2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Ahogyan azt mindenki jól tudja és bizonyára a többség már meg is tapasztalta, a Roxfort lépcsői igen szeszélyes és kiszámíthatatlan teremtmények, ugyanis van olyan, hogy nem tudhatod hová jutsz, amikor ráteszed a lábad az egyikre. Jobb hát, ha szeded a lábadat és nem időzöl sokáig egyiken sem, mert ha nem sietsz, hogy elérd a célod talán teljesen máshol kötsz ki mire újra stabil terepre teszed a lábad.
Rendkívül ismerős a lány, legalábbis külsőleg, mintha már láttam volna hasonlót. Ezzel nem azt mondom, hogy átlagos, csak hogy amolyan szimmetrikus, szabályos arca van. Az esélyes, hogy nem griffendéles, azoknak a nagy részét legalább látásból ismerem. Most valahogy nem szándékozom megmenteni a világot, jól elvan az nélkülem is, úgyhogy csak arra vágyom, hogy ne tudjak a világról. Már számtalan alkalommal én voltam a jófiú, aztán mire mentem vele? Érdemben nem értem el semmit. Jó, talán akiknek segítettem, bizonyára hálásak, de az én életemre nem sok hatással voltak. Kisebb lépek, hogy lásson. Kissé gyűrött, borostás vagyok, de ez nem változtat azon, hogy ha kicsit rendbehoznám magamat, egy nagy alvás csodát tudna tenni. A morcos ábrázatot azonban egy jó ideig semmi nem fogja letörölni. – Hát tessék, most már láttál. – Emelem fel a hangomat türelmetlenül, de azért modortalanba nem akarok átmenni. Ha kell, akkor segítek neki, csak húzzon el mielőbb. Miért van az, hogy a világ akkor is megtalál, amikor nekem nincs rá szüksége. – Többé-kevésbé. Majd kialszom. – Vonom meg a vállamat. Attól nem kell félnie, hogy egy vadidegennek elkezdek panaszkodni. Főleg nem egy lánynak, aki kissé talán szemtelennek is tűnik. Inkább közölje, hogy miért tört be, akkor megadom, ami kell neki, aztán mehet is. A kardomon kívül nincs értékem, az meg ott van a takaró alatt, lehetetlen kilopni alólam, még ha így nagyon kényelmetlen aludni. A kobold munka lényegesen többet ér, mint amennyiért a birtokot rásóztam DiNardi-ra. Az más kérdés, hogy kellett némi régi kapcsolat is, hogy össze tudjam kovácsoltatni a fegyvert. – Fenrir? És minek az neked? Rendkívül összetett, bonyolult főzetről van szó, ráadásul még veszélyes is. Mit mondtál, hogy hívnak? – Azért bármennyire gáláns vagyok, láthatlanban nem bízok ilyesmit egy névtelen kölyökre, aki utána hülyeséget csinál. Legalább tisztázzuk, hogy ki ő, és mit akar vele. Kétlem ugyanis, hogy Pitonnak kellene. Piton nem szokott senkit szalajtani a dolgaiért, ő maga megy minden után. Rá jellemző stílussal, és hévvel, ami valójában tényleg nem hiányzik most.
Ami azt illeti, elég jól látok én a sötétben is. No, macskának nem mondanám magam, de egy-két foszlányt még így is képes vagyok kivenni, méghozzá különösebb erőlködés nélkül. Az alkoholszagot ugyan nem érzem, de a férfi hangján érződik, hogy valami itt nagyon nincs rendben. Nem vagyok egy tündérkeresztanya, szóval szívem szerint legszívesebben itt hagynám, hogy aszalódjon a saját levében, de közben meg ahhoz sem fűlik a fogam, hogy - ha ne adj isten, történne vele valami - én legyek az utolsó ember, akit a szobája közelében láttak vagy - ami még szebb - egyenesen bemenni oda. Anyám ki is nyírna, ha ilyesmibe keverednék. - Igazság szerint nem látom az arcát, mert nagyjából olyan, mintha egy kriptába váltottam volna jegyet - vallom meg a kérdése hallatán mindenféle szívbaj nélkül, miközben a szemem sarkából azért azt lesem, vajon merre lehet az, amiért tulajdonképpen jelenleg is itt vagyok. Persze, mindezt úgy teszem, hogy cseppet se legyen feltűnő. - Egyébként meg... - szólalok meg bizonytalanul, hiszen ha felteszem a kérdést, akkor egy lelki szemetesláda szerepét kell magamra vállalnom, noha - ha nagyon belelendülne itt a siránkozásba - rövid időn belül koccoltatni fogom, abban biztos vagyok. - Minden rendben, mister? Nem kellene felmennie a Gyengélkedőre? Kísérje a halál, én nem fogok vele tartani, de azért jó lenne, ha észbe kapna és zárós határidőn belül felkeresné az egyik gyógyítónkat. Ha depressziós, akkor bizonyára szakszerű segítséget is kaphatna és nem ma lesz öngyilkos legalább. Hogy később mi lesz vele, az már teljesen hidegen hagy. De ha engem összekötnének a halálával, hát abban biztos lehet, hogy éberre rázom és utána valóban én küldöm vissza a sírba. Csak hogy legyen okuk gyanakodni. - Ja és igen, egy Fenrir nevű bájitalról lenne szó - felelem végül az utolsó kérdésére. - Elméletileg kellene még lennie raktáron egynek, de azt kiadták valakinek, szóval, ha esetleg akadna tartalékban, annak nagyon örülne Piton professzor - mondom ki a házvezetőm nevét, noha marhára nincs kedvem őt is belekeverni ebbe, mert ha visszajutna a fülébe mindez, akkor kérdezősködni kezd és annak sosincs jó vége. Mindenesetre - ha minden a terveim szerint alakul -, akkor pár napon belül már én is harapott vérfarkas lehetek és ennyi áldozatot igazán megér(ne) a dolog. Talán ez az alak még van annyira maga alatt is, hogy önként és dalolva ideadja a bájitalt, csak menjek már innen. Hm... Az lenne a legszebb verzió.
Még szerencse, hogy csak egy-két pohárral ittam, így nem dől belőlem a pia szag, viszont ez azt is eredményezi, hogy nem lett sokkal jobb kedvem. Sőt, talán mintha még rosszabb is lenne, lévén nem sikerült elfelejtem a gondjaimat. Már addig eljutottam, hogy magam köré csavartam egy takarót, amikor meghallottam a motoszkálást, de még nem tudtam letenni a fejemet a kanapéra. Viszont már be van sötétítve, ezért amikor a lány résnyire benyit, akkor hunyorgok rendesen, ő pedig egy borotválatlan, mogorva alak képébe bámul. – Jó kis történet. Ugye van vége is? – Nem akarok én görény lenni, de a csaj okolja csak nyugodtan Vanessát, vagy tudomisén, nekem mindegy. A tündérhercegnőkből egy életre elegem lett. Mi a francnak játszom itt a lovagot? Nyugodtan köpnöm kéne bárkire, nem hogy segíteni, úgyis rosszfiúknak van csak értelme lenni? Hát akkor ez a bula is keresse meg azt a Mr. Greent. – Úgy nézek ki? Nem tudod, hogy kihez jöttél? – Vakarom meg a fejemet, mert nyilván nem kéne lemaradni valami fontos üzenetről, de lássuk be, aligha hiszem, hogy mostanság bárki kiváncsi rám. Nem vagyok idős, tanár meg végképp nem, de most aztán durván kiégve érzem magamat. Túl komolyan vettem ezt az egész érzelmi hullámvasutat, és most a szívem bánja. Úgyhogy bárki is ez a lány, távoznia kéne, mielőtt még valami csúnyát találok mondani neki. Őszintén szólva raboljon ki, ha akar, már az sem érdekel, csak halkan tegye, mert a következő tizenhat órában senkit sem akarok látni. Arra persze nem válaszolt, hogy hogyan jutott be, úgyhogy elsőre nem is nyúlok a papír után. – Még valami? – Kérdezem türelmetlenül, de már le is ülve a kanapéra, csak arra várok, hogy csukódjon az ajtó, és végre eldőlhessek. Tudnám értékelni, ha most ő is békén hagyna.
Vannak dolgok, amelyek az idő múlásával sem akarnak az istennek se változni. Azt hittem, komolyan abban reménykedtem, hogy egy bizonyos idő múltán megbékélek a sorsommal és képes leszek elfogadni, hogy belőlem már nem lesz vérfarkas. A szervezetem anyám szerint túl gyenge, képtelen lenne elviselni a kór okozta gyötrelmeket és előbb-utóbb magával ragadna a sírba a farkaslét. Elismerem, kislányként rengeteget betegeskedtem, törékeny alkat voltam, de mára mindez megváltozott. Évek óta nem voltam megfázva, folyamatosan iszom a főzeteket, ezek azonban nem használnak. Nyilván a kettő nincs befolyással egymásra, vagyis vérfarkassá alakulni azért nem olyan, mint egy közönséges megfázás, de az eszem ezt képtelen elfogadni. Mondjak le valamiről, amire annyira vágyom, csak azért, mert a testem állítólag nem alkalmas minderre? Jennifer Brekinridget nem pont ilyen fából faragták. Eddig mindent megszereztem, amire csak vágytam az életem folyamán, ha kellett, akkor hisztivel, ha pedig arra volt szükség, akkor a híres-neves mardekáros ravaszságot fordítottam a javamra... Ezek után igazán nem várhatják el tőlem, hogy majd csak úgy belenyugszom ebbe! A betörés, mint olyan, nem éppen lányokhoz illő feladat, ma azonban lesüllyedtem arra a szintre, hogy még ezt is képes voltam megtenni. Egy egyetemi hallgató szobáját szemléltem ki magamnak erre a célra, méghozzá jó okkal: ha értesüléseim nem csalnak, akkor a birtokában van egy olyan főzetnek, amely segítségemre lehet életem egyik céljának elérésében. Fenrir főzete. Nem lep meg, hogy Piton készletében volt belőle legalább egy, de az, hogy tőle csórjam el, nos... elég meredek vállalkozás lett volna részemről. Sokkal könnyebb ilyen téren olyasvalakinél próbálkozni, aki tőlem csupán pár évvel idősebb és nem feltétlenül olyan képzett, mint a bájitalok vén mestere. Azért nem vagyok a magam ellensége, szóval kösz, inkább a könnyebbik utat választom, ha lehetséges. Egyenesen vicc kategória az, hogy mennyire könnyedén bejutok. Az ajtó csukva ugyan, de zárva nincs, vagyis elég a kilincset elfordítanom és máris átléphetem a küszöböt. Mivel innen nem látok rá az íróasztalra és az amögött üldögélő alakra és mivel maga a helység több szobából áll, ruganyos és könnyed léptekkel célzom meg a legelsőt. Csendes vagyok, halkan siklom végig a picinyke kis közlekedő folyosón. Higgadtan cselekszem, hiszen ha lebuknék, akkor sincs túl nagy tétje a dolognak. A kinézetemnek hála, képes vagyok eladni magamat és majd valamit legfeljebb rögtönzök magyarázat gyanánt. A hirtelen jött hang hallatán összerezzenek, majd tolom vissza a helyére óvatosan az asztalnak ama fiókját, amelyben eddig kotorásztam. Semmi. Nincs meg az, amit kerestem, helyette azonban lebuktam. Most sunnyogjak el vagy maradjak? Ha menekülőre fogom, azzal beismerem, hogy bűnös vagyok, ha viszont maradok és kimagyarázom magam, akkor nagy eséllyel megúszom. Elvégre semmit sem sikerült elemelnem. - Elnézést, én Mr. Greent keresem! - szólok vissza emelt hangon, majd lépek ahhoz az ajtóhoz, amelynek túloldaláról a hang jött. Résnyire nyitom azt, majd nézek be rajta. Azért a kard igencsak meglepő számomra, habár ha jobban belegondolok, milyen minőségben voltam itt még egy fél perce, akkor jogos lett volna a használata. Már amennyire. - Ön lenne az? - lépek be végül, majd mérem végig - látszólag bizonytalanul - a férfit. Nem rossz. - Egy üzenetet küldtek önnek - folytatom végül, majd nyúlok be a nadrágom zsebébe és húzok elő belőle egy összehajtott pergament. Legalább annyi eszem volt, hogy készültem ilyesmivel is. A levél szövege semmitmondó, voltaképp csupán időpontkérés egy korrepetáló órára, nem több. Szóval, ha a férfi el is olvassa, sok mindent nem lesz képes belelátni.
Na most van elegem a nőkből. Lányokból! Tökmindegy, de úgy általánosságban a romantikus ábrándokból. Már a második szőkeség, akiért kiteszem a lelkemet, hogy aztán szarjon a fejemre. Nathalie ugyan annak idején újra akarta kezdeni, bocsánatot kért a csalfaságaiért, de az már nem volt az igazi, de Vanessa csak simán lelépett, azok után, hogy mindig kiálltam mellette. Kezdem úgy érezni, hogy ezek a természetfeletti lények, mint a véla, vagy az angyal nem igazán kötik le magukat sosem, csak a saját önző céljaik vezérlik. Az biztos, hogy egy jó időre befejeztem, de attól még nem tudok csak úgy továbblendülni, alaposan a pohár fenekére nézek. Talán megérthetném, hogy az angyal mindig menekülni vágyott, és nekem is mindig azt sugallta, hogy ne ártsam bele magamat a dolgaiba, de én hülye teljesen beleestem. Az érzésekkel nem tud csak úgy viaskodni az ember. Most már mindegy. Egy távolabbi ismerősöm szólt, hogy valami banda érkezett a faluba, s az egyik kocsmában lépnek fel, ezért akár meg is nézhetném őket, szigorúan ismerkedésmentesen, de most még nem vitt rá a lélek, hogy felemeljem a seggemet. Az íróasztalom mögött ülök, külsőre már bőven nem nézek ki diáknak, viszont két tanár is jelezte, hogy beszélni akar velem a közeljövőben. Hát nem tudom, hogy mit akarnak, de mielőtt indulnék, valami motoszkálást hallok az egyik oldalsó szobából, de anélkül, hogy felemelkednék, inkább csak odaordítok. – Ki a franc vagy, és hogy jöttél be? – A kardom valahol a kezem ügyében, noha semmi kedvem használni, remélhetőleg kioldalog a betolakodó, és hagy tovább inni. Nem vágyom most társaságra, pedig akár logikus is lehetne, hogy valakit szarrá verek a magánlaksértésért. Aztán lehet, hogy a mélabú közepette én magam hagytam nyitva résnyire az ajtót, ahelyett, hogy rázártam volna, s beosont valami kiváncsiskodó.
[You must be registered and logged in to see this image.]Azon már nem igen gondolkozok el, hogy a hozzájuk hasonló sarokba szorítós módszer pont az én specialitásom. Na persze így az érme másik oldalán lenni már nem annyira fényes.Pont ő az utolsó ember ezen a földön, akiből kinéztem volna, hogy valaha kedves is tudna lenni velem. Legalábbis még én magamból sem néztem volna ki, hogy egyáltalán össze fogok feküdni vele. Egy korccsal, akitől mégse undorodok már annyira. Nehéz elfogadni a tényeket és még mindig szívesen tagadnám a dolgokat, de azt hiszem kénytelen leszek ennek is adni egy esélyt. Végül is, a vele együtt töltött percek kibaszott jók voltak. - És ugyan miért kellene kiérdemelni? Az nem jár a csomaggal? - billentem oldalra a fejemet, míg sejtelmes és éhes tekintettel pillantok rajta végig. Ha már játékban vagyunk, akkor adjuk meg jól a módját, anélkül, hogy kertelnem kellene. Majd meglátjuk meddig bírja ez a kislány. Remélem van benne elég szufla. Ami pedig a következőket illeti, nos, a mozdulataink és érzéseink magukért beszélnek. A hosszúra nyújtott csókba belefeledkezve faljuk egymást, míg nem én szakítom meg a mámoros pillanatunkat. Vágyok a testére, s vágyok rá. Nem is értem hogy tud ennyire összezavarni most, hogy józanul állok itt előtte. Az alkohol most nem szerepel a képben. Csak mi vagyunk és maga a pucér igazság. Kibaszottul idegesítő érzés, mégsem akarom, hogy megszűnjön. Mikor kimondja, hogy az enyém lesz, én pedig az övé, a szívem nagyot dobban a mellkasomban. Uralni akarom őt. Azt akarom, hogy fejet hajtson nekem és behódoljon. Akkor leszek az övé, ha a feltételeimnek megfelel, ám ahogy újabb csókra húz le magához, minden gondolat kiszáll a fejemből. - Annál jobb. A könnyű prédákat már unalmasnak tartom. Aztán nehogy csalódást okozz és elérzékenyülj. Mit kezdenék akkor veled? - ráncolom homlokomat, ám a simlis vigyor még mindig ott terül az arcomon. A hiénám mindeközben csak magányosan ül a szoba másik végében. Egyáltalán nem zavartatja magát, de azért a füleit hátra csapva hallgatózik az irányunkba. Megszokhatta már Felicity-t, hiszen a részeg pillanataimban bizonyára ő is szem és fültanúja volt egy-két érdekességnek. - Csak ne olyan gyorsan. - csattanok fel szinte a szavába vágva. Nem tudom miért félek annyira az ismerkedéstől, de még nem állok készen arra, hogy kinyíljak mások előtt. Idő kell. Rengeteg idő. Az életem elcseszett és addig, ameddig nem tudom kibogozni a szálakat, nem tudom neki elmondani az igazságot. Az igazságot a származásomról... A véremről... - Kezdj el mesélni először magadról. Miért is vagy ilyen tűzről pattant? Őszintén bevallom... Már rengetegszer akartalak volna belehajítani a Fekete Tóba, hogy egy kicsit lehűlj. - grimaszolom visszaemlékezve az összetűzéseinkre.
//16+ Obszcén, durva szavak szerepelnek a következőkben//
Még magamtól is furcsának hatott, hogy kedves vagyok Noah-val. Nem mintha amúgy rossz lenne, de megszokottabb a szokásos párbajozás. Amikor ő elkezd fölényeskedni én pedig rákontrázok és próbálom letörni a szarvát. Valahol tényleg igaz, hogy az érzelmek változtatnak az emberen és még mindig hihetetlen, hogy szerelmes vagyok belé. Úgy látszik szeretem a lehetetlen helyzeteket a szerelmi életemben, nehogy elfogjon az „unalom”. Így hát tényleg próbálom leápolni a kezét és bekötözni, mégsem kéne így szaladgálnia még, ha ő is okozta magának a bajt. Viszont mondatára rá pillantok és felhúzom a szemöldökömet kérdőn egy amolyan, „ez most komoly?!” pillantással. - Köszönöm az észrevételt, de maradok a parfüm kotyvasztásnál. Meg az újkeletű hobbimnál. – mondtam neki kicsit felemelve az államat, de nem voltam annyira csípősen harcias mint úgy… mindig. Meg kell tanulnom új oldalamat mutatni a számára, hiába hat ez nagyjából őrült küldetésnek. Viszont továbbra is tartom, hogy az a saller már rég érlelődött őfelségének. Még, ha valahol kicsit bánom, hogy nagyközönség előtt osztottam le neki. Kérdésére majdnem fújok egyet, de egy sejtelmes mosoly kúszik ajkaimra. - Szeretnéd, mi? Viszont, ha a bébiszittered is lennék az extrákat ki kell ám érdemelni. – kissé sunyi mosoly marad ajkaimon és a szemeimben is megcsillan valami. A fejem egy hátsó zugában próbál valami józan ész előhatolni, de azt hiszem annak búcsút mondtam a fesztiválon. Mai napig nem értem mi zajlott le akkor közöttünk és úgy utána mi történt… vagy most mi bontakozik ki, hiszen kicsit sem egyszerű ez a helyzet. Érintése egyszerre ismerős és indítja el a borzongást testemben, tekintetétől mégsem tudok elszakadni. Mintha ugyan azt a zavaros érzelmi káoszt látnám most rajta amiben én nyár óta vergődők. Kezem magától érinti őt és fedezem fel vonásait. Olyan érzés kerít hatalmába mint aki most látja őt először úgy igazán. Mégis az elhatározásom szilárd, nem óhajtok hazudozni neki, remélhetőleg nem fogom megbánni. Valahol félek mi fog ebből kisülni ezért is gördül le ajkaimról a sok kérdés. Eddig is hevesen zakatoló szívem szinte ki akar ugrani, ahogy vad csókkal zárja le ajkaimat. Ujjaim utat találnak göndör fürtjeibe és viszonzom minden fenntartás és óvatosság nélkül. Akármekkora őrültségnek hangzik mellette akarok lenni, akarom őt és efelett nem tudok uralkodni. Mintha egy megzabolázhatatlan érzelem lenne amit csak ő tud kiváltani belőlem. Gondolataim egyre inkább semmibe vesznek és nem tudok egy épkézláb mondatot kipréselni magamból. Ahogy elszakadnak ajkaink szinte zavartan nézek fel rá ködös tekintettel. Kipirult arcom, ahogy ajkaim is a csóktól. Egész testem reagál rá, mintha megpendítene egy húrt amitől zenélni kezd minden kis idegszálam. Erre a gondolatra libabőrös leszek, hiába próbálom zakatoló szívemet lenyugtatni nem igazán akar sikerülni. Egy dolog vízhangzik végig bennem, hogy szeretem őt, nem tudom miért… egyszerűen csak szeretem. Bolond vagyok nagy valószínűséggel, viszont így is vállalom a kockázatot. Amikor eljut tudatomig mit is mond némiképp meglepetten nézek rá, egyenesen vad szemeibe. Az agyam hátsó zugában vészcsengő üti fel magát, hogy nem bölcs döntés ez az egész. Ámbár az ereimben lüktető vad érzés és testem jelzései homlokegyenesen mást akarnak. Az érzelmeim valahogy sutba vágják a maréknyi óvatosság lehetőségét is. Tekintetem zavartsága eltűnik és elhatározás csillan fel benne. Még a megvetés sem riaszt vissza amit felfedezek tekintetében. - Legyen, tiéd leszek. Te pedig az enyém leszel Noah Jenkins. – nézek még mindig szemeibe kissé megemelve dacosan államat. Azt hiszem a kettőnk esete ahhoz hasonlít mikor két vadállatot összeeresztenek, egy ideig marcangolják egymást… azután pedig függővé válnak a másik iránt. Legalábbis nekem egyre jobban sikerül ebbe belecsöppennem. Megfogom nyakkendőjét és közelebb húzva csókot lehelek ajkaira. Mintha csak megpecsételném az előbb elhangzott szavainkat. Kivételesen gyengéd csókkal ajándékozom meg, hiába olyan mintha az ereimben láva folyna. Elszakadok lassan ajkaitól és kissé pihegve nézek fel szemeibe. Nagyot nyelek, akaratlanul egy halvány mosoly jelenik meg ajkaimon. - Nem igen leszek könnyű eset… remélem tudod. – kicsit oldalra döntöttem a fejemet. Ideje tényleg új oldalamat megcsillogtatni és nem a vad amazont játszani mint amit már évek óta ismer. Talán némi évődés és cukkolás belefér, lehetőleg úgy, hogy ne torkoljon vitába. Valahol úgy érzem nehéz lesz megtalálni az aranyközéputat. Viszont egy kapcsolatot sem egy nap alatt építenek fel. A mi esetünkben ez pedig hatványozottan igaz. Valószínűnek tartom, hogy még neki azt a tényt is szoknia kell, hogy az általa annyira megvetett sárvérűek közül sikerült kikapni valakit. Nem mintha én valami kisangyalt nyertem volna ezzel. Tűz és víz… Sheilah, ha megtudja ezt tuti megfolyt. A többiekre meg most nem is merek gondolni. Eszembe ötlik, hogy a Hiénája elég rendesen elcsendesedett. Talán ő maga is átéli az elmezavart amit mi ketten? Mégis fura gondolat, hogy jobban meg kell ismernünk egymást Noah-val. Nagyjából a vitákat leszámítva mit sem tudunk a másikról. Meg a nyáron történteket… Jól van, szedd össze magadat Felicity. Vannak bizonyos kérdések talán amit jobb is tisztázni. Előtte talán az én gondolataimat is össze kellene lapátolni tisztességesen. - Hogyan tovább? Hiszen az igen csak heves szócsatáinkon kívül nem sokat tudunk egymásról. – nézem érdeklődve. Nem kötekedésnek szánom csak ész érvnek. A kémia az bőven működik kettőnk között. Mintha csak mágnes lenne ami vonz és megborzongat. Én szemszögemből másból is áll egy… kapcsolat. Amit az előzőben sikerült hazugságra építeni hála a kis gerinctelen szemétládának. Most viszont szeretném megismerni Noah Jenkins igazi valóját. Már, ha hajlandó lejjebb adni a rosszfiú szerepből. Fura, de tényleg törődni akarok vele. Bizarr gondolat mégis igaz. - Szeretnélek tényleg… megismerni és törődni veled. Te megakarod ismerni az igazi Felicity-t aki nem feltétlenül kezd vitába? – mosolyogtam rá kissé némileg kérdőn felvonva a szemöldökömet. Hajlandó vagyok béke jobbot nyújtani, de ez nem jelenti azt, hogy nem nyitom ki a számat megint, ha szükségét érzem. A harciasság az egyik lételemem, de nem mindig vagyok egy harcra kész amazon. Nem mintha azonnal kiadnám neki minden titkomat. Azt ki kell érdemelnie és mélyíteni a bizalmat amit most megalapozunk… azt hiszem azt tesszük.
Roppant idegesítő, hogy akármilyen szorult helyzetben is vagyunk most, ő mégis úgy veri ki a hisztit, mintha az angol királynőt mészároltam volna le. Most mégse tudom eltaszítani magamtól és hagyni, hogy a saját kis problémája elől elfusson. Ebben a szarban nyakig benne vagyunk és ha tetszik neki, ha nem, én egyáltalán nem fogok üres kézzel távozni. Mellesleg... Ez soha a büdös életben nem tudódhat ki. Ha igaz, amit mondd, akkor nekem lőttek. Senki sem tudhatja meg mi történt a nyáron ezzel a lánnyal. Senki. Nem is igazán értem a kedves gesztusát, legalábbis jóval másabb érzést kelt bennem, ahogy a kezemet próbálja bekötözni. Olyan lágy és barátságos, amiben ritkán volt alkalmam. Tőle meg aztán végképp nem sikerült megszoknom ezt a stílust. Emlékeim szerint csak a szócsatákhoz ért. - Akkor lehet, hogy inkább a gyógyító karriereden kéne dolgoznod.- szisszenek fel, mielőtt kirántanám kezemet az ápolásából. Nincs szükségem holmi kötszerre. Amúgy is jártam már rosszabbul, egy ilyen kis karcolás meg se kottyan. Az pedig igazán bosszantó, hogy ennyire gyengének tart, mert mégis mi másért cselekedne így? Szinte az orrom alá tolja, hogy gyenge vagyok és bébiszitterre van szükségem. - A bébiszitterem véletlenül nem akarsz lenni? Csak épp extrákkal. Hm?- döntöm fejemet oldalra kérdőn. Ha annyira gondoskodni akar rólam, akkor bizonyítsa, hogy milyen messzire is tudna elmenni. Annyira irritáló ez az egész. Nem értem őt és ez kezd az őrületbe kergetni. Miért csinálja mindezt? Mit akar? S ahogy tenyereim közé fogom arcát, tekintetem ugyanolyan zavartsággal csillan meg, ahogy frusztráltan az ajkamba harapok. Nem adok neki választ, csupán csendben nézek vele farkasszemet tovább. Az érintésétől végig fut rajtam a libabőr, s még meg is reszketek kezei alatt. Mintha egy pillanatra a nemesebbik alsó felem is ugyanazt érezné, amit a szívem. Hangosan dobogó szívvel, szinte vágyakozva tekintek le telt ajkaira, ahogy azok tovább mozognak. A szavakat aligha hallom meg, de tudom jól, hogy miről van szó. Válaszomra már nincs is elég idő, ahogy közelebb húzódok hozzá, egy vad csókkal illettem őt, s túrok bele a sötét fürtökbe tarkója mentén. Reménykedem, hogy a csókkal válaszokat tudok kapni, ám fejem is egyre ködösebbé válik, ahogy szinte eggyé válok vele. Az egész lénye magához láncolt, s minden egyes találkozásunk után úgy érzem közelebb és közelebb kerülök hozzá, míg a láncok örökké rabjaikká avatnak. A csókunkat én szakítom meg, ha esetleg ő úszna tovább az árral. Ajkaim a korábbi mámortól résnyire nyitva gyöngyöznek a nedvességtől. Arcom piros színbe borul az engem érő ingerek miatt, melyet nem csak a szívem, de az alsóbb felem okoz. Vágyom ezért a lányért és hiába tartom undorítónak a mássága miatt, egyszerűen kell nekem. Birtokolni akarom. - Akkor csak annyi a teendőd, hogy az enyém legyél, Felicity Michaelson.- tekintetem némi vadságot tükröz, ám közel sem olyan fenyegetéssel, mint amivel a szaros korcsokat illetem általában. Némi megvetés azért látszódik rajtam, de az is pusztán csak azért, mert a tulajdonom részének akarom tudni.
//16+ Obszcén, durva szavak szerepelnek a következőkben//
Hát azt hiszem elég szépen sikerült végül kirohannom amire egyáltalán nem vagyok büszke, sőt! Most tuti azért felkeltettük a suli érdeklődését is. Igaz én bízom benne, hogy nem volt annyira nagy vízhangja a pofonnak. Bár bánja a tököm! Már Noah-nak kijárt azért egy istenes helyretétel és kurvára jól esett. Még az sem igazán izgat, ha valaki beköp és kapok egy jó kis büntetőmelót miatta. Felőlem aztán! Most ez ezer százalékig megérte. Így amikor kipakolom végül a kártyákat mert kurvára nem bír leszakadni rólam és csak áldom az istent, hogy nem lett ennek az egésznek következménye. Ámbár a fallal való boxolása igen csak kiszakít a dühöngő részből. Azért akármennyire is tudnám megfojtani az érzelmeim ellenére is, nem kívánom azt, hogy baja essen. Ah, lehetek én ennyire kettős?! Nem hiszem. A franc essen bele ebbe a nyárba és magába Noah Jenkins-be is! Nagyon is fura kellemes érzés fut végig rajtam, ahogy a tekintete találkozik az enyémmel… francba! Nem engedem magamat most olyan könnyen és csak megfogom a kezét és kivételesen tök nyugodtan és kedvesen nézek rá. Nem akarok én vele harcolni… energiám sem maradt most igazán rá. Elég rendesen kitomboltam magamat a folyosókon. Végül amikor csak engedi magát elmegyek vele szépen a Szükség Szobája felé. A fejem kavarog, annyi minden van benne. Főleg azok után, hogy szerelmet is vallok neki. Meghibbantál Felicity?! Mennyire mentek el otthonról nyár óta? Kb egymillió százalékban?! Kurvára nem volt okos döntés, de még, ha meg is szívom ezt most akkor sem akartam hazudni. Minek kellene tennem? Megnehezítsem a saját életemet ennél is jobban? Így szépen megkérem, hogy üljön le a szobában ahol mindenütt most van cuccom hiszen leginkább ide szoktam elbújni, ha kotyvasztok valamit. Nagyon ritkán megyek a terembe csak, ha szükségem van valamire. Nem is figyelem igazán, hogy a hiénája hol is foglal helyet ugyanis nem félek tőle, ahogy a gazdájától sem. A kérdés megüti a fülemet és kivételesen a morgós hangra csak elmosolyodom és némi nevetés is kiszökik belőlem. - Nagyon is sok dologra jó tud lenni a sok muglikészítmény. Tisztában vagyok vele, de olykor ez megbízhatóbb és én amúgy is másból vagyok jó nem gyógyításból, szóval… kérem a kezedet… - tartom felé a sajátomat majd próbálom is bekötözni, de kibújtatja kezemből a sajátját mire már felháborodva szólalnék meg, de torkomra forrasztja a szavakat. Ahogy elkapom tekintetét akaratlanul is meglódul a szívverésem. Csodás, már csak ez kellett a teljes zűrzavar mellé. Érintésétől egész bensőm megremeg és nyelek egy kicsit, hisz úgy érzem kezd kiszáradni a szám. - Én tényleg akarom… - nyíltan a szemeibe nézve mondtam a szavakat. – Az a kérdés te akarod e? – figyelem őt és szinte én is csak ajkaira lehelem a szavakat, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz. A szívem igazat ad nekem viszont az eszem visít és szirénázik, hogy ennek semmi jó nem lesz a vége. Noah Jenkins-nél sohasem tudni mit fog csinálni. Viszont, ha az érzelmeimből próbál viccet csinálni esetleg ezek alapján eltiporni én sem fogok kíméletes lenni. Hisz én is emberi lény vagyok gondoljon ő bármit is. Nem fogok csak egy csinos kis trófea lenni a falán akit megskalpolhatott. Kezem akaratlanul emelkedik fel és simítok végig először álla vonalán majd az arcán. Miért nem bírom gyűlölni? Szinte a szívem is belesajdul ebbe a gondolatba, hisz, ha úgy nézzük jelen állapotban az ördöggel szövetkezem. Mégsem tudok megálljt parancsolni magamnak és az érzéseimnek. Ujjaim kicsit elkalandoznak a tincsei felé és érzelmek sokasága rohamoz meg. Főleg a nyáron történtekről. Sebezhetőnek érzem magamat és jelenleg ténylegesen meg is lehetne bántani akár egy szóval vagy mozdulattal. Lehet nem kellene ennyire leengednem a védelmemet, de egyszer lehet gyereknap. Akár amolyan teszt is most ő mihez kezd. - Most nincs semmi palástolni valóm. Így elfogadod? – kérdezem meg tőle halk talán kissé rekedtes hangon. Őszintén szólva most először rettegtem attól, hogy milyen szavak fognak legördülni az ajkain. Mégis tekintetem is nyílt volt. Másik kezem hüvelykujja gyengéden simít végig alsó ajkán, mintha csak valami finom anyag érintené őt.
A nőkkel mindig is megvolt a problémám, főképp, ha a kiismerésükre gondolok. Egyszerűen nem jutottam még el arra a szintre, hogy az ilyen kitöréseiket meg tudjam érteni. Mindenből akkora drámát csapnak, mintha a világnak közeledne a vége. Annakidején Alison sem volt piskóta, de ez most egy másik történet. Már-már bambán, értetlenül pislogok rá, pedig talán most az először hajlandó is vagyok meghallgatni őt és az igen nagy cselekedet tőlem. Ő csak egy sárvérű kis patkány, mégis mi joga lenne ellenem? Mindegy is... Itt az esélye, az már csak rajta múlik mennyire bassza el. - Remek... Bassza meg... - nyögöm ki erőtlenül, amint szépen ellepik fejemet a gondterhelt gondolatok. Hogyan kellene kimásznom ebből az egészből? Ráadásul hol volt a fejem, amikor azt gondoltam jó móka lesz megdöngetni Michaelsont? Nem is akarom tovább pazarolni rá az időmet, ami amúgy is meglehetősen drágának számít egy sárvérűnek. Majd valahogy elintézem, hogy ne emlékezzen egyetlen percére sem és akkor talán békén hagy. Nem mintha nem akarnék még többet, mert így is a halovány emlékek egész kellemes utóízt hagynak bennem. Még egész testemen is végigfut a libabőr, amikor bevillan a kép Michaelson felülnézetéről, amint ő az ágyon piheg alattam. Az öklöm ugyan löktet a fájdalomtól, de nincs szükségem ellátásra, ezért ki is rántom a kezemet a fogásából, még ha ő erősen is próbálkozik. Az a tekintet... Az az Isten verte jámbor tekintet, mint aki ezzel akar a lelkem mélyébe nézni és hatást gyakorolni rám. Hát jól van, Felicity, csak most az egyszer, de a kezem bekötéséről álmodozni se merj. Nem szólalok meg, csak készen állok követni őt, ám még mielőtt egyetlen lépést is tehetnék irányába, Felicity rögtön letarol a maga igazával. Normál esetben ez nem lepne meg senkitől, most viszont úgy érzem, mintha a szívem is ki akarna ugrani a helyéről, ami nem túl megszokott. Meglepettségem is kiül arcomra, miközben végre elindulunk, s most hagyom is, hogy kéz a kézben vonhasson maga után. A Szükség Szobájába érve engedelmesen leülök, de még mindig nem jutok szóhoz. Hiénám is eléggé csendes stílusba vágta magát, csak némán oldalog mögöttem, aztán elég nagy távolságban foglal csak helyet valahol az ajtó mellett... Mindezek mellett a hátát fordítja nekem. Micsoda egy hálátlan dög... Amikor a legnagyobb szükségem lenne rá, akkor csak a távolban marad. - Te mindig ennyi muglikészítményt tartasz magaddal? Tudod...elég lenne egy kötöző bűbáj is, de arra sincs szükségem...- morgom neki, bár az undok stílust nem sikerül annyira erőltetnem, mint ahogyan azt előre elterveztem. Amennyiben még is megpróbálja bekötözni a kezemet, szépen kibújuk az érintésből és kissé zavarodott szemekkel nézek rá, míg két kezembe fogom arcát. - Te bolond nő...- ingatom meg fejemet rosszallóan ciccegve. - Tényleg ezt akarod?- hajolok közelebb hozzá, hogy szinte lehelhessem a szavakat telt ajkaira. Fene gondolná, de egész jó szórakozás ilyen kiszolgáltatott helyzetben látni őt. Az imént még felpofozott, most pedig aggódva be akarja kötözni a kezemet, mert szerelmes. Mint ahogy korábban is említettem. A nők, kiolvashatatlanok. De adok ennek egy próbaidőt, ugyanis az emlékek hadserege szépen lassan eluralkodik rajtam.
//16+ Obszcén, durva szavak szerepelnek a következőkben//
Annyit biztos, hogy nem könnyű a dolgom a fejemben visító gondolatoktól. Főleg az ami az agyam hátsó részére van száműzve mint valami remete és nem vagyok hajlandó foglalkozni sem vele. Leginkább a felgyülemlett idegességem számlájára írom a szívem heves dobogását nem pedig arra, mert előttem áll az aki igen csak többször mászik a gondolataimba mint, ahogy ildomossá vált volna a dolog. Ez nagyjából olyan, hogy olyan valaki lesz az akit eléd sodortak akiről soha sem hitted volna. Legalábbis, ha már azt nézem, hogy milyen érzelmek kezdenek erősebbek lenni az irányába amit ténylegesen nem akarok beismerni. Amikor megállít és elém kerül minden nagyon is világossá válik, nem fogok elfutni akárhogy is szeretnék. Lehetséges nem volt a legjobb ötlet ez az egész kirohanás a részemről, de hát istenem! Már teljesen megőrültem a gondolatoktól és volt egy szép kis nyaram arra, hogy ezt átgondoljam a többi bajról nem is beszélve ami felmerült. - Jól van, jól van… - forgatom meg a szemeimet erre inkább. Nem fogok vele vitatkozni és megpróbálom zabolázni a dolgokat is ami éppen bennem cikázik. Így állok neki a magyarázatnak, de talán nem a folyosó a legjobb helyiség arra, hogy mélyebben belemenjünk ezekbe a dolgokba. Így mondtam el neki töviről a hegyire az egészet azért adva némi nyomatékot annak, hogy nem igazán vagyok vicces kedvemben és nem is hazudok neki. Még csak az kellene, hogy ezt kitalálja. Az-az egy biztos, hogy nagyon is másképp reagál rá mint, ahogy én felkészültem erre az egészre. Némiképp meg is lepődőm rajta, valahogy nem számoltam a rendes beszélgetésre vagy mi a fenének nevezzem most ezt. Hagytam, hogy emészteni tudja a dolgot ámbár még mindig nem tudtam teljesen kivenni, hogy mire is gondol. Egy kifejezés pedig világosabb mint a nap. Az undor. Magamban egy jó nagy sóhajt elengedek és próbáltam valahogy lenyugtatni a pulzusomat. Meglepett a hiénája zavara, akkor azt hiszem tényleg sikerült egy bombát ledobnom… - Először is nem mondom el senkinek sem, másodszor nem tettem én veled semmit! Ezt lehet mondhatnám én is nem gondolod? Egyáltalán nem mondtam, hogy csak a te voltál ebben nyakig, hanem én is. – fújtam ki a levegőt a plafon felé pillantva kis időre úgy néztem rá vissza. Már megszólalnék, de szavai olyan szinten ütnek szíven, hogy lélegezni is elfelejtek. Először elfehéredek majd szerintem gyönyörűen láthatóvá válik zavarom és el is pirulok. Jézusom, mi a fenét művel velem?! Ám a falba boxolás sikeresen helyre rázza a fejemet és elfelejtve a dühömet némiképp aggódva néztem a vérző kezét. Nem igazán válaszoltam tudatosan a kérdésére jelen pillanatban, de azt hiszem megint élesebb volt a nyelvem mint kellene. Hát ügyes vagy Felicity! Most tudnál értelmesen beszélni vele erre elcseszed. Ezért nem jó, ha a harag vezet. Azt se értem miért adok neki lehetőséget bármire… Teljes elmezavar. - Noah, várj! - szólalok meg mikor megindul, de ámbár, hogy oldalog tovább sóhajtok egyet és valahogy a teljes haraglöketem le is csillapodott. Utána indulok és először még tőlem szokatlan kedvességgel és lágysággal fogom meg az egészséges kezét. - Hallod, várj már! El kell látni a sebedet. – mondom kedves hangon és elé vágok míg van lehetőségem, ha esetlegesen még el is húzza a kezét úgy is kicsit határozottabban utána kapok, hogy megfogjam és úgy nézek a szemeibe. Annyira sok gond tud lenni a férfiakkal könyörgöm! Na nem mintha én annyira könnyű eset lennék az olykor nehézkesen heves vérmérsékletemmel. Ámbár most valahogy alább hagyott a harciamazon felállásom. - Nem harapok, senki sem látja… gyere, bekötöm a kezedet. Nincs kedvem vitatkozni és csatározni, ássuk el a háborút. – mosolygok rá lágyan talán most először mióta, szemeimben is őszinte az aggodalom a keze miatt. A szívem hirtelen megint elkezd hevesen verni ami zavarba ejtő. Pedig csak a kezét fogtam meg, lényegében tudatosan, de akkor is! Miért kell ennyire bonyolultnak lennie mindennek? Amúgy is felelősnek érzem magamat most, hisz akárhogy nézzük most én voltam a nehézfejű. Viszont azért mindig akadnak esetek amikor talán ki tudjuk köszörülni a csorbát, nem? Talán ez is egy ilyen helyzet lesz, valahol legalábbis reménykedtem benne. - Talán… túl harcias voltam most, bocs. A kérdésedre pedig a válasz, igen szerelmes vagyok beléd. Most pedig gyere szépen. – akaratlanul megakadt a tekintetem ajkainál, az emlékek szinte letaroltak. Zavaromban elkapom a tekintetemet és elindulok gyengéden magam után húzva nem úgy mint jóval ezelőtt, hogy szinte dögként ráncigáltam. Azt hiszem kár hazudni magamnak. Esetlegesen pedig, ha világgá kívánja kürtölni úgy is azt mondom, hogy nem igaz maximum. Jelenleg semmi jele nem volt annak a lánynak aki bármelyik pillanatban képes lenne vele vitába szállni. Lehetséges, hogy kockázatos most a sebezhető énemet mutatnom neki mégsem akartam most erre gondolni. Jelenleg egy egyszerű lány voltam aki szerelmi gondok hadával néz szembe. Elsétálok vele szépen a Szükség Szobájáig aminek ajtaját kinyitva megyek be vele még mindig fogva kezét és szépen behúzom. A helyiség egy kis csendes szoba volt, ide szoktam elbújni olykor a szokásos kis fám mellett. Ott volt a zenefüzetem amibe a dalokat és a kottákat írom, néhány fiola a parfümöknek. - Itt végre nyugis. Ülj le kérlek. – engedem el a kezét és felnéztem egy kis mosoly kíséretében majd megindulok a táskám felé. Kiveszek bele jó pár dolgot, fertőtlenítő, gyógyító dolgok és tapasz meg kötszer így ülök le majd felé tartom a kezemet várakozás teljesen, hogy adja oda a sérült kezét. Próbáltam a szívem heves dobogását lejjebb csitítani, de hát nem befolyásolhatom. Azt sem hiszem el, hogy beismertem azt amit amúgy egész nyáron takargattam és nem akartam tudomásul venni. Lehetséges sikeresen beleugrottam egy veszélyes játékba, de inkább leszek őszinte mint, hogy hazudjak… még ha Noah-nak is mondtam el valójában mit rejtegetek magamban.
Szóhoz se jutok az elviharzása közepette. A körém gyűlő népet próbálom széthessegetni valamennyire, mielőtt a csaj nyomába erednék. Teljes zavartság lesz rajtam úrrá, ahogy nem létező puzzle darabokat próbálok összeilleszteni reménytelenül. Mi a francról beszélt ez egyáltalán és mire fel a kiborulása? Úgy viselkedik, mintha ő szarta volna a spanyol viaszt, én meg ellopta volna tőle és sajátomként állítottam be. Persze mindannyian tudjuk, hogy Michaelsonhoz annyi közöm van, mint egy kákalaghoz. Amint sikerül beérnem, nem áll szándékomban ismét elfutni engedni. Szépen itt marad addig, ameddig ki nem böki mi a fasz történt valójában. Most már kezd felhúzni ezzel a titkolózással, mintha én tudnám miről pofázik. Lefeküdtünk volna…? Kurva jó! Az hibádzik a rendszerben, hogy én ilyenekre nem emlékszem. Ezért is lenne jobb, ha részletezné hogyan, mikor és hol, mert jelenleg az agyam olyan az emlékek terén, mint egy szita. - Ha képes volnál lenyugodni egy pillanatra, talán egy érdemi beszélgetésben is részt tudnánk venni, de nem, neked tovább kell sipítoznod. Fogd már be egy pillanatra, Michaelson! - tárom szét karjaimat. Kezdem elveszíteni a türelmemet, mert jelenleg a megállíthatatlan pofázása nem túl szép fejfájást generál. Végezetül csak sikerül kiböknie a történteket úgy ahogy részletekkel ellátva. Meghökkenve állok előtte tovább, szótlanul elmélyedve saját gondolataimba, ahol rengeteg kusza szál és némi emlékkép is felbukkanni látszik. A semmiből elém ugrik Felicity kéjelgő arca alattam, az édesen részegítő illata és maga a puha bőrének érintése, mintha csak most történt volna meg. Viszont ezt nem vagyok hajlandó elfogadni. Eltorzult arccal lépek egyet hátra tőle és undorodó arccal igyekszem nemet mondani a testem vágyainak. Mégis mi a szart látok én benne, amitől nem tudtam ellenállni neki? Sárvérű, hozzá se kellene érnem, már tudom, hogy hatvanszor mossam meg a kezemet, de akkor miért? Miért nem undorodok tőle? Miért nem vagyok képes megvetni? Soha a büdös életbe nem éreztem még magam ennyire magatehetetlennek és bosszant. A fejfájásom egyre csak növekszik, egyszerűen képtelen vagyok tisztán gondolkozni. A hiénám is valamennyivel zavartabban fordít hátat Felicitynek, mint aki szégyelli magát. - Ezt nem tudtam. - szólalok meg végül. - De erről senkinek egy szót sem. - pillantok fel mérges, összevont szemekkel. - Nem tudom mit tettél velem és miféle sárvérű humbuk ez az egész, de ha annyira bánod a dolgot, akkor miért jöttél vissza hozzám repetáért? Nem csak rajtam múlott az egész, ezt meg se próbáld rám kenni, mert nem állok jót magamért. - mutatok rá fenyegetően. - Akinek a legnagyobb oda van kiakadni, az én vagyok! Csak nem szerelmes lettél belém, Felicity? Mondd ki szépen az igazságot, had halljam! Kurvára elegem van már abból, hogy nem tudsz egyenes lenni velem. - szűröm fogaim között, amint egy szépet bele is boxolok a mellettem lévő kőfalba. Az öklöm fel is hasad, s vér serken fel belőle, de nem érdekel. Nyugodt szívvel ejtem vissza testem mellé. - Ezt most elbasztad! - szegem fel államat, majd hátat fordítva neki oldalgok el, anélkül, hogy visszanéznék rá. Legalábbis nincs okom arra, hogy maradjak. Ezek után végképp nincs semmi indítékom. A hihetetlenek nagyon is megtörténhetnek egy pillanat alatt. Egyedül azzal van a gond, hogy nem bántam meg egyetlen percét sem, hiába próbálom magamra erőltetni a sárvérű elleni undoromat. Ha nem lenne ilyen tűzről pattant… Prédák, huh? Ez a ragadozók világa, Felicity.
//16+ Obszcén, durva szavak szerepelnek a következőkben//
Az adrenalin igencsak megdobja a testemben tomboló idegességet, hiszen most előszőr sikerült úgy felbaszni magamat, hogy nem érdekel ki lát. Elegem volt a fejemben zúgó gondolatokból, emlékekből és… vágyakból is amik újanon kezdtek el terjengeni. Röhejesnek éreztem magamat minden tekintetben, hiszen ugyan már, mit érezhetnék pont ő iránta…? Utálom, meg akarom fojtani és végre valami világosságot gyújtani abba a kurvára idegesítő fejébe. Ahogy sikerül félrevonszolnom és elkezdődik a szóváltásunk csak még jobban fokozódik ez az egész. Talán most először nem is vettem magamra ami kiözönlik a száján. Szinte csak hidegen néztem végig, szikrákat szóró szemekkel és hasonló nevetéssel kísérve. Mégis ki a bánatot érdekel az a hülye ivóverseny? Attól azért nagyobb dolgokat is sikerült kivillantanunk a nyáron. Az már talán mellékes lábjegyzet, hogy nem is egyszer amit még mindig értetlenül szemlélek. Életem egyik diadalpontja mikor egyszer tényleg sikerül a torkára forrasztanom a szóáradatot. Csak egyszer sikerüljön lerángatni arról a cseszett magas lóról, életem fénypontja lesz. Nem vagy annyira fedhetetlen Jenkins. Hiába akarsz makulátlan kisfiú lenni aki cseszegeti a sárvérűeket. Mégis fáj ez az egész amit nem kellene per pillanat bevallani magamnak, hiszen végén előtör belőlem a sírás ami annyira motoszkál már valahol a bensőmben. Mégsem adom meg senkinek azt az örömet, hogy pont itt és most engedjem ezt ki. Ám mégis az érzelmek és a tekintete mindent felül ír, egyszerre robbanva adom ki az egészet egy pofonban. Hát a csuklóm ennek nem örül túlzottan azt kell, hogy mondjam, az sem érdekel mennyire néznek most idiótának. Barátnőim tekintetét sikerül elkapnom. Csak elviharzom mellettük is tartva magamat. Nem itt kell most kiereszteni a gőzt könnyek szempontjából. A vonzalmat pedig teljes mértékben uralnom kell különben félő felemészt előbb vagy utóbb. Mégis annyira nehezen emésztem most meg a helyzetet… hadakozok a józan ésszel, ez a legjobb magyarázat. Annyira elbambulok most simogatva a csuklómat, hogy még a közelgő veszélyt sem érzékelem ami idegességem tárgyában jelenik meg és a kis ölebével. Miért nem képes leszakadni rólam? Arcom egyre jobban kezd mérges maszkba torzulni és végigmérem őt is meg a kis hiénáját ami jelen pillanatban nem bírt meghatni. Türelmetlenül torpanok meg és engem el a kezemet is. - Úgy, hogy csak a hülyeség árad ki belőled akkor is mikor mondanak valamit, ki a francot érdekel a szaros kis ivófogadás? – kérdezem tőle keresztbe fonva kezeimet melleim alatt. Gondolnám is át azt a lehetőséget, hogy meghallgassam és azon kezdek pörögni miként tudnám a hiénát arrább tessékelni amikor meghallom a kis monológot. Egy mini nevetés kibukik belőlem és ujjaimal hajamat hátra túrom. - Nagyon édes vagy, de kettőnk közül nem én szenvedek feltűnési viszketegségben. Ezt pedig te is jól tudod. – a kérdő tekintetem némiképp talán flegmára sikerült, ámbár arca egy valamire tökéletesen rávilágított, ha átkokat fogok szórni akkor is addig itt szobrozunk amíg ő a teljes sztorit nem tudja. - Te tényleg baszottul idegesítő ember vagy… Csak, hogy tisztázzuk pont ilyennel nem fogok elkezdeni hazudozni ahhoz más alanyt kell találnod. Szóval… A fesztivál négy napját konkrétan végig tomboltuk. Az ivópárbaj estéjén kezdődött és szerintem utána te magad is kimatekozod, hogy nem csak csapd le csacsit játszottunk… Négy nap… egy pár menet… viszont sikerült valahogy a sorsnak megvernie a Daiki buliján történtekkel is ahol kurva ügyesek voltunk… és nem védekeztünk. Mielőtt valamit kitalálsz, nincs következmény, nem kamuzok és igen ott is lefeküdtünk egymással. – mondom el neki dióhéjban a történteket. Kár lenne hazudni, ha pedig van egy kis ítélőképessége rájön nem vagyok olyan jó kedvemben, hogy ilyesmivel szórakoztassam magunkat. Elhúzom a nyakamról hajamat végig a szemeibe nézve és rá mutatok a nyilvánvaló harapásnyomra. - Ezt is te csináltad, a fesztivál első estéjén. Remélem lenyomatot nem kérsz, hogy tuti a te fogsorod e mert Merlinre mondom megint képen töröllek. – mordulok rá elengedve hajamat ami visszahullik a vállamra eltakarva a megbélyegzést rajtam. Mérges vagyok még mindig az egész helyzetre. Talán leginkább a saját érzelmeimre mert elég siralmasnak érzem magamat és némiképp csupasznak is. Ő ezt viszont nem láthatja csak nagyobb kapaszkodót adnék a szivatásomra, ki tudja kinek kürtölné ki. A pillantásom újfent a kis ölebére esett majd vissza rá, nem lenne jó pont most leengedni a védelmemet. Soha sem tudhatod, hogy mi jár Noah Jenkins fejében. Ezekben a percekben pedig olyan atombombát dobtam le amit nem fordíthatok vissza. Őszintén megmondva könnyebb volt, hogy végre a képébe vághattam a valóságot. Agyam egyik sarkába az kezd motoszkálni egyáltalán hinni fog e nekem, bár a nyakamon lévő harapás… elég egyértelmű. Lehet ötvenedjére forog át azon az agyam, mit is nézek ki belőle? Mi az ami megfogott egy ilyen minden hájjal megkent gonosz ördögivadékban?! Savanyú a szőlő, ahogy mondani szokás… a másik mondást inkább ki is hessegettem a fejemből. Nem kellenek az idióta gondolat szálak ez nem az-az érzés csak valami vonzalom… kémia folyamat és pont. Lehet éppen valami szindrómát élek át miatta és emiatt van a teljes agyzárlat nálam. Szétnéztem fél pillantással, szerencsére kezdett kihalni a folyosó jelen állapotában így az első csoda hatása elmúlóban látszik. Ekkora felhajtást azért nem akartam csapni, de úgy látszik én semmiből nem tanulok. - Egy valamit jobb, ha örökre a fejedbe vésel, elég ironikus, hogy te magad mondtad. Egyikünk sem préda… én pedig soha nem fogok fejet hajtani előtted bármennyire bassza a csőrödet. Nem fogok félni és rettegni a sarokba mint egy kisállatka amit idomíthatsz. – végig szemibe néztem. Fejemet kicsit oldalra böktem, amikor már ennyire csendes a haragom akkor a legrosszabb. Elég egy kicsi dolog és robbanhatok újra akár egy bomba. Jelenleg már az óra is kezdett feledésbe merülni a fejemben. Dobolni kezdek a karomon, ahogy újra melleim alatt összefonom, nem igazán tudom felmérni mi lesz ebből. Túlságosan idióta faszságokkal fog traktálni biztosan bemosok neki mindenféle szemrebbenés nélkül. Igaz a csuklóm eléggé sajog az elsőtől is. Ennyitől sem emlékszik, akkor valami újfajta ötlettel kell világot gyújtanom abba a sötét elméjében.
Az idei évem ugyanolyan szar volt, mint a többi. Annyi kivétellel, hogy Ezrának legalább sikerült bejuttatnia engem is arra a nyári fesztiválra, aminek az összes napján annyira k.o-ra ittam magam, hogy arra se emlékeztem milyen évet írunk. Baszó kis parti volt és ezer biztos ismétlést is fog kapni a jövőben. Most pedig visszatértem a sötét, unalmas, sárvérű görcsökkel teli iskolába, ahonnan legszívesebben már szabadulnék. Technikailag ez lehet az utolsó évem, hacsak nem jön valami faszságom és nem folytatom az egyetemi szakaszt. Valószínű majd elbukom a RAVASZ tesztjeit, nehogy engem a sok tanulnivágyó balfékek közé tegyenek. Bőven elég ez a hét év is. Még talán sok is. Zsebredugott kezekkel indulok el a következő órámra, vagyis a mai nap elsőjére, miközben hiénám hűségesen ballag mellettem. Még mindig nem értem a lényegüket, de egész hasznos és szórakoztató dög tud lenni. Kiköpött én, csak állati formában. Persze… Ki tudná tetőzni az én fekete párduc formámat? Hát senki! Egész jól el is vagyok a saját fejemben, ahogy néhány szebben kinéző sárvérű csajok lábain állapodik meg tekintetem, s villantok is feléjük egy piszkos félvigyort. Könnyen rájöhet a kis picsájuk, hogy milyen célzattal vetek rájuk érdeklődő pillantást és ahogy a szende mosolyukgból kiveszem, egyáltalán nem bánnák, ha én fenekelném el őket. Ezt a gondolatot ragadom meg elsőnek, majd jót vigyorogva elhaladok mellettük, ám azzal nem számolok, hogy Michaelson seperc alatt ragadja meg a nyakkendőmet és vonszol magával ellentmondást nem tűrően. A hiénám el is kezd rá vicsorogni, amikor végre sikerül lefejtenem kezét az egyenruhámról. - Először is, kurvára nincs közöm hozzád, másodszor pedig, ha még egyszer így mersz rángatni, belenyomom a képedet a legközelebbi wc kagylóba és lehúzom, had kapj egy alapos “fejmosást”.- szűröm fogaim között és már lécelnék is le, de hát annyira akaratos, hogy már löki is tovább a szövegét. Kelletlen szájhúzással süllyesztem vissza kezeimet a nadrágzsebekbe, majd vállammal nekidőlök a legközelebbi falnak. - Nyáron? - gondolkozok el, hogy vajon mire is célozhat, mert ha az ivópárbajra, akkor eléggé érzékeny területeken tapogatózik. - Oh! Ennyire nagyra vagy magaddal, mert egyszer az életedben nyertél valamit, ami alapból nem volt fair? Menj el inkább magadnak, sárvér, senki sem kíváncsi a sületlenségeidre. - köpöm a szavakat vissza, mert hát igazán felhergel, hogy így mer velem beszélni, főleg a rengeteg szempár előtt. Nem fogom magam hagyni. Nem fog lealázni. Az az én feladatom. Nekem kell megtanítanom neki, hogy hol a helye és nem pedig engem kell kioktatnia. A következő kijelentésével viszont rendesen felnyitja a szememet és egy jó pár perce el is akad a szavam. Döbbent ábrázattal nézek rá, majd bámulok át rajta, mintha ott se lenne. A fejembe egyszerre ömlik a méreg, a kétségbeesés és a gyengeség, mintha most először érezném magamat annyira tehetetlennek, hogy csak állni tudok, de szavak nem jönnek a számra. Még azt is tűröm, hogy Michaelson tovább lihegjen a képembe. A hiénám is ugyanúgy farokbehúzva áll meg mögöttem, mint akit teljesen kicseréltek. Én? Lefeküdtem egy sárvérrel? Na neeem… Az lehetetlen. Soha a büdös életbe nem tennék ilyet józan ésszel. Józan… Hát persze, hogy a józanságon múlik minden kicseszett szar! Ökölbe szorulnak kezeim, amint kezd derengeni, hogy a piától kiüthettem magam a nyáron. Kellőképpen eleget ahhoz, hogy belerakjam a nemesebbik felem egy szemeteskukákba. Rohadt jó… Próbálom megőrizni a büszkeségemet és kihúzom magam előtte, hogy aztán határozott, ám közönyös szemekkel nézzek le rá. Nem fog megtörni engem. Nem itt és nem most. Tartani fogom magam… Egészen a pofon érkezéséig nyeregben is érzem magam, aztán ő úgy viharzik el, mintha itt se lett volna. Rendesen helyben hagy, annyi szent, én pedig csak az arcomra tapasztom kezemet, úgy nézek utána. Szemöldökömet összébb vonva nézek végig a körém gyűlőkre, majd középső ujjamat mutatom fel feléjük, mielőtt távozóra fognám. Az ellenkező irányba indulok el, bár azt még senki se sejti, hogy épp az utamat készülöm levágni Michaelson felé. A hiénám ott csörtet továbbra is mellettem, majd egy vad, gyors ugrással érkezik meg Felicity elé. - Beszélni akartál, de igazából csak te öntötted ki a becses kis lelkedet. Szóval hogy is van ez? - állok meg a hiénám mögött, aki Felicity-t blokkolja tovább. - Ha annyira nagyra tartod magadat, akkor talán rájöhettél volna, hogy gecire nem emlékszem a tetteinkre. Akár azt is feltételezhetném, hogy hazudsz. Bár csak nincs ennyire feltűnési viszketegséged, igaz?- vonom összébb szemöldökeimet. Addig nem engedem át, ameddig el nem magyarázza normálisan, hogy mi is történt. Azzal, hogy lefeküdtem vele nem érem be. Nem történhetett meg… Egyszerűen nem látok semmi esélyt ilyesmire…
//Szeptember// //16+ Obszcén, durva szavak szerepelnek a következőkben//
Mondanám azt, hogy csodálatos évet tudhatunk magunkénak, de vannak dolgok amik ezt az összképet eléggé befeketítik. Például az agyamban tomboló gondolatok sokasága a nyárról arról nem is beszélve, hogy az érzelmeim is valamiféle rituális táncot járnak a hormon vasúton. Erre mindig majdnem vágok egy grimaszt, de jelenleg sikeresen veszem az akadályt és rendezem az arcberendezésemet. A mai nap is kész káosz volt főleg, hogy meg vagyok áldva Noah csodálatos jelenlétével minden egyes kicseszett órán. Nehogy már nyugtom legyen tőle. Kész isten verése egy igazi ördögfajzat… egy pokolbéli démon! Viszont talán jobb lenne ennek pontot rakni ennek az egész szarságnak a végére. Mégpedig azzal, hogy szembesítem Mr. Tökéletesvagyokezérttakarodjsárvért azzal mi is történt a nyáron. Jobb letörni a szarvát, hogy ő sem olyan fasza gyerek mint, ahogy képzeli. Idegesen megyek a folyosón még odafigyelve nehogy nekimenjek valakinek, elég kellemetlen lenne azért még most egy vitát is lefolytatni valami félidiótával. Ah! Túlságosan ver az ideg. Nem feltétlenül szeretnél nagy látványosságot csinálni ebből, de ha túl nagy a szája nem igen fogom magamat pórázra kötni. Így is már megérdemel egy jobb fajta verést, csak nem kellene a Roxfortből még őmiatta se akarom kicsapatni magamat még anyáék is megnyúznának pluszba. Annyit még az ő bevert képe sem ér, hogy bajt okozzak. Próbáltam lenyugtatni magamat, hogy nagyobb faszságot ne okozzak, de ahogy a lépcsőn menetelek feljebb meglátom idegességem főhősét. Kihúztam hát magamat és mint egy tántoríthatatlan amazon megindultam az irányába. Most kurvára leszartam a kis bandázós szarságot is jelenleg a lányok sem igen tudtak mit kezdeni velem. - Beszédem van veled, most! – ellentmondást nem tűrt meg a hangom és távol állt az eddigi Felicity stílustól is. Most nem fogok a jókislány lenni aki azt nézi, hogy meghúzza a határokat, ha kell segítek észt verni abba az eszméletlenül idegesítő fejébe. Elkaptam a nyakkendőjénél és húzni kezdtem, nagyon nem érdekelt, ha nekiáll dumálni. A folyóson megállva fordultam vele szembe a szemeibe nézve. Az illatom most eléggé nyers lehetett a bennem dúló idegtől. - Nem érdekel az a pokolfajzat fejed, sem az miket köpködsz már megszoktam, hogy nem tudsz túl lendülni dolgokon, de már kezded azzal felcseszni az agyamat. Főleg, ha sorra vesszük azt mi történt nyáron elég kényelmes lehet úgy viselkedni mint aki ott sem volt. Vagy ennyire jó az idiótát játszani és rövid az emlékezeted? - olyan indulatos voltam mint még soha, nem érdekelt sem az, hogy ki van itt, hogy jöttek e a lányok vagy az ő nyomorult pincsijei. Nagyon is tojtam az egészre. A szemeim szinte villámokat szortak és feltudnám nyársalni őt akár a tekintetemmel is. A mondanivalójára csak hidegen felnevettem és még a fejemet is kicsit hátra döntöttem úgy néztem rá hűvösen végig mértem őt. - Nem áll jól a hazugság mondták már? Egy magadfajta beképzelt pokolfajzat lefeküdt egy mugli származásúval… nem is egyszer… most ugyan mit fogsz csinálni Noah? – húztam fel a szemöldökömet kérdőn. Talán nem annyira retardált, hogy rájöjjön velem volt szerencséje egy ágyon osztozkodni. Talán sikerül valami világosságot vernem abba a hombár fejébe. Ám egyre jobban érzem, hogy a harag kezd eluralkodni magamon és az ami éppen elhagyja a száját marhára nincs az ínyemre. A szívem hirtelen pörög fel és magamat meglepve kezd egyre jobban a sírás is erőt venni a testemen, de pont neki nem fogom ezt megadni. Nem fog sírni látni! Nem is gondolkodom egyszerűen az érzelmek amik bennem dúlnak kirobbanni látszanak. Harag, elkeseredés, zavarodottság, a fura vonzalom ami egyre erősebb az irányába. Pont az ő irányába! Közelebb léptem hozzá és lendült a kezem aminek a vége az lett, hogy egy igen csak istenes és hatalmas pofont küldtem le neki a folyosó kellős közepén. Rengetegen voltak most kint akik szaladtak az órájukra. A kezem is teljesen belebizsergett mivel úgy látszik akaratlanul is minden erőmet beleküldtem. Örülhet, hogy nem bevertem az orrát mert akkor most fixen betört volna. Hevesen vettem a levegőt a méregtől még az arcom is kipirult teljesen. - Te vagy a leggörényebb ember akit ismerek Jenkins! – a családnevét minimum úgy mondtam ki igen csak megnyomva mintha egy undorító szitokszóval érne fel. Azt hiszem ebből lehet látni mennyire felbaszott most agyilag. Egyáltalán nem realizáltam azt a tényt, hogy ebből még bajom lehet. Nem is hallottam még olyanról aki megmerte volna kockáztatni a pofont Noahnál. Nos majd én akkor megnevelem, rá fér. Felszegtem az államat úgy néztem rá már szinte feketének tűnő barna szemeimmel a haragtól. - Próbálj emlékezni, nem olyan nehéz tudomány. – köptem a szavakat mintha valami mérges kígyó lennék. Kikerülve indultam meg tovább a tenyerem szinte égett és a csuklóm is jelezte a nemtetszését. Mégis mekkorát küldtem én le Jenkinsnek? Szerintem ez még attól is nagyobb volt, mint amikor a görény exemet orrba vágtam Sammie miatt. Láttam most a lányok igen csak döbbent, rémült vagy fixírozó pillantását, hogy mennyire vagyok épelméjű. Az sem igazán tudott meghatni, ha esetleg utánam jön nem fogok félni tőle. Ezekután meg pláne nem. Csak az intenzív illatom ami terhessé teszi még a levegőt amit kivételesen én magam is érzek. Azt hiszem mégsem tudtam annyira lezárni a nyáron történteket, ha így felcseszett. Miért ennyire zavaros? Egyszerre akarom megfojtani és… jól van Felicity! Hagyd abba. Vajon ennek jó vége lesz? Magam sem tudom…
Kicsit egyszerűbb úgy sötétmágiáról beszélgetni, hogy az őseim néhány személye ezzel foglalkozott. Az utódok tanítására nagy hangsúly volt fektetve minden értelemben. Mindegyik ősünktől fen maradtak könyvek, jegyzetek, melyek munkáságaikról és néha életükről is szóltak. A zene újításairól illetve a más szakot választó varázslók és boszorkányok tehetségének kibontakozását. Szerettem ezeket olvasgatni kicsiként, még a nagybátyám által elzárt számunkra tiltott könyveket is. Lehet, hogy egy kicsit manipulatív vagyok, hogy adom előtte az ártatlant, aki mit sem tud a titkos szekrényről és annak tartalmáról. Aztán pedig este beszököm és olvasni kezdek. Sosem viszem ki onnan, mert az feltűnne neki és egyből gyanakodna. Ismerem, nem hülye. Kicsit tőle is ered ez a színjáték, amelyet szeretek játszani. A pénzre vonatkozó válaszára bólintok egyet. Ha nem óhajtja visszakérni a pénzt azaz ő dolga. Az enyém meg, hogy az általa szerzett növényeket kellően tároljam és használjam fel ahogy tudom. Így lesz a legjobb mindkettőnknek. Nem áll szándékomban megsérteni, vagy feldühíteni. Nem mintha félnék tőle, miért is tenném. Csak álca, hogy mennyire szerény, kedves és gyenge srác vagyok. A valóságban nem félek eltörni valakinek a kezét. Bár az én vérmérsékletemmel eléggé nagy dolgot kell tennie az illetőnek, hogy ennyire feldühítsen. Szavaira bólintok. - Júniusban akkor küldök egy levelet, hogy mire jutottam. - közlöm vele, majd lépnék is az ajtón másik oldalára, ha nem állítana meg. Végig hallgatom, majd kissé fagyos tekintetemet rászegezem. - Ne aggódjon Mr. Herbs. Nem én vagyok az első a családban, aki nem ítéli el a sötétmágiát. És addig amíg tartja magát a megbeszéltekhez nincs mitől tartania. - ekkor visszatekintek az ajtóra és kilépek. Ahogy testem kiér szinte azonnal megszűnik a fagyos, sötét aura és ismét a harmónia veszi át az rányitást. Mosolyogva visszafordulok és integetek neki búcsúzóul. - Jó éjt! - integetek vidáman neki, hogy aztán megfordulva szinte szökdécselve menjek a szobámba lepihenni. Hosszú volt ez az éjszaka.
Az is benne van a pakliban, hogy nem járunk sikerrel. Lehet azért, mert nincs meg a kellő erőnk hozzá, vagy neki nem lesz meg a tudása. Akármi is legyen a végkimenetel, nekem tudnom kell, hogy sikerülhet e. És ha sikerül, akkor történelmet írunk. Vagy rosszabb... Simán elkaphatnak, ha tudomást szereznek a kísérletezésünkről... Bár ki tudja? A végén még tényleg valami meghökkentő véderedményt produkálunk. Mindesetre nem teszek le a nővérem megidézéséről. Vagy így, vagy úgy, de el fogom érni, amit akarok. - Áh, tartsd csak meg!- legyintek egyet. Nem különösebben érdekel mennyit dobtam ki rájuk, ha akarja, majd felhasználja valami másra. Amúgy sem kenyerem a bájitalokkal való kotyvasztás. El-elszórakoztatom magamat velük és át rugdosom magam az átlagon, de nem vagyok megőrülve érte. Némi megkönnyebbüléssel tölt el Juan véletlenszerű belépése, s ha már itt tartunk, örülök is, hogy sikerült közös nevezőre jutnunk. Mondjuk a hirtelen hangulatingadozásait nem tudom hová tenni, mert egyszer adja a cserfes kisfiút, aki a világért él és nem fordítva, másszor pedig egy komoly srácot, akiről nem tudom eldönteni, hogy egy sújtással le tud-e nyakazni vagy sem. - Én is így gondolom.- bólintok rá, amikor korábban megkérdőjelezte a tervem részleteit illető nyomozásomat. Mondjuk lehet van valami abban, amit mondd, csak épp én vagyok túl büszke ahhoz, hogy beismerjem a hibáimat. Nos... Most már nincs visszaút. - Csak küldj egy levelet a Herbs birtokra. A nyaram első pár hetét otthon töltöm, júliustól viszont az Auror Akadémián fogok részt venni... Sűrű beosztás, tudom, de valószínűleg csak levélben tudunk egyeztetni a többiről, amíg el nem kezdődik a következő tanév.- lépek ajtómhoz, hogy szabad utat mutathassak neki. - Gondolod, hogy menni fog?- kérdezem még, mielőtt átengedném az ajtón és távozhasson saját szobájába. - Bízok a képességeidben, úgyhogy ne hagyj cserben. Viszontlátásra.- dőlök az ajtófélfának, s intek neki egyet búcsúzóul. Nagyon remélem, hogy sikerülni fog ez az egész és nem fog Dumbledorehoz rohanni a titkaim feltárása miatt.
//Köszönöm szépen a játékot. Juan tökéletes partner lesz //
Juan Ling
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lépcsők 2021-01-13, 13:24
To: Galen
A szellem idézés mindig is egy kényes dolog volt. Túl sok hiba lehetőség, túl sok tudást igényel. A legtöbb esetben nem éri meg, de relatív kinek mi éri meg. Én sosem próbáltam a szüleimet megidézni pedig rengeteg kérdésem lett volna feléjük. Például a gyilkosukról, miért akartak engem. De nem tettem meg. Én azóta sem halottam az illetőről, de szerintem nagybátyám erről tudna mesélni. Lehet, hogy egy kicsit durván fogalmaztam szerencsétlen srác számára. De szerintem eléggé szkeptikus a rituálé hatásait illetően. De az ő baja. Nem baj a büszkeség, de ha már túlságosan is az, az már probléma lehet, még ha nem is most. De nem az én dolgom nem is szólok bele. Minden módszernek van előnye és hátránya. Én a legtöbbet összesítettem magányos esti óráimban, amik érdekeltek. Nem szeretem a nyári szünetet elpazarolni. A semmit tevést kiküszöbölve szinte mindent kipróbáltam. Festés, költészet, kertésze és még sok más, noha én nem dicsekedem a tudásommal. - A többségük nem szükséges a rituáléhoz. De, ha szeretnéd elvihetem őket és visszaadom az árukat. - ajánlom fel neki pusztán kedvességből. Otthon én hasznát tudnám venni a növényeknek még, ha úgy is dönt nem kér a segítségemből. Tudom sokba fájt neki ez a sok növény és mivel nem vagyok pénz szűkében hajlandó vagyok visszafizetni neki a "felesleges" fáradozásait. - Dehogy semmi ilyet nem feltételeztem. Túl eltökéltnek tűnsz, hogy ne néz utána szinte mindennek. - sajnos időnként a túl sok információ összezavarhat minket és ahelyett, hogy a segítségünkre lenne, pont hogy csak árt. Így, ha olyasmit próbálsz megtanulni, amihez nem értesz nagy eséllyel úgy se menne neked. - Ám legyen. Júniusban fel kereslek ez ügyben. - bólintok szavaira. Amíg nem fog a nyakamra járni és hagyj dolgozni aligha fogok morgolódni. De ha holnap oda jön, hogy másnapra szedjem össze a dolgaim akkor igen csak harapós kedvemben leszek.
From: Juan
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lépcsők 2020-12-17, 17:19
Juan & Galen
“We all have secrets: the ones we keep, and the ones that are kept from us”
[You must be registered and logged in to see this image.]A nővérem visszahozása tényleg az év fénypontja lenne, de persze tisztában vagyok azzal, hogy ez a jelenlegi képességeim határait feszegetné. Tehát marad az egyszerű megidézés, már ha ez a srác tudja miről beszél és nem csak sületlenségeket hord itt össze nekem. Nem lenne túl kellemes, ha kiderülne egyáltalán nem ért a dolgokhoz semmit. Valószínűleg egy reptető bűbájjal küldeném el melegebb éghajlatra. -Öhm, nem, nem akarnék még elpatkolni.- forgatom szemeimet unottan, majd hitetlenül nézek rá. Most komolyan? Na és ő honnan tud ennyi mindent, ha még meg se próbálta? Olyan, mintha csak rám akarna ijeszteni, de öreg barátom, ez nem fog sikerülni. Ha valamit a fejembe veszek, azt el is fogom intézni úgy, hogy sikerrel járjon. -Milyen figyelmes...- sóhajtom, amikor azt fejti ki, hogy bebiztosítja majd nekem az egészséges jövőmet. Röhejes ez az egész. Elgondolkodva meredek le a növényekre, amikor Juan jobban megmagyarázza ezeknek a gazoknak a mérgező lehetőségeit. Most aztán szépen elintézte, hogy hozzájuk se merjek nyúlni.-Ez remek...- szűröm fogaim között kissé idegesebben, mert hát mégiscsak én güriztem értük, aztán ha egyedül fogtam volna hozzá, talán most a földön vergődnék habzó szájjal. Fogalmam sincs miért nem gondolkozok előbb. A nővéremmel kapcsolatos célom teljesen elvakít és elködösíti az elmém. Minél hamarabb túl leszek ezen, annál hamarabb kerül vissza minden a régi kerékvágásba. Addig viszont nem nyugszom, amíg el nem jutok valameddig. - Tudok róla. Van egy csaj Roxmortsból, akit rávettem, hogy szerezze meg nekem azt. Egy mugli Ouja tábla és meg is van bűvölve úgy, ahogy annak lennie kell. De ha az a terv füstbe is megy, jó, ha a növényeiddel tudunk valamit kezdeni...- fejtem ki bővebben, hiszen itt már tényleg nem titkolózhatok többet. Ha kell kettőjükkel kötöm meg a megszeghetetlen esküt, csak hogy a saját védelmemet is megerősíthessem. -Vagy azt hitted nem néztem utána minden eshetőségnek?- vetem oda elé foghegyről, mert ezzel igazán sérti a büszkeségemet, hogy csupán ilyen keveset néz ki belőlem. -Türelmes vagyok, amíg tudom, hogy lesz a végén eredmény. Ha kell, várjuk meg mit szedsz te össze és addigra én is beszerzem azt a táblát.- bólintok egyet. Most az először egyet értek vele, tekintve, hogy ehhez idő és figyelem kell. -Szükséged van ezekre?- bökök gazokra, ha netalán magával akarja vinni őket, felőlem szabad az út. Jelenleg az lenne a legnagyobb gondom, hogy véletlenül beletenyerelek valami mérgezőbe. Kösz, nem.
Innocence ✩ kredit
Juan Ling
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lépcsők 2020-12-12, 15:31
To: Galen
Válaszára csak megingatom fejemet. Lehet, hogy így gondolja, de még van józan esze. Ha nem lenne akkor jobb helyen lenne egy elmegyógyóban. Tény a veszteségek rákényszerítenek minket hogy nyitott szemmel járjunk olyan megoldásokat is figyelembe véve, amiket eddig megvetettünk. Ilyen a sötétmágia is. Eleinte mindenki megveti és a világvégére is elűzné, de később lehetőségként tekintünk rájuk. - És én segíteni fogok. Legalábbis abban, hogy ne patkolj el olyan könnyedén. De, ha mégis elcsesszük akkor a legjobb eshetőségben azonnal meghalsz. Hacsak nem akarsz lassú és fájdalmas halált halni. - nézek rá, mintha ez egy tök normális dolog lenne. - De ne aggódj arra fogok törekedni, hogy ennek az esélyét egyre jobban csökkentsem és remélhetőleg egészségesen folytathasd az életed. - mintha ez olyan egyszerű lenne. Őseimből okulva a többségük belehalt a sötétmágiába csak kevés 1% élte túl és használta. - Azt nem mondanám. Én már megtanultam, hogy minden növény mérgező, vagy azzá lehet tenni. Például lehet, hogy a gyökere nem mérgező és felhasználják, de a szára, a virága igen is mérgező, így azt nem bántják. - magyarázom neki, hogy semmi sem teljesen ártalmatlan. Ez olyan, mint a kutya esete. Először farkat csóválva jön oda hozzád és mikor megsimogatnád megharap. Felém nyújtott kezét elfogadom és örömmel konstatálom elfogadta a feltételeim. Ez igen megkönnyíti a dolgom lévén nem kell azon görcsölnöm el mondja e másnak azt, amit tőlem hallott. Nem vetne rám jó fényt, ha kiderülne nem áll messze tőlem a sötétmágia. - Tudok egy s mást...De azt ugye tudod, hogy egy Ouija táblával olcsóbban megúsztad volna? - nézek rá. Nem hiszem, hogy ismeri és jelen esetben nem a legpraktikusabb eszközünk. - Bár a hatása eléggé megkérdőjelezhető ráadásul inkább random szellemek megidézéséhez jó. Gondolom te egy bizonyos szellemet akarsz megtalálni. - ekkor gondolkodóba esem. Fejemben a mellékhatások és a módszerek kavarognak próbálva a megfelelőt kiválasztani. - Talán jobb lenne, ha nem kapkodnánk. Ha hajlandó vagy várni még egy kicsit akkor megtudom azt tenni, hogy a nyári szünetben alkotjuk meg a dolgokat. Ha elkapkodjuk akkor abból nem kis probléma lehet és nagy eséllyel ártatlanokat is belerángatnánk. Otthon jobban utána tudok nézni mindennek és előkészíteni. Feltéve, ha hajlandó vagy várni. - vázolom fel az ötletem. A nyári szünet egy ideális időpont és olyan helyet is tudunk találni, ahol nem fog senki sem gyanút.
From: Juan
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lépcsők 2020-12-11, 15:57
Juan & Galen
“We all have secrets: the ones we keep, and the ones that are kept from us”
[You must be registered and logged in to see this image.]Hálát adok az égnek, amiért a hálókörletekig senkibe se botlunk bele. Bár ennek a srácnak elég nagy a szája, bizonyára ő simán kidumálná a helyzetünket. Mindenesetre kellemes elkerülni a problémás eseteket. - A józan eszemet már régen elvesztettem...- szólalok fel keserűen. Két év. Két év kellett ahhoz, hogy sutba vágjam az egész életemet. Most viszont belefáradtam már az állandó titkolózásokba. Ideje volt szembenéznem a tetteimmel, még akkor is, ha azok hatalmas árral jártak. A nővérem visszahozása volt az utolsó lehetőségem...- Hogy meddig mennék el? Drága barátom... Ha ismernél, tudnád, hogy addig nem nyugszom, míg el nem érem amit akarok. Tehát, ha ezt vesszük alapul, a végsőkig elmegyek és tökéletesíteni fogom a bűbájt vagy főzetet. A tervem sikerrel fog járni.- szögezem le határozottan. Az én életemben nem igazán fordultak elő a csavaros kérdések áradata, hiszen mindig elértem, amit akarok. Sosem kételkedek a képességeimben, mint ahogy most sem. Mindenki más, aki tud erről azt mondja őrültség, de én látok benne reményt. Magamért és a nővéremért... Legfőképp a lelki békémért, de talán, ha sikerül visszahoznom őt, kapunk egy második lehetőséget a világtól. Ha meg kell fizetnem érte, hát legyen. Ennél rosszabb már úgyse jöhet. - Ez esetben az elég szívás, de nem az én gondom. Mint látod, mi nem vérmágusok vagyunk és mégis mi rossz történhet? Nézz körül. Ártalmatlan gaz az összes.- mutatok az ágyon heverő összetevőkre, majd csak szemforgatva sóhajtok fel, amikor valami ajánlatot akar feltenni. A ma éjszakám már most hosszabbnak ígérkezik, mint ahogy azt terveztem. - Egyszerű és ésszerű. Ám legyen. - nyújtom neki kezemet, hogy egy kézfogással pecsételjük meg a szövetségünket. A bizalmam felé csak akkor fog nőni, amikor megbizonyosodok arról, hogy csakis kettőnk ügye marad ez az egész. Másfelől a világból is kiüldözöm, tehát jobb lesz, ha tartja magát a feltételeihez. -Nos? Tudsz valami ehhez hasonló főzetet, vagy módszert? Vagy ezek itt mind haszontalanok?- húzom el számat a növényekre pillantva. Nagyon remélem, hogy az az árus nem vágott át, mert akkor tűzön, s vízen át fogom repíteni.
✩ 325 ✩ Innocence ✩ kredit
Juan Ling
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lépcsők 2020-12-06, 23:33
To: Galen
Kezd bűntudatom lenni, hogy ennyit beszélek szegény srácnak olyanról, ami valószínűleg nem is érdekli. De, hát ő kezdett el kérdezősködni az ő hibája is. Ha annyira zavarná akkor elcsitítana. De, ha nem viselje a következményeit. Megjegyzését nem veszem magamra. Sokszor próbáltak már a származásom miatt viccet csinálni belőlem, de nem foglalkoztam vele. Úgy gondoltam van ennél fontosabb dolog is az életben. Így nagyobb figyelmet fordítottam a művem iránt, mint bármi más iránt. Csak remélem, hogy sikerül és nem lesz olyan csúfos kudarcom, mint néhány ősömnél, akik miatt megalakult a családom sötétkötete. Elérve Galen szobáját hamar bizonyítom, hogy nem jár velem rosszul. Habár igaz a gyűjteménye gyógynövényekből áll egy valamit megtanultam az idők során. MINDEN növény mérgező. Ha nem is az, amire éppen szükséged van a levele, gyökere még az lehet. Vagy bizonyos kombinációi azzá tehetik. Az, amire ő készül egy olyan dolog, aminek nagy ára is lehetnek. - Nem. A többséggel ellentétben én nem ítélem el a sötétséget. Amit én teszek az csak figyelmeztetés. Nem lebeszélni akarlak erről csak szólok, hogy amire készülsz hatalmas árakat vonhat maga után. Ha elcseszed a józan eszedet is elveszítheted úgy, hogy nem értél el vele semmit. Vagy olyan dolgokat is elvehet tőled, mint a látásod, vagy más dolgokat is. A sötétmágia erős, de olyan ára van, amit józan emberek nem vállalnának be. A kérdés az: Meddig vagy hajlandó elmenni, hogy véghez vidd az a terved? - világítok rá, hogy itt többről van szó, mint hinné. A szellem idézés nem olyan, mint mondjuk egy gyilkos átok, vagy emberáldozatok, de ennek is meg van a maga ára. Ha nem vigyázz könnyen beleeshet a csapdákba. Tudván a tervét nem utasíthatóm el. Lévén, ha nem tudja használni a tudását, amit összekapart akkor nagyobb veszélyben lehet, mint hinné. Én meg, ha tehetem akkor inkább megpróbálom megvédeni, mint sem úgy keljen kezdeni egy vacsorát, hogy eggyel kevesebben lettünk hála a kis akciójának. - Gondolj a vérmágusokra, akik akaratuk ellenére kapták meg ezt a képességet. Az ő mágiájuk tiltott és sokan beleroppannak abba, hogy pusztán a létezésükkel ki lettek taszítva a fény kapuiból, hiába sosem fogják használni a képességüket. - magyarázom el nekik, hogy a rendszer igazságtalan. Nm, mi uraljuk, milyen adottságot kapunk, de meg kell tanulnunk együtt élni vele. - A két dolog, amit kérek pedig: Diszkréció és Bizalom. Nem, nem fogok olyan dolgot kérdezni, ami nem fontos. Nem fogom a sebeidet feltépni, sem feleslegesen az érzéseiddel játszani. De, amit kérdezek arra választ várok. A diszkréciót pedig nem hiszem, hogy fokoznom kéne. Amit mondok és teszek az köztünk marad. És ez persze rám is vonatkozik. Nem élek vissza a bizalmaddal. Ha ezt a két dolgot betudod tartani nincs akadálya annak, hogy segítsek neked elérni a célod. - a két feltételem csak egy egyszerű üzlet. Ha hajlandó együttműködni velem sértetlenül távozhat. Ám, ha nem. Egyedül kell megfizetnie a kívánsága árát.
From: Juan
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lépcsők 2020-12-03, 18:06
Juan & Galen
“We all have secrets: the ones we keep, and the ones that are kept from us”
[You must be registered and logged in to see this image.]Hagyom, had mondja a magáét, addig sem nekem kell jártatnom a számat a tervemet illetően. Főleg úgy, hogy itt még a falnak is füle van. Legszívesebben amúgy elhallgattatnám, de akkor beköszönthet a néma csend, s most jobb, ha legalább ő szavalja el az élete minden részletét, ha netalán valaki gyanút fogna. Amúgy is. Mit árthat ez a srác? Úgy néz ki, mint egy ártalmatlan gyerek, hiába idősebb nálam. Csendben hallgatom a Kínához kötődő részleteket, de már most zsong a fejem a hangjától. Kezd idegesíteni már maga a puszta jelenléte is. Ugyanakkor nem engedhetem meg magamnak indulataim eleresztését, így sem szólok egy árva hangot se, csak némán haladok a hálókig. - Nehéz lenne letagadnod, hogy nem ázsiai vagy.-szúrok oda azért, rámutatva az egyértelműre. Hiába vannak angol vonalai, attól még ázsiai vérrel született, ami felett nem túlzottan szeretnék ítélkezni. Meg is mutatja az ismertebb növényeket, amik főképp gyógyításra jók. El is megy a kedvem rögtön, hiszen' a fickó át is verhetett ezekkel a gazokkal. Hazudott volna a hatásukról? Talán, ha összekevered az egyiket a másikkal, abból még akár kijöhet a nekem való főzet is, nem de? - Te is a jóság mintapéldánya vagy?- szemforgatva sóhajtok fel, amikor ő is csak kioktat minderről. Pedig ez még nem is olyan veszélyes, mint maga a feltámasztás. Cosette és Elizabeth már hallhatta a szónoklásomat róla, de még ők sem tartották normálisnak. Lingnél azért visszább vettem, de még így megkapom a magamét, aminek nem túlzottan örülök. Arcomon nem tetszésen ül ki, miközben felülök az ágyamra. A hangnemváltásából is sejthető, hogy nem éppen szívleli a részleteket. - Hova lett ilyenkor az a sok kalandvágyó diák, akik meg akarják váltani a világot? Mindenki olyan fásult és azt hiszik a legkisebb varázslat is bűn. Akkor mi van a kísértetvadászokkal? Az ő képességük is tiltott volna? - kapom fel egy kicsit a vizet, mert azért ez már hallatlan. Mindenki a párnája alá bújik, hiába tárod eléjük a lehetőségek kupacát. Felpillantok a növényekről, amikor mégiscsak hajlandó segíteni. Az ajánlata meglehetősen felkelti az érdeklődésemet, tekintve, hogy üzletember vagyok és mániám az alkukötés. - Persze-persze, bökd csak ki.- kézmozdulatokkal jelzem, hogy térjen a lényegre és aztán majd meglátjuk ér-e nekem annyit a tudása.
✩ 355 ✩ Innocence ✩ kredit
Juan Ling
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lépcsők 2020-12-02, 17:51
To: Galen
Kezdek kíváncsi lenni neki hol vannak a határai. Előbb vagy utóbb úgyis rám szól, hogy most már fogjam be azt a lepcses számat, de mikor? - Neeeem. Nagybátyám már itt élt, mikor a szüleim meghaltak akkor hozzá költöztem. Csak tizenkét évesen jártam először Kínában ott csináltam a fuvolámat saját kezűleg. Ez is...családi hagyomány. - mondom el neki, hogy alig egyszer-kétszer jártam Kínában, Koreában még nem is voltam, pedig onnan is vannak őseim. Talán, ha kijártam a sulit elmegyek oda is. Miközben megyünk eszembe jut, hogy mennyiszer vádoltak azzal, hogy túl büszke vagyok. Pedig nem igaz. Ez csak egy álarc, amit magam tettem fel. Hiába vagyok szomorú, hiába akarnék sírni, hiába kételkedem magamban mindig mosolyra húzom ajkaimat. Emlékszem kicsiként sokszor álmodtam anyámmal és a haláláról. Mindig felriadtam és sírni kezdtem. Mikor nagybátyám benyitott megkérdezni mi bajom csak rámosolyogtam, uralkodva az érzéseimen és azt válaszoltam, hogy semmi. Pedig kicsi testem annyira remegett, vágyva arra hogy magához öleljen és megvigasztaljon, mégis magamra erőltettem ezt a szerepet. - Őszintén szólva sokkal inkább vagyok angol, mint kínai vagy koreai. Csak mivel a családom 95%-ban kínai, így számomra kicsit természetesebb volt, hogy az angol mellett a kínai dolgokba is elmélyedek. Apám és én vagyunk az első angolok a családban. - magyarázom el neki, hogy Anglia a hazám. Bár a két nemzetiség miatt gyakran éreztem úgy, hogy sehova sem tartozom. Elérve a szobáját eléggé hamar bizonyítom tudásomat az általa szerzett növényekkel kapcsolatban. Megérdeklődve, mihez is kellenek neki ezek egy nem várt válasz üti meg a fülemet. Elhalkulok, testem szinte lefagy, arcomon a mosoly fokozatosan tűnik el. Csak egy mély sóhaj után emelem tekintetemet a fiúra. - Feltételezem beszélni is akarsz az adott szellemmel. nem hiszem, hogy csak úgy random találtad volna ezt ki, de nem fogok tapogatózni. - hangom mélyen cseng, a vidámságnak már nyoma sincs bennem. - Ugye tudod, hogy ezért nem kis árat kell fizetni? Nem véletlenül tiltottak az e fajta kísérletek, varázslatok, szertartások. A kockázat, amikkel járnak túl nagy ahhoz, hogy egy épeszű ember ilyesmivel próbálkozzon. De gondolom... Van rá okod, hogy e féle módszerekhez nyúlj. - ekkor ismét a növényekre nézek. Nincs értelme rejtegetnem előle az erre irányuló tudásomat. Feltéve...ha hajlandó azt tenni, amit kérek. - Rendben. Segítek neked. De ennek két feltétele van. Ha bármelyiket is megszeged akkor nem leszek hajlandó segíteni neked többet. - fordulok felé komolyan a döntésére várva. Az én irhámat is kockáztatom azzal, hogy belemegyek ebbe. Remélem ezt megérti és hajlandó lesz együttműködni velem.
From: Juan
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lépcsők 2020-12-01, 19:39
Juan & Galen
“We all have secrets: the ones we keep, and the ones that are kept from us”
[You must be registered and logged in to see this image.]Pusztán abban bízok, hogy kellemes csalódás fog érni vele kapcsolatban. Jobb szeretnék végre egy értelmi szerzőt magam mellé, mintsem egy mitugrászt, aki semmit sem ért a dolgához. - Ázsiában is neveltek?- tartom szóval, amíg elindulunk, hátha több információt ki tudok szedni róla a magam javára. Ha netán nem úgy van, ahogy mondja és nem ért a növényekhez annyira, akkor játszi könnyedséggel fordulok sarkon és hagyom faképnél. Nekem kell a tudása. Egy szebb befejezés érdekében. Olyan büszkeség árad belőle, amit ha akarnék, se tudnék megállítani egykönnyen. Ezért is hagyom, hogy kibontakozzon és meséljen csak magáról, bár a fejem már így is zsong Ázsiától. - Büszke lehetsz a hazádra.- teszem csak hozzá. Technikailag én Észtországból származok, ám sose sikerült eljutnom odáig. Maradt Skócia és a jó öreg londoni levegő. Néha azért jó tudni, hogy mégis honnan származik az ember. A végén még kiderülhet, hogy részben német vagyok. Azt nem is tudnám tagadni. Megvan a kellő kiállásom hozzá és még a modorom is elég tiszteletparancsoló tud lenni, ha akarom. Végre elérünk a szobámig, s csak akkor tudok leereszteni egy kicsit. Az idáig vezető út túl sok stresszt vont maga után. Remélhetőleg ez a Ling forma sem lesz túl hangos, mert akkor dörömbölhetnek lakótársaink az ajtómon. Erről senki sem tudhat. Érdeklődve emelem a hozzávalókra tekintetemet, melyeket az imént emelt fel. Szavaira csak kelletlenül elhúzom számat. - Fogalmam sincs mik ezek, tehát ezért is kellene a segítséged. Egy olyan főzetet keresek, amivel látni lehet az elhunytakat. Azokat, akik nem fedik fel magukat előttünk. Megköszönném, ha nem kérdeznél túl sokat a miértekről. Szóval... Tudsz ebben segíteni vagy sem?- komoly hangnemre váltok, amolyan üzletiesre, ha már itt van és tud segíteni, akkor tárt karokkal várom bármikor. Ellenben, ha nem tud semmit sem tenni a főzetem érdekében, akkor tudja merre van az ajtó.
//
