2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Csak csendesen bólintok, rengeteg mindenben egyetértünk Alival, így hát nem kell feltétlenül mindig szavakba öntenem a véleményemet és ez olyan megnyugtató és kényelmes ahhoz a makogáshoz képest, amit képes vagyok előadni. Némán hallgatom tehát végig, ahogy mesél, bár néha érezhetően meglepődött hangot adok vagy felnyüsszenek, azon a ponton, hogy a festményekről beszél még le is hunyom a szememet egy pillanatra. - A-akkor is, h-ha ugyanonnan sz-származnak… Ha t-testvérek… Apa n-nem olyan, mi-mint ő. S-soha nem is l-lesz. - dadogom halkan, kicsit talán mantrázva a dolgot, szeretnék meggyőző lenni és magabiztos, de a hangom egyáltalán nem erről árulkodik. Ahogy kiegyenesedik és elengedi a kezemet hirtelen hidegzuhanyként ér a környezetünk és a távolság és én is kihúzom magamat. A kockát megpillantva egy kicsit belém hasít a honvágy, habár én vajmi keveset játszottam olyasmit, amihez ilyen harminc oldalú kéne, de pontosan tudom, hogy neki nagyon fontos emlék a Nezabarból. Már a felröptetésnél nagyra nyitom a szememet, de amikor még a formája is elkezd változni és kanyarog az ujjai között összevonom a szemöldököm. Próbálok logikus magyarázatot találni, megállapítani, hogy mi is ez a képesség, azonnal úgy vizsgálom a szemeimmel, mintha le akarnám jegyzetelni minden tulajdonságát. Aztán egy olyan szörnyű gondolat jut eszembe, ami mellett képtelen vagyok elmenni és a csodálat szertefoszlik. - Tudja, h-hogy elvettétek a k-képességeit? N-nem fog… n-nem fog értejönni? Eljönni é-érted? - bököm ki halálra váltan, nem törődve azzal a ténnyel, hogy mindenki a Roxfortot tartja az egyik legbiztonságosabb helynek a világon. Annyi minden történt itt ennek ellenére, gonoszak férkőztek a falai közé, baziliszkusz járt a folyosóin, felrobbant a vadőr háza, ismerem az iskola friss történelmét, és nem éppen azt diktálja, hogy tényleg semmi rossz nem történhet velünk. A Tiltott Rengeteget listára se veszem, a lakói nem szoktak az iskola felé kitörni, csak az emberek ilyen elvetemültek. Meg egyéb humanoidok, legyünk igazságosak mindenkivel szemben. Aggodalmas tekintetem Alistair-ról az órára vándorol és bár ennél jobban nem tudok elsápadni - jelenleg szó szerint szürke az egész arcom, míg a szemem fakókék, így inkább hasonlítok valami élőholtra -, de hirtelen felállok és egy szempillantás alatt elpakolom a holmimat a táskámba. - M-ugliismeret óra… Ajj! - nyögök fel és már valószínűleg ebből egyértelmű, hogy teljesen késésben vagyok. Képes voltam az összes létező tantárgyat felvenni, kivéve a Repüléstant, ami a másik kilence helyett tizenkettőt jelent, szóval nem csoda, hogy ahogy egyre mélyebbre haladtunk a beszélgetésben a törékenyen megszervezett napirendem rombadőlt. Pillanatokon belül már kész vagyok az indulásra, de amikor a vállamon a táska megmerevedek és mint egy riadt őzike bámulok nagy szemekkel az ikertestvéremre. Nem akarom magára hagyni, de muszáj. Pontosan tudja, hogy én soha nem hagyok ki órát és mivel képtelen vagyok rájönni, hogy mi akarok lenni, ha nagy leszek, szükségem van arra, hogy mindenből jó legyek. Csak ameddig el nem döntöm… - A-akkor este, u-ugye? - kérdezek rá, bár most nem a tanulásra gondolok, hanem arra, amiket mesélt és amiket még mesélhetne. Most nincsen maradásom, de ez nem jelenti azt, hogy ne tartanám be a szavam és ne akarnék tudni többet, mindent, ami velük történt. Ha látom rajta a beleegyezést akkor fürgén, mint a villám le is mászok a Jóslástanteremből, hogy a lehető leggyorsabban, vélhetően a tüdőmet kiköpve, de beessek a következő órámra.
// Köszönöm szépen a játékot és sajnálom az éles zárást, a jövőben visszatérünk rájuk! //
Mi vagyunk az esőcseppek, amelyekből dübörgő vihar születik.
Furcsa, hogy az ember mennyi mindent nem tud azokról sem, akikkel együtt éli az életét. Viszonzom a kézfogását, megszorítom, mikor közbe szól és bólogatok is rá párat, jelezve, hogy egyébként vele értek egyet. Végül még hozzá teszem - Ha nem is bántásnak szánta, tök rosszul esett. Nem is értem miféle szerepekre gondolt! - mormogok enyhén dacosan. Persze tök szép amiket utána mondott Nox de... pont ahogy Amy mondja. - Pontosan. Ha az életünk része akar lenni, akkor ne ilyen... creepyn tegye.. Bár szerintem csak képletesen értette Nox, hiszen apa nem mindent látó de akkor is! - de mondjuk engem nem visel meg annyira a dolog, mint Amyt, bár bennem is felmerül, hogy akkor vajon tud arról is, hogy Adoraval egyáltalán nem színházba mentünk hanem egy mugli koncerten voltunk... és még söröztem is.... Nem! Nem szabad ilyenekre gondolni! Az egészet csak elméleti síkon értette Nox semmi több. Ahogy megfogja mindkét kezem és amiket mond, össze szorul a szívem, mármint úgy jó értelemben és ez az arcomra is kiül kissé el is fátyolosodik a tekintetem. - Én is nagyon szeretlek Amy. - mondom ki könnyedén, mégis jelentőségteljesen és oldalról neki is dőlök. Pár pillanatra lehunyom a szemeimet és csak fejemet a vállára ejtve töltődök. Aztán halkan szólalok meg kissé bizonytalan hangon. - Nem tudtam, hogy valaha kikeveredünk-e onnan.. Egy kicsit az maradt utána, hogy csak mázlink volt. Egyáltalán nem rajtunk múlott. Megtaláltunk valamit Deneira elméjében, egy kamrát.. - röviden elhallgatok, de csak mert próbálom össze szedni miket is találtunk - Volt pár festmény. Volt egy, amin.. ami olyan volt mintha Deneirat, apát és a többi testvérüket ábrázolta volna.. csak épp ilyen.. fura állatlény alakokban. És a kamrában ott volt egy másik festmény, ahogy a régi Nezabarbeli házvezetők és tanárok megtámadják.. ő pedig ott áll középen, leengedett fekete karddal, tökéletesen rezzenéstelen magabiztos arccal. - megborzongok - Mint aki tisztában van vele, hogy egyszerűen nem tudnak neki ártani. Épp olyan tekintettel... ahogy néha... apa szokott nézni... - ismét elhallgatok és keresem a fonalat, mert érzem hogy három mondaton belül elvesztettem - A kamrában rúna táblákat találtunk. - felegyenesedem és egyik kezemmel elengedem Amyt majd a zsebembe nyúlok a fém dobókockámért. - Olyasmi volt mint egy képességtároló.. Amit az által, hogy a rúnákhoz értünk, lényegében kifosztottunk. Azóta.. Nézd! - inkább megmutatom neki, mint elmondom. Elé tartom a tenyeremen a fémből öntött d30-ast. Amit egyébként jól ismerhet, mert az egyik legjobb Nezás barátom kockakészletéből való. Vagyis.. amit a közös játékok miatt nem sokkal a vissza térésünk előtt kaptam meg tőle, de aznap csak ez volt akkor a zsebemben... Néhány centire fellebegtetem aztán összpontosítok nagyon koncentráló arccal és a kocka megremeg, majd össze roskad egy olvadt de hideg fémmasszává és ahogy megmozgatom az ujjaimat ide-oda kígyózik, aztán vissza állítom a kocka eredeti formáját és az vissza is esik a tenyerembe. Felnézek Amyre. Érezhető, hogy a történet itt nem ért véget... Megtehetném, hogy elmesélés helyett egyszerűen megosztom vele érintés útján, de.. őszintén nem kívánom, hogy Amy átélje amit én. Bőven elég volt neki meg anyának az hogy egy hónapig abban a tudatban voltak, hogy meghaltam.
Én se örülök annak, hogy képbe jött ez a nő olyan minőségben, hogy apa… párja, se annak, hogy anyu talán féltékenységi rohamból tiltotta el a háztól és ezzel együtt vélhetően tőlünk is, de még kicsit emésztenem kell a dolgot ahhoz, hogy megszakértsem a helyzetet. Ráadásul úgy nehéz, ha még csak most ismerjük meg újra és annyi mindent nem tudunk még, amit a tizenöt év alatt megismertünk volna, ha vele nővünk fel… Mondjuk apával se volt elég ez az idő, sose merném kimondani, hogy tényleg ismerjük minden titkával együtt! Ahhoz egy élet is kevés lenne, hiszen… elképesztően sokat megélt már. - V-velünk sem k-kell sz-szerepet játszania! És anya so-sose kényszerítené s-semmire, tudod m-milyen! - szúrok picit közbe lendületesen, de nem túlságosan megemelve a hangomat, pedig tudom, hogy most csak azt mondja, amit hallott és nem a saját véleményét, szóval bocsánatkérően meg is fogom a kezét és halkan, szinte némán felsóhajtok. - B-bocsi, csak… - elhallgatok, ahogy folytatja a történetet és ameddig apa múltjáról beszél egészen megértő a tekintetem, sőt, teljesen ellágyulok, hiszen valamennyit azért mi is tudunk, sőt, nekünk többet is kéne tudnunk, hiszen mi vagyunk a gyerekei! Amikor a végére ér akkor viszont picit lesütöm a tekintetemet. - Nem k-kérek a vi-vigyázásból, m-már nagyok v-vagyunk és m-mi bajunk l-lehetne a R-roxfortban… - elhallgatok, mert érezhetően zavaros a dadogásom, amikor valamit nagyon ki akarok mondani az még kevésbé akar legördülni az ajkaimról. - N-nem akarom, hogy a h-háttérből f-figyelje az életünk! - bököm ki, hiszen pontosan tudja, hogy az alapvető figyelmet se nagyon tudom kezelni, én szoktam az lenni, aki a sarkok mögül, takarásból ácsingózik és meglesi mások életét, de az, hogy velem valaki ugyanezt csinálja teljesen megrettent, még akkor is, ha azért teszi, hogy tényleg vigyázzon ránk. Akkor is, mi van, ha azt is látta, hogy hogyan leselkedem Spencer és Dasie után, vagy amikor Selene-vel a Tiltott részlegbe való betörésről beszéltünk? Tudom, hogy irreális hirtelen mindentudóvá és mindenlátóvá tenni a fejemben, még is elöntenek az ilyen apróságok, amikre nem igazán vagyok büszke és amiről nem akarom, hogy tudjanak. Persze arról mesélek, hogy milyen szuper Miss Saint-Quentin és milyen kedves Selene, hogy mesélt az ereklyevadász szakról, de jótékonyan kihagyom a kínosabb dolgokat. Felnevetek az abszurd képen, hogy a mumust ezzel űzi el, de amikor látom, hogy ugyan elmosolyodik, de egyáltalán nem nevet velem azonnal leolvad rólam a mosoly. - Én is sz-szeretem… - mondom sokkal visszafogottabban, újra elkomorodva és mind a két kezét újra megfogom. - És téged is szeretlek, Ali. Akármi is t-történt ott, cs-csak azt akarom, hogy t-tudd, hogy me-meghallgatlak és sz-szeretnék s-segíteni, ha tudok és nagyon… n-nagyon hiányoztál. - vallom be, meleg, nyitott tekintettel és persze szívvel fordulva felé. Sok mindenben vagyunk egészen mások, sok mindenben hasonlók, de tudnia kell, hogy akármi is történjen, egy csapatot alkotunk és számíthat rám bármikor, bármiben. Jó, néha inkább abban számíthat rám, hogy lebeszélem valami őrültségről, de akkor is itt vagyok!
