hogy elég közel kerül hozzám, gondolom az enyém, kettőnk közül én vagyok a bénább, de csak mosolygok, nem akarom, hogy zavarban érezze magát, vagy valami, főleg nem azt, hogy azt higgye ez volt a tervem, mert nekem olyanom nincsen. Én nem tervezek…csak úgy történnek velem dolgok. – Csak jó tanárom van. – mosolygok rá. Anya képtelen volt két lépést megtanítani nekem, eddig a tánc abból állt az én szemszögemből, hogy rángatózok, mint valami őrült, és ha szerencsém van, akkor senki sem veszi észre. Azért így már mindjárt normálisabb a tánc. – De gondolom nekem kéne majd vezetnem a bálba, mégiscsak én vagyok a férfi, vagy mi. – a pasi dolga, hogy vezessen a táncban, nem? Már nagyjából tudom a dolgokat, nem lehet olyan nagy dolog vezetni a másikat akkor, ugye?
- Lehetnél állatmentő, vagy... állatorvos. - mert hát na nálunk is vannak olyan medimágusok, akik elsősorban állatokkal foglalkoznak. De akár állatmentő is lehet, az se biztos, hogy távol állna tőle, ha már így szereti a kutyákat, bár persze ahhoz más állatokat is szeretni kell, a pockoktól a fene tudja... macskákig, ez is igazán csak ebben az esetben működik. De legalább már találtunk valamit, amit tényleg szeret, ez is előrelépésnek számít határozottan nem igaz? - Trelawney? Őt én nem mondanám ijesztőnek, inkább csak kissé... hóbortos, azért Piton félelmetesebb. - legalábbis számomra, de mégis megmosolyogtat az, hogy ő pont egy amúgy eléggé ártalmatlannak tűnő jósmágia tanártól fél. Akkor is azt mondom, hogy ő nem kifejezetten ijesztő, csak furcsa, és még az sem biztos, hogy rossz értelemben. Nem mondom, hogy baj, ha valaki egy kicsit kilóg a sorból. Ott van Luna, tudom én, hogy sokan nem kedvelik az ötödikes leányzót, pedig semmi baj nincs vele, nem veszélyes senkire sem, csak meg van a maga sajátos életszemlélete. - Szép jövőképet festesz fel, erre csak azt mondhatom... bár úgy lenne! - én nem hiszek magamban ennyire, pedig kéne, de hát ha napi szinten sulykolják beléd a szüleid, hogy úgy sem sikerül, akkor egy idő után azért természetesen elkezdesz kételkedni magadban. - Hát akkor csinálj dolgokat! Most is látod itt ülsz velem és ápolgatod a lelkemet, pedig tuti, hogy sokkal izgalmasabb teendők is várnak rád. - nem tudom, hogy mi, de na nem gondolom, hogy az a legkellemesebb időtöltés, hogy azzal foglalkozik, hogy engem jobb kedvre derítsen, még ha amúgy tényleg nagyon jól is csinálja, mert hát tény, ami tény, jól megy neki, de igenis vannak az életben ennél izgalmasabb tevékenységek is. - Én... nem is értem, hogy azok hogyan maradnak egyben olyan magasságban mágia nélkül! - oké, nem vagyok annyira otthon mugli fizikában mondjuk, de a toronyházak... na arra én is tátom a számat. Láttam már Londonban maga épületeket és azért nem semmi, hogy miket meg nem valósítanak a muglik, csak úgy minden plusz segítség nélkül. Elég durva szó se róla, én pedig minden ilyesmire csak nagyokat pislogok, hogy tényleg hogy a fenébe csinálják egyáltalán. - Jól van, nem nyugtatgatlak, becs' szó! - mosolyodom el, mert hát értem én, hogy ez nem sokat segít neki, én pedig tényleg csak segíteni akarok. - De annak értelme sincs, nem is élveznéd, hidd el. - apró vállrántás, de közben nem állok meg. Tényleg nem lenne semmi értelme, hogy álljon, miközben mindenki más mozog. Dög unalom lehet, még akkor is, ha ennyire fér attól, hogy nem lenne jó táncos. Igazából egy lábra lépéstől eltekintve pedig nincs is vele semmi baj, csak nagyon lebecsüli magát, az a helyzet. - Tudod... ha elrontasz valamit, akkor sincs semmi gond. - itt, vagy a bálon, tényleg mindegy. Én nem fogok sírva kirohanni, mert rálépett a lábamra, nincs olyan fene nagy hírem, hogy ha ilyesmi történik, akkor úgy érezzem annyira égtem, hogy onnantól végleg összeomlott az életem. Próbálom én azért vezetni közben, amennyire lehet egy fiút. A lépések nem olyan bonyolultak, főleg ha számol is fejben hozzá, aztán szépen mutatom neki, hogyan kell kipörgetni, majd a visszapörgetésnél eléggé sikerül közel kerülni hozzá. Kissé azért talán zavartan lépek hátra és veszem fel a keringőnél szükséges távolságot. - Látod, nem olyan bonyolult. - mosoly, bár ez most zavartabb, mint az eddigiek, azt hiszem érthető módon.
