2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A Griffendél diákjainak közvetlen gyülekezőhelye a toronyban található. A Kövér Dáma festménye kéri a jelszót és engedi át a diákokat a járaton, amelyen át bejuthatunk a helységbe.
Idegességemben a hajammal játszom. Kathrine jól látja, sötét szemeimen kívül (ami tényleg igazi bolgárra hajaznak) mintha én volnék Hófehérke, szinte fekete tincsek, porcelánfehér bőr. Én aztán a napon is csak leégek, sosem leszek bronzbarna, de ő meg szeplős rendesen, így mindketten a világos bőrszínt kaptuk, viszont neki kék a szeme, akárcsak a bátyánknak. Legalább nem néz rám undorral, mint Darius rokonsága, ez már mindenképpen előrelépés. Mindenkivel semleges, távolságtartó vagyok, nehezen adom ki az érzelmeimet, most viszont látszik rajtam, hogy rág az ideg, hiszen ha őt is elvesztem, végképp nem marad senkim. – Velünk nem maradt sokáig, de anya még bőszen reménykedett, hogy egyszer visszatér. Talán nem is tudta, hogy már régen a te apád. – Sóhajtok fel, lényegében a nemzőnk igazi kalandos életet élt, sosem nem nézett hátra, és ezt nagyon nehéz megemésztenem. Dariust még fiatalon nevelte, vele évekig ott volt, én afféle középső gyermek vagyok, csak egy anyával, nem kiterjedt rokonsággal, Kath pedig megintcsak kapott belőle egy nagyobb szeletet ahogy sejtem. Ám lehet, hogy tévedek, olyan kevés az információm, feltevésekre hagyatkozom. – Akkor neked sem.. fenékig tejfel. Volt egy testvéred is? Ezek szerint nekem is. – Akit így már meg sem ismerhetek. Próbálok színtelen hangon beszélni, de folyamatosan elcsuklanak a mondataim, elhúzom a számat, mert nem tudom, hogy magamat sajnáljam-e, vagy Kathrine-t. Mérlegelem a hallottak súlyát, én aztán hiába panaszkodom, a hugom még nálam is nehezebb életet élt, ráadásul fiatalon, nem nekem kéne siránkozni. Bár ha belegondolok, legalább ott volt a bátyja, és most annak a párja, tehát legalább figyelt rá valaki. Nekem úgy kellett felnőttnek lennem, hogy lényegében tehetetlen voltam. – Igen, csakis miattad. Egyre kevesebb reménykedéssel. – Nem akarok szemrehányó lenni, de látszik rajtam a bizonytalanság. Nem azért halogattam, hogy találkozzunk, mert nem akartam megismerni. Éppen hogy rá kellett készülnöm, hogy ismét feldolgozzam azt, hogy ha esetleg elutasít, nem kiváncsi rám. Ahogyan megfogja a kezemet, akkor nagy kő gördül le a szívemről, és végre egy kicsit elmosolyodok, de észre sem véve hatalmasat fújtatok. – Ahogyan neked is a tiéd. Szörnyű, hogy csak ezért ismerjük meg egymást. Nem akarok púp lenni a hátadon, de beiratkoztam, hátha tarthatjuk a kapcsolatot. Most ennél a kedves mostohánál laksz, amikor nem vagy az iskolában?
Talán azért, mert én túlságosan fiatal voltam még, de mindig úgy gondoltam, hogy boldog volt a családom, viszont az alapján, amit Michaela mond, talán apa minket is elhagyott volna idővel akkor is, ha nem történik meg a tragédia. Azért erre elég pocsék gondolni, bár már jó eséllyel sosem derül ki, hiszen jelenleg is kezelik, mert nem tudta feldolgozni azt, ami történt. - Én úgy gondoltam, hogy velünk az volt, amíg minden rendben volt, de... - elakadok, mert tényleg bizonytalan dolog erre gondolni. Lehet, hogy tényleg nem volt boldog az életünk igazából? Vajon apa hogy gondolta? Sose láttam a dolgok mélyére, ami talán nem csoda egy alig tíz éves gyerek esetén. Apa úgy tűnt, hogy jól érzi magát velünk, hogy jól van, hogy a családunk is rendben van, de tény, hogy elég durva, hogy hátrahagyott egy lányt és, hogy ott volt a bátyám is, meg az ő testvérei. Nem igazán tudott hosszan megállapodni csak velünk. Kicsit azért jobb érzés arra gondolni, hogy mi a családunk rendben volt, még ha ezzel azt is sugallnám, hogy másokat viszont biztosan jó okkal hagyott el, mint Michaelát és az édesanyját. - Ez elég bonyolult tudod? A Roxfortba kerülésem előtt történt egy baleset és anya és a testvérem... meghaltak, apa pedig nem tudta feldolgozni. A bátyám vett magához, aki akkor talált ránk nem sokkal előtte, aztán amikor meghalt a feleségéhez kerültem. Van két kislányuk is, ikrek. - teszem hozzá egy halvány mosollyal. Próbálom mindig a dolgok jó oldalát nézni, még ha nehéz is és persze sok esetben tagadással kezelem a problémákat. Sokáig nem beszéltem arról, ami történt és úgy tettem, mintha egyszerűen nem is létezne az egész fájdalom. Persze ez örökké nem megy így, de mostanra már azért elég sok idő eltelt, biztosan Michaela is idővel majd könnyebben feldolgozza az édesanyja halálát. - Akkor miattam jöttél ide? - kérdezem meglepetten, hiszen az üzenőfal alapján úgy tűnt, hogy még abban sem teljesem biztos, hogy egyáltalán felvegye velem a kapcsolatot, nem hogy kifejezetten össze is barátkozzunk akár, vagy tényleg valami testvéri viszony alakuljon ki. Ezért is vagyok bizonytalan a kezének megfogásával, mert nehéz eldönteni, hogy ő vajon akarná-e vagy sem, de végül ő megteszi, amire már elmosolyodom és megszorítom kicsit az ujjait. - Sajnálom. Biztosan nagyon hiányzik neked. - sóhajtok egyet és újra megszorítom a kezét, mert azért ezt tudom, hogy milyen, hiszen nekem is elég pocsék érzés, hogy elveszítettem anyát. Ez idővel jobb lesz. Nem mondom, hogy elmúlik és jó lesz majd, de azért enyhül majd a fájdalom.
Fogalmam sincs, hogy az itteniek milyenek, egyedül a háztársamat, Mariust ismertem meg eddig, ő nekem túl sok volt. Lehet, hogy sosem szoktam hozzá, hogy lányként kezelnek, mert sosem az iskolában járt az eszem, hanem otthon, anyám betegágyánál, ezért ha ki is nézett magának valaki, szándékosan vagy véletlenül nem vettem észre. Amikor pedig anya meghalt, és igényem lett volna arra, hogy ne legyek egyedül, már késő volt. Barátaim nem lévén a családba próbálok kapaszkodni, akik eddig eltaszítottak maguktól, Marius kedves segítségnyújtását pedig nem tudom hova tenni. Lövésem sincsen róla, hogy hogyan lehettem volna kedvesebb, és most is attól félek, hogy Kathrine, a félhugom meg fog riadni attól, hogy mennyire nem tudom elengedni magamat. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha énekben mondhatnám el, amit érzek, hiszen a zene oly kifejező! Biztosan hülyének nézne, ha előkapnám a lantomat, és valami bús dallamban adnám elő, hogy mi is rejlik legbelül. – Azt hiszem az apánk sosem volt igazán boldog, de ez az ő hibája is. Talán senki sem fog elég neki. – Automatikusan védem anyát, Kathrine-ét nem ismerem, Darius családjába pedig végképp nincs rálátásom, de azt nehezen tudom elképzelni, hogy valakinek sehol ne legyen maradása. Jó, olyan elképzelhető, hogy nincs szerencséje a szerelemben, de hogy a gyerekei se legyenek elég neki a maradáshoz. Ráadásul Darius egy jó kiállású fiú volt, Kathrine is csodaszép, és bár nem a külsejük alapján ítéljük meg a gyemekeket, de na, azért mégsem voltak elég cukik kicsinek, hogy ott tartsák az apjukat? Én persze alig emlékszem rá, olyan kevés ideig volt velünk, szinte idegen a számomra. Ám mégis ő nemzett, úgy gondoltam, hogy majd a család élére állok, összehozom akit lehet, de csúfos kudarcot vallottam, hiszen annyira el vagyok keseredve, hogy már csak Kath marad, ráadásul ő próbálkozik velem, nem pedig fordítva. – Én is valami hasonlót éreztem. A bátyádnak volt felesége? Na erről aztán végképp nem tudtam. Ő nevelt fel? – Talán buta a kérdés, hiszen Kathrine bentlakásos iskolába jár, nem kell nevelni, ahogyan én is a Beuxbatonsban cseperedtem, de valahova mégiscsak hazajár az ember. – A szomszédjuktól. Gondolom vele se voltak jó fejek, de azért tud ezt azt. Azt hiszem hallhatta egyszer Dariustól, hogy ide jársz iskolába, évekkel ezelőtt. Én pedig bíztam benne, hogy még mindig itt vagy. Ha már végeztél volna, végképp elvesztem a nyomodat. – Foglalom össze, hogyan is jutottam el idáig. Látom, hogy moccan, meg akarná fogni a kezemet, én lehajtom egy pillanatra a fejemet, és végül megteszem én. Ha el akartam eddig jutni, akkor az a minimum, hogy végre nyitok valaki felé. Kicsit közelebb ülök, és felpillantok most rá, nagy levegőt véve. – Félig-meddig. Nálunk is csak a szünetekben lehetett hazamenni. Most halt meg, alig másfél éve. Azóta nem tudok mit kezdeni magammal. Ápoltam, amíg lehetett, de az iskola mellett ez nem volt megoldható. Gyakorlatilag egyedül haldoklott, mert azt akarta, hogy ne maradjak ki az iskolából. Úgy csinált, mint aki jól van ahhoz, hogy én tanuljak. Csak későn jöttem rá, hogy.. – Köszörülöm a torkomat, nem, nem fogok sírni, nem akarok megint visszazuhanni a gödörbe, még akkor sem, ha most van valaki, aki támogatna. Mi van, ha mégiscsak hasonló, mint a bolgárok, és feleslegesnek érez?
