Poppy & Darius

Hogy miért is hagyja mindezt, hogy miért is bizsereg a lelke, a szíve és a gyomra egy időben, egyetlen csók miatt? Nos a kérdés számos olyan témát felvet, melyet a lány inkább nem akar feszegetni. Az azonban tény, hogy Poppy mindig is azok közé az emberek közé tartozott, akik előszeretettel keresik a boldogságot. És ha a boldogságot nem kapja meg egy helyen, akkor azt egy másik hely reményében igyekszik megtalálni. Jelen pillanatban Oliver jelenti számára az egyik helyet, Darius pedig a másikat. És hiába minden igazságérzete, vágya, hogy normálisan viselkedjen, egyszerűen képtelen magát teljes egészében visszafogni. Talán ennek is köszönhető, hogy hagyta megtörténni ezt az egészet, igaz viszonzatlanul.
Keze lágyan feszül a széles mellkasra, és hiába bódítja a fiú parfümének illata, bőrének aromája, és szájának édes íze, egy halk megadó nyögéssel próbálja azt eltolni magától.  Hálistennek nem ütközik akadályba, így sikerül kikecmeregnie a kényes helyzetből, majd fülig pirulva a földet pásztáznia a tekintetével. Azonban eme zavarodottságra nincsen sok ideje, ugyanis a fiú a kezéért nyúl és teszi azt a szívére, ráadásul egy olyan mondat kiséretében, amire nem tud mit reagálni a röhögésen kívül.
Először próbálja visszafogni magát, szorítja a száját, azonban kuncogásával nem tud mit kezdeni. A nevetés szinte már elemi erővel robban ki a tüdejéből, és könnyek közepette próbálja magát összeszedni. Még soha életében nem hallott ilyen giccses mondatot.! Na nem mintha ezzel baj lenne, csak a helyzet kissé furcsa és groteszk, na meg abszurd. Kedveli a fiút, és az egész lénye olyan, mellyel tökéletes összhangba kerülne, azonban jelen pillanatban nem kellene semmi romantikusat erőltetni.
- Ne haragudj, csak ez a mondat... mintha egy elcsépelt romantikus filmből szedted volna! - mondja a lány, és közben szabad kezével megtörli  szemét a vidámság sós cseppeitől.  
- Ó hát, sajnálom! Bár mivel a nevét mondtad, ebből úgy gondolom, hogy neked azért többet jelent, mint egy egyszeri kis szórakozás. - állapítja meg Poppy, majd húzza el a száját finoman. Hiszen jellemző, hogy mindig olyan fiúkkal sodorja össze a sors, akikkel van valami probléma. Vagy párkapcsolatilag nem passzolnak, vagy úgy egyáltalán nem passzolnak. És hát a flúgot hiába is hordozza magában a lány, egy kapcsolatban az egyik fél éppen elegendő ha hordozza ezt a tulajdonságot, jelen esetben ő maga.
- Hogy szeretem-e? Hát... valamilyen formában igen... de ... tudod kettőnk kapcsolata... eléggé bonyolult, és nem hétköznapi. - ráncolja a lány a homlokát, majd ujjaival szorosan megfogja a fiú kezét, és azt, ha hagyja az asztalhoz vezeti. Annál lágyan elengedi annak kezét, majd helyet foglal, és a szépen megtelő borospoharára mered, melyet egy egy mosollyal emel a fiú felé és hajtja azt le egy szuszra.
- De ne is beszéljünk erről, mert nem akarok magamnak nehéz és kellemetlen perceket! - mondja a lány, és emeli a fiú felé ismét megtelt poharát.
- Együnk, együnk! - bólogat, majd várakozva fordul az asztal felé, hogy vajon mi is lesz a menü, amit egy ilyen romantikus helyzetben kapni fognak.