Mi vagyunk az esőcseppek, amelyekből dübörgő vihar születik.
Szusszantok egyet és sikerül le is nyugodnom, apával kapcsolatban is egyet értünk, hogy kérdések elé kell állítani. Úgyhogy részünkről az egyezség megköttetett. Arra, hogy Jade féltékeny csak biccentek némileg elkenve. Mikor rákérdez akkor pedig kicsit bővebb lére engedem - Mondott olyasmit, hogy apa nála tölti a mindennapjait.. Mondott olyasmit is, hogy nála lelt egy olyan menedékre, ami nem kényszerít rá semmit és nem kell szerepeket sem játszania... - hallgatok hiszen ezek elég kemény dolgok. Sőt... De érezhető, hogy folytatni akarom. - Azt is mondta, ugyanakkor, hogy az a hosszú élet, ami apának van, elképzelhetetlenül sok áldozattal járt, de lehetővé tette, hogy tapasztaljon, tanuljon, lásson, tudást gyűjtsön... és ezek tartották életben.. Aztán jöttünk mi... - itt Amyre nézek. - Azt mondta, mindig vigyáz ránk a háttérből és hogy a mi érdekünkben tartja a távolságot... - Nox elég vegyes képet mutatott magáról. Egy felől egy személy képét, aki dúskál apa figyelmében, másfelől emlékeztetett pár dologra. És többek között megerősített abban, hogy valami nincs rendben... Közben Deneiraról is elkezdek mesélni és ez egy kicsit megnevettet mindkettőnket, legalábbis én is elmosolyodom még a fogamat is megvillantom hozzá, de lényegesen szolidabban jön mint Amynek. Pedig én is tudok ám ettől jobbat is produkálni. - Akkor ott szükséges volt, de önmagában tényleg vicces emlék és tökre szeretem.. - mondom egy kissé azért elpirulva. És itt kicsit megakadok mert amikor viszont eszembe jut az árvaház és amit odabent találtunk az eléggé a hidegrázást hozza rám.
Lehet, hogy Ali nem tud figyelni és lekötni magát és még inhalátora is van, én pedig a síkvándorlás óta dadogok meg a metamorfmágusi képességeimmel is bajlódok, de akkor is valahogy cseperedük és nem vagyunk végtelenül elveszettek - na jó, én talán egy kicsit, néha. De nem jobban, mint bármilyen másik tinédzser, aki még keresi az útját, ennyi biztos. - I-igen, al-alku, j-jó ötlet. M-majd ki-kitalálunk v-valami okosat. - mosolyodom el, hiszen előbb velem akart alkudozni aztán apát is így szorítaná sarokba, nem véletlenül. Valahogy nálunk az alku az, mint más családban a kompromisszum, aminek az értékére tanítják a gyerekeket. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem vagyunk rugalmasak, sőt! De szeretjük és megtaláljuk a kiskapukat, ahogy azt hiszem apa is tudja csavarni a dolgokat, ameddig ki nem mondjuk a jó szavakat. A kíváncsiság túl erős bennem ahhoz, hogy élből elutasítsam, hogy hallani se akarok arról a nőről, ezért csak bólintok a Fényoltó elnevezésre és arra is, hogy bocsánatot kér. Nem szeretem, ha ferdítenek vagy titkolóznak előttem - milyen képmutatás! -, de úgy se tudnék rá igazán, sokáig haragudni… Ahogy anyu se arról híres, hogy haragtartó lenne. - Akkor l-lehet, hogy cs-csak a f-féltékenység, apa őt vá-választotta… - feltételezem a legegyszerűbb választ, de azért nem tudom csak úgy elengedni és muszáj kérdeznem. - Mi-mit mondott m-még? - szúrom közbe, mielőtt elkezdenénk másról beszélni, hiszen azt mondta, hogy rendes volt az a nő, de lehet, hogy csak azért, mert tudta, hogy ki az apánk és jó benyomást akart kelteni. Azért ilyet elég sokan csinálnak, hogy elkerülhessék a “gonosz mostoha” szerepet, azt hiszem. Lehet, hogy csak azt csinálta és azt mondta, amit Ali hallani akart, hogy megkedvelje. Nem mintha nem bíznék a tesóm ítélő képességében csak… szeretek mindent magamnak megnézni. Csak úgy nehéz, ha közben anya utálja és eltiltotta a háztól. Képtelen lennék úgy csinálni, mintha nem tudnám. Hallgatom a történetet, amit ilyen részletességgel soha nem mesélt el és most feszülten figyelek és várok, hogy minél többet tudhassak meg és érthessem, hogy min ment keresztül és miért mondta, amit mondott. Ahogy hidegrázósan kezdődik a karjaimmal önkéntelenül is körbefonom magam, pedig eddig nem éreztem, hogy fáznék, aztán ahogy meghallom, hogy megtámadtam a szám kicsit elnyílik és úgy kezdek el tátogni, mint valami hal, amivel egy az egyben anyát idézem, hiába éltünk le több, mint tíz évet külön - legalább is az én szemszögemből. Nem is tudom mit mondjak és nem is akarom megakasztani a mesében, de jobb is, mert a feszültség valahogy kiszakad belőlem, amikor elmondja, hogy hogyan is győzött le és egy nevetésben robban ki. - T-tessék? M-megtámadtak a k-képemben és k-képes voltál ezzel le-legyőzni? Ali! - nevetek fel, de ha nem csatlakozik a nevetésbe és nagyon el van kenődve, akkor persze gyorsan elcsitulok, amúgy sem szoktam olyan hangosan sikítva, hosszan hahotázni, inkább félúton vagyok a kuncogás és a nevetés között.
Mi vagyunk az esőcseppek, amelyekből dübörgő vihar születik.
A nagy agyam "méltatására" már inkább nem fűzök kommentet. És nos igen... számtalan eleme van annak, hogy miért vagyunk ilyen kis... furák. De ahhoz képest elég élelmes kis csírák lettünk. Minden hátrányunk, vagy defektünk ellenére is. Olyanokon meg még egyikünk se gondolkozott el, hiszen nagyon máshol tartunk az életben, hogy lehetséges, hogy mindketten meddők vagyunk.. Vagy, hogy a későbbiekben, lehet, hogy az évek alatti előnyökből hátrány lesz... Ki tudja valójában az egészségünk mit fog produkálni és lesz-e bármi ami fog tudni rajtunk segíteni hosszú távon... De ezekbe egyenlőre valószínűleg egyikünk se gondol bele. Talán be sem fog következni. Talán képesek lennénk teljesen beolvadni az emberek közé és az apától örökölt dolgok egyszerűen pár generáción belül kikopnának... Lehet megússzuk dadogással meg figyelemzavarral, amiken egy idő múlva biztos tovább tudunk lépni... Dee Ezek még nagyon.. a jövő zenéi. Arra hogy szembesítsük elgondolkozom és bólintok egyet határozottan. - Kössünk vele alkut. Azokhoz, meg az ígéreteihez mindig tartja magát. - ez már annyi idő alatt, amennyit vele töltöttünk is, mindkettőnk előtt ismert jellemvonása. És igazából ez az egyetlen amivel úgy gondolom tényleg esélyünk lehet. És bár nem örököltük apának az "Erejének a jellegét" bennünk nincs folyamatosan kaparászó kis belső sugallat, vagy késztetés, ami követelne bármit és aminek folyamatosan ellent kéne tartanunk... De a végtelen kíváncsiság és tudásszomj ott van. Lehetne mondani, hogy de hát minden gyerek kíváncsi, de... szerintem egyetlen tizenöt évest sem érdekelnek olyasmik, amik minket foglalkoztatnak. Valószínűleg nem tudnánk sokakkal elbeszélgetni a multiverzum elméletéről.. vagy bármi hasonlóról. De közben, akármivel is van tele a fejünk, még ugyanolyan eleven kölykök vagyunk mint a körülöttünk lévők. Amikor elhúzódik elszégyellem magamat azért, kicsit fel is húzom a vállaimat. Értem őt. Mindig is megértettem amit mondott. Hiszen testvérek vagyunk, együtt nevelkedtünk. - Igen.. emlékszel hogy apa Fényoltónak nevezte a történeteiben? - aztán úgy gondolom azért egy bocsánatkérést illik megejtenem. - Ne haragudj, hogy csak most.. Csak.. most tetőzött.. Most éreztem, hogy fáj.. - dünnyögöm a szívemet masszírozva mert tényleg olyan egy kicsit mintha inkább fizikailag élném meg, semmint konkrét érzésként. - Fogalmam sincs. - csóválom meg a fejemet. - Nem árulta el, anya miért haragszik rá.. De Jade nem sokakra haragszik. De nem mertem még tőle rákérdezni mi történt. - nem azért mert félek anyától, sokkal inkább attól, hogy akkor az egész kalandomat ki kéne tálalnom. Hogy lényegében megkergetett pár vérfarkas apa miatt, akik egyébként azóta békén hagynak.. De akkor este Nox szedett össze, gyógyította meg a felszakadt szemöldökömet és vele maradtam ki késő estig beszélgetni... Látom a jegyeit, mire természetesen az enyémeknek sincs eszükben sem eltűnni. Mikor viszont oda bújik hozzám átkarolom és csak veszek egy mély levegőt. - Ez olyan igazságtalan.. Fogalmam sincs mit kéne éreznem Nox felé.. Velem tök rendes volt, de ki tudja mi történt vele meg anyával... - És nos igen, hiába igyekszem sokakkal össze barátkozni, vagy jóban lenni.. Azért mégsem ugyanolyan. Mégis csak a túloldalon maradt mindenki akit eddig ismertem.. Próbálok nem foglalkozni, hogy a hátrahagyottaknak vajon mi jött át az eltűnésünkből...? Vajon nekik hiányzunk? Vajon próbáltak keresni minket..? Volt egy kósza gondolatom arra, hogy a nyáron majd jó lenne egy látogatást tenni Bulgáriába, de... bele gondoltam és rájöttem, hogy csak a szívem szakadna meg, ha látnám a nagy semmit a Nezabar helyén... Egyszerre veszünk nagy levegőt, csak míg ő a névhez én meg .. csak úgy.. A vissza kérdezésre elsőre csak hallgatok, de aztán beavatom. - Egy olyan térbuborékba kerültünk, ami egy havas tájat mutatott. Nagyon sűrű erdővel... Mindenki tizenévessé fiatalodott és nagyon levert, kétségbeesett és erőtlen lett. A fák közül pedig.. mindenkinek elő elő bukkant valami.. - mintha valami elcseszett horrort mesélnék.. Kissé ki is lel a hideg. - Nekem te jelentél meg. Megtámadtál... Nagyon ijesztő voltál. Mintha egy mumus szórakozott volna velem.. - nyelek egy jókorát. - Úgyhogy úgy kezeltem mint egy mumust és.. Arra gondoltam, amikor ebédnél megnevettelek és az orrodon jött vissza leves... - vallom be egészen nagyon halkan.