Azt én is nagyon jól látom, hogy mennyire tartózkodóan áll hozzám és milyen merev a tartása. Kicsit olyan, mint Corvus. Az ember szinte fél a közelében mosolyogni, bár én azért mindig kitartóan próbálkoztam Corvus esetén is. Azt hiszem ilyen téren nem vagyok annyira bátor, mint MB. Bár elég pozitív a természetem, de ha falakba ütközöm, vagy túl komoly tekintetekbe akkor azért én magam is megakadok kissé, hogy hogyan álljak hozzá a másikhoz és most ezt érzem ennél a lánynál is, pedig nagyon úgy fest, hogy a rokonom, de hát... ez még nem jelenti azt, hogy simán eltudunk beszélgetni, ha nagyon mások vagyunk. - Ezt bevallom nem is tudtam, bár érthető azok után, hogy apa... - elakadok, hiszen lássuk be apa elhagyta a családját, a gyerekeit és új családja lett, bár nagyon úgy fest, hogy ha Michaela a középső, akkor azért még anyu előtt próbálkozott, de az se működött? Vajon miért és vajon más is volt még? Azért ilyesmiken bevallom gondolkodtam már, de valahogy az efféle problémákat mindig próbálom elpakolni az agyam egy hátsó kis szegletébe, betenni szépen egy dobozba és nem foglalkozni velük. Valahogy így... könnyebb kezelni. Apát úgy se kérdezhetem meg, hogy most akkor hogy is volt ez. A dokik szerint valószínűleg már sose lesz normális állapotban. - Személyesen nem, de tudom, hogy nem valami kedvesek. A nevelőanyám, vagy hát nehéz eldönteni hogyan nevezzem meg, szóval ő a bátyám felesége volt és vele se valami rendesek. Én meg gondolom nem vagyok érdekes számukra. - vonom meg picit a vállamat. Végülis anya egyszerű mugli és hát biztosan eléggé megorroltak apára, amiért lelépett és új családja lett egy másik nővel. Valahol értető, még ha ez nem is az én hibám. Biztosan e miatt nem voltak kedvesek Michivel sem. - Akkor honnan tudod? - csúszik ki a számon a kérdés, bár nagyon úgy látom, hogy nehezére esik válaszokat adni, vagy beszélni, főleg ahogyan szabadkozik és tördeli az ujját, úgyhogy elmosolyodom és nem sokon múlik, hogy ne fogjam meg gyorsan a kezét. Moccan is az enyém, de aztán még sem teszem. Félek, hogy zavarba hoznám vele és azt nem akarom. - Nem vagy a terhemre, becs' szó! Tudod sok minden történt már körülöttem, csak aztán mindig felbukkant valaki, aki egy kicsit segített, hogy jobban érezzem magamat egy veszteség után. Lehet, hogy te is ilyen valaki vagy. Szóval szívesen megismerlek. Eddig anyukáddal éltél? Az iskola előtt? - kérdezem, hiszen sejtelmem sincsen róla, hogy ő is hasonlóképpen félárva, mint én, csak neki nem volt ott egy báty, aki magához vette, majd egy Missy, aki szintén az újabb tragédia után. Azóta pedig előkerült a bácsikám, most pedig egy újabb féltestvér. Azt persze nem mondhatom neki, hogy majd én megismertetem apával, mert hát rám se nagyon emlékszik, akkor egy olyan gyerekre, akit már ezek szerint jó régen hagyott el, végképp nem esélyes.
Egyértelmű, hogy máshogyan állok hozzá, mint egy idegenhez, de ez nem látszik rajtam kívülről, nagyon merev a tartásom. Csupán némiképpen zavart pillantásomból tűnik ki a feszültség, hogy mennyire komolyan veszem ezt az egészet. Anyám halála mélyen szíven ütött, nincsenek barátaim, s Darius testvérei is szinte kirúgtak az utcára. A Beaubatonsban sem tudtam ismeretségeket kötni, mert csak a tanulmányaimra koncentráltam, s amikor csak tudtam, hazasiettem anyámat ápolni. Most feloldódhatna az átok, végre itt van valaki, aki vér a véremből. Aki talán nem okoz csalódást, s én sem neki. Kiváncsi rám, ez már látszik rajta. Fiatalabb nálam vagy két évvel, talán hárommal is, kettőnk közül nekem kéne aktívan vinnem a társalgást, de még nehezen tudok megszólalni. Én kerestem őt, mégsem tudom, hogy mit mondhatnék. A vidám alkatú félhugom csacsogósan kezd bele, ettől talán nekem is könnyebb lesz. – Kath. Akkor én Michi. – Ha őt tegezni illik, akkor előbukkan a régmúlt homályából a kedveskedő, már-már kislányos megszólításom, ahogyan egyedül anya hívott. Lehet, hogy Kath-nek is jól állna. Arébb vonulok, ha engedi, hogy ne a klubhelység közepén ejtsük meg a beszélgetést, de benne fel sem merül, hogy ez mégiscsak valami bizalmasabb téma. Leülök végül mellé, remélve, hogy nem mászkál most arrafelé túl sok kiváncsi fülű egyén. – Igen, én vagyok a középső. A bolgárok nem a mi nevünket vették fel, hanem az anyjukét. – Vonom meg a vállamat, ebből az derül ki elsőre, hogy nem igazán jól sikerült az utam Bulgáriába. Felsóhajtok egy kicsit, méregetem a vonásainkat. Ő egyértelműen boldogabb, mint én, nem is tudom, hogy van-e értelme őt zavarnom azzal, hogy mennyire egyedül vagyok. – Ismered őket? Velem sem voltak kedvesek. Szó szerint kiadták az utamat. Nem is tőlük tudom, hogy egyáltalán létezel. – Tűröm a fülem mögé az egyik hollófekete tincset, nekem is kérdeznem kéne, de teljesen elszoktam a beszélgetéstől, hiszen egy haldoklót ápolni eléggé egyoldalú, hallgatag tevékenység. – Nem akarok a terhedre lenni, én csak azt gondoltam, hogy megismerkedhetnénk. – Húzom el a számat, s tördelem az ujjaimat, lehet, hogy ő is el fog küldeni, akkor pedig felesleges áltatnom magamat, hogy lehet még családom. Egy utolsó esélyt szeretnék magamnak adni, de ennyi kudarc után már nagyon nehéz bízni, vagy felengedni. Azt sem akarom, hogy ő úgy érezze, hogy neki kell noszogatnia engem, még ha amúgy tényleg így van.
