2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Ha csak megneszelném azt, hogy pillanatnyilag milyen gondolatok is forognak Ashton fejében, hát mindenféle bűntudat nélkül bepancsolnék egyet a szeme alá... Eszem ágában sincs Frankiet birtokolni és még ha nem is lenne bennem az, ami van, még abban az esetben se örülnék annak, hogy egy ilyen tahó társaságába keveredett. Elvégre, együtt nőttünk fel, van valamiféle elképzelésem arról, hogy milyen alakot érdemel maga mellé, a legviccesebb ebben pedig az, hogy még én se vagyok méltó hozzá a saját elvárásaim szerint. Ez persze nem jelenti azt, hogy meg fogom szabni, miszerint kivel ismerkedhet és kivel nem, de ha egyszer kikéri a véleményemet, hát őszintén megosztom vele minden gondolatomat és aggályomat Ashtonnal kapcsolatban. Nem fogok maszkot húzni és bambán vigyorogva bólogatni... A képbe végül betoppan Beast professzor, nekem pedig eszem ágában sincs ujjat húzni vele. Ashton szinte automatán vált át egyik modorából a másikra, olyan könnyedén ugrálva a jellemei között, mintha csak egy-egy gombot kapcsolgatna. Ez azért csak még egy lapáttal rádob az irányába érzett bizalmatlanságomra és ellenszenvemre, de nem vagyok olyan ostoba, hogy a tanerő előtt provokáljak ki egy verekedést. Inkább csak lenyelem a békát és igyekszem elfojtani a nevetésemet. Ez a srác irtó fura számomra. Esetleg csak a vele azonos neműekkel lenne problémája? - Ezt én elintézem - siklik pillantásom immár sokadjára a lány irányába, hiszen anyám révén van már némi tapasztalatom az emléktörlés terén. Mindenesetre, nagyon remélem, hogy nem látott és nem hallott semmit sem, de azt már most eldöntöm magamban, hogy egy darabig még figyelni fogom. Ki tudja, talán csak úgy tesz, mint aki még eszméletlen, miközben szorgalmasan fülel... Mardekáros, a süveg nem véletlenül osztotta abba a házba és hát ki tudja, mi mindent rejtegethet. Kétlem viszont, hogy Beast professzor nem jönne rá arra, hogy a lány trükközik. A felszólításra, miszerint a titkunkat meg kell őrizni, csupán biccentek egyet, hiszen a családunkban is ez az egyik legfőbb szabály. Már-már az anyatejjel szívtam magamba, akárcsak azt, hogy az emléktörlés az egyik legjobb megoldás arra, ha valaki esetleg túl közel kerülne a tűzhöz. Anyám majdhogynem a mestere ennek, ő szinte hibátlanul képes elvégezni az ilyesmit. Rendesen felszisszenek, amikor a professzor asszony kitér arra, hogy innentől az én felelősségem Blake és hasonló pillantást vetek a srácra. Még ha valami jó csaj lenne... De nem, mert egy morcona, mogorva alak, akivel nem lesz könnyű együttműködnöm és esélytelen, hogy a személyes sármommal levegyem a lábáról. A tanerő szavaira legszívesebben egy nemleges választ visszavágnék, de végül csupán egy mogorva "értettem" szökken ki belőlem. Valóban vannak kötelezettségeim, amelyek nem mindig a legkellemesebbek, de Ashton sárkány, vagyis tágabb értelemben véve a "testvérem", szóval nem ártana elfogadnom végre azt, hogy ha találkozom egy hozzám hasonlóval, akkor igenis fel kell karolnom őt. Olyan kevesen vagyunk, hogy tényleg támogatnunk kell egymást, még abban az esetben is, ha legszívesebben ordítva szaladnék ki a világból. Feltűnik számomra, hogy a tanárnő nem éppen önmaga és a tekintetéből leveszem, hogy valami itt nagyon nincs rendben, de mivel nem ismerem annyira, ezért nem lehetek teljes mértékben biztos a dolgomban, habár a megtorpanás és az Ashton irányába intézett szavak némi WTF-pillantást kiváltanak belőlem. Az orromat viszont nem ütöm bele, hiszen ez egyértelműen magánügy, úgyhogy inkább intézem a lányt és kapom a karjaim közé meglepően könnyedén. - Őt majd én intézem, te menj - fordulok végül Ashton irányába. - Majd kereslek - fintorodom el, mintha valami nagyon büdös dolgot nyomtak volna az orrom alá. Egyértelmű, hogy mostantól ő az én személyes küldetésem, ez pedig nem éppen a legszebb gondolat.
(Köszönöm szépen a játékot és a beugrást Élem Ashton és Diego viszonyát )
Azért ezen kissé meghökkenek, kezdem már összerakni ezt az egész banda dolgot, hogy Frankie meg ez a Diego és egy harmadik vannak benne. Mintha lett volna negyedik-ötödik tag, de mintha azok már nem lennének. Lehet, hogy elkezdenek feloszlani? Frankie elég szabad szellem, de lehet, hogy pont ez a bunkó bomlasztja a társaságot. Most is olyan birtoklási vágyat sejtek a szemében.. Nem testvérek, de mégis úgy felügyeli, mintha csak az övé lenne. Szerencsére a tanárnő megjelenésével távozóra fogja. Amíg másoknak a Bestia egy szigorú, gyakorlatilagilag kiállhatatlan, száraz tanár, nekem egy következetes, lendületes személyiség, lényegében példakép. Engem nem tud megsérteni, hiszen én is makacsul megyek előre, hiszek abban, amit teszek, így nem csoda, hogy csak ő jutott eszembe. – Magától értetődik asszonyom. Sajnálatos módon minderről nem tudtam, és bevallom, elég rémisztő volt.. Azt hittem, hogy valami átok. – Nyelek egyet, nem szégyellem bevallani a gyengeségemet, ettől nem leszek kevésbé Griffendéles. Viszont most már nyilvánvaló anyám öröksége. Félszegen bólintok, nem tudom büszkén kihúzni magamat. Oly keveset tudtam róla, megvoltak a maga titkai, s úgy sejtem, ezt az apám sem tudta róla. Azon azért felháborodottan visszaszólnék, hogy pont ez az alak mentoráljon? Ám hinnem kell a nő értékítéletében, ezért kelletlenül bólintok, hogy megértettem a parancsot, mert ez teljesen távol áll a kéréstől. Talán javamra válik, ha egy tapasztaltabb sárkány mond néhány tanácsot, s lassan be kéne ismernem, én sem vagyok jelenleg egy túl kedves teremtés. Felsóhajtok, és Diegora villantok egy kényszeredett pillantást, mint akinek a fogát húzzák. – Köszönöm professzor, ott leszünk. – Egy halovány mosolyt villantok a nőre, nagyon értékelem, hogy ilyen. Jelenleg nem is tudnék mit kezdeni valami babusgatós támogatóval, itt az iránymutatás, és a határozottság kell, hogy üljön. Összekaparom magamat, ha kell, segítek a mardekáros csajt is elvinni a klubhelységig, vagy valami közös társalgóig, aztán irány a könyvtár, ideje olvasnom a sárkányokról, a véreimről.
Türelmetlen keménységgel várom, hogy elmondják miért is hívtak ide és miért van egy ájult lány a földön. A Blake fiú professzor asszonyos megszólítása ugyan sérti a fülemet, de egyértelműen tisztelettel szólt és nem szarkazmussal, ráadásul amilyen gyorsan rátér a lényegre az el is mossa az ilyen apróságokat, mint hogy nem különösebben tartom magam professzor asszonynak. Először csak méregetem őt, távolról már figyeltem, olyan sokáig figyeltem, és csak most realizálódik bennem, hogy itt van az alkalom, hogy mindent elmondjak a fiúnak. Csak hallgatok, komoran, míg Diego hirtelen meg nem próbál kitáncolni a jelenetből. - Megállj. Mindketten maradtok. - mondom egyszerűen, de parancsolóan, a sárkány aurám kissé rémisztően erősít rá a szavaimra. - Amiről itt beszélünk, nem hagyhatja el a szobát és a lánynál is ellenőrizni kell, hogy bármit is látott, megértett akár ébren, akár álmában és el kell törölni. - kezdem az alapokkal, kegyetlennek tűnik az elmetörlés, határozottan nem egy etikus út egyszerűbb esetekben, viszont a sárkányok titka tökéletesen alátámasztja a cél szentesíti az eszközt mondást. - Azok előtt, akik nem hozzánk hasonlók soha nem beszélhettek a létezésünkről, a világ szemében csak a bestiárium sárkányai az egyetlenek a e földön, minden más csak gyermeteg tündérmese. - folytatom, aztán végül visszakanyarodom a fiú első kérdéséhez. - Édesanyád sárkány volt, de egészen idáig nem mutattad jeleit, hogy örökölted volna az adományát. Valami változott. Most már tisztán érzem, éppen olyan tisztán, mint Vivantin. - biccentek Diego felé, akinek egyértelműen esélye sincsen kikerülnie a felelősséget. Szinte szűköl a szememben, minél előbb távozni akarna, de nincs menekvés. - Vivanti. A családod kitanított a titok őrzéséről, tisztában vagy a képességeiddel és a kezelésükkel. Ahogy nekem kötelességem minden sárkányt, akit csak fel ismerem óva inteni a lelepleződéstől, úgy mától a te kötelességed Blake-et elindítani a megismerés útján. Minden, amit eddig a sárkányokról tudtál, fiú, most semmissé válik. - villan vissza a tekintetem Ashtonra és a meglepett, világosbarna tekintetében a húgomat látom viszont. Egyetlen pillanat erejéig a vállaim megereszkednek, de aztán újra visszafeszül a tartásom. - Egy hónap múlva mindketten jelentkeznek nálam a Rengeteg határán és leellenőrzöm, hogy mennyit sikerült tanítania Vivanti, és milyen jó diák, Blake. Addig nem zavarnak. - mondom újra, tárgyilagosan, pedig legbelül vadul zúg a tűzvihar a lelkemben, ami szinte fénnyel tölti meg a tekintetemet is. Elfordulok tőlük, éppen olyan egyszerűen, ahogy jöttem, távozóra is fogom, de még mielőtt kilépnék az állkapcsom megfeszül és ugyan vissza nem fordulok, de megtorpanok. - Ismertem a szülőanyádat. Részvétem. - és ezzel anélkül, hogy mindent elmondanék, elhagyom a rozoga épületet, hogy minél gyorsabban minél távolabb kerülve a végtelen hegyek és felhők felett adhassam ki a fájdalmas tűzorkánt magamból.