A fiú fejfájással kapcsolatos mondata teljességgel hidegen hagyta. Egyszerűen képtelen volt vele foglalkozni, még akkor is, ha emellette igazán mókás lehetett volna annak instabilitása. Azonban Poppy egyszerűen képtelen volt mást nézni a szobán kívül. A gyertyafény, a halk zene, a kellemes légkör teljesen magával ragadta, és hiába érezte, hogy még a szoba is őt igyekszik elvarázsolni, legbelül szinte már a zsigereiben érezte az ellenérzés lüktetését is. Hiszen jelenleg akármennyire is tökéletes volt a fiú, és varázsolta el annak ittas állapota, tudta, hogy az alkohol sok mindenre képes. Képes nyílttá, megbízhatatlanná, vagy éppen túlzottan kedvessé és rámenőssé is változtatni bárkit, Darius pedig azok közé tartozott, akik túlzottan felkeltették az érdeklődését. Hiszen kedves volt, szellemes, vicces, és nem utolsó sorban ajkainak puhasága is pont annyira volt megkapó, ahogy egész lénye. Azonban a lány tisztában volt a hátulütőkkel is. Agya eldugott szegletében angyali énje osztogatta a jótanácsokat a fiúval kapcsolatban, és  jelen pillanatban igyekezett odafigyelni ezekre a tanácsokra. Hiszen pár perccel ezelőtt még egy másik lány nevén hívta, ez pedig egyet jelent azzal, hogy nem egyedülálló.  És ha már erről beszélünk, akkor Poppy sem volt éppen a szinglik gyöngye, hiszen az Oliverrel való kapcsolata kellően bonyolulttá tett mindent.
Másodikos volt, mikor megismerte a fiút. Nem kifejezetten kedvelték egymást, hiszen Poppy kissé érdekes humora a fiú agyára ment már a kapcsolatuk legelején. Természetesen a lány nem igazán értette ezt az egészet, és igyekezett visszavágni a már-már túl sokszor elhangzott negatív kritikára. Ez az egész adok-kapok addig fajult, míg végül a lány úgy döntött, hogy megleckézteti a másikat, hiszen személyével és családjával kapcsolatos bíráló szavaira nincs mentség. Egyik éjjel épp a folyosókat járta mikor véletlenül rajtakapta Olivert egy másik fiúval. A helyzetet nem lehetett nem félreérteni, hiszen a csókok cuppogó hangja, illetve az elfuló sóhajok egyértelművé tették mi is történik a lépcsőfordulóban. Hogy csodálkozott volna? Nem, Poppy nem az a típus volt. Hozzászokott már ekkor, hogy mindig olyan helyzetbe keveredik, melybe nem akart. És ez volt az a pillanat, mikor Oliver észrevette a fürkész tekintetet, és ugyanakkor el is engedte a mellette ziháló srácot.  Arcán a szégyen pírja játszott, és próbált megszólalni, menteni a menthetőt. Poppy azonban elhátrált, majd néma csendben elhagyta a helyet ezzel pedig magára hagyva a turbékoló gerlepárt.
Oliverrel másnap futott össze, és igaz nem volt túl szép dolog, de jót derült annak zavarán. Kiélvezte, hogy van valami, amiben fölé kerekedhet, és a bocsánatkérés talán minden módjára rávette a fiút. Eközben persze egyre többet találkoztak, és szinte észrevétlenül barátkoztak össze. Oliver lassan megkedvelte a lányt, elviselte annak különcségét és Poppy is úgy érezte, hogy talán egy barátot kapott a fiúban.  Barátságuk harmadik évében döntöttek úgy, hogy „összejönnek”. A lány először nem ellenkezett, hiszen ez mind a kettejük számára járt némi előnnyel. Azonban ez a kapcsolat mára már kissé terhessé vált, legalább is a lány számára. Hiszen le kellett mondani egy csomó dologról, és emellett egy olyan puccparádét is el kellett viselnie, melyet egyáltalán nem akart.