A bökésre kicsit felnyögök, kikérve magamnak, aztán a pillanatnyi durci múlva megértőbben pillantok rá. - J-jól van, akkor m-majd az is gy-gyakoroljuk. Ha-használni azt a n-nagy agyadat. - mosolyodok el, bátorítóan. Mind a ketten kicsit deffektesek vagyunk, talán azért, mert léteznünk se kéne, talán azért, mert apa és anya, nos… nem is egy fajból valók, vagy nem tudom, de nekem a dadogás, neki pedig a figyelemzavar, amin nem tud úrrá lenni, mintha az emberi tagjaink nem tudnának megbirkózni apa különleges dolgaival. - De… de n-nem tudom, hogy mi-mit tehetnénk. Sz-szembesítsük? - kérdezek rá őszintén, hiszen sarokba szoríthatnánk sok-sok kérdéssel, de apa okos, ha nem akar valamit elmondani, akkor ki fogja vágni magát, akármennyire dobjuk be a hisztit és vagyunk dühösek érte. Szeretnék bízni benne, elfogadni, hogy vannak titkai, de az az igazság, hogy mindketten olyan kíváncsiak vagyunk, hogy majd meghalunk, ha szembe jön a tehetetlenség. Ez van apával, és ez van anyával is, akit még fogalmunk sincs hogyan kezeljünk úgy igazán… - Nox… mi-milyen furcsa név. M-még a n-neve is sötét! Má-mármint szó sz-szerint. És ilyen r-rég volt és csak mo-most m-mondod el? - húzom ezúttal el a kezemet tőle és fonom össze a karjaimat magam előtt, számonkérően. Érződik, hogy sokkal jobban dadogok, ha felpaprikázom magamat, most is szükség van egy kis dekódolásra, hogy egyáltalán megértsen. De Ali megért, ő mindig megért. Jajj, micsoda képmutatás! Még én magam is belepirulok, a jegyeim előtüremkednek, bár ezt veheti annak is, hogy ilyen sokáig hallgatott el előlem valamit, pedig valójában magamat szégyelltem el, hogy én pedig a szörnyű honvágyamról és Jordanről nem meséltem neki. - Ha anya n-nem bírja, akkor bi-biztosan m-megvan rá az oka, nem? V-vagy… csak f-féltékeny? - kérdezek vissza, kicsit latolgatva a dolgot, hiszen ismeretlenül is szétszakít a kérdés. Az egyik szülő szereti, a másik gyűlöli, akkor nekem azt kéne éreznem, hogy…? Mit is? Bólintok neki és csak néhány pillanat volt, míg összefűztem a karom, most megint odabújok hozzá és ezúttal megérintve az arcát döntöm neki a fejemet. - T-tudom. Én is ezt akartam. - suttogom, egy kicsit elcsukló hangon, az érzéseim teljesen őszinték, szomorúak, kicsit becsapva is érzem magam, szóval egy jó adag rosszérzés kavarog bennem. Mióta itt vagyunk azon kívül, hogy megismerhettük anyát minden más inkább tűnik csalódásnak, mintsem nagy kalandnak, mert túlragyogja a Nezabar élénk, idővel még jobban megszépülő emléke. Nagylevegőt veszek a név hallatán és minden energiámat beleadom, hogy szótagolva, de dadogás nélkül kimondjam. - Da-ro-nel De-nei-ra. - hiszen tudom a nevét, a Nezabarban se voltam kevésbé könyvmoly, de nem éppen nekem találták ki, brutálisan nehéz kimondani. Kicsit meglepetten pillantok rá, amikor elkezd részletesebben mesélni, de képtelen vagyok türelmesen várni, vagy hagyni, hogy a gondolat elüljön benne, hiába tudom, hogy nyomasztani fogja. Talán, ha megbeszéljük jobb lesz, és ha már felhozta, akkor biztosan beszélni akar róla. - H-hogy érted? Mi-milyen helyzetből? - kérdezek vissza, félre billentve a fejemet, olyan butaságokat nem kérdezek, hogy hogyan, hiszen ott se voltam, gondolom képletesen értette a dolgot. Gondolom.
Mi vagyunk az esőcseppek, amelyekből dübörgő vihar születik.
Azért Amyéknek sem lehetett sétagalopp az egész. Arra hogy csak le kell ülni és megcsinálni azért egy kicsit megbököm az oldalát a mutató ujjammal. Nem erősen, csak hogy érezze a törődést és bizony jelentőségteljes pillantással nézek rá. - Tudom. Tudom hogy ennyi lenne. De mostanában megint Tényleg nem megy hogy egyhuzamban megszakítás nélkül koncentráljak egyvalamire húsz percnél tovább. Mármint.. amihez úgy intenzíven használnom is kell az agyamat. - Amy tudja nagyon jól, hogy ez lényegében pont így van, ha akarom ha nem. Gyakorlással és intenzív tréninggel ez javult egy időben, de amióta vissza jöttünk.. még egy kicsit el is lustultam ráadásul szóval tényleg úgy tűnhet kívülről, mintha belesz*nék pedig.. csak figyelemzavarral küzdök. De aztán nem mentegetem magamat hiszen bele mentem és egyet értek vele. Meg kell csinálni. Ő pedig felajánlotta már a segítségét, tehát nekem valójában csak élnem kell vele. Aztán a hangulat lényegesen átalakul mert valami átszakad bennem és Amy előtt most nagyon is őszintén buknak ki belőlem a gondolatok. - Apára. Te nem érzed úgy néha, mintha valamit folyamatosan titkolna? - igazán nem kéne rá dühösnek lennem. Hiszen tényleg nem tehet róla, hogy átestünk a Nezába utána meg visszarántódtunk. - És van. - mondom ki halkan puffogva - Noxnak hívják. És egy nagyon szép és nagyon ijesztő boszorkány. Az Erdei utakon találkoztam vele, amikor.. - itt sóhajtok egyet mert bár nem állt szándékomban elmondani azt a kis kalandomat, de most már kénytelen vagyok - azon az estén még a Roxfort kezdete előtt nem sokkal, amikor olyan nagyon későn értem haza. - egyetlen ilyen eset volt mert általában mindig időben otthon voltam. - Vele beszélgettem valójában. Mondott pár dolgot.. bár nem tűnt kifejezetten rossz fejnek sem, de megkért, hogy anyának ne szóljak róla, mert Jade nem bírja.. Tehát ráadásul ismerik egymást!!! - mondom egy kicsit indulatosan, de még mindig egészen halkan. Egyáltalán nem emelgetem a hangomat. Azán mikor rám szól egy kicsit sértetten ficergek, de persze tudom én is, hogy a sértettségem nem teljesen jogos. - Jó. Igazad van. De attól még olyan hülye érzés... Olyan jó lett volna ha anya meg apa... - itt elakadok - Hiszen annyit mesélt anyáról.. Noxról meg.. hát nem épp úgy mint a kedveséről... - mert hogy apa ugyan mesélt arról mindkettőnknek, nagy vonalakban, hogy egy boszorkánnyal miféle bajos kalandjai voltak itt de inkább tűnt csak a bajtársának mint bármi másnak...- Így viszont talán még Amynek is leeshet, hogy apa sztorizgatásaiból kiről is van szó. Nos igen valahol egy kicsit átverve érzem magamat és ez egészen addig nem tudatosult bennem ameddig nem találkoztam össze ezzel a Noxal. Tény, hogy hálás vagyok neki mert egy nagyon para helyzetből mentett ki, de attól még.. érezhetem elveszni az elképzelt családkoncepciómat a lelkem mélyén.. - Deneira a neve. - dünnyögöm a Nagyúrnőre. - Lehet, hogy a fejében tett látogatás miatt érzem ennyire hevesen ezeket ilyen rossznak, de.. - szusszantok és inkább azt idézem fel amit akkor is felidéztem mikor Amy-rémalakjával riogatot. - Tudod.. odabent te mentettél ki egy nagyon kellemetlen helyzetből. - terelem inkább békésebb vizekre a témát. Érezhetően nagyon nagyon ódzkodok attól, hogy úgy konkrétan vissza idézzem mindazt ami ott történt és inkább azokra a pontokra fókuszálok amik képesek tompítani a tényeken.