- Bocs, de őt én ütöttem ki - pillantok én is az alélt lányra, aki még csak nem is sejti, mibe keveredett, amikor betoppant Ashton szobájába. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mit is keresett ott egészen pontosan, de annyi bizonyos, hogy egy exmemoriantól mindenképp sikerült megmentenem. Ha Ashton előtte alakul át, ő is és a srác is bajba került volna. Nem állítom, hogy börtön várt volna rájuk, mert az semmiképp sem, de nem véletlenül titkoljuk a létezésünket és azt hiszem, jelen pillanatban pont az Ashtonhoz hasonlók jelentik ránk a legnagyobb veszélyt. Ki tudja, még hányan kóborolnak ebben a világban minden tudás nélkül azt illetően, hogy micsodák is pontosan. És elég, ha az egyiküknek gurul el a gyógyszere, majd alakul át egy tömeg szeme láttára. Akármennyien is vagyunk és akármilyen jól is megy számunkra a felejtés-átok, mindent mi se vagyunk képesek megoldani. Vannak határaink ezen a világon és ebben a formában. - Nem tudom, milyen kapcsolatban álltok egymással, amit én láttam, az annyi volt, hogy te nem néztél ki valami jól, ő pedig a Gyengélkedő helyett ide hozott téged - vonom meg a vállam. - Még csak nem is sejti, hogy mennyire jól döntött. Nyilván látta, hogy itt többről van szó, mint egy szimpla rosszullétről. Rohadt nagy mázlink volt, ezt el kell ismernem - állapítom meg a tényeket. Ashton esélyesen még csak fel sem fogja, hogy a csajszi a lehető legjobb helyre hozta őt. Mindegy, erre voltaképp ráér még rájönni, egyelőre az a legfontosabb, hogy felfogja, mivel is jár az, hogy nem ember, hanem sárkány. Még ha kedve is szottyanna rá, akkor sem alakulhat át és csapathat egy kört a Roxfort birtoka fölött. - Gyerekkorom óta ismerem őt, majdnem együtt nőttünk fel, szóval olyan, mintha a húgom lenne - fújok egyet némileg ingerülten Ashton felmordulása hallatán, hiszen Frankie valóban nagyon közel áll hozzám. Rengeteg közös emlékem van vele, sok időt töltöttünk együtt, szinte már a családomhoz tartozik, habár ez alatt nem a Vivantikat értem. Nem. Frankie, Camille, én és Rocco egy igazi családot alkotunk, egy olyan közösséget, ahol jóformán nincsenek titkaink egymás előtt. Rendben, akad olyasmi, amiről Frankie és Camille még csak nem is tud, de ezen kívül nincs más, amit elhallgatnánk egymás elől. Ami pedig mégis akad... Nos, maradjunk annyiban, hogy néha történetesen kell a dráma is annak érdekében, hogy a szürke hétköznapok ne váljanak túl unalmassá. És Frankie - még ha nem is tud róla - sokkal többet jelent számomra. Érzek iránta valamit, de ezt elnyomom magamban, mindkettőnk miatt. Erre ez az alak beszállingózik a képbe... Na jó, nyugi, majd akkor szirénázz, ha okod is lesz rá, addig pofa satuba! Végre megérkezik Beast professzor, a famíliárisom pedig, amint ellátta a rá bízott feladatot, ezüstös fénnyel köddé válik. Ashton reakciója azt hiszem, már meg sem lep, hiszen a professzor asszonnyal olyan mézes-mázos hangot üt meg, mintha mi sem történt volna az imént. Ezek szerint minden frusztrációját rajtam vezette le? Na, szép, mondhatom! - Én azt hiszem, nem is zavarnék tovább, ha nem muszáj - szólalok meg végül, amint Ashton kurtán felvázolta a helyzetet. - Szeretném őt felvinni a Gyengélkedőre - bökök a fejemmel az alélt lány irányába. Valóban békés. - Esetleg a szobájába... - teszem azért még hozzá mindenféle hátsó szándék nélkül. Elvégre, ha a hálókörletében tér magához, talán hamarabb elhiszi, hogy csak álmodta a Szellemszálláson történteket. Ashton meg majd időközben kitalál valami mesét a történtekkel kapcsolatban, nyilván menni fog neki. A lány arcra ismerős, láttam már a mardekár klubhelyiségében, szóval kétség sem fér hozzá, hogy a háztársam és remélhetőleg külön szobája is van. Mindenesetre, a tanerő engedélye nélkül egyelőre nem moccanok. Csak ne sózza a nyakamba Ashtont, könyörgöm! A fene se szeretne olyasvalakit mentorálni, aki a cipője talpán lévő koszt is komolyabban veszi...
- Gondolod? – Biccentek az ájult Jenny felé. Egykor valóban pont ez volt rám jellemző, hogy csakis a gyengébb nemmel tartottam a kapcsolatot, az éltetett, hogy nekik megfeleljek, manapság viszont inkább elhatárolódok tőlük. Helyeslően bólogatok, hogy vevő az emléktörlésre, hiszen még azt is valahogy meg kell oldanom, hogy én magam megemésszem ezt a sárkányos dolgot, és nagyon nem vágyom rá, hogy akár egy fajtársam is kiváncsiskodjon, faggasson. Karba fonom a kezeimet, még véletlenül sem akarnék vele kártyázni, de úgy vagyok vele, hogy legyen itt inkább a Bestia, aztán majd ő rövidre zárja a dolgokat. Nem csoda, ha igen gyakran felnézegetek, hogy merre van már a nő, egyre inkább kezdem elveszteni a türelmemet. Na nem mondom, hogy nekimennék a ficsúrnak, sokkal inkább úgy hiszem, hogy felpattanok, és lelépek, nem igazán érdekelve, hogy mi lesz Jenniferrel. – Igen? Nocsak! – Ezen már felmordulok, noha tényleg nem tudom, hogy miért. Megfogadtam, hogy nem lesz a lányokhoz közöm, és az a lány csupán a segítségemet kérte a maga indirekt módján. Most Diego úgy állítja be, mintha mi ketten valóban kavarnánk, pedig szó sincsen róla. Ám végre megérkezik a nő, ezen már sóhajtok, s felállok, hogy megtiszteljem, ha már megjött. – Igazán köszönöm hogy szánt ránk időt professzor asszony. Az a helyzet, hogy én magam sem tudtam eddig róla, hogy.. sárkány vagyok? – Fejezem be kérdéssel a mondatot, mert igencsak nehéz érdemben megfogalmazni. Picsogni nem akarok, mégis amolyan dacosan meredek Diego-ra, akit most mintha minden negatív érzésem tárgyává változtatnék gondolatban. Az eszem tudja, hogy ez hülyeség, és cseppet sem felnőtt, érett viselkedés, csupán irigykedés, hogy most én is szeretnék olyan laza, közvetlen lenni, mint ő. Amilyen egykor voltam.. – Mit tanácsol? Mit csináljak, hogyan kezeljem? – Nem fogom felvenni a stílusát, pontosan tudtam, hogy milyen, amikor őt kértem. Nekem most az a fontos, hogy utat mutasson, a stílusa pedig ebből a szempontból egyáltalán nem fontos.
Amikor meglátom azt a nyamvadt ezüstösen fénylő hüllőt összeszűkült tekintettel állok fel az ablak mellől, ahol szó szerint éppen a zsebkésemet törölgettem olajjal. Mint mindig, most is kiképző ruhában vagyok, ugyanezt viselem az iskolai erőnléti edzéseken és az auror kiképzések alkalmával is. Olyasmi hatást kelt, mintha egy különleges alakulat tagja lennék, a varázstalan fajtából, ami után néhányan elsétálva mellettük oda is kapják a fejüket. Vagy egyszerűen azért, mert a nőknek aprónak és törékenynek kéne lenniük, én pedig magas vagyok, szikár, és még nyugalmi állapotban is kirajzolódnak a szálas izmaim a katonai trikó miatt, amit viselek. Céltudatosan, hosszú léptekkel követem az állatot, pontosan tudom, hogy kihez tartozik, habár még túl sok szót nem váltottunk, de figyelemmel kísértem a megjelenésüket néhány évvel ezelőtt a szigeten, ahogy minden hozzánk hasonlóét, főleg, ha kölykökről van szó. Egyik kezemben pálca, a másikban a kés, amikor belépek hozzájuk és a szemem őrült szikrákat szór. - Mi folyik itt egészen pontosan? - kérdezem, bár túl sok lehetőséget nem hagyok nekik, hogy válaszoljanak, a tekintetem azonnal a kidőlt fiatal lányra szalad, felmérve a járulékos veszteséget. Az állkapcsom mereven szorul össze, alapvetően az ájult lány és a két fiatal férfi egy zárt térben nem egy jó kezdete a dolgoknak, de valójában nem emiatt. Ashton P. Blake. Az arcom még a szokásosnál is morózusabb, a szemem alatt kialvatlanságról árulkodnak a karikák és szinte érzékelhető, ahogy mélyen beszívom a levegőt, mintha még az orrom is kitágulna állatiasan közben. Az egész aurám tiszteletet parancsol és egy cseppnyit félelmet is kelt, ahogy közelebb lépve szinte föléjük magasodom annak ellenére is, hogy egyébként ők sem olyan apróak. Ez inkább csak része a kisugárzásomnak. Nem érdekel az acsarkodásuk, az érdekel, hogy miért vannak egy légtérben és hogy miért érzek pulzáló mágikus energiák Ashton felől. A hír, amit ma kaptam, amit minden tisztességes ember azonnal elmondott volna - itt is látszik, hogy én nem tartozok közéjük -, most mégiscsak fájdalmasan ül a mellkasomra. Adalina, a legfiatalabb húgom... A sárkány három fejéből már csak én maradtam és ez még annak ellenére is dühvel tölt el, hogy egyikőjükkel se volt szoros a kapcsolatom gyerekkorunk óta. - Blake, Vivanti? Ha feleslegesen picsogni kezd egyikőjük is nem csak hátat fordítok, de még tarkón is vágom mindkettőjüket előtte. - szólalok fel újra, keményen és sürgetően. A lánynak a földön fogalmam sincsen, hogy mi a neve, de jelenleg nem is különösebben érdekel, mivel sértetlennek és békésnek tűnik én pedig nem vagyok gyógyító, hogy azonnal oda akarjak ugrani pátyolgatni az ájultat.