- Nem, mert a Roxfortba jöttem és oda nem hozhattam volna magammal én pedig… nagy kutyabarát vagyok, szóval a végén még simán hazalógok. Talán ha itt végeztem, akkor majd lesz egy másik. Tudod, menhelyről, sajnálom azokat az állatokat. – hm… talán meg is van az életcélom. Állatmentő! Akármi is az, talán az lenne a nekem való. - Igen, tudom, Piton sokkal ijesztőbb. De a legrosszabb… a jóslástan tanár. Komolyan, falra mászom attól a nőtől meg a sok hülyeségétől. – még meg is rázom magamat a gondolatra. Egyszer odajött hozzám, csak úgy a semmiből megragadta a vállamat és azt mondta nekem, hogy az árnyak figyelnek. Suttogott a fülembe, mint valami mugli horrorfilmben. - Hát, te leszel a világ legjobb fogója, én meg… majd kitalálok valami baromságot, amiben könnyen vagyok a világ legjobbja. – mondjuk az… egy lábon ugrálásban biztosan nem lenne nálam jobb, feltéve ha a jobb lábon kell ugrálni, a bal lábam valamiért nagyon béna. - Hát… talán nem, de nem lenne azért rossz, ha egy kicsit megállna az idő. Annyi dolgot nem csináltam még! – kezdetnek ott van a csajozás és minden, ami hozzátartozik. Még soha nem szörföltem, nem simogattam delfint és nem ugrottam még ki egy repülőgépből. Ezek… ezek nem lennének azért olyan rosszak. - Oh, igazából nekik ez még a könnyebb dolog. Képzeld el, mikor azokat az ötven és száz emeltes tornyokat építik… na az már nehéz lehet, egy metró útvonal megépítése talán még annyira nem nehézkés. Csak ugye náluk minden a pénzről szól. – nem is értem, hogy miért nincs olyan varázslat, amivel pénzt tudok magamnak varázsolni. Olyan pénzt, ami igazi, amit eltudok költeni… nálunk a pénz nem olyan fontos, legalábbis a normális varázslók között nem az, de a mugliknál durván megkülönböztetik a szegényeket és a gazdagokat. De mint minden mesében, a legkisebb fiú, vagy éppen a legszegényebb gyerek nyeri el a királylány kezét. - Ez a legrosszabb dolog, amit mondhatsz egy stresszelő embernek, szóval… majd ne mond ezt mikor élesben megy a dolog. – pontosan, nagyon jól tudja azt, hogy ez is egy ilyen dolog. Könnyű mondani, de megtenni…megtenni már jóval nehézkesebb, ezt ő is, és én is nagyon jól tudom. – Persze, miért is lenne egy olyan tánc a világon, ahol ne kéne semmit se csinálnom. – mondom mosolyogva, ahogyan halkan sóhajtok egyet. Esküszöm, hogy elmennék versenytáncolni, ha feltalálnának egy olyan táncot, ahol a pasi csak áll, mint egy fa és a csaj meg csinál minden mást. Az lenne aztán az igazi öröm… úgy még csak az esélye sincs meg a leégésnek. - Fejben számolás? Naná, az… az azt hiszem megy. – túl sok minden kavarog a fejemben, úgyhogy nagyon remélem, hogy tényleg menni is fog, mert nem akarom én leégetni majd Cho-t a többiek előtt azzal, hogy végigbénázom az egész bált. - Bizonytalan botlábú… alias Kyle Evans. – rántom meg a vállamat mosolyogva, és végül gondolok egy nagyot és megpróbálom azt a pörgetést, elvégre sok dolgot nem kell tennem csak megpörgetni úgy, hogy ne a falnak menjen neki. Nem lehet olyan nehéz, igaz? Szóval egykéthá, egykéthá, és… nem, még egyszer, egykéthá, és most!
- Biztosan nagyon kedves kutyus volt. És... utána nem lett másik? - nekem sosem volt állatom, de azért már sok mindent hallottam erről. Persze baglyom van, de az nem ugyanaz, mint mondjuk egy kutya, aki veled alszik, akár veled együtt nő fel. Épp ezért vannak, akik nem is tudnak utána másikat találni. Egyszerűen kötődnek annyira a kis jószághoz, hogy nem adnák a szívükben a helyet már másnak, nem tudnak tovább lépni, de van aki képes elfogadni a halál tényét és újra kezdeni, ugyanúgy megtartja a szívében a régit és az újnak is helyet szorítva. Nem tudom, hogy én melyik lennék, hiszen még soha sem kellett átélnem, hogy egy hozzám közelálló kis állat az életét veszti, biztosan nem lehet valami kellemes élmény. - Oh, hát szerintem mindenki, de ő is olyan, hogy csak meg kell ismerni. - mosolyodom el. Én is tartottam azért tőle az elején nagyon is, de meg tudtam barátkozni a ténnyel, hogy azért, mert nagy darab, szőrös és kissé riasztó még lehet nagy szíve és lehet kedves másokkal. Azóta már rájöttem, hogy vannak nála sokkal riasztóbb tanárok. - De ez azért talán változhat. Egyszer mi is tehetünk valami tökéleteshez közelit talán. - nem tuti és nem azonnal, de majd egyszer. Én is úgy érzem, hogy valahogy semmi sem sikerül igazán tökéletesre, de... majd valamikor a jövőben talán ez is sikerülhet. Nem reménykedem benne, hogy én leszek a világ legjobb fogója, de nekem már az is elég, ha elég jó leszek, ha meg tudom mutatni a szüleimnek, hogy ez az egész nem csak valami buta hóbort, amit nem tudok kinőni az istennek se. - Nem is tudom... szerintem felnőttnek lenni csak más, nem feltétlenül rossz. Több a lehetőség és más félék a gondok, de egyáltalán nem biztos, hogy ez rossz. - meg van a maga szépsége a felnőtt életnek és a gyerekségnek is szerintem. Örülök neki, hogy most még diák vagyok, csak a tanulással kell foglalkoznom, de annak is örülni fogok, ha már felnőtt leszek, akkor már talán a szüleim se szólhatnak bele folyamatosan az életembe. - Igaz és nem is tudom, hogy bírják a muglik. Valahogy... elég nehéz lehet nekik. - persze az beszél belőlem, hogy az én életem azért jóval egyszerűbb, de fene tudja a mugliságnak is minden bizonnyal meg van a maga szépsége és talán az egyszerűsége. A szavaira csak röviden felnevetek. Hát nem adnám azért írásba, hogy vele megyek a bálba, de remélem, hogy bízik bennem annyira, hogy tényleg nem visszakoznék csak úgy hirtelen. Vele szeretnék menni, már akkor is így volt, amikor még nem hívott el, sőt igazából bele se mertem gondolni, hogy egyáltalán elhív. Azért is elég könnyen átvert azzal a megjegyzéssel, hogy van valaki, aki tetszik neki, és majd elhívja levélben. - Akkor ne stresszelj. Vagy ezt könnyebb mondani? - mosolyodom el. Értem én, hogy már az is kihívás volt neki, hogy én tettem a kezét a derekamra, meg minden, de egy apró láblépés még nem vészes. Persze vékonyabb, elegáns cipőben... na de nem festjük eleve a falra az ördögöt, majd gyakorlunk és akkor nem lesz baj. A keringő részhez viszont már elkezdek dúdolni, hogy meg legyen az ütem, amire lépkedni kell. - A forgatásnál nem, de azért jó tudni a lépéseket, kezdjük azzal akkor. - ühm... páppá, ühm... pápáá, csak szépen sorban mehetnek a lábak. - Ha egyszerűbb számolj fejben, egykéthá, egykéthá... - mutatom neki persze először a lépéseket, azzal jobb kezdeni. Csak akkor akadok meg picit, amikor megdicsér. Jó ezt hallani, szóval persze, hogy automatikus mosoly a reakció. - Köszi! Te pedig egyáltalán nem vagy botlábú, csak bizonytalan. - szerintem megy neki, hallja a zenét, még ha csak dúdolásról van is szó. Csak túl aggódja ezt és simán azért ront el dolgokat, mert nagyon fél már előre. Sokkal jobban menne neki szerintem, ha egy kicsit könnyedebben állna hozzá, de ezt megint csak könnyű mondani.
