2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem mondanám, hogy lenyűgözőek a mozdulatai, de az tény és való, hogy sikeresen magára vonja a figyelmem. Pedig a Gideon Swann-féle alakok sohasem tartoztak a kedvenceim közé. Mármint, személyesen még egyszer se akadt vele konfliktusom, de a hírneve megelőzi. Ráadásul, igencsak böki a csőröm, hogy a kiváló tanulmányi eredményeim ellenére se vagyok képes letaszítani az első helyről. Tombol bennem ugyanis a versenyszellem és nem viselem el, nem érem be csupán a szimpla második hellyel. A családomban bőven kijutott számomra ebből a szerepkörből, nem áll hát szándékomban eme hagyományt a Roxfort falain belül is folytatni. Fogalmam sincs, mit tennék abban az esetben, ha elvétene egy mozdulatot és az elegáns leülés helyett leginkább a padlón való feltaknyolást szánja neki a sors. Minden bizonnyal hagynám, hadd végezze a gravitáció a dolgát, majd egy széles mosollyal körített tapsot is bezsebelhetne részemről. Óriási lenne számomra végignézni, ahogy a tévedhetetlen, eminens tanuló Gideon Swann hibázik valamiben. Ennél már csak az lenne jobb, ha rajtam kívül még ötven ember nézné végig a kis műsorát. Legalább lennének szemtanúk, akik alátámasztanák az állításaimat. Megrándul a szám széle, amikor sikeresen veszi az akadályokat, majd igazi - táncosokat megszégyenítő módon - foglal helyet. Szinte egyből el is oszlik az a képzeletbeli szemüveg az arcom elől, amelyen keresztül eddig szemléltem, majd ismét csak egy idegesítő alakot látok benne, aki ráadásul pont ott van, ahol én szeretnék lenni. A bűbájtan teremben. Szívem szerint lerángatnám az asztal tetejéről, majd jól ki is penderíteném a küszöbön, viszont Austin Bryson nem a hirtelen jött érzelmek embere. Belül ugyan tombol a vihar, de igyekszem magamra ölteni a lehető leghiggadtabb képemet és úgy tenni, mintha nem bosszantana felettébb a jelenléte. Bár, mintha lenne ott valami más is, habár egyelőre inkább visszagyömöszölöm oda, ahol eddig volt. Az elmém leghátsó zugába. - Mint látom, nincs itt senki - nézek azért körbe szavaim közben a teremben, majd ismét rajta állapodik meg a tekintetem és nem is szakad el róla egy pillanatra sem. - Nekem pedig tanulnom kellene és különben se hiszem, hogy ehhez a mutatványhoz nem illene közönséget szerezned - állapítom meg metsző hangon, habár ezt inkább szántam viccnek, semmint sértegetésnek. Bár, felőlem aztán annak is veheti, nekem teljesen mindegy. - Nem - hangzik el a rövid és tömör válasz részemről, amikor pedig közelebb lép hozzám, egészen közel, minden izmom pattanásig feszül. Provokálni szeretne? Nem vagyok egy verekedős alkat, de ha valaki rákényszerít, kiállok magamért. Gideonnak pedig talán-talán még jól is állna pár lila monokli azon a csini kis pofikáján... - A társad nem jelent meg, ergó neked sincs már jogod itt lenni - érvelek színtelen hangon, noha a lélegzetem el-elakad a közelségétől. Mégis mi a fészkes fene folyik itt? - Szóval talán itt lenne az ideje távoznod - intek egyet az ajtó irányába, ezzel is jelezve számára, hogy nekem aztán eszem ágában sincs csak úgy átadni a termet őfenségének.
Magasról teszek rá hogy ki lép a terembe. Ez jelenleg az én terepem és pont. Akinek nem tetszik az húzza el a csiganyálát. Azt sem hallom hogy rámköhint, nem hogy azt, hogy bárki is van még itt rajtam kívül. Végül közvetlenül előtte az egyik padon sikerül megállnom. Nem mondom, hogy nem zökkent ki alaposan, de talán ő is ment meg, hogy figyelmen kívül hagyva az állapotomat ugorjak és landoljak a sérült lábamra. De igazi dívákhoz méltóan nem esek ki teljesen a pillanatból, így csak egy félfordulatos pad tetejére leülős pózolással zárom a mozdulatot. És onnan nézek le rá államat felszegve. Nagy kegyesen letolom a fejhallgatót és úgy döntök meghallgatom a mondandóját a hirhedt Austin Bryson-nak. Úgy nézek végig rajta és mérem végig mint aki nincs tisztában azzal, hogy kinek a sleppjét ékesíti. Bár elkapom, hogyan néz rám és annak ellenére, hogy nincs különösebb tapasztalatom, felismerem a pillanatot a tekintetében. Különösen, ha állja az enyémet. Pillanatra megfordul a fejemben, hogy próbára tegyem, annak ellenére is, hogy ha mégis félre értem esetleg, akkor nagyon megüthetem a bokámat... De.. az igazság az, hogy túl régóta tetszik már a srác.. Ha nem lenne ekkora seggfej már rég felcsaptam volna valamelyik asztalra és még akár térdre is zuhantam volna előtte.. Nnnamindegy.. Kitüntetett figyelemmel hallgatom a mondandóját és keresztbe helyezem a lábaimat, némi kényeskedő vállingatással, egyenes háttal megtámaszkodom magam mellett. - A zeneterem foglalt volt és eredetileg egy évfolyamtársammal gyakoroltunk volna. De... minek is adok neked számot bármiről..? - csóválom meg a fejemet szórakozottan - Úúúú te aztán nem kímélsz a kritikával. - lecsusszanok az asztalról és közelebb lépek hozzá, egészen közel. Nem bírom ki, látnom kell a reakcióját.. - És mi van akkor, ha azt mondom, keress te másik termet?
Ha azt hiszed, túl kicsi vagy ahhoz, hogy nagy hatással lehess bármire,
Bő két hete immár, hogy én is a háttérben szorgoskodók táborát gyarapítom, már ami a színi előadásokat illeti. És - fogcsikorgatva bár, de - elmegyek délutánonként, hátha valaki beleakad a hálómba. A táncosokhoz nem sikerült sokkal közelebb kerülnöm, hiszen Abigail szerint az ismerkedés a kulcs, nekem az pedig sose ment annyira jól. Nem vagyok olyasvalaki, aki csak egyszerűen odalejt valami vadidegenhez és az időjárásról kezd el csevegni, hátha időközben eszébe jut más, sokkal érdekesebb téma is, amivel leköthetné a partnere figyelmét. Van ugyan egy-két srác, aki bejön annyira, hogy megpróbáljam a dolgot, de még szerencsére azelőtt kiderült, hogy barátnőjük van, mielőtt totál lejárattam volna magam. Egyelőre tehát várok és ismerkedem a tagokkal. A végén még csúnya lebukás lenne a türelmetlenségem eredménye. Tizenhat évig kibírtam más nélkül, akkor ez a pár hónap már meg sem fog kottyanni, nem igaz? Jelenleg a bűbájtan terem felé tartok, magamban azzal számolva, hogy ott végre egyedül lehetek. Tanulni szeretnék ugyanis, erre pedig nem alkalmas a Mardekár klubhelyisége, ahol jelenleg is Noah ökörködik a többiekkel. A hálókörletem szintén kilőve, hiszen nem szeretek ágyon fekve magolni. A könyvtár újfent nem jöhet szóba, mert ott is van állandóan valaki, aki megzavarja mások nyugalmát a fel-alá csoszogásával vagy csupán magával a létezésével. Egy üres terem bőven alkalmas lenne erre a célra és úgy érzem, ez álmaim megoldása. Van ugyan délutánonként tanulószoba, de - igazság szerint - mindig is egyedül voltam elememben. A csend, amely olyankor jelen van, csakis az enyém. Akkor töröm meg, amikor én akarom és nem mások szabják meg számomra, hogy mikor üthetem fel a könyvem annak érdekében, hogy ne valami alulfizetett szakmát kelljen nyögnöm életem végéig. Benyitok hát a tanterembe, a látvány azonban, amellyel szembesülök, egyszerre dermeszt le és viszi fel a pulzusom az egekbe. Ujjaim ráfagynak a kilincsre, én pedig földbe gyökeredzett lábakkal meredek magam elé, miközben úgy tátogok, mint egy partra vetett hal. Döbbenetem tárgya elsősorban az, hogy tényleg nem számoltam ama eshetőséggel, miszerint bárkit is itt találnék. Akárhányszor erre jártam ebben az időpontban, szinte állandóan kongott a terem az ürességtől. Most viszont, hogy eldöntöm, számomra ez a legalkalmasabb hely a tanulásra, valaki más már előttem kipécézte a termet és be is foglalta, hogy... táncolhasson? Abigail 2.0 vagy mi a fene? A fején helyet foglaló füles legalábbis erre enged következtetni, ahogy pedig fiú létére riszálja magát... És te jó isten, máris megakad rajta a tekintetem! Erőnek erejével kényszerítem viszont magam vissza a valóság talajára, miközben igyekszem néhány erőteljesebb pislogást végrehajtani annak érdekében, hogy ne azt a srácot bámuljam egyfolytában, aki nem sokkal előttem adja elő magát valamiféle láthatatlan közönségnek. Ahogy azonban tekintetem az alakjáról az arcára téved, szinte egyből rájövök arra, hogy fenemód ismerős számomra valahonnan. Mármint, évfolyamtársak vagyunk, ez egyértelmű, de van még valami más is... Kell lennie másnak is. És akkor beugrik: a kellékesek! Ő is a tagjuk, noha nem tudom, mit is csinál pontosan. Láttam már ott, ebben biztos vagyok, ahogy abban is, hogy ő Gideon Swann. Az egyetlen idegesítő vetélytársam a hatodik évfolyamban. Soha életemben nem váltottam még egyetlen szót sem vele, pont ezen egyszerű okból kifolyólag. Inkább ignorálom, miközben igyekszem túlszárnyalni őt minden tekintetben. - Khm! - köszörülöm meg hangosan a torkom, hátha végre észbe kap és rájön, hogy valaki más is van a közelben. Nem arról van szó, hogy nem bámulnám ezt a kis műsort a végtelenségig, de nem igaz, hogy pont egy ilyen alak legyen az esetem! Ilyen egyszerűen nincs! Miért van az, hogy annyi srác közül pont ő az, aki magára vonja a figyelmemet? Legalábbis, a mozdulataiból süt valami energia, az arca pedig annyira, de annyira finom vonású... Oké, Austin, állítsd le magad! - Már megbocsáss, de ez nem a zeneterem - morgom, ha esetleg felém fordulna vagy bármi egyéb jelét is adná annak, hogy figyel rám. - Magamra hagynál? - szólalok meg ismét, amint mindenféle külön felszólítás nélkül beljebb tessékeltem magam a küszöbön. - Szeretnék egy kicsit tanulni és az nem fog úgy menni, ha közben úgy rázod magad, mint valami meg gyárgyult rongybaba... - vetem irányába a szavakat, mintha már alapból megvetném. Pedig nem ez a helyzet, alapvetően nincs vele bajom, azzal viszont már annál inkább, amit nemrég kiváltott belőlem. Mert olyan nem létezik, hogy pont egy Gideon Swann-féle alak keltse fel a figyelmemet! Esetleg csak már rég feladtam volna? Igen, nyilván ez a helyzet... Bizonyára belefásultam már abba, hogy a távolból lessem a táncosokat és ne merjek közelíteni feléjük. Igen, ez bárki számára elég megterhelő érzelmileg, még abban az esetben is, ha éppen abban a pillanatban nem fogja fel, mennyire nehéz is ez neki.