- Azt gondolod, hogy nem kellene kihagynunk a vacsorát? – kérdezte a lány, azonban választ nem kapott. Helyette valami egészen más dolog történt, melyre egyáltalán nem tudott hogy reagálni. Lágy ajkak hajoltak a szájára, és egy alkoholtól kesernyés csók próbálta elterelni a figyelmét Oliverről és arról a másik lányról – ráadásul egész sikeresen. Egy pillanatra elfelejtette a gondjait, egy pillanatra teljesen kiverte a fejéből, hogy mennyire egyedül is van, és hogy mások számára kimondhatatlan dolgokat cipel a lelkében. Azonban a pillanat, tényleg csak egy pillanatig tartott. Még megvárta a csók alatt keletkezett apró áramütés szerű érzést, melyet a fiú váltott ki belőle, még hagyta, hogy a gyomrában szárnyaló pillangók megrebegtessék a szárnyaikat, azonban megmakacsolta magát, és hiába volt a fiú ajka oly hívogató, ő mégsem csókolt vissza.  Száját a fiúéhoz érintette ugyan, arcát beletemette annak cirógató kezébe, azonban egyszerűen csak megmerevedett, majd egy finom mozdulattal tolta el magától. Nem borult  ki, nem kiabált, még csak egy pofont sem adott ezért a merészségért, hiszen belül igazán, nagyon szerette volna viszonozni ezt a törődést. Már-már elemi vágyat érzett arra, hogy belemarkoljon a fiú dús hajába, fejét közelebb húzza magához, és csókolja. Csókolja úgy, mintha az élete múlna rajta, vágytól fűtötten, édes szájába bele-belemarva, játszadozva, a végsőkig feszítve a húrt, és elveszve a gyönyörteljes érzelmekben. Azonban valahogy mégis sikerült megállnia. Neki, Poppynak, aki híres volt arról, hogy mily könnyedén reppen virágról virágra.
- Ne haragudj! Sajnálom, de nem megy! – mondta a lány, és kezét a fiú mellkasán pihentette.
- Én csak nem a barátnőd vagyok, mert hogy az elején is összekevertél vele, és nekem, nekem... van valakim, aki nem érdemli meg, hogy így viselkedjem vele! – mondta kissé elvörösödve, majd hatalmas kék szemeit a fiú tekintetébe fúrta. Csalódott volt, mélységesen, és azt érezte, most marad le valami olyan dologról, mely nem minden nap adatik meg az ember lányának. Hiszen ha tehette volna, akkor viszonozza mindkét csókot, mosolyogva, kacagva ugrott volna a fiú nyakába, és boldogan lett volna mellette, egészen addig, míg csak úgy nem gondolják, hogy most már elég a másikból.
- Persze ettől függetlenül, ha gondolod, komolyan gondolod ezt a vacsorát, akkor szívesen... – hajtotta le a fejét, és kezdte meredten bámulni a földet, és a fiú cipőjét.  

- Én sem vagyok egy nagy ivó, bár azért kettő felesnél több kell ahhoz, hogy jól érezzem magam! – mosolyodott el a lány, majd pirult is el rögvest, ahogy a fiú rászegezte a tekintetét. Túl kihívó volt, túl nagy volt a kedvesség, és ő akárhogy is igyekezett kivonni magát a hatása alól, az egyre nehezebben ment. Na, nem mintha Olivert bántotta volna a dolog, hogy esetleg más fiúval jön össze, viszont ez sajnos nem igazán fért volna meg kettejük kapcsolatában, hogy nyilvánosan történjen mindez. Egyszerűen nem engedhették még meg maguknak azt, hogy kiderüljön az igazság. És Poppy egyre jobban nehezményezte ezt. Elege volt a puccos bálokból, az estékből, melyeken ki kellett öltöznie, és totálisan elege volt abból is, hogy úgy kellett tennie, mintha a sznobok gyülekezete a legnagyobb vágyat jelentené az életében. Utálta a képmutatást, és talán erre vágyott a legkevésbé. Csak egy hétköznapi társaságot akart maga köré, egy kis lakást, mindenféle pompa nélkül. Egy munkát, barátokat, és valakit, hogy szeresse. És lehetőleg olyan valakit, akit nem fog unalmasnak találni kettő találkozás után, és aki mellett akár hosszabb távra is le tud cövekelni.