- Azért picinek se volt éppen kicsi, szóval… kár, hogy nem ismerhetted, a világ legjobb fej kutyája volt. – és ezt nem csak úgy mondom, tényleg ő volt a kutyák ásza. Kedves volt, és gondoskodott rólunk Adam-mel mikor kicsik voltunk, úgy védet minket, mint valami fizetett testőr, és ott aludt minden éjszaka az ágyunknál. - Hagrid tényleg jó fej, bár én elsős koromban nagyon féltem tőle. – mégis ki ne félt volna egy hatalmas embertől, akinek akkora a keze, mint te magad? Naná, hogy féltem, de aztán többet találkoztam vele és megértettem, hogy Hagrid bár akkora, mint a házunk, akkora a szíve is. - Az a tapasztalatom, hogy bármit is csinálsz, az valahogy sosem lesz tökéletes. – húzom el a számat, mert ez sajna már csak így van. A tökéletes csak nézőpont kérdése , valakinek így is úgy is rosszul fog esni, amit csinálsz, vegyük csak ide például a szakítást, amire Cho is készül. - Rossz dolog felnőni. Az élet így se könnyű, hát még ha felnőtt vagy. – sóhajtok egyet. Látva anyáékat, hogy milyen az életük… jó meg minden, de nehéz is, azt a sok számlát intézni, meg munkába járni és a többi más fárasztó dolog… nem is tudom, ahhoz képest azért iskolába járni a világ legkönnyebb dolga. - Hát… tudod, azért ez nem olyan könnyű, nekik nincs varázserejük. – na igen, ezt nagyobbra kell építeni, megtervezni aztán sok pénzbe is kerül, szóval… ebből a szempontból jóval egyszerűbb a mi világunk, de azért mindig is tudtam irigyelni a muglikat a maguk kis egyszerű élete miatt. - Oké, akkor kivételesen nem kérem írásba ezt. – mosolygok rá. Csak viccelek persze, nem szoktam én senkivel sem aláíratni semmit sem, de tény, hogy nem vagyok valami jó tapasztalatokkal megáldva a bál szempontjából, mert még soha nem mentem olyannal, aki akart is volna velem menni. Eddig csak olyanok voltak, akik nem akartak egyedül menni, ezért jöttek velem. - Nem ígérek semmit sem… nem teljesítek jól stresszhelyzetekben. – meg úgy amúgy sem, semmilyen helyzetben sem teljesítek jól, de ezt majd Cho is megfogja tapasztalni, fogja ő még a fejét fogni amiért velem jött el a bálra. De majd megpróbálok addigra kikupálódni. – Azért…bocs. – egy elnézést kérő mosolyt villantok meg felé. Nem akartam én rátaposni a lábára, egyszerűen csak nem vagyok jó táncos, nem véletlen nem szoktak velem eljönni a bálba a csajok. Oké, gondolom még ezer más oka van, de ez az egyik, mert senki sem szereti, ha fa lábbal kell hazamennie, mert a bénázásom miatt amputálni kellett az egyik lábát. - Aha, miért ne, ott nem sok dolgom van, igaz? – csak felemelem a kezemet és megpörgetem, ő pedig pörög, ezt már csak nem bénázhatom el igaz? Vagy ha mégiscsak sikerül, akkor én kiugrok a legközelebbi ablakon, vagy nekiállok kidobósozni azzal a megbabonázott gurkóval. - Aha, próbáljuk. – bólintok egyet és csinálom, amit kell, amit mond, mert hát… nem akarok én egyből mindent elbénázni szóval teszem, amit mond. – Szépen dúdolsz. – mosolyodom el. Na igen, kiskoromban én is sokat dúdolgattam, de mostanra már leszoktam róla, de talán… sőt, biztosan vissza kéne rá szoknom.
- Várható volt, hogy nem a felnőtt állapotában született meg. - mosolyodom el. Persze, hogy kicsinek kicsi volt, kicsinek minden kutya kicsi, vagy legalábbis jóval kisebb, mint nagyobbként. - Amúgy sem a méret számít, hogy ki mennyire jó fej, ld. Hagrid. - tudom én, hogy vannak jó néhányan, akik nem kedvelik annyira a fél-óriást, aki immár az LLG tanárunk, de szerintem kedves a maga módján. Egyáltalán nem olyan riasztó, és nem olyan rossz, amint amilyennek a Mardekárosok állítják be. Segítőkész és a méretei ellenére egyáltalán nem riasztó. - Igazad van, de azért az ember próbálkozik, az se jó, ha csak hallgat. - rántom meg a vállam kissé bizonytalanul, mert hát a fene tudja. Talán néha jobb hallgatni, máskor viszont igenis jó, ha az ember ad tanácsot a másiknak, mert azzal segíthet neki és kész. Nem biztos, hogy tökéletes tanács, de ha meg semmit se mondasz a másik úgy érezheti, nem is nagyon érdekel a gondja. - Igen, azt hiszem, bár... így szép az élet ugye? Aggódunk mindenféle butaságokon, de majd csak megoldódnak. Mindenki felnőtt valahogy, szóval nekünk is menni fog. - ő is majd rájön, hogy mivel akar foglalkozni és nekem is rendeződik az életem. Talán egyszer még a szüleim is elfogadják, hogy a kviddics nekem igenis nagyon fontos, bár erre azért nem vennék mérget A hősiességére már csak halkan felnevetek. Igen, nagyon hősies típus, azt hiszem érthető, ha kedvelem. Nem is értem, hogy mások miért nem, tényleg képtelen vagyok felfogni a dolgot. Rendes és kedves is és figyelmes, mi lenne ennél jobb kombináció? Bárki örülhetne, aki a barátjának mondhatja. - De akkor miért találták ki? Mármint... miért nem csinálják meg úgy, hogy több legyen rajta a hely? - értetlenkedem, és minden bizonnyal ez buta kérdés lehet, hiszen nálunk evidens egy sima tértágító bűbáj, de a mugliknál minden ilyesmi hiányzik. Komolyan nem is tudom, hogy hogyan a fenébe képesek boldogunk egy ilyen életben, ahol minden sokkal... sokkal macerásabbnak tűnik. - Így van, nem számít, veled megyek, és nem fogok rajta változtatni, megígérem. - annyit már sikerült kiismerni rajta, hogy felettébb félénk típus és biztos vagyok benne, hogy már átfutott az agyán az, hogy esetleg meggondolom magam, hogy mondjuk még sem vele megyek, pedig nem vagyok ilyen, tényleg nem. Nem tennék senkivel se ilyet, szerintem aljasság, megígérni valamit, aztán még sem tartani be. Remélem, hogy bízik bennem annyira, hogy tudja, sose tennék ilyet se vele, se senkivel. Épp ezért is akarok neki segíteni, hogy még csak esély se legyen rá, hogy ott mondjuk rosszul érzi majd magát. Jól fogja, mert szépen gyakorlunk pár lépést és nem fogja elbénázni, segítek neki, mert szeretnék. - Azért el ne ájulj nekem! - nem direkt piszkálom, csak egy kicsit, ezt a mosolyomból is láthatja. Ennyi azért csak belefér remélem. Nem akarok én rosszat neki, még komolyan édes is, hogy ennyire le van fagyva csak azért, mert épp táncolni tanítom, vagy azért, mert a kezét fogom, vagy mert az övé a derekamon van? Talán mindhárom kombinációja az, ami nem tesz jót neki. Azért egy pillanatra felszisszenek, amikor a lábamra tapos, de aztán csak megrázom a fejem. - Semmi gond, túlélem, tényleg. - még az általam diktált ütemből se nagyon esünk ki, én legalábbis igyekszem tenni érte. - Igen, abban van, a pörgetés érdekel? - az már kifejezetten egy figura, de a legtöbb táncban valahol az a pasik előnye, hogy a lányoknak kell többet mozogni, többet lépni, egy pörgetés is pont olyan, ahol neki kifejezetten kevés dolga van. - Szeretnéd megpróbálni a keringőt? - azt hiszem ahhoz már tényleg nem árt dúdolnom is, hogy rendesen követhessük az ütemet, de ezzel sem lesz gond.