Szeptember van még csak, az előadás pedig decemberben lesz. Mindenki a választott szerepekhez gyakorolja és tanulja a szöveget egyenlőre. Én nem választottam szerepet. Persze biztos, hogy simán megkaptam volna egy egy jelentőségteljesebbet is. A nyári lovas balesetem után azonban még mindig rehabilitációra járok a bokámmal. És őszintén szólva, ha választanom kell aközött, hogy soha többé nem térhetek vissza a tánchoz sportszerűen és aközött, hogy megkapok egy szerepet az iskolai dráma előadásban... Ah ribikém ne kacagtass! Persze ha múlna rajta valami ténylegesen és nem csak a diákok önnön szórakoztatására szolgálna, akkor már más lenne a helyzet. Elvégre, a fájdalom csillapítók csodákra képesek. Most is van bennem egy jó adag és egyből élőbbnek érzem magamat. Olyasvalakinek, akinek nincs szüksége semmiféle kezelésre hogy újra a régi fényében pompázzon, csak fájdalom csillapító főzetre. Eredetileg Valeriat várom, de már vagy egy órája. Azt mondta, hogy itt találkozzunk órák után és segítsek neki gyakorolni a szövegét. Ásítok egyet. Unatkozom. Az egyik padnak a tetején ülök a lábaim keresztben akár egy dívának az ujjaimmal pedig a padlapon dobolok. A monoton unatkozó dobolásból azonban hamarosan egy ritmus lesz. Én pedig elő halászom az elbájolt walkmanemet a táskámból. Lecsekkolom a kedvenc kazim épp hol tart, felveszem a fejhallgatót és belecsévélek az A oldalba ameddig nem hallom azt a jellegzetes kis sercegő hangot, hogy az elejére ért újra és elindítom a lejátszást. Lehunyt szemmel, hátravetett fejjel hallgatom a szám kezdetét. Eleinte csak a fejem és a vállaim indulnak el a ritmusra, oda vissza egyre szabadabban bele élve magamat. Aztán a karjaim is útjukra indulnak, egy csettintés itt, egy csettintés ott, végül pedig azon kapom magamat, hogy leszálltam a padról és kvázi szégyentelenül használom a termet, mintha az egész az én performance-omat várta volna és minden szék, minden pad, minden folyosó közöttük, minden emelvény, minden könyv engem szolgálna. Ráadásul majdnem énekelek is, legalábbis baromira bele élem magamat az egészbe. Mintha minimum én lennék Britney vagy Madonna de minimum Cher... Nem igazán veszek tudomást a környezetemről, mert bevallom jelenleg nem is nagyon akarok. A mozdulataimban egyszerre van benne az a brutálisan feminin gyengédség, amit mindenki megszokhatott már tőlem ugyanakkor most vegyül bele erő is. Nem is kevés. Ennek az oka pedig többek között az is, hogy baromira tele vagyok dühvel. Még nem találtam ki hogy mitől, vagy kire, de az biztos, hogy pár napja gyűlt már bennem. Talán pont az a frusztráció, hogy a baleset óta nem igazán táncoltam. Csak gyógymasszást kaptam a lábamra, izomstimulációt meg egy valag pakolást.... Mégsem éreztem hogy bármerre is haladnék a fájdalom meg egyre elviselhetetlenebb lett. De most jó. A fájdalomcsillapító miatt egy pillanatra sem érzem, hogy meginognék, hogy bármelyik részem is gyengébb lenne, nyilallna vagy nem úgy működne ahogy kell. Valeria meg fulladjon meg ott ahol van! Váratott egy órát és még mindig nem ért ide, ez után aztán kérhet tőlem bármit, annak már ára lesz azt garantálom.
Ha azt hiszed, túl kicsi vagy ahhoz, hogy nagy hatással lehess bármire,
Ő is kicsit túl naiv és jóindulatú fiú, amivel talán nincs is baj, de... származhat még hátránya még ebből az elkövetkezendő időszakban. - Sose lehet tudni. - mondom neki miközben a tanárra pillantok. Én sosem tudom eldönteni, hogy mire gondolnak. Olyan furák és összetettek tudnak néha lenni. Egyik pillanatban kedvesek és segítőkészek, míg a másikban rosszabban a mumusoknál is. Én biztos nem lennék jó tanárnak, én nem tudnék ennyire... fura lenni. Persze nem tudom, lehet hogy csak én gondolom ezt így, ki tudja. Bár bevallom ez a fordítós megjegyzése nem esett a legjobban. - Nem hiszem, hogy bármit tudna nekem egy olyan társam tanítani, aki még egy pohár vizet sem tud létrehozni. - jegyzem meg talán kissé csípősebben, mint szerettem volna, de akkor is. Magam is ismerem azt a bűbájt, nem véletlen voltam jó az előző iskolában. Bár ő nyilván ezt nem tudja. Alig várom, hogy végre kicsengessenek és elmehessek az óráról. Nem akarok hazudni, nekem ő túl sok minden értelemben. Az agyamra megy, hogy csak franciául beszél hozzám, ráadásul az előbb sértegetett is, bár nem hiszem hogy ő benne ezt tudatosult. Csak némán bólintottam a szavaira. Nem is sok ez a házi, nekem például nem is okoz semmilyen nehézséget a dolog. - Nincs mit és rendben, szólni fogok, szia. - dehogy fogok. Őt szerintem ettől a naptól kezdve kerülni is fogom. Túl sok az energiája és kissé túlbuzgó. Igazából gonosznak érzem magam, hogy ilyen vagyok vele, hiszen benne semmilyen rossz szándék nincs, mégsem veszi észre, hogy mennyire lelombozó a viselkedése. Nagyon remélem, hogy többet nem rak össze vele a tanárunk, nem hiszem, hogy még egy ilyen beszélgetést kibírnék... Főleg, ha továbbra is franciául akar hozzám beszélni.
A francia nem a legkönnyebb nyelv, amit ismerek, ezt el kell ismernem. Sőt. De azért nem lehetetlen elsajátítani. Nekem pedig eltökélt szándékom elsajátítani tökéletesen, és gyakorolni is. Nem igazán értem az okát, hogy Moira mért akar az angolnál maradni, illetve hogy mért hinné a professzor, hogy őt beszéljük ki. Ugyan már. Ez butaság. Na meg én Dany vagyok. Tőlem már azt hiszem rég megszokhatta mindenki, hogy folyton új nyelvekkel kísérletezem. Olykor órán is, amikor nem kéne. Végül is elmosolyodom. - Ugyan. Mért hinné? Amúgy is van erre egy nagyon egyszerű fordító bűbáj, ha ilyesmit hinne, és ellenőrizni akarná. Megtaníthatom ha szeretnéd.- mosolygok rá kedvesen, de továbbra is a franciánál maradva. Igaz ez a fordító bűbáj volt az egyik első, amit csak úgy önszorgalomból, kedvtelésből sajátítottam el, és igen hasznos is, de azért nem mindig jó a könnyű út. Nyelveket tanulni hasznos, és szórakoztató. Sajnos Moirának igaza van, tényleg lassan közeledik az óra vége, és a professzor újfent elvágja a beszélőkém, hogy ő diktáljon le egy csomó házi feladatot. Persze mért is ne. Ezzel a sok házival jó sokáig el leszek, hogy marad így időm hébert tanulni, meg még Gillyvel is találkozok délután. Minden esetre gondosan feljegyzek mindent egy füzetbe, amit Flitwick professzor lediktál. - Mire minden házival végzek semmi másra nem marad időm. - morgom inkább csak magamnak immár angolul. Összepakolom a cuccaim, azaz bedobom a tankönyvem, és füzetem a táskámba, és elindulok kifelé a teremből az óra végeztével. De azért még visszafordulok Moirahoz. - Köszönöm az órai segítséget, és ha bármiben a segítségedre lehetek csak szólj. - villantok még egy kajla vigyort. Minden esetre nagyon örülök ennek az új ismeretségnek, vagy talán barátságnak. Majd meglátjuk. Meg azt is, hogy a Hollós lány mennyire akar barátkozni majd a későbbiekben.