És most pont ez történt.
Darius volt a második olyan fiú, aki mellett különlegesnek érezte magát. Hogy minden szónál, ami elhangzott egyre jobban elönti lelkét a remegés. Minden nyugodt volt, túlságosan is, és mintha a világ egyszerűen csak megállt volna forogni alattuk. Csak ketten voltak az univerzumban, a kastélyban, mintha csak a világmindenség rendelte volna el, hogy kettejük találkozása valami tökéletes és valami új legyen.  
Nehezen sikerült felállnia, majd mikor már lábából kiállt a zsibbadás, a kezét nyújtotta a fiúnak. Igyekezett felhúzni őt, és ha segített neki egy kicsit, akkor talpra is rántotta. Majd míg az megigazította nadrágját és leporolta magát, a lány mosolyogva tárta szélesre a szükség szobájának ajtaját, és húzta is fel a szemöldökét, mikor belépve nem hamburgert talált, hanem egy asztalkát, két puha székkel, gyertyafénnyel, és andalító muzsikával.
Önkéntelenül is nagyot nyelt, és óriásira nyílt szemekkel fordult vissza a fiú felé, és nem igazán tudta eldönteni, hogy mit is tegyen. Most szóljon neki, hogy ez a kaja nem éppen az a kaja, és az a kiszolgálás, amiben reménykedett, vagy egyszerűen csak csukja be maga mögött az ajtót, magyarázzon valami tök hülyeségről, és ajánlja fel, hogy elkíséri a kastélyon belül bárhová, csak ne menjen be a szobába!
Mert talán a benti romantika nem csak Poppy számára lett volna kellemetlen… bár talán csak a szoba értelmezett félre valamit.
- Öhm, azt hiszem, ezt látnod kellene neked is! – szólt a lány végül is a fiúnak, majd mikor az mellé lépett az ajtóba kissé oldalra fordult, hogy láthatóvá váljon a berendezés.  
- Nos, szeretnél kajálni, vagy inkább hagyjuk az egészet? – kérdezte, és kissé összébb húzta magán Darius pulcsiját, mely úgy két-három számmal lehetett csak nagyobb nála, majd idegesen kezdte el annak cipzárját huzigálni, hogy ezzel is elnyomja a gyomrából előtörő halk korgást.

Valójában a pillanat nem volt aktuális. Hiszen hiába érezte azt a biztonságot és melegséget, amely csak a legritkább esetben adatik meg két ember között, be kellett látnia, hogy ez a dolog úgysem működne.
Hiszen számára jelen pillanatban Oliver jelentette a barátot, és a fiú is egy másik lány nevét mondta ki először. Sőt, összekeverte valakivel, és Poppy hitt abban, hogy nem kellene belemásznia egy kapcsolatba, még akkor sem, ha az, nem működik két ember között. Hiszen az övé sem működött Oliverrel, azonban mégis kitartott a fiú mellett, hűsége kiterjedt erre, és ez a tény, hogy van valaki, aki érdekelhetné, azonban ez egyáltalán nem lehetséges, a keserűség lemondó mosolyát varázsolta az arcára.
Csalódott volt, le sem tagadhatta, és igazából nem is akarta. Ami viszont mindennél röhejesebb volt számára, hogy ezt a fajta kellemes életérzést egy részeg fiú karja között találta meg, aki talán már kezd kissé józanodni. Egyszerűen csak aranyosnak találta, hogy kedves, hogy tudja a nevét, és hízelgő volt, hogy már egy ideje meg akarta ismerni. És talán, ha hamarabb találkoztak volna… talán akkor lett volna lehetősége arra, hogy kettejük között valami különleges is kialakuljon.