- Kicsinek kisebb volt azért, de… de jó fej kutya volt. – kiskoromban ha éppen lovag akartam lenni, akkor csak felpattantam Picúr hátára, felkaptam a fakardom és pajzsom, és már futott is, mint az őrült, igazi paripa tudott lenni, ha anya éppen nem dobott el neki valami olyat, ami vissza is tudott hozni, mert olyankor három másodpercbe tellett lezuhannom róla. - Na igen, úgy meg még nehezebb tanácsot adni, ha még soha nem voltál hasonló helyzetbe. – ezért akartam távol maradni a tanácsadástól, mert nekem még soha nem volt kapcsolatom senkivel sem, szóval… én vagyok a legutolsó ember, aki párkapcsolati tanácsokkal láthat el másokat. - Még tűrhető. Vicces lesz majd visszagondolni olyan tíz év múlva arra, hogy ilyenek miatt idegeskedtünk. – legalábbis ő Cedric miatt, én… én Adam miatt. Tíz év múlva már csak ezek emlékek lesznek, olyan emlékek, amik megmosolyogtatnak minket, még ha sírunk is ma miattuk. Ez a jó az ilyen dolgokban, az idő megszépíti őket. - Hősies vagyok, magamra vállalom a bénázásod. – vigyorodom el. Azért messze állok a hősiestől, ő meg a bénázástól, mert hát… a seprűn is ezerszer jobb, mint én, nem lesz ezzel a fogói álmával semmi baj, de nem kell egyből a legnagyobb fának neki esni, szépen fokozatosan is meglehet mászni. - Mondhatni, félig a muglik világában nőttem fel, és naná, majd mutatok néhány dolgot, nekik is vannak egész pofás kis dolgaik. A metróra gondolsz, és igen, van, de kicsit idegesítő tud lenni, mert nagyon sokan vannak rajta, szóval… magánszféra gyilkos egy hely a metró. – nem gyakran utazok metrón, mert ha tehetem, akkor inkább buszra szállok, vagy gyalogolok, de ha rákényszerülök, hogy a föld alá szálljak… akkor ott bizony jó nem lehet. Először jó poén volt, de most már kifejezetten idegesítő, hogy egy fickó mellkasáról a szőr egyenesen az arcomba lóg. Mégis miért nem lehet borotválkozni? - Szóval ez nem számít, akkor is sokan hívnának el. – eresztek meg felé egy mosolyt. Jó fej, kedves, és még jól is néz ki, ez nyerő kombináció, gondolom nagyon sokan akarják őt elhívni, de megelőztem őket, szóval most képzeletben meg is veregetem a saját vállamat. Na nem mintha úgy tekintenék rá, mint valami trófeára, akit mutogathatok, én csak örülök annak, hogy olyannal mehetek, akit kedvelek, aki nem tűnik el remélhetőleg két perc után, és aki ráadásul még remekül is fest. Szokás mondani, hogy egy szép nő a férfit is férfiasabbá teszi, nem? Szóval majd Cho mellett még férfiasabbnak is érezhetem magamat, ez mindenhogy nézve jó. - Majd igyekszem. – mosolyodom el, ahogyan feltápászkodom. Nálam mindenképpen jobb táncos, pedig otthon sokat táncolok, csak bekapcsolom a rádiót és táncolok, de ez sajnos csak az én szememben számít táncnak, anya a múltkor azt hitte, hogy rohamot kaptam, ha nem győzöm őt meg, simán vitt volna a kórházba. Hát, erős túlzás, hogy magamtól is a derekára csúsztattam volna a kezemet, inkább csak nyúltam oda, mert hát… nem is tudom, de mindegy is, végül neki köszönhetően a derekára kerül a kezem, és bár kicsit feszengek – nagyon feszengek - , azért próbálok halál lazának tűnni, és nagyon ajánlom a tenyeremnek, hogy ne kezdjen el úgy izzadni, mintha most futott volna egy maratont a Szaharában. - Hm, ez annyira tényleg nem nehéz… oh, bocsi! – jókor szólom el magamat, sikerül rosszul lépnem, de remélhetőleg nem törtem le a lábujját, azt aligha bocsátanám meg magamnak könnyen. – És a keringőben van az, hogy pörgetlek? – nem vagyok nagy táncos, a bálon nem is táncoltam még soha, mert nem volt kivel, szóval… nézze el tudatlanságomat.