Izgulok, mert még mindig nem tudom, hogy ki lehet ez a lány és hogy honnan a névegyezés. Volt már bennem késztetés, hogy megpróbáljam megismerni a családom Benedict ágát, de... közben meg tudom, hogy ők nem kíváncsiak rám, szóval akkor én mégis miért erőltessem a dolgot? Most viszont itt van ez a lány, akit lehet, hogy érdeklek mégis, akkor pedig szeretném tudni, hogy miről is van szó pontosan. Izgatott kíváncsisággal pattanok hát fel, amikor végre megérkezik és azonnal köszönök is neki. Idősebb nálam az látszik, de azt hiszem csak egy kicsivel, viszont sokkal komolyabbnak tűnik nálam. Ezt mostanában különösen mindenkinél kiszúrom, főleg azért, mert tudom, hogy lassan nekem is egy kicsit komolyabbá kellene válnom, csak egyelőre még gőzöm sincs, hogy ezt mégis hogyan viszem majd véghez. Devan szerint nem kell megváltoznom, de hát ő is a komoly vonalat erősíti. Mintha csak én maradtam volna le kicsit a felnőtté válás útján, na meg talán Maisie. Ő legalább ebben azért megerősít, hogy nekem se kell talán annyira végtelenül rohannom, legalábbis remélem. - Én meg Kath... jajj ezt már mondtam és gondolom úgyis tudod. - nevetem el magamat kicsit zavartan csak bólintok és szépen le is dobom magamat a klubhelyiség közepén lévő kanapéra. Eszembe sem jut, hogy ő esetleg jobban félrehúzódna, vagy ilyesmi, de ha ezt felveti, akkor persze követem egy kicsit arrébb, ha úgy jobb lenne neki, de én első körben simán csak a kanapéra dobom le magamat. - Tényleg? - közben már azért kerekedik is ki a szemem, mert hát én bevallom semmit sem tudok róla, ő viszont nagyon úgy fest, hogy igenis tud rólam valamit. - Nem tudtam, hogy féltestvérek vagyunk, akkor te Darius testvére vagy? Úgy tudtam ők eléggé... nem valami kedvesek és más a nevük. Nem igazán értem. - hadarom kicsit, pedig szegény biztosan eleve most akart belekezdeni a mondandójába, én meg itt félbeszakítom és nem hagyom, hogy rendesen elmondja, amit szeretne. Elcsendesedem hát inkább és egy elnézést kérő mosollyal pillantok rá az öleimbe ejtve a kezemet. Van közöttünk hasonlóság, az egyértelmű, csak... ő olyan, mintha az én márványból megfaragott sokkal szebb és tökéletesebb másom lenne, mint valami felturbózott Katherine szobor.
Szerencsére az a Marius, aki azt hiszi, hogy a lovagomnak kell lennie, nem jelentkezett az elmúlt két napban. Remélhetőleg feladta az utánam való kajtatást, aminek rendkívül örülök, hiszen nem miatta keltem át egész Európán, hanem azért, hogy adjak egy utolsó esélyt annak, hogy még igazi családom lehet. Erre már csak Kathrine adhat lehetőséget, én pedig mélyen bízom benne, hogy nem valami átok kísér, hogy mindenkire csak a bajt hozom. Ez azért komolyan elgondolkoztat, hiszen Darius nővérei úgy néztek rám, mintha iszonyodnának tőlem. Tegnapelőtt is hiába billentem meg én a lépcsőn, lehetett volna olyan szerencsétlen a mozdulat, hogy nem én, hanem a fiú bukik át a korláton, s hal szörnyet. Már csak az kéne, hogy az utolsó élő rokonom, aki talán kiváncsi lehet rám.. nos nem, vele nem történhet baj. Viszont elkerülni sem akarom, kockáztatnom kell, lehet, hogy csak véletlenek szörnyű sorozata áll mögöttem. Jelentkeztem az egyetemre, a Beauxbatons után csakis a látványmágus szak jöhetett szóba, és ha sikerül is összecsiszolódnunk a félhugommal, kétlem, hogy máról holnapra történik meg, le kell kötnöm valamivel a figyelmemet. A faliújságon láttam meg a kiírását, amivel megelőzött engem, hiszen kérdezősködni akartam, mégis hamarabb tudott az érkezésemről. Állati jó kapcsolatrendszere lehet. Remélem ez a a Roxfort nem a Durmstranhoz hasonló sötétmágus képző, mert ha ez a Kathrine rosszban sántikál, akkor bajba kerülhetek! Vagy csak a szokásos üldözési mániám? A megbeszélt időpontban hollófekete ruhában érkezem a klubhelységbe, mintha valami temetésre érkeznék. Csupán a hajamban van egy bordó hajgumi, mivel a meleg miatt mégiscsak összefogtam ében tincseimet. Igen világos bőrömmel súlyos ellentétet mutat, elmehetnék akár a mesebeli Hófehérkének is. Csak én közel sem vagyok olyan vidám, hozzám inkább minimum Megara illene. Miután nem tudom, hogy hogy néz ki a lány, be kell azonosítanunk egymást, ő ellenben már sejti, hogy én jövök le a lépcsőn a hálókörletek felől. Darius-szal sosem találkoztam, de volt róla képem, Kathrine világos szemei egyértelmű hasonlóságot mutatnak, viszont a szív alakú arcunk egymásra üt. – Öhm, igen, az vagyok. Michaela. – Rázom meg a kezét, láthatóan kiváncsi rám, de ennyi csalódás után már nagyon nehéz feloldódni. Gombóc gyűlik a torkomban, ahogyan a vonásait fürkészem. – Üljünk le valahol? Akkor te vagy a féltestvérem.. Miattad jöttem ide. – Kezdek bele a felvezetésbe, és rá kell jönnöm, hogy fogalmam sincsen, hogy mit is akarok majd mondani. Nem akarok rá akaszkodni, csak éppen nehéz bevallani, hogy már nincsen senkim.
Még mindig nem tudom, hogy ki lehet pontosan ez a Michaela Benedict. A nevünk ugyanaz, de az aktában, amit tavasszal találtam, ennél többet nem találtam róla. Talán Darius egyik testvére lenne? Missynek viszont egyáltalán nem rémlik a neve, úgyhogy lehet, hogy nem erről van szó, de akkor kicsoda lehet? Arról nem beszélve, hogy nem is értettem miért kérte, hogy még várjunk a találkozással. Azt hiszem ez alapján biztos, hogy ő többet tud a névegyezésről, mint én, csak fel kellett készülnie a találkozásra. Bevallom azért ez a szeptember is furán indul. Bár a Jenkins ügyet elég jól sikerült kezelni tavasszal és a nyaram is remekül telt... Na jó, azért nem lett volna rossz olyan élményeket gyűjteni, mint Corvus, aki Barcelonába ment, de én meg voltam Maisienél és Bennek is segítettem azért és ő is volt nálunk. Azért nem valami nagy távolság, ha egész évben a Roxfortban vagy, nyáron meg egy szomszédos faluban, de tudom, hogy Missy így is erején felül teljesít, hogy mindenünk meglegyen az unokahúgaimmal. A tetejében még a bácsikámmal is találkozhattam, amikor lejött pár napra a faluba, úgyhogy nem volt azért olyan rossz. Azóta pedig újra suli és nekem most már tényleg ki kell találnom lassan, hogy két év múlva milyen szakon szeretném folytatni. Rajtam kívül kb. mindenkinek van elképzelésre, csak én vagyok már megint ebben is bizonytalan. Most meg egy névrokonnal, vagy rokonnal találkozom, pedig nem rég derült ki, hogy Devan visszatért az iskolába. A fene se gondolta volna, hogy ennyi év után csak úgy felbukkant, hiszen sosem írt, amíg távol volt, bár nagyok kicsik voltunk, amikor ismertük egymást. Azért remélem, hogy tényleg nem fog kerülni majd e miatt az érzelmi dolog miatt. Corvusszal is rendeződött a kapcsolatunk az érzései ellenére is. Olyan bonyolult ez a felnőtté válás! - Szia! - pattanok fel, amikor meglátom a lányt. Az aktájában volt egy fotó, úgyhogy nagyjából sejtem, hogy kit várok, de persze nem tudok ennél többet róla és remélem, hogy nem keverem össze mással. Délután vagyunk, úgyhogy nincs különösebben nagy tömeg, mert még azért jobb az idő, úgyhogy a többség az udvaron van ilyenkor. Én viszont láthatóan idegesen várakozom már vagy tíz perce. Inkább jöttem korábban, mint később, na. - Michaela? Katherine vagyok. - nyújtom felé első körben a kezemet, mert hát a jó ég tudja, hogyan kellene köszönnöm neki. A bácsikám esetén is bizonytalan voltam, amikor először találkoztunk, de azóta már sokkal könnyebb minden. Csak hát Rhys bácsi eleve sokkal... nem is tudom lazább. Ez a lány olyan komolynak tűnik és az arca is, mint valami porcelán baba. Lehet, hogy vele azért nehezebb dolgom lesz majd.