Kezével önkéntelenül is végigsimított az alatta heverő testen, majd mikor Darius kissé a tudatára ébredt, akkor kihasználta a lehetőséget. Azonnal mozdult, és igyekezett egy kényelmesebb pozícióba tornászni magát. Ez meg is hozta a változást kettejük között, úgyhogy pár perccel később már a fiú ölében ücsörgött, és közvetlen közelről szemlélhette annak arcát, mandulavágású, huncut szemeit.
Nem érezte magát jobban. Sőt, határozottan zavarban volt, hiszen a közöttük lévő távolság egyre jobban elveszett, és ezt nem igazán akarta. Nem akarta vágyakozva nézni az előtte lévő ajkakat, nem akarta csodálni a kusza tincseket, a fiú kiálló kulcscsontját, hatalmas szempilláját és kíváncsiságtól csillogó lélektükreit. Ha tehette volna, akkor menekült volna innen, a meleg test jóleső öleléséből.
– Kicsit fázós vagyok ilyenkor már. Ha lehűl az idő én is vele hűlök, és képes vagyok vacogni is, holott csak 5 fokkal lett hidegebb. – mondta a lány, majd kacagott fel a saját szerencsétlenségén. Nevetése azonban hamar abbamaradt, mikor a fiú levette a pulcsiját és a lány hátára terítette. Akaratlanul is mélyet szippantott a pulóver illatából, és valahol a kocsma és cigaretta füst kesernyés aromája alatt megérezte a fiú parfümjének illatát is, ez pedig megbizseregtette.
– Köszönöm! Szeretem a szeplőimet! – mondta mosolyogva, és a füle tövéig elpirult. A férfiak ugyanis nem kifejezetten szerették ezeket az apró barnás foltokat rajta. Bár tény, annyira sok nem jutott belőlük a számára, hiszen csak az arca két oldalán és a vállain virítottak ezek az apróságok, azonban mégis zavarba ejtő volt, hogy volt olyan ember, aki ezekeket aranyosnak találta. És talán ez volt az, ami miatt úgy érezte lassan el kellene tűnnie, mert ha ez így folytatódik, akkor teljesen el lesz varázsolva, és most valahogy nem akart egy plátói szerelem aktív résztvevőjévé válni.
– A szükség szobájában van kaja, ráadásul hamburger. Mit szólnál, ha kihoznám, és megvacsoráznánk? – kérdezte Poppy, és a kérdésével egy időben el is kezdett mocorogni. Keze a fiú vállára tévedt, lábait pedig próbálta maga alá húzni, hogy könnyebben menjen a felállás, na meg a szabadulás azoknak a csodás íriszeknek a fogságából.
– Egyébként valamit ünnepeltél? Vagy csak egy spontán buli alatt sikerült bemókáznod?