Hiába méreget olyan tekintettel, mint aki pillanatokon belül képes lenne kettéharapni a torkom, nem különösebben hat meg. Sejtem, hogy szeretné, ha minél hamarabb távozóra fognám, de azt lesheti. Idehívta Beast professzort, ráadásul sárkány is, egy itt nem ismert faj tagja, komolyan azt hiszi, egyedül hagyom, hadd játszadozzon magában? Ugyan már! Kötelességemnek érzem, hogy végig - vagy legalábbis, ameddig lehet - itt legyek. A titoktartást nagyon is komolyan vesszük, sok függ tőle, nem áll szándékomban hagyni, hogy egy ilyen nyikhaj miatt lepleződjünk le. Elmegyek, amint megérkezik a professzor és utamra bocsát. De Ashton konkrétan nekem senkim sem. - Szerintem tudni fogja, hogy nem ok nélkül küldtem a patrónusomat - jegyzem meg a szavai hallatán és lassan komolyan viszketni kezd a tenyerem. Nem vagyok olyan alkat, aki csak úgy megütne valakit, hiszek a diplomáciában, otthon anyám és Rocco között is én vagyok a villámhárító, ami szép teljesítmény, de Ashton határozottan kezdi túlfeszíteni azt a bizonyos húrt. Értem én, hogy baja van a világgal és a saját nyomorát másokra vetíti ki, de igazán lehetne pár fokkal kedvesebb. Olyan lénnyé alakult, amiről azt sem tudja micsoda, ráadásul egy lány előtt, aki esélyesen nem sárkány, szóval ennek elég csúnya vége is lehetett volna. Erre betoppanok én, aki magyarázattal szolgálhatna számára, de elhajt a p*csába. - Te minden poént ennyire komolyan veszel? - szökken fel a szemöldököm majdhogynem a hajam vonaláig, amikor kifakad. - Gondolom, ha valami csini csajszi lennék, akkor a fogadtatásom is melegebb lett volna - sóhajtok egyet gondterhelten. - Az emléktörlés miatt pedig ne aggódj, ezek után még az is esélyes, hogy én magam fogom kikönyörögni a tanerőtől - fintorodom el, noha nem megyek bele jobban, mert a végén még ezt is halálian a lelkére veszi. Bár, tény ami tény, nem szívesen látnám lelki szemeim előtt a savanyú képét. Mint aki a nap 24 órájában citromot nyalogatna, de komolyan... Az elméje köré vont mentális pajzs talán harmatgyenge ugyan, de mivel én se vagyok a gondolatolvasás netovábbja, azért még így is megérzem és nem kutakodok a fejében tovább. Na, nem mintha az iméntit is szándékosan tettem volna... Nálunk ebben Rocco az ász, de ő is csak anyánk miatt gyakorolja immár évek óta. Nekem erre nem volt szükségem, voltaképp én vagyok a kedvence, még Pasqualt is beelőzöm a sorban és ennek azért határozottan akadnak előnyei is. - Nem tudom, nálad mit jelent a perverz, de én határozottan nem így definiálnám - csóválom meg a fejem. - És csak véletlenül kaptam el a nevét, a fene se kíváncsi a személyes kapcsolataidra - tiltakozom erélyesen. - Ha pedig egyre gondolunk, valamennyi közöm mégis akad hozzá - teszem azért még hozzá, mindenesetre nem fejtem ki bővebben a dolgot. Az igen hihető, hogy Frannie segítséget kért a tanulmányaiban, szóval itt és most kissé megkönnyebbülök. Különben is, a lányokat szereti, nem igaz? A fenéért vagyok féltékeny, hiszen Ashton nem csaj! - Most jól jönne egy pakli kártya - próbálom meg némileg oldani a hangulatot, hiszen a srác láthatóan eléggé be van feszülve és mivel feltehetően még nem ura a saját képességeinek, nem hiányzik számomra, hogy valami rosszul süljön el.
Mivel már visszaváltoztam emberré, láthatja rajtam, hogy igen csúnyán, morózusan méregetem. Fel nem tudom fogni ép ésszel, hogy miért nem indul. Talán attól fél, hogy tudomisén.. felfalom az ájult mardekáros bulát? Nem fogok ilyesmit tenni, még véletlenül sem! Nem bízik bennem? Megmozdulni is alig tudok, nem hogy ártani másoknak.. Azt hittem, hogy van egy olyan hírem az iskolában, hogy én vagyok az aranypáncélos lovag, de be kell látnom, hogy már Evangeline idejében is csak a lányok között voltam téma. Honnan ismerne ez a tejfelesszájú ifjonc? – Azt hittem elmész érte.. És ha nem ér rá? Személyesen jobban meg tudtad volna győzni. Francba.. – Nem szokásom káromkodni, most is csak valami enyhébbet köpök ki, de úgy fest az idegen kellően flegma, hogy pusztán szavakkal nem tudok rá hatni. Többre pedig jelenleg nem vagyok képes, úgyhogy csak ráncolom a homlokomat, ahogyan szinte jógázós pózt fel előttem a földön. Ha nem fájna ennyire mindenem, isten az atyám, bikából fejbe rúgnám.. – Hogy mi van? Összemelegedtünk? Eszednél vagy? Remélem a tanárnő mindent kipucol belőled, még a találkozásunk emlékét is, nem szeretek tartozni.. Inkább neki magyarázkodom, mint neked. – Válaszolok keményen, az elmúlt percekben sem győzött meg róla, hogy meg kéne osztanom a lelki kínjaimat, azon viszont hangosan nyikkanok meg, amikor Frankie nevét említi, és hogy olvasott a gondolataimban. Na nem.. Megpróbálok valami mentális pajzsot húzni, igaz, nem sok sikerrel, én az erőt képviselem, a nyers, mindent ledöntő stílust, noha le kéne mennem arra a harcos találkozóra, amit a háztársam hirdetésén láttam. – Na állítsd le magadat.. Csak egy háztárs, akinek próbáltam segíteni a tanulmányait illetően. Te mindig ilyen bunkón kiváncsi vagy, hogy faggatózol, vagy belemászol a másik fejébe? Tudod, hogy jobb körökben ezt úgy hívják, hogy perverz? – Dobok a kanapé karfaján türelmetlenül, hogy várom, hogy mikor jön már a tanárnő. Rendkívül kellemetlen, kényelmetlen már ez a helyzet, úgy érzem magamat mint egy sarokbaszorított kisállat, aki nem látja a kiutat.
Tévedés ne essék, én nem utálom, egyszerűen csak nem ismerem és hát az az énje, amelyet jelen pillanatban is a képembe vág se hengerel le különösebben. Amerikában tanultam, Olaszországban élek vagy éppen a bandával járjuk a "világot", szóval nem, nekem nem volt kerek tíz évem arra, hogy kedveljem. Velem kapcsolatban a nulláról indul, bár nem is várom el részéről, hogy átmenjen macskába és hízelegni kezdjen. Hozza csak a szokásos formáját, engem nem zavar különösebben. Még csak mentorálnom se muszáj, ismerek elég sárkányt a családomból, majd bemutatom anyámnak és utána sírva könyörögné magát vissza hozzám. Azokat a mentális pofonokat, amelyeket csuklóból képes ellőni még a rosszakaróimnak se kívánom. Esetleg Pasqual? Őt se kell ám kitenni az ablakba... Frannie nevét azért sikerül mentálisan elkapnom, de mivel jelenleg sokkal komolyabb témákat boncolgatunk, nem kérdezek rá tőle. Talán. Majd később. Nem vagyok legilimentor, nem olvasok mások gondolataiban, de a sárkányságom révén sokkal könnyebben elkapom mások felől a számomra kedves emberekkel kapcsolatos gondolatokat/érzéseket. Ashton esetében ez nyilván azért megy ilyen könnyen, mert ő is egy fajból való velem. Csak egy név, egy arc, ami felsejlett benne, semmi több, de ennyi is elég. Mindenesetre, maga a kísértés jelen van bennem, hogy alaposabban kifaggassam az ismertség jellegéről, hiszen a lelkem mélyén határozottan felkapja a fejét bennem valami, de egyelőre jegelem a dolgot. Egy ilyen alak és Frannie? Viccnek is rossz! - Nem, amíg nem ér ide a tanárnő - fonom keresztbe a karjaimat és vetem meg határozottan a lábamat. Ráadásul, nem érdekel, mit mond. A lányt nem hagyom itt vele kettesben. - Amint magához tér, elviszem a Gyengélkedőre, addigra talán a patrónusom is idehozza a professzort - vetek egy pillantást Jenniferre. Esélyesen nem ártana addigra egy mesét is kitalálnom azzal kapcsolatban, hogy miért is kábítottam el tulajdonképpen, de ez a része még várhat. - Akkor nem - felelem a kérdése hallatán és határozottan nem nyeri el a tetszésemet, hogy így beszél velem. Sőt, az a valami, ami nemrég még háttérbe lett szorítva, ezúttal határozottan éledezni kezd bennem. - Sőt! - szólalok meg, majd huppanok le a poros földre és vágom magam törökülésbe, hogy utána nem sokkal már mindkét tenyeremet a térdemen pihentetve pillanthassak Ashtonra, aki jelenleg is az egyik kanapén mereszti a seggét. - Most hogy ilyen jól összemelegedtünk, elmesélhetnél nekem valamit... - kezdek bele a mondandómba. - Ki az a Frannie, aki nemrég az eszedbe jutott és honnan ismered őt? Frankie - javítom ki magam fél másodperccel később. Persze lehetetlen, hogy ugyanarról a személyről legyen szó, hiszen az általam ismert lány szöges ellentéte ennek az alaknak. Nyilván csak félreértem a dolgot, de ezt akkor sem árt tisztáznunk...
Igazán sajnálom, hogy már mindenki utál itt. Volt rá tíz évük, hogy kedveljenek, elég sokaknak segítettem, rengetegen tartottak lovagiasnak. Ám az az idő már elmúlt, úgyhogy Jennyfer vagy ez a Diego nem igazán érdekel, hogy mit gondol rólam. Sőt, még a Frankie-csaj véleménye sem érdekel különösebben. Azt hiszem elég sokat adtam a világnak, s az itteni közösségnek, hogy végre magamra gondoljak. Megtanultam, hogy egy szál karddal nem rontunk rá fekete mágusokra, ha nincs olyan védelmünk, amivel átengedjük magunkon az átkot. Hiába próbáltam segíteni Vanessának, hogy megtalálja az apját, ő is csak használt. Aztán persze bocsánatot kért, mert távozott, de ezzel már nem javított semmit. – Esélyesen az anyám. Apámnak sosem voltak titkai. Remek ember volt de átlagos. Anyám.. hát ez sem gondoltam volna.. – Most már össze tudom kaparni magamat annyira, hogy leüljek egy kanapére. Nem vagyok ugyan jól, pokolian fáj mindenem, a kedvem pedig totál szar, s nem értem, hogy ez a Diego miért nem teljesíti a kérésemet, hogy elrohanjon a Bestiáért. Csak kérdezget itt engem, mintha annyira jó haverok lennénk, hogy elkezdjek itt mentorálni a sárkány identitás alapjairól. – Ez mind szép és jó. Nem fogom bántani, eddig sem akartam, úgyhogy.. a felesleges rizsa helyett pattanhatnál. Azzal segítesz a legtöbbet, aki gyakorlatban tud segíteni. – Szólok most már rá erélyesebben. Az az Ashton, aki bűbájos volt, elment. Én maradtam helyette. Mindenkinek ezzel kell megbírkóznia. Nem tudom, hogy a tanárnő tud-e segíteni, de ő az egyetlen, akiben most merek bízni, s remélem ennek a kukának törli majd az emlékeit, mert nem akarok vele a későbbiekben összeakadni, hogy a fajok eredetéről anekdótázzunk. – Akkor hát mész? – Továbbra is remek, hogy ennyire közvetlen, s a magánéletéről mesél. Te jó ég, ez a faszi van egy bandában Frankie-vel? Mintha valami faliújságon láttam is volna őket.. Sőt, lehet, hogy ő a pasija.. Na ez tipikus, még jó, hogy semmilyen illúzióm nincs manapság a nőkkel, úgyis mind egy rugóra jár, hogy hogyan verjen át minket. Azért a zenéjükre kiváncsi lettem volna..
Mit ne mondjak, nem valami lehengerlő a srác stílusa, bár azt egészen pozitív fejleménynek tartom, hogy ő is bemutatkozott és nem hajtott el inkább a halálba. Ilyen indítás után simán kinézek belőle mindent, tökéletes őrült gyilkos alapanyag a kölyök. Fogalmam sincs, mire fel ez a pokróc stílus részéről, a gyomrom se veszi be valami könnyen és mindezek után csak még egy fokkal nehezebb lesz jó képet vágnom hozzá és a mondandójához. Pedig ezek után muszáj lesz alkalmazkodnunk a másikhoz, ebben teljes mértékben biztos vagyok. - Ó? Hát nem lennék az? - ütközöm meg színészien a felszólításán és simítok végig jobbommal az arcomon. Hm... borostás. Ezek szerint nem ártana újfent borotválkoznom a közeljövőben. Mindenesetre, a vigyorom tökéletesen elárulhatja számára, hogy a csodálkozásom túlzott volt és a hangulat oldására szántam csupán. Mit érünk azzal, ha öljük egymást? Persze, ha továbbra is zsigerből támad, felveszem a nyúlcipőt és kereket oldok, ez nem kérdés. De valakitől akkor is meg kell tudnia, mi az, ami a háttérben áll, különben továbbra is hülyeségeket fog művelni mások szeme láttára. - Az eddigiek alapján igen, születtél - biccentek egyet a kijelentése hallatán. - Vagyis anyuci és apuci sárkány volt, de az egyikük biztos - teszem azért még hozzá. Ebben a világban a sárkányok nem képesek emberi alakot felvenni, szóval megértem azt, hogy hirtelen nem áll benne össze a kép. Néha még nekem is zavaros a dolog. Emberként élek egy olyan világban, ahol titkolnom kell azt, hogy mi vagyok. Nem visel meg különösebben, éppen csak baromi kellemetlen a titkolózás. A barátaim előtt legszívesebben felfedném, hiszen árulásnak érzem azt, hogy nem mondhatom el nekik, mégse tehetem. - A mi fajunk egy teljesen másik világból származik. Sárkányok vagyunk emberi alakkal. Tudom, mennyire idiótán hangzik ez így, de ezek a tények - tárom szét a karjaim, mellé még egy jól sikerült sajnálkozó képet is vágva. Szorult belém annyi empátia, hogy sejtsem, milyen sok és hihetetlen az információ egyszerre. - Ki tudja, mennyire veszted el az eszed abban a formában - pillantok beszéd közben az alélt lány irányába. - Van, aki mentálisan gyengébb és beleőrül. Mármint, sárkányok esetében nem tudok ilyesmiről, habár én csak a családomat ismerem ilyen képességekkel - fecsegek tovább. Mint egy pletykás háziasszony, de komolyan... Mégis, minden ilyen esetben fennáll annak a lehetősége, hogy valaki beleroppan a gondolatba, miszerint nem az, aminek eddig hitte magát. Bárkit megviselne. - Ezek szerint anyu a ludas - sóhajtok egyet. Meghalt? Elképzelhető, ahogy az is, hogy a titka végett így pattant meg a családja elől. Tipikus húzás, ami az Ashtonnal történtek fényében csak még gyanúsabbá válik. A "testvér" szó hallatán azért megrándul az arcom és bukfencezik egyet a gyomrom, de mégse teszem szóvá. Egyelőre legyen ez a legkisebb bajom. - Zenélek és próbára tartottam éppen, amikor megláttalak titeket - porolok le egy rongyos széket és huppanok le rá. Az ülőhely fájdalmasan nyikorog a súlyom alatt, de bírja a strapát egyelőre. - Láttam, hogy valami nem stimmel veled és nem szerettem volna, ha a lány bajba kerül. Ezért követtelek titeket - fejezem be a sztorimat. Ashton szeme volt a legárulkodóbb, hiszen semmilyen más lényt sem ismerek, akinek ilyen szemei lennének. Vérfarkas, vámpír... Semminek.
-Ashton P. Blake. – Préselem ki a bemutatkozást a fogaim között, hogy aztán bólintsak, jelentleg nem túlzottan érdekel a lány, sokkal inkább az, hogy mi az isten történik velem. A kárörvendő mosoly kifejezetten dühít, lévén én segíteni szoktam másokon, nem pedig szemétkedni. Az más kérdés, hogy jelenleg én vagyok az, akinek szar a stílusa, ám ahelyett, hogy valaki aggódna értem, úgy tesz, mintha ő lenne a felsőbbrendű. Én bezzeg ennek a Jennifer lánynak is igyekeztem a szolgálatára lenni, pedig pocsékul vagyok. – És te se viselkedj úgy, mintha minimum valami félisten lennél. – Kezdek bele, hogy aztán meghökkenve akadjon el a lélegzetem. Végre valahára ismét a saját testemben vagyok, kicsit le is rongyolódott a ruhám, de hogy sárkány lennék? Hitetlenkedve megrázom a fejemet, én sokkal inkább gondolom magamat holmi lovagnak, nem pedig annak, akit a lovagok szoktak levadászni. – Hogy micsoda? Sárkánynak születik az ember, nem pedig csatlakozik hozzájuk, mint az Üdvhadsereghez.. – Már nevetek kínomban, noha tudom, hogy a másik igazat beszél, ez nem lehet holmi mágia, ez a valóság, ami tényleg megtörtént velem. – Azt hiszed, hogy bántanám? Én nem vagyok olyan.. – Próbálom összekaparni magamat, de meg sem kísérlem azt, hogy felálljak, most örülök, hogy nem szakad ki minden tagom a helyéről. Alaposan megviselt az átváltozás. Talán ha nem lennék ennyire mélyen, hanem erőm teljében, edzetten ért volna, még el tudnám viselni, de így csak elfekszem, az egyik könyökömet a fejem alá helyezve párnaként. Roppant megalázó, hogy egy másik pasi lát így, és nyilvánvalóan a tanárnőnek is lesz hozzám néhány keresetlen szava, de ez most nem hat meg. Ha valaki, ő tudja a megoldást, hogy is kéne mindezt kezelni. - Semmit. Soha nem történt velem ilyesmi. Az apám elismert nemes volt, az anyámról pedig nem sokat tudok, kicsi voltam, amikor meghalt. Ez az egész nekem új. Stoepker pedig igazi polihisztor, amit ő nem ismer, az nincs is. – Főleg mivel elég kemény, karakán csaj, akinek van gyomra az ilyesmihez, más most fel sem merült volna bennem. Aztán kérdés, hogy a ficsúr vajon tényleg küldött-e üzenetet, vagy csak átver. – Na és te, testvér? Mit kerestél pont a nyomunkban? – Kicsit gúnyosra sikerül a kérdés, de jogos, hiszen ha ő is sárkány, ennyire véletlen lenne, hogy így összefutunk?
Fogalmam sincs, számára milyen lehet az átalakulás, hiszen én így születtem és azért másként kezelem ezt az egész dolgot. Igaz, még soha életemben nem éreztem szükségét a másik alakomat felvenni, hiszen elég feltűnő jelenség ebben a világban egy sárkány, szóval ilyen tekintetben még én is "szűznek" számítok. Nyilván nem valami kellemes, amikor megnyúlnak a csontjaid, a bőröd erősebbé és pikkelyessé válik és úgy nagyjából minden egyes sejted, idegvégződésed hirtelen más célt szolgál, amihez alkalmazkodniuk kell. De én legalább képes vagyok tudatosan irányítani és egy ilyen titok esetében ez a lehető legfontosabb szempont. Ha ez a srác csak úgy random átalakul és még vannak is mellette... Ki tudja, mi történt volna azzal a lánnyal, akivel idejött. - Diego Vivanti - mutatkozom be végül, méghozzá igen nyugodt hangnemben ahhoz képest, ahogy ő beszél velem. Elégedetten nézem végig, ahogy elvágódik és egy kisebb, kárörvendő mosoly is a szám sarkába kúszik. Hát igen, működik a karma és ezek szerint igen gyorsan dolgozik. Egyelőre nem segítek neki, hiszen nincs olyan súlyos állapotban, leginkább úgy néz ki, mint aki s*ggrészeg. - Csak elkábítottam - jegyzem meg, amikor a lányhoz hajol, hogy alaposabban szemügyre vehesse. - Nem lesz semmi baja. Mit ne mondjak, nincs éppen az ínyemre, ahogy velem beszél, méghozzá azok után, hogy voltam olyan rendes és megmentettem őt attól, hogy leleplezze egy ember előtt a sárkányok létezését, ahogy attól is, hogy - ha eddig nem tudott róla, hogy mi is ő pontosan - komolyabban is megsebesítse a lányt. - Hallod te magad, ahogy beszélsz vagy csak úgy kicsúsznak a hangok a szádon? - vonom fel a szemöldököm, hiszen ő is igen tahó módon kezel másokat, nem is értem tehát, miért lepődik meg azon, ha mások is viszonozzák eme "kedvességet" számára. Arról természetesen fogalmam sincs, hogy a lánnyal milyen kapcsolatban álltak, de én szerintem igen kedves voltam a körülményekhez képest. - Egy: nem vagyok a kisfiad. Kettő: azt hiszem jobb, ha senki előtt sem beszélsz erről, világos? - hívom fel a figyelmét minderre, elővéve a szigorú hangnememet, hátha a fejéhez kap végre és tudatosul benne, hogy az, ami itt történt vele, még a mágikus világban se mindennapos. - Sárkány vagy, egy másik világból érkezett faj egyik tagja, ahogy én is - osztom meg vele a tényállást. - Nem hiszem, hogy van időm mindent elmagyarázni, de az egyik legfontosabb dolog részünkről a TITOKTARTÁS - hangsúlyozom ki a mondandóm utolsó szavát. - Idehívom a professzort, de azt felejtsd el, hogy kettesben hagyom őt veled - biccentek fejemmel az alélt lány irányába, majd húzom is elő a pálcámat, amelyből pillanatok alatt ki is szökken a patrónusom, egy leguán, majd iramodik meg apró lábacskáin a professzor szobájának vagy tartózkodási helyének irányába. Kérdés csupán, hogy a srác honnan a fenéből tudja, hogy talán rá van szüksége ebben a helyzetben? - Nos... - dugom végül beszéd közben vissza a pálcámat a helyére, majd lépek a mardekáros "kislányhoz" és nyalábolom fel a földről a testét, hogy utána arra a rongyos kanapéra helyezhessem, amelyet nemrég még Ashton csókolgatott. - Ameddig várunk, talán megoszthatnád velem, hogy pontosan mennyit tudsz arról, ami az imént történt veled és miért pont Stoepker professzor az, akit látni szeretnél - fordulok végül szembe a taggal. Alapvetően egy tök jó fej, rendes srác vagyok, de mivel Ashton indítása nem volt éppen a legszerencsésebb és még utána se mutatott túl sok hajlandóságot az együttműködésre, nem látom értelmét a jópofizásnak. Mindenesetre, továbbra is segíteni áll szándékomban és nem, ezt nem miatta, hanem a fajunk miatt teszem. Ha egy lebukik, magával rántja az egészet, éreznie kell tehát, mekkora súlya van a dolognak.
Kínok kinját élem át, leginkább megpróbálom megcsukni a szememet, amikor egy furcsa hangot hallok a fejemben. Remélhetőleg azért nem őrültem meg! Ez a fizikai kór hordozna magával valami plusz átkot is, amikor kinyitom, akkor egy furcsa suhancot látok magam előtt, akire első körben csak morogni tudok, de mivel nincs túl sok választásom, na meg kedvem sem ebben az átkozott alakban maradni, a fájdalomra koncentrálok, érzem, hogy visszahúzódnak a karmok, az idegen végtagok, normalizálódik a testem, érzem, hogy ismét kinő a hajam. Pár pillanattal később már a saját alakomban dülöngélek, hogy aztán elvágódjak. Még szerencse, hogy valami poros kanapéra dőlök, és nem a padlón puffanok egy nagyot. Köhögök párat, mire sikerül visszanyernem a lélekjelenlétemet, na meg a hangomat. – Ki a franc vagy te? Miért ugatsz bele a dolgaimba? – Megdörzsölöm a szememet, hogy tisztuljon a látásom is, aztán nagyot nyögve feltápászkodok, s az ájult lányhoz hajolok le, hogy megnézzem a pulzusát. Elvileg rendben van, de nem tér magához, életre pofozni pedig nincs kedvem. – Ez aztán remek, egyik tahóból botlok a másikba, vagytok még? – Mordulok fel, kezdődött az egész azzal, hogy a mardekáros liba felzavart az álmomból a hülyeségeivel, aztán ez az átváltozás, most pedig a gőgös ficsúr, aki úgy tűnik a fejembe lát, és képben van mindennel. Honnan ez a nagy tudás? Úgy vagyok vele, hogy megkérdezhetném, hogy ki ő, és akar-e segíteni, de azt hiszem ezt a lenéző tekintetet maximum egyvalakitől tudnám elviselni. – Hívd ide Stoepker professzort, ha megkérhetlek, nincs kedvem magyarázkodni. Na nyomás kisfiam. – Bocsájtom el nagyvonalú intéssel, és a haléntékomat dörzsölgetem. Amúgy sem értek a pasik nyelvén, mindig én voltam a bajba jutott hölgyek lovagja, igaz, az utóbbi időben már ez sem megy, de hát ez van, zátonyra futott az életem minden szempontból. Nem fogok úgy tenni, mintha nyoma lenne egykori kedvességemnek.
Nem állítanám magamról, hogy nagy általánosságban szándékosan leskelődnék mások után. Sőt, mi több, nem szokott érdekelni számomra vadidegenek magánélete. Szeretem tiszteletben tartani az emberek privát szféráját, hiszen én is elvárom ugyanezt másoktól. A mai nap viszont más, főként amiatt is, mert megpillantom azt a kettőt a folyosón... Normális esetben nem érdekelne, merre is tartanak és folytatnám az utamat a Cherry Bomb próbájára, de a srácon megjelenő jegyek felettébb ismerősek számomra, efelett pedig nem hunyhatok csak úgy szemet. Elsősorban talán azért sem, mert a lányon látszik, hogy fogalma sincs, mivel is áll szemben tulajdonképpen, így pedig hatalmas veszélybe sodorja magát. Ahogy a társán is, hogy nincs valami jó bőrben, hiszen úgy kell támogatni és valamiért nem a gyengélkedő irányába veszik az útjukat... Oké, azt hiszem, ebben a helyzetben ez az eddigi legjobb hír. A gyengélkedőn sokkal több az ember, akikkel nehezebb lenne mihez kezdenem. Megvárom tehát, hogy előrébb haladjanak, még mielőtt ráfordulnék a folyosóra, majd óvatosan, zajtalanul követem őket. Még kész szerencse, hogy a felszerelésünket nem kell magunkkal cipelnünk, hiszen elég hülyén néznék ki egy gitártokkal a balomban és a pálcával a jobbomban. Rocco nem igazán szereti, ha előzetes egyeztetés nélkül hiányzunk a próbákról, de ezúttal talán megértő lesz. Ha valóban azzal állok szemben, amire gondolok, abban az esetben igenis közbe kell lépnem, még mielőtt olyasmi történne, amit képtelen lennék kezelni. Hasonló helyzetben ő is ezt tenné, ebben teljes mértékben biztos vagyok. A duót végül elnyeli a Púpos boszorka szobra, én pedig várok néhány percet, mielőtt a titkos alagúton át követném őket. Ezek szerint a Szellemszállásra mennek... Nem rossz. Voltaképp pont megfelelő számomra. Távol az iskolától és a tömegtől. Éppenséggel csak a lány miatt aggódom. Ha nem érek oda időben, a fene se tudja, mi történik majd vele... Szerencsére azonban sikerül észrevétlenül követnem őket és még éppen időben kábítom el az idegen csajszit ahhoz, hogy pont lemaradjon arról, ahogy a griffendéles srác átalakul. A lány alélt testét óvatosan a padlóra helyezem, nehogy véletlenül beverje a fejét, végül fordulok annak a szobának az irányába, ahová a srác az imént ment és szemlélem a végeredményt higgadtan. Nem rossz! Éppenséggel csak nézőközönsége is akadt a mutatványának, ami felettébb veszélyes program. "Rendben, ha kiszórakoztad magad, akár vissza is alakulhatsz" - hallhat egy idegen hangot a fejében, amely történetesen hozzám tartozik. Nem én vagyok az év legilimentora, de a gondolati úton való kommunikálással azért éppenséggel még boldogulok. "Mégis hogy jutott eszedbe őt is belevonni?" - teszem fel a kérdést némileg számonkérően, fejemmel a lány alélt teste irányába biccentve és Ashton számára az is szemet szúrhat, hogy én valahogy se meglepett, se ijedt képet nem vágok. Csupán egy laza mozdulattal dőlök oldalammal az ajtókeretnek, miközben a karjaimat keresztbe fonom és a válaszára várok. Ez azért már súrolja az őrültség határait...
- Nem tudok róla, hogy valami más lennék. Senki nem harapott meg, semmi fertőzés, ilyesmi. Még csak furcsa szüleim sincsenek. – Rázom a fejemet, aztán előkerül a tükör, és most riasztó, hogy ilyen homokóra alakú a szemem, főleg a pupilám, mintha magam is átmentem volna valami hüllőbe. A homokóráról amúgy is mindig a halál jut az ember eszébe, valahogy nem akarnám megjövendölni, hogy ki mikor hal meg, valahogy a jósok nem túl népszerűek. Elnyomom az üvültést, ahogyan a lányra támaszkodva vonszolom magamat, sietve a Púpos banya szobra felé, az van legközelebb a Szellemszálláshoz vezető utak közül. A lány meglepően segítőkész, pedig egy rideg bunkónak tűnt, de úgy fest, kiváncsi is egyben, nem hagyna ott megdögleni, noha azzal menti a helyzetet, hogy magának nem akar rosszat. – Jól van, elfogadom a támaszod. – Azért ha nem lennék ennyire pocsékul, megmosolyognám a védekezését, mintha nem akarná bevallani, hogy van érző, törődő oldala is. Fogalmam sincs, hogy ki bánt így el szerencsétlennel, mert mintha belőle most még jobban áradna az emberutálat, mint belőlem. Én sem akarok élni, de ez a Mardekáros lány mintha már évek óta halott lenne, csak a teste még nem tud róla. – Áh, dehogy. Ha ott történik valami szörnyűség, ne az én hibám lenne. És ne feledd, ha azt mondom, hogy fuss, akkor hallgass rám. Nem tudom, hogy mi ez, de nem tűnik túl megnyugtatónak. – Erősítem meg benne azt, hogy nem fogok rá rossz szívvel gondolni, ha mégis lelép. Azért a múltbeli rossz dolgok ellenére mégiscsak küzd, hogy éljen, mintha valamitől megváltást remélne. Kár, hogy ebben én sem tudok segíteni. Elbotladozunk a szellemszállásig, ott keresek egy tágabb szobát, és ott intek neki, hogy álljon hátrébb. Behunyom a szememet, és engedek annak, amit eddig visszafogtam. A padló megreccsen alattam, egy repedés fut végig a lábaim között rajta, a ruhám pedig a hátamon szétszakadva enged utat a hatalmas hófehér hüllőszárnyaknak, míg az arcom, s a testem pár pillanatra elmosódik, hogy az emberi alakom helyett egy éppenhogy összekuporódó hófehér sárkány jelenjen meg Jenny előtt. Legbelül él a tudatom, de így nem tudok megszólalni, csak szemlélem a karmaimat, a méreteimet. Azta..!
A kurtácska válaszból ugyan nem sok mindent vagyok képes leszűrni az állapotáról, legalábbis semmi olyasmit sem, ami eddig nem volt nyilvánvaló számomra. Ahogy pedig a szemébe pillantok, a világon a lehető legfurább jelenséggel találom szembe magam... Az egész olyan, mintha egy hüllő szemeibe néznék. Az agyam kétségbeesetten keresi a lehetséges válaszokat, miközben botor módon azt is számításba veszem, hogy egyfajta animágus, aki képes egy kígyó alakját felvenni, de tudtommal az az átalakulás nem jár se fájdalommal, se rosszulléttel. Esélyes, hogy az első pár alkalom nem túl kellemes, azt el tudom képzelni, de különben is... Ott a személy szándékosan alakul át valami mássá! Itt azonban szó sincs erről. A férfi ugyanolyan zavarodott, mint én, mi több, igen komoly fájdalmai is lehetnek. - Hát, nagyon nem úgy néz ki, mintha közönséges ember lennél - kapok fel egy tükröt az egyik közeli polcról, elfeledkezve a magázódásról is, majd tartom azt az orra elé, hogy szemügyre vehesse benne magát. - A szemed - teszem azért még hozzá, hiszen elképzelhető, hogy a fájdalmai közepette fogalma sincs, mit kellene figyelnie magán. - Soha életemben nem láttam még ilyesmit... Se vámpír, se vérfarkas, se egyéb nem jut eszembe, ami ilyesmit okozhatna. Hüllőszemek? Ha valakinek ez a fülébe jut, Ashton nem járna valami jól, hiszen már a párszaszájúságot is messzemenően elítélik a Sötét Nagyúr képességei miatt és a hozzá köthető rengeteg - későbbi - fekete mágus révén. Végül rám támaszkodik, a főzetet pedig zsebre vágom, a tükröt a helyére hajítom és kilépünk a folyosóra. Szerencsére tiszta a terep és a Szellemszálláson kívül amúgy se jöhetne más hely szóba... A Gyengélkedő nem alkalmas, ha titokban szeretné mindezt tartani, ha pedig komolyra fordulna a helyzet, én kereket oldok. Azt még a Szellemszállásról is megtehetem. A pálcám a nadrágzsebemben, ha más nem, elkábítom vagy valami erőteljesebb átokkal képen lövöm. - Tudod... rohadtul érdekel, hogy mi fog kisülni ebből - szűröm a fogaim között a választ, még véletlenül se ismerem el, hogy megesett rajta a szívem vagy hasonló. - És ha véletlenül fűbe harapnál, abban az esetben én voltam az utolsó, aki életben látott téged, szóval nagyon nem lenne ínyemre, ha gyilkossággal vádolnának. Így legalább mondhatom azt a későbbiek folyamán, hogy te kérted, hogy vigyelek el a szobádból egy biztonságos helyre, én pedig eleget tettem ennek - vonom meg a vállam, fapofát vágva a szavaim mellé. Időközben a boszorka szobra elé érünk, amely engedelmesen utat nyit számunkra, de egy pillanatra még megtorpanok, majd Ashtonra pillantok: - Ha szeretnéd, még elmehetünk a gyengélkedőre - vetem fel, mintegy utolsó lehetőség gyanánt. - Ha beüt a krach, én nem fogok tudni segíteni rajtad és azt is aláírom, hogy hősködni sem áll szándékomban. Amint az életem veszélyben forog, magadra hagylak - jelentem ki nyíltan, mindenféle köntörfalazás nélkül. Már az is nagy szó részemről, hogy a szárnyaim alá vettem, de az életemet még véletlenül se áldozom fel érte, annyi szent.
- Nem a legjobban. – Ismerem be, noha nem vagyok nyavajgós alkat. Amolyan lovagi kódex alapján élek, ahol a saját fájdalmam, sérelmem mit sem számít. Ehhez képest most olyan, mintha belülről szaggatnának szét. A testem egyszerre lángol, lüktet. A vénáimon ezer fokon fut végig a vérem, mintha kiutat keresne a járataiból. A lányt most már tényleg kígyó pupillán keresztül látom, viszont a lépések továbbhaladnak, legalább azzal nem kell foglalkoznom. A lány kérdésére én is értetlenkedő fejcsóválást produkálok. Hát mi lennék? Ember, mint ő! Engem aztán nem harapott meg semmi, és nem tudok semmilyen víz alatti vagy erdei rokonságról sem. Apámnak ugyan voltak titkai, de elég merész elgondolás lenne, hogy nem ember volt. – Dehogy, egyik sem. Ember! – Préselem ki a fogaimon át, a magabiztos külsőm már a múltté. Furcsa, hogy attól a lánytól kérek támogatást, aki látszólag teljesen hideg, megteheti azt is, hogy sarkon fordul, a főzetet már megkapta. A falakat nézi, s ott nem nagyon talál térképet, útvonalat, de a hónom alá keveredik, hogy rá támaszkodhassak, így hálásan engedem el magamat, hogy rá nehezedjek. – Rendben! – Értek egyet, bár fogalmam sincs, hogy a Szellemszállás mint fedezék mennyire alkalmas, ha valami borzalmas történik velem. Ott aztán nem kiálthatok gyógyítóért, manóért. Összeakad a pillantásunk, kénytelen vagyok elismerni, hogy nem annyira önző, mint hittem, látja, hogy ez most életveszély, az embersége előbújik. Rá támaszkodva elkezdünk botorkálni a Púpos banya szobra felé, de neki kell majd kinyitnia a járatot. – Nem gondoltam volna maradsz, semmi érdeked nem fűződik már hozzá. Nem ilyenkor szoktatok a másikat otthagyni? – Kicsit talán sértő a kijelentés, de lássuk be, sosem voltak mardekáros barátaim, szövetségeim, és most elég rossz passzban vagyok ahhoz, hogy viselkedjek, úriember maradjak. Ezek után nyilván megteheti, hogy bedobja a törölközőt, és csak úgy ledob a folyosón, meglenne rá a nyomós oka. Aztán lehet, hogy ismét meglep, és marad.
- Jól van? - ütközöm meg, amint észlelem a rajta végigsöprő fájdalom első látható jeleit, hiszen egyértelműen nincs éppen a lehető legjobb bőrben, de egyelőre nem lépek hozzá közelebb. Személy szerint nem vagyok és soha nem is voltam irgalmas szamaritánus, vagyis mindenki segítsen magán, ha pedig ez nem sikerülne, akkor kérjen meg másokat arra, hogy segítsenek neki. Ha pedig van valaki, aki nem kér az én segítségemből, abban az esetben elég nagy pofátlanság lenne részemről ráerőszakolni magam, nem igaz? Mindenesetre, félresöpröm ama problémát, miszerint Ashtonnak valami gondja lenne, hiszen egyelőre leköt a saját lebukásom lehetősége. A léptek közelednek, a szívverésem pedig egyre szaporább és csupán akkor könnyebbülök meg valamelyest, amikor a zaj halkabb lesz, mivel elhalad az ajtó előtt és továbbmegy. Még kész szerencse, hogy ragaszkodtam a mesémhez. Fogalmam sincs, mit tettem volna abban az esetben, ha Piton itt és most lefülel. Nem a következményektől félek, sokkal inkább attól, hogy Fenrír-főzetét elvehette volna tőlem. Honnan szerezzek még egyet? - Miféle átalakulás? - pillantok le rá döbbenten, amint térdre rogy, tőlem csupán pár lépésnyire. - Mi a fene maga? - lépek egyet a kijárat irányába rémülten. Oké, nagy a szám, oké, vérfarkas szeretnék lenni, de ez... Nem vagyok felkészülve arra, hogy bármivel is megküzdjek, amivé Ashton válhat. - Vámpír? Vérfarkas? - tippelgetek, mialatt ujjaimmal igyekszem a kilincset kitapogatni. Egyébként sincs már rá szükségem, a feladatát megtette, immár nálam van Fenrír-főzete. Mégis ámult bűvölettel figyelem őt, valahogy fura számomra ama gondolat, miszerint rám is ez vár majd, méghozzá - terveim szerint - egy-két hónapon belül. - Valahova? Mégis hova? - teszem fel a kérdést enyhén riadt hangon, amint tisztázza, miszerint nem vérfarkas. Tanácstalanul pillantok körbe, mintha valamiféle térkép lenne a falakon, amelyek útbaigazítást adhatnának pár percen belül. Szívom a fogaimat rendesen, legszívesebben kivágódnék innen, esélyem is akadna rá, az ajtó nyitva, elég lenne lenyomnom a kilincset, sorsára hagyva ezt az alakot, mégse teszem. Elvégre, hazudtam neki, az ilyesmi mindig kiderül, de ha itt és most segítek számára, láthatóan megmentve az életét, abban az esetben hamarabb behajthatom rajta, hogy eltusoljuk az ügyet. Az adósom lesz, mondhatni. - A szellemszállás! - karolom végül át és segítek neki felállni. - Oda vezetnek titkos járatok, nem vesznek észre minket - támogatom óvatosan az ajtó irányába, minden porcikámmal készen állva arra, hogy bármikor elengedjem és magára hagyjam, ha a helyzet olyanná válna. Egy dolog, hogy mi mindent hajthatnék be rajta, ha sikerülne átjutnunk és rendbe is jönne és megint egy másik, hogy nem áll szándékomban a kelleténél hamarabb beadni a kulcsot senki kedvéért sem.
Ledobom végül a pokrócot a kanapéra, hiszen teljesen kiment a szememből az álom. Ebből már nem lesz szunya. Az érzékeim így jobban kiélesednek, de akkor valami történik, miközben jól megfigyelem a lányt. Hihetetlenül szúrni kezd a szemem, a hátamon pedig alig látható, de durván fájó remegés fut végig. Mintha valami izomgörcs lenne, amit még sosem tapasztaltam. Ennyire le lennék robbanva. – Igen, akkor jobban megéri szarni mindenkire. – Csóválom a fejemet, most már átölelve magamat, ugyanis nem értem, hogy miért látom úgy Jennifert, mintha egy kígyó szemét látnék, ovális az egész kép, s láthatóan fájdalmaim is vannak, mintha most már a combomban is éreznék valami zsibbadást, sajgást. Jön valaki, én pedig indulnék ajtót nyitni, de a lány valahogy az utamat állja. Szerencséje, hogy nem vagyok olyan formában, hogy ellenkezzek. A léptek viszont elhaladnak a szobám előtt, így megkönnyebbülten rogyok térdre, most már a fejem is durván hasogat. – Mi a szar történik velem…? Átalakulás? – Mintha pusztán azzal, hogy beszélünk a főzetről, amely köztudottan az átváltozásra gyakorol hatást, velem is történik valami. – Nem vagyok vérfarkas, és nincs telihold sem. – Nyögöm, most már lassan ájulós hangon. Becsukom a szememet, és a halántékomra tapasztom a kezeimet. – Vigyél el innen valahova, kérlek! Valami történik! Ne hívj segítséget! – Próbálok feltápászkodni, és ha Jenny hagyja, akkor rá támaszkodni. Mintha belülről szakadna szét minden tagom, amit nagyon nem értek. Tudtommal nem vagyok beteg, és nem vagyok annyira lerobbanva, hogy szívrohamom legyen, ez inkább valami izmokkal, csontokkal kapcsolatos roham lehet. Valahogy azt érzem, hogy ha nem állok ellen, valami történni fog, de nem merem a saját szobámban útnak engedni, inkább valami biztos pont kellene, mint az egyik rejtett szeglet a birtokon, mint erdőszél, hátsó udvar, ilyesmik. Aztán persze a lány lehet, hogy simán itt hagy, beárul, tudomisén. Nem ismerem, de még nem tudtam eldönteni, hogy lenéző és gúnyos, vagy csak magányos, sebzett. Bármelyik is lehet, nincs más esélyem, mint kockáztatni. Az is lehet, hogy a túl sok múltbeli szarság jön ki rajtam, és ez valami vadmágia, amit nem tudok kontrollálni. Fel fogok robbanni? Akaratlanul is felkiáltok, de elharapom amennyire lehet, mielőtt még valaki erre téved.
A nevetése hallatán azért kissé megrándul a szám széle, habár annyit megállapítok magamban, hogy azért már ez is hatalmas előrelépés számára az eddigiekhez képest. Komolyan azt hittem, hogy már az öngyilkosság határán egyensúlyoz, szóval talán ez is benne van abban, hogy végül mégse távoztam a dolgom végeztével. Ujjaim immár a fiola hűvös felületén pihennek, megtehetném, hogy elmegyek, mégse moccanok. Egyelőre. - Nem a diétára gondoltam - jegyzem meg halkan és ezúttal még az a szokásos gunyoros, lenéző mosoly is hiányzik a szám sarkából. - Ha hirtelen sokat eszik azok után, hogy napokig nem étkezett normálisan, az könnyen megterhelheti a szervezetét. Habár, nem vagyok gyógyító, nem tudhatom - rántom meg végül a vállam egy határozottan nemtörődöm mozdulattal, majd hallgatok el. Ha enni akar, felőlem azt küld le a gyomrába, amit szeretne, én csupán figyelmeztettem mindennek a mellékhatására. De ha szándékában áll öklendezve görnyedni a wc felett vagy éppen a Gyengélkedőn tenni egy vizitet, hát lelke rajta. Ki vagyok én, hogy bárkinek is az útjába álljak? - Ahogy gondolja - hagyom rá végül. Az egyedüllétet is ki lehet bírni, én legalábbis elég jól viselem. Magányos farkas voltam világéletemben, nem fog különösebben megviselni, ha esetleg magamra maradnék. Nyilván lelkileg ő is megedződött már ahhoz, hogy magára maradjon. Ha az embert túl sok fájdalom és elutasítás éri, akkor valahogy nem kér többet belőlük. A futó kapcsolatok eddig sokkal több melegséget adtak számomra, mint bármi más. - A világ sohasem támogatta azokat, akik segíteni akartak másokon - csóválom meg a fejem. Nem túl gyakran jótékonykodtam, határozottan kimaradtam az ilyesmiből, de ha még meg is tettem, abban sem akadt túl sok köszönet. Ráhagytam hát azt, hogy jópofizzak és haverkodjak másokkal, ez nem az én dolgom. Aki szeretne tőlem valamit, mindenképp megtalál, de én már nem keresem mások társaságát. A folyosón közeledő léptek megütik az én fülemet is, így hát arra kapom a fejem, az üvegcsét tartó ujjaim pedig akaratlanul is szorosabban fonódnak a fiola köré, mintha bárki is el szeretné venni tőlem. - Nem szükséges, köszönöm - felelem rezzenéstelen arccal és a bennem feléledő pánik ellenére is képes vagyok nyugodt hangnemet megütni. - Igen - biccentek végül egyet határozottan, magamban abban reménykedve, hogy a fiú téved és nem Piton az, aki közeledik. - Egy új főzetet szeretnének előállítani Bimba professzorral a farkaskór kezeléséhez, hátha kevésbé lesz fájdalmas az átalakulás - füllentem. - Majd átadom neki, ne strapáld magad - jelzem neki erélyesebben, amikor az ajtóhoz lép, nyilván azzal a szándékkal, hogy kinyissa, ha esetleg kopogtatna valaki.
Megvonom a vállamat, az elmúlt hetekben ilyen maradékokon élek, amiért igazából még tenni sem, úgyis csak kidobnák. Mindenesetre érdeklődve kapom fel a fejemet, kissé nevetősre is veszem a figurát. – Könnyű étel? Minek? Nem szándékozom formában tartani magamat. A bacon ellenben jöhet. – Valamiért sosem feküdte meg semmi a gyomromat, ám ez csak azért lehet, mert tudtomon kívül sárkány vagyok. A természetfeletti én sok minden kibír, és ha csak sejteném, hogy több rokonom van az iskolában, mint gondolnám, akkor lehet, hogy nem érezném magamat ennyire egyedül. Viszont ha az kell hozzá, hogy a csaj lelépjen, hogy mondjak neki valamit, amitől úgy érzi, hogy segíthet. – Még a tüskék növesztését is leszarom. Nekem innnetől kezdve az egyedüllét is jó lesz. – Azon viszont kissé meg vagyok ütközve, hogy a fiatal kora ellenére mitől van ennyire befordulva. Hozzám hasonlóan már ő is többször pofára esett? Nem tudom, hogy mire véljem, talán a kamaszos világfájdalomból kinőtt, de most semmi kedvem visszakérdezni, ez egy egyirányú beszélgetés, ő zavart fel álmomból, akkor az a minimum, hogy meghallgatja a zsörtölődésemet. – Nem tudom, hogy igazad van-e vagy sem.. Mintha manapság minden elszaródna. Volt idő, amikor szívesen segítetettem másokon, de most már kezdek valóban köpni az egészre. A világ nem a jókat támogatja. – Nekem aztán nem kell hálálkodnia. Már éppen megvonnám a vállamat, hogy legyen akkor egy reggeli, amikor kopogó léptek zaja tölti be a kinti folyosó csendjét. – Ez Piton. Úgy fest, megunta várakozást, és ő maga is utánad jött. Adjam akkor eleve neki? – Kérdezek az ujjai között tartott üvegcsére, és megindulok az ajtó felé, ahonnan nyilvánvalóan majd a kopogást várom. Bennem most fel sem merül, hogy nem is a lánynak kellett a lötty, csak valami kamu mesét adott be nekem. – Mit is mondtál, mihez kell Pitonnak ez a főzet? Ugye valóban ő adta? – Mardekáros, ravasz, azért itt bennem is felmerül, hogy ha netán mégsem volt igaz, amit mondott, akkor talán még tud, tudunk korrigálni. Aztán lehet, hogy alaptalanul gyanakszom, és az is benne van, hogy szimplán csak magamat akarom fontosabbnak beállítani, hogy valami történjen. Nem tudok pár napig elmenekülni a világtól? Miért hiszem, hogy mindig kellek? Az egész csak önámítás.