Butaság, hiszen annyi mindent szoktunk megbeszélni, mégis megnyugszom, hogy magától jött a kérdés és nem azért, mert tőlem neszelt meg valamit. Nem akarok panaszkodni neki, annyi mindenen mehetett keresztül amikor az aréna felrobbant és eltűntek, még akkor is, ha neki nem tűnt olyan hosszú időnek, de mégis káoszdémonok és a Sötét Nagyúrnő teljes pompájában… Szerencse, hogy vissza tudtak térni! - I-igen, t-teljesen igazad van. - bólintok, amikor elkezdi bontogatni, hogy Trelawney professzor miért említi meg ennyiszer a halált. Az, hogy egyszer apa is meghalhat, hiába olyan különleges, amilyen, szörnyű gondolat, de teljesen logikus. - Az életben cs-csak egy d-dolog a bi-biztos, a halál. - sóhajtom, miközben próbálom kicsit összeszedni magamat, hogy tényleg ne törjön el a mécses. A tanulás ígérete egy kicsit ki is szakít a szomorúságból, bár kicsit felciccenek és kihúzom magamat Ali válaszára. - M-mondtam, hogy sz-szívesen segítek, cs-csak le k-kell ülni és rá-rávenni m-magad! - nézek rá egészen anyáskodva, megróva, hiszen nekem vele ellentétben ha tanulásról van szó, akkor nagyon is erősen tudok fókuszálni és mindent akaraterő kérdésének tekintek. Mondjuk ilyen alapon sokan mondták már, hogy a dadogásom legyőzése is csak gyakorlás és akarat kérdése… mégis újra meg újra elbukok és cseppet sem javul! Ali megfeszül én pedig egészen meglepetten nézek rá, néhány pislogással elűzve azt a könnyfátyolt, ami a tekintetemre telepedett. - A-apára vagy d-dühös…. v-vagy anyára? - kérdezek vissza, bár lehetséges, hogy egész egyszerűen az a válasz, hogy mindkettejükre. - Van… van valakije? Ki? - pislogok el, hiszen az nyílt titok közöttünk, hogy a szüleink nem szerelmesek, nem férj és feleség, de ez nem jelenti azt, hogy nem reménykedtünk soha, hogy összejöjjenek és négyen egy tökéletes családot alkossunk. De ha van valakije… ez annyira nem fair! Anya körül soha nem láttam senkit legyeskedni, még mindig van, hogy Úgy néz rá, ebben biztos vagyok. - Egyikük se t-tehet arról, ami t-történt, Alistair. - suttogom szinte, egyszerre mind a kettejük védelmére kelve, hiszen apa se szándékosan szakított el minket a Nezabarba és anya meg aztán főleg nem tehet róla, hogy tinédzsereket kapott vissza. Ez nem jelenti azt, hogy megtaláltam vele a hangot az elmúlt hónapokban, sőt, még tagadom is a közös vonásokat magam előtt, pedig aztán vannak eléggé feltűnőek. Anya gondoskodó, kedves, élettelteli, tényleg biztosan csodálatos, de olyan… olyan naiv és butuska néha. Persze ezt neki soha nem merném kimondani, hiszen még a konyha színéről se szólunk semmit! - N-nem fog m-minket elhagyni, soha n-nem tenne ilyet, apa szeret mi-minket. És n-ne hasonlítsd a N-nagyúrnőhöz! - húzom ki magam újra, ezúttal tényleg kicsit paprikásan, de ahogy összefonódnak a kezeink egyértelműen érződik, hogy ugyanúgy félek és bennem is felmerült ez az egész, csak nem akarom elhinni, hogy tényleg megtörténhet. Mintha az, hogy mi mit hiszünk, miben bízunk, elég lenne ahhoz, hogy tényleg de hagyjon el minket vagy ne váljon olyan szörnyű gonosztevővé.
Mi vagyunk az esőcseppek, amelyekből dübörgő vihar születik.
- Eleve... kavargott bennem a kérdés. Ne aggódj, fogalmam sincs mi jár a fejedben. - mondom egy bocsánatkérő mosolyféleséggel. Gyakran van, hogy egyre gondolunk, de.. ikrek vagyunk. Ez valahol szerintem nem olyan meglepő, hogy képességet kelljen hozzá társítani. Ráadásul most kéz a kézben vagyunk. Ilyenkor meg tudunk osztani egymással dolgokat ha akarunk bizonyos szintig, bár ennek most jelenleg ehhez nem volt köze. Amikor válaszol egy kicsit azért elhallgatok pár pillanatra. Egészen halkan közelebb hajolva Amyhez mondom ki amire gondolok - Szerintem professzor asszony.. minden tisztelettel, de... nem egy nagy látnok. Én úgy érzem azért beszél róla ennyit, mert.. az egy biztosan.. mindenképpen bekövetkező dolog… Még apának is ...egyszer.. ezt ő mondta.. - szusszantok egyet - Szóval a tanárnőnek nincs más dolga ha ilyesmi történik mint.. elég ízléstelen hozzá állással rámondani, hogy ő megmondta…- volt már szerencsénk azért Trelawney kárörvendő vagy csak simán túlontúl őszinte sziporkáihoz. Érezhető, hogy ezeket általában egyszerűen ignorálom és a tananyagra próbálok figyelni, vagy legalább arra ami a könyekben van, mert ezt leszámítva egy teljesen ártalmatlan alkoholistának tartom a professzorasszonyt.. Nincs mit szépíteni, néha nagyon szagos valami istentelen alkoholtól.. - Ne foglalkozz vele! - mondom biztatásképp Amynek. Arra, hogy jó lenne egy helyben maradni csak bólintok párat határozottan. És érzem, ahogy borsónyira szűkül a gyomrom a következő “utazás” gondolatától. Mert… akármit is akarunk, biztosan lesz még részünk nem kívánt helyzetekben ezzel kapcsolatban. A mágiatörire csak kiszakad belőlem némi ungorral egy “Uhnf”. - Jó legyen mágiatöri, amúgy is van egy halom beadandóm belőle… - ismerem el kissé elkenődve, de azért nem annyira, hogy megfutamodjak az egész elől. Tudom, hogy meg kell csinálnom őket és pedig alapvetően szerettem a történelmet, de Binns professzor ki tudja nyírni a lelkesedésemet a tárgy iránt… Másfelől plusz időt tölthetek a tesómmal. Ez pedig felülír mindent. Először csak hallgatok amikor arról beszél, hogy apa mennyire más mint egy ember. Ahogy fogjuk egymás kezét, talán nem is a saját érzéseim, hanem amit Amarától veszek át egy kicsit löknek rajtam egyet és egyszercsak össze szorul az arcom és kénytelen vagyok össze szorítani a szemeimet mert érzem, hogy a könnyeim majdnem megindulnak. De végül csak veszek pár szipogással tűzdelt mély levegőt és elhagyja a számat amit talán senki nem gondolt volna. Épp csak a fogaim között szűröm. - Néha olyan..Rohadtul Dühös vagyok rá! - és óhatatlanul kiütközik az összes örökölt jegyem. - De közben annyira igazságtalannak érzem ezt a dühöt, ha anyára gondolok… És utálom a konyha színét, de nem merem megmondani neki… - kissé szerencsétlen, vissza fogott indulattól piros arccal nézek Amyre.- Félek attól is, hogy mi van, ha most hogy már anyával vagyunk, ő egyszercsak lelép.. Te tudtad hogy van valakije?! - a végén szinte felhaborodottan teszem fel a kérdést, aztán egészen felcsúszik a hangom és alig motyogva mondom csak ki az utolsót - És félek attól is, hogy egyszer csak olyanná válhat mint Deneira… - nem mondom ki de ott van a nyelvem hegyén: Szörnyeteggé..
Nagy szemeket vetek rá, amikor mégis rákérdez, kicsit talán vádló a tekintetem. - A-azt hittem cs-csak apa olvas olyan k-könnyen a go-gondolatokban… - piszmogom dadogva, aztán persze végül válaszolok. - Cs-csak a p… pro… professzor asszony annyit b-beszél a halálról, és n-nekünk olyan v-volt, mi-mintha… - még a szokásosnál is többet akadok meg és ahogy belegondolok a jegyeim is elkezdenek egyértelműen kirajzolódni, de úgy is csak mi ketten vagyunk itt, meg se próbálok uralkodni rajtuk. Csak halkan, egyetértően hümmentek, annál a kalandnál is teljesen elcsúsztunk az időben és lényegében anyu nélkül nőttünk fel, de… De legalább ő azt hitte, hogy csak apával vagyunk, kirándulunk, nemsokára visszatérünk. Így is furcsa ez az egész, hiszen majdnem egymagasak vagyunk vele, és még olyan fiatal, mi meg már nem, és… hát, nem egyszerű túllendülni ezen az egészen, még szerencse, hogy két frontról is örököltük, hogy bírjuk a gyűrődést, mert anya is mindent túlél, apa meg… mindent is. - J-jó lenne mo-mostmár egy helyben m-maradni, nem? - válaszolok csak ennyit, hiszen nem lehet úgy leélni az életünket, hogy minden másodpercben pördül körülöttünk egyet a világ! Legalább is én örülnék egy kicsit biztosabb földnek a lábunk alatt. Csak bólogatok a pokrócra és a melegítőre, elfogadhatónak tűnik a helyzet, főleg, hogy belemegy még a tanulásba is. Jobbára ugyanabban vagyunk tehetségesek, csak én szeretek is tanulni és olvasni a tananyagról, Ali sokkal kevésbé, szóval most kicsit elgondolkozom, hogy mi is az, amire szüksége lehet és nem vágom rá azonnal a rúna ABC-t, amit a kortársaimmal ellentétben én nagyon lelkesen használok és már lassan folyékonyan olvasok. Még Selene is azt hitte, hogy ereklyevadász vagy nyelvész pályára akarok menni, pedig eszembe se jutott, ameddig nem beszélt arról, hogy milyen izgalmas lehet utazgatni. Még így is inkább maradnék az iskola falai között és hagynám el csak nyaralásokért és nem hajmeresztő kalandokért az az igazság. Gyáva lennék? Vagy csak… megfontolt? Attól függ, hogy rosszindulatú vagy jóindulatú akar lenni, aki a fejemre olvassa. - M-mágiatöri. - vetem fel végül, bár nem olyan magabiztossággal, hogy ellentmondást se tűrjek - kivéve, ha csak lustaságból ellenkezne. Ha van valami más, amire kimondottan tanulnia kéne, akkor persze kész vagyok változtatni, ennyire rugalmas vagyok, a lényeg, hogy jól teljesítsünk. Mindig is jól akartam teljesíteni, hogy apa büszke legyen rám és persze most anyu is, akit ráadásul rengetegen ismernek, szóval nem akarok csalódást okozni. Muszáj lesütnöm a szemem és nagyon koncentrálni, hogy ne sírjam el magam, amikor a veszteségekről és hátrahagyottakról beszél, mert őt visszakaptam - bár még mindig nem nyugodtan meg teljesen -, de a Nezabart már sosem látjuk viszont, nem lenne igazságos anyuval ilyesmit kockáztatni, az életünk, Jordan, a barátaim... mintha megszűntek volna létezni örökre. - Apa m-más. Ő t-több ezer éve cs-csinálja ezt és n-nem is t-teljesen úgy él m-meg mi-mindent, mint m-mi vagy az emberek. - válaszolom, elszontyolodott hangon, kicsit felsóhajtva. Ezzel nem azt mondom, hogy ő nem érez semmit és neki nem lehet megterhelő az egész, csak az egész fizikai valója, az egész elméje, minden porcikája más, mint az embereké és egy ilyen hosszú múlttal, mint az övé, egy másik bolygóval, ahonnan származik...! Teljesen más lehet az egész. Lehet, hogy tévedek persze, de mi totyogó gyerekek voltunk, amikor elszakadtunk anyától és tinédzserek, amikor elszakadtunk az addig ismert életünktől, talán ő azért már "felnőtt" volt, amikor elkezdődött a síkvándorlása. Vagy nem? Mint mindig, most is ott a kérdés a szememben, hiszen érdekel Ali véleménye, jobban, mint bárki másé.