Poppy fejében a "valami jobbat" kifejezés természetesen nem ugyanazt jelentette, mint a fiúéban. Ettől függetlenül abszolút meglepte annak nyíltsága, és mikor megemlítette, hogy már gondolkodott egy lehetséges ismerkedésen, akarva-akaratlanul is elcsodálkozott. Persze, vannak, és voltak is fiúk az életében, azonban mostanság nem volt túl jellemző rá, hogy ennyire nyíltan ismerkedjen. Oliverrel egy egészen sajátos kapcsolatot és szövetséget kötött, és próbálta ezeket a szerelmes dolgokat valahogy mellőzni. Na nem mintha nem vágyott volna a figyelemre, vagy hogy valaki a tenyerén hordozza, egyszerűen csak úgy érezte, hogy az Olival való kapcsolata fontos annyira, hogy mindennemű kapcsolatot a háttérbe szorítson, és próbáljon teljes diszkréciót kieszközölni. Jelen esetben pedig a teljes diszkréció azt jelentette, hogy abbahagyta a pasizást. Arról nem is beszélve, hogy a kedves "párjának" szexuális beállítottsága abszolút titok volt, melyet illett kellően komolyan kezelni. Egy nagy múltú és csak aranyvérű felmenőkkel rendelkező család nem igazán volt lojális az ilyen botrányokkal kapcsolatban. Arról pedig már ne is beszéljünk, hogy Poppyt abszolút tökéletes menynek tekintették, ezzel is megnehezítve az életét. Hiszen meg kellett felelnie bizonyos elvárásoknak, és az a nyomás, melyet akaratlanul is a vállára helyeztek néha annyira fullasztotta, hogy a levegőért kínkeservesen kellett kapkodnia. Túl sokat kért Oliver, és akármennyire is imádta a lány, egyszerűen egyre nehezebben tűrtőztette magát. Tulajdonképpen ez a csók is csak arra volt jó, hogy felébressze benne a vágyat valami olyan iránt, melyet már egy ideje nélkülöz. Hiányoztak neki az ölelések, az érintések, a közös szívdobbanások, a csókok és minden, amit egy kapcsolat adhat. És Poppy hiába volt egy pillangó, mely szabadon szálldos virágról virágra, szabados felfogása szerint minden fiút, akivel kapcsolata volt, a maga sajátos és bohó módján szeretett.
Nem bírta el Dart.
Próbálta, tényleg mindent beleadott, azonban a fiú nem igazán könnyítette meg az életét. Finom mozdulattal próbálta leültetni, csak addig, míg beszalad, abba a szupertitkos szobába. Azonban nem igazán úgy alakultak a dolgok, ahogy eltervezte. Legalább is, azt hitte, valamivel könnyebben fog boldogulni, és hogy a boldogulás nem egy hatalmas beborulást jelent idegenek ölébe.  Mondjuk annak legalább örült, hogy puhára esett, és hogy a fiút nem csak csontokból kalapálták össze. Hálistennek nem szúrta a másik kiálló bordája, és még csak a széles vállak sem, melyek igaz kemények voltak, de mégis izmoktól párnázottak.
- Bocsi! Sajnálom! Azt hiszem, kicsit nehéz vagy nekem! - mentegetőzött a lány, majd próbálta a helyzetet menteni, és ülő helyzetbe tornázni magát. Ezt persze úgy szerette volna kivitelezni, hogy a fiút is húzza magával, hiszen tudta nagyon jól, hogy a folyosón való alvás nem fog semmi jóra vezetni. Piton professzor ugyanis előszerettel cirkált éjjelente a kastély falai között és az ilyen alakokra minimum úgy nézett volna, mint egy tál palacsintára.
- Darius! - suttogta a lány, majd ahogy a kezek a dereka köré kulcsolódtak, hirtelen elfelejtette, hogy mit is akart mondani. Tiltakozni szeretett volna, csak egy kicsit elhúzódni. Meg akarta etetni a fiút, némi józanságot beleverni, és utána felvinni a szobájában, hogy átgondolja az estéjét, a helyzetét, és hogy elszámoljon a lelkiismeretével. Azonban az az érintés valahogy ... valahogy kizökkentette az eltervezett dolgaiból.
EGyszerűen csak hagyta, hogy hozzá bújjanak, hogy a dús sörényű üstök a mellkasára simuljon, és hogy a fiú belélegezze parfümjének illatát. Ha akarta volna tagadni, akkor sem sikerült volna, hogy mennyire szüksége volt erre az ölelésre. Szemeit lehunyta kettő percre, majd a dicsérő szavakra csak halkan hümmögött egyet. Tudta nagyon jól, hogy az az illat lengi körbe, mellyel már nem egy embert meghódított. Pedig parfümje sosem volt túl drága, sőt leginkább csak egy olcsó vacak volt, melyhez különleges aromát bőrének illata adott.
- Köszönöm! Azonban... Nem aludhatsz itt el! És pláne nem így, hogy rajtam! - rázta meg a fiút pár perccel később, és igyekezett kimászni a bensőséges szorításból. Hiszen mégis csak egy fiúval fetrengett a hideg kövön, ami nem volt éppen túl könnyen kimagyarázható.