Igazság szerint soha életemben nem voltam még annyira magam alatt valaki miatt, mint ez a fickó jelenleg. Tippem szerint legalábbis valamiféle lelki nyavalya gyötri, azért ennyire leharcolt és nemtörődöm, de nem vagyok lélekturkász, ráadásul én és a lelki kötődés... Finoman szólva is nevetnem kell. Személy szerint inkább megelőzöm a bajt és nem bonyolódom romantikus kapcsolatba senkivel sem, mert lám, íme a végeredmény. Kötődöm a családomhoz, de ennyi és nem több, a kötelezőnél több főt nem igazán áll szándékomban közel engedni magamhoz. A futó kalandok bőven elegendőek és kielégítőek számomra, ráadásul, a szerelemben a kezdeti fellángolás a legszebb, minek rontsuk hát el feleslegesen? Legyek csak én a tiltott gyümölcs mások szemében, akiből az arra méltó kaphat egy szeletet, de ennyi és nem több. Élvezni és élni akarom az életet, nem valaki más szeszélyeitől függve tervezni előre. A rám való dörrenését nem igazán veszem magamra, hiszen nem szokásom csak ilyesmi miatt felhúzni a nyúlcipőt és odébb állni... Igen, van némi stílusom, azt meg kell hagyni, tisztában vagyok vele, köszönöm. Ámbár ezen változtatni már nem igazán áll szándékomban. Nem is tudom, minek kellene történnie ahhoz, hogy más legyek személyiségileg... Nyilván semmi se lesz képes változtatni rajtam, hiszen már rég kizártam az életemből a rizikófaktorokat. A személyes tragédiák engem messziről elkerülnek, hála Merlinnek. - Hát, magának nem pont olyasmire van szüksége - csóválom meg a fejem a szavai hallatán. A cukorbomba nyilván remek ötlet lenne, de nem a maradék. Áh, nem is értem minek fárasztom magam, mindenesetre - a lehető legnagyobb döbbenetemre - folytatom: - Egy frissen facsart narancslé és valami könnyű étel. Pirítós, teszem azt... Némi bacon és főtt tojás. Mióta nem evett? Mert ha már napok óta csak néhány falaton él, akkor eléggé megterhelheti a gyomrát, ha hirtelen többet eszik - hümmentek egyet, mintha valamiféle nővérke lennék, aki aggódik a páciense állapotáért. Az egyik énem afelé húz, hogy szerezzem meg, amiért jöttem, de a másik szívesen marad(na). Egyelőre tehát őrlődöm. - Nem mind - vonom meg a vállam a kérdése hallatán. - Habár, Annát nem is értem, miért oda osztotta a Süveg... A jelleme alapján sokkal inkább illene a hugrások közé, na mindegy... - hallgatok el hirtelen, amint megpillantom a fintorát. Gyanút fogott volna? Esélyes. A mesém eléggé légből kapott, szóval esélyesen valóban ideje lennem olajra lépnem, mégse teszem. A főzet ígérete ideszegez és mindenáron meg szeretném kaparintani. Figyelem, amint egy ládához sétál, majd kiemeli onnan a főzetet, én pedig átveszem tőle. Azért igencsak uralkodnom kell magamon annak érdekében, hogy ne vigyorodjak el, amint az üvegcse sima felületére fonódnak az ujjaim. Mehetnék a dolgomra, de nem teszem. Helyette komoly arccal méregetem a fickót. - Tüskék - szólalok meg végül, némi szünet után, a tőlem telhető lehető legkomolyabb tekintetemet elővéve. - Növesszen tüskéket. Nem tudom, mi baja konkrétan, de nyilván lelki eredetű, az pedig felőrli az embert. Ne kerüljön senkihez se túl közel, mert kihasználják, megrágják, majd kiköpik. Hallgasson rám, nem véletlenül kerültem a mardekárba. Tizenegy éves koromban is tudtam, miként működik ez a világ. A családom legalábbis hasonló elven alapul, én pedig ebbe pottyantam bele. Mindennek ára van, de inkább az örökös magány, semmint a folyamatos megalázottság. Én már megtanultam ezzel együtt élni és nem vagyok rest másoknak is ajánlani ugyanezt. Érzelmi kötődés? Talán Anna az egyetlen, aki valamilyen úton-módon közel áll hozzám, erre még Joyce sem képes. Anna előtt is inkább titkolom. Nem hiszem, hogy felhasználná ezt, de szeretek biztosra menni. - Bár, ha nincs igazam, akkor tekintse semmisnek, amit mondtam - vonom meg végül a vállam. - A főzetet pedig köszönöm - jelenik meg azért egy halvány mosoly az ajkaimon. Nyilván megtört a jég, de a bennem jelenleg túláradó boldogság némileg csökkenti a külső védelmemet. - Ha pedig gondolja, cserébe a vendégem egy reggelire. Szobához hozom - vetem fel végül, ha nem tetszik neki, maximum elhajt a fenébe.
Valami egyértelmű lenézést érzek ki a szavaiból, de őszintén szólva nem zavartatom magamat, hiszen ő jött hozzám. És különben is, túlvagyok azon az időszakon, amikor adnék bárki véleményére. Csak azért segítek valamennyire, mert így neveltek, és még ebben az állapotomban sem beszélek csúnyán egy hölggyel, de hogy örülnék, hogy végre elhúzna, az egészen biztos. Ahogyan a fiatal lány vizslat, eltűröm, végülis ha már beengedtem, akkor nyugodtan lehet őszinte véleménye, úgysem hiszem, hogy olyan jó barátok leszünk majd. Megkapja, amit akar, aztán többet úgysem találkozunk. Nem fog belőlem olyan szeletet látni, mint az, aki egykor ismert, én sem hiszem, hogy csak úgy összekaparnám magamat. – Akkor kész csoda, és örülhetsz neki, hogy segítek. – Dörrenek vissza, hiszen azért érzékelem a sértegetést. Mindegy alapon vállat vonok, van egy stílusa a csajnak. Nekem talán most indokom van, hogy pokróc legyek, de a lány igencsak jól ápoltnak, magabiztosnak tűnik, láthatóan ő az élete minden napján tud bunkóskodni. Talán komoly általánosítás, de mit is várhatnék egy mardekárostól? – Áh, köszönöm nem, csak egy kiadós alvásra.. Bár.. hallottam, hogy valami elsősnek ünnepelték a születésnapját a hugrabugos klubhelységben, és a torta nagy része megmaradt. A manók még biztosan nem dobták be. Uzsonnára jó lesz. Ami három napon belül van, az még ehető. – És nem kis cukorbomba, talán most arra van szükségem. A szerencsés génjeim még mindig nem engedték, hogy úszógumit növesszek, de hamarosan vissza kéne térnem az élők közé. – Brekinridge? Azok nem griffesek? – Tűnödöm el, lehet, hogy ez a csaj a kakukktojás. Azért azon fintorgok, hogy Piton kéri. Hiszem is, meg nem is, hiszen a bájitaltanár nem szokott ugráltatni senkit, pláne nem postásként használni. Ha kell neki valami, stílusosan átvág a kastélyon, és mindenki megretten tőle, amerre csak jár. Felpattintom a ládák egyikét, és turkálok egy keveset. Láthatóan minden holmim ebben a szobában van, néhány festmény a szekrénynek támasztva, egy fából készült hintaló, és hasonló holmik, mint aki a közelmúltban költözött ide, és már nincsen hová menni. Mert valóban így van. Egyedül a kanapén heverő, a takaró alól kikandikáló drágaköves kobold kard tűnik igazi értéknek. Letérdelek a láda elé, s könyékig turkálok benne, hogy végül meglegyen a zavaros, sárszínű bájital. – Nesze. Mindig ilyen szolgalelkű vagy, vagy csak csontig be akarsz nyalni neki?
Griffendéles? Megmenteni a világot? Ha hallanám a gondolatait, esélyesen egy jót somolyognék magamban. Nem igazán kell aggódnia, hiszen én magam nem vagyok egy világmegmentő-alkat. Nem érdekel, mi folyik körülöttem, amíg az a valami bele nem eszi magát a családomba. Onnantól kezdve ugyanis a szívügyemmé válik... A családunkat pár helyi pletykalap hírbe hozta a Testvériséggel, ez pedig eléggé böki a csőrömet. Nem érdekelnek ezek a szennylapok sem, de amióta a hír beszivárgott az iskola folyosóira is és rám néznek ferde szemmel, azóta igencsak bosszant a dolog. Előttem ugyan nem mondják ki nyíltan, de esetleg felkereshetném Annát és érdeklődhetnék arról, vele mi a helyzet. Ő nem csap vissza, ha kereszttűzbe kerül, ezzel pedig nem csak egyedül én vagyok tisztában. Amikor a férfi előrébb lép, hogy lássak is belőle valamit, kíváncsian mérem végig. Hát, eléggé ágról szakadt szerencsétlen... Úgy látom, borotvát már egy ideje nem látott és a feje is alaposan meg van viselve. Mint egy néhány napja nem fürdött alkoholista, aki csupán a saját mocskában hempereg. Na jó, annyira nyilván nem súlyos a helyzet, de látványnak nem éppen kellemes, annyi szent. - Köszönöm, de azt hiszem, az ellenkezőjét is elviseltem volna - csusszan ki a számon mindenféle szívbaj nélkül, hiszen még csak egy pillanatra se gondolok bele abba, hogy ez mennyire sértő lehet rá nézve. Nagy általánosságban nem érdekel mások lelkiállapota... Engem se cirógat senki sem, amikor magam alatt vagyok, mégis talpra állok. Kire is számíthatna az ember a mai világban? Esélyesen csakis saját magára. Mindenki más becsapja, elhagyja vagy folyamatosan többet vár el tőle, mint amennyit az adott személy nyújtani képes. - Már elnézést, de a külseje alapján ide nem lesz elég egy pihentető alvás, de felőlem... - vonom meg a vállam egyetlen, hanyag mozdulattal. Ha ő így érzi, hát legyen. - Bár, ha esetleg szüksége lenne valamire... Visszafelé a konyha mellett haladok el, ha gondolja, hozhatok fel valamit - ajánlom fel, voltaképp magam sem értve, hogy miért. Talán egész egyszerűen csak tartok attól, hogy ha tovább szemtelenkedem, akkor nagy eséllyel ő is hasonlóan fog viszonyulni hozzám, a jó ügy érdekében tehát megengedek magamnak egy csipetnyi jóságot. Némi kerülőt jelent ez számomra, de a főzetért cserébe bármit megtennék. - Nem mondtam - felelem fapofát vágva, majd kénytelen-kelletlen közlöm vele a nevemet is, miközben magamban abban reménykedem, hogy az ő fülébe nem jutottak el a pletykák a családommal és a feltételezett kapcsolatával a Testvériséggel: - Jennifer Brekinridge. És a főzetre nem nekem van szükségem. Mint említettem, Piton professzor kéri. Csak reménykedem, hogy ennyi elég lesz és végleg le fog tenni a faggatásomról. Nincs ínyemre Pitont is belekeverni, de számomra aligha nyomná a kezembe ezt a bájitalt. Most mégis miként közöljem vele, hogy vérfarkassá szeretnék válni és a gyenge szervezetem miatt erre a löttyre is szükségem van annak érdekében, hogy túléljem az átalakulást? Ugyan már!
Élem Ashton és Diego viszonyát 