Mi vagyunk az esőcseppek, amelyekből dübörgő vihar születik.
Nagyon igyekszem általában teljességgel ignorálni Trelawney-nak a kárálását. -Hogy jutott eszedbe amúgy..? - bukik ki belőlem a kérdés De csak halk kíváncsisággal, semmi vádló nincs benne. Feltételezem, ő sem mindig ezen kattog. Az nagyon szomorú lenne. - Nekünk csak pár óra, legfeljebb egy fél nap. Bevallom elvesztettem az időérzékemet... - mondom ki kissé elmélázva az egészen. - Azóta néha eszembe jut, hogy.. mi is vagy tíz évre eltűntünk, és itt alig telt el anyának pár nap.. - egyenlőre lassan kavarognak a gondolataim, most egyáltalán nem cikáznak úgy mint általában, és amikor Amy megfogja a kezem, viszonzom a mozdulatot, a fejére döntöm a fejem. - Igen, gondoltam kint aludhatnánk. Igaz, csak melegítőben mert olyan meleg nincs... Kivisszük a pokrócot, meg mindent. - mondom egyszerűen, elvileg Amynek is van valami melegítője, nem csak a hálóruhája, nem is gondoltam, hogy abban flangáljon. Nem mintha különösebben felzaklatna, csak... tudtommal mindketten inkább komfortosak vagyunk, mintsem magamutogatóak. Nem kerülöm a tekintetét főleg mikor majdnem tiltakozni kezd, de a tekintetemben ott van, hogy "légyszi maradj velem"... és végül be is adja a derekát mire kiül az arcomra némi megkönnyebbülés. - Jó rendben. Mit szeretnél? - kérdezem egy kicsit vidámabb hangon. Amúgy sem árt, néhány dolgot átnyálaznom. Amyvel szoktunk együtt tanulni, és valahogy mindig el tudja úgy mondani, hogy a hülye figyelemzavarom, se legyen nagyon az ellenségünk és menjek az agyára. Aztán ahogy fogjuk egymás kezét és így össze kucorodva elvagyunk, hirtelen tör rám valami. - Azóta, időnként eszembe jut, hogy teret, vagy síkot váltani tényleg ezzel járna? Folyamatos veszteségekkel, hátrahagyott szerettekkel és ide-oda cikázással az időben? Sosem tudni mikor tűnik el a másik. Hogy mikor nem jön vissza többé. Mert lehet hogy él, csak nagyon messze... Elmarad a bizonyosság minden kimenetelre...- Tudom, hogy "csak" Deneira fejében voltunk, de akkor is....- Esetleg elindul a gyász folyamata... de aztán hopp ahogy anya is vissza kapott minket, de már félig felnőve... Ez.. én nem is tudom apa ezt hogy bírja.. - szaladnak ki belőlem a gondolatok össze vissza csapongva. Noha azért persze a saját szavamba nem vágok, de egy kicsit mégis. Arról pedig ugye fogalmam sincs, hogy Amarának volt "szerencséje" megtapasztalni már, hogy tényleg hátra kellett hagynia valakit, akihez jobban kötődött.
Nem szoktam Alinak hazudni, most se tenném, ha rákérdezne, hogy mégis ez hogy jutott eszembe, de magamtól mégsem mondom ki. Trelawney-nak van egy olyan rossz szokása, amire már a legtöbben fel se figyelnek, hogy mindenhol halált lát és halált jósol, és akárhányszor az órán elhangzott valami erre utaló én megrezzentem és kicsit riadtan éltem át újra azt az egy hónapot, ameddig úgy hittük, hogy meghalt. Senki se találta őket, még apa se, persze az elején reménykedtünk, hogy valami csoda folytán nincsen semmi baja, talán megtanult síkot váltani valahogy, akármi, de ahogy telik az idő úgy jön az aggodalom, a kétségbeesés és a gyász. Nyelek egy nagyot, nem azért hoztam szóba, hogy én panaszoljam el milyen rossz volt nekünk. - Olyan f-furcsa, h-hogy ennyire má-máshogy telt az idő, h-hiszen nekünk… n-nekünk egy h-hónap telt el n-nektek p-pedig…? - suttogom, de közben kíváncsian kérdezem is, ahogy a közel húzódik hozzám. A tanárnő elvonul, ahogy a diákok is, nem nagyon figyelnek ránk és eddig is csodabogarak voltunk, így az sem érdekel, hogy mások szerint talán túl idősek vagyunk hozzá, de ahogy egymás mellett ülünk a kezébe fűzom a sajátomat, hogy kicsit megszorítva a vállára döntsem a fejemet. Itt vagyunk együtt, minden rendben lesz most már. - Ú-úgy érted egész éj-éjszakára? A-aludjunk a k-kanapén? De… de… - ellenkeznék, hiszen ott mindenki csak úgy szabadon mászkálhat az este folyamán is, bár a hugrabugosok igazán nem a gonoszkodásról híresek, de azért viccet szívesen sütnek el és már a szemeim előtt lebeg, hogy fogkrém bajusszal ébredek, vagy még rosszabb. Mégis amikor felpillantok Alistair tekintetébe, egy kicsit erőt merítek és bólintok. - Re-rendben, d-de én v-választok tan-t-tárgyat. - kötöm ki, egy kicsit elmosolyodva tovább fűzve, hogy a lehető legelőnyösebb legyen az alku. Persze szeretek vele lenni, nagyon sokáig osztoztunk egy szobán, de tényleg visszatartó erő, hogy a hálóruhámban legyek lent a klubhelyiségben. Lehet inkább nem is húzok pizsamát! Mármint, inkább utcai ruhában leszek, jól felöltözve, nem éppen az ellentéte.
Mi vagyunk az esőcseppek, amelyekből dübörgő vihar születik.
Én meglehetősen rapszodikusan teljesítek amióta itt vagyunk. Egyáltalán nem megy olyan könnyen a tanulás, mint Amynek. Bár van egy olyan halvány sejtésem, hogy ebben közre játszik a figyelemzavarom, ami valahol súrolja Trelawney professzorasszonyét. Ennek ellenére bűntudat nélkül nézek össze egy sokatmondó mosollyal a nővéremmel, mikor neki áll a professzorasszony valami totálisan másról beszélni, mint ami úgy mérsékelten is, de kapcsolódhatna az óra anyagához. Amy elkezd pakolni én pedig lényegében még azt sem. Hiszen alapvetően egy elég jó fejezet közepén jártunk és végre sikerül összpontosítanom, szóval simán ott maradok, hogy leírjam az utolsó pár mondatot. Trelawney elköszönget mindenkitől és észre sem véve, hogy diákok maradtak a termében, így egyszerűen vissza vonul a tetőtér hátulsó részébe ami amúgy is le van választva egy ajtóval. A irkálás közepén azonban kapok egy kérdést Amytől ami miatt mégis elszáll az ihlet, hogy bármit tovább körmöljek és csak nézek rá kicsit értetlenül, hogy miről jutott eszébe vajon...? Látszik, hogy nagyon váratlanul ért, tehát esélyesen épp sikerült végre elfelejtenem. Mégsem hibáztatom, hogy felhozza, azóta lényegében nem is beszéltünk róla. A tekintetemben rekordsebességgel kiütközik, hogy valami kitérő válaszon kattogok - Öömm.. végül is jól vagyok. - ismerem el a féligazságot. Amúgy is pocsékul hazudok, a nővéremnek meg radarja van az ilyesmire, szóval nem próbálkozom. Nyelek egyet a szavaira. - Én.. én csak.. maradt bennem egy elég erős félelem. - ismerem el csendesen és a padon oda is csúszok hozzá annyira, hogy a vállunk össze érjen. - Figyelj csak... Nincs kedved kint maradni velem ma este a klubbhelységben? Az sem baj, ha tanulunk.. - teszem fel a kérdést, kissé elcsigázottan megvillantva, hogy mennyire is kompromisszum kész vagyok.
Minden nappal egyre jobban utolérem magamat a felvett tantárgyak között, hála Dasie-nek és Selene-nek, és persze a ténynek, ha egyszer mindent bepótolok, akkor onnantól a stressz nagy része felszáll, mert a folyamatában leadott tananyagokkal már megbirkózom. Annak ellenére is, hogy ahelyett, hogy néhány tantárgyra koncentrálnék egy egész hadseregnyivel próbálok helytállni. Igen sokan különcnek néznek, hogy mindenhol ott vagyok, mint valamilyen csendes árny. Szivacsként szívom magamba a sok-sok csodás varázslatot a világból, de az izgatottság se késztet rá, hogy a kelleténél sokkal többet felszólaljak, hiszen mindig ott van az a pillanat, amikor meglátom valakin, hogy a dadogásam frusztrálja vagy megnevetteti és… természetesen ez elbizonytalanít. Csillogó szemekkel pillogok csendesen a nagyon is elvarázsolt Trelawney professzorasszonyra, ahogy az óra végén igyekszik összefoglalni, hogy mit is tanultunk ma, de észrevehetően csapong erre-arra. Halkan felkuncogok, összenézve Alival, amikor már fellengzős hangon egészen másról beszél és még ő maga rezzen össze, ahogy felcsendül az iskolai csengő, jelezve, hogy vége az órának. Nem sietek összepakolni úgy, mint azok, akik már megbánták, hogy felvették ezt a tárgyat, szégyen komótosan pakolom be a könyveimet és a pennámat, miközben a jókedvem kicsit tovaszáll, mert eszembe jut, hogy néhány évvel ezelőttig azt hittük anyával és Ali... - B-biztosan jól v-vagy? A-annyira ijesztő l-lehetett... és n-nekünk is az v-volt... - suttogom, már egy ideje érik bennem a gondolat, hogy beszéljünk erről, de inkább örülni akartam, hogy itt van, hogy jól van, és nem gondolatban visszaküldeni oda, ahol volt. Olyan rémesen magányos voltam, ebben az új világban nélküle, gyászolva a szüleinkkel, de ezt nem vethetem a szemére, az nagyon nem lenne fair, nem ő akart eltűnni. Ráadásul mint kiderült, az a Daronel Deneira apa világából származik, valamilyen szinten, nos, a rokonunk, most meg fenyegeti az egész világot! Ezt azért nem két pillanat megemészteni és tovább élni az életünket csak úgy.
[You must be registered and logged in to see this image.] Igen, srác vagyok, de vannak érzékeny fiúk, meg vagyok én, aki azt hiszi, hogy csak ő számít, és a többiek érzelmei elhanyagolhatóak. Persze ez egy nagyon sarkított dolog, hiszen igen is érdekel, ha Bex zaklatott, az is pofán vágott, amikor sírni láttam, de most, hogy azt mondta minden oké, és hogy lerendezi magában az egészet, én már a szőnyeg alá is söpröm a problémákat és mennék is tovább. Valószínűleg ez nagyon kockázatos lépés, de egyáltalán nem is gondolkozom rajta tovább, elég volt az elmúlt időszak, a sok egyedüllét, végre újra együtt vagyunk és jobb dolgokról szeretnék beszélni. Bár a következő témánk se kimondottan jó vagy vidám. - Morgan és McCaine, a két pacifista, szóval ők körülbelül azzal kerültek bajba, hogy közénk akartak állni. - válaszolom, egy kicsit felsóhajtva. - Morgan bokán rúgott, hogy magára vonja a figyelmet és vele foglalkozzak ne a nagyszájú lányokkal, McCaine meg úgy védett, mintha valami gyámoltalan kiskutya lennék, szóval rövid úton elküldtem a francba. - vallom be, igazából nem sok bűntudattal, éppen csak egyetlen cseppel a hangomban. Van az a pillanat, amikor már egészen egyszerűen túl sok lesz abból a szinte már vérárulónak számító lányból. Pedig milyen ígéretes neve van… - Nincsen szükség a szüleim közbenjárására most, elég megemlítenem, hogy lenne egy-két szavuk, és már is meggondolják magukat a tanárok. Nem rossz dolog Flintnek lenni. - mosolyodom el kicsit, ezúttal gőgösen. Nem szeretek állandóan a nevem mögé bújni, de ha száz százalékig biztos vagyok a dolgomban, akkor akármilyen erőforrást felhasználok. - Hm… - válaszolok először csak ennyit, amikor meghallom hogyan mesél a valódi apjáról. Néhány másodpercig csak eszek tovább, aztán félvállról folytatom a beszélgetést. - Azért ez furcsa. Nem vele nevelkedtél, még is megtaláljátok a közös hangot és ugyanazokat a nézeteket valljátok. Csak azért, mert ő is aranyvérű neveltetést kapott, vagy azért, mert tényleg ennyire számít, hogy mit öröklünk a szüleinktől és tényleg benned él tovább az atyád vére? - kérdezem, hozzám méltóan elvont, kicsit filozófiai vizekre evezve, de mielőtt mélyebben belemennénk csak megrázom a fejem, tovább eszek, és elhessegetem a kérdést. Nem sokára mennünk kell a következő órára, szóval nem ez a megfelelő alkalom. Viszonylag vidámabb dolgokat hozok fel, mint például azt, hogy nem lenne rossz, ha a következő évben mondjuk szerveznénk ősszel egy kirándulást a sárkányrezervátumba Bulgáriában. Igaz a tündérsárkányra nem ott fogunk rábukkanni, ez fix, de még így is nagyon érdekes lenne. Mázlisták azok a Roxfortosok, akik a tusa idején is már itt voltak, vagy Potterék, akik Hagrid kissárkányával játszadozhattak. Mi soha nem láttunk még kifejlett sárkányt, igaz, hogy a keltetőben volt már sárkánytojás, de ahogy kikelnek el is viszik őket az iskolából, hogy ne veszélyeztessék a diákokat. Együtt ebédelünk, aztán a következő órákra már együtt megyünk, mint a régi szép időkben…
Egyértelműen látszik Corvuson, hogy szerinte minden a lehető legnagyobb rendben van, legalábbis a körülményekhez mérten és mintha mi sem történt volna úgy tesz. Persze én is próbálok úgy tenni, de annyira látszik, hogy a legjobb barátom fiúból van, hiszen nem veszi észre a nyilvánvalót. Mondjuk nem bánom egyáltalán, hogy ebben a tudatban van, így legalább nem lesz több drámázás és amikor kimegyek majd Andyvel Bulgáriába könnyebben hozok majd döntéseket. Azt még nem tudja Corvus, hogy a tavaszi szünetet ott töltöm, ahogyan azt sem, hogy a békülésünk ellenére is erősen fontolgatom, hogy átmegyek a Durmstrangba. Szeptemberig még van időm eldönteni, de nem akarom, hogy bárki is befolyásoljon a döntésemben. - Fúj – rögtön elhúzom a számat a trágyázás hallatán. Utálom az ilyen melókat, s ha én lennék büntetésben valószínűleg szívesebben mennék éjszaka a tiltott rengetegbe, minthogy ezt csináljam. Undorító egy feladat. – Tényleg ne balhézz most, egy idő után hátha lekattannak rólad. Kik is a többiek? Accipiter, Benedict, Hill és? Vagy csak ennyien vagytok? – kíváncsiskodom. Mondjuk már ez sem a legjobb társaság. A kis mitugrász, a nagyszájú és a lelkész gyerek. A hátam is borsózik a gondolattól, hogy én ezekkel összezárva. - Lumpsluck sem tudja mindig felfogni a dolgok fontosságát. Remélem minél hamarabb visszakapod a pálcád, mert ennek nem lesz jó vége. Írj a szüleidnek és lehet tesznek is valamit rögtön – rántom meg a vállam. Kissé fájó szívvel beszélek a szülőkről. Most kezdem igazán irigyelni Corvus-t, hiszen akármennyire is normálatlanok tudnak lenni a szülei és szigorúak, attól még ott vannak neki és támogatják. Engem apám kitagadott, anyámról jót nem mondhatok és csak Andy van, aki egy tök fiatal srác és még csak most csöppent az életembe. - Jól van, ha vége a beszélgetésnek majd kereslek. Remélem, hogy nem egy befásult özvegyről van szó, hanem jófej a csaj, de majd kiderül – nem akarom, hogy körbeugráljon és sajnálattal nézzen rám, ahogy azt sem, hogy elítéljen. Az lenne a legjobb, ha Missy távolságtartó lenne és csak a lényeget mondaná. Nem jártatná feleslegesen a száját. – Nem élnék vele, nem is ismerem és Andy egész menő. Nem apáskodik felettem és ugyanazokat a nézeteket valljuk, mintha nem is a szülőm lenne. Meg sem próbál úgy viselkedni és én nem is bánom – mosolyodom el, míg a számba tömök egy falat húst. Tényleg nem olyan rossz Andy, mint én azt elsőre hittem. Talán még a végén sikerül valami jó kapcsolatot kialakítanunk.
[You must be registered and logged in to see this image.] Lehet, hogy korai még, hogy Bexben még ott a tüske, de én már elkönyvelem, hogy minden rendben van, túlléptünk rajta, jóban vagyunk és nincsen több feszültség közöttünk. Szeretnék ugyanúgy viselkedni vele, mint régen, és akkor talán még könnyebben visszaugrik minden a régi kerékvágásba. - Egy kis trágyázás és átültetés, ha minden igaz. - vonom meg a vállamat, aztán egy kis mosoly kúszik az arcomra. - Most valóban nem érdemeltem meg. - visszhangzom a szavait, aztán sóhajtok egyet és eltűnik a mosoly is, amivel csak azt akartam jelezni, hogy hallottam ám, hogy máskor azért kijárt volna nekem a büntetűmunka. - Ha ez kell, hogy azok a bugrisok lenyugodjanak és leessen nekik, hogy már inkább ők azok, akik engem kipécéztek, akkor elmegyek és végigcsinálom csendben, balhé nélkül. - mondom ezt most, persze az más kérdés, hogy ezt be is tudom-e tartani. Hiszen tényleg egy szedett-vedett kis csapatról van szó, akik lehet, hogy újra alkalmat találnak abban, hogy egyedül vagyok, ők pedig öten. Bólintok, mikor Bex felhúzza magát a pálcás dolgon, de nekem ritkán vannak ilyen érzelmi kirohanásaim, amikor előadtam a tanároknak a panaszomat akkor is inkább ésszerű voltam, mint sértett. - Pontosan. Én is ezt mondtam Lumpslucknak, és az összes kis tökfilkónak is ezt kellett volna mondania a házvezetőiknek, hiszen ezzel korlátozzák a lehetőségeinket a tanulásra. Ha amiatt, mert elvették a pálcámat a későbbiekben rosszul teljesítenék, megemlegetnék életük végéig, amit a szüleimtől rivallóban kapnának. - jegyzem meg, és tényleg el tudom képzelni, hogy a szüleim úgy kiakadnak, hogy rivallót küldenek egy tanárnak. Nem akarom a témával elterelni a figyelmet Bexről és az újdonsült családjáról, így már nem is mondok többet erről, inkább ráfüggesztem a figyelmemet. Oda nem figyelve szedek a tányéromra valamit enni, és közben azon gondolkozom, mi lenne, ha az én életembe toppanna be egy egész... másik élet. - Rendben, én kéznél leszek, ígérem. Gondolom elvárja majd, hogy részvétet nyilváníts, elmondja, hogy kinek a kije is vagy, ha nagyon vajból van a szíve, talán még meg is kérdez oda akarsz-e költözni, bár... Friss özvegy, két csecsemő, és úgy tudom Benedictet már magához is vette, szóval lehet, hogy hirtelen négy gyerek a nyárra még egy felelőtlenebb fiatal felnőttnek is meredek gondolat. Élnél velük? Ha megkérdezne? Vagy az igazi apáddal? - teszem fel a kérdést, hiszen amíg vége nincs az évnek a Roxfortban vagyunk úgy is, de nyáron ki tudja, hogy melyik idegent választaná, az apját, aki valószínűleg elég nagy hóhányó, ha ennyi idősen 14 éves lánya van, vagy a friss özvegyet. Csak... ne jusson eszébe olyat választani, aki kiveszi a Roxfortból és valahova távolra költözteti. Lehet, hogy nem vagyok úgy nyíltan érzelgős fajta, de nagyon nem szeretném elveszíteni a legjobb barátomat. Lassan eszek, bár jó nagy halom étel került elém, és akármennyire vékony vagyok, nagyon is nyúlok, szóval kell az energia, mindet el fogom tüntetni az ebéd végére.