- Ismersz? - lepődött meg, mikor a fiú közölte vele ezt a tényt. Oké, Poppy is tisztában volt a másik személyével, látásból legalább is be tudta azonosítani, azonban kettejük kapcsolata soha nem volt túl "szoros". A szia, a helló és a köszönés mindenféle fajtája bőven kimerítette ezt a kapcsolatot, és az iménti csók talán éppen emiatt volt olyan nagyon zavarba ejtő. Legalább is akkor, mikor a lány egy kósza gondolata visszatévedt ehhez az emlékhez. Mert őszintén szólva nem volt kifejezetten ellenére, de akárhogy vesszük is, mégis csak együtt van Oliverrel, aki nem éppen álmai férfija. Imádja, szereti mint a barátját, azonban a kettejük kapcsolata csupán baráti, és plátói. Leszámítva azt a pár darab lopott csókot, amit muszáj volt a nagy tömeg előtt megejteniük.
- Nahát, édesanyád biztosan nagyon okos asszony! - kacagott fel a lány, majd immár terpeszben állva próbálta megtartani a fiú nem épp csekély súlyát.
- Biztos minden lány kapva kap utánad, látod én is, akit Miss Poppynak hívsz! - hallatszott a kuncogás, majd a lány egy hatalmas sóhajjal az égre emelte a tekintetét. Hiszen hogyan is vihetné a fiút pont egy McDonaldsba, mikor a kastélyban vannak?
- Na gyere, tudok valami jobbat! - mondta, majd aprókat szuszogva kezdte a fiút magával cipelni a Szükség Szobája felé. Hiszen kitől is kérhetne kellő mennyiségű kaját, ha nem egy házimanótól és egy olyan szobától, mely minden kívánságot és szükséget teljesít?
- Szerintem neked enned kellene! Szerezzünk valami kaját! - adta ki a parancsot, majd arcára angyali mosoly ült ki, mikor a fiú a fejét a fejére hajtotta. Először is értékelte annak magasságát, mert hát nem volt éppen kis növésű. 174 centiméteres magassága sok vele egykorú fiatal számára má túl magasnak számított.  És talán pont emiatt is kerülte olyan sokszor a magas sarkú topánokat, nehogy azt mondhassák róla, hogy ez a magasság túl férfias. Hiszen annyi ember fejére nőtt, ami többeknél okozott már kisebbségi komplexust. Másodszor pedig hihetetlenül aranyosnak találta ezt a berúgott viselkedést. Régen mikor bulizni ment mindig csak agresszív fiatalokkal találkozott, és most valahogy üdítő volt olyan embert látnia, akinek úgymond kellemes modora megmaradt sok alkohol elfogyasztása után is.
És most úgy tűnt kellően emberére akadt, így tehát mikor meglátta a semmiből felbukkanó ajtót, nem teketóriázott sokat.
- Na akkor, ha már úgy gondolod, hogy le kéne dőltenem valahova, akkor az a fal lesz a célpontunk! - kezdte a lány, majd nem túl biztosan igyekezett a fiút ülő helyzetbe segíteni az állóból. Hiszen milyen szép is lenne egy folyosón hamburgert majszolni és közben élvezni egy részeg társaságát.
Mindenesetre a terve kudarcot vallott, ugyanis a fiú leültetése kissé nagyobb falatnak bizonyult mint gondolta. Próbált állva maradni, sőt még a lábujjaival is a padlóba kapaszkodott, azonban Darius egyszerűen akkorát huppant, hogy őt is kibillentette egyensúlyából. Esése legalább bravúros volt, és sikerült puhára érkeznie. Feje a fiú vállára hullott, majd egy hatalmas sóhajjal igyekezett kiszabadítani lábát és kezét kettejük összekuszálódott végtagjai közül. A baj csak annyi volt, hogy nem igazán tudta melyik a sajátja, és melyik kapcsolódik a fiúhoz...