- Nagyon találó név. - nevetem el magam. Na igen, az tuti, hogy vicces, ha egy ilyen böhöm nagy kutyát sétáltatsz és Picur néven hívod vissza magadhoz, de legalább azok is jól szórakozhatnak rajta, akik az esemény szemtanúi, főleg akkor, ha Picur belendül, mert minden bizonnyal jóval erősebb tud lenni, mint a gazdája, és ott már felcserélődnek a szerepek a ki kit sétáltat terén. - Tudom, majd én is próbálom megfogadni a tanácsomat, de más ügyében okosabbnak lenni mindig könnyebb. - rántom meg a vállam egy félmosollyal. Na igen, tudom én, hogy miért mondta és igaza is van. Nekem is egy kicsit jobban kéne hallgatnom magamra, de hát mondani mindig könnyebb, mint csinálni a dolgokat. De azért... tényleg igyekszem, végül is törekszem rá, hogy beszéljek Cedrickel, jelenleg ő akadályoz benne. - Hát tudod... mindenkinek a saját feje fáj. Vagy már nagyon átmentem közhelyekbe? - mosolyodom el. Igaza van, úgy beszélünk, mintha már nagy élettapasztalatunk lenne, de az ember mindig a saját életét nézi és végül is abból kiindulva bonyolult. Ez a tipikus esete annak, hogy nem lesz jobb azért, mert másnak is rossz, vagy mert másnak rosszabb, ez hülye hozzáállás. Nekem igenis elég nagy problémának tűnnek a saját gondjaim, akkor is, ha még csak tizenhét vagyok és talán majd évek múlva apróságnak fog tűnni az akkori problémák mellett. De hát most... most van. - Na jó... akkor a te hibád, ezt eldöntöttük. - pillantok futólag a lasztijára. Mondhatni, hogy mindketten hibásak voltunk, mert hát én is másfelé figyeltem, neki pedig elég jól megy az, hogy elvonja a figyelmemet, de ez jó, hiszen a problémákról is vonja, úgyhogy nem panaszkodom. - Anyukád mugli? Akkor gondolom sok mindent tudsz a mugli világról. Én... nem igazán, de majd mutathatsz egy-két érdekességet. Tényleg van olyan vonatotok, ami a... föld alatt közlekedik? - komolyan kíváncsian kérdezek rá, hiszen nem tudom, hogy ciki-e de, nem sokat tudok a mugli világról, de hát csak nem. Igazából a varázslócsaládba született gyerekek nagy része így van ezzel. Nekem is ugyanannyira meglepő tud lenni egy tv, mint mondjuk a mugliknak a mozgó fényképek, szóval tuti, hogy még egy apró elektromos ketyerével is nagy sikert érne el nálam. Na nem a suliban, hiszen itt semmi ilyesmi nem működik. - Oh, hát nem tudom, lehet. Igazából még nem nagyon mentem egyedül karácsonyi bálra, de nem is minden évben mással, szóval... - finoman megvonom a vállamat. Igazából soha sem voltam az a típus, aki sütkérezik a népszerűségben, vagy egyáltalán csak olyan nagyon népszerűnek gondolja magát. Vannak barátaim persze és igen jó eséllyel nem kellett volna egyedül mennem a bálba, de ez még nem jelenti azt, hogy így jó nekem. Nem mindig olyan remek, ha az ember sokan veszik körül, de mégis kevés köztük az igaz barát. Sose tudhatod, hogy ki az, akit te érdekelsz, ki az akit a népszerűséged, ki az akit csak az, hogy Cedrickel jársz. - Azért ne gondolj rólam túl sokat. - nem tűnik el a mosolyom, csak nyújtom neki a kezem, hogy álljon szépen fel. Nem feltétlenül vagyok én annyira profi táncos, és amúgy se bonyolult trükköket fogunk megtanulni. - Szóval... - megfogom szépen a bal kezét, a jobbat pedig szépen a derekamra teszem, ha ő magától nem tenné meg eleve. Nem tartom ki a kezünket olyan messze, hiszen nem keringőzni akarunk most, bár akár azt is megtanulhatja, ha szeretné. - És akkor csak simán ide-oda, egyszerű, és ha már meg, akkor bonyolíthatjuk, a keringő se nehéz. - teszem még hozzá, hiszen ez az alap csak szimpla lépegetés, a keringőben már vannak lépések, de az se sokkal nehezebb igazából.
- Picúr volt a neve. – mondom vigyorogva. Tudom, elég hülye név ez egy dán dognak, de ez van, anya adta neki ezt a nevet, mert szerinte vicces, és az is volt, furán néztek rám az emberek mikor sétáltattam – sétáltatott engem – és Picúrnak hívtam őt Góliát helyett, mert valljuk be: az a kutya már inkább medve, mint kutya. - Nem azért mondtam, jó tanács meg minden, csak… szóval tudod. – a saját tanácsunkat tartsuk is be, bár ő tényleg betartotta, mert próbált beszélni Cedric-kel, de volt időszak mikor ő is csak halogatott igaz? Szóval… az a lényeg, hogy meg kell a saját tanácsunkat fogadni. - Úgy beszélünk, mint két öreg aggastyán. – mondom mosolyogva. Na igen, mintha minimum megéltünk volna már egy évszázadot, pedig még csak két évtizednél sem járunk, szóval… korai még azt mondani, hogy rossz az élet, de bonyolultnak mindenképpen bonyolult az igaz, tökéletesen igaza van ebben Cho-nak. - Ugyan, csak eltereltem közben a figyelmedet, gonosz voltam. – mondom nagy hősiesen, mint aki most magára vállalta ezzel a világ összes rosszaságát. Tény is való, hogy jó poén dobálózni a labdával, és egyáltalán nem béna ő, csak nem figyelt oda, mert én vontam el a figyelmét. Fogónak nagyon is jó, majd még gyakorol labdázni. - Igen, azóta anya szervezi az ilyen dolgokat. – mondom vele együtt nevetve. Akkoriban azért ez elégé kínos volt, de az idő megszépít minden emléket, és én is most már csak nevetek azon, ami volt. Akkor még nem, akkor bizony égett a pofámról a bőr, Adamtől kaptam is rendesen. – Csak anya mugli, apa varázsló, de anya szerint jó az, ha képben vagyok mindkét világról. – mármint a varázslóról meg a mugliról is. Apa sok dolgot mutatott és mesélt arról, ami a varázsvilágban vár rám, anya pedig elmondta, hogyan működik a varázstalan világ, amit a muglik laknak. És kiskorombam muglis voltam, mert volt tévénk. - Gondolom elég sokan elhívnának.– főleg ha megtudnák, hogy szakítanak Cedric-kel. Cho jól néz ki, népszerű, gondolom jó páran megpróbálnak majd rámozdulni, én okosan még a vihar kitörése előtt lestoppoltam Cho-t, amiért remélhetőleg nem haragszik, de ha így lenne, akkor nem mondott volna igent, ugye? Akkor csak simán elmagyarázta volna, hogy ez így nem jó, és nem akar velem elmenni a bálra, amit amúgy megértettem volna, mert sokan vannak így vele, nem tudom miért, talán velem van a baj. Sőt, biztosan velem van a baj,mert ezt már nem egy lány csinálta. Talán a fejemre van írva, hogy csajok meneküljetek. - Persze, bocsesz, mindig elfelejtem, hogy vannak ilyen varázslöttyik. – anya mindig mugli kezeléssel látott el, ott nem volt ilyen, lassan gyógyultam, ha megsérültem, szóval nekem ez az iszok egy pohár vizet és máris van egy második szívem dolog nem igazán akar rögződni, de egyszer csak megszokom már végre azt, hogy nem egy átlagos világban élek szerencsére. Minden kölyök arra vágyik, hogy történjen vele valami csodálatos dolog, én ezt kamatostul megkaptam, mert kiderült, hogy nem csak egy dolog van, hanem egy egész világ létezik, ami úgy csodás, ahogyan van, hab a tortán, hogy még apa is varázsló és tudott segíteni ebben. - Öhm, oké, azaz persze, taníts mester! – mosolygok rá, ahogyan feltápászkodom a földről és megállok vele szemben. – Szóval akkor… - azért az alapfelállást ismerem én, legalábbis remélem. Kinyújtom a kezem, ő megfogja, a másik kezemmel az oldalánál kapom el őt, és… és erről van szó, ugye?