Őszintén reménykedem benne, hogy minél hamarabb helyreáll a viszonyunk Corvusszal és minden olyan lesz, mint régen. Most ez álmodozásnak tűnik nekem, mint a tündérmesékben, mert a való élet tele van buktatókkal és ezek senkit sem kímélnek. Mondjuk nem mondanám azt, hogy ártatlan vagyok, mivel elég sok gyereket szekáltam és jól tudom, hogy sok hibám van, de ettől függetlenül nem érdemlem meg azt a bánásmódot, amit kaptam. Igazából csak most kezdek ráébredni, hogy apám mennyire szörnyen bánt velem egész gyerekkoromban, s csak irányított és nem nézett semmibe sem. A bátyámmal sem viselkedett hasonló módon, s egy napon talán majd ő is belátja, viszont neki muszáj lesz eltűrnie továbbra is, hiszen mégiscsak az apjáról van szó. - Akkor semmi komoly hála az égnek – mosolyodom el. Tényleg nem szeretném, ha Corvus-t éjjel kivinnék a Tiltott Rengetegbe és valami olyanra kényszerítenék, amiket nem tenne meg. Az ember hall pletykákat, hogy milyen büntetéseket is adnak, de persze ezek nem feltétlenül fedik az igazságot. – Sajnálom, hogy büntetőmunkát kaptál, most valóban nem érdemelted meg – húzom el a számat. Régebben Corvus sok mocskos dolgot csinált, de most már valóban próbál jobb ember lenni. Ez egyértelműen látszik rajta és pont most büntetik meg. Hol van itt az igazság? - Én úgy gondolom, hogy a pálcákat senkitől sem kellene elvenni akármennyire is rossz dolgot csinált. Elvégre ez egy iskola ifjú varázslóknak és boszorkányoknak, nemde? Akkor miért veszik el a pálcájukat akármennyi időre is? Így nem lehet fejlődni! – rendesen felhúzom magam a hallottakon. Sosem voltam egy mintadiák és valószínűleg nem is leszek az, de azért ilyet ne csináljanak már. Pálca nélkül sokszor védtelennek érezném magam. - Nem bírom azt a bandát – jelentem ki, s ezt Accipiterre meg a sleppjére értem. Sosem tudják megállni és azt hiszik, hogy jobbak mindenkinél. Barmok. – Kath nem tehetségtelen, de ezt sosem vallanám be előtte – vallom be őszintén. Nagyon idegesítő az a lány és néha küldenék rá egy-két rontást, de ettől függetlenül még nem fogom megtenni. Egyszerűen csak nem értem, hogy miért barátkozik olyanokkal, mint az a bugyuta Gina. Kiborítanak teljesen. Egy percig nem tudnék velük összezárva lenni, Corvus-nak is biztosan szenvedés lesz a büntetőmunka. - Míg nem kezdenek el bőgni, hanem szépen csendesen alszanak, addig nem lesz velük bajom – rántom meg a vállam. Kicsit bunkónak hangozhatott ez a kijelentésem, de nem igazán vagyok oda a kisgyerekekért. Csak sírnak meg alszanak. – Ha meglesz a konkrét hely és idő, akkor szólok, de most még nem tudok semmit. Mindenképp keresni foglak utána, de nem számítok semmi nagy dologra – mondom, s a nyál rögtön összefut a számban, amikor megjelenik előttem egy jó adag rizs és sült csirke.
[You must be registered and logged in to see this image.] Természetesen csak azért hagytam rá, hogy ne zaklasson tovább, de azt hiszem, hogy lassan ő is rá fog jönni, ha már nem jött rá. Bólintok a büntetőre, bár egyben meg is szólalok, hiszen nem egészen pontos. - Még nem volt, holnap lesz. Mindenkinek aki a tóparton volt az egyik üvegházban kell dolgoznia Bimba professzorral. Legalább is gondolom, hogy ez lesz a feladat, mert csak jelentkeznünk kell nála. - mondom, és én nem igazán nevetek, az első büntetőmunka, amit kapok, és még csak meg sem érdemlem. Milyen már ez? Amikor régen szemétkedtem a bénákkal vagy a sárvérűekkel, akkor sose értek el, mert valakivel csináltattam a dolgokat és csak az értelmi szerző voltam a háttérben, most meg rámtámadnak és még én menjek büntetőmunkára. - A pálcáinkat is elvették néhány napra, de azt visszaszereztem a tanítás idejére. Eszemben sincs hagyni, hogy korlátozzák a lehetőségeimet az órai gyakorlásra. - teszem hozzá, bár ez eléggé stréberen hangzik, de mindig minden tárgyból előre tanulok, igyekszek kitűnő lenni, a szüleim is ezt várják el tőlem, így a pálcámat semmi joguk elvenni. Vagy lehet hogy van, de én akkor sem hagyom és kiharcolom magamnak. - Igen, a nagy igazság harcosai, akik zabosak rám, mert a mardekárosok csapatban piszkálódnak nekem jöttek ugyanúgy csapatban. És egy karcolás se, szerencsére a kiscsaj tudja mit csinál és tökéletesen végezte el a varázslatot, mert csak elszúrva vágna meg egy embert. - vonom meg a vállamat kicsit, bár így is ott és akkor eléggé zabos voltam rá. Kicsit furcsállva hallgatom, hogy Katherine Benedict mennyire nem ismeri a saját családját, nálunk ez tényleg elképzelhetetlen, a legutolsó unokatestvéremet is ismerem és pontosan tudom, hogy kinek a kije, ők pedig még ugyanazt a nevet is viselik. Azért egy cseppnyi szomorú együttérzés jelenik meg a szemeimben, amikor azt mondja, hogy nem akar közéjük tartozni, mert tudom, hogy igazi Wildfield már sose lesz, és ha nem akar valami névtelen boszorkányként új aranyvérű családot alapítani, ahogy a Brooksok tették néhány generációval korábban, akkor nincs más választása, mint a Benedictek. - Az özvegyével és a két csecsemővel. - egészítem ki, hogy tudatosítsam benne, hogy valószínűleg az ikerbabák is ott lesznek, hiszen nincs hova raknia őket a nőnek. Az álmosoly megtéveszthet bárkit, de engem nem. - Nem lesz semmi baj. Mondd meg, hogy hol találkoztok és ha akarod ott leszek a közelben, hogy azonnal tudjunk beszélni. Mit szólsz? - kérdezem, miközben már elkezdenek megjelenni a fogások az ebédhez a nagyterem asztalain. Nem olyan színpompás és csodálatos, mint ünnepekkor, de azért így, hétköznaponként is megteszi.
Mostanában elég gyakran elgondolkoztam azon, hogy vajon akkor is ilyen szoros kapcsolatot ápolnánk egymással, ha a szüleink nem zártak volna össze minket kisebb korunkban. Eléggé különc egyéniség vagyok, nem szívesen barátkozom akárkivel és az esetek többségében csa egyedül bóklászom a folyosókon, ha Corvus éppenséggel nincs mellettem. Csak khasználom az évfolyamtársainkat, akikkel szóba állok és ez amolyan nyílt titok, mert mindenki tudja, hogy nem vagyok híve a mély emberi kapcsolatoknak. Most már annyira sem tud meghatni a többi ember, mint eddig, hiszen az egész életemet hazugságban éltem. Akit az apámnak hittem, nem az apám. Lényegében semmilyen vérségi kapcsolat sincs köztünk a tudomásom szerint. - Nézd a jó oldalát, legalább bevallod – mosolygok rá. Nem befolyásolhat mindig mindent, de ezt már annyiszor elmondtam neki. Az a legvalószínűbb, hogy most sem így gondolja, mindössze csak azért mondta ezt, hogy ne zaklassam ezzel tovább. Én is így tennék a helyében, de ezt nem tudhatom biztosra. - Azta, és mi volt a büntetőmunka? – kérdezem nevetve. Kíváncsi vagyok, de egy kicsit félek is, hiszen hallottam, hogy régebben volt olyan, hogy kivittek diákokat este a Tiltott Rengetegbe és ott kellett valamit csinálniuk. Akármennyire erős varázsló Corvus, attól még félteném, ha ilyen helyeken járna. Remélem csak valami apróság volt, hiszen gyerekcsínyről van szó ebben az esetben. – Szép, három az egy ellen. Mondhatom ez nagyon igazságos és felnőtt gondolkodásra utal. Accipiternek egyszer még fogom az útját állni, csak idő kérdése – bólogatok lemondóan, majd sóhajtok egyet. Kissé idegessé tesz, ami történt a sráccal, de szerencsére semmi baja. – Akkor csak a ruhádat szaggatta meg? Nincs rajtad semmi karcolás sem? – kérdezem azért, hogy biztosan tisztában legyek mindennel és remélem valóban így van és meg sem próbál letagadni semmit. - Furcsák, a Wildfield családnál nem ezt szoktam meg. Azt hittem, ha odamegyek Katherine-hez, akkor megtudok mindent, amire szükségem van, de nem így sült el – rántom meg a vállam. Valóban érdekes egy aranyvérű család, azt hittem, hogy szorosabb a kötelék, de úgy tűnik, hogy hatalmasat tévedtem. Lehet, hogy az lenne a legtisztább dolog, ha Andy-től kérdeznék meg mindent. - Ez nem az én életem, nem akarom, hogy sok közöm legyen hozzájuk – jelentem ki ridegen. Túl sok botrány van a Benedict család körül és hiába vérségileg odatartozom, nem akarom beismerni. – Nem tudom, elvileg lesz egy találkozóm az özvegyével, akkor majd hátha okosabb leszek – varázsolok egy álmosolyt az arcomra. Remélem, hogy természetes halállal halt meg Darius és nem fog kiderülni, hogy a családnak túl sok az ellensége.
[You must be registered and logged in to see this image.] Talán azért történt, mert a szüleink olyan korán egymásmellé raktak minket, talán később is kialakult volna, de az a bizalmi kapocs, ami közöttünk van, egyszerűen nem törhet el ilyen egyszerűen. Nem mintha ez a mostani egy egyszerű történet lenne, még is úgy érzem, hogy a helyében én se lennék képes túl sokáig haragudni, még akkor se, ha a büszkeségemen orbitális csorba esne. Vagy hát, most ezt mondom, hogy megbocsájtanék, de ne kelljen kipróbálnunk élesben. - Akkor azt hiszem itt az élő példa, hogy nem befolyásolhatok mindent, akármennyire szeretném. A tervem dugába dőlt. - mosolyodok el halványan, nem fogok többet szabadkozni azért, hogy nem kerestem meg, hiszen már mondtam, hogy ahogy elzavart aznap este tényleg elég volt, hogy időt és teret hagyjak neki, hogy emésszen. És nekem is emésztenem kellett, valljuk be, egy kicsit megijesztett, hogy milyen hévvel és csalódottsággal lökött el magától. Még akkor is, ha jogos volt. - Elmondtam volna, de ez azért egy kicsit sem ér fel azzal, ami veled történt. De meg van életem első büntetőmunkája. - felelem, és nem akarom, hogy a végén még neki legyen bűntudata, szóval a legkevésbé sem ébresztek benne ilyesmi érzéseket. Látom rajta a csodálkozást, hogy Benedictnek sikerült engem megátkoznia, így egy kicsit megforgatom a szememet. - Egyszerre támadtak vagy hárman, csak kettőt sikerült kivédenem. Megszaggatta a ruhámat a kis pukkancs, éppen végszóra, mert utána futott be Bimba. Nem egyszer hallottam már, hogy egy átok félresikerült, így azért egy pillanatra megállt bennem az ütő, hogy csak a ruhám lesz-e megszaggatva vagy én is. - mesélem el nagyon nagy vonalakban a dolgot, aztán áttérünk a családi hátterére, és bólintok az öregedésre, tényleg különlegesnek hangzik, még se tudom, hogy én örülnék-e neki. - Érdekes család lehet, ha ugyanazt a nevet viselik még se ismerik egymást és a történetüket. - ráncolom kicsit össze a homlokomat, hiszen az aranyvérűeknél általában mindenki ismer mindenkit, főleg, ha ugyanazt a nevet viselik a tagok, de a mi családunk az egyik nagy-nagynéném által még a Black családdal is szoros kapcsolatot ápol, nem csak a Flintekkel. Leülök a Mardekáros asztalhoz, még eléggé üres a terem, hiszen van pár perc a kicsöngetésig, csak néhány felsőbb éves ücsörög bent, akiknek nincsen éppen órájuk. - Nem akarok belevájkálni az életükbe, az életetekbe, de… Tudni, hogy Darius Benedict hogyan halt meg? Két csecsemőt hagyott maga után, ha jól tudom. Nem erősségem a pletykálkodás, még is, Katherine Benedicttel is van egy furcsa kapcsolatom és most már lényegében Bex új családjáról beszélünk. Ha erőszakos halált halt és valamilyen egész családra veszélyt jelentő fenyegetésről van szó, akkor innentől kezdve már őt is érinti. És visszacsatlakoztunk ahhoz a gondolathoz, hogy mindent befolyásolni akarok, ha bármilyen veszély leselkedhet rá, arról már is tudni szeretnék, miközben ő is alig tud valamit az új családjáról.