Meglepődött.
Nem kicsit, nagyon! Hiszen őt nem igazán szokták  idegen fiúk csókolgatni, pláne nem így, és nem más lánynak képzelve. Hozzá volt már szokva ahhoz, hogy ő volt mindig a kiszemelt, esetleg közös beleegyezéssel lett valaki párja, de hogy ő legyen egy pótlék? Na nem, az túlzottan leminősítő volt számára. Így tehát, egyértelmű volt, hogy ennél a bizonyos nyálcserénél nem túlzottan fogja magát megerőltetni. A száj keményen tapadt ajkaira, és hiába kúszott be édes rejtekébe az a bizonyos nyelv, Poppy inkább csak tűrte az amúgy izgalmas kényeztetést. Kissé  elbódult a sör és talán még valami tömény keverékétől és ez volt az a pillanat, mikor tenyere jótékonyan rásimult a széles mellkasra, és igyekezett némi nyomást kifejteni azért, hogy a fiút hátrébb tolja és kivonja magát ezalól az igazán "kedves" ám túlzó figyelem alól.
A taktika bevált, és miután pár másodpercig nézhetett abba a csillogó lélektükörbe, a fiú is megvilágosodott.  Zavartan rázta meg a fejét, és állapította meg az amúgy teljesen nyilvánvaló tényt, hogy a lány nem a barátnője, és még csak hasonlítani sem hasonlít arra. Persze ez Poppyt egyáltalán nem lepte meg, az már jobban, hogy a helyzet kellően abszurd volt. Hiszen az előbb még úgy hitte a fiú, hogy a barátnője, most pedig már fel is ismerte és ami ennél is mókásabb Mary Poppinshoz hasonlította.
Nem tudott magán uralkodni így egyszerűen csak ahelyett, hogy pofon vágta volna a fiút, hangosan nevetni kezdett.
Hiszen ő csak úgy elindult céltalanul róni a folyosókat, közben meglátogatni a Szükség szobáját, hogy elmorzsoljon egy-egy könnycseppet azért, mert ismételten kapott egy jó kis letolást Piton professzortól, és persze jó lett volna írnia is a mindenféle pletykával teleírt füzetébe. Ehelyett most épp egy tök részeg fiúval ácsorog a hideg folyosón, kezét óvón fonja keresztbe a mellkasa előtt, és úgy szorítja magához hosszú, fehér, kötött pulcsiját, mintha mindjárt megfagyna. Nos igen, az időjárás kellően hűvösre váltott, ősz lévén, ez pedig egyet jelentett azzal, hogy a lány lassan bundában fog járni, fázós természete miatt. Kezei már nyár vége óta állandó jelleggel jegesek, így nem csoda, hogy ilyenkor szinte reszket esténként.
- Nem, nem én vagyok a barátnőd! És ha kérhetlek, inkább maradjunk a Poppynál! - szólt suttogva, és kissé közelebb hajolt a fiúhoz, nehogy a nemlétező emberek között más is meghallja kettejük diskurzusát.
- Szóval szereted a meséimet? Melyikekre gondolsz? - kérdezte, és próbálta visszafogni a kitörni készülő röhögését. Igazából ha akart volna, sem haragudna a fiúra ezért az apró malőrért, hiszen szemlátomást nem csak az arcfelismerő berendezése ment tönkre, hanem az is, amelyik a koordinációért felel. Így mikor a szikár mellkas kissé jobbrad dőlt, a lány szinte védelmezőn kapott utána, és döntötte el, hogy kezébe veszi az irányítást. Kezével átkarolta a fiú derekát, annak kezét a nyakába akasztotta és próbálta egyenesben tartani, már amennyire tudta ezt a "bő" ötven kilójával.
- Na és merre indultál? Esetleg mehetnénk együtt! - kérdezte, és ha a fiú kitalálja hova is akar menni, hűségesen arra navigálja...