ϟEgy új ismeretség a legszebb ajándék, amit adhatunk valakinek.ϟ
Lehet, hogy velem van a baj, hiszen nem is tudom, mi franciák úgy tudom, hogy nagyon finnyásak vagyunk a saját nyelvünkre. A francia nem egy könnyű nyelv és minden egyes tájegységnek meg van a maga jellegzetessége. Én születésemtől kezdve két nyelven beszélek, angolul és franciául. Hiszen apu angol volt, anya meg francia. Még emlékszem a szerelmi történetükre, már számtalanszor elmesélték nekem, bár a mama kicsit máshogy mesélte.Azonban elhiszem, hogy mama nem szerette sose anyumat, mindig is látszik a közöttük lévő feszültség, már majdnem kézzel fogható. Nem tudom, hogy hogyan tudnám közölni vele úgy, hogy ne bántsam meg, hogy nem akarok franciául beszélni. Szeretném inkább az angol nyelvet erőltetni, hiszen most másik országban vagyok, egy másik nyelvet kell beszélnem. - Igen, de... Talán jobb lenne, ha angolul beszélnénk, hiszen a professzor azt is hiheti, hogy éppen őt beszélünk ki. - igazából hiheti gyenge próbálkozásnak, de komolyan mondom, amit. Volt már ebből egyszer egy probléma, éppen az orosz nyelvet gyakoroltam egyik padtársammal és a tanár felfújta és elküldött minket az igazgatóiba. Kellemetlen volt, nagyon is. Örülök neki, hogy sikerül még tovább fejlesztenie magát és örömmel látom, hogy tényleg sikerül haladnia. Figyelem, ahogyan a pohár már több, mint a háromnegyedéig telt. Nem tudom, legszívesebben elmondanám neki, hogy ha tűz van és csak ennyi vizet tud elővarázsolni, akkor hamuvá fog égni, de inkább nem mondok ilyet. Nem szeretnék vele bunkó lenni. - Haladunk Daniel, de lassan vége az órának. - hirtelen fel sem tűnt, hogy mennyi idő telt el, tényleg csak úgy repült az idő, lassan már vége is az órának.
Örülök a biztató szavaknak, hogy szerinte is képes vagyok erre a bűbájra. És igen elég kitartó tudok lenni, ha nagyon akarok valamit. Azt hiszem ezt már bizonyítottam párszor, többek közt a VMS-en is. Most is szeretném megmutatni, hogy képes vagyok elbánni ezzel a bűbájjal. Azért amikor azt mondja, hogy borzalmas a kiejtésem eléggé elhúzom a szám. Oké, lassan több mint hét és fél év telt azóta, hogy Franciaországban jártam, és tanultam a nyelvet, és azóta jobbára csak levelezten franciául azt is elég rendszertelenül ritkásan, de akkor is. Mindig büszke voltam a tökéletes nyelvérzékemre, és alig pár hónap alatt tökéletesen el tudok sajátítani egy idegennyelvet. Például spanyolul, németül, görögül (ógörög történelmi dialektusokkal együtt), latinul, dánul, horvátul, portugálul is megtanultam. Természetesen az olasz, és az angol is az anyanyelvemnek számít. Idén nyáron tanultam meg oroszul is. A hébert pedig alig pár napja kezdtem tanulni. Oké a héberben még csak az abc-t próbálom emészteni. Egy kicsit nehezebb, mint a klasszikus latin betűs nyelvek. - Akkor javítanom kell, nem igaz? - szólalok meg végül néhány perc hallgatás után a franciánál maradva. Eldöntöttem magamban, hogy Moirához ezután csak franciául fogok beszélni. Már csak azért is, hogy ne essek ki a gyakorlatból. Azt hiszem ez után sokkal több irodalmat kell olvassak, és többet beszélnem az eddig megtanult nyelveken, már csak azért is, hogy ne felejtsek belőlük. Hogy ne kerüljek többet ilyen helyzetbe. Azt ugyan meg tartom magamnak, hogy a feladatra, vagy a francia nyelvbeli hibáim kiküszöbölésére értettem amit mondtam. Minden esetre újra pálcát ragadok, és nekilendülök a feladatnak. Ezúttal kicsit több, mint háromnegyedig sikerül megtölteni azt a nyomorult talpaspoharat. Kezd alakulni a dolog. De van egy olyan érzésem, hogy Moira maximalizmusának ez még mindig nem lesz elég. De próbálkozni lehet. - Nos, ez már egész jó nem? - mosolygok Moirara, továbbra is maradva a franciánál. De mintha egy kicsit máris javult volna a nyelvtanom, talán kezdenek visszajönni a régi emlékek. Bár ez az akcentusomon aligha változtat... De legalább van kivel gyakorolnom, és ez remek dolog nem igaz?
ϟEgy új ismeretség a legszebb ajándék, amit adhatunk valakinek.ϟ
Remélem hamar láthatom majd a nagyit, neki mindig szokott lenni, valami nagyon jó tanácsa, ami kisegít a legrosszabb helyzetekből. Nem tudom, hogy anyu elmondta e neki, hogy mi történt és miért kellett olyan sürgősen ott hagynunk az országot... pedig nem volt sok vissza a régi iskolámban, már csak két év. De ők úgy határoztak, hogy nekem így lesz a legjobb és itt kell új életet kezdenem magam mögött hagyva a múltat. Bárcsak ilyen egyszerű lett volna, bárcsak minden rosszat olyan könnyedén eltudnék felejteni, de nem megy. Valahogy én nem arra lettem beprogramozva, hogy pillanatok alatt elfelejtsem azt, ami történt. Nehezebb, mint hittem. Helyeslően bólintok, mikor megerősít, hogy maga miatt is teszi, hiszen ez a jó hozzáállás. Nem mások kedve miatt kell elsajátítanunk a bűbájokat, varázslatokat, ártásokat és átkokat, hanem magunk miatt, hogy boldogulni tudjunk. Hiába van a felszínen béke, mindenki jól tudja, hogy ahol fény van, ott sötétség is felelhető. De ebbe rossz bele is gondolni. - Menni fog, hiszek benned. - mondom neki bátorítóan, miközben figyelem őt. Jót tenne neki, ha legalább egy kis sikere lenne, bár nem hiszem, hogy eltántorítaná bármi is a próbálkozásoktól, nem tűnik olyannak. Szerencsére egy kitartó fiú, ez majd előresegíti az életben, sok haszna lesz belőle. Igazából kedves tőle a sikere utáni felajánlás, de valahogy nem tudom. Persze tudom, hogy mit mond, még a fura akcentus és nyelvi hibák ellenére is megértem a mondandóját. - Borzalmas a kiejtésed, de segíthetek benne, hogy javítsunk a helyzeten. - felelem franciául, miközben elgondolkodom... Nem hittem volna, hogy ő nyelvészprofesszor akar lenni. Mondjuk én is több nyelven beszélek, hiszen anyukámnak vannak orosz rokonai is, de legtöbbször úgy érzem, hogy beletörik a nyelvem az orosz nyelvben. - de még nem vagy készen a feladattal Daniel. - mondom neki, miközben visszaváltok angolra és mutatok a pohárra. Még félig üres.
Természetesen nem sértődök meg. Általában elég könnyen, és lazán kezelem az efféle dolgokat. Hova jutna a világ, ha mindenki folyton csak megsértődne mindenkire ilyen apróságok miatt, mint egy vízlepergető bűbáj. Kedvesen mosolygok a válaszára a dicséretemre. Szerintem mindenkinek jár egy-két jó szó. Szeretném növelni egy kicsit Moira önbizalmát vele, mert szerintem mostanában nem sok kedves szót kaphatott. - Ígérem, magam miatt is. - válaszolom a biztatásra komolyan, de azért a tekintetem még mindig mosolyog a lányra. Nem tudom, hogy tényleg így gondolja-e, vagy csak udvarias kényszerválasz volt a kedvességemre, de nem is számít igazán. A lényeg, hogy én megteszem, ami tőlem telik. És láss csodát, ezúttal tényleg eljutok a félsikerig! Azért arra egy pillanatra elgondolkodok, amikor kijelenti, hogy a neve Moira. Lehet talán túl sok voltam neki hirtelen. De azért elmosolyodom. - Moira, Franciaországból, igazán örülök a szerencsének. Ha szeretnél valakivel franciául beszélgetni, én szívesen gyakorolnám valakivel. Az egyik életcélom, hogy nyelvészprofesszor legyek, aki minél több nyelven beszél. Többek közt franciául is. - váltok át ezúttal francia nyelvre a mondandómmal. Na nem beszélem olyan tisztán, mint akinek ez az anyanyelve, azért az akcentus, és a tanult nyelek tipikus hibái kiérződnek, de mindent egybevetve is érthető a mondandóm lényege. Fejlődni meg csak gyakorlással lehet nem igaz? És persze a szokásos kedves, kölyökképű mosolyom sem marad el.
ϟEgy új ismeretség a legszebb ajándék, amit adhatunk valakinek.ϟ
Nem látszik úgy, mintha megsértődött volna, amit igazán örömmel veszek, hiszen szándékomba se állt. Még sem volt olyan rossz ötlet ez a leperex és talán neki is jobb lett, volna ha használja. Igazából a bűbájtan nem nehéz dolog, sőt. Pont, hogy könnyű és élvezhető, csak az embernek figyelnie kell és koncentrálnia. Természetesen nekem is megy minden anélkül, hogy elképzeljem a dolgot, hiszen éles helyzetekben már szinte magától megy minden, de neki talán ez a módszer sokkal többet segít. Nem szívesen mennék bele egy ilyen ismerkedős beszélgetésbe, hiszen általában sikerül a másiknak olyan kérdéseket feltenni, melyre nem szívesen válaszolok. Például a költözés okát sem szívesen említem meg, bár ez sem igaz... leginkább próbálom elfelejteni és szépen túllépni rajta, csak van amihez idő kell. A fizikai sebek gyorsabban gyógyulnak a lelkiekkel ellentétben, magam is tudom, hogy idő kell nekem és talán nem is kevés, de én elakarok jutni egyből a kettőbe. Szóval hiszek benne, hogy menni fog. Igazából elég aranyos fiúnak tűnik, aki szereti az embereket és eléggé emberközpontú. Kicsit sajnálom, hogy éppen engem fogott ki társnak ebben a feladatban, bár örülök annak, hogy megdicsér, az embernek igenis jól esnek az efajta dicséretek. - Köszönöm. Kis figyelemmel akár te is ügyessé válhatsz. - mondom neki, miközben figyelem a poharát, ami vízzé vált. Azért ez a bűbáj nem olyan nehéz, hogy valaki ilyen ügyetlenül vegye a feladatot, de nem szabad senkit sem lenézni. Próbálok rájönni, hogy mivel is ösztönözhetném vagy segíthetném őt jobban, de nem jut eszembe semmi sem, így inkább csendben figyelem csak, hogy mit fog lépni, reménykedem benne, hogy neki fut még egyszer és nem adja fel. Nem kicsit lepnek meg a szavak, melyek elhagyják az arcát és ilyenkor érzem igazán azt, hogy igazi francia vagyok. Bárki lehet bármennyire jó ezekben a dolgokban, sosem lesz olyan, mintha az anyanyelvén beszélne. - Inkább magad miatt tedd. - mondom neki, miközben próbálok nem olyan értetlen arcot vágni... Nem tudom, hogy hova tegyem ezt az egészet, inkább próbálom "elengedni" vagy hogyan szokás ezt mondani. Nagyon szurkolok neki, hogy sikerüljön, mert jó lenne, ha már egy kicsit fejlődne, bár csodákat azért nem várok. Én csak egy kortynak is örülök, csak teremtsen végre vizet a bűbájjal. Majd mikor látom, hogy sikerrel jár, akkor rápillantok, még ha az arcommal nem is tudtam, de a szememmel mosolyogtam rá. - Öm... - most már cseppet zavar a franciája, valahogy nekem nem az igazi... Sóhajtok egyet. - Ez fél siker és a nevem Moira, nem pedig Belle Mademoiselle. - mondom neki, miközben a pohárra nézek. - És igen, francia vagyok. - válaszolom, miközben újra rá pillantok. Szóval tud koncentrálni, ha valamilyen kérdésre választ akar kapni.
Természetesen tudom mire való a Leperex, és a saját ügyességi faktorom elnézve néha talán nekem sem ártana alkalmaznom. Persze nem sértődöm meg rajta, hogy Moira ezt használja. Talán már hallott a legendás bénázásaimról a vízzel kapcsolatban. Pl. ha bájitaltanon mosogatni kell, az kész katasztrófa önmagában. Szerintem Piton ez miatt utál is rendesen. Bár szerintem ő alapvetően mindent utál, aminek köze van némi boldogsághoz. Fel sem foghatom, hogy lehet valaki ennyire savanyú alak. Komolyan rossz rá nézni is. Moirától tulajdonképpen egész bölcs döntés volt a varázslat, így nem lett vizes. De arra, hogy ez csak negyed siker szomorú kiskutya szemeket meresztek rá. Tehát végül is nem árulja el, honnan jött. Még. Azzal viszont kétlem, hogy McGalagony is egyet értene, hogy született átváltoztatástan zseni lennék. Na jó, igazság szerint ugyanúgy állok vele, mint a bűbájtannal. Gyakorlatilag a legpocsékabbtól, a legjobbik váltakoznak a jegyeim, attól függően mennyire érdekel az adott anyag. Hűha, neki ez olyan könnyen és természetesen megy. Nagyon ügyes. - Hű. Te tényleg kiváló vagy bűbájtanból. De legalábbis rendkívül ügyes. - dicsérem meg egy mosollyal a mutatványt. Ki tudja, lehet legalább adok neki egy kis önbizalmat. Szerintem rá férne. Pedig tényleg nagyon jó ebben. És nem. Egyáltalán nem veszem felvágásnak, vagy ilyesminek. - Oké, akkor most én jövök. Megpróbálom még egyszer a kedvedért szép Mademoiselle.- mosolygok még rá, majd teljes koncentrációmmal a pohár felé fordulok. Ezúttal mennie kell. Tényleg megpróbálok koncentrálni, hogy Moira ne csalódjon bennem. Nem vagyok azért teljesen reménytelen eset. - Aguamenti. - ejtem ki a varázsszót, ezúttal tényleg koncentrálva, és a poharam láss csodát, de félig megtelik vízzel. Nem egészen, mint az övé, de ez már akkor is siker! - Ezt már tényleg nevezhetjük sikernek ugye Belle Mademoiselle?- kacsintok rá vidáman, elvégre a pohár félig tele, szó szerint, ezért remélhetőleg elárulja, hogy jól tippeltem-e a franciát...
ϟEgy új ismeretség a legszebb ajándék, amit adhatunk valakinek.ϟ
Egy bólintással jeleztem, hogy részemről is megbeszéltnek tekintem azt, hogy őt keresem fel először, ha valami bajom van. Nem hiszem, hogy valaha is képes lennék őt a gondjaimmal terhelni és nem is szeretném, mindössze csak szeretnék újra hasonlítani a régi önmagamra. Igen, nagyjából mindig ezen gondolkodom, de még mindig nem sikerült semmit sem tennem ez ügyben, pedig az első és legjobb dolog az lenne, ha elmosolyodnék. Másoknak olyan természetesen megy, neki is olyan könnyedén megy, míg én elfelejtettem már és a mosolygás szerintem nem olyan, mint a biciklizés. Azt az ember nem felejti el, hogy hogyan kell, de mosolyogni igenis el lehet felejteni. Nem akarok ítélkezős lenni, de aki általában ennyit csacsog, az nem igazán tud koncentrálni, főleg akkor kezdek el félni, mikor azt mondja rengeteg kérdése van. Biztosan majd a kérdések fognak a fejében és nem fog tudni koncentrálni, remélem hogy nem fog lelocsolni engem. - Most próbálj meg erre koncentrálni. - kérem tőle halkan, miközben figyelek rá. Nagyon reménykedem, hogy tényleg nem kell majd elmenni megtörölközni, vajon bunkó leszek, ha húzok magamra egy Leperex bűbájt? De mielőtt még bármit tenne előhúzom a pálcámat, magamra szegezem és elképzelem, hogy húzok magamra egy olyan réteget, amit vízhatlanná tesz. - Leperex. - remélem ő is ismeri a bűbájt és tudja, hogy mire használom. Hát nem is volt rossz ötlet ez a Leperex és szerencsére az a víz, ami rám borult le is pergett rólam, nem vagyok ideges, hiszen tudom, hogy nem a legjobb a bűbájtanban. Az ember a hibáiból tanul és szerintem ő inkább született átváltoztatástan zseni, mintsem bűbájtanos. Figyelem őt, de nem mondok semmit, arcomon harag sincs, mivel tényleg nem is haragszom rá. Csak megrázom nemleges választ sugallva arra a kérdésére, hogy vizes lettem e, majd mikor azt mondja, hogy fél siker, csak felvonom a szemöldökömet. - Hát azért ez nem fél siker... talán egy negyed vagy éppen ötöd. - közlöm vele barátias, kedves hangnemben. Van még mit fejleszteni a koncentrációs készségein, lehet hogy ezzel van neki a baja. Csak sóhajtok egyet és figyelek rá, majd pálcámat a poharamra szegezem. - Először megmutatom. - igazából én tudok koncentrálni, nekem nincsenek gondjaim, mint neki. - Arra gondolok, hogy a bűbájjal megtöltöm a poharat vízzel, nem nehéz. - magyarázom neki, de nekem ez egyértelmű és ésszerű, de hogy ő erről mit gondol, azt nem tudom. - Agoamenti. - mondom ki könnyedén és a pohár megtelik vízzel és szerencsére nem a pohár változik vízzé. Ez egy nagyon könnyű és egyszerű bűbáj, szegényt sajnálom... Lehet hogy ez nem lesz éppen építőjellegű a további munkára, egyesek nem szeretik, ha valaki "felvág", nekem pedig ezzel nem ez volt a célom.
Azt nem mondanám, hogy Moria a világ legmosolygósabb lánya, de majd csak sikerül előcsalni azt a kis görbületet. Alapvetően kedves lánynak látszik, lehet egyszerűen nem az a mosolygós fajta. Minden esetre vidáman bólintok rá, hogy majd keres, ha gondja lenne. - Rendben, akkor ezt meg is beszéltük.- szerintem az új barátok szerzése a legjobb módja a honvágy csillapítására, na nem mintha nekem nem hiányozna Olaszország. De már itt is egész jól beilleszkedtem az elmúlt 6 évben. Új barátokat szerezni meg könnyen lehet, ha épp útba igazítást kérünk, vagy adunk valakinek. Remélem tényleg lesz alkalmunk órán kívül is találkozni. Hű. Ez a lány egész gyorsan rálelt a koncentrációs gondjaimra, mert erre ad tanácsot. - Háát megpróbálom a kedvedért. De nem ígérem, hogy sikerül. Rengeteg kérdésem van ám! - kacsintok rá egy vidám mosollyal. Magam elé teszem a padra a talpas poharat, amibe vizet kellene fakasztani. Rászegezem a pálcám, és egy mély levegővel próbálok koncentrálni. Majd hangosan, és határozottan kimondom a varázsszót. - Agoamenti!- azt hiszem nem hangsúlyoztam megfelelően, vagy nem a megfelelő szót használtam, mert ahelyett hogy a pohár megtelt volna vízzel, maga a pohár változott vízzé. Nagyjából mindent elárasztva a padon, és környékén. Szuper! Hoztam a formám! Többen fel is nevetnek a bénázásomon, meg hogy próbálom zavartan eltüntetni a vizet, inkább kevesebb, mint több sikerrel... - Vizes lettél? Ne haragudj, tényleg nem akartam!- nézek kissé zavartan, de nagy bűnbánó kiskutya szemekkel Moira felé. Tényleg véletlen volt a művelet, aki ismer azt tudja, hogy ilyen vagyok, és kész. - De nézzük a jó oldalát, McGalagony professzor örülhetne, sikerült valamit vízzé átváltoztatni... ez is fél siker!- vigyorodom el végül, ahogy úrrá leszek az instant mini káoszomon. Látszólag ez a kis malőr egyáltalán nem veszi el a kedvem semmitől. - A félsikerre való tekintettel találgathatok? Szerintem az akcentusod alapján hmm... Franciaországból jöhettél, vagy Spanyolból... nem Francia... biztos, hogy az... Eltaláltam? - nézek rá hatalmas kíváncsi szemekkel. Valamennyire beszélek franciául szívesen gyakorolnám valakivel. Remélem igazam van, és tényleg onnan jött...
ϟEgy új ismeretség a legszebb ajándék, amit adhatunk valakinek.ϟ
Hű, ez az első reakció, ami eszembe jut, hiszen nekem ez hirtelen túl sok szó volt egy szájból egyszerre. Nem arról van szó, hogy bajom lenne azzal, hogy ilyen kedves és nyílt személyiség, valószínűleg pár hónappal ezelőtt én is visszamosolyogtam volna rá és hasonló lelkesedéssel venném a barátkozást. Azonban a dolgok megváltoztak azóta, ahogyan jó magam is mást lettem, de egyáltalán nem áll szándékomban megbántani őt. Aranyos a mosolya és nem arról van szó, hogy nem próbálok én is elmosolyodni, de nincs miért mosolyognom. A mosoly boldogságot, jókedvet és kicsattanó életkedvet sugall és be kell látnom, hogy én egyikkel sem bővelkedem az utóbbi időben. De lassan ideje lesz megtalálnom a hangomat. Kedvesen pillantok rá és nézek a szemeibe, ez az egy dolog még mindig megy. Hazudnék, ha most azt mondanám, hogy viszonozom mosolyát, de hiszek abban, hogy majd eljön az idő, amikor képes leszek én is így mosolyogni, ahogyan most teszi ő is. - Nagyon kedves tőled Danny, ígérem, ha bármi problémám lesz, akkor téged kereslek fel elsőnek. - mondom lágy, kedves és barátságos hangon, nincs miért bunkónak vagy elutasítónak lenni velem. Látszik rajta, hogy egy rendes és kedves fiú, aki természetéből adódóan sokat beszél és szeret barátkozni. Kíváncsi leszek, hogy milyen hamar merül ez ki az én megismerésemben, hiszen jelenleg nem hiszem, hogy én lennék a legjobb és legizgalmasabb beszédpartner, csak a feladatra szeretnék koncentrálni. Hát ő tényleg sokat tud kérdezni és nem is tudom, lesokkolja az agyamat ez a sok kérdés, még szerencse, hogy a tanár közbeavatkozott, mert nem is tudom, mire hogyan kellene felelnem. Vagyis még ezek a kérdések nem okoznak gondot, szívesen megosztom vele, hogy honnan jöttem, de a miérteket már nem kötném az orrára. - Először koncentráljunk a feladatra. Mindig ilyenkor kiszoktam üríteni az elmémet vagy ha az nem megy, akkor csillapítani a gondolataimat. - mondom neki kedves hangon, miközben végig tanácsokat szoktam neki adni. A legegyszerűbb, ha először lenyugtatja az elméjét és nem hagyja, hogy figyelmét minden más lekösse, csak az nem, amit elakar érni. - Ezek után pedig elképzelem, hogy milyen bűbájt akarok használni és végül szavak formájában megtestesítem vagy valóra váltom. - mondom neki, ennél egyszerűbben és lényegre törőbben nem is tudnám elmondani. Majd rápillantok a tanárra, szerencsére nem figyel éppen ránk, szóval... itt a lehetőség. - Ha sikerül megcsinálnod, akkor válaszolok a kérdéseidre. - végül is, lehet hogy őt éppen ez ösztönzi majd és sikerülni fog neki.
A bűbájtan egy olyan tantárgy, amiből egyenletesen hullámzóan teljesítek. Úgy értem ha sikerül kicsit odafigyelni, akkor nem vagyok rossz belőle, de többnyire elkajláskodom a dolgot, olyankor meg kevésbé vagyok jó. Igazából a rúnaismeret, mágiatöri, idegennyelvek tanulása sokkal jobban felvillanyoz, mint a bűbájtan. Talán ezért van, hogy a jegyeim skálája a trolltól a kiválóig terjed, mindenen keresztül, ami a kettő közt van. Inkább a kissé szétszórt természetemmel van a gond, semmint a tudásommal, vagy képességeimmel. A mai órán párokban kell dolgozni, és a szokásos vidám vigyorral a képemen konstatálom, hogy az új csendes lánnyal leszek egy párban. Nem tudok róla semmit igazából a nevén kívül, így ideje ezen változtatni. És hát mi sem jobb alkalom a barátkozásra, mint egy közös feladat. Márpedig én nagyon szeretek barátkozni, és ismerkedni az emberekkel. Meglehetősen nyitott személyiség vagyok. Néha talán túlzottan is. - Szia! Én Dany vagyok. Bocsáss meg, hogy eddig nem üdvözöltelek, de had tegyem meg most, a Hugrabug ház nevében. Szóval üdv itt a Roxfortban, nagyon örülünk neked. Ha bármiben segítségre szorulnál hívj bátran, akár idegen vezetés, akár ismerkedés, akár tanulás terén. - huppanok le a mellette levő székre egy vidám mosollyal. Hiszem, hogy ha mosolyt adunk, akkor kicsit jobb kedvre deríthetjük azt, akinek adjuk, és vissza is kapjuk, és így talán a világ is egy kicsit jobb hely lehet. - Az igazság szerint, amit múlt héten vettünk víz-idéző varázslat az Aguamenti kicsit nehezen megy. Még. De milyen pocsék házigazda vagyok, elfelejtettem megkérdezni, hogy hogyan érzed magad itt? Egyébként honnan jöttél közénk? Mesélnél róla? Tudod engem nagyon érdekelnek különböző országok kultúrái, és az idegennyelv... - kapcsolok át lyukat beszél a partner hasába üzemmódba, valóban érdeklődve a lány iránt. Na nem úúgy... Van barátnőm Gilly személyében, és sosem bántanám meg. Pusztán vallom, hogy jó dolog mindenkivel kedvesnek, és barátságosnak lenni. Persze csak addig, amíg a professzor úr félbe nem szakít, hogy kicsit kevesebb szöveget, és több varázslatot szeretne látni... végül is jogos, hiszen órán vagyunk... Pedig olyan szívesen megmosolyogtatnám legalább Moirát. Olyan szomorúnak, és magányosnak látszik. Biztos szörnyű honvágya lehet...
ϟEgy új ismeretség a legszebb ajándék, amit adhatunk valakinek.ϟ
Szerettem a bűbájtan órákat és mindig is különösen jó voltam benne, hiszen a Beauxbatons-os lányokról azt mondják, hogy nem a legbátrabbak, de ők a legjobbak a bűbájokban. Bár az én bátorsággal egészen addig a napig nem volt gond, hiszen a sötét varázslatok kivédése is nagyon jól ment, talán túlságosan. Azt az órát is szeretem így belegondolva, szóval ha meg kéne neveznem két kedvencem, akkor az imént emlegetett két tantárgy lenne. Milyen fura, nem? A halk új lány, aki szinte senkivel sem beszél szereti az ilyen órákat. Bár szerintem már elkezdtem haladni előre vagy ha nem is előre, de megálltam a visszafelé lépkedésben. Ezt a múltkori beszélgetés is jól mutatja és hálás is vagyok Masonnek a segítségéért, hiszen nélküle most lenne egy rossz jegyem. Az óra hamar kezdődött én pedig figyeltem a professzort, bár még nem sikerült megjegyezni mindegyiknek a nevét... vagyis sikerült, csak néha keverem a neveket, így inkább a butaságok elkerülése miatt nem mondom ki a nevüket. Még van időm belerázódni. - Ma páros feladat lesz, jobban mondva egy gyengébb és egy erősebb tanulót párosítottam össze. - kezdi a professzor és ezek a szavak azok, amiket nem szívesen hallottam. Nem azzal van a problémám, hogy egy társammal kell dolgoznom, nem is az, hogy gyengébb bűbájtanból, hanem az, hogy nem tudom hogy fiú vagy lány lesz. A fiúkkal mostanában nehezebben jövök ki és még mindig nem bírom az érintésüket. Mi sem mutatja ezt jobban, mint Codyval való múltkori találkozás... mikor kiderült, hogy az a kutyus, akinek sokat meséltem, az ő... a kezem szinte égni kezdett. Közben a professzor sorolja a párosokat és végül elérkezik hozzám. - Moira Kingsdale és Daniel Paisley. - hálás vagyok, hogy nem mondta ki a második nevemet. A fiút... pedig láttam már párszor, tudom hogy nagyjából ki ő. Végül pedig úgy döntök, hogy inkább maradok a helyemen, hiszen én ülök legelöl szinte egyedül, mert mindenki a tanártól távolabbi helyekre szokott ülni. Mikor pedig megérkezik mellém, akkor kicsit arrébb húzódok, hogy legyen neki elég hely és még véletlenül se érjek hozzá. Tudom ez nem szép dolog és én igyekszem, de ehhez több idő kell mint hittem, sokkal több. - Szia Moira vagyok. - mondom neki, miközben a szemeibe pillantok, bár ezt valószínűleg tudja, mivel idejött, azonban mégis szükségét éreztem a bemutatkozásnak, hiszen szokás és illedelmes dolog. - Van olyan bűbáj, ami gyengébben megy? Esetleg olyan, amit gyakorolni szeretnél? - teszek fel két kérdés, miközben figyelem őt. Hát akkor kezdjük is el, nincs miért húzni az időt.