A sok kétely és félelem között most egy apró boldogsághullám fogja el a testemet, hiszen úgy ahogy, de visszakaptam Corvus-t. Őszintén szólva nehéz volt nélküle, hiszen úgy aztán már tényleg teljesen egyedül voltam. Mindig is azon diákok közé tartoztam, aki nem szeretett vegyülni másokkal, s inkább csak felszínes kapcsolatot ápoltam a többiekkel az iskolában. Ha kellett valami, akkor mindig felkerestem valakit, de csak abban az esetben, ha ebből nekem hasznom volt. Corvus volt és lesz is az egyetlen az életemben, akit közel engedtem magamhoz még egészen pici koromban. Néha úgy gondolom, hogy talán túl közel is, hiszen nagyon sebezhető vagyok a közelében. Mindent tud rólam, így bármikor hátbaszúrhat, de jól tudom, hogy szándékosan sosem tenné ezt meg. - Megértem, de azért jól esett volna, ha engem keresel fel először és nem Benedict-et. Ő nem keresett meg engem, én mentem oda hozzá, szóval annyira nem vált be a kis terved – rántom meg a vállam. Megértem, hogy csak jót akart, de a dolgok nem mindig úgy sülnek el, ahogy tervezzük azokat és ezzel Corvus nincs teljesen tisztában. – Hillen kívül egyiket sem bírom különösebben, de ezt mondhattad volna a Három Seprűben, mondjuk elmenekültem mielőtt te is jobban szóba jöhettél volna – válaszolom őszintén, s talán kicsit megbánóan is. Lehet, hogy nem kellett volna úgy elrohannom, hanem esélyt kellett volna adni arra, hogy megbeszéljük a dolgokat. Nagy valószínűséggel Corvus már akkor ki tudta volna magyarázni magát nekem, akármennyire is friss volt a dolog. - Milyen átkot szórt rád? – kérdezem összehúzott szemöldökkel, s kicsit csodálkozva pillantok Corvus-ra. Ez valóban meglep, hiszen nem gondoltam volna, hogy a távoli unokatestvérem olyan tehetséges, hogy a legjobb barátom nem tudja kivédeni az átkát. Roppant érdekes. - Igen. Izginek hangzik, ugye? – kérdezem vigyorogva. – Igazából nem tudom, hogy szeretném-e örökölni, mert annyira furcsa lenne nem öregedni, de biztos jó lehet olyan sokáig élni – magyarázom. Mikor belegondolok, hogy Corvus már öreg ember lenne, míg én mindig fiatal egy kicsit elszomorodom, de ezzel együtt vicces is látni magam előtt azt a képet. - Beszéltünk, de Kath sem tud több mindent. A bátyja exéhez fogunk elmenni valamikor és ő tudni fog több mindent. Missy-nek hívják a csajt, remélem ezúttal sikerrel járok – mosolyodom el halványan, mikor beérünk az ebédlőbe. Szeretnék minél több dolgot megtudni a családomról, s eddig azt hittem, hogy ebben Kath sokat segíthet nekem, de hatalmasat tévedtem. Ő sem tud többet nálam a Benedict famíliáról, de úgy érzem, hogy már nem kell sokat tepernem azért, hogy minden kiderüljön.
[You must be registered and logged in to see this image.] Megbocsájtott, vagy legalább is elindult az úton, és ennél többet azt hiszem egyelőre nem kérhetek. Illetve úgy is kérni fogok, mert belém van kódolva, hogy ha egyszer zöld utat sejtek, akkor minél jobban törtessek és kihasználjam a lehetőségeimet. Persze nem akarom agresszívan, nem akarom elijeszteni, csak ha már egyszer beszélünk... akkor először együtt ebédelhetnénk, aztán a klubhelységben olvashatnánk a tűz mellett, vagy kint a parkban beszélgethetnénk a Tündérsárkányokról, akármi, csak olyan legyen, mint rég. Nem tudom miért lep meg, amikor rákrédez Benedictre, hiszen amikor beszéltem a lánnyal szándékosan említettem meg Bexet nem egyszer, mert azt akartam, hogy beszéljenek, hogy egymásra találjanak, hogy unokatestvérként támaszkodhasson rá. Persze, nyakatekert ötlet és nem is volt valószínű, hogy azonnal beválik, valószínűleg nem is vált be. - Teret akartam adni neked, elzavartál, de tudtam, hogy nincs kivel beszélned. Azt akartam, hogy legyen valakid, amikor az apád nem is az apád, az anyád egy áruló, a bátyád csak féltestvéred, az igazi apádat pedig még csak most láttad először, a legjobb barátod pedig elárult. - magyarázom, teljesen őszintén, aztán egy pillanatnyi hallgatás után folytatom. - De nem ez volt az egyetlen oka. A tóparton néhány nappal a Háromseprű előtt rámtámadtak, csoportosan. Beszóltam Hillnek, hogy cirkuszi állatot nevel a familiárisából, erre hatan körülvettek és elkezdtek szídni, aztán amikor beleálltam a vitába még pálcát is rántottak rám. - mesélem, minden panasz nélkül, tárgyilagosan. - Azért kerestem meg, mert Benedict átka volt az egyetlen, amit nem tudtam kivédeni és darabokra szaggatta a ruhámat. És azért, mert ő volt az egyetlen, akinek a támadása érdekelt. - mondom, bár ez lehet, hogy kicsit érzelgősen hangzik, de nem annak szánom. Legalább is nem romantikus értelemben. - Hosszú életű? - ráncolom össze a homlokomat, végignézve a lányon, a kérdés abszolút költői. Lehet, hogy Bex mikor eléri a felnőttkort meg is reked? Nem is tudom, hogy erről mit gondoljak, egyrészről elképesztően menő lenne, másrészről... Mi van, ha én tovább öregedem é egy idő után olyan, mintha a saját lányommal beszélgetnék, mikor találkozunk? Vagy később az unokámmal? Ez a kép már egyáltalán nem tetszik. Elindulunk az ebédlő felé, nem kezdek új témába, mert azt hiszem, hogy a Benedictes üggyel lesz még kérdése, inkább újra erre terelem a dolgot. - Akkor beszéltetek? Kiderült, hogy milyen rokonságban álltok pontosan? - kérdezem, visszautalva arra, hogy tud arról, hogy Benedictet kerestem meg előbb. És akkor nyilván a lánytól tudja, mivel csak ketten voltunk a Bagolyházban és külön figyeltem arra, hogy se előtte, se közbe, se utána ne lásson meg senki se.
Magamat is meglepem azzal, hogy ilyen hamar belemegyek ebbe a kibékülésbe, de akármit is csinált Corvus túl sokat jelent nekem. Úgy érzem jelenleg, hogy egyetlen részeg elszólás vagy árulás miatt – nevezze mindenki úgy, ahogy akarja – nem szabad feladnom a barátságunkat. Azt, ami köztünk van. Ő volt mindig is az egyetlen ember az életemben, aki igazán fontos volt, így nem tehetem meg azt a luxust, hogy eldobjam magamtól, ám ettől még nem lesz egyik percről a másikra minden ugyanolyan. Egy valamiben biztos vagyok, hogy küzdeni fogok ezért. Van egy dolog, ami rendkívül zavar, s egyszerűen már nem tudom tovább magamban tartani. Néhány nappal ezelőtt beszéltem Katherine Benedicttel, aki nagy valószínűséggel az unokatestvérem vagy valakim, nem tudom és valami olyat tudtam meg, amin azóta is kattogok. - Miért Kath-et kerested meg előttem? – kérdezek rá kerek perec arra, amit gondolok. Nem igazán örülök ennek, de nem tudok így utólag mit tenni. Sértve érzem magam miatta és leszidnám Corvus-t egy kicsit, de még csak most békültünk ki. Nem tehetek semmi olyat, ami árthat nekünk. Most még furcsa a srác érintése, de jól tudom, hogy ez enm lesz így sokáig. Egy idő után megint természetessé válik, hogy megfogja a kezem, habár ilyen sokáig még sosem fogtuk meg a másik kezét. Csak futó pillanatokra vagy esetleg amikor még nagyon picik voltunk, de arra már nem emlékszem. - Ebben teljes mértékben egyetértek. Egyelőre úgy látom, hogy rá tudok majd támaszkodni, de még alig ismerem és hosszú út áll előttünk – húzom el a szám. Szeretném, ha Andy tényleg mindig mögöttem állna, de erre nincs biztosíték. – Igen és képzeld hosszú életű, nagyon lassan öregszik vagy mi. Még erről tőle hallottam először – mondom Corvus-nak, mintha csak valami új szaftos pletykát hallottam volna. Végig mosolygok, s látszik a szememben a csodálat. – Az is lehet, hogy én is örököltem, de erre nagyon pici az esély – magyarázom tovább. Nem tudom, hogy mennyire örülnék neki, ha én is rendelkeznék ezzel a képességgel. Talán jó lenne, de nem tudom. Tartózkodom tőle. - Persze – válaszolom, s közben bólintok. Nem fogok nemet mondani neki, hiszen most éppen azon vagyunk, hogy javítsunk az elrontott kapcsolatunkon és ez csak egy kezdő löket.