- Nekem még halam sem volt soha, de nem lehet rossz egy háziállat. És mi volt a kutyusod neve? - bár nem tudom, hogy egy baromi nagy dán dog nevezhető-e egyáltalán kutyusnak. Esetleg még ez belefér, de mondjuk a kutyuska már biztosan nem, az már nem passzol egy akkora állatra. Mondjuk vicces dolog lehetett, ahogy ráült a kicsi Kylera, biztosan a kicsi Kyle is nagyon édes volt... Oké, azt hiszem elkalandoztam, maradjunk a kutya-macska ellentétnél. Egyébként általában az így szokott lenni, a legtöbb ember kutyás, vagy macskás, én még nem tudom magamról, hogy melyik vagyok, vagy mindkettő, ha az lehetséges. - Jogos, nem nekem kéne tanácsot adnom, bár... én próbáltam beszélni vele, csak hát nem nagyon sikerül. - én tényleg, komolyan! Csak nem tudott időt szánni arra, hogy találkozzunk, azt meg nagyon személytelennek éreztem volna, ha írok neki egy levelet és abban fejtem ki, mit gondolok. Megpróbáltam, de valami iszonyú béna lett. - Igazából egyikünk se csinálja jól, azt hiszem. Mármint... néha kell egy kis spontaneitás, hagyni, hogy a dolgok maguktól történjenek, de az se jó, hogy minden csak úgy elsiklik melletted és nincs beleszólásod. Az élet... bonyolult. - tény, hogy még mindketten fiatalok vagyunk és úgy nehéz tökéletesen irányítani az életünket és még nem várható el, hogy minden rendesen működjön, de az apró kis hibákból az ember leszűrheti a tanulságot és megpróbálhatja még jobban csinálni. A nagyobb baj az, hogy néha tudom, hogy kéne cselekednem, aztán meg még sem megy. - Végül is hasznos, na ezért ciki, hogy nem kaptam el a labdát, ez nem valami jó fogói ismérv nem? - jó persze tény, hogy úgy nehéz elkapni, hogy közben rá figyelek. Nem azért talált fejbe, mert béna vagyok, csak mert elkalandoztam, előfordulhat mindenkivel. Nem tehetek róla, de a családi ebéd szervezésére muszáj felnevetnem. Azért... ehhez már külön tudás kell, hogy ennyire szétszervezze a dolgokat. - Az a legszebb, hogy még magadat se sikerült oda szervezned. - rázom meg a fejem nevetve, de nem akarom ám ezzel bántani őt, vagy ilyesmi, tényleg fel sem merült. - Tényleg... mert mugli szüleid vannak igaz? Nem ismerem azt a... sorozatot. - a szót is nehéz megtalálnom. Az a helyzet, hogy még csak tv-nk sincs, úgy pedig elég nehéz lenne sorozatokat nézni, főleg mugli sorozatokat, de ha vicces szerinte, akkor minden bizonnyal tényleg az. - Hát akkor ez most megváltozik, én tényleg szívesen elmegyek veled és nem azért, mert nem hívna el más. - még bólintok is egyet, hogy tényleg elhiggye így van. Nem szánalomból megyek el vele, és nem fogok az utolsó pillanatban visszakozni sem, mert nem olyan lány vagyok és egyébként is kedvelem, szóval nem lenne fair a részemről és nem is akarok neki rosszat, főleg hogy már amúgy is kellően kevés az önbizalma. - Nem hiszem, hogy azért törne ketté a karrierem, mert rálépsz a lábamra. - mosolyodom el. Vagy ennél durvább dolgokra is képes? Nem tudom, de nehéz azért elképzelnem, hogy teszem azt szilánkosra törné a karomat és Madame Pomfrey még azt is elég könnyen orvosolná, szóval nem félek én ettől annyira, mint amennyire ő. Végül egy hirtelen ötlettől vezérelve pattanok fel, és nyújtom neki a kezemet, még egy kicsit meg is hajolok, mint valami uraság, aki épp szíve hölgyét kéri fel táncolni. - Szabad? Itt még a zene sem zavar be, nem lát senki és... ígérem nem fogok kiabálni, ha mégis rálépsz a lábamra. - miért ne? Maximum dúdolok, ha kell az ütem, de az alapokhoz az sem feltétlenül szükséges.
- Én kutyás vagyok, volt is egy kutyánk régen, egy jó nagy dán dog, de meghalt szegény, pedig én nagyon szerettem, mindig rám ült kiskoromban. – nagyobb koromban is, ezt hozzá kell tenni, mert ha felállt két lábra, akkor bizony jóval nagyobb volt, mint én, pedig annyira alacsony én sem vagyok. Szóval… a kutyák jók, a macskákat tüzelőanyagnak is sajnálnám. - De te se mondod ki, amit gondolsz, nem? Mármint… te is csak kerülgetted a forrókását Cedric-kel. – nem megbántani akarom ezzel őt, láthatja is ezt rajtam, és talán ismer már annyira, hogy tudja, szándékosan nem bántanám őt meg, de hát… szóval ez egy jó tanács is lehetne, ha ő is betartaná. - Ezért irigyellek, én utálok sodródni az árral, nem tudom mikor akadok fent egy kőben, vagy faágban, érted? – nem tudni mikor jön valami olyan, ami bánt, ami fájdalmat okoz, nem szeretek, csak vakon repülni, hagyni, hogy mások döntsenek mindent el helyettem. Ez az én életem, úgy akarok élni, ahogyan nekem jó, és nem mások elvárásai szerint, ez érhető, igaz? - Hát, végül is ő az idősebb, meg van ez a fiú gyerek viszi a családi bizniszt és hasonló dolgok, szóval… reméljük majd jól dönt. – jól, és nem az a jó, ami nekünk kedvez, hanem ami neki. Én nem szeretem azt, ha mások hátán mászom fel, én akkor már saját erőmből szerzem meg a dolgokat, még akkor is, ha esélyem sincsen. - Végül is, már régóta megvan, ez az én kis spéci kviddics edzésem. – rántom meg a vállam mosolyogva. Mindenkinek van valami kis saját trükkje, nekem egy labda, amit dobálok a falnak. Tudom, elég béna, és sokan csalódnának, ha elmondanám, de komolyan hasznos dobálni a labdát a falnak. - Egyszer régen egy családi ebédet megpróbáltam megszervezni, de nem igazán jött össze, anya és apa teljesen más étterembe kötöttek ki, két külön városban, Adam a szeméttelepen kötött ki, én meg otthon néztem a Jóbarátokat. – imádtam azt a sorozatot, mindig hozta nekünk anyám nővére, ő kint élt amerikában és felvette az epizódokat, aztán hozta is el hozzánk. – Az egy… mugli sorozat, elég vicces, én imádom. – csak azért mondom, mert nem biztos, hogy ismeri. Én elég sok mugli dolgot szerettem piciként és most is, ő kitudja hogy van ezzel. - Jó rendben, csak… csak senki nem jött még el velem, akit elhívtam. Akivel eddig mentem annak nem maradt párja, vagy nem mentem senkivel, ez a kettő lehetőségem volt eddig. – értem én, hogy idegesíti őt az, hogy ennyire béna vagyok, de ez van, én ilyen vagyok, a jó isten, sajnos kifelejtette belőlem az önbizalom csomagot, szóval… muszáj lesz elfogadnia, hogy a földön több milliárd nálam magabiztosabb ember él. - Oké, ebben kiegyezhetünk, nem árt az, ha egy kicsit gyakorlunk, mert… nem akarlak leégetni és kettétörni a karrieredet egy rosszul sikerült lépés miatt. – még a mai napig emlékszem arra, mikor az egyik lányt véletlen leütöttem tánc közben. Nem tehettem róla, éppen kiakartam nyújtani a kezemet, ő pedig ott volt és hát… mondhatni behúztam neki egyet, de tényleg véletlen volt, és ezerszer bocsánatot is kértem már, de nem szól hozzám, szegényen sokat nevettek, most már nem is jár ide szerintem, vagy ha igen, akkor rég nem találkoztam vele és ez…ez nem valami jó előjel. A végén még kiderül, hogy valami merényletet tervez.
- Pont a macskák? Bár van belőlük határozottan gonosz típus, de vannak cukik is. - mosolyodom el. Na igen, nehéz valakiről elképzelni, hogy pont a macskák félelmetesek szerinte. Sok dolog van a világon, amit félelmetesnek mondható, na de a macskák, főleg a picik, szerintem édesek. A macskáknál is azon múlik sok minden, hogyan neveled őket, mire tanítod, mint egy gyereknél, de ez a kutyákra is igaz. Nincs rossz állat, csak rossz gazda van, bár ha a nagymamája macskájáról beszélünk épp, akkor máris evidens, hogy miért nem bírja azt a macskát, így már én is értem a dolgot. - Nem akkor leszel népszerű, ha jól bókolsz és egyébként a jó bók az, amikor kimondod, amit gondolsz és nem csak körülírod. Mindig az a jó, ha kimondod, amit gondolsz. - néha az ember lehet, hogy abban a pillanatban butaságnak érzi, de ha elszalasztasz az életben pillanatokat, akkor később majd bánni fogod. Na persze ezt én mondom, aki hetek óta azon gyötrődöm, hogyan beszéljek Cedrickel, és általában képtelen vagyok rendezni az életemet. Nem nekem kéne tanácsot adnom. - Nem mondanám magamat bölcsebbnek Kyle. Egyszerűen csak... nem is tudom, néha úgy érzem, hogy csak megtörténnek a dolgok körülöttem és kész, hogy nem én befolyásolom őket, csak sodródom. - végül is mi volt, ami rajtam múlt? A kviddics csapatba azért kerültem be, mert elmentem a válogatóra és konkrétan nem volt senki más, aki fogónak jelentkezett volna, de komolyan senki. A Hollóhátasok nagy része szeret tanulni, de a kviddics nem a kedvenc játékuk. Cedric elhívott a bálba, és elhívott Harry is, én pedig igazából nem döntöttem, csak azzal mentem, aki előbb hívott, aztán úgy megtörténtek a dolgok. Mintha nem is én irányítanám az életemet, hanem az irányítana engem? Ez nagyon bután hangzik? - Igen, legalább ő van nekem. Mi már mindketten itt születtünk és szerencsére ő is többet vár az élettől, mint amit a szüleink erőltetnek ránk, csak ő... valahogy kénytelen többet alkalmazkodni. - ő a fiú. Otthon ő se teszi, inkább csak itt. Az a jó, hogy mindketten a suliba járunk, legalább ennyi van. Még nem tudom, hogy egyáltalán mi lesz Minhoval. Sikerült tolnia a döntést, amíg tovább tanul, de aztán kénytelen lesz majd beadni a derekát apának, vagy... talán megpróbált ellent mondani, neki, fogalmam sincs. - Hát ez egy elég... gonosz labda, csak eddig nem vetted észre. Elfogult vagy vele szemben. - mondom nagy komolyan, de sokáig nem bírom, hamar visszatér a mosolyom. A labdájával nincs gond és vele sem, örülök, hogy egymásba botlottunk. Valahogy nagyon jól meg tudok beszélni vele mindent, és nem ad egyáltalán buta tanácsokat, hiába hiszi azt magáról. Segít azzal is akár csak, hogy meghallgat és tényleg odafigyel arra, amit mondok neki. - Szerveztél már valamit? Nem tudhatod, hogy nem vagy jó benne, amíg nem próbáltad. Lehet, hogy mi is elszúrjuk és valami hatalmas káosz lesz belőle. - rántom meg a vállam egy félmosollyal. Miért ne lehetne? Nem gondolom, hogy olyan húde tökéletes lennék, simán elszúrhatjuk az egészet, főleg hogy még csak azt se tudom, hogy kik lesznek még ott velem, de majd kiderül. Ő is simán megtehetné ezt, ha vannak mellette mások, csak mint már mondtam néhányszor rendkívül kicsi az önbizalma, és értem én, hogy minden bizonnyal meg van rá a jó oka, de azért ezt biztos, hogy feljebb lehetne tornászni valahogy. Nem akarom én zavarba hozni azzal, hogy kicsit közelebb hajolok és vissza is húzódóm, amikor látom rajta, hogy sikerül. - Jó lesz a bál, hidd el nekem jó? Nem fogod... elszúrni, vagy ilyesmi, eddig se szúrtál el semmit. Nem más az sem, mint most beszélgetni. - ezt kéne valahogy elfogadnia, hogy nincs különbség, mert miért lenne? Most is jól elbeszélgetünk, ott se lesz majd más, csak táncolunk is. Túlságosan rágörcsöl mindenre, ez a baj. Arra már nem tehetek róla, de végképp elnevetem magam, hogy még a lassúzásnak is utána akar nézni a könyvtárban. - Ne csináld... nem olyan bonyolult, ha szeretnéd megtanítalak előtte akár még pár lépésre is. És majd vigyázok a lábamra. - mosolyodom el még, amikor hozzáteszem. Túl sokat gondol erről is, pedig én is volt már, hogy izgultam, főleg amikor a Trimágus Tusa évében a bálon mindenki előtt kellett kezdenünk a táncot... hát az enyhén szólva is zavarba ejtő volt.