Ha most bepillantást nyerhetnék Brandon gondolataiba, akkor nyilván pipacsvörös képpel oldanék kereket a teremből. Pedig nem rám vall az ilyesmi, mások igazán nagyszájú, belevalós csajnak ismernek, aki minden nagyobb balhéban benne van, most viszont... Hát, nem is tudom, hiszen minden annyira bizonytalan. Még ha szerelmes is voltam Brandonba, akkor se vele képzeltem el a jövőm, hiszen a családja nyomására bele kellett mennie egy olyan jegyességbe, melyet soha életében nem szeretett volna. Jól tudom, mennyire fontosak számára a nevelőszülei, ismerem annyira, hogy tudjam, egyszerre érez szeretetet és kötelességtudatot irántuk. Ez pedig eléggé megnehezíti néha az életét, most pedig én is bekavarok neki ezzel. Elég rémes dolog ez a bűntudat-mizéria. - Váó... - nyögöm ki egy pillanat alatt, szinte pontot téve Brandon mondatainak végére, hiszen még be se csukja a száját, amikor én lereagálom a hallottakat. Hirtelen jött minden, nekem pedig fel kell dolgoznom mindezt, de közben meg arra is késztetést érzek, hogy itt és most áldást mondjak egy kapcsolatra vele, csak hát Samael... Őrült nagy hibát követtem el vele nemrég. Erre gondolt volna, amikor figyelmeztetett? - Ez úgy... Hát ez... Hülyén hangzik, ha azt mondom, hogy ez volt életem legszebb szerelmi vallomása? Elmosolyodom a szavaim hallatán, hiszen igazából még soha senki se vallott szerelmet számomra, de hát Brandon iránt annyi éven át vágyakoztam, most pedig ezzel egy álom vált valóra... Igaz, hogy mindennek helyszínéül nem a bűbájtan termet képzeltem el, hanem leginkább egy templomot, de hát addig el is kell jutni, nem igaz? A lényeg az, hogy megtörtént, mindketten kimondtuk, amit éreztünk és a világ se dőlt össze körülöttünk szégyenében. Sőt! Ilyen feldobott még soha életemben nem voltam eddig. - Számomra ez már nem kérdés – csóválom meg a fejem. - Amikor beléd voltam zúgva, azt nem csak kislányos hóbortként értettem... Jó, talán nem egy lángoló szerelem volt, de valami volt bennem akkor. És az a valami több volt egy egyszerű barátságnál. Mintha a barátság is olyan egyszerű lenne, főleg egy ehhez hasonló... Szerelem-barát-Samael. Senki se említette, hogy az ilyesmi tud bonyolult is lenni. Én azt hittem, ha valaki szerelmes valakibe, az egy letisztult dolog, amit biztosra vesz magában az ember. Nem pedig ilyen őrült bonyolult valami... - Nekem tökéletesen megfelel a mai nap – azért egy pillanatra elbizonytalanodom, amikor a vállaimon érzem a tenyerét, majd összeszedem magam. - Hát, gondolom, ruhát illene valami csinosabbat felvennem egy... öhm randira... - De fura szó! - Akkor egy óra múlva várlak a Nagyterem előtt, ha neked is megfelel. Szia! Határozott gyorsasággal bújok ki a kezei alól, majd torkomban dobogó szívvel veszem irányba a Hugrabug-klubhelyiségét. Beszélnem kellene Samaellel, ez igaz, de közben meg Brandon randira hívott és nyilvánvaló, hogy melyikük élvez elsőbbséget... Istenem! Tetszem neki! Még időm se volt felfogni, de már randira készülünk!!!
Ahogyan a csillogó kék szemekbe pillantok, és a szőke tincseken futtatom végig a tekintemet, igazán nagy szégyen, hogy legalább nem próbálkoztam nála. Hiszen mindig is volt köztünk egy komoly érzelmi kapocs, csak nem akartam felrúgni a barátságunkat, hiszen akkor végképp szem elől tévesztettem volna. Most pedig a frigyem küszöbén kell csak belátnom, hogy az, akire mindig oly nagy szükségem volt, az nem más, mint Yngrid, az én szöszi árvaházi társam, akit talán már régóta szeretek, csak valahogy sosem merültünk fel egymásnál. – Nekem nem is tudom, hogy mikor. Csak.. mindig fontos voltál, de azt hiszem sosem barátként, viszont nem mondtam ki. – Nem nagyon foglalkoztam a lányokkal, kicsit visszahúzódó vagyok, méghozzá olyan fiú, aki mindig bizonyítani akar a mostohaapjának, hogy méltó legyen a kapott, felvett névre. Cseppet sem tartom fiatalnak a lányt, hiszen a gondolatai, nem pedig a kora alapján tudom megítélni. Nem csoda, hogy most megpróbálom megsimogatni, amit szerencsére hagy is. Ez most valóban nem olyan közeledés, mint korábban, amikor csak hülyültünk együtt. - Én is kedvellek téged, és megnézhetnénk, hogy tudunk-e máshogy is gondolni egymásra, mint barátként. A naptáramat? – Nevetem el magamat, hiszen csakis miatta jöttem most a Roxfortba, mert látni akartam, igaz, arra én sem számítottam, hogy már belépett abba a korba, amikor randizni akar. Ez a most vagy soha tipikus esete. Nincs mit megnéznem a naptáramon. – Én akár ma este is ráérek. Felmegyek a szobámba, és megborotválkozom, meg ilyesmik, szalonképesre varázsolom magamat. Neked semmi ilyesmire nincs szükséged! Akkor.. itt egy óra múlva? Vagy ha nem érsz rá, akkor holnap? – Nem is veszem észre, hogy közelebb léptem hozzá, és átfogva kétoldalról a vállát, úgy nézek le rá. Valahogy most mindez oly természetessé vált. És ezt persze nem tehetem meg Briennával. Ebben a pillanatban nem is akarok hazamenni.
Ostobák voltunk mindketten, erre teljesen felesleges újabb szavakat vesztegetnünk. Elmondhattam volna Brandonnak, miként is érzek vele kapcsolatban, hiszen világéletemben számíthattam rá, gondolhattam volna előre, hogy csak emiatt nem fog megszakadni a barátságunk, valamilyen ismeretlen okból kifolyólag azonban nem tettem meg a dolgot. Féltettem őt, féltettem magamat és természetesen a kettőnk közös kis világát is, melyet évek munkájával építettünk fel. Ahol minden szép és jó, és ahol mi ketten testvérek vagyunk. Ahol senki se szól bele abba, mit teszünk vagy mit kellene tennünk. Ahol nincs Brienna és Brandon önző apja sem tiltja meg a fia számára, hogy velem barátkozzon. Ahol minden tökéletes. Talán álomvilág az egész, én azonban a magam részéről azon voltam, hogy mindebből elég sok minden megvalósuljon. - Az tényleg igaz, hogy fiatalok vagyunk az ilyesmihez. Vagyok – javítom ki magam, elvégre Brandon már tizennyolc, ő azért már bőven benne van már a korban. Neki már lehetett volna barátnője, ha nem jegyezték volna el Briennával. A gyönyörű jelzőn azért elmosolyodom egy pillanatra, még mindig nem szoktam meg, hogy bárki is annak lát. Pedig Samael is mondta, csak hát eddig még egy srác se volt, aki észrevette volna a dolgot. Fura, de idővel talán majd megszokom. - De én már sokkal előbb úgy gondoltam rád, mint hinnéd... Mármint, azt hiszem 14 éves koromban kezdődött a dolog – töprengek el egy pillanatra. - Eleinte nagyon zavart, mert fogalmam se volt róla, mi is ez pontosan, nem tudtam behatárolni, amikor pedig rájöttem, megijedtem. Beszélnem kellett volna veled, de nem tettem. Inkább elnyomtam magamban. A kamaszkor elején össze tud zavarodni az ember, hiszen egyik pillanatról a másikra annyi meg annyi érzelem jelenik meg benne, hogy az valami borzalom. Ezeket pedig tudni kellene kezelni, ami a legtöbb esetben megy is. A szerelem se lenne kivétel ez alól, de amikor az ember lánya a gyerekkori legjobb barátjába szeret bele... Nem, ezt senki se lenne képes megfelelően kezelni. Összerezzenek, amikor Brandon végigsimít az arcomon, de nem húzódom el tőle. Miért is tenném? Ezer meg ezer alkalommal tett már ilyet, de jelenleg mégis más az egész. Hiszen tudom az igazat, ettől pedig más az érintése. A szívem hevesen kezd el dobogni, teljesen olyan, mintha valami egészen másra készülnénk... Mindenesetre, nem merek még úgy közeledni hozzá, hiszen tartok attól, hogy elröppen ez az álom. Pedig tudom jól, hogy nem lökne el magától, ha átölelném. - Tényleg bénán hangzik – mosolyodok el kissé reszketegen. - Nem vagy te ilyen nyálas. Kedvellek téged Brandon, ezen nem változtat semmi – komolyodik el kissé a tekintetem. - Elvégre, kiben másban bízhatnék meg rajtad kívül? Még ha ez az egész rosszul is ér véget, akkor is a barátomnak foglak tartani. Nekem meg egyébként bármikor megfelel, én nem vagyok olyan fontos ember, mint te – forgatom meg a szemeimet egy drámai sóhaj kíséretében. Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy oldjam a feszültséget. Mert van. - Nézd meg a naptárad, és döntsd el, neked mikor jó. Életemben nem hittem volna, hogy egyszer így alakul egy Brandonnal való beszélgetésem. Elvileg el szerettem volna számára mondani a Samaeles dolgot, most pedig... Hát, most randit egyeztetünk. Beszélnem kellene Samaellel, mert ugyan nem jöttünk össze, de úgy érzem, akkor fair vele szemben a dolog, ha tudna minderről. Elvégre, ígéretet tettem számára, melyet most fel kell rúgnom. Ő és én nem találkozhatunk ezek után.
Elhúzom a számat, igen, mindketten bénák voltunk, én sem éreztem fontosnak, hogy több is legyen köztünk, de ha jobban belegondolok, nem is akartam elrontani, hiszen Yngrid számomra tökéletes, és ha valamiért én nem tetszettem volna neki, akkor az a barátságunk rovására is mehetett volna. Talán még meg is utál, ha nagyon nyomulok. De abban mégiscsak igaza van, hogy ha mindketten gyávák vagyunk, az nem megoldást, kettőnk közül nekem illett volna kezdeményezni. Ő nagyon kedves, édes teremtés, nem várhattam el azt tőle, hogy a szemembe mondja, ha már többet akar. - Én nem tudtam, hogy te mit szeretnél. Nem érdeklődtünk mások felé, így fel sem merült bennem, hogy te már kész lennél valamire. De talán már késő, hogy ha neked mások tetszenek, hiszen gyönyörű és okos vagy Yngrid, nem biztos, hogy tudnék bárkivel is vetélkedni, aki ezt korábban átlátja, míg én vak voltam. – Kedves tőle, hogy most többesszámban beszél, de talán fatökű is voltam, és elfogadtam a barátságát, a testvéri szeretetét, holott mindig is vele éreztem magamat teljesnek. Ha elaludtunk egymás karjában, akkor buta módon arra gondoltam, hogy mintha egy alomból származó kölyökkutyák lennénk, nem pedig arra, hogy ő valójában a szerelmem. Ostoba voltam...! - Édes, hogy ezt mondod.. – Nevetek fel zavartan, és valamiért ott a késztetés, hogy végigsimítsak az arcán. Egy picit közelebb lépek, és meg is teszem, de persze lélegzetvisszafolytva, mert igenis érdekel, hogy mit szól hozzá. – Akkor mire számítottál? Dehogy akarok másokkal. Nekem nem fontos, hogy meglegyen a kötelező szex. Én azt akarom, hogy olyannal legyek, akivel minden tökéletes. Áh, ez bénán hangzik. Nem akarok mással randizni. – Rázom meg a fejemet, és a randin elgondolkozom, talán tényleg kicsit furcsa lenne, hiszen már valahol tudjuk, hogy ez több mint barátság, de ő csak annyit mondott, hogy egykor belém volt zúgva. Most már valaki más tetszik neki, és ezt nem lehet csak úgy elfelejteni. – Menjünk, de ne randi szinten, csak úgy a saját kedvünkért. Hátha engem is találsz olyan kedvelhetőnek, mint azt, aki éppen tetszik neked. Mikor menjünk?
Nehéz számomra belegondolni ebbe az egész faramuci helyzetbe, szóval pár pillanatig meg sem szólalok, egyszerűen csak nézek magam elé, mint akit sokkolt a hír. És igen, valóban sikerült meglepnie Brandonnak ezzel a nem mindennapi kijelentéssel, hiszen egész életünkben testvérekként szerettük egymást, most pedig ez... Ez azért teljesen más, egy sokkal komolyabb érzelem, melyet nekem sikerült már vele szemben átélnem, csak viszonzatlanul. És nagyon fájt, tényleg, komolyan fájt, hiszen pont abban az időszakban derült ki a jegyessége Briennával, úgyhogy arra kényszerültem, hogy magamba fojtsam a dolgot. Jó, nem állítom, hogy ellenkező esetben szerelmet vallottam volna számára, mert nem hiszem, de talán valamennyire másként alakultak volna a dolgok. Így azonban... Eszméletlen nehéz lenyelnem ezt a kijelentést, miközben magamban már hónapok óta azon dolgozok, hogy elfelejtsem őt. Ez sikerült is Samael mellett, de most, hogy ő nincs itt és Brandon is ilyeneket mond... Mégis mitévő legyek? - Nem érezted fontosnak – rágom meg magam elé révedve a fiú szavait, miközben igyekszem magamban kitalálni, hogy ő vajon miként élhette meg ezt az egész dolgot. Tény, ami tény, én se mondtam el neki az igazat, szóval nincs jogom haragudni rá, de kissé mégis neheztelek, a szavaim ellenére is. Ha elárulta volna, talán már együtt lennénk és most nem lenne bűntudatom Samael miatt. - Jól megvoltunk, mint barátok – szólalok meg ismét, kimondva azt, amit jelen pillanatban gondolok. Végül csak megvonom a vállam Brandon kérdését hallva: - Nem tudom, Ha előbb elmondod, akkor talán nem lett volna minden ennyire nehéz, de ez nem csak a te hibád. Mindketten gyávák voltunk. Ami az igazat illeti, elég szépen kitoltunk magunkkal, nem gondolod? Halvány mosollyal a szám szegletében pillantok fel a srácra, mert tényleg ez a helyzet. Magunknak csináltuk a bajt, hiába szeretnék mindent Brienna és Samael nyakába sózni. Ők csak betoppantak az életünkbe, de egyikük se azzal a szándékkal érkezett, hogy ártson nekünk. Mi több, Samael olyasmit tett, amire már igazán vágytam, de igazság szerint mindig is Brandonnal szerettem volna átélni az első alkalmat. Csak hát nem mertem elmondani számára az igazat, így elkövettem életem egyik legnagyobb hibáját, amit már nem tudok visszafordítani. - Szerintem meg igenis menő vagy. Főleg a rózsaszín papucsodban – teszem hozzá incselkedve, hogy némileg oldjam a pattanásig feszülő hangulatot, habár nem túlzottan lep meg, hogy ez nekem nem megy. Ismét elkomolyodom hát, majd töprengve szólalok meg: - Gondolom, nem maradhat minden a régiben. Nem is szeretném. Tudtam, hogy előbb-utóbb megváltozik a kapcsolatunk, csak pont erre nem számítottam. Elkerülhetetlen volt, hogy a kamaszkorba lépve más szemmel tekintsünk egymásra, de hogy mindketten pont a másikba habarodjunk bele... Á, erre még én se számítottam volna. Elvégre, régebben még nekimentem volna annak, aki ilyesmit feltételezett volna rólunk, most pedig örülök neki, hogy tetszem Brandonnak. Nagyon is örülök. - Szeretnél? - nyílik el kissé a szemem, mert én nem nagyon örülnék a dolognak. Én se igazán tudom, mit kezdjünk a kialakult helyzettel, de az, hogy Brandon mással randizzon... Eddig oké volt, mert azt hittem, nincs esélyem nála, de így... - Neeem, majd kitalálunk valamit. Randizhatnánk, habár nem tudom, nálunk mi számít randinak. Elvégre, eddig is kettesben mentünk mindenhova. Roxmorts, csillagvizsgáló, Fekete-tó... Ha csak időnk engedte, együtt töltöttük a szabad óráinkat, sohasem mentünk el másokkal máshova. Számomra mindig Brandon volt az első, szóval ezek nem is randik lennének, hanem baráti találkák. Talán csak annyi változik, hogy mindketten tudjuk az igazat.
Tudom, hogy pont a legrosszabbkor jut eszembe színt vallani, hiszen Yngrid éppen most közölte, hogy valaki tetszik neki, de annyira hiányzott az elmúlt hetekben, csak rá tudtam gondolni, és valahol már be kell ismernem, hogy sokkal több ez, mint szimpla barátság. De nem érdekel, ha most mindent elrontok, tudnia kell, hogy azon felül, hogy nekem nem Brienna a fontos, én más lányokra se tudnék csak úgy nézni, mint rá, a gyermekkori játszótársamra, akivel együtt felnőttem, akinek mindent közölhetek. Az apám elég vaskalapos, konkrét életcélt talált ki nekem, de mi van akkor, ha nekem az az élet nem jön be? Nem mondom, hogy elszökhetnénk együtt, de.. valami mégiscsak lehetne. Egyenlőre titokban, viszont az esküvő nagyon közeledik, és onnantól már nincs visszaút. Vagy az a házasság csak egy papír, és csak az számít, amit igazából érzek. Mit is érzek pontosan? Nem tudom, de most, hogy itt van, már megint kipirulok, és legszívesebben a keze után nyúlnék, de nem merek. Nem biztos, hogy felérek arra a szintre, ahova azt a másik fiút is helyezte. - Nem tudom, nem éreztem fontosnak. Jól megvoltunk, de nem akartam semmit siettetni. Egyikünknek se volt senki, de.. nekem most itt lesz Brienna, akivel meg tudom, hogy nem lennék boldog, ezért most szándékoztam valahogy kinyögni, hogy mennyire tetszel. Elkéstem? – Talán már tényleg mindennek vége, de legalább tudja. Bár.. ezzel árthatok is, hiszen lelkiismeretfurdalást kelthetek benne, amit meg nem akarok. – Hogy mi..? Nem szóltunk egymásnak, holott itt voltunk, együtt, és féltünk. Jó ég.. Sosem löktelek volna el magamtól. Tiszta hülye voltam, nekem kellett volna hamarabb lépnem. Én.. nem tudom, hogy mit adhatnék. Nem vagyok olyan menő, mint akiért sokan rajonganak, és kapcsolatom is alig volt. Nem vagyok az..a vagány, magabiztos srác, aki mellett.. Szóval érted. Hát.. Most mit csináljunk? – Ez tényleg olyan furának tűnik, szerelmes volt belém? Én azt hiszem most vagyok az, de ezek szerint pont elkerültük egymást. Most hogyan tartsuk a kapcsolatot, hogy tudjuk egymásról, hogy mi volt, vagy mi van éppen? – Akkor... randizzak valaki mással? – kérdezek rá, az ő kezébe téve a döntést, hiszen ezt ajánlotta fel. Legyen így, noha tudom, hogy senki nem tudná őt megközelíteni.
Látom én Brandon arcán és mozdulatain, hogy a téma hallatán némileg megfeszül, hiszen aligha számított erre, de ha már benne vagyunk, akkor legyünk benne nyakig. Mindkettőnknek kijár a boldogság és én kaptam is belőle eleget, de Brandon... Nem, nem fogom hagyni számára, hogy túl hamar felnőtt váljon belőle, mert az úgy nagyon nem lenne fair. Még a kamaszkora javát kellene élnie, bulikba járnia, csajoznia, innia, nem pedig karót nyelt fogadásokon részt vennie Brienna oldalán. Jól mondják, a pénz nem boldogít, inkább csak felelősséget von maga után. - Ha Brienna szemszögéből nézem a dolgot, akkor aligha lenne benne ebben az egészben – rándul meg egy pillanatra az arcom, mert már előre látom, mi lesz mindennek a vége. - Vagy nagy eséllyel felveti számodra, hogy akkor ő is összejön valaki mással. Ha mégis úgy döntesz, hogy megbeszélnéd vele, akkor sem ártana kissé óvatosabban beadagolni számára az ötletet. Ne ugorj fejest a mély vízbe, mert esélyes, hogy a betont fogod ki. Fogalmam sincs azt illetően, mennyi érdekházasság ment már tönkre ilyen ötlet miatt, hiszen hasonló esetekben a szülők elvárják, hogy a gyermekeik még annak ellenére is boldogok legyenek egymással, hogy nem szeretik a másikat. Most azonban Brandonnak nem az apja, hanem a menyasszonya engedélyére van szüksége, nekem viszont még így se nagyon fekszik a dolog... Az a Brienna elég szigorúnak tűnik, nyilván olyasvalaki, aki fejből bemagolja az itteni házirendet és teljes mértékben tartja is magát hozzá. 100%-ig szándékában áll megfelelni a szüleinek, szóval aligha számíthatok sok jóra a véleményét illetően. - Vele nem – csóválom meg a fejem, miközben eszembe jut Samael. Hát, pont vele nem kellene komoly dologban gondolkoznom, mert könnyen rosszul járhatok, ami azt illeti. Nagy társasági élete van, szebbnél-szebb lányok fordulnak meg utána mindenhol, naiv lennék, ha összejönnék vele. - Ez csak amolyan fellángolás részemről, majd elmúlik – vonom meg a vállam hanyagul, majd továbbra is figyelmesen hallgatom Brandont. Abban viszont egyetértek vele, hogy tényleg fura vele ilyesmiről beszélgetni. Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, most pedig ez... Szokatlan. - Mondjuk inkább úgy, hogy nem lenne jó pont részedről, ha mindenféle bevezető nélkül smárolnád le a folyosón – egyből szélesen mosolygok, amint elképzelem magamban a jelenetet, habár szinte azon nyomban arcomra fagy a mosoly, amikor Brandon folytatja a mondandóját. Némileg elhűlve tekintek rá, mintha egy vödör jeges vizet öntöttek volna a nyakamba és egy pillanat erejéig meg sem tudok szólalni. Jól hallottam? Esetleg csak a fantáziám játszik velem? Annyiszor álmodtam már erről a pillanatról, de ez most teljesen más. - É-én? - kérdezek vissza, miközben igyekszem nem elsüllyedni a föld alá, ha esetleg mégse rólam lenne szó, csak félreértettem volna valamit. Amikor Brandon folytatja, akkor viszont teljesen világos lesz a dolog. Igen, jól értettem. - Váratlanul? Mégis mióta? Mármint... Nem haragszom érte, félre ne érts, de mi??? Miért nem szóltál róla már korábban? Oké, Brienna, de attól említhette volna, én pedig nem másztam volna bele Samael ágyába elsőre... Istenem, mekkora hülye voltam! Lassan már kezdem hibának érezni a dolgot, az pedig, hogy Brandon elől eltitkolom, szintén nem jó ötlet, de pont most valljam be neki? Nem, az elrontaná a pillanatot, tönkretenne mindent, habár még én sem tudom igazán, mi lesz ennek a vége. - Én nem tudom, mit mondhatnék erre – szólalok meg, amint sikerült némileg elrendeznem magamban a gondolataimat, majd folytatom: - Hát ez most lesokkolt... Tudod, régebben beléd voltam zúgva, ami az igazat illeti. Nem akartam bevallani, mert féltem, hogy haragszol rám miatta és minden kapcsolatot megszakítasz velem. Most pedig ez... Nem hittem volna, hogy te is ugyanezt gondolod rólam. Elvégre, együtt nőttünk fel, szinte a testvéremnek tekintelek. Mit gondolsz? Fogalmam sincs azt illetően, milyen választ is várok Brandontól, de valamit mondania kell, mert én kevés vagyok ehhez. Tetszem neki? Jól esik a gondolat, habár még mindig mázsás súlyként telepszik rám az, hogy lefeküdtem Samaellel. Könnyűvérűnek érzem magam, ha pedig itt és most össze is jönnék azzal, akit mindig is szerettem, még alá is támasztanám a dolgot. Elrontottam mindent, nemet kellett volna mondanom Samaelnek, de hát miért is tettem volna? Imponált, hogy tetszem neki és most mindent elrontottam.
Kissé tördelem a kezemet, olyan ez Yngrid részéről, mintha valamiféle feloldozást adna. Mindig is ezt csinálta, engedte, hogy éljem az életemet úgy, ahogyan az nekem tetszik. Ezúttal, a nagy lépés küszöbén, amikor megnősülni tervezek, vagyis rám erőltetik, azt sugallja, hogy attól még lehet másféle szerelmi életem, hiszen az érdekházasság nem várhat el hűséget is, hiszen azt írjuk alá. Lényegében valóban egy szerződés, amely az egyik félnek pénzt, a másiknak pedig rangot ad. - Lehet, de akkor is meg kéne beszélnem vele. Mármint Briennával. Mert ha szövetségesek vagyunk, nem lenne szép dolog, ha nem is tudna róla, hogy titokban van valakim. Nem mondom, hogy megcsalás lenne, ha nem szólnék neki, de jobb ha tud róla, nehogy olyan helyzetbe hozzam, amit magamnak se akarnék. – Viszont azt nem tudtam, hogy azért jövünk most össze beszélgetni, hogy a szerelmi életünket tárgyaljuk ki. Eddig ez nem volt nálunk nagy téma. Egyikünk sem egy társasági alkat, itt voltunk egymásnak mi, és a hülyülések, a csínytevések, de Yngridnek igaza van, hülye vagyok, hogy azt hittem, sosem fogunk felnőni. Ő már kész nő, és igaza van, láthatóan bezsonganak érte a pasik, még akkor is, ha elsőre pont valami macsóval is akar kezdeni, viszont a saját szintjén számos srác lehet még az életében is. – Mert.. úgy érzed, hogy jobb, vagy több nálad? Máris komoly kapcsolatra vágysz? Mármint csak azért, mert nekem igába hajtják a fejemet, neked még élned kéne.. Kipróbálni magadat, hogy ki az, aki azt nyújthatja neked, amire vágysz. – Nyelek egy nagyot, amikor így nyilvánvalóvá teszi, hogy mit kéne tennem. A sors iróniája, hogy ő már gondolkozik is valami listaállításon. – Ez szintén.. hülyén fog hangzani, mert nekem nincsen ilyen listám, és félnék is vaktában menni. Ha azt mondod, hogy meg kell mondani annak, aki tetszik, hát.. Sosem voltam ebben jó, de.. te. Biztosan váratlan ér, de sajnálom, hogy nem mondtam előbb, és ez az egész Briennás ügy már így.. el van rendeltetve. Nem tudom hogy másokkal hogyan tudnék randizni, ha mindenkit hozzád mérek.. – Hajtom le a fejemet, de ha már azt várta tőlem, hogy legyek egy kicsit tökösebb, akkor mégiscsak felnézek rá, és amolyan suta mosolyt villant. Hát ez van, most már csak rá kell bízni, hogy mi legyen, ami megint csak férfiatlan megoldás, de legalább valamit mondtam.
| Clothes
