2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A Griffendél diákjainak közvetlen gyülekezőhelye a toronyban található. A Kövér Dáma festménye kéri a jelszót és engedi át a diákokat a járaton, amelyen át bejuthatunk a helységbe.
A kimerültség csúnyán megtámadt és ahogy elkezd védekezni, tőle szokatlan akadozottsággal beszélve egyre jobban elpárolog belőlem minden rossz érzés, legalább is az irányába. Persze a kaland okozta zavarodottság nem tud csak úgy elmúlni, de legalább annyi kitisztul, hogy lehetséges, hogy ő sem indított a legjobban, de én voltam az, aki megalapozta ezt amikor rosszul reagáltam meglátva őket együtt. - Te is más vagy, mint én. - válaszolom, de ezúttal türelmes a hangom és megértő. - Együtt voltatok? - teszem fel a kérdést, de nem akarom, hogy úgy érezze, hogy ez a legfontosabb, ami érdekel, így folytatom is tovább. - Attól szép a barátság és attól színes a világ, hogy mindenki más és más. Nem kell ugyanolyannak lennünk, ha összeköt minket valami, akár egy közös cél, vagy valami ennél is láthatatlanabb. - válaszolom, hiszen látom, hogy feszült és ideges és hogy nehezen böki ki, amit mondani akar. Szeretném megnyugtatni, szeretném megérinteni, végigsimítani a karján, de azóta, hogy az javasasszony kunyhójában elláttam nem értem hozzá és nem tudom, hogy értékelné-e. - Ó! - szalad ki a számon és meglepetten hajolok előre. - Tehát Annabeth, Joyce húga ugyanaz a lány, akiről meséltél. Sajnálom, hogy olyan furcsán viselkedtem, az álom, amit mindenki látott… Részben valóság voltak, és néhányan aktív részesei voltunk. - magyarázom neki, talán egy kicsit bűnbánóan és védekezve, de igen tiszta, nyugodt hangon. - Mindig elkápráztat, hogy milyen kicsi a varázsvilág és hogy még ennél is szorosabb szálak kötik össze a farkasokat. - teszem hozzá, majd egy mosoly jelenik meg az arcomon, és ezen a ponton muszáj puhán a kezére tennem az enyémet, közelebb húzódva. - Úgy örülök, hogy egymásra találtatok és nem halt meg. - válaszolom teljes szívemből őszintén, még ha nem is teszem hozzá, hogy az sem érdekel, ha mondjuk a testvéries érzések az örömtől átcsaptak romantikusba. Nem fogom elítélni őket, ha egymásban találják meg a boldogságot, akkor ez így volt elrendelve csak… éppen csak egy hangyányit szorul össze a szívem tőle. Végzős vagyok, jövőre már elhagyom az iskolát, évek óta felnőttnek számítok, mégis hogyan fordulhat elő, hogy ilyen gyermetegen reszket a bensőm, ha a kemény arcélére pillantok, vagy a most szokatlanul sebezhető tekintetébe? - Van bármilyen hír Billy-ről? - teszem fel végül a kérdést és ez talán elárulja, hogy tartottam magam a szavamhoz, nem kezdtem el a saját szakállamra, megkerülve őt kutakodni a vérfarkas után, még csak meg se említettem a nevét senkinek. Bár valójában szóba jött Joyce-szal, amikor nálam töltötte az éjszakát, de akkor nem kötöttük össze, hogy ugyanarról a Wyatt-ről beszélünk mind a ketten. Vajon korábban is egymásra találhatott volna Annabeth és Wyatt, ha nem romlik meg a kapcsolatuk Joyce-szal és többet beszélnek egymással mindannyian? Nem csoda, hogy én többnyire őszintén - és sokak szerint naívan - fordulok mindenkihez, hiszen talán ez is évekkel hamarabb kiderült volna, ha meg van a megfelelő nyitottság és bizalom közöttük.
Aprót biccentek csak, ahogyan én is követve a pillantását körbenézek a teremben, de igen, csak ketten vagyunk. Mindenki vagy visszament aludni, vagy egy szerettét keresi, vagy épp ő maga sérült meg és a gyengélkedőn piheni ki az éjszaka fáradalmait. Látom azt is, hogy Emma mennyire meglepődik a kérdésem hallatán. Ezek szerint nem túl gyakran kérdezik meg, hogy ő hogy van, és mégis mindig annyira nyílt és kedves mindenkivel. Talán... túlságosan is. Igazán nem szánom számonkérőnek sem a megjegyzésemet, de talán mégis csak úgy sikerül, hiszen egészen felcsattan, ami tőle azért szokatlan az eddigiek alapján. - Igazad van, nincs beleszólásom, egyszerűen csak... - tényleg nem tehetem meg, hogy indok nélkül szólok bele az életébe, főleg hogy én se fogadtam el tőle semmiféle kéretlen jótanácsot, amikor összefoltozott az ominózus verekedés után. Még sem tudom megállni, hogy ne mondjak véleményt. Emma tényleg túlságosan kedves és ebből ha eddig még nem származott, akkor még igen is származhat kára, hiába hogy nem gondolja, hogy igazam van. - Joyce... és én... Az a lány kiszámíthatatlan és túlságosan heves. Annyira nagyon más... mint te. - bököm ki végül kissé talán zavartan vakarva meg a tarkómat és szinte már fújtatva fújve ki a levegőt a mondat végén. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy nem illik Emmához barátként se és sehogy. A végén még olyasmibe rángatja bele, amibe nem kellene, hiszen Maggie... Anna sincs éppenséggel oda a nővéréért. Inkább tölti velem az időt, mint hogy az igazi családjával legyen, Joyce pedig velük nőtt fel. Semmi jóra nem lehet számítani tőle. Visszaülök közben most már Emma mellé magam is, amikor ő is helyet foglal, hogy mégis csak úgy beszéljünk, hogy egy szintben vagyunk. - Csak meséltem rólad neki. Ő... - egy pillanatra láthatóan elakadok, de úgy érzem már az elejétől fogva, hogy Emma olyan valaki, aki nem fecsegi ki csak úgy a titkokat akárkinek. - Ő valójában Maggie. Nem halt meg, hanem megtalálta az igazi családja, akiktől el... talán elrabolták. Szeretném, ha nem keveredne bele ebbe az ügybe és amikor bejöttetek elmondtam neki, hogy te vagy az, akiről meséltem, aki megmentett. - magyarázom őszintén. És igen jól sejti, magamtól elég nehezen nyílok meg, de ezúttal mégis csak elmondok mindent, amit tudni kell. Maggie fontos számomra, olyan, mint a húgom és most hogy újra itt van nekem kell vigyáznom rá. Így most még fontosabb, hogy Billyt eltűntessem a könyékről, mert amíg felbukkanhat, addig veszélyben vagyunk, ebben biztos vagyok.
Kimerülten jelenek meg a teremben, eredetileg azért, hogy a sérült fiúra ránézzek, aki kidögölve hevert a kanapén, de valószínűleg úgy ítélte, hogy már kutya baja van, mert mire belépek se híre se hamva. Az éjszaka közepén járunk, már mindenki visszavonult a szobájába, legyen az itt a toronyban, vagy az egyetemi részlegen, így egy pillanatra, amikor csak Wyatt-et látom itt, átsuhan rajtam, hogy sarkon forduljak, de ahogy meghallom a hangját egészen ledermedek. Nem ijedtség ez, inkább meglepettség, zavartság, hogy itt van, engem várt, és beszélni akar, pedig korábban amikor megláttam Joyce húgával összevissza beszéltem, már azt se tudom miről. Arra a részre mondjuk sajnos emlékszem, hogy számon akartam kérni miért hallom a nevemet a beszélgetésükben, nem vagyok rá valami büszke, de tagadhatatlanul hosszú ez az éjszaka. - Wyatt… egyedül? - kérdezem, egy fáradt, ellágyult mosollyal az arcomon, miközben még egyszer körbefuttatom a szememet a klubhelyiségben, de magunk vagyunk. Semmi jogom nincs arra, hogy ellenséges legyek azzal a lánnyal vagy vele, igaz, hogy legutóbb nem volt a legkedvesebb, de megsérült és a múltjából fenyegette az életét Billy, aki afféle nemezis szerepet tölt be az életében. Teljesen érthető, ha nem az a mosolygós és nyílt típus, mint mondjuk én. - Én?... azt hiszem igen, köszönöm. - pillantok rá meglepetten, hiszen az az igazság, hogy amikor egy gyógyító elkezd a betegekkel foglalkozni, valahogy mindenki számára megszűnik egyszerű emberi lénynek lenni. Nagyon kevés embernek jut eszébe, hogy a hogylétem felől érdeklődjön, hiszen én vagyok Emma, a kedves lány, aki mindig mindennel megbirkózik és jól van. Ez a meglepetések éjszakája, mert a következő kijelentésére már nagyon felszökik a szemöldököm és önkéntelenül össze is kulcsolom magam előtt a karjaimat. - A legjobb barátnőm és nem értem, hogy mi vele a problémád, jó ember és nagyon jó barát. - védem meg azonnal a lányt, hiszen ő volt az első vérfarkas, akivel sikerült közeli barátságot kötnöm és azóta is minden találkozással egyre szorosabb közöttünk a kötelék. Lassan leengedem a kezemet, nem akarom, hogy azt olvassa le belőle, hogy teljesen elutasítom, és annak ellenére, hogy fáradt vagyok, közelebb lépek hozzá, és egyenesen le is ülök a hely melletti pontra, ahonnan a jöttömre felállt. - Miért nem akarod, hogy barátkozzak vele? - kérdezem meg ezúttal, és nem csak kijelentem a nemtetszésemet, hogy bele akar szólni. Ha valamilyen komoly indoka van, akkor szeretnék tudni róla, de remélem nem csak arról van szó, hogy a nővérek ellentéte miatt ő Annabeth pártját fogja és Joyce ellen van hangolva, vagy ilyesmi. Olyan keveset mesélt nekem Joyce a húgairól, mert szeretne függetlenedni minden fronton a családjától, Wyattről konkrétan pedig tényleg csak annyit tudok tőle, hogy a húgának az ismerőse… vagy pasija? Nem csak én következtettem a sustorgásból erre, Joyce is ideges lett, szóval valószínűleg ő pedig a húgának mondaná meg, hogy maradjon távol Wyatt-től, ha tehetné. Ha hallgatna rá, de nem hiszem. - Miről beszélgettetek, amikor bejöttünk? Hallottam a nevemet. - fűzöm vissza a beszélgetést azelőttre, hogy elszaladtam a Gyengélkedőre segíteni, miközben nézem várakozóan, remélve, hogy nyugodtan tudunk beszélni és visszaül mellém. Biztosan nem azért várt meg, hogy csak közölje, hogy ne barátkozzak Joyce-szal, de eddig akárhányszor akartam beszéltetni, nem sikerült, csak akkor, ha teret hagytam neki, hogy magától beszéljen. Szóval ezt fogom csinálni, akkor is, ha olyan sokáig tart, hogy közben ránk pirkad. Minél többször eszembe jut a csata, amit láttunk, annál tisztábban látom az emberek között Wyatt-et és annál inkább akarok a közelében maradni, hogy rájöjjek... miért?
Az még ebből a rövid ismeretségből is egyértelmű volt számomra, hogy Emma úgyis csak akkor jön majd vissza, ha már mindent megtett a bajbajutottakért. Én pedig úgy érzem, hogy illene beszélnem vele. Bár pontosan nem is tudom, hogy miért, de lássuk be mindkét lánynak láthatóan szúrta a szemét, hogy Maggievel láttak. Joyce esetén értem is a dolgot, de mintha Emma is furcsán viselkedett volna és hát mégis csak érdekel, hogy hogy van, főleg hogy nem a hálókörletek irányából érkezett, hanem kintről, de akkor mégis hol volt? Nagyon remélem, hogy nem fog utána menni ennek a Billy ügynek, hiszen megmondtam neki, hogy nem az ő dolga és hogy nem akarom, hogy belefojjon. Most pedig ez méginkább igaz, hiszen Maggie is előkerült. Ki tudja, hogy mikor bukkan fel majd megint és ezt most nekem kell megoldani, hogy senki se kerüljön bajba. Nem tudom, hogy Billy mit akar, de eléggé felzaklatott az álom, ahogyan láttam sokakat szintúgy. Nem akarom átélni újra, hogy olyat veszítsek el, aki fontos nekem és hiába az eddigi oly heves távolságtartás mindenkitől, most itt van Maggie és egyszerűen nem tehetem meg, hogy tőle is távolságot tartok, főleg ha netán veszélyben van. - Emma! - pattanok fel a fotelből, amikor újra betoppan a klubhelyiségbe. Biztosan volt dolga bőven a Gyengélkedőn, Maggie pedig már elment. Azt mondta, hogy van egy lány, Gilly azt hiszem és tudni akarja, hogy jól van-e. Nem teljesen egyértelmű, hogy milyen is a viszony közöttük, de az aggodalmát látva szoros lehet. Nem az én dolgom, legalábbis addig a pontig, amíg ez a Gilly nem keveri bajba a lányt, aki szinte a húgom. Ám amikor Emma betoppan hirtelen még se tudom, hogy mit mondjak neki. Magyrázkodnom kellene, de miért pontosan? Vagy számonkérnem, hogy hol volt? Az pedig nem lenne a legjobb kezdés, a végén még zokon venné, hiszen biztosan ő is épp elég zaklatott a történtek miatt. Így pár pillanatig tétován állok meg előtte és keresem a szavakat. - Te... jól vagy? - bököm ki végül? Igen azt hiszem ez a legegyszerűbb kérdés, ha ő szeretne valamit, hát rá tud kérdezni, nem? - Honnan ismered Joycet. Nem... a legjobb ötlet vele barátkoznod. - csúszik ki aztán, ami persze tuti, hogy megint csak nem a legjobb megközelítése annak, hogy megtudakoljam hol volt és hogy jól van-e, vagy sokan sérültek-e meg, netán beleütötte e az orrát a Billy ügybe. Pedig erre is rá kell kérdeznem és miután ő az egyedüli, aki ismeri a történetemet talán nekem is könnyebb lenne, ha megemlíteném Maggiet. Sőt talán akkor még inkább megértené, hogy miért nem hagyhatom, hogy Billy csak úgy itt ólálkodjon az iskola körül,hiszen addig Maggie nem teheti ki a lábát az iskolából. Megeskettem, remélem, hogy tartja is a szavát és nem csinál semmi butaságot.
- Miért, ki más menne? - vágok néhány pillanatra egy hülye fejet, amikor úgy mondja, hogy ha baj van ő lesz az első, aki bemegy. Elnyújtom az értetlen arckifejezést, csak hogy kibukkanjon belőle egy nevetés, persze értem, hogyan is értette, nem fogja el mismásolni, és ezzel be is érem. Nem annyira bízom benne, hogy az évfolyamtársa elég lesz a feladathoz, de most mit csináljak? Ha nem jutnak semmire, akkor majd betámadom, hogy irány a Mungó, ahogy legközelebbre halasztom azt is, hogy Gilly-vel összehozzam, az pedig már az agyamban érik, hogy Titával és vele hogyan kéne rendbetenni a dolgokat. Egyszerre nem önthetek mindent a nyakába és főleg nem kényszeríthetem ki, hogy csinálja azt, amit én akarok vagy én látok helyesnek, ennyi fix. Átkarolom, kicsit megcsóválva a fejemet, de nem ellenkezek többé, amikor a védelemről beszél, hiszen úgy tűnik, hogy neki ez nagyon is fontos az én esetemben és Gilly esetében is, így miért is legyek szemét, aki mindenképpen leállítja? Csak reménykedem, hogy a védelem nem arról fog szólni, hogy Titát elüldözi mellőlem, aztán ha jönne valaki más, ugyanúgy járna míg szakállat nem növesztek és meg nem öregedek egyedül. Kicsit elmosolyodok a Ginás dolgokon, lazán vállat vonva. - Látod, úgy tűnik, hogy nem csak az állatokhoz értek, hanem az emberekhez is. - vigyorodom el, miközben felállunk aztán csak biccentek a többire. - Persze, érthető, csak ügyesen, szupersztár. És majd azért valamikor jelents, ha jutottatok valamire. - köszönök el tőle én is, miközben kicsit ellamentálok a tényen, hogy én nem mehetek fel hozzájuk, bezzeg ők feljöhetnek a srác hálókhoz. Na nem hozzám, mert én már kicsit túlkoros vagyok, de úgy az évfolyamtársaikhoz simán. Hol van itt az egyenlőség, mi ez a nemi megkülönböztetés? Na mindegy… Nézem, ahogy elindul a lépcsőkön aztán felveszem a szemkontaktust a haverokkal, de végül ahelyett, hogy visszacsatlakoznék a dumába nyakamba veszem a kastélyt és megkeresem Titát egy kicsit feltöltődni az érzelmi hullámvasutazás után, amivel a mi családunkban lassan minden beszélgetés agyon van töltve.
//Köszönöm a játékot, hajrá a nyomozgatáshoz, hogy mitől kergült meg.//
- Esküszöm, ha valami komolyabb bajom van, én leszek az első, aki a Szent Mungóba megy – vetek egy komoly pillantást Chris irányába, habár azt már nem garantálom, hogy be is tartom az ígéretemet. Mindenesetre, egyelőre könnyen mondom ki ezeket a szavakat, hiszen még semmi se biztos. Talán csak bemesélem magamnak és valójában tényleg az átélt traumák okozzák ezt az egészet. Nem szívesen mondom ki magamról, hogy bolond vagyok, de lényegében van benne valami. Megmérgeztek, majdnem belehaltam, ráadásul sokszor elvették a verseny során a képességemet is, ez pedig egy olyan ember számára, aki születése óta nem fél a sérülésektől, szintén trauma. Akkor és ott nem érdekelt, azóta se érzem, hogy mélyebb nyomot hagyott volna bennem, de igenis előfordulhat. - Csak reménykedem abban, hogy Ginának van erre valamiféle épkézláb magyarázata – teszem azért még hozzá. Valóban nem szeretném, ha elsőre máris hivatásos gyógyítókkal kellene ezt megbeszélnem. Gina ott volt velem a VMS-en, tisztában van azzal, mekkora súly ez számomra. Ha Cody még élne, nyilván hozzá fordulnánk, de sajnos ez már nem lehetséges. - Igen – sóhajtok egyet megadóan. Ebben azért igaza van, igenis ez lenne a legjobb verzió. - Vagy még lélekturkász sem kell, csak összekapom magam és máris vége ennek az egésznek – mosolyodom el, noha ez közel se működik így. Ha ennyire a padlóra küldött, akkor igenis kelleni fog az a személy, aki helyrebillenti bennem az egyensúlyt. És esetleg még azok a bizonyos bájitalok is. Nincs ínyemre ez a gondolat, nagyon nem. - Tudom – vonom meg a vállam, miközben tényleg igyekszem helyretenni az ellenérzéseimet a lánnyal kapcsolatban. Tita tényleg nem ártott nekem egy szóval sem, de valamiért mégse sikerült megkedvelnem. Nincs ezzel gond, sokan engem se kedvelnek, amit én el is fogadok és messzire elkerüljük egymást. Én nem szeretek senkinél se pedálozni. Ha valaki nem szeret, akkor ne bámulja a képemet. - Mindenkinek szüksége van védelemre – bújok bele az ölelésébe. - Még neked is. És Gillienek is. Rá is vigyázok. Távolról, de vigyázok. Szerencsére se Chris, se Gilly se olyan, akikkel sokat kötekednek. Mindketten megvédik magukat, ha szükséges, nem szorulnak rám. De azért szeretek ilyen védőangyal szerepet magamra ölteni, ha róluk van szó. Charlie esetében is nekimennék bárkinek, aki piszkálja. - Jóvanna, kiment a fejemből – dörmögöm kissé mufurc képet vágva, amikor Chris felvilágosít arról, hogy ő is ott volt a VMS-en. Olyan rég volt már, hogy összefolynak néha a fejemben a dolgok és események. De így már minden tiszta, nincs semmi vész. - Látod, nekem ennyire nem sikerült kiismernem. Pedig közös a szobánk - állok fel beszéd közben a helyemről, majd ismét Chrisre pillantok. - De te szerintem nem jöhetsz fel oda, majd beszámolok arról, mit mondott - pislogok a hálókörletek irányába.- Azt pedig mégse szeretném, ha itt vizsgálna meg mindenki előtt - Nem zavarnak a fiúk, köztük nőttem fel, simán flangálok egy szál bugyiban és melltartóban előttük, ha nagyon muszáj, de lássuk be, kamaszok vagyunk, nem feltétlenül jó az, ha ennyien látnak.- Szóval szevasz - ölelem át futólag, majd indulok el a lépcsők irányába. Jó lenne, ha ő is velem tarthatna, de sajnos nem lehet. És talán tényleg nincs semmi baj sem, csak én reagálom túl.
(Köszönöm a játékot, szuper volt Igazi family feeling )
Nem nagyon örülök neki, hogy nem akar hivatalos gyógyítókhoz menni, szóval egy kicsit nyekeregve túrok a hajamba. - Hát nem tudom, hugi, biztos vagy benne? A nagykutyák biztos találnak megoldást akármi is a baj és nem vagyunk már a középkorban, se muglik, hogy tanácstalanságukban kényszerzubbonnyal bezárjanak. - húzom el kicsit a számat és arra, hogy visszakérdez a stresszre felsóhajtok. - Fogalmam sincs, de az lenne még a legjobb a rosszak közül, nem? Valami lélekturkászás, egy kis nyugi bájital és minden rendben lesz. - próbálok kicsit könnyebb képet felfesteni annál, hogy attól retteg, hogy komoly baja van és diliházba zárják, vagy amikor azt említette, hogy fél, hogy elborul az agya és bántani fog valakit. Persze, én is észrevettem, hogy nincs minden rendben, hogy olyan feszülten viselkedik, mintha mindig egy szikra elég lenne, hogy robbanjon, de nem akarom még mélyebbre taszítani a kétségbeesésében, már így is nagyon kivan szegény. - Na, akkor ha ilyet nem láttál, nincsen probléma. - zárnám is, egy kicsit elvigyorodva a kezemmel az álla alá nyúlva, hogy becsukjam azt a kitátott halszáját, de nagyon is folytatja. Felhúzom a szemöldökömet és várok, várok, míg kiadja magából, de a kérdésére kicsit felsóhajtok újra, ez a sóhajok napja. - Az egy dolog, hogy valaki távolról nem szimpi, de ő végig ott volt velünk a VMS-en, az ég világon semmi rosszat nem tett ellened. - folytatnám Tita megvédését, de aztán megindulnak újra a szavak és egy kicsit ellágyulva pillogok rá, ha nem is elérzékenyülve. Az, hogy túlféltésből van meghülyülve nem kevésbé hülyeség, de valahol aranyos is. - Nincs szükségem védelemre, szupersztár, nagyfiú vagyok már ígérem, de nagyon köszönöm, hogy ilyenekre is gondolsz. Mármint, nem arra, hogy nemet fog mondani és elhagy, hanem a boldogságomra. - ölelem kicsit magamhoz, annak ellenére is, hogy éppen szabotálni akarja az eljegyzésemet és károg összevissza. Próbálok arra koncentrálni, hogy a maga kifacsart módján azt hiszi, hogy az érdekemben beszél, csak hát valójában minden a legnagyobb rendben Titával, szuper csaj és szerencsés lennék, ha igent mondana. Persze, gondoltam már arra is, hogy kinevet és nem veszi az egészet komolyan, de nem olyan fából faragtak, hogy az elutasításától azonnal összetörjek. Az, hogy nem akar eljegyzést nem jelentené azt, hogy járni sem akar, szóval folytatnánk mindent ugyanúgy… gondolom. Hívtak már naivnak és ezután is fognak. - Akkor talpra. Indulás. - jelentem ki egyszerűen és fel is állok, hogy felhúzzam a kanapéról, amin ücsörögtünk. Jó kis érzelmi hullámvasút volt ez a beszélgetés, annyi szent, és még mindig nincs vége. - Persze, hogy tudom ki az a Gina, ennyire nem vagyok szőke. Az ember nem felejti el azokat, akikkel hetekre össze van zárva és a bestiák is érdekelték nem csak a gyógyítás. - juttatom eszébe, hiszen a varázslényes számoknál nem restellett a lány magához venni a gyeplőt hiába volt még csak a hatodik küszöbén én meg már bestia szakos. Sose vettem magamra, én aztán mindenkit hagyok érvényesülni, ha erre van igényük. Már kivéve Sidney-t és az edzőbát a riporterek kereszttüzében, tőlük azonnal elloptam a show-t a saját érdekükben, de az más.
- Hááát, nem is tudom – engedem le némileg tanácstalan képet vágva a kezem. - Bár, ennél rosszabb már úgyse lehet, szóval én benne vagyok – egyezem bele végül a dologba. Nekem aztán teljesen mindegy, ki is az illető, amíg van rá esély, hogy megállapítja, mi a bajom pontosan. - De ha lehet, nem szeretnék a Szent Mungóba és a társaiba menni – csóválom meg a fejem határozottan. - Ha tényleg kiderülne rólam, hogy valami nincs teljesen rendben, a végén még hivatalosan is bolondnak leszek elkönyvelve. Gondolom, ha Elena művelt velem valamit, akkor annak komoly nyomot kellett maga után hagynia. És ha átok? A sok gyógyító egyre-másra próbálná ki rajtam az ellen varázslatokat. A végén még abban őrülnék bele. Hallottam már ilyesmiről. A sok mágia, amely a testét érte, visszavonhatatlan folyamatokat indított el benne. Az átkot megtörték ugyan, de az illető beleőrült. Én nem akarok így járni. A saját tempómban szeretnék megszabadulni ettől a nem kívánt mellékhatástól. - Szerinted tényleg csak ennyi a gond? A stressz? - vonom fel kételkedve a szemöldököm, holott Chris szavaiban nagyon is lehet valami. Amin átmentünk a VMS ideje alatt és ami velem is történt... Nem volt valami egyszerű senki számára sem. Ettől függetlenül viszont ez akkor se normális. Ő nem érzi azt, amit néha én is szoktam. Nem vagyok egy tomboló őrült, hiszen – bármennyi indulat is szorult belém – azt képes vagyok megfékezni és magamban tartani. A leglényegesebb kérdés itt csupán annyi, hogy ez vajon mennyi ideig működhet még? Már két éve túl vagyunk azon a versenyen és csak egyre jobban eluralkodik rajtam ez a valami. - Jesszus, én nem erre gondoltam – tátogom, mint a partra vetett hal, amikor unokatestvérem előáll a felsorolt példáival. - És igenis van olyan, hogy valakit csak úgy nem kedvelünk – bizonygatom az igazamat. - Te még sose éreztél ellenszenvet senki iránt se úgy, hogy egy szót se váltottál még vele? - teszem fel a kérdést. Chris elég barátkozós természetű, igazán könnyen szót ért másokkal. Azt hiszem, négyünk közül csak én vagyok az, aki némileg zárkózottabb. Charlotte és Gilly is hamar barátkoznak, habár Charlie talán kissé komplikáltabb eset, mint a nővérem. - Talán csak félek attól, hogy megbánt téged. Neked nincs idősebb testvéred, aki megvédjen, szóval azt hiszem, én vagyok az – teszem még hozzá némileg szórakozottan. - És ha nemet mond a kérdésedre? És ha egyszer elhagy? Én azt szeretném, ha a lehető legboldogabb lennél. Tényleg csupán ennyiről lenne szó? Szeretném azt hinni, hogy igen, ez az oka. Évek óta együtt vannak és Chris szereti a lányt, nyilván Tita is őt, látszólag jók együtt, én viszont... A VMS vége óta nem nézem jó szemmel a kapcsolatukat, ez tény. Talán csak irigy lennék a boldogságukra? Régóta bele voltam zúgva Corvusba, aki igen csúnyán adta a tudtomra, hogy neki valaki más kell, szóval tudat alatt ez is lehet az oka. Igen, biztosan így van. - Inkább csak kísérj el – harapok tűnődve az ajkaimba. - A szobatársam, Gina, ő ért az ilyesmihez. Tudod, aki eljött velünk gyógyítóként a VMS-re. Benne bízok. Ő nem mondja el senkinek és talán még megoldást is tud a problémámra. Mit gondolsz? Nem vagyok hülye, Gina nem ér fel egy teljes gyógyítóval, hiszen nem tette le a vizsgáit, de nem áll szándékomban semmiféle hivatalos helyre menni. Ha tényleg tett velem valamit Elena, akkor azt Madam Pomfrey jelentené az igazgatónak, átvinnének a Mungóba és kész, agyilag zoknivá tennének. Ebből a szempontból Gina lenne a legjobb megoldás.
Örülök, hogy nem szívja fel magát és ő is vissza vigyorog, azt persze már nem tudhatom, hogy az átkarolás alatt mennyi minden fut át a szőke kis buksiján. Ahogy elkerekedik a szeme egy kicsit tanácstalanul vonom meg a vállam. - Gondolom annak is van több fajtája, vagy ilyesmi, és nem valami woodoo cuccra kell gondolni. Ha a muglik is csinálják, akkor nagy baj nem lehet belőle, nem? - kérdezek vissza, hiszen a vérmágia nagy mumus, sötét mágia, meg minden, de a muglik ilyenekhez nem értenek, szóval nem szabadul el a világvége egy vérvételtől. Mondjuk, kérdés, hogy Lizzy bőrébe beletörik-e a tű, hiszen a VMS óta egyértelmű, hogy sebezhetetlen, de ha ott megoldották a vércápáknál, hogy “eltűnjön” a képessége biztos az orvosok is meg tudják oldani. - Jesszusom, hugi, ne gondolj ilyesmire. Nem vagy valami szörnyeteg, aki egyik pillanatról a másikra gyilkolászni fog, csak stresszes vagy és van nem is egy halálközeli élményed, amit biztosan fel kell dolgoznod, meg… elmenni orvoshoz, hogy biztosan csak ennyi legyen a baj. - próbálom megnyugtatni, mert egészen rám hozza a frászt. Mintha tényleg azzal bajlódna, hogy ne nyírjon ki valakit, ami eléggé kétségbeejtő, na. Elhúzódom tőle és abbahagyom azért a pátyolgatását, mikor a Titával való kapcsolatom ellen fordul gőzerővel, próbálok olyan vizslató fejjel nézni rá, hogy a lehető legtöbbet kibökjön magától, mert nem értem, hogy mit van úgy oda. Jó, még csak 21 vagyok, abban igaza van, hogy nem a közeljövőben tervezném az esküvőt és a gyerekeket, de attól még nem olyan ritka a varázsvilágban, hogy mondjuk az aranyvérűek már 17 évesen eljegyzik egymást kényszerből, mi meg legalább akarjuk. Vagy hát remélem akarná. - Már bocsi, de nincs olyan, hogy ok nélkül utálunk valakit, szóval ameddig nem állsz elő azzal, hogy láttad, hogy megkínzott egy kiscicát titokban vagy szüzek vérében fürdött, addig nekem ennyi nem elég, hogy csak úgy szakítsak vele. - magyarázom, és egy kicsit megdöbbenek, mikor megfogja a kezemet és megkér, hogy vigyem el valahova. De hova? A doki… ő nem opció. A griffendéles gyógyító lány, aki azon a furcsa estén meggyógyította a sérüléseimet a klubhelyiségben? Senki mást nem ismerek, akitől tanácsot kérhetnénk általában éppen annyira töröm össze magam, hogy egy rokon összeférceljen, a hegeimet el se szoktam tüntetni. - Most? - kérdezek vissza, kattogva a lehetőségeken, hogy talán egyszerűbb lenne a Gyengélkedőre menni Madame Pomfrey-hoz és ő majd tovább küld minket a legmegfelelőbb helyre, ami fogalmam sincs mi. Azon jótékonyan szemethúnyok, hogy megemlíti, hogy nem akarja bántani Titát, még jó, hogy nem akarja! Fogalmam sincs mit csinálnék, ha olyan cicaharc alakulna ki köztük, hogy Lizzy konkrétan nekimenne, miközben Tita az égvilágon semmit nem vétett ellene. Agyrém.
- Élmény a bókjaidat hallgatni. Mint mindig – viszonzom a vigyorát, bár miközben átkarol, egy pillanatra eszembe ötlik, hogy van ebben valami. Egyértelműen hülyéskedett, de mégis van némi igazságtartalma ennek a kijelentésnek. Amikor Corvus a szemem láttára csókolta meg Kathrinet... Képtelen vagyok meghatározni, pontosan mit is éltem át akkor és ott, de ha engedtem volna a vágyaimnak, akkor ma már hatalmas bajban lennék. Csak egy pillanatra kellett volna átengednem magam annak az ürességnek és vége. És nem hiszem, hogy egy szimpla pofonnál megálltam volna. - Vérmágia? - kerekedik el a tekintetem, hiszen automatikus kapcsolom össze magamban ezt a szót a fekete mágiával, habár vannak hasznos oldalai is. - Igen – biccentek egyet Chris kérdése hallatán. - Tudod, félek attól, hogy bántok majd valakit – húzom össze magam, mintha arra számítanék, hogy a mondatomat egy kiadós taslival jutalmazza majd. - Néha még most is elborul az agyam és ez nagyon nem normális – vallom be kelletlenül, hiszen benne van a pakliban az az eshetőség is, hogy simán csak bolondnak könyvel el. - Régebben is indulatos voltam, hamar felkaptam a vizet, de ez más. Képes vagyok uralkodni rajta, de mi lesz, ha egy nap már arra kelek, hogy engednem kell az érzelmeimnek? - pillantok Chrisre kétségbeesetten. - Bánom is én, hogy ki és mivel állapítja meg, mi kattant be nálam, csak találjunk rá valamiféle magyarázatot. Mert addig Corvus egyértelműen veszélyben van. Igen, kiborított a csók és hatalmas szerencséje volt azzal, hogy akkor és ott amellett tettem le a voksom, hogy elrohanok. Majdnem megöltem magam, de tényleg. És ez nem a saját döntésem lett volna, ami ismét csak megrémít. Hanem azé az üres folté a lelkemben. Fogta az érzelmeimet és magába gyömöszölte őket, hogy végső kétségbeeséssé gyúrja mindet. Sebezhetetlen vagyok, nem hallhatatlan. A toronyból való kiugrást nem éltem volna túl. - Cecilia? - pislogok zavartan, de ezzel legalább elér annyit, hogy kizökkentsen a monológomból. Tényleg mindenki minket néz. - Igazság szerint reménykedem abban, hogy annak a gondolkodásnak szakítás lesz a vége – ismerem el kelletlenül, farkasszemet nézve vele, nyíltan kimondva az érzéseimet. - Egyszerűen csak rohadtul nem szimpatikus – sóhajtok végül, engedve a nyomásnak. - Ki nem állhatom, érted? Nincs konkrét oka, tényleg, csak ez van és kész – vonom meg a vállam, miközben magamban azért sorra veszem a lehetséges magyarázatokat, hiába. Semmit se vagyok képes felhozni Tita ellen. Semmit. Alig váltottunk pár szót az évek alatt, de már zsigerből elutasítom. Ennek is köze lenne a mérgezéshez? Nem mintha előtte annyira barátkozós személyiség lettem volna. - Valami nagyon nagy baj van velem, igaz? - teszem fel a kérdést. - Vigyél el valakihez, kérlek, mert ez a bizonytalanság a legnagyobb ellenségem – fogom meg hirtelen mozdulattal a kezét. - Én szeretném kedvelni, miattad, de valamiért ez nem megy. De bántani se akarom, mert... - Mert már eszembe jutott? Igen, ez kétségtelen. Elcsúfítani, hogy Chris elforduljon tőle. Ettől pedig határozottan megijedtem. Ez nem én vagyok. Nem lehetek én!
- Hát most se vagy sokkal elviselhetőbb. - vigyorodom el, kekeckedve, de érezhetően testvéri baszogatosából. Ilyenkor szokott jönni az a híres hajkócolás, de annak hiányában csak átkarolom és megszorongatom kicsit, aztán újra elengedem és az ölembe ejtem a kezeimet. - Fú, doki azt mondta - egy lélegzetvételnyi időre akadok csak meg, ahogy bevillan a Gyengélkedő Cody-val, a beszélgetés a meg nem született ikertestvérünkről és a vallomásai, aztán egy gyors pislantással folytatom is - , hogy a vérből nagyon sok mindent ki lehet mutatni, de elméletben ez lehet nagyon mugli meg nem éppen elfogadott, összemosva a vérmágiával, szóval nem igazán tudom. Tuti van valami medimágus, aki erre szakosodott, mérgezésre, vagy átkokra, szeretnél elmenni? - kérdezek rá, hiszen ha szüksége van plusz egy főre, aki elkíséri az orvoshoz, akkor én mindig itt vagyok neki. Ártani nem árthat, segíteni viszont segíthet, ha megtud valamit arról, hogy amiket érez, az tényleg a sajátja-e, hol a gond, a testben vagy a fejben. Szinte nagyobb orkánt kavar az, hogy fontolgatom Tita eljegyzését, mint a baba, és nekem csak annyi jut, hogy hülye fejet vágva hatalmasakat pislogjak, miközben hallgatom a hugi kilóméteres kiakadását. Képes egy egész érzelmi skálát elémhányni, miközben én csak nézek ki a fejemből és próbálom kibogozni, hogy he?! - Elizabeth Cecilia Ollivander, tessék már csendben maradni egy pillanatra. - szólok rá, de a döbbenettől inkább csak nevetek, mintsem komolyan venném, ráadásul természetesen teljesen random dobtam be a Ceciliát, nincs is ilyen második neve. Mindenki minket bámul, amit már a VMS-ben megszokhattunk volna, meg alapból se vagyok egy kis sótlan nyuszi, aki frászt kap, ha ránéznek, de azért most eléggé elszaladt vele a ló. - Szóval, bájitalt itatott, megőrültem, szakítsak vele, utálod, aztán mégis csak gondoljam át, mert ha akarom támogatsz? - foglalom össze a monológját, de ahelyett, hogy a beömlő kérdésekre válaszolnék összefonom magam előtt a karjaimat és várakozóan előre hajolok, egyenesen az unokahúgom képébe. - Megmondanád kérlek, hogy mi a francot vétett ellened, hogy ennyire kiakadj? Két éve vagyunk együtt és szó sincs arról, hogy jövőhétre már ki is néztem az időpontot, hiszen még igent se mondott. Évekig is lehet jegyben járni, tudod, és ha valaki nem boldog, kitáncol, ennyi. Mi ez a dráma megint? - fordítok minden kérdést vissza, hiszen én magabiztos vagyok ebben a kapcsolatban, tök jól kijövünk, kiállunk egymás mellett jóban-rosszban és én nem látok semmi olyat a lányban, ami miatt vissza kéne fognom magam. Semmi olyat, ami indokolná Lizzy kifakadását, ami annyira drámaira sikerült, hogy már a nyelvem hegyén van, hogy kimondjam, ha a kviddics becsődöl, akkor színésznőnek még mindig elmehet.
- Ja, valami ilyesmi voltam én is a mérgezés után – állapítom meg Chris szavai hallatán. Igen, egy kis undok liba voltam, akit egyáltalán nem érintett meg mások fájdalma vagy szenvedése. Csak az volt számomra a lényeg, hogy győzzünk. Igazság szerint, a mai napig kételkedem abban, hogy képes lennék mélyebb érzéseket megélni bárkivel kapcsolatban is. Mintha lenne a lelkemben valamiféle holt tér is, ahol nincs semmi. Konkrétan semmi. - Bár, valami szöget ütött a fejembe – szólalok meg rövidke habozás után, a lehető legkomolyabb képet magamra öltve. Nem nehéz, miután ennyire komoly témákról esett szó. - Említetted, hogy talán a banya művelt velem valamit. Ezt nem lehetne valamilyen úton-módon kideríteni? Nincs erre valamiféle ige vagy bájital, ami segíthetne? Mert érzem, hogy van valami, de közben meg egyáltalán nem vagyok biztos a dolgomban. Elvégre, mindig is tombolt bennem a versenyszellem, nem véletlenül lettem annyira felkapott Amerikában. A VMS óta viszont ez még inkább igaz rám. Nem vagyok gonosz, nem érzem magam annak, de konkrétan jónak sem. Még a kettő közé se vagyok képes behatárolni magam igazán. - De akkor mégis miről van szó? - vetek felé egy sürgető pillantást, miközben továbbra is a lehetőségeket veszem sorba magamban. Szakítani bizonyára nem fognak, elvégre azt Chris nem jelentené be ennyire csillogó tekintettel. Megkérné a kezét? Nem, ennyire nem lehet ostoba. Elvégre, még csak a VMS óta járnak. - Hogy mi van?! - hördülök fel elkerekedett tekintettel, amint beszámol a terveiről és hirtelen azt se tudom, mit kellene ebben a helyzetben tennem. Legszívesebben felpofoznám, hogy észhez térjen, de hát nem szeretném megütni, amikor ennyire rendes volt velem és meghallgatott. Mindenesetre, ezt a békát már képtelen vagyok lenyelni. - Szerelmi bájitalt itatott veled, hogy ilyen hülyeségeket beszélsz itt össze-vissza? - csattanok fel, nem túl finoman és a hangerőt se adom lejjebb. Konkrétan már mindenki minket néz, de engem ez jelen pillanatban nagyon nem izgat. Számomra csak Chris létezik és az ő ostoba ötlete. - Na jó, elmondom, mi legyen – szólalok meg, még mielőtt levegőt vehetne. - Szakítasz vele, minél hamarabb. Nem való hozzád – csóválom meg a fejem határozottan. Talán észbe kap, ha meghallja a véleményem és belátja magában, hogy hibázott Titával kapcsolatban. Őszintén szólva, fogalmam sincs az ellenszenvem okáról a lánnyal kapcsolatban, de jelen van és nem viselem jól, hogy Chris és ő együtt járnak. Egy jegyesség pedig csak még komolyabbra fordítaná a kapcsolatukat. Véglegessé. - Vagy, ha te nem, akkor én beszélgetek el vele. Jesszus, Chris, te tiszta hülye vagy! - bököm ki még mindig döbbent képet vágva. - Megkéred a kezét? Elment az eszed? Az iskolát se fejezted még be és biztos van valaki más, aki sokkal jobb lenne számodra. Miért ragadnál le pont nála? Mégis mivel csavarta el ennyire a fejed? - tátogok, mint egy partra vetett hal. - Nekem nem igazán szimpatikus. Nem említettem, mert nem szerettelek volna megbántani, de úgy érzem, tényleg ostobaság lenne ez részedről. Nem szeretnéd inkább átgondolni ezt az egészet? - ütök meg nyugodtabb hangnemet, noha legbelül továbbra is a szakításra buzdítanám legszívesebben. Azt azonban hamar belátom magamban, hogy ha Chrisnek lesz ideje rendezni a gondolatait, akkor talán magától is rájön majd a tévedésére a vöröskével kapcsolatban. - És ha utána továbbra is vele szeretnél maradni, teljes szívemből támogatni foglak, rendben? - pillantok rá kérdőn, magamban abban reménykedve, hogy az iménti kirohanásommal nem rúgtam el olyan nagyon messze azt a bizonyos pöttyöst. - Csak adj még magadnak pár napot ezzel kapcsolatban. Egy jegyesség is igen komoly dolog tud lenni, nem csak egy gyerek. Valóban vele szeretnéd leélni az egész életed?
Vetek egy laza “lári-fári” fejet, de nem akarom a végtelenségig kommentálni ezt a témát, túl sok mindenről beszélünk egyszerre. Nem vagyok hülye, hogy ne tudjam követni, de túlbeszélni se szoktam annyira a dolgokat szimultánban mindenről. Kicsit elmosolyodom, egyáltalán nem veszem rossznéven a megállapítást, hiszen csak tényeket mond, Tita valóban sajtósként volt velünk és nem is közölt le róla szemétséget, tehát nincs magával a szakmával semmi baj, csak a szemét hírhajhászó emberekkel benne. - Biztos, hogy nem. Asszem erre mondják azt, hogy kettősmérce, hiába lennének ugyanabban a helyzetben, tök máshogy cselekednének. Ha mással történik rendben van, ha velük, akkor nincs. - válaszolom azért, hiába nem vár választ, hátha egy kicsit megnyugtatom azzal, hogy megértem. Többet nem tehetek, minthogy tanácsot adok, persze beleszólhatnék az életükbe olyan agresszívan, hogy fogom magam, összezárom őket, ledobom a bombát és beszéljék meg, de nem fogom, mert ha rosszul sülne el, akkor én lennék a világ legrosszabb unokabátyja, az fix. Mondjuk kicsit még mindig gáz, hogy Dany kapja az elsőbbséget és nem Gilly, de hát az a fránya rózsaszín köd… - He? - szakad ki belőlem, amikor meglátom, hogy egy talpalatnyit se osztozik az örömömben és még a terhességről is úgy beszél, mintha a világ legördögibb dolga lenne. - Nem, ennyire nem vagyok tökfej, ne kapj szívrohamot. - mondom gyorsan, arra asszociálva, hogy attól kapott agyrémet, hogy ennyi idősen becsússzon nekünk egy gyerek, ami végül is tényleg brutálisan korai, szóval lehet jogos a frász. - Bár mondjuk olyan messze nem jártál… Arra gondoltam, hogy két év után illene szintet lépni, csak egyet, nem vagy tízet, mire egy gyerek is a képbe kerül, jesszus. - védekezek újra, mert akármennyire bírom egyébként a kölyköket, eljegyzés, egyetem, házasság, ház, egy wales-i zöld a kertbe és AZTÁN a gyerek. Azt hittem, hogy egy ilyen hír a családban jónak számít, sínen vagyok az élettel meg minden, jöhet a boldogság, izgatottság, gratuláció, szóval ennek a jeleit kutatom az unokahugi arcán nagyítóval, hátha meglelem. - Na? Mit szólsz? - noszogatom kicsit, hátha elmúlik a kezdeti pánik és eszébe jut gratulálni, vagy valami. A hülye fejemmel én tiszta izgatott vagyok, tervezgetve, hogy hogyan is kéne az egészet, gyűrűszerzés, tökéletes időpont, aztán lehet, hogy koppintani fog, mint a szél, hiszen még az egyetemet koptatjuk.
- Az ember használja ki, ha valamihez van tehetsége. Ha kissé több időt fordítanál a hobbidra, már rég te lennél benne a legfiatalabb szaktekintély – forgatom meg a szemem válaszul, hiszen Chris tényleg otthon van a legendás lényekben. Amióta csak az eszemet tudom, folyamatosan valami állat van a közelében és szerintem még sárkányt is simán tartana otthon, ha lenne hozzá elég helye. És igen, talán tényleg én zombultam bele a kelleténél jobban a sportba, de másként aligha érhettem volna el azt, hogy eljussak idáig. A VMS-en lévő öngyilkos akciókat se azért követtem el, mert annyira segítőkész vagyok, esetleg hős-komplexusom lenne. Figyelmet akartam, azt, hogy rólam írjanak, ismét én legyek a téma mindenhol. Ezt pedig nem érem el holmi középszerű játékkal. Mutatnom kellett valamit. - Tita is sajtós – dünnyögöm, talán kissé rosszmájúan is, de nem folytatom, elvégre mégis fontos Chris számára. A lány azonban így is újságíró és talán ő is pont ugyanígy viselkedett volna, ha valaki másról lett volna szó. Jó, azt az egyet becsülöm benne, hogy nem használta ki a helyzetet és készített rólam képet abban az állapotban, hogy azt eladhassa egy újságnak. Elég szép kis összeget kapott volna érte, ebben biztos vagyok. - Kíváncsi vagyok, hogy akkor is ezt tették volna, ha a saját lányukról lett volna szó – teszem hozzá, leginkább csak magamnak címezve a szavaimat, nem várok rá konkrét választ. Azért sejtem, hogy a szüleimet mennyire megviselhette ez az egész kialakult helyzet. Bár, amikor magamhoz tértem, önző módon ismét nem érdekelt senki. Az első kérdésem ugyanis az volt, hogy nyertünk-e. A következő napokban pedig mintha nem is lettem volna önmagam. Nem tudom, mi ütött akkor és ott belém, de a lényeg az, hogy elmúlt. Talán tényleg a banya itala okozott valamit, talán csak a lötty és az ezüst keveréke reagáltak ilyen módon egymásra, ki tudja. Tény, hogy vakmerőbb vagyok és nem érdekel a veszély, de tudok uralkodni magamon. Elvégre, ha a csók után nekiestem volna Corvusnak, az nem lett volna valami szép látvány. Az ő érdekében rohantam el onnan. És nem tudom, miért fontolgattam annyira komolyan azon az éjszakán, hogy kiugrom a Csillagvizsgáló-toronyból. A lényeg az, hogy nem tettem meg. Túl gyáva voltam hozzá. - Nincs – ismerem el végül kelletlenül. - De én ismerem Gilliet, majd közlöm vele, ha lenne valami. Ha pedig nem, akkor túlteszem magam rajta és befogom a szám – vonom meg a vállam. - Talán nem a legbölcsebb döntés, de egyelőre elég számomra egy problémán rágódni. Az elsőbbséget pedig itt és most az élvezi, hogy Dany miként viszonyul hozzám. Mert ha Gilly kiakadna a hírtől, akkor tuti nem fogok Daniellel beszélni erről és úgy kerülöm majd, mint a tüzet. Dobjam el magamtól ezt a lehetőséget is a boldogságra? Mindig figyelembe kell vennem mások érzelmeit? Ha folyamatosan azt lesem, ki és mihez mit szól, soha nem lesz senkim. Corvust is buktam azért, mert nem beszéltem vele még azelőtt, hogy beleszeretett volna Kathbe. Ezt a lehetőséget már tényleg nem vagyok hajlandó elszalasztani. Arra pedig igen csekély az esély, hogy én és Gillian bármikor is jóban leszünk majd, Danytől függetlenül is. - Titkot? - pislogok rá kissé döbbenten, amikor pedig meglátom a tekintetét, szinte rögtön gyanakodni kezdek. Annyira boldog, én ennek azonban nagyon nem örülök. - Ugye nem arról van szó, hogy Tita terhes? - nyögöm ki, még mielőtt meggondolnám, mit is mondok tulajdonképpen. Esküszöm, ha ezt mondja Chris, én megtépem azt a fruskát... Nem akarom a családban látni, nagyon nem.
- Oh, wow, mindig elfelejtem, hogy mennyire belezombultál a kviddicsbe, szupersztár. - dünnyögöm csak, kicsit szemforgatva, de nem pazarolok több szót a mobilra, időnk sincs rá, hiszen jön a nagy kifakadás. Fura, hogy az unokahúgom mennyire vérbeli boszorkány hozzám képest. Persze én is itteni szakmát választottam, odáig és vissza vagyok a veszélyes varázslényekért, de a reggeleimet otthon futással kezdtem simán a muglik között a tengerparton, szörföztem, motorom is van, járkáltam koncertekre és használtam már mobilt is. Szóval nem vagyok annyira belezombulva a varázsvilág határaiba, tökéletesen elvagyok a muglik között. Vannak szép emlékeim a versenyről, de nem éppen azt tárgyaljuk meg, szóval néha kicsit gondterhelten túrok bele a szőke félhosszú hajamba, de a másik kezemmel még mindig lazán az uncsihugit karolom, már ha nem akar nagyon elhúzódni tőlem. - Az biztos. Tita mindent megtett, hogy visszatartsa a sajtót, de az érzéketlenebbik fele tökéletesen leszarta, hogy nem mindent kell a lapokban lehozni. - teszem hozzá, kicsit bosszankodva, bár akkor és ott nem csak morogtam, hanem ténylegesen volt, hogy kicsit kijött belőlem az állat. Pedig aztán elég nyugis fickónak tartom magam, de azért a fájdalom és a félelem mindenkiből ki tudja hozni a legrosszabbat. Eszembe se jutott beszélni a Mardekáros sráccal szóval csak biccentek a leírásra, de elraktározom, hogy csak kíváncsiságból mellé kerüljek és jól megnézzem magamnak. Lehet, hogy Lizzy nem egy egyszerű eset - bár ki az? - de azért holnapig tudnám sorolni, hogy mit lehet benne szeretni, gyönyörű, élettelteli, ki volt az a kretén, aki ilyen könnyedén lekoppintotta? Mondjuk hozzászólni nem fogok, mert minek, már a lányt se érdekli, sikeresen belezúgott a nővére exébe, akkor én minek kavarjak. - Miért, van erre jó alkalom? Mindig van valami dráma és ezt te is tudod, mintha a vérünkben lenne, komolyan. - mondom full őszintén, mert tényleg ebből áll az életünk. Persze vannak kisebbek-nagyobbak, szépen váltakoznak, de valahogy az elmúlt három évben kicsit bekeményített az élet. Nem fogom annyira erőltetni, hogy egymás elé állítsam a nővéreket és kényszerítsem, de azért örülök, hogy legalább elgondolkozik azon, hogy beszélnie kéne vele. Én meg lehet egy bizonyos hugrabugos srácnál teszem majd a tiszteletemet… biztos, ami biztos. - A vizsgáknak vége, tuti nem hasaltam el semmin, jön a nyár, minden király. - foglalom össze egy kis vigyorral, bár tény, ami tény, hogy nem olyan széles és vidám, de hát nem csak arról van szó, hogy egy éve búcsúztunk el Cody-tól, hanem arról is, hogy éppen most hagyta abba a sírást az unokahúgom a kezeimben. - Elmondjak egy titkot? Emlékszel, ritka béna vagyok a titoktartásban… - hajolok hozzá egészen közel, és őszinte vidámság csillan a szememben és végtelen remény, a boldogság ígérete. Ami igazán ránk fér néha és talán ő is izgatott lesz tőle meg örülni fog.
- Az az a mugli kütyü? - biccentem kérdőn oldalra a fejem és úgy pillantok Chrisre. Ennyire azért nem vagyok jártas a másik világban, mármint láttam én fiatalokat azzal a masinával, de a használata teljes rejtély számomra. Nekem annyira kuszának tűnik, számok és betűk... Most komolyan, mégis miért annyira felkapott? - Te tudod kezelni? - Mert számomra teljesen homályos ez az egész. Beszélni kell bele, addig rendben, de miként választod ki, hogy ki legyen a másik fél? És Chris mikor tanulta meg? Kitől? Ezeket a kérdéseket azonban már nem dobom fel neki, hiszen nyilván vannak ismerősei, ő nem határolódik el a mugli világból származó diákoktól sem. Mondjuk, én se, egyszerűen csak nem érintjük az ilyesmit. Nekem a mugli holmik olyanok, mint a rúnamágia. Ránézek, de nem fogok fel belőlük semmit sem. - De annak azért nagyon örülök, hogy még így is kibírtuk a döntőig – jegyzem meg, miközben magamban félreteszem a mérgezés tényét. - Gondolom, amíg én a Gyengélkedőn feküdtem, az újságok már azt találgatták, mikor adjátok fel – fintorodom el egy röpke pillanatra. Én is olvastam a firkászok cikkeit a lábadozásom alatt. Leginkább Gillieről és Chrisről irkáltak, hogy vajon ők miként viselik a történteket. A szüleimet is megpróbálták zaklatni, elbeszélésekből úgy tudom, hogy még hozzám is megpróbáltak bejutni, hogy képet készítsenek rólam, de szerencsére azt már végképp nem hagyta nekik senki. Gondolom, hatalmas szenzáció lett volna, ha mégse térek magamhoz. - Ja, értem – biccentek egyet Chris válasza hallatán. Komolyan azt hittem, hogy kissé behatóbban is ismeri a fiút, de ezek szerint tévedtem. - Gilly egyik nagy haverja és az enyém is volt. Azt hiszen. Megvonom a vállam, hiszen nem tudom, mennyire helyes múlt időben megfogalmaznom a választ. Corvusszal barátok voltunk, nekem azért kissé többet is jelentett és nem tudom, hogy a vallomásom és a Kathnek adott csókja után mennyire leszünk képesek ismét jóban lenni egymással. Én szeretném, ha egyszer rendeződne a kapcsolatunk, de a jelenlegi érzelmi állapotom miatt erre nem sok esélyt látok. Egyszer talán képes leszek ismét csak barátként gondolni rá. Ehhez azért mindig idő kell. - Még abban az esetben is, ha pont a lehető legrosszabbkor jön ez az egész? - vonom fel a szemöldököm, hiszen Gilly velem kapcsolatban már így is a robbanás szélén áll, nem szeretném még inkább elmérgesíteni a helyzetet kettőnk között. - Mindegy, átgondolom – fújom ki a levegőt végül, de már most biztosra veszem magam, hogy ehhez nem lesz elég bátorságom. Visszaszólok én akárkinek, a VMS-en még Stansson akaratával is szembementem, de Gilly már nagy falat számomra. Neki talán még nálam is jobban felvágták a nyelvét. - És veled mi újság, sárkányfiú? Eddig csak én beszéltem, te meg hallgattál. Minden oké? Ismertem a dokit, tudom, hogy ő és Chris jóban voltak, a halála pedig érthetően megviselte az unokatestvéremet. Talán nem mutatta ki annyira, de láttam a szemein, hogy valami nem oké. És ugyan eltelt azóta egy év, de na, aggódom. Ezt azért senki se vetheti a szemeimre.
Hoppá. Valljuk be, hogy abban a kalandban nagyon csúnyán elkeveredtünk egymás mellől és utána én azt emésztgettem, hogy a sötétség kiszállt belőlem és feláldozta magát értünk, aztán kiderült, hogy az a sötétség a fivérünk volt, szóval… Szóval nem igazán gondoltam most át, hogy azért pörög rá a szektásdira, mert ők Eileen-nel ilyesmibe tenyereltek. Bakker. - Nem lesz bajod. Majd pattintunk két mobilt és felhívsz, ha para van én meg rögtön ott leszek, hogy agyoncsapjak bárkit. Dany-t is beleértve. - biztosítom, bár nem teszem hozzá, hogy a srác nagybátyját is beleértve, de ha valami probléma lenne vele és hívna, hát nem gondolnám meg, hogy nekimegyek-e egy felnőtt férfinak, hogy megvédjem. Egyértelmű, hogy igen. - Nem tudom, lehet, hogy neked tudta a gyenge pontodat és mindannyian azt hittük, hogy a csapatunk érinthetetlen és nem lesz azon a rohadt versenyen semmi extra, ezzel ütött a legnagyobbat. - vonom meg a vállamat, azt még megértem, hogy Sidney eszébe jut, hiszen szintén sebezhetetlen, szintén CSK és még az edző nője is lett menet közben, de a gyógyító fiú nevére kicsit zavarodottan nézek rá. Miért ártott volna a dokinak? Lehet, hogy elméláznék még a közös emlékeken, a jobbakon természetesen, és nem azon, ahova az út vezetett, de Lizzy-nek szüksége van a lelkizésre én pedig kész vagyok nyugtatgatni, simogatni, ameddig csak kell. - Ja, hát csak látásból inkább. - válaszolom, mert attól függetlenül, hogy az Ollivander ág barátságot ápolt a Flint fiúval, én csak itt láttam először és a korkülönbség meg a vélt érdeklődésikör különbség miatt eszembe se jutott hozzászólni, franc fog azzal bajlódni, hogy egy morgó farkason trappoljon át, hogy szóba álljon egy kölyökkel. - Jól van, jól van, érzel, amit érzel és ahogy érzed, nem akartam beletenyerelni. - visszakozok, még a kezeimet is védekezően felemelem, mintha attól tartanék, hogy a paprikás szőke a végén odacsap, de azért közben a szemeim őszintén nevetnek. Tudja a franc, tinédzser és ráadásul még nő is, az előbbi percben még bújt meg ölelgettem, simogattam, de lehet a következőben már elszabadul a világvége, ha rosszat mondok. A feltételezésre pislogok egyet-kettőt, aztán egy kis nevetéssel ütöm el az egész hablatyolásának az élét, mielőtt még jobban elkezdené boncolgatni, hogy ki fiú, ki lány, és kinek a pasija. Bele tudom képzelni a helyzetbe magamat azért valamennyire, ennyi EQ-val azért megáldott az ég. - Ne feszülj, értettem a lényeget. Gondolom elsőre nem repesnél az örömtől, de ha így lenne én bizony jobban örülnék, ha Charlotte állna elém, hogy megbeszéljük és nem valami random kívülálló pletykálná el vagy merlintudja látnám őket smárolni valahol. Az a leggázabb forgatókönyv, ami előfordulhat, de tudom, hogy ennyire nem vagy buta. - vonok egy kis vállat, bár a szavaimban inkább ott a rejtett üzenet, hogy Ne Legyél Ennyire Buta.
- Azután, ami a VMS-en történt, én már semmin se csodálkozom – fújom ki némileg feszülten a levegőt, elvégre engem és Eileent is egy szekta tagjai akartak maguknak, még kész szerencse, hogy Dany is velünk volt. Vagyis, annyira nem, hiszen én saját magamtól szabadultam ki a férfi szobájából. Én nem is tudom, mit tettem volna, ha sikerrel jár a terve. - Neked talán nincs, de én... - elharapom a mondatot, majd visszagondolok arra, amit a mérgezés alatt és után is át kellett élnem. A fájdalom, a gondolat, hogy ez tényleg a vég, majd az, ahogy magamhoz tértem... Hát, mit ne mondjak, nem volt valami kellemes érzés egyik sem. - Talán tényleg megváltoztam, talán ezt is szerette volna elérni, de miért pont engem szemelt ki? Hiszen annyian voltunk! Eleinte azt hittem, hogy az amerikaiak vagy az oroszok tettek velem valamit, nekik lett is volna indokuk, de a banyát nem értem – csóválom meg a fejem végül. - Ha az edzőnek szeretett volna ártani, akkor arra ott lett volna Sidney is. A csapat is sokat bukott volna vele, hiszen ő volt a másik csapatkapitány. Vagy Cody. Vagy bárki más. De nem, neki én kellettem. Miért? - bukik ki belőlem az a kérdés, ami már olyan rég foglalkoztat. Persze, ott van az a lehetőség is, hogy véletlenszerűen szemelt ki pont engem erre a célra. Azt hiszem, csalódott is lennék, ha csupán ennyi lenne a dolog magyarázata. Bár, néha képes vagyok olyasmit is belelátni a helyzetekbe, ami voltaképp nincs is ott. Mint például az, hogy Dany ÚGY érez irántam. - Igen – biccentek egyet Chris kérdése hallatán. - Ismered? Nem láttam még őket együtt és nem is egy korosztály, ami az igazat illeti, de Corvus Gilly barátja is, szóval van rá esély, hogy a nővérem bemutatta már őket egymásnak. Nem állok neki azonban magyarázatot adni számára a fiú nevét illetően, hiszen még szép kis tüske van bennem a történtek miatt. Kár lenne hát boncolgatni a témát, mert csak egy újabb sírás lenne a vége, ismét az unokatesóm vállán, amikor lenne erre alkalmasabb személy is, de ő szóba se áll velem. Pedig annyira jó lenne Gillievel megbeszélni mindezt! Chris fiú és azért, na... Ciki előtte boncolgatni ezt a ki tetszik, ki nem témát. - Na jó, a rózsaszín köd azért elég erős túlzás – fintorodom el egy pillanatra, hiszen elég buta libát láttam már a folyosókon, akiket elvakított a szerelem. Én cseppet sem érzem magam olyannak, inkább reális, két lábbal a földön járó típus vagyok, aki észrevenné Dany rossz tulajdonságait is, ha lennének. - Nem úszom abban a mámorban, csak érzem, hogy ez több, mint barátság – vonom meg a vállam, mintha annyira nem is lenne vészes a dolog. - Te nem buknál ki, ha lett volna egy pasid, aki utánad Charlotteal jön össze? - teszem fel a nagy kérdést és tudom, hülyeség fiút használni a hasonlathoz, de most na, nem jut jobb az eszembe. - Mármint, ha lány lennél – javítom ki magam végül mégis, hátha Chris képes lesz némileg beleélni magam a helyzetembe. - Ajj, ezt nem tudom szebben megfogalmazni – forgatom meg a szemeim végül, kissé kiadva magamon. A sírást már abbahagytam, sikerült kissé rendbe tennem magam, de a Gillievel való elbeszélgetés ötlete nem tartozik a kedvenceim közé.
Kicsit megvonom a vállamat, én se vagyok teljesen képben, de amikor látszik rajta, hogy kicsit talán túl komolyan vette, amit mondtam, egy vigyorral megnyugtatom. - Ugyan már. Ma már biztos nem, akkor nem lennének hatalmon, ennyire a muglik se hülyék. - hessegetem el az elültetett aggodalmat, nem hittem volna, hogy ennyire rápörgeti magát a szekta dologra. Hiába tudom, hogy mi a mondat vége, még így is kicsit gyomorszájon vág a gyász, amit pillanatok alatt újraélek. Csak bólintok, aztán a kérdésére kicsit félrebillentem a fejem. - Amikor a kórházba kerültél eszembe se jutott annyiba hagyni, akkor talán fel sem épültél volna. De most már jól vagy és nincs többé miért bosszút állni, a versenynek vége, a boszorkánynak vége és bele se akarok gondolni, hogy mi lett volna, ha. - válaszolom a lánynak. Persze, hogy nem lehet csak úgy annyiban hagyni, ha egy szerettünket elveszítjük, de mi nem veszítettük el őt! Megrázta az egész, én is kész káosz voltam a verseny felében, néha még utána is, amikor eszembe jutott az a titkos fivér dolog, nekem is vannak kérdéseim, de valahogy muszáj túllépni és tovább élni. Nem teljesen elengedve, de nem lehetnek a sötét titkok a mozgatórugói az életünknek. Koncentráljon az életre, Rómára, ha kell, akkor a napi drámáira, de ne a banyára és arra, hogy két éve majdnem meghalt. Simogatom, nyugtatgatom, egészen addig, míg nem sorolja más srácnak is a nevét és kibontakozik az ölelésemből. - Corvus? Corvus Flint? - vonom fel a szemöldökömet, bár sok mindent nem tudok a srácról, csak hogy mindig könyvvel a kezében látni, egyedül, és a farkasa mindenkire morog, aki a közelébe megy. Nem valami társasági lény, csak kviddicsnél látni csapatba, innen is ismerem a nevet, hiszen a meccsekre ki szoktam járni. Lizzy kviddicsezik, Corvus kviddicsezik, Dany kviddicsezik… ez a sport kihozza az emberekből a romantikus érzéseket, vagy mi? - Nem tudom, szupersztár, de én a helyedben azt mérlegelném, hogy mi a fontosabb. Gilly a nővéred és örökre az is marad, jóban-rosszban, Dany pedig csak mostanában töltötte be az űrt a buta fejecskédben a rózsaszín köddel. Kinek fontosabb beszélned róla először? - próbálok rámutatni a dologra, hiszen az ő helyében én azonnal Charlotte-tal beszélnék, nem mintha előfordulna olyan, hogy ugyanazon a pasin osztozunk, mert hát én… mint tudjuk teljes egészében hetero vagyok és kész. De ettől eltekintve, a testvéremmel beszélnék először és szentül hiszem, hogy Lizzy és Gilly között is segítene a kis őszinteség, de hát ki vagyok én, hogy rájuk parancsoljak?
- Igen, de... - bizonytalanodom el kissé. Nem vagyok vallásos, ráadásul jártas sem a muglik dolgaiban, szóval konkrétan nem tudom, milyen az a szekta. Hallottam már a Vatikánról, de teljesen mégse vagyok képben. - Ott csak nem áldoznak fel embereket. Vagy mégis? - vetek azért egy bizonytalan pillantást Chris irányába, hátha ő többet tud erről nálam. De még ha ezt is teszik... Nem, csak nem csinálnak ilyesmit! Elvégre, Dany szólt volna arról, ha esetleg ilyen beteg dolgokat művelnek ott az emberek. Amikor Chris – rá annyira nem jellemző módon – komoly arccal húzódik közelebb hozzám, lesütöm a pillantásom, majd inkább a padlót kezdem el tanulmányozni. Nem szeretem így látni és szerencsére nem is kellett ezzel gyakran szembesülnöm, de most van oka arra, hogy aggódjon. Nem csinálok semmi hülyeséget, az nem az én asztalom, mégis úgy érzem, hogy az életem még nem jött teljesen rendbe azóta sem. Ezt pedig csak tetézte Corvus lépése Kath felé és Dany felbukkanása az érzelmi életemben. Míg az előbbi teljesen összetört, az utóbbi kissé felemel, de nem merek nagyon kapálózni utána. Nem is élem hát bele magam semmibe. - És mások meghaltak – fejezem be a Chris által elkezdett mondatot. - Csak úgy annyiban hagytad volna, ha velem is történik valami? Eszedbe se jutott volna a bosszú? Nem, ezt nem hiszem el. Chris szerintem lépett volna, addig kergette volna azt, aki felelős volt a halálomért, amíg el nem kapja. Esetleg nem? Idővel tovább lépett volna? Valóban nem normális, amit érzek? Tényleg én lennék az, akivel nincs rendben valami? A banya meghalt, én pedig annyi kérdésemre nem kaptam választ! Amikor Chris válaszul átölel, hálásan simulok a karjaiba, miközben minden bánatomat az ő vállán sírom ki. Érzem, ahogy simogatja a hajamat, de sokkal nyugtatóbb hatással van rám a közelsége, a tudat, hogy nincs ellenem, bármennyire is haragszik rám Gilly. Ez nem fair, ezt nem vele kellene megbeszélnem, nem őt kellene traktálnom a problémáimmal, de mégis... Ki máshoz fordulhatnék? - Én próbáltam, tényleg, de amikor Corvus elutasított, jött Dany és... - elharapom a mondatot, elvégre Chris még nem tud a mardekáros srácról, majd inkább kibontakozom az öleléséből és a kézfejemmel letörlöm a könnyeimet. Kész szerencse, hogy nem sminkelem magam, mert úgy néznék ki, mint egy izzadó bohóc. - A lényeg az, hogy nagyon kedves volt, majd egyre többet lógtunk együtt és... - itt veszek egy mély levegőt, hiszen bármennyire is megnyugtatóak az unokatestvérem szavai, mégse vagyok teljesen biztos abban, hogy jó dolog ez. - …csak úgy megtörtént – sóhajtok egyet, majd zsebkendőt kezdek el keresgéli a farmerzsebemben. Végül találok, majd előveszem, habár annál a résznél halkan felnevetek, amikor azt taglalja, hogy néha elkerülhetetlen megbántani másokat. Egyből Corvus jut eszembe és az, hogy őt mennyire nem érdekelte az, hogy mellette ülök és mégis megcsókolta Kathet. Nem érdekelte, hogy ezzel megbánt és esze ágában se állt másként intézni ezt az egészet. - Nem is tudom – bizonytalanodom el egy pillanatra. - Tudod, nagyon félek attól, hogy mit fog szólni ehhez. Nem kellene előbb inkább Danyvel beszélnem? - emelem fel a tekintetem, Chris arcát fixírozva. - Talán nem is lesz az egészből semmi. Akkor csak feleslegesen zaklattam volna fel. Daniel kedves és helyes, jó vele beszélgetni, ő megért és meghallgat, nem támad le rögtön, ha olyasmit mondok, amit talán nem kellene. És jól érzem magam vele, mellette mindent elfelejtek, de ha ő nem így érez irántam, akkor csak Gilliant fogom felzaklatni, méghozzá feleslegesen. Megéri vajon kockáztatni?
Meghallgatom a sztorit és még el is mosolyodom a szülei imitálásán, nekem egyáltalán nem tűnik terhesnek vagy fárasztónak, inkább vicces, de azért fel nem nevetek. - Végül is, a legnagyobb mugli szektának ott van a központja, nem? - kérdezek vissza, nyilván a kereszténységre utalva és a Vatikánra. Nem vagyok éppen vallásos, de azzal a névvel, hogy Christopher azért nem lehetek teljesen sügér. Teljesen lefagyok, amikor ilyen komoran beszél, csendesen, és most, hogy leraktam a lábamat közelebb húzódok hozzá, hogy kartávolságon belül legyen, vége a vidám beszélgetésnek, csendes és bizonytalan, nyilván bensőségesebb kéne dumálni és nem túlkiabálva a klubhelyiség nyüzsgését. - Liz, a bosszú az… az nem mindig megoldás. A történet lezáródott, és győztesen jöttünk ki, mert túléltük az egészet. Mi élünk és… - megtorpanok, mert egyszerre úszik be az iker fivérem képe az elémémbe, aki végül megküzdött a banyával és Cody, akitől lassan egy éve kellett elköszönnünk. Mi élünk, ők pedig nem, és szégyen, ha nem adunk bele mindent. Azzal talán még meg tudnék küzdeni, hogy ennyire el van kenve, talán jót tesz, ha kiadja magából, de amikor kirobban belőle a vallomás és ezzel együtt a sírás is rájövök, hogy én ehhez kevés leszek. Csak átölelem, ahogy sír, és a válla felett minden elhaladó háztársunkra gyilkos tekintetet vetek, aki megjegyzést szeretne tenni és mivel elég közkedvelt vagyok, nem is geciznek velünk. - Hé, na, egyik sem a világ vége… - ölelem magamhoz egyik kezemmel szorosan, a másikkal pedig elkezdem a szőke haját simogatni, hogy megnyugtassam. Amikor Charlotte legjobb barátnője meghalt és a barátnője pasiját gyanúsították, akibe ráadásul bele volt zúgva, hát akkor is ugyanígy simogattam egy szőke buksit hatalmas könnyekkel, de ott egy élet is elveszett. - Hát nem mondom, hogy repesek, hogy az a kis dzsigoló elcsavarta a fejedet, de az érzéseknek nem lehet csak úgy parancsolni. - tudom, mert én megpróbáltam, teszem hozzá magamban. Nem vagyok a világ legböcsebbike, de azért nem fogom elbagatelizálni se a dolgot, szegény annyira kivan, hogy már átnedvesítette a pólómat. - Ha az első csepp taknyot meglátom rámcsöppenni, neked annyi, szupersztár. - jegyzem meg, egy kicsit elvéve az élét a kétségbeesésnek, de aztán felsóhajtok. - Hidd el, néha megbántani másokat egyszerűen elkerülhetetlen, csak megtörténik. - újabb tapasztalat, szuper. - Ha tudod, hogy nem akarod bántani, akkor mondjuk, nem is tudom, kérdezd meg a véleményét? Kérd az áldását? Ha tényleg úgy gondolod, hogy belezúgtál abba a hülyébe, akkor Gilly megérdemli, hogy ne derült égből villámcsapásként érje a dolog más szájából. - ötletelek, kicsit sután, miközben tovább ölelem és simogatom. Persze a fenyegetésem nem váltom be, nem fogom ellökni csak azért, mert szipog, egyáltalán nem féltem a felsőm, el tudok tekinteni attól, hogy undi.
A lelkem mélyén sejtem én, hogy Chris magában némi fenntartásokkal áll a dologhoz, hiszen Dany mégis Gilly volt pasija és talán az is megfordul a fejében, hogy én és ő... Elvégre, sokat lógunk együtt a hugrás sráccal, már amikor nem a könyveibe van belefeledkezve. Mondhatnánk azt, hogy tényleg csak barátok vagyunk, bár ez részemről kissé problémásabb. Amúgy is hajlamos vagyok szerelembe esni, mármint, ott volt Corvus, akit magam sem tudom, miért szerettem meg annyira, a mostani csalódás pedig arra késztetett, hogy más felé fordítsam a teljes figyelmemet, az pedig Dany lett. - Igen? - kérdezek vissza válasz helyett bizonytalanul, hiszen Chris összegzése alapján úgy veszem le, nincs elragadtatva a dologtól és ez így valóban rosszul hangzik. Amikor végül elmosolyodik, megkönnyebbülten viszonzom a gesztust, de sikerül elérnie, hogy az a fránya kis vészharang ismét megkonduljon a fejemben. Valóban jó ötlet ez? - Igazság szerint kissé győzködnöm kellett őket, de belementek pár feltétellel – forgatom meg a szemem, majd utánozni kezdem anyám aggodalmaskodó hangját: - Napi egy bagoly, Elizabeth, el ne feledd! - sápítozom tettetett rémültséggel az arcomon. - Komolyan, mintha Róma helyett egy szektába kértem volna magam, ahol én leszek az áldozat – sóhajtok végül lemondóan, hiszen ez a fajta aggódás fog engem a sírba vinni. Mintha nem lennék amúgy is sebezhetetlen. Különben is, akihez készülök, évfolyamelső, a következő tanévben kezdi az egyetemet, nem fogja elmetszeni a torkomat. Mindezek után jön a hülye kijelentésem, amit valamilyen szinten mégis komolyan gondolok, a levegő pedig megfagy körülöttünk egy pillanatra. Nem merek Chris szemeibe nézni, hiszen akkor nyilván észrevenném benne a csalódottságot vagy szomorúságot, amit én okoztam neki ezzel, de akkor is... Úgy érzem, túl sok vagyok én ide és túl sok olyan dolgot tettem, amit nem kellett volna. - Rengeteg olyan dolog van, amit nem tudsz rólam – jegyzem meg csendesen. Az oroszok elleni meccsen például kifejezetten élveztem azt, amit tettem azzal a vérfarkassal, ez pedig megrémített. Ráadásul, a mérgezésem óta halálosan komolyan vettem az egész VMS-t. Nem mintha ez nem lett volna előtte is jellemző rám, de Gillian pont amiatt borult ki, hogy hidegen hagyott az, miszerint voltak áldozatai a versenysorozatnak. Előtte nem voltam ilyen. - Nem tudom, Chris, én... - nyelem vissza a könnyeimet, miközben bizonytalanul csóválom meg a fejem. - Dühös voltam és bosszúra vágytam. Amolyan igazi, véres megtorlásra – egészítem még ki a szavaimat. - És gondolom azért lettem ilyen, mert ezt nem tudtam megtenni. A banya meghalt, bennem pedig ott van valami, ami nem hagy nyugodni – vonom meg a vállamat. - És talán pont emiatt vagyok olyan másokkal és közben annyira bizonytalan vagyok magamban – teszem azért még hozzá, hiszen nem csak a bosszú hiánya okozza részemről ezt a viselkedést is. - És én azt hiszem, hogy beleszerettem Danybe – sírom el magam hirtelen, egyik pillanatról a másikra. Hiszen, tudom, mennyire rossz ez, még abban az esetben is, ha jóban lennék a nővéremmel. És emészt a bűntudat, amiért így érzek, de közben képtelen vagyok megálljt parancsolni magamnak. - El szeretnék menni Rómába, mindennél jobban – vetem magam hirtelen Chris nyakába, hogy ott szipogjak tovább. Úgy csüngök rajta, mint kis majom az anyukáján. Igen, ő talán meghallgat és tanácsot ad. - És el szeretném mondani neki, mit érzek, de közben annyira rettegek attól, hogy elutasít – tör rám egy újabb sírás. - De ha nem, akkor... akkor mi lesz Gillievel? Újra meg fogom bántani! - fakadok ki kétségbeesetten. Most komolyan, miért mindig nekem jutnak a komplikált esetek?
Látom rajta, hogy először lelkesedik, aztán mégse, de nem kérdezek rá egyelőre, mert már így is éppen elég kérdés van feldobva a magasba, amit előbb tisztázni kéne. Azért egy Római nyaralás nagyon pöpecnek hangzik, még ha meg se mukkanok a nyelven, általában minden főváros szereti a turistákat, megyünk pénzt költeni. Jó, Lizzy talán keresni, de én kevésbé. Lehet nekem is illene pattintanom egy nyári munkát, de ha megteszem akkor nem akarok ilyen hétköznapi dologba vágni, inkább a bestiamester szakkal kapcsolatos állásokat nézegetném. - Őszintén, kivele. - erősítem meg, egy kis vállrándítással és várom, hogy mi következik, ami miatt úgy néz ki, mint akinek az egész világgal baja van. - Ahumm… Szóval a nővéreddel szakított a srác, most meg együtt fogsz lakni vele hetekig, meg egy idegen muksóval, és anyádék ezzel rendben vannak? - kérdezek vissza, aztán lassan elvigyorodok. - Hát, rossz ágra születtem, a te szüleid még lazábbak, mint az enyémek. - jegyzem meg, bár tény, ami tény, hogy nem repesek az ötlettől, hogy a hugrás srác végigmenjen az összes női rokonomon, de nem tett egyelőre Lizzy utalást arra, hogy össze is jöttek volna. Ki lesz a következő Dany látómezejében, Charlie? Teljesen lefagyok, amikor meghallom a szavait és elhúzza a száját, és a laza, feldobott lábaimat, amivel kiterültem a fotelben azonnal ledöböm, hogy sokkal feszültebben, komolyabban nézzek rá. - Te meg vagy huzatva? Hogy mondhatsz ilyet? - kérdezek vissza, teljes döbbenettel, hiszen az üvegcse nélkül már halott lenne. Mégis ki kívánja, hogy bár inkább halott lenne? Tudtam én, hogy egy halálközeli élmény megrázza az embereket és hogy valami baj van, de ez most érthetően csúnyán szíven ütött. Ugyan egy ág a családból fekete bárányba került Annabelle-lel meg a nagyapánkkal réges-régen, de a maradék olyan közel állt egymáshoz, hogy simán őket is a húgaimnak tekintem, nem valami távoli uncsiknak, szóval… Nekem csak ne mondjon ilyen baromságokat! Végighallgatom, ahogy a mérgezésről beszél és kicsit összevonom a szemöldökömet, amikor meghallom a sötét varázsló nevét. - Grindelwald? Nem, ő egyáltalán nem érdekel, az érdekel, hogy te hogyan élted meg és hogy mire lett volna szükséged, hogy jobban legyél. Mire van most szükséged ahhoz, hogy kicsit egyenesbe jöjjön az élet? Mert ha Rómára, akkor ha gondolod közlöm én a hírt Gilly-vel, hogy simábban menjen. - válaszolok, mert egy kicsit talán félreértett. Mármint, ahogy beszél a konkrét haldoklásról elég rendesen kiver a víz, mert eszembe jut a sötétség, ami kitört belőlem, a Gyengélkedőn az álmom, a testvér, aki végig bennem volt és mégse ismerhettük meg soha és az életét áldozta értünk… Nem csak Lizzy ment át a sötétségen, hanem én is. Talán én is változtam és nincs is jogom a szemére vetni, hogy néha milyen elviselhetetlen mindenkivel, ki tudja.
Láttam én már Christ a lelátókon, nem is egyszer, habár a mérkőzések alatt általában nem ez a legnagyobb gondom. Mindenesetre, néha igenis eltéved a tekintetem, hogy ismerős arcokat kereshessek. Gilliant még nem sikerült kiszúrnom, bár esélyes, hogy nem is áll szándékában a tudtomra adni, ha ki is megy, de Chris... Hát, ő mindig ott van, aminek felettébb örülni is szoktam. Kis motiváció, hogy az unokatesóm előtt ne bőgjek le. Na, nem mintha nem vennék mindent véresen komolyan, ami a sporthoz köthető, de akkor is... Ő csak a családom! - Az nagyon jó lenne! - szélesedik ki a mosolyom Chris szavai hallatán, habár szinte egyből az arcomra is fagy, amikor meghallom Tita nevét. Mit ne mondjak, nem sikerült tökéletesen megkedvelnem a lányt, aminek a konkrét okát nem igazán vagyok képes meghatározni. Szóval, inkább kerülöm, de Chris kedvéért nem mutatom ki, hogy bármi bajom lenne vele. Elvagyok mellette, de nem lett a kedvencem. Csak reménykedem abban, hogy idővel ráunnak egymásra és szétmennek. Ha Chris felhozná számomra az eljegyzést, szerintem sírva borulnék a karjaiba. Hatalmas mákom van hát azzal kapcsolatban, hogy nem vagyok gondolatolvasó. - Őszintén? - vetek egy kérdő pillantást felé, majd sóhajtok egyet és ujjaimat gondterhelten fúrom szőke tincseimbe. Most mit tegyek? Nem szeretném, ha aggódna az utazásom miatt, szóval talán jobb, ha tudja az igazat, de ha ez visszajut Gillian fülébe... Fenéért kellett nekem felhozni a dolgot! Chris úgyis addig faggat, amíg nem kap őszinte választ a kérdésére. Bár, nem csoda, hogy aggódik értünk, ha belegondolok abba, mennyi minden történt velünk. - Dany bácsikájának a cukrászdájában fogok robotolni és náluk is lakom majd egész nyáron. Ennyi az egész – vonom meg a vállam, mintha tényleg semmiség lenne az, hogy a nővérem exe lát majd vendégül jó pár hónapig, aki ráadásul tetszik nekem. Oké, ezt még Chris orrára se kötöttem, hiszen nem tartozik rá, plusz nem hiszem, hogy repesne a boldogságtól a hír hallatán. Igazság szerint én se tenném a helyében. Még Corvusról se számoltam be neki, mert lenne egy-két kedves szava a fiúhoz, abban biztos vagyok. Általában nem avatkozik a magánügyeinkbe, de ami Flint és köztem történt... Nos, nem tudom, mennyire lenne képes ebből is kimaradni. - Igen? - pillantok meglepetten Chrisre, mintha annyira nagy újdonság lenne, hogy valakinek a haldoklása megvisel másokat, főleg abban az esetben, ha családtag az illető. - Tudod, néha eszembe jut, hogy talán el se kellett volna fogadnod tőle – húzom el a szám szélét egy pillanatra. Ritka rossz érzés ezt számomra kimondani, de ha tudtam volna, mi vár rám a jövőben... Vannak jó pillanatok, amelyeket nem adnék oda semmi pénzért, de ott vannak a rosszak is, melyeket legszívesebben elfelejtenék. A Gillievel való viszonyom, Corvus... Nekik csak púp vagyok a hátukon, semmi több. Megremeg hát egy pillanatra a szám széle, de nem sírom el magam. Chris előtt főleg nem szeretnék sírni, mert ő nem ismeri ezt az oldalamat. Hülye kamaszkor! Még nekem se sikerült hozzászoknom ahhoz, hogy ide-oda cikáznak bennem az érzelmek. - Ha akkor és ott elintézitek, talán az edző se kerül olyan állapotba. Hogy bűntudatom volt-e miatta? Igen. Már akkor is tudtam a fioláról, amikor pedig összekapcsoltam a kettőt, teljes mértékben kibuktam. A többiek az életüket kockáztatták, ha bárki is meghalt volna akkor és ott, nem tudom, mit tettem volna. Csak kicsit enyhített ezen az, hogy én is részt vettem az akcióban. - Hogy mit éreztem? - ismétlem meg a kérdést némileg megütközve, majd gondolkodóba esem. - Az egész olyan volt, mintha egy sötét szobába lettem volna zárva, ahonnan folyamatosan szökik a levegő. Szó szerint fuldokoltam. Nem olyan gyorsan, de egyre nehezebb volt számomra a légzés. És az a suttogás... - ennél a pontnál ujjaimmal lágyan megérintem a fülemet, mintha ezzel felidézhetnék valamit, majd visszaejtem kezemet a fotel karfájára. - Valami hülye nyelven hablatyolt folyamatosan. Hiába kiáltottam rá, nem hagyta abba. Egyetlen szót értettem csak: Grindelwald. Bár, ez nem is olyan meglepő, hiszen a szekta is a Testvériség tagjaiból állt. De miért érdekel ez téged ennyire? Mert az ember nem ilyesmiről beszélget a családtagjaival, ha szóba kerül a halál. Jó, persze, mindenki kíváncsi, de nem értem Chris érdeklődését a téma iránt. Arra pedig, hogy megváltoztam, képtelen vagyok mit reagálni. Gondolom, nem jó értelemben, és egy újabb negatív kritikát nem lennék képes feldolgozni egyhamar. Jobb hát, ha erről nem is faggatózom.
Én nem vagyok különösebben izgatott, azért attól függetlenül, hogy az egyetemisták meg az alapképzésen levők annyira nem keverednek, teljesen más időbeosztásuk és óráik vannak, azért hébe-hóba rálesek az unokahúgaimra, Lizzy meccsein is mind kint voltam szurkolni, üvölteni és bömbölni, mint egy vérbeli oroszlán, pedig igazából egyáltalán nem ástam bele magam, hogy milyen is egy Griffendéles és nem is a házhoz vagyok ilyen lojális, hanem a családomhoz. Leheveredek hát a kanapéra, fotelre, akármire, és örömmel látom, hogy a lány vigyorog, mint egy vadalma, nincsen elkenődve, hiába van fasírtban Gilly-vel. - Rómába? Azta, ez nagyon menőn hangzik. Lehet majd meglátogatunk majd Charlie-val, vagy… Titával. - mosolyodok el játékosan, egyrészt, mert Charlotte-nak nem a kedvence, ha így hívom, másrészt, mert Titával lehet, hogy Róma lenne a tökéletes pillanat. Igen, eszembe jutott az eljegyzés gondolata, már két év telt el a VMS óta, egy év, mióta Cody… szóval minden jól halad az életünkben, bár még ha fel is teszem a nagy kérdést, eszemben sincsen a közeljövőben házasodni, a jó hosszú eljegyzés is tökéletesen megfelel. Nem a papír tesz minket boldoggá. Az, hogy cikkeztek rólunk a lapokban, miután a meccs előtt nyilvánosan csattant el az első csók közöttünk nem igazán zavart, mármint nem szoktam megtartani titokban, ha barátnőm van, bár azért a paparazzik hosszútávon mindig idegesítőek, egyszer megunja az ember, hogy hülye fejeket grimaszoljon nekik, hogy véletlenül se legyen minőségi képük. - Azt azért tudod ugye, hogy ritka szar vagyok a titoktartásban? Miért nem mondtad el neki, ha már anyádék is tudják? - kérdezem, kíváncsian félre billentve a szemem, végig mérve az elmúlt két évben nagyon is megnőtt uncsihugomat. Azzal semmi bajom, hogy még diákként megy melózni, tök szuper, támogatom az ilyet, főleg egy új országban, halál izgalmasan hangzik, csak nem tudom, hogy mi benne a csapda, hogy a nővére előtt titkolnia kell. - Hú, azért az nem semmi, szuperszár, meg fognak őrülni a féltékenységtől, ha tényleg instant bejutsz. Mondjuk annyira azért nem lenne meglepő, a VMS csapatba se véletlen kerültél be és lettél társ-CSK kapásból, tizenöt évesen. - értek vele egyet, bár a “majdnem belehalt” részen kicsit érzékenyen kiütközök. - Hé, nem akartam soha felhozni annyira, de… Tudod nagyon kibuktam, amikor bekerültél a kórházba, még Elenától is elfogadtam egy löttyöt, pedig annyira tudtam, hogy nem szabad bízni benne. Amiatt ébredtél fel végül. - mondom, bár ezt talán már tudja, de a továbbiakat nem. - Lehet, hogy hülyeség, de azóta is kikívánkozik belőlem, szóval itt az alkalom. Milyen volt? Mit éreztél? Tudod, aggódtam, hogy valamit kezdett veled a banya, mert egy kicsit megváltoztál utána, de lehet csak képzeltem az egészet.
Igazi family feeling 
)