- Nem, bírom a kutyákat, de a macskák…na azok félelmetesek tudnak lenni! – a nagymamámnak volt macskája, és azt se szerettem igazán, nem is tudom már mi volt a neve, de amint meghalt a mamám, már nem volt akadálya annak, hogy bosszút álljak a macskán. Évekig csak kínzott az a dög, folyamatosan karmolt, pont itt volt az ideje, hogy visszaadjam – Na látod, pont az ilyenek miatt nem vagyok népszerű. El kéne olvasom apámnak azt a bók kézikönyvét. – van neki, tudom én, csak rejtegeti, mert magának akarja a kis trükkjeit, de megszerzem én, ha addig élek is! Ideje lenne már megemberelnem magamat. - Ha te mondod… végül is, te vagy kettőnk közül a… bölcsebb. – nem biztos, hogy ez a jó szó, de ő az, aki azért jóval tapasztaltabb élet terén, mint én, igaz? Nem arról beszélek, hogy neki sok mindenkije meghalt, egyszerűen csak arról, hogy tudhatja miként mennek a dolgok, hiszen elég sok dolog történik vele minden bizonnyal, népszerű csaj, Cedric mellett is biztos jól elvolt, míg tartott ugye a kapcsolatuk és nem lett belőle ez az egész. Én meg… mindig is jól elvoltam a magam kis álomvilágában, ahol nem zargatott senki sem, csak néztem ki a fejemből és… és kész. - De a bátyádra mindig számíthatsz, nem? Mármint… ha kell egy ölelés, vagy valami, akkor ő ott van, még ha a szüleid nincsenek is. – régen én is sokat számíthattam Adam-re, ő volt az, aki megvédett a sok bunkó Mardekárostól. Én voltam az ész, ő meg az erő, mondhatni olyan Batman és Robin páros voltunk, csak két Batman-nel álltunk fel, és persze mindig ő bunyózott. De mostanra ez is megváltozott, már nem tudom mi van vele, fura, kerül engem és… és megváltozott, bár szerintem csak az agyára ment a Mardekáros szövegelés arról, hogy ők mennyire jók. Egy borzban több emberség van, mint a Mardekárosok többségében. - Szóval nem csak rám, de a labdámra is fogod? Tudod ez egy elég gonosz dolog… - csak viccelek persze, ezt láthatja abból is, ahogyan rávigyorgok. Eleinte én is sokszor bénáztam, szerintem egyszer kis híján meg is vakultam, de a gyakorlás teszi a mestert, és én nekem is sikerült már olyan profi labdadobálóvá avanzsálódnom, akinek oda sem kell figyelni, hogy tudja hol a labda. Persze, ezzel nem sokat érek, mert nincs ilyen munka, nem lehet megélni belőle, de azért jó poén, elvonja a figyelmemet az olyan hülyeségekről, mint amit Adam is csinál. Kiürítem vele az agyamat úgymond. - Még szerencse, hogy nem szólt nekem, bár… biztosan tudja, hogy nekem ez nem való, szóval örülök, hogy te csinálod. Te is. – nem gonoszkodás ez, tényleg örülök annak, hogy ő csinálja, biztosan jó lesz majd, legalábbis én tutira élvezni fogom, és szerintem mások is. Flitwick meg… nos ő már tudja, hogy rám ilyen szempontból nem lehet számítani, amúgy sem tartozom a kedvencei közé, mármint… bír engem szerintem, csak azt nem szereti, mikor rám jön a bénázhatnék, olyankor letudom amortizálni az egész tantermet is, emlékszem mikor elsőben, vagy talán másodikban véletlen egy srácot emeltem fel a toll helyett. Vicces volt, de nem értékelte valami jól. - Csak várd ki a….végét. – kicsit azért zavartan hadarom ezt el, mikor közelebb hajol, de próbálom én jól kezelni a helyzetet. Tanultam egy-két dolgot, szóval… próbálok nem elijeszteni magam mellől senkit, most is egész jól csinálom, nem? A legtöbb a lány a ”bál” szónál már hanyatt homlok menekült volna el. - Oké, akkor… akkor nem köszönöm. És naná, megmentelek, abban jó vagyok. – én leszek SuperKyle majd. Na jó, annyira azért nem vagyok nagy kunszt, de futásban jó vagyok, szóval ha tudja tartani a lépést, akkor simán kitudom menekíteni őt, de szerintem nem lesz semmi gáz sem a bállal. - Lassúzni? Oh, az… az király, majd elnézek a könyvtárba, hátha van valami jó trükk erre is. – szinte biztos vagyok abban, hogy még a lassúzásnál is képes lennék rálépni a lábára. Sajnos ismerem magamat, túlságosan is jól.
//