Nem várok én hálát csak azért, mert segítek neki eljutni a szobájáig és azt sem, hogy elnézést kérjen, mert netán gondot okoz. Én se aludtam sokat, de nem rohantam betegeket gyógyítani és bár az álmom rémálom volt, közben nem kelltt megpróbálnom megmenteni másokat. Egyébként is ő már megmentett engem, cserébe nem valami nagy tett, hogy elkísérem a szobájáig. Én jó eséllyel nem jöttem volna vissza ide, ha nem talál rám, ő viszont maximum a klubhelyiség kanapéján aludt volna el a saját ágya helyett, de ennél komolyabb baj nem érte volna. - És mindenkit végig akarsz kérdezni, hol adnának munkát ? Ne aggódj Emma, majd... megoldom. - mosolyodom el finoman, hiszen egész életemben ezt tettem. Egyedül boldogultam és már hozzászoktam. Tudom én, hogy jó dolog, ha van, akire támaszkodhatsz, de én azt ismerem, hogy milyen egyedül lenni, hogy milyen magamnak megoldani az életemet. Talán nem is mernék hozzászokni valami máshoz. Ijesztőnek tűnik másokra hagyatkozni, mert ha aztán megint elveszíted a támaszt, akkor sokkal nehezebb újra felállni, hiszen könnyű volt megszokni a falkát is. Skylert, a többieket, aztán kirántották az egészet alólam egy éjszaka alatt. Azóta pedig magam vagyok. Épp ezért feszülök meg most is kicsit, amikor Emma megölel. Anna közelében se megy még a teljes oldódás, de azért vele más, hiszen éveken át ismertem, még ha aztán azt is hittem, hogy meghalt. De azért már Emma közelében is javult a helyzet, még ha azért érezni is lehet bennem egy kis tartást ezúttal is. - Jó éjszakát, Emma! - búcsúzom el tőle, hogy aztán amikor eltűnik hátat fordítsak az ajtónak. Épp csak egy pillanatra nyúlok az arcomhoz, ahol a puszit kaptam, de aztán megrázva a fejemet tovább is indulok. Az élet bonyolult és én megfogadtam, hogy nem kötődöm, mert annak mindig rossz vége van. Billy a környéken van, ha látott Emmával máris bajba sodortam, ha pedig nem, hát később jön rá. Sehogy se jöhetek ki jól belőle. Arról nem is beszélve, hogy attól hogy a Roxfort biztonságos hely odakint még nagyon is veszélyes dolgok történnek. Az újságok biztos vagyok benne, hogy mindennek csak egy részét írják meg. Csak a jéghegy csúcsát tárják elénk, de ki tudja, hogy mekkora is a víz alatti rész, amiről mi átlag emberek semmit se tudunk. Emma pedig jövőre már nem lesz a Roxfort védelmében, hanem ott a nagyvilágban és ki tudja milyen veszélyes utakra viszi az élet.
//Én is köszönöm! Mindenképp visszatérünk hozzájuk is. //
Butaság lenne ellenkeznem, hiszen medimágus vagyok és tényleg igaza van. A mai nappal átléptem az erőm határát és most, hogy biztonságban vagyok és mindenkin segítettem, akin csak tudtam, letaglóz a kimerültség. Csak azért sikerül talpon maradnom, mert elfogadom a segítségét, ahogy átkarol és felsegít az egyetemi hálókhoz. - Igazad van, sajnálom. - válaszolom halkan, de én magam se tudom, hogy mit sajnálok igazán. Azt, hogy cipelnie kell vagy azt, hogy kimerítettem magam, esetleg azt, hogy el akartam odázni a komolyságát, csak túlságosan egyértelmű a gyengeségem. Nem igazán tudok teljesen logikusan gondolkozni - bár akkor is sokszor az érzelmeim vezetnek igazából, ha éppen éber és kipihent vagyok -, szóval csak botorkálok a segítségével és nem mentegetőzöm vagy magyarázkodom tovább. - Az ispotályban rengetegen megfordulnak, talán a betegek között is van, aki segítséget keres a helyére, vagy.... - kezdek el ötletelni, bár én magam is érzem, hogy a jóindulatomon kívül, és azon kívül, hogy szeretek pozitívan hozzáállni az élethez, ez az ötlet azért elég ingatag lábakon áll. Egyrészt nem mehetek oda minden sérült beteghez azzal, hogy van-e náluk felvétel, másrészt ha meg is teszem, akkor se biztos, hogy találok neki valamit. Az egyetlen igazi befolyásos ismerősöm Joyce, de... de hozzá nem fordulhatok, mindketten nagyon rossz véleménnyel vannak egymásról. Sidney pedig pont, hogy mindig úton van, Wyattnek az lenne a lényeg, hogy Londonon belül maradjon és ennyivel a közeli barátaim mondhatni ki is fújtak. Kocsmákban meg éttermekben mosogatót mindig mindenhol keresnek, de... De ennél annyival többre hivatott! Legalábbis én elvakultan ebben hiszek, még akkor is, ha ő nem igazán hisz magában. Ahogy elmosolyodik odakapom a tekintetemet és egy kis kuncogás buggyan ki az ajkamon. - Igen-igen, egy erőszakos céda vagyok, tudom... - válaszolom, ahogy mosollyá szelidül a kuncogás, miközben a mellkasomat ismét kissé elönti a melegség a mosolyára és a viccelődésére. Eddig mindenben igyekeztem úgy "vitázni", hogy meghallgattam az ő oldalát, elmondtam az enyémet, soha nem akartam semmit ráerőtetni, csak rámutattam az élet reménytelibb, jobb oldalára. Én nem tudnék úgy kifakadni, mint sokan mások, kiabálva mondani a saját igazamat, belefolytani a szót. Már az is kész csoda, hogy tényleg kötöttem az ebet a karóhoz, hogy igenis erős vagyok én is, még ha nem is született vérfarkas, mint ő, mint az apám és tényleg számíthat rám. - Igen, persze. - válaszolom, ahogy az egyik kezemmel már az ajtó lapjának támaszkodom. Amikor felértünk a lányokkal talán féltékenység volt, ami elöntött Annát látva, de most már tudom, hogy csak a húgaként tekint rá, még is... ez nem egyáltalán nem jelenti azt, hogy rám másként nézne. Csak remélem, hogy nem fog elutasítani, ahogy gyengéden megölelem néhány pillanat erejéig, élvezve a közelségét, aztán egy gyengéd puszival az arcára távolodom el. - Aludj te is, Wyatt, és hívj, ha kellek, tényleg. - suttogom szinte, folytott hangon, még félhangosan, ahogy egy halvány pír jelenik meg az arcomon, aztán sietve elfordulok, kattan a kilincs, besurranok és csendesen, de fürgén záródik is mögöttem az ajtó. Még néhány pillanatig a másik oldalon a hátamat a lapnak vetve veszek mély lélegzeteket, aztán perceken belül ágyba kerülök, hogy magával ragadjon a megérdemelt, rémálmoktól mentes, pihentető álom.
// Köszönöm szépen a játékot! A következő karipáros cserénknél remélem folyt. köv. *_* //
Csak lassan bólintok. Hogy ezt azt jelenti esetleg valamikor tényleg beszélnék-e a szüleimről, vagy az ezzel kapcsolatos érzéseimről az nem egyértelmű, de értettem, amit mondott és hogy a lehetőség meg van. Azt már amúgy is tudja, hogy nem vagyok egy beszédes típus és főleg nem igazán beszélek érzésekről. Akkor egyszeriben valóságossá válnak, miközben én jelenleg ezeket igyekszem mélyen eltemetni magamban. Egyszerűen könnyebb így, ahogyan e miatt nem gondolkodtam eddig azon sem, hogy mi lesz, ha befejezem az iskolát. Bevallom ijesztőnek tűnik, hogy elszakadok innen, hiszen másoknak van otthona családja, akikhez akármikor hazamehetnek. Ha a Roxfortban végeztem, akkor számomra ez megszűnik, nem jöhetek csak úgy vissza. Az otthon fogalma gyakorlagilag megszűnik és egyelőre még nem tudom, hogy én magamnak hogyan tudnék kialakítani olyan helyet, amit annak éreznék. - Kimerültség ez, nem pusztán fáratdság, annál komolyabb. - jegyzem meg azért a szavai hallatán, hiszen majdnem összeesik, amikor feláll. Alá kell nyúlnom és nem átallok segíteni sem neki, hogy eljusson az ágyáig. Szerencsére nem ellenkezik, de ő nem is én vagyok. Kettőnk közül én vagyok a büszkébb, én lennék az, aki mindenáron a saját lábamon akarnék eljutni a hálókörletekig hasonló helyzetben. - Lehetséges, bár még nem tudom hogyan találok munkát Londonban arra a két hónapra. Nehezebb, ha helyhez vagyok kötve. - gondolkodom el, hiszen eddig gond nélkül mentem oda, ahol épp volt mit csinálni. Nem egyszer dolgoztam már nyaranta étteremben, de az is előfordult, hogy építkezésre álltam meg. Általában jól szokott jönni olyasvalaki, aki azért elég erős és kitartó és egy építkezésnél az sem gond, ha csak egy időszakra van alkalmad beállni, nem hosszú távra. Nyáron általában megszoktam keresni a tandíjam árát és azt, amiből nagyjából évközben fenntartanom magamat. Számomra a szünetek sosem pihenést jelentettek, hanem munkát, de nem panaszkodom, már megszoktam, csak most nehezebb lesz megoldani, ha közben Annára is figyelnem kell majd. A félbemaradt mondat hallatán azért kérdőn szökken fel a szemöldököm, bár talán sejtem, hogy mit akart mondani és jól gondolja, nem fogadnám el. Joycetól nem fogadnék el szívességet és úgy vélem nem is akarna nekem segíteni ilyen módon. Arról nem beszélve, hogy egy egész nyarat összezárva lenni azzal a lánnyal... Kétlem, hogy jó lenne az bármelyikünknek is. - Úgyse fogadtál volna el nemleges választ, hanem továbbra is a nyakamra jársz aggódva. Ez így jóval egyszerűbb. - mosolyodom el finoman, bár azért érezheti a hangomból és a mimikámból, hogy inkább csak viccelek ezzel és nem gondolom komolyan, hogy addig nyaggatott, amíg beadtam a derakamat. Lassan végül elérjük a célt. Azért az ágyáig nem kísérném el, az már mégis csak furcsa lenne azt hiszem. - Rendben leszel? - torpanok meg végül az ajtó előtt még mindig várva kicsit. Remélem, hogy érte legalább nem kell aggódnom. Bőven elég most átgondolnom mi lesz a nyáron, az iskola után és persze félteni Annát, hogy Billy mit akar és mikor bukkan fel újra.
Nem akarom terhelni a kérdéseimmel, de amikor szóba hozza a szüleit újra ott van bennem a késztetés, hogy a kezéért nyúljak, hogy magam felé fordítsam, hogy átöleljem, pedig felnőtt férfi és egyáltalán nincsen szüksége talán ilyen testi megnyilvánulásokra. Nekem igen, én szeretem az érintést, az ölelést, a gyengédséget, és most is szomorúan pillantok rá, együttérzően. - Ha akarsz róla beszélni, akármikor, én itt vagyok. - mondok csak ennyit, hiszen túl sok mindent lehet, hogy nem is tudna mondani, de talán ha az érzéseiről beszél, az segíthet. Nem mintha annyira szeretne róluk beszélni, amikor segítő kört ajánlottam látszott rajta, hogy szóba se jöhet. Talán minél többször beszélünk, minél jobban bízik bennem, annál jobban van esély arra, hogy végül az érzéseiről is beszéljen. - Igen, nekem is furcsa, bár az utolsó két évben már rengeteg időt töltöttem az ispotályban és az aurorok mellett is. - válaszolok, kicsit bágyadtan, ha nem lennék fáradt, lehet, hogy az aurorokat ki se ejteném a számon, hiszen tudom, hogy mennyire utálja őket a gyerekkori tragédia miatt a falkájával. Kikerülném, hogy ne jöjjenek fel a kellemetlen emlékei, ne úgy fejezzük be ezt az estét, hogy újra tudatosul benne, hogy én azért eléggé közel állok a hivatalos szervekhez. A szédülés a kimerültségtől majdnem levesz a lábamról és kicsit kábán érzem, ahogy a karjaim alá nyúl, bár igyekszem megtartani magamat, de a segítsége nélkül lehetséges, hogy nem is ment volna. - Csak a fáradtság. Kicsit... hosszú volt ez az este. - motyogom halkan, hiszen alapból a rémálom előtt Roxmortsból érkeztem vissza, ahol segítettem néhány családnak és annak a vak javasasszonynak, akihez elvittem pihenni. Bágyadtan elmosolyodom, még így is őt akarom megnyugtatni, hogy eszébe se jusson aggódni, de ahogy elindulunk az egyetemi szobámhoz és mellettem marad, átkarol, nem vagyok annyira büszke, hogy ne támaszkodjak rá. Jól esik, hogy azonnal a segítségemre van, pedig nem is kértem, egyértelműen látom benne azt a jót, amit olyan kevesen. Visszaterelem a szót Joyce húgára, hiszen pontosan tudom, hogy eddig a magányos farkas tökéletes leírása volt Wyatt - mi más lehetne, ha leéltünk egy iskolában több, mint tíz évet míg el nem kezdtünk beszélni egymással? Ezzel szemben viszont én mindig is törődtem az emberekkel, fiatalabbakkal és idősebbekkel is, mondhatni gondolok minden ilyen földi apróságra azonnal, minthogy hol fog lakni, mit fog dolgozni, mit akar kezdeni az életével. Nekem ezek mindig is egészen tiszták voltak és szívesen segítenék neki is "letisztázni" a céljait, ha engedi. - Talán a Brekinridge ház is Londonban van és nem is leszünk olyan távol egymástól. - jegyzem meg, egy kis bágyadt mosollyal, nem mintha hozzám akarna közel költözni, de ha Joyce háza London kertvárosi részén van, akkor talán a nagy családi ház is valamerre a közelben. Legalább is én biztosan nem költöznék direkt a város másik végébe, de hát a barátnőm mondta, hogy szeretne teljesen függetlenedni és a saját útját járni, szóval ki tudja. - Talán... Ó, nem, semmi. - vonom vissza azonnal, mielőtt kimondanám, hogy talán szólhatnék az érdekében Joyce-nál és ő is odaköltözhetne. Egyrészt, nagyon nem szimpatizálnak egymással, másrészt egy dolog egy iskolában lakni, ahol főznek, mosnak, takarítanak ránk és teljesen más egy háztartásban élni otthon, még ha csak a nyárról is van szó. Harmadrészt... belekavarnék abba, hogy a ház a farkaslány csapat főhadiszállása legyen, ha Wyatt is ott lakik és lehet megorrolnának rám a többiek, hogy ilyesmiben gondolkozom. Inkább az ajkamba harapok és élvezve a támogatását sétálok elgyengülten a hálóteremig, magamban tartva a gondolataimat. - Köszönöm, hogy esélyt adsz, hogy segíthessek és hogy elkísértél, Wyatt. - mondom végül, felé pillantva, ahogy közeledünk és a búcsúzás pillanata is a nyakunkon.
Bármennyire is az ellenkezőjét mutatom mindenki felé, azért a süveg ritkán téved. Okkal osztott be a Griffendélbe és azért Emma már láthatta, akárhányszor említettem eddig Maggiet minden alkalommal látni lehetett rajtam mennyire fontos nekem. Meg kellene szoknom az új nevét, de egyelőre nem megy. Talán majd idővel számomra is Anna lesz, ahogyan mások is hívják, de addig még azért el kell telnie egy kis időnek és talán a dolgoknak se ártana rendeződni. - Megértem. Én nem hiszem, hogy képes lennék beszélni bármelyik szülőmmel is. - mondom ki, talán kicsit magamat is meglepve, hogy ezt felhozom, hiszen sosem beszélem a családomról. Az apámat nem is ismerem, az anyámra pedig igazából már nem is nagyon emlékszem. Ilyen sok év alatt az ember gyerekkori emelékei teljesen megfakulnak. Végtére is, épp csak öt voltam, amikor utcára tett, mert nem tudott mit kezdeni velem egyszerű mugliként, legalábbis azt hiszem az volt. - Végülis ez igaz. Nekem is a következő az utolsó évem. Furcsa lesz... elmenni. - mosolyodom el, majd esem gondolkodóba és tűnik is el az a kósza mosoly. Igazából eddig nem gondoltam erre, hogy vége lesz az iskolának. Nekem nincs más otthonom, szülők akikre támaszkodhatnék. Gyakorlatilag ez a hely számít otthonnak számomra. Nem tudom, hogy milyen lesz kikerülni majd a nagyvilágba. Pedig fel kell rá készülnöm, hiszen ki kell találnom mihez kezdek, hol fogok élni, mit fogok csinálni. Az utazás jól hangzik, de ahhoz pénz kell, nekem pedig nincs örökségem. - Valahogy én is így sejtem. - jelenik meg újra egy futó mosoly a kuncogást hallva, de amikor látom, hogy megszédül azonnal felpattanok, hogy a karja alá nyúljak. Abban sem vagyok biztos, hogy eljut az ágyáig. Végtelenül ki lehet merülve. - Nem vagy jól, Emma. - csóválom a fejemet. Nem kérdés ez, egyértelműen kijelentés a részemről és nem is lépek el mellőle, ha már egyszer elkaptam, amikor megszédült. Tartom kicsit a karja alatt, a derekánál, ha nem érzem azt, hogy esetleg nagyon zavarja, vagy kellemetlen neki. A kérdésén azért elgondolkodom. Bevallom eddig nem nagyon gondolkodtam komolyabban előre, mindig csak úgy alakultak a dolgok, de igaza van. Ezúttal más a helyzet. Nem csak rólam van szó, ki kell találnom előre, hogyan alakul majd a nyaram. - Bevallom nem gondolkodtam még ezen. Eddig mindig meghúztam magam valahol, azóta hogy önálló lettem, de most... Igazad van, mellette akarok lenni, amíg Billy bármikor felbukkanhat. Ezt még ki kell találnom. - sóhajtok egyet hiszen eddig egyszerű volt. Megoldottam a nyári szünet időszakát. Munka, szállás rövid időre sok helyen van főleg nyáron, amikor több a turista. De ezúttal jobban át kell gondolnom. Nem tehetek meg bármit és bárhol. Balga voltam, hogy ebbe eddig bele se gondoltam, de hát Maggie... Anna nem rég bukkant fel csak.
Talán egy kicsit meglep, hogy milyen megértő tekintetbe ütközöm, amikor mesélek a nagymamámról, hiszen még nagyon az elején vagyunk az ismerkedésnek. Hiába töltöttünk el egy házban 11 évet, amikor sérülten rátaláltam akkor beszéltünk először igazán. Mindig igyekszem reménykedni abban, hogy akármilyennek mutatják magukat az emberek, a szívük mélyén jók és gyengédek és Wyatt-nél szépen lassan elhiszem, hogy nem csak hallucinálok, hanem így is van. - Nem tudom, hogy megbocsátottam-e. Helyesnek érzem, hogy farkas vagyok, apám öröksége, de... ahogy megtörtént az nem volt helyes. - válaszolom kimerülten - Néhány éve rászántam magam, hogy felüljek a vonatra, amikor hívott magához, de végül még sem jutottam el és azóta is kerülöm a találkozást. - teszem hozzá, mert lassan eszembe jut az a kis kaland a furcsa szaggal, ami odavonzotta a farkasokat, Sidney-t, Joyce-t, Timet, így ismertem meg mindannyiukat közelebbről. Mondjuk kicsit túl közelről, amikor a testcserélős átok lecsapott... Gyengéden elmosolyodok a szavaira, a pillanat, ahogy az ajkait és az arcát néztem továbbsuhan és el is raktározódik valahol az elmém mélyén, talán csak addig, míg az álmomban fel nem bukkan újra, más körülmények között. - Ideje már, tizenkét év az iskola falai között, ennél jobban már nem tudnak felkészíteni az életre. - billentem kicsit oldalra a fejemet, tényleg látszik rajtam, hogy képes lennék itt elaludni, hiába a kockázat, hogy akkor gyorsan felverhet valaki és csak úgy mászkálnának mellettem az emberek. Bízom bennük, hogy senki se piszkálna szándékosan, de azért amikor felajánlja, hogy elkísér a saját ágyam szimpatikusabbnak tűnik. - Megköszönöm, ha elkísérsz, a végén még a lépcsőkön aludnék el végkimerültségben. - kuncogok fel, de az az igazság, hogy hiába veszem mosolyogva a dolgot, amikor felállok akkor egy pillanat erejéig kicsit megszédülök. A kaland magában kimerítő volt, de utána még az energiáimat arra használtam, hogy a gyógyító képességemmel tegyem rendbe a sérülteket, szóval talán nem meglepő a gyengeségem. Mély levegőt veszek, igyekszem tartani magam, aztán úgy folytatom, mintha minden rendben lenne, hiszen csak fáradt vagyok, ezt ki lehet bírni. - Te hol töltöd a nyaraidat? Megpróbálsz majd közel maradni hozzá most? - kérdezem, már semmiféle féltékenységről szó sincs, csak gyengédségről, hiszen tudom, hogy a lány nagyon fontos a számára. Megigazítom a kis orvosi táskámat a vállamon és a ruhámat, aztán elindulok a hálókörletem felé, picit talán inkább botorkálva, mintsem magabiztos, gyors léptekkel.
Nem kötekszem, elfogadom Emma válaszát. Végülis ő tudja, hogy mi a jó neki és mi elég. Ha azt mondja nincs rá szüksége, hogy dicsérjék... ettől még én persze megtehetem, hogy legalább megkérdezem hogy van, ha már ezt túl kevesen teszik meg úgy sejtem. Végülis Joyceszal kapcsolatban sem kötöttem az ebet a karóhoz, pedig még mosz is úgy érzem, hogy Emma jóságához nem illik az a lány, de ha innen nézzük akkor az én mérhetetlen negativitásom sem. Aztán, ahogy beszélni kezd, elcsendesedem és csak hallgatom. Eszem ágában sincs azzal jönni, hogy de legalább neki megmaradtak a szülei. Akkor is elég durva, amit a nagyanyja tett főleg a szülők beleegyezése nélkül. Kicsit azért hezitálok, amikor elnézést kér, hogy nekem rosszabb volt, de végül csak sóhajtok egyet. - Ez nem jelenti azt, hogy a te problémád nem probléma. Csak gondolom te képes vagy a megbocsátásra. Nekem... nem menne. - persze nem tudhatom, hogy azóta beszélt e a nagyanyjával, de igazából simán kinézem belőle, hogy képes lenne elnézni neki, amit tett. Én szerintem nem tudnám ezt megtenni. Ha újra találkoznék az anyámmal, vagy ha valaha felbukkanna az apám... Előbbiről nem vennék tudomást, utóbbi pedig... Esélyes, hogy hasonlóan fogadnám, mint Billy felbukkanásá és csúnya vége lenne egy ilyen találkozásnak. De ha az elmult bő húsz évben nem került elő, akkor már biztosan nem is fog. Talán már nem is él, hiszen elég nagy szarházi lehetett, ha ott hagyta az anyámat egy lehetséges vérfarkas gyerekkel. - El is felejtettem, hogy elmész. - pillantok a láthatóan nagyon fáradt tekintetébe. A békát azért láthatóan nehezen, de lenyelem, hogy épp Joyce, akihez költözik, de úgyse tudnék tenni ellene semmit. - Rendben van, szólni fogok. Biztosan most ő is erőt gyűjt, nyáron pedig Maggie... Anna sem lesz itt. Tényleg aludnod kellene. Elkísérjelek? Vagy itt maradnál? Bár félek itt hamar felébresztenek majd reggel és rád férne egy kiadós pihenés. - kérdezem, mert látom, hogy egyelőre nem akaródzik neki elindulni és könnyen lehet, hogy ha rövidesen nem teszi, akkor itt alszik el helyben. Tudom milyen az, amikor a végsőkig tartod magad aztán ha elengeded, akkor a fáradtság olyan mazsás súlyként dől rád, hogy megmoccanni se tudsz tőle.
- Van, amikor nincs idő az elismerésre, de nem panaszkodom, igazán jó főnökeim és munkatársaim vannak. - válaszolom, őszintén, de azért érezhetően elfogultan, ott van az a végtelen lojalitás bennem a barátaim, a kollégáim, a Roxfort, a Szent Mungó, a Minisztérium felé, annyi mindenki felé, hiszen mindenkihez kedvesen akarok hozzáállni. Képtelen vagyok teljesen pókerarccal hallgatnia válaszát, azonnal ott van az arcomon az együttérzés és hogy sajnálom, amin keresztülment, ahogy fel kellett nőnie, család és barátok nélkül a tragédiával tűzdelve. Tudom, hogy nem keres bennem megnyugvást, sőt, amennyire megismertem még irritálja is, ha azt hiszi, hogy szánom valamiért, így hát a számat tartom és csak a pillantásaim árulják el, hogy mennyire mélyen átérzem azt a fájdalmat, ami vélhetően mindig ott dübörög benne mélyen elásva. - A nagyanyám a szüleim és az én megkérdezésem nélkül mart meg, mert nem tudta elfogadni, hogy az anyám öröksége erősebb volt bennem és nem születtem farkasnak. - bukik ki belőlem, amikor a veszteségre kérdez rá és picit az ajkamba harapok. - Tudom, hogy nem ugyanaz, hiszen túléltem, de még csak tíz éves voltam, rettegtem és borzalmasan fájt és nagyon sokáig tartott, míg rendbejöttem és ahogy elég erős voltam az utazásra fogtunk mindenünket és elhagytuk a falkát. Semmi mást nem ismertem a világból egészen addig, mindenem volt a falka... - elhallgatok, a tekintetem kicsit elhomályosul, de fürgén megrázom a fejemet, a sötét tincseim az arcomba hullanak. - Butaság, sajnálom, a te életedhez képest ez nem nevezhető veszteségnek. - nyelem le az érzéseimet, mintha azért, mert másnak rosszabb nekem nem lenne jogom azt érezni, amit. Egy kicsit megkönnyebbülök amikor ezúttal úgy tűnik belemegy, hogy mellette lehessek, amikor Billy-t meg akarja állítani, de valóban igaza van, itt és most szörnyen kimerült vagyok. - Rendben. - bólintok csendesen és hiszem el neki azonnal, hogy nem fog saját szakállára cselekedni. - Ez az utolsó évem az iskolában és ahogy leteszem a vizsgáimat Joyce-hoz fogok költözni Londonban, de akármikor is kerül sor minderre és akármikor lesz szükséged rám... kérlek tényleg hívj! Jönni akarok. - teszem hozzá, mert nem akarom, hogy ezt az éjszakát és azt, amit megbeszéltünk csak úgy a szőnyeg alá söpörje, ha végeztem az iskolában és nem vagyok annyira könnyen elérhető, mint most. Persze lehet, hogy nem fog örülni, hogy megint megemlítem Joyce-ot, de az életem része, a legközelebbi barátnőm és nem fogom titkolni előle, hogy én annyira bízom benne, hogy a jövőnket is közösen tervezzük. Talán annyira nem mély közöttük az ellentét, hogy még erre is felkapja a fejét... remélem. Hiába küldött el lényegében aludni, valahogy nem akaródzik felállnom egyelőre, pedig tényleg kimerült vagyok. Lehet, hogy pont ezért, mert annyira kimerült vagyok, hogy legszívesebben itt aludnék a kanapén ahelyett, hogy visszatérnék az egyetemi hálókörletekbe, ahol a szobám van...
- És, ha jól sejtem nem igazán ismerik el kellően a munkádat. - teszem hozzá, bár azt már tudom, hogy ő egészen másképp áll ehhez az egészhez, mint a legtöbben. Szeret segíteni, de attól még igenis időnként megtehetnék, hogy elismerik, amit tesz értük, hogy megkérdezik hogy van, hogy neki nem kell e segítség, hogy nem fáradt-e. A legtöbben valahogy olyan egyértelműnek veszik a másoktól kapott jót, főleg ha azt a másiktól olyan egyértelműnek tűnik. Emma is ilyen, ki tudja, hogy mennyit ad másoknak minden nap és hogy milyen keveset kap vissza. Vajon ő nem fárad el soha? - Nincs baj. Máshogy nőttünk fel, te bízol az emberekben, én pedig úgy érzem túlságosan is. - vonom meg a vállamat. Ebben persze benne van, hogy szerető családban nőtt fel, akik támogatták, nekem pedig csak egy ideig volt ott a falka, de az se tartott sokáig, előtte pedig... meg aztán utána. Sokkal több ideig voltam kitaszított és magányos, mint, amennyit a falka tagjaként töltöttem. Valójában már alig emlékszem rá, hogy milyen érzés és hát annak se lett jó vége. Talán nem is csoda, ha még nehezebben próbálok megbízni valakiben, hiszen úgyis végetér és végül elveszítem, akkor meg minek? Egyedül számomra sokkal könnyebb, még ha ezt Emma nem is érti meg, vagy másképp látja. - Egészen addig, amíg nem ér veszteség. Téged ért már komoly veszteség Emma? - kérdezek rá nyíltan, hiába hozom ezzel biztosan újfent zavarba, ahogyan azzal is, hogy bár elfordítja a tekintetét, de én mégis erőltetem, hogy rám nézzen. Kedves lány és értem az érveit, de igenis meg kell értenie, hogy én másképp állok a dolgokhoz és nehéz elfogadnom azt, hogy másoktól segítséget fogadjak el. Kockázatos és igen lehet, hogy erősebbek lennénk együtt, de közben gyengébbek is. Arról nem beszélve, hogy ebben az esetben egyformán kell hozzáállni az esetleges végkifejlethez, mert nem tudhatja, még ha hisz is abban, hogy Billy nem rosszat akar, hogy végülis miért van itt. Én pedig nem kockáztathatok, hogy bárkinek baja essen. - Talán ennyi elég. - bólintok végül egy sóhajjal. Azt persze nem tudhatom, hogy Emma számára mi az a végső eset, amikor bevállalná, hogy Billynek vesznie kell. Azzal biztosan tisztában van, hogy én ezt jóval korábbi ponton el tudnám dönteni, amikor ő még hezitálna. Nem akarok egy talánra építeni, hogy mi van, ha nem azért jött, hogy bántson másokat. Számomra elég egyetlen apró jel, hogy rosszat akar és nem fogom visszafogni magamat, még ha legutóbb rosszul is jöttem ki a dologból, de hát Billy se járt jól és nekem akkor nem volt lehetőségem rá, hogy felkészüljek, mostanra viszont már volt időm rá. - Talán ideje lenne pihenned, ígérem nem csinálok addig semmi... hülyeséget. - mosolyodom el finoman, hiszen bár ha minden igaz ő is aludt, viszont nem úgy, ahogyan normális esetben, hiszen álmában dolgozott és még csak nem is virradt meg, szóval biztos vagyok benne, hogy jót tenne neki is az alvás. A többség visszatért a hálójába már, a klubhelyiség is azért ilyen üres és csendes. Miután mindenki megbizonyosodott róla, hogy a szerettei jól vannak. Bizonyára a barátnői is hamarosan újra itt lesznek, és kétlem, hogy Joyce örülne neki, ha itt látna minket.
Ahogy nem engedi el a hős kérdést egyre jobban zavarbajövök, de azért egy gyengéd mosollyal válaszolok. - Én minden nap sérültekkel és haldoklókkal dolgozom, így... eszembe se jutott így tekinteni az egészre. Csak megtettük, ami kellett. - mondom, és lehet, hogy számára ez már idegesítően szerénykedés, pedig cseppet sem vagyok álszent, tényleg nehezen tudná beleverni a fejembe, hogy igazi hősök voltunk. A kérdését hallva kicsit habozok, hiszen én pontosan tudom róla, hogy nincsen senkije, csak Anna-Maggie most már, és az ő elvesztésétől is tart, ezzel szemben én... - Igen, az apám és az anyám is él és az is igaz, hogy pénzzel ugyan nem tudnak, de érzelmileg mindig is támogattak... nem tudhatom, hogy pontosan mit érzel, sajnálom, ha elbagatelizáltam. - döntöm félre a fejem, majd meghallgatom a terveit - vagy éppen a terveinek a hiányát - a jövőjéről is csak bólintok. Igazából az én munkám is aktív és változatos, de azért azt nem mondanám, hogy olyan rengeteget utaznék, csak néha-néha fordul elő, hogy távolabbra küldenek ki egy auror csapattal. Viszont abban igaza van, hogy ha utazgatni akar és éppenhogy megélve élni az életét, tényleg nem tud anyagi hátteret biztosítani, de még érzelmit se, ha folyton úton van. Lassan megrázom a fejemet, ellágyulva a korábbi magamhoz képest vad kirohanásom után. - Nem, ebben most tévedsz. Éppen, hogy egyedül gyenge az ember és együtt lehetünk erősebbek. - válaszolom, még mindig eltekintve a tűz felé, és ugyan nem emelem fel a hangomat, nem is akarom kioktatni, de már rájöhetett, hogy általában lavírozok a vélemények között és igyekszem finoman közölni az álláspontomat, de ebben a hitemben hajthatatlan vagyok. A falkaösztönöm nem csak a vérfarkasságomból fakad, tényleg az egységben az erő híve vagyok, legyen szó egészséges, boldog életről, vagy tényleges küzdelemről. A kérdése visszaránt a jelenbe, bár az, hogy megérinti az arcélemet és maga felé fordít csak újra összezavar, nehéz a szemeibe néznem és nem az ajkaira, hiába tesz fel egy nagyon fontos kérdést. Nem vagyok eszetlen fruska, nem kapcsol ki az agyam, még ha zavarba is jöttem, így miközben önkéntelenül a kezéhez simulok, ameddig el nem veszi, lassan lehunyom a szememet, végig gondolva mindent. Pár másodperccel később egy halk sóhajjal nyitom ki a szememet. - Ha nincs más út, hogy megállítsuk, akkor bármiben segítek. Ha tényleg nincs más út... - hallgatok el, hiszen képtelen vagyok azt mondani, hogy gyerünk, öljük meg, én éppen az ellenkezőjére esküdtem gyógyítóként. Még én magam sem tudom eldönteni, hogy csak azért fogalmazok így, mert azt mondom, amit hallani akar, vagy tényleg képes lennék végignézni, pláne segíteni, hogy végleg ártalmatlanná tegye Billy-t. Azt tudom, hogy nem akarom, hogy egyedül legyen, hogy mellette akarok lenni, mert egyszer már egymásnak mentek és akkor nem bírt el vele. Még mindig előttem vannak a sérülések, amiket a vak javasasszony házában elláttam, egyáltalán nem volt semmiség.
- Pedig biztosan sokan tartanának annak titeket, hiszen ha nem sikerül, azt mondtad halálos áldozatok is lettek volna. - kötöm az ebet a karóhoz, hiába igyekszik úgy beállítani, mintha ő nem tett volna olyan nagy dolgokat, pedig én azért úgy gondolom, hogy mégis. Ha egyszer komolyabb baj lehetett volna, akkor igenis hősök voltak, még ha nem is azért, mert azok akartak lenni, hanem mert nem volt más választásuk. De persze győzködni ennél jobban nem fogom, hiszen annyira már kiismertem Emmát, hogy nem az a típus, aki folyton elismerést várna, ha valamit tesz másokért. Az is meglepte, hogy megkérdeztem, hogy ő hogy van. Ha jól sejtem, akkor mások ezt sem szokták. - Talán nem, de akkor is biztonságot ad. Van családod ugye? Az nem egy biztos háttér? - nem ismerem még olyan jól, legalábbis ami az életét illeti, nem tudom, hogy milyen sora volt az iskolán kívül, de valahogy úgy tudom elképzelni, mint aki mögött támogató család húzódik és talán Maggie esetén nem csak a pénz a lényeg, de mégis fontos hogy legyen az életben valami stabilizás és ha ezt a család adhatja meg, egy igenis anyagi háttér... - Nem tudom. Eddig úgy voltam vele, hogy majd kialakul. Utazni fogok, dolgozom azt és amit épp sikerül, de most kicsit minden képlékenyebb. - főleg, hogy amíg nem rendezem el ezt a Billy ügyet, addig nem is nagyon gondolkodhatok a jövőben, meg aztán nem hagyhatom itt csak úgy Maggiet sem egyedül, ha netán támogatásra vagy védelemre szórul, akkor nem mehetek el a világ másik végébe, hogy keressem az utamat. - Talán én vagyok gyengébb, mint eddig gondoltam Emma. Egyedül könnyebb erősnek lenni. - mormogom szinte csak magamelé, főleg hogy ő el is kapja a tekintetét. Meggyőzőek a szavai, de én már jó ideje újra egyedül vagyok és tudom, hogy egyszerűbb, amikor csak magamról kell gondoskodnom. A csapatjáték kockázatos, veszteséggel járhat, érzelmeket viszel bele, hogy aztán olyat egyél, amit talán más esetben nem tennél meg. A harag miatt öltem meg azt az aurort. Ha nem lettem volna gyerek, akkor jó eséllyel most az Azkabanban rohadnék, hiába volt szinte baleset a dolog. - És, ha nem lenne más lehetőség, mint végezni vele? Ha tényleg ez az egyedüli módja? Vagy, ha... csak én így gondolnám? - nem hagyom, hogy a tüzet bámulja, akármennyire is látom az arcán az enyhe pírt. Finoman az álla alá nyúlok és magam felé fordítom a tekintetét. Ez azt hiszem a legfontosabb, amit igaznis tisztázni kell. Ha megállít, amikor én nem akarom, ha szembemegy velem és azért történik baj, mert ő hinni akar Billy ártatlanságában és végül mégis nekem lesz igazam... Talán megússzuk, de tudnia kell, hogy ezt én biztos, hogy árulásnak venném és nem tudnék bízni benne, ha a jótét lelke miatt történne valami komoly baj.
A feszültség, ami sugárzik belőle néha megrebbent, mintha ténylegesen hullámként csapna meg, pedig csupán igyekszem érzékeny és figyelmes lenni, nem vagyok se legilimentor, se mentálmágus - még ha érdekel is az elme gyógyítása is valamennyire a test mellett. - Igen, azt hiszem lezárult ez a történet és már nem lehet baj. - bólintok egy gyengéd, megnyugtató mosollyal, bár amikor olyanformán emlegeti a tettet, mintha megmentők lennénk kicsit szerényen pillantok rá. - Leválasztottuk az átkozott tárgyat a csapdába esett lányról, de azért igazán nem vagyunk semmiféle nemes megmentők. - visszakozom picit, pedig lehet, ha kidomborítanám, hogy egy ilyen volumenű kalandot is túléltem, sőt, nem csak túléltem, de még véget is vetettünk a pusztító álomnak, akkor jobb esélyeim lennének, hogy ne csak egy kedves, naiv gyógyítóként nézzen rám. De én csak egy voltam a csapatból és talán még csak nem is olyan hasznos, hiszen a bájitalt nem használtuk fel és az átkozott tárgyat el sem pusztítottuk, mert Sidney meg akarta tartani. Viszont tényleg mindenki felébredt és nem történt halál eset se, sikerült órákon belül meggyógyítani a sérülteket, szóval... tényleg helytálltam, amennyire csak az erőmből kitelt. - Nem minden az anyagi háttér, mert erre gondolsz ugye? Talán még nem is kérdeztem soha, de mit fogsz csinálni, ha elvégezted a mesterszakot? - billentem félre a fejemet, mert az egy dolog, ha mondjuk most még nem kezdett el egyetem mellett dolgozni, de miért hiszi, hogy ennyi év tanulás után ne tudna olyan állást szerezni, amivel igen is előbb-utóbb támogathatja Maggie-t, ha akarja. Már ha van rá szüksége, de tényleg azt vallom, hogy nem minden a pénz, mióta elhagytuk a falkánkat nekünk sosem volt olyan szörnyen sok és még is megoldottuk. Most is bajban lettem volna, ha egyedül kell lakást keresnem Londonban, hogy közelebb lehessek a Szent Mungóhoz, nagyon-nagyon hálás vagyok Joyce-nak hogy felajánlotta a lakását. - Megértem. Én viszont már nem vagyok gyerek és már nem egyszer voltam aurorok mellett gyógyítóként. - kicsit megakadok, hiszen tudom, hogy az aurorok nem a szíve csücskei, de mielőtt megszólalhatna tőlem szokatlanul gyorsan folytatom. - Csak hallgass meg, jó? Tudom, hogy mit gondolsz rólam, hogy gyenge vagyok és naiv, hogy csak útban lennék, megöletném magamat vagy a végén neked kéne rám vigyáznod ahelyett, hogy én segítenék. - elhallgatok, mert tényleg ezt sugározta múltkor is, és ilyen sötét gondolatokat látok bele a fél-elutasításába most is. Persze nem tudhatom, hogy pontosan mi jár a fejében, ameddig ki nem mondja, tehát lehet, hogy teljesen rossz nyomon járok, amikor arra gondolok, hogy én nem vagyok elég jó neki. Mert... az talán nem lenne meglepő. - De erősebb vagyok, mint hinnéd. Vérfarkas vagyok, még ha nem is örököltem akkora erőt, mint te, anyám vére miatt, és van gyakorlatom. Mi másra van még szükséged, hogy higgy nekem és bízz bennem? - csillan meg a tekintetemben talán egy egészen szemernyi bizonyítási vágy most. Nem szoktam versengeni, nem szoktam élénk szócsatákat vívni, de tényleg segíteni akarok és ezúttal tényleg eltántoríthatