2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A Griffendél diákjainak közvetlen gyülekezőhelye a toronyban található. A Kövér Dáma festménye kéri a jelszót és engedi át a diákokat a járaton, amelyen át bejuthatunk a helységbe.
Izgatottan várom, vajon miként reagál rám, hiszen a VMS óta nem sűrűn futottunk össze, pedig az se ma volt. Igazság szerint mindegyikünknek megvan a maga élete, a maga baráti köre, szóval nem csoda, ha az ember lánya – fia – nem pont a rokoni szálakat szeretné erősebbé tenni. Én pedig leginkább Gillievel igyekeztem jóban maradni, ami egy kis ideig ment is, aztán bumm! Valami becsapódott, de nagyon, mi pedig szépen eltávolodtunk egymástól. Ismét. A helyzet miatti aggodalmamat pedig a kviddicsbe öltem, ami cseppet sem pihentető feladat. Nem maradt hát energiám semmi másra. Vagyis igen, de azt hiszem, ezt nem fogom világgá kürtölni. Még mindig hülyén érzem magam amiatt, hogy Gilly exével barátkozom. És mivel a nővérem továbbra sincs beszélőviszonyban velem, nem tudom, ő mit szól a dologhoz. Hatalmas kő esik le a szívemről, amikor megpillantom Chris arcán a mosolyt, miután búcsút intett a haverjainak és elindult felém. Tartottam attól, hogy lesz egy-két szava ehhez az egészhez, hiszen nyilván Gillian beszámolt már neki a szakításról és nem is igazán örült annak, amikor Dany udvarolni kezdett neki, szóval nem lett volna csoda, ha az én közelemben se látja szívesen. Úgy érzem, néha még mindig nem kezeli helyén részünkről a kamaszkort, habár valamilyen szinten megértem a dolgot. Amikor például Tita megcsókolta a VMS-en a döntő előtt, azt hittem, felrúgom a csajt. Időközben viszont én is elfogadtam, hogy Chris is pasiból van, őt is szerethetik a lányok. Valamiért féltettem, na... Talán hülyeség, hiszen ez nem az én dolgom és ilyesmit leginkább a fiúk szoktak tenni, de a csalódás náluk is játszik. - Attól függ, mit hallottál – vigyorodom el és kifejezetten örülök annak, hogy hanyagolja a hajam összeborzolását. Mostanában igen nagy gondot fordítok a frizurámra is. - Nyáron megyek Rómába dolgozni – szélesedik ki a mosolyom, már ha ez egyáltalán még lehetséges. - De ezt Gillienek ne említsd, kérlek, ő nem tud róla – pillantok némileg könyörgőn Chris felé, miközben ő helyet foglal a fotelben. - Anyuékkel már megbeszéltem a dolgot és rábólintottak. Végre nem csak a zsebpénzem lesz minden anyagi forrásom. Nem mintha eddig nem lett volna munkám, hiszen volt, ha az amerikai iskolában való kviddicsezés egyáltalán annak számított. Néha mentünk idegenbe is játszani, amiért kaptunk pénzt is, amit ugyanúgy félretehettem, de azt valahogy sohase munkaként fogtam fel. Engem szórakoztat a sport, szóval szerettem is csinálni, de most végre belekóstolhatok az igazi felnőttek világába! Ráadásul, a muglikat is közelebbről megismerhetem, ami ugyancsak nem hátrány. Igaz ugyan, hogy otthon nem mondtam el a teljes igazságot, de azt hiszem, ez nem túl nagy hazugság részemről. - Hülyéskedsz? - nevetek fel, majd a hátam mögé mutatok, abba az irányba, amerre a jelentkezési lapot sejtem. - Ott a helyem! Ráadásul, sokan azt rebesgetik, hogy a múltam miatt válogató nélkül is bekerülhetek – csüccsenek le beszéd közben én is az egyik fotelbe, majd törökülésbe vágva magam folytatom a mondókámat. - Engem erről még nem értesítettek, de nem bánnám. Elvégre, a VMS-en is átverekedtük magunkat, én pedig majdnem bele is haltam. Ennyi haszna lehetne a dolognak. Oké, némi hírnévre még így is szert tettünk, hiszen a sajtó azóta is lelkesen foglalkozik a két döntős csapat tagjainak magánéletével. Chris és Tita vélt románca pedig különösen felkapott az újságokban, egy időben ők szerepeltek mindenhol. Azóta leült ez a vihar és csend honol, de gyanítom, hogy csak várnak. Hogy mire, azt én se tudom, de egyelőre a dél-afrikai csapattagok vannak a reflektorfényben. Ott még baba is született, tudtommal.
Már két év telt el a VMS óta, egy év, mióta Cody… Szóval akármilyen furcsa, az élet nem állt meg és a nap újra felkelt, akármennyire elkenve éreztem magamat hetekig. Lizzy nagyon megváltozott, mióta a boszorkány elixírje meggyógyította az ezüstmérgezésből, de ez nem jelenti azt, hogy csak úgy Gilly pártját fogtam volna az elmúlt két évben és ne szeretném mind a két unokahúgomat ugyanannyira. Mind a ketten erős, akaratos boszorkák, és ugyan gyerekként is érezni lehetett a fiatalabbiktól, hogy rivalizál, ma már egyértelmű, hogy a két kiskakas - vagy tyúk ? - nem igazán fér meg egy csárdában. Két év alatt már sikerült azért egy maroknyi havert összeszedni, szóval nincs okom panaszra, hogy a rideg britek kiutálnák a kis amcsi seggemet. Elég nagy pluszpont persze, hogy a VMS-t végigküzdöttem a színeikben, arról pedig nem kell tudniuk, hogy milyen privát kis drámákon mentem keresztül és hányszor hagytam volna inkább ott a picsába. Nem szándékosan ignorálom, csak elvagyok a srácok között, így amikor meghallom a hangját odakapom a tekintetem és pillanatokkal később már el is köszönök a srácoktól. Egy mosolyt villantok már közben is, szóval nem kell attól paráznia, hogy valami fejmosás következik akármit is követett el vagy akármit is pletykálnak össze-vissza. Dany és Gilly nemrég szakítottak és Lizzy barátságot kötött a srácból és nem vágja ki azonnal az életéből, ez tök érthető, bár a nővére felé nem valami szenzitív, de az sem elvárható, hogy azért mert szakítottak hirtelen tartsa távol magát tőle, mintha pestises lenne. - Na, mizu, szupersztár? - lépek oda és le is vetem magamat a klubhelyiség nevetségesen kényelmes foteljére a lábaimat feldobva a karfára, oldalt fordulva. Már leszoktam arról, hogy a megszólítás közben össze is kócoljam, még a végén odacsapna, ha úgy kezelném, mintha még mindig tizenöt lenne. A vizsgák letudva, az eredményeken nem izgulok - már nem azért, mert tudom, hogy minden szuper lesz, hanem azért, mert full felesleges izgulni rajta, ami volt, elmúlt -, szóval éppenséggel most tényleg nincsen hova rohannom. Este még lesz egy randim Titával, addigra elméletben kijön az eredménye az egyik vizsgájának, ami tuti jól sikerül, de azért a biztonság kedvéért két süti is lesz, az egyik gratulálok, a másik boo-hoo, a professzor egy idióta felirattal. Majd amelyik nem nyert, véletlenül elmaszatolom és az lesz az enyém, sima ügy. - Hallottam a kviddics all starról, ugye jelentkezel? - dobom be azonnal a nem olyan rizikós témát, első körben hagyva, hogy fasírtban van a nővérével és hogy még mindig smúzol az exével. Amikor Dany ráhajtott Gilly-re a VMS alatt két éve akkor egy kicsit megszorongattam a tökét, nem éppen értékelve, hogy ráhajt, de két év eltelt és basszus, jó srác volt. Akármi is történt közöttük, hogy nem klappolnak, akkor se az ördögtől való és nem mentem neki egy kiskanálban megfojtani, hogy fájdalmat okozott az unokahúgomnak a korábbi ígéretemmel ellenben.
Rég volt már a Griffendél klubhelyisége ennyire zajos és élettel teli. Június van, szóval a diákok nagy része kinn ücsörög a napfényben, élvezve a jó időt. A legtöbben túl vannak már az év végi vizsgáikon és nincs más dolguk, mint az eredményt várni. Jelen pillanatban azonban nem sokan foglalkoznak ilyen kis aprósággal, hiszen ennél sokkal izgalmasabb dolog köti le mindenki figyelmét. Dumbledore ugyanis nemrég jelentette be az All star megalakulását, én pedig lázban égek, szinte szó szerint. Az edző ugyanis Josephine McGreeny lesz, a példaképem, az ex-kviddicsjátékos! Nem kérdés hát, hogy ott a helyem. A vacsora után szinte egyenesen a hálókörletemet veszem célba, majd kapom fel a pennám, hogy utána a lépcsőn lerohanva törhessek utat magamnak a jelentkezési lapot aláíró diákok tömegén. Sokan vannak, mi több, rengetegen, de én évek óta kicsi a bors, de erős elven működöm. Félrelököm hát pár háztársamat, majd firkantom oda a nevem az egyik négyzetbe. Elégedetten szemlélem a művemet, miközben néhányan igen gyilkos pillantásokkal méregetnek. Sokak szerint ugyanis a VMS és az amerikai játékos múltam miatt válogató nélkül is bejuthatok a csapatba. Nos, én ezt egyáltalán nem bánnám. Legalább olyasvalaki is a csapat tagja lesz, aki letett már valamit az asztalra. Különben is, az All star nem szólhat amatőr játékosokról, nincs igazam? Elégedett képet vágva fordulok hát meg, miközben a hátam mögött elhangzó egy-két rosszindulatú megjegyzés is hidegen hagy. Megszoktam már az ilyesmit, Amerikában volt szerencsém hozzáedződni, szóval nem veszem a szívemre. Azt azonban már annál inkább, amikor az egyik sarokban megpillantom Christ a haverjaival beszélgetni. Oda kellene mennem hozzá, de a lábaim nem mozdulnak. Talán már az ő fülébe is eljutott a hír, miszerint Gilly és én nem vagyunk valami jóban és haragszik rám emiatt. Elvégre, én vagyok a legfőbb oka a nővéremmel való rossz viszonynak, vagyis a viselkedésem, amit a VMS alatt produkáltam. A verseny után igyekeztünk kissé közelebb kerülni ismét egymáshoz, de igazság szerint minden megszólalásom csak még inkább rontott a helyzeten. Az pedig, hogy egyre több időt töltök a nővérem volt barátjával mostanában... Mit ne mondjak, akad egy-két olyan pletyka is, mely szerint együtt vagyunk. Pedig nem, csak jó vele beszélgetni és repkedni néhány kört a pálya felett. Fogalmam sincs, hogy ezt az unokatestvérem mennyire is helyesli és kinek a pártján áll. Igazság szerint mindig is úgy éreztem, hogy Gilly és ő közelebb állnak egymáshoz valamilyen szinten. Elvégre, a nővérem valahogy világéletében szerethetőbb személyiség volt nálam, még akkor is, amikor nem volt ennyire szép. Azóta pedig még inkább a javára billent a mérleg nyelve. - Hé, Chris! - integetek végül oda neki, némi hezitálás után. Rághatom magam azon, hogy most kedvel-e vagy sem, úgyis csak azután fogom megtudni, hogy váltottam vele pár szót. Várom hát, hogy viszonozza a köszönésemet, de én magam nem megyek oda a kis csapathoz. Ha valami fontos dolgot beszélnek meg jelen pillanatban, akkor Chris úgyis jelezni fog, hogy nem ér rá és beszéljünk később. Pedig annyi mesélni valóm lenne számára! Ritkán futunk össze a kastélyon belül és olyankor se igazán tudom elkapni hosszabb távra, hiszen mindketten rohanunk valamerre.
♫ you could never understand the demons that I face
A megállapítására biccentettem egyet. Nem kell osztania a véleményemet, de ez nem vélemény, hanem tény, felesleges ellene tiltakoznia. Amit mond, abból leszűröm, hogy tényleg felesleges lett volna neki a betyárbecsületről magyarázkodnom. Határozottan nem értené meg. Nevezhet minket naivnak, pont ez áll ettől a legtávolabb, így csak képzeletben vállat rántok erre a jelzőre. - Nevezd, aminek akarod - mondtam inkább, a lényeg, hogy ezt én és a többiek is másképp gondoltuk. Ez máshogy működött. Ugyan sosem lehet senkiben megbízni 100%-osan, de ha valamibe együtt keveredtek bele, az valahogy összeköt. Habár ezúttal pont én voltam a szabályt erősítő kivétel, akinek eljárt a pofája, ugyanis kösz, ne legyek én a hibás valamiért, amihez nem sok közöm volt. Ha saját magam érek el valamit, hogy visszahalljak magamról dolgokat, akár csak egy valakitől is, azon általában jól szórakozom magamban, de volt egy kis különbség aközött, hogy magamnak teszek valamit, vagy más miatt terjednek rólam a hírek. Nekem is megvoltak a határaim, volt, ami még belefért, és volt, ami nem, de néha még én magam is nehezen határoltam ezt be, főleg, hogy ahogy egyre többet láttam, egyre inkább elmosódtak ezek a határok is. - Csak akit kellett - feleltem könnyedén. Ez már nem az én részem volt, erről jobb lett volna esetleg a többiek csajait kérdezni, akik rosszabbul viselték mindezt. - De mielőtt kérdeznéd... nem, nem tudom, mivel. Gondolom, mindenki személyre szabottan kapta - mondtam, és ezzel együtt azt is elárultam, hogy azok közé tartoztam, akikben Galen jobban megbízott, és feleslegesnek tartotta a fenyegetőzést. Ehhez képest ez most egy jókora pofáraesés lenne, ha kiderülne, márpedig van egy olyan érzésem, hogy ki fog. De hogy mi lesz belőle, az a jövő zenéje.
Ha hallanám a gondolatait, ez lenne az a pont, amikor büszkén bevágnám, hogy hála istennek, hogy nem gondolkodunk egyformán! De mivel nem hallom, így nem keveredünk eme kitekintés felé, sokkal inkább benne maradunk a fojtogató, halálterhes posványban. Nem kellemes, de mit is vártam? Ez az egész.. sosem lesz kellemes. De talán eljön majd az ideje annak, amikor kicsit kevésbé fáj. - Nem változik, de.. - vágnék hozzá valamit, mert jólesne belemarni, mint egy kígyó, vagy skorpió, de végül csak a keserű sóhaj marad, a megtapasztalása annak, hogy ez nem én vagyok, nem old meg semmit, hogyha így viselkedem, hát hagyom magam nyakig süllyedni a fertelemben, s alig hallhatón csak a végére odalehelem az ismétlést. Cak aztán nehogy ettől most azt higgye, hogy igazat adok neki bármiben! - Nem változik. A magam módján tisztelem, amiért elmondta az igazat. A keserű gyász ködén át egy fokkal kevésbé utálom most, mint mondjuk fertályórával ezelőtt, de ez megint csak olyasmi, amit nem valószínű, hogy egyhamar az orrára kötnék, ha ugyan valaha meg fog történni, hogy tudatom vele. egyrészt, mert még túlzottan fáj, másrészt, mert míg Erica élt is haragudtam rá, mert úgy éreztem elszerette tőlem a húgom úgy, hogy tulajdonképpen nem is szerette, s harmadrészt mert még mindig az öcsém haverja, s Galennel én aztán soha, semmilyen körülmények között többé nem közösködöm! Még jó, hogy nem várnak haza az ünnepekre és szünetekre sosem, így nem fog kilógni a lóláb, amiért csak az öcsém van ott, s nem én. - Biztosak vagytok benne? Ennyire bíztok az adott szavában? Hah. Micsoda naivitás. - forgatom meg a szemeimet. Galent mindennek tartom, csak őszinte és becsületes lénynek sem, s hát nem véletlenül van a kígyós házban, szóval én egyik haverja helyében sem lennék ezügyben ennyire szemellenzős. De.. ők tudják. Igazából nem is tudom miért foglalkozom ezzel. Nem kellene pedig, de nehéz kimaradjak dolgokból, ha az alapvető jellemem a mindenbe beleütöm az orromat féle. - Megfenyegetett titeket valamivel, hogy mi lesz, ha beszéltek? - bukik ki belőlem a kérdés. Törődőn. A franc essen bele! Hát mit foglalkozom én Ansgarral? Nem kellene. De mégis.. ő volt az egyetlen, aki embernek nézett a történetben és vallott nekem, éppen ezért úgy érzem, hogy.. nem is tudom hogy érzem. De a kérdéseim elé nem tudok gátat állítani. Kézfejemmel dühösen törlöm le arcomról közben a könnyeim. Nem akarom, hogy bárki belekérdezzen a klubhelyiségbe érkezők közül, hogy mi folyik itt. Az kéne még!
♫ you could never understand the demons that I face
Határozottan nem gondolkodunk egyformán; ez mondjuk mintha eddig is nyilvánvaló lett volna... De most valahogy duplán. - Jó - felelem kurtán. Nem jó, rohadtul semmi nem jó ebben a sztoriban, csak azért mondom, hogy ne szálljak felesleges vitába vele arról, hogy a gyilkosság az nem így történik, ez még jogilag is "csak" emberölésnek számít, ha minden igaz. - És persze, tisztában vagyok vele. De változik bármi is? - Választ nem vártam a kérdésre, mind a ketten tudjuk, hogy nem. Utólag lehet bármilyen okosnak lenni, hogy mit csináltunk, mit nem csináltunk és a többi, de ami megtörtént, azon már nem fogunk változtatni. Akkor sem, ha bevalljuk, hogy nem egy sziklán kellett volna egymást lökdösnünk, ha maga Galen vallja ezt be, miközben taknyán-nyálán csúszik a lelkiismeretfurdalástól. Lényegtelen, hogy én nyugtatom-e le Fridát, vagy magától hagy alább a zokogása, én megvárom tök türelmesen. De közben tudom azt is, hogy ez még lehet, hogy csak az első kör volt, és hogy attól még ugyanúgy ki van akadva és ki is lesz egy jó ideig. El sem hiszem, hogy valójában vallottam neki. - Nem tudok mindenki nevében nyilatkozni - feleltem időhúzásképpen, hogy meg tudjam ezt fogalmazni. Most papoljak neki a betyárbecsületről, amit úgysem értene meg? Hogy ha már együtt keveredtünk valamibe, akkor nyilvánvaló, hogy tartjuk a szánkat, bármi is volt az? Nem, ezek így nem férnének bele az értékrendjébe, és valójában ki sem lehet annak fejezni, aki nem tapasztalta meg a saját bőrén. - De az biztos, hogy közte volt az... összetartozás, mármint mindenki tudta, hogy ugyanezt tenné az öcséd is, ha valaki más tette volna - foglaltam össze viszonylag emészthetően, vagy igazából nem is tudom, ez annak számít-e neki. - Legalábbis ezt mondta mindenki, de biztos vagyok benne, hogy félelem is akadt az okok között - tettem hozzá, szándékosan nem kiemelve senkit, sem magamat, sem Galent, sem bárki mást, aki ott volt aznap. Én nem kifejezetten féltem, és persze senki más se vallotta volna be, de tudjuk jól, hogy volt ilyen. Sok mindenki csak addig kemény, amíg tényleg meg nem történik valami, aminek visszavonhatatlan következményei vannak és felelősséget kell vállalni.
Nem tudom, hogy akartam-e hallani. Számítottam valamiféle fájdalomra az igazság okán, de a mérhetetlen döbbenet, éledő gyűlölet és ez a torkomba toluló keserű epe azért meglepett. Gondolok Galenről azt, amit, olyan a viszonyunk amilyen, de ezt legvadabb rémálmaimban sem képzeltem volna el. Szinte fojtogat mindaz, amit Ansgartól kellett hallanom. - Nem hát. Mert lelökni a szikláról a saját nővéremet az nem gyilkosság. - fortyanok fel. - Akkor is az lenne, ha Patricket löki le, csak akkor nem az én családom gyászol, hanem a haverotoké. Nem nyeretlen kiskölykök vagytok, ennél sokkal több eszeteknek kellett volna legyen! - tolom képébe a haragomat, melynek ő kevésbé tárgya, mint amennyire a beszélgetés elején volt, ám ettől függetlenül ő van itt, csak ne tudom szegezni mindezt, s inkább így teszek, mintsem elájuljak itt a nyílt színen. A sírás már nemcsak fojtogat, hanem fel is tör belőlem, s bár gyűlölöm, hogy épp az öcsém egy haverja előtt omlok össze, egyszerűen eltemet az igazságlavina. Legszívesebben a föld alá bújnék, hogy ne kelljen ezzel a fájdalommal együtt élnem, lennék én Erica helyében halott inkább, de.. nem vagyok. Nem marad hát más nekem, csak a zokogás a klubhelyiségben, s a szégyen, amiért ennek tudatában is vagyok. Ansgar hangára koncentrálok, szánalmas, de csak az tart a jelenben. Nem akarok engedelmeskedni neki, pont neki nem, de mégis, ahogy a légzésem mélyítésére sarkall, úgy cselekszem, ahogyan mondja. Nem fáj tőle kevésbé, de legalább nem érzem azt pár légvétwl után már, hogy menten elájulok. - Mind tudtátok.. mind tudtátok, találkoztunk és egyiktek se szólt.. hogy tehettétek? Miért vagytok még mindig lojálisak? - temetem tenyereim zárójelébe arcomat. A roham ugyan elmúlt, de az igazság velem maradt, s az a tények ténye, hogy cseppet sem.. rohadtul nem érzem jól magam.
♫ you could never understand the demons that I face
Szóval ha már itt voltunk, és az a helyzet állt fent, ami... hát ezen nincs mit szépíteni, köptem. Ilyen ez - nem mindig annál vannak biztonságban a mocskos titkok, akiről azt hinnéd, hogy igen. A vele való kapcsolatom meg legyen bármilyen is, attól még Frida is megérdemli az igazságot Erica halálának körülményeivel kapcsolatban - sőt, ha előveszem a nemlétező empátiámat, akkor azt mondom, hogy ő a leginkább. De az valahogy jobban bassza a csőrömet, hogy olyanért vagyok felelősségre vonva, ami nem az én hibám, és bár ezt sokszor egész szórakoztatónak tartom, ez pont nem egy olyan sztori. - Nem ölte meg - mondtam, amikor Frida úgy igazán elkezdett kibukni. Valahol igen, de klasszikus értelemben... nem szándékosan borította le a szikla széléről. - Baleset volt - fűztem hozzá, és én ezt tényleg így is gondoltam. Baleset történt; egy rohadt szerencsétlen és végzetes kimenetelű baleset, de nem gyilkosság, ez nem ugyanaz, legalábbis az én olvasatomban. Őszintén, gőzöm sincs, mit tegyek a lánnyal - amúgy sem vagyok túlzottan megedződve olyan helyzetekre, amikor valaki sírni kezd mellettem. Általában amikor ez történt, az olyan helyzet volt, hogy szívbaj nélkül hagytam az illetőt bőgni, miután - szándékosan vagy kevésbé - megbántottam; de megintcsak ott vagyunk, hogy most nem azzal ríkattam meg valakit, mert szerinte parasztul viselkedtem vele. Úgyhogy most illene nem elsétálnom, de ugyanakkor az is tény, hogy annyira nem ismerem Fridát, hogy természetesen jöjjön, mivel nyugtathatom meg. Leginkább semmivel, oké, kell az idő, amíg mindezt helyrerakja magában, de ha már valamit csinálok, azt csináljam rendesen, márpedig ha épp tisztázom magam, akkor annak ez is a része. Na meg részben egy cipőben is járunk. - Hé, figyelj... - mondtam, és közelebb hajoltam hozzá egy kicsit. Már így is kissé felkeltettük a többi klubhelyiségben lébecoló figyelmét, bár engem ez zavart a legkevésbé, de talán ha halkítok magamon, akkor nemcsak a bámészkodó tekintetek szűnnek meg, hanem Frida is könnyebben lenyugszik. - Tudom, hogy ez most sokként ért, és mekkora dolog ennyi idő után az igazsággal szembenézni. De neked is jobb lesz, ha megnyugszol. Vegyél mély levegőt, lassan - magyaráztam, hiszen ha hajlandó figyelni rám, lelassítani a légzését, akkor onnan már viszonylag könnyen véget ér a roham. Teljesen logikus a reakciója, de ha ezen túl van, még ha alapvetően nem is lesz jobb, egy bizonyos fokig rendeződhetnek a gondolatai, és én is fogok tudni vele mit kezdeni, feltéve, hogy ezután van még beszélnivalója vagy kérdése. De azt is el tudom képzelni, hogy ezek után azonnal elindul és meg se áll, amíg ki nem kaparta Galen szemét.
Mindig arról voltam híres, hogy nem tudok lakatot tenni arra a nagy számra. Ezzel sodortam magamat általában kínosabbnál kínosabb helyzetbe, de tulajdonképpen ez a tulajdonságom az, ami miatt kellemes társaságnak is ítélnek mások - már akik - szóval annyira azért nem sajnálom, hogy ilyen vagyok. Mondjuk néha megválogathatnám a szavaimat, de lássuk be a tökéletestől messze állok, mint London Shanghaitól. - Persze! Én meg magam vagyok a dalai láma. Kontrázok, hiába a normálisabb hangvétele a végére, nálam az ingerültsége az, ami első körben ütősnek bizonyul, s azt tükrözöm vissza rá. Szusszanok egyet, hogy lehűtsem magam. Mivel viszont ez így statikus helyzetben nem fog menni, inkább felpattanok a kanapéról, s korzózni kezdek fel s alá az eléterített szőnyegen, miközben Ansgart hallgatom. Nem vagyok biztos abban, hogy jó ötlet volt-e szgmonkérnem őt. Ahogy halad a történetben egyre mélyebbre, úgy érzem egyre nyomorultabbul tőle magam, pedig nem gondoltam, hogy lehet rosszabb bármi a gyász tényénél. De lehet. - Azt akarod mondani, hogy.. Próbálom összerakni a képet, de bármennyire is legyen parázs a kapcsolatom az öcsémmel, azért ez még nekem is nehezemre esik vele kapcsolatban. Megállok, párszor nagy levegőt veszek, ökölbe szorítom ujjaimat, majd elernyesztem.. gyűjtöm magamban a szavakat, a mondatokat, a kirakós elemeit pakolgatom, s közben észre sem veszem, hogy a könnyek csendesen peregni kezdenek arcomon. Néma méltósággal adózva ennek a méltatlan, rettenetes helyzetnek. - Hogy Galen ölte meg őt? Bököm ki végül, s ahogy ezt kimondom, a tények súlya alatt mintegy összeroskadva huppanok le törökülésbe a szőnyegre a kanapé elé. - Nem te vagy a hibás? Nem.. te nem vagy hibás? Nem vagy. Szinte csak motyogom magam elé, mint valami végtelenül felesleges mantrát. Nem is tudom mit kellene most normálisan reagáljak, ez az egész annyira nem normális. Én mindig azt hittem, hogy legalább Erica is egy kicsit felelős volt, hogy butaságot csinált és amiatt halt meg. Haragudtam is rá valahol a felszín alatt, így volt egy fokkal könnyebb elviseljem a hiányát. Erre most kiderül, hogy teljesen vétlen volt? Nem tudom feldolgozni. Úgy érzem agyon nyom az igazság. Szaporán szedem a levegőt, de még így is azt érzem, hogy nem jut belőle egy kortynyi sem tüdőmbe. Meg fogok fulladni! Szorít a mellkasom, zihálok. Sosem volt még pánikrohamom, azt sem tudom, hogy milyen lehet, de ez.. ez valami borzasztó érzés. A tehetetlenség, a szomorúság mind légszomjban manifesztálódik. Pulzusom szapora, emlékeztet rá szívdobogásom, hogy élek. És hogy én ezt mennyire gyűlölöm épp!
♫ you could never understand the demons that I face
Oké, ezt jobb lesz elengedni - nem hinném, hogy zöldágra vergődünk, ha a saját igazamat hajtom. De hiába tagadja, attól még ez így lesz és nem az én találmányom, hogy a hibáztatás és az utálkozás segít lelkileg. Hm. Van egy olyan érzésem, hogy a következő mondatát nem egészen így akarta befejezni eredetileg, a megakadás legalábbis ezt mutatta számomra. Kíváncsi lennék, mit akarhatott mondani, mielőtt elharapta a mondatot. Ez a befejezés kicsit komikusan hatott, de ezt csak magamban nyugtáztam, eszem ágában sem volt kifelé is ezt mutatni. A káromkodással van a legnagyobb baja, mi? Pont el is hiszem majd. De ezt sem firtattam tovább, annyira nem lényeges. A következő mondata viszont... szóval nem ért egyet. Márpedig én biztos vagyok benne, hogy ha ebből a társaságból bárki is lett volna a kiválasztott, akkor ez ugyanúgy megtörténhetne - nem miattam történt, a rohadt életbe! Persze, Frida szavait ez így nevetségesen hangzott - valójában baromira nem arról van itt most szó, hogy én mit hiszek vagy mit nem, attól ez még így van, de van egy olyan érzésem, hogy a büdös életben soha nem fogunk ebben szót érteni. Minden esetre hiába akartam és tudtam volna visszavágni erre, inkább nem tettem, nem ismételtem önmagam, nem mondtam újat, sőt inkább nem mondtam semmit és kíváncsian vártam, mi lesz a következő szava, hiszen nem úgy festett, mint aki ezt itt befejezte. A szóáradat a vártnál nagyobbat csattant. Valójában tényleg nem igazán ismertük egymást, de az előítéletek miatt arra aztán nem számítottam, hogy így ki fog nyílni a szája és a képembe vágja a gondolatait. Közbevágás nélkül, őszinte érdeklődéssel - és meglepődéssel - hallgattam végig, és amikor befejezte, akkor is volt pár pillanat, ameddig köpni-nyelni nem tudtam, nem hogy választ adjak. - Az értelmes magyarázatodról csak annyit, hogy én nem beszéltem rá semmire - feleltem kissé ingerültebb hangvétellel, mint terveztem, de a mondat végére sikerült normálisabb hangszínt öltenem, aztán lehiggadva folytattam. Pedig úgy volt, hogy tartom a szám, de... mindegy, már teljesen mindegy, mit mondok. - Igen, ugráltunk arról a szikláról, és azt se tagadom, hogy poénnak tartottuk, mert... addig egyszerűen az volt. Eddig kerek a sztori, ennyit Frida is tudott magától, ahogyan azt is, hogy Erica halála egy elhibázott esés miatt történt meg, de ennek a részleteiről soha nem mondtunk senkinek semmit. Sem én, sem Galen, sem senki más a társaságból, aki ott volt - és nem is hittem, hogy én leszek az, aki majd megtöri a hallgatást. - Szóval ugráltunk, Erica és én és Galen is fent voltunk még a sziklán, ahogy még páran mások is - folytattam tovább. - Baromkodtunk, két másik sráccal is ott volt a barátnője, igazából a három csaj közül csak Zoe mert leugrani, Erica és Maya abban maradt, hogy inkább visszamásznak a tóhoz a földről megközelítve és inkább kihagyják. Már majdnem el is akartak indulni visszafelé, amikor Nick és Galen elkezdte szivatni Patricket, mert nem akart beugrani ő sem, úgyhogy elkezdték lökdösni, hogy menjen már - mondtam, egészen úgy mesélve a történteket, ahogy volt. Eddig erről a lökdösős részletről senkinek nem ejtettünk egy szót sem, túlságosan más megvilágításba helyezett volna mindent. Ahogy meséltem, emlékképek villantak be arról a napról, hogy előtte még felszabadultan hülyéskedtünk és mindenki jól érezte magát, aztán a következő pillanatban pedig már Erica sikolyát hallom... Egy pillanat szünetet kellet tartanom, mielőtt folytatom. - Aztán Galen túl nagyot lökött Patricken, aki így egyenesen nekiesett Ericának. Nem hiszem el, hogy végülis kimondtam. Pedig elvileg megesküdtünk, hogy rajtunk kívül senki nem fogja megtudni; rengetegszer volt, hogy valamelyikünk elárulta volna, többek közt például én is, de valaki mindig lebeszélte róla. De leginkább Galen - nem tudom, a családja mennyire láthatta rajta, de volt benne egyfajta... tagadás. Nem akarta, hogy kiderüljön, hogy Pat miatta esett Ericának. Sosem mondta ki, de amikor erről beszéltünk, úgy láttam, mintha egy kissé valamitől félne. Talán attól, hogy mit reagálnak a szülei, vajon őt és Nicket hibáztatták volna, vagy Patet. - Túl közel voltak a szikla széléhez. Szinte... esélye sem volt megkapaszkodni - tettem hozzá halkabban. - Egyikünk sem akarta, hogy így végződjön. Ezután elhallgattam. Lesütöttem a tekintetem, én sem szívesen beszéltem erről, és örülök, hogy a végére értem, mert hirtelen nem tudnék többet mondani. Lehet, hogy nem vagyok szent, nem voltam és nem is leszek, de nem akartam egy ártatlan lány halálát, én is emberből vagyok és végignéztem, ahogy mindez megtörténik. Ha nem rángatjuk el magunkkal, ha még az elutazás előtt szakítok vele és így el sem jön, akkor ez nem történik meg... ahogyan akkor sem, ha nem találom ki, hogy ugródeszkának használjuk a szirtet. Még mindig emlékszem rá, ahogy rájövök, hogy nincs nálam a pálcám, lent hagytam a parton és nem tudok tenni semmit, hogy elkapjam esés közben. Még a vízbe sem ért, már akkor átfutott rajtam, hogy ha így zuhan le, azt szinte biztosan nem éli túl. Mire leértünk, a lent lévők már kihúzták a partra, vizsgálták a pulzusát, a légzését... és semmi.
- Neked talán. - közlöm vele, leküzdve a késztetést, hogy a fejéhez vágjam, hogy a magafajtának. Nem tudom, hogy milyen az ő "fajtája". Csak azt tudom, hogy én milyen vagyok. Ebből is látszik, hogy nem vagyok igazán az a típus, akit be lehet tenni bármilyen sztereotíp skatulyába. Ismerem az embereket és a természetes reakcióikat is egy-egy helyzetre, de nem alkalmazom őket. Legalábbis nem mindet. Attól, hogy gyűlölködöm Erica még halott marad, így szerintem nem érdemes efféle hívságokra fecséreljem a tartalékaimat. azért is mondom Ansgarnak azt, amit. Aztán részemről fogösszeszorítva le is van zárva a téma. Már csak azért is, mert nem tudom, hogy akarok-e egyáltalán itt lenni és beszélgetni vele. Viszont láthatatlanná válni képtelen vagyok, marad hát a némaság, melybe legalább pár pillanat erejére menekülésképp kényszeríthetem magam. - Attól, hogy.. - ezt mantrázod magadnak folytatnám, de inkább szusszanok egyet és magamba kényszerítem a gyalázatot, s másképpen folytatom megkezdett mondandóm. - ..káromkodsz, még nem lesz nyomatékosabb az, amit mondani akarsz. Nem ismerlek. - zárom le ezzel ezt a részt. Nem tudom azt mondani neki, hogy nem szörnyeteg, mert az hazugság lenne. A szememben valahol az, de tény, hogy nem ismerem, így elég ocsmány dolog, hogy ítélkezem felette. viszont úgy nehéz nem elítélni valakit, hogy lényegében semmit nem tudok arról, hogy miképpen is történt az, ami miatt elképesztő mértékben haragszom rá. Ahogy haragszom a húgomra is, ha őszinte akarok lenni magamhoz. De ezt nem fogom Ansgar orrára kötni, legalábbis nem itt és nem most, az bizonyos. - Egy.. darabig? - elképedésemet le sem tudnám törölni arcomról. Nem tudom mi lep meg jobban. az, hogy egyáltalán hibáztatta magát vagy az, hogy csak "egy darabig". Az isten szerelmére! Hiszen a húgom halott, nem egy darabig nem él, hanem soha többé. Milyen alapon oldozta fel saját magát a bűntudat alól? Várok, hátha folytatja, de amikor meghallom szavait úgy kezdem érezni, hogy bár ne vártam volna. Elnyílnak ajkaim, mintha folytatni akarnám én is, hozzáfűzni valamit a hallottakhoz, de végül megintcsak némaságba burkolózom. Nem tart soká, de egy kis időre szükségem van ahhoz, hogy normalizáljam magamban mindazt az érzést, ami elönt hirtelen. - Szerinted ez a baj veled? Komolyan azt hiszed, hogy az a bűnöd, hogy voltál olyan attraktív, hogy beléd zúgott? - kérdések buknak elő belőlem, majd anélkül, hogy csomót kötnék nyelvemre, hirtelen szabadul fel szavaimnak árja, s úgy öntöm a nyakába mondataimat, mintha sosem akarnék kifogyni a beszédhez szükséges levegőből. Közben pedig szinte észre sem veszem, hogy könnyek öntik el szemeimet. Pedig azt hittem, hogy már elsírtam mind, nem maradt belőlük több. - Fogalmam sincs, hogy mit látott benned, de azt mondta, hogy te más vagy. Annyit mondta, hogy elhittem neki. Volt egy pillanat, amikor már nem is bántam, hogy szerelmes beléd, mert azt hittem, hogy minden negatív felhang ellenére tényleg másmilyen vagy és boldoggá tudod tenni. Hogy mégsem játszol vele.. Makacsul törlöm le a könnyeket, melyek végiggurulnak orcáimon. Nem akarom, hogy sírni lásson, előtte nem akarok összezuhanni. Pont nem az, aki megérdemli, hogy kiköpjem elé lelkemet. - Aztán elutaztatok és ő soha többé nem jött haza. Galen nem mond semmit, azóta sem áll szóba velem, kiszúrta a szemem azzal, hogy baleset volt. De mégis milyen baleset? Hogyha tényleg érdekelt téged egy kicsit is, hogy mi van vele.. mégis hogyan.. hogy engedhetted neki, hogy marhaságot csináljon? Egyetlen értelmes magyarázatom van mégpedig az, hogy te voltál azt, aki rávetted az ugrásra. Mert jó móka sziklákról leugrálni, nem igaz? Hát ez az, amiért igenis hibáztatnod kellene magad! Hacsak.. - enyhén oldalra billentett fejjel nézek rá, makacsul kapaszkodva a ténybe, hogy elkapjam pillantását. - ..nem valami más történt.. Nem kérem, nem követelem, hogy mondjon el mindent arról a napról, de megadom a lehetúséget neki. Mert végre tudnom kell, hogy mi az isten haragja történt. Galen hallgat. Erica halott. Ansgar maradt az egyetlen, aki segíthet feldolgozni. Legyen ez a felismerés itt és most bármennyire is gyalázatos.
// U.i.: Imádtam a zenét U.i.2.: Szabadon bemesélhetsz bármit arról a bizonyos balesetről, ha szeretnél. Imádom a meglepetéseket és a drámát //
♫ you could never understand the demons that I face
- Mert ettől függetlenül egy logikus reakció - feleltem egyszerűen, talán a körülményekhez képest még túl lazán is. De így gondoltam; általános, hogy azzal nyugtassuk magunkat, hogy mást hibáztatva keressünk bűnbakot. Egyszerűen jól esik és alapvetően bele van építve az emberi természetbe, akkor is, ha nem minden esetben segít ténylegesen. A helyében biztosan gyűlölném magam és nem lennék kíváncsi rá, mit mondok. Láthatóan nem arra számított, mint amit mondtam. Elgondolkodtató - én változtam volna meg, vagy ő festette magában negatívabbra a képet rólam, mint ami? Valószínűleg mindkettő. Az tény, hogy most is elég kétes volt a hírnevem és még mindig nem vagyok egy példakép, de az előttem is biztos, hogy nem vagyok ugyanaz a nagyszájú, pofátlan kamasz, mint voltam. Pontosabban már nem akartam mindenáron erőltetetten nagyfiúnak látszani és nem játszottam meg magam a legtöbb esetben, csak hagytam, hogy az emberek maguktól jöjjenek rá a dolgaimra anélkül, hogy színészkednék. Ez mindenképp haladás. - Örülök, hogy gyakorlatilag egy kibaszott szörnyetegnek nézel, de nem vagyok az - jegyeztem meg a beszólására teljesen könnyed hangsúllyal. Bár elég vicces, hogy éppen a jóságomat bizonygatom, miközben valószínűleg azt, ami a valóság, nem feltételezi rólam, hacsak nem találkozott a pletykákkal, amik engem öveznek és egy kicsit is hitt nekik. A kérdésére nem voltam felkészülve, hiába gondoltam, hogy várható egy ehhez hasonló. Sosem voltam jó az érzéseim kifejezésében, illetve néha kifejezetten utáltam, ha mások netán gyengének látnak miattuk. Újabb ellentmondás azzal kapcsolatban, amit el akarok érni. Minden esetre mielőtt belekezdtem volna, első körben kényelembe helyeztem magam, hiába nyilvánvaló, ezzel az ötlettel sem loptam be magam Frida szívébe. - Egy darabig én is hibáztattam magam - böktem ki végül. Ugyan ez az időszak nem tartott sokáig; vagy egyébként is rájöttem volna, hogy felesleges, ha másmilyen személyiség vagyok, de lehet, hogy leginkább az volt az oka, hogy az egóm nem engedte. Nem tartom magam bűnösnek, már nem. Egy időre megrengett a hitem magamban, de nem én lennék, ha sokáig hajlandó lennék valamin rágódni és magamat ostorozni. - De tudod, rájöttem, hogy baromság. Ha nem találkozunk és nem belém zúg, akkor valaki másba a társaságból - mondtam ki a gondolataim. Egyikünk sem volt jobb, ugyan nem szeretek embereket egymáshoz hasonlítani, de tény, hogy egyikünk sem éppen a mintagyereket testesítette meg. Galen abszolút kiválogatta azt a baráti társaságot, akit Frida egytől egyig utálhatott, csak a véletlen műve, hogy én lettem az, aki felkeltette Erica érdeklődését.
Talán nem volna baj, ha mégis feszegetné hangosan mindazt, ami megfordul a fejében. Talán ezektől a gondolatoktól emberibbnek tűnne számomra és minden más fénybe kerülhetne. Túl sok a talán. De tény, hogy nem vagyok az a fajta, akinek segít az, hogyha gyűlölhet másokat vagy hibáztathat. Nyilván megteszem, mert szerintem Erica magától soha az életben nem tett volna olyan butaságot, mint amit, de ettől még nem, nem jobb. Semmi sem jó, ha őszinte akarok lenni, de igyekszem nem teátrálisan viselkedni., Elég volt a hetedik évem végén a körülöttem lévők életébe szórni saját bajomat. Megfogadtam, hogy többé nem leszek olyan, hisz az sem javított, hanem csak rontott a helyzeten. - Akkor miért feltételezted rólam az ellenkezőjét? - szalad ki a számon a kérdés. Ahhoz képest, hogy a hátam közepére nem kívánok semmiféle beszélgetést vele, képtelen vagyok nullára redukálni a kapcsolattartást. Mert egyszerűen ilyen vagyok. Beszédes. S lám akkor is, ha valami kellemetlen és azzal is, akinek a személyét látni szinte fizikailag fáj. Elhúzom a számat diplomatikus válasza hallatán. Valahogy azt vártam, hogy bunkó lesz és közli, hogy egy nagy fenéket hiányzik neki, s akkor esélyem lett volna tényleg bedühödni rá, s a nyakába zúdítani kellemetlen érzéseimet, de így? Nos így csak csendesen mardos az egész helyzet. Mert haragszom, de mégsem tudok utálatos lenni vele. Nem akkor, amikor aránylag tök normálisan reagál. - Milyen szépen mondtad! - szúrok oda azért finoman, de ebben a megjegyzésben több az önutálat amiatt, hogy megtettem, mint a harag ansgar felé. - És olyankor mi forog a fejedben, amikor ez történik veled? - teszem fel provokatív kérdésemet hűvös-csendesen. Nem is tudom, mit várok, de valahogy sejtem, hogy úgysem azt kapom majd. Egy biztos: ennek az ügynek pontot kellene tennünk a végére, mert nincs értelme annak, hogy mérgezzem magam olyan tüskével, amely a helyzetemet nem oldhatja meg. Hiszen nincs az a tett, mely visszaadhatná nekem imádott húgomat. Kérdésére bólintok, s helyet mutatok neki, de nem hagyja el ajkaimat semmi "persze", "csak nyugodtan" vagy ehhez hasonlók. Valahol hálás vagyok azért, mert kezdeméányezte ezt az egészet, de mégis erősebb a másik érzés egyelőre, így ez szinte önmagam elől is rejtve marad. Viszont mivel udvariatlan nem voltam sosem, így nem zavarom el. Igaza van, bőven itt az ideje annak, hogy megejtsük ezt a beszélgetést.
♫ you could never understand the demons that I face
Látszott rajta, hogy a jelenlétemnél jobban zavarja, hogy még hajlandó is voltam hozzászólni. Persze ha nem teszem, az sem váltott volna ki jobb reakciót. De nem is vártam mást, hiszen sosem voltunk különösebben jóban, ami azt illeti, Erica halála után pedig főleg nem, így fel sem akadtam azon, hogy gyűlölettel vegyített zavarba sikerült hoznom. Valahogy gondoltam, hogy alapvetően nem segít, hogy valakit utálhat. De mégis... tudom, hogy könnyebb valakit hibáztatni, még ha ettől a testvérét nem is kapja vissza. De ezt inkább nem is feszegetem tovább hangosan. - Nem - feleltem őszintén a kérdésre, hogy nekem jobb lenne-e. De ez nem jelentette azt, hogy az ő helyzetében nem viselkednék én is hasonlóképpen. A gyűlölködés semmit nem old meg, de én is bevallhatom, hogy jól esik és nem egyszer tettem én magam is. Éppen ezért hibáztatni sem tudom érte. Viszont még mindig ott van az a bizonyos másik oldal, amin én állok. Valószínűleg semmin nem fog változtatni, bármit is mondok - nem is tudok olyat mondani, ami változtatna. A múltat visszapörgetni nem lehet, a szavaim pedig egész biztosan üresnek tűnnek majd a szemében. A kérdése viszont meglep; nem számítottam rá, hogy így kerekperec rákérdez csak úgy. Egy pillanatra elgondolkodtam a válaszon - hiszen nem úgy, mint kellene. Nem úgy, mint az a srác, aki elvesztette a szerelmét, mert... nem voltam szerelmes. Szerettem, valahogyan, de nem tudtam volna vele elképzelni az életem, alig volt több egy futó kalandnál. De ez hogyan is mondhatnám el Fridának? Tudta ő jól, hogy csak hülyítem Ericát - az én számból mégis másképp hangzott volna. - Elég gyakran gondolok rá - mondtam kikerülve az egyenes válaszadást, egy igent vagy egy nemet. Nem hazudtam. Szokott a fejemben járni, hogy alakulhatott volna másképpen is, és mennyire értelmetlen veszte is volt tulajdonképpen. Valószínűleg viszont ezzel nem loptam magam Frida szívébe, hacsak nem gondolt annyira szar embernek, hogy akár még ez is meglepje. - Leülhetek? - kérdeztem, hiszen eddig állva, az egyik ülőalkalmatosságra támaszkodva társalogtam. Bár valódi választ nem vártam; gondoltam, hogy szíve szerint inkább elküldene a fenébe a környékről is, nemhogy még leüljek. De ha már belekezdtünk... ez nem fél perc lesz.
Borsódzik a hátam attól, ahogyan a nevemet kiejti a száján. Kevésszer fordul elő velem, hogy valakinek szívesen bemosnék, de ő – és Galen összes haverja, amúgy – ilyen negatívan kitüntetett személyek közé tartozik. Kimérten biccentek visszaköszönésére, de további cselekedetekre illetve szavakra nincs is időm ragadtatni magam, mert megelőz. Leforrázottan, elképedve állok – vagyis ülök – előtte, s bár nem akarok gyengének tűnni vagy megfutamodottnak, zavaromban mégis a könyvet kezdem piszkálni az ölemben mutatóujjammal, miközben tekintetemmel hol Ansgar arcvonásait fürkészem, hol pedig a füle mellett révedek a klubhelyiség bejárata felé, mintha valamiféle megváltást, isteni jelet várnék onnan érkezni. Olyat, ami feloldja a jelen helyzet faramuci mivoltát. - Nem lesz jobb. – nyelem le a gombócot, ami torkomba gyülemlik. Azt, hogy „semmitől nem lesz jobb” nem teszem hozzá, mert túlságosan is sok beszéd lenne tőlem, s elárulnám vele mennyire felkavart már csak a látványa is, nem hogy a szavai. - Neked jobb lenne? – szalad ki a számon a kérdés meggondolatlanul. Nem konkretizálom, hogy mire is értem, mert én magam sem tudom. Egyrészt egy részem szeretné hallani, hogy neki sem jobb semmitől, vagy hogy egyáltalán nem jó, viszont másrészt pedig.. nem is tudom mit várok. A kérdést tehát értheti, ahogyan csak akarja, hiszen én magam sem tudom pontosan hogyan kellene. Sutának, sőt mi több hülyének érzem magam és ez nem szimpatikus. Az érzelmek keresztüllovagolnak rajtam, sőt mi több vágtatnak, s nem marad áramlásuk után semmi több, csak a nagy, letarolt, üres semmi. A káosz, aminek érzem magam. - Hiányzik neked egyáltalán? – vágok a dolgok közepébe. Nem szánt szándékkal, inkább csak reménytelenül kapaszkodva egy lehetséges igen-be, mert nem akarok gyűlölködni. Nem én vagyok az a fajta, aki ezt teszi. Mégsem tudok megbocsátani, amíg nem látom embernek őt, hát kell valami, amitől az lesz. Talán itt az ideje, hogy tényleg megbeszéljük.. az egészet. Bár nem tudom, lesz-e értelme úgy igazán.
♫ you could never understand the demons that I face
Ebédszünet után a tömeggel sodródva én is azok közé tartoztam, akik a klubhelyiségbe vették az irányt - ugyan még akadt valamicske idő a következő csengőig, lassan mégse ártott összeszedni a szükséges holmikat, főleg annak, akinek a kastély másik végében akad dolga és nem akar elkésni. A Durmstrangban állandóan hadban álltam egy-egy tanárral a késéseim és lógásaim miatt Ha valami nem érdekelt, nem feccöltem bele különösebb energiát, ez volt az állandó szabály, amit az alsóbb években követtem. Mára már így, hogy egyetemen legalább tényleg azt tanultam, ami közel áll hozzám, ezeknek a száma jóval lecsökkent. Úgyhogy hajlandó voltam arra, hogy időben feljöjjek a cuccaimért és ne az utolsó pillanatban tegyem, ahogy az anno jó szokásom volt. Viszont ezáltal... szembetaláltam magam valakivel, akivel nem biztos, hogy szerettem volna. Nem kellene meglepnie, elvégre háztársak vagyunk, mióta csak idejöttem, de eddig egész jól el tudtuk kerülni egymást. Mintha csak nem is léteztünk volna egymás szemében - ami nem biztos, hogy egy jó taktika, de egyszerűbbnek tűnt, mint a valósággal szembenézni. Ha mégis összefutottunk volna, abból csak a mostanihoz hasonlók születtek. Két éve, azután a bizonyos nyár után is ezt játszottuk, és ezt tesszük most is. Nem is tudom, számítottam-e egyáltalán arra, hogy abban az egy teljes évben, amíg egyáltalán nem láttuk egymást, történik-e változás. De teljesen mindegy, mire számítottam vagy mire nem. Nem történt. - Szia, Frida - válaszoltam a köszönésére egy kisebb megtorpanás után, tőle jóval nyugodtabb stílusban. Éreztem a szavaiból és a tekintetéből a gyűlöletet, és nem akartam ugyanígy válaszolni. Nem lett volna fair sem vele, sem Ericával szemben. Lehet, hogy nem kedvelt soha, mióta csak megismert, egy seggfejet látott bennem, aztán a húga teljesen értelmetlen halála után végképp a pokolra kívánhat - de akárhogy is, nem vagyok annyira szar ember, amilyennek ő lát. Emiatt pedig átfutott rajtam egy amolyan most vagy soha-érzés; hiszen azóta tulajdonképpen nem is beszéltünk, pedig talán kellett volna... még csak a temetésen sem volt pofám közel menni, csak egy arc voltam a tömegben, aki hamar távozott is. De biztos ez a megoldás? Gyáván elfutni? - Hibáztass, ha neked attól jobb lesz - mondtam higgadtan. Nem tudtam eldönteni, megfelelő-e ez a hangnem, avagy sem, de ez tűnt a legcélszerűbbnek. Puszipajtásként sem üdvözölhettem és nem játszhattam az ártatlant sem, ahogy a flegmaság, amit gyakran alkalmaztam sem vette volna ki túl jól magát, így inkább maradtam semleges. - De nem kötelező gyűlölnöd életed végéig - tettem hozzá. Okokat keresni könnyű, és nyilván erre én voltam a leginkább kézenfekvő, amit talán én sem tagadok, és volt egynéhány álmatlan éjszakám is miatta. De a gyűlölködés nem vezet jóra. Valószínűleg azt hiheti most, és hihette mindig is, hogy fikarcnyit sem értintett meg, de... bassza meg, hallotta egyáltalán valaha, hogy én mit gondolok, vagy egyszerűen csak elkönyvelt bűnösnek? Ugyan én sem eröltettem meg magam igazán, hogy ne így gondolja, de ahogy én sem voltam teljesen ugyanaz, mint pár éve, úgy megpróbálhatok ezen az állásponton is változtatni. Vagy ha nem is, minimum örülnék, ha adna esélyt arra, hogy megtegyem. A múltat nem fogjuk tudni megváltoztatni, de nem is kell örökké elbújnunk előle. Inkább lásson bennem "sorstársat", semmint egy gyűlölt ellenséget, és lehet, hogy ha most nem kezdeményezek, többször neki sem fogok futni.
Mindig büszke voltam arra, hogy melyik házba osztott a süveg. Persze az első évben ez a büszkeség csak magam miatt dagadt mellkasomban, de aztán jött a húgom és háztársak lettünk, szóval duplájára nőtt az érzés. Az öcsénk beléptével pedig a triplájára, hiszen ő Mardekáros lett, így a Teszlek Süveg által is bizonyságot nyert, hogy nagyon nem vagyunk egy hullámhosszon. Legálisan tölthettük külön az időnket, cseppet sem kellett kényszerítsem magam arra, hogy segítsem őt én, mint régebb óta itt levő testvér és ez tökéletes volt így. A klubhelyiség lett a menedékem, a hálókörlet a boldogsághelyem, s nem nyomasztottak a közelgő nyári hazamenetelek. Aztán Erica meghalt a téli születben és minden megváltozott. Persze már előtte is változtak a dolgok, de akkor még csak az otthonomat utáltam meg. Később viszont, amikor itt ülve hiába tekintettem a lépcsők felé vagy a Kövér dáma portréjának hátuljára, mertg rájöttem, hogy Erica soha nem fog belépni egyik irányból se az ismerős arcok között, akkor megutáltam ezt a helyet. Is. Most mégis valamiféle kellemesen keserédes nosztalgiával foglalok helyet a tűzhöz legközelebbi kanapén. Megigazítom szürke zoknimat melyet viselek, hogy megfelelő mértékben lógjon ki a tavaszi csizma szárából, majd jobb lábamat keresztbe téve a balon kinyitom az ölemben a könyvet, amit magammal hoztam a könyvtárból. Még tegnap kölcsönöztem ki, de eddig hozzá se nyúltam, most viszont kedvem szottyant ebéd helyett olvasásba merülni, hiszen éhes úgysem vagyok. Nem számolom hány oldallal és perccel később, mikor felpillantok a nyüzsgés zajára (mindig ez van, amikor kezdenek visszaszállingózni az étkezés után a háztársaim, hogy összeszedjék holmijukat a következő óráikra) az ütő megáll bennem. Úgy nézek az ismerős arcra, mintha szellemet látnék. Legszívesebben elfordulnék, vagy felpattanva kiviharzanék a helyiségből, hogy még csalk egy levegőt se kelljen szívnom vele, de mégis akaratom ellenére cselekszem. Megacélozom vonásaimat, hangomat lehűtöm rideggé és tőlem nem jellemzően fagyossá, majd komótosan összecsukom a könyvet ölemben, s közben egy pillanatra sem eresztem a srácot vizslató tekintetem kereszttüzéből. - Szervusz Ansgar! - szúrom oda megvető éllel a köszönést. Gyűlölettől forr a vérem, de oly hevesen, hogy azzal magamat is meglepem. Soha, de soha nem fogok neki megbocsátani. Az, amit tett megbocsáthatatlan a szememben. És rühellem, hogy egy házban vagyunk, s így látnom kell őt. Menekülnék előle, de nem teszem. Remélem, hogy a jelenlétem legalább őt is zavarja egy kicsit. S talán az, hogy beszélek hozzá feléleszti a bűntudatát. Hiszen miatta halt meg. Ha ő nincs, akkor talán Erica sem veszti el a józan ítélőképességét soha.
A Griffendél diákjainak közvetlen gyülekezőhelye a toronyban található. A Kövér Dáma festménye kéri a jelszót és engedi át a diákokat a járaton, amelyen át bejuthatunk a helységbe.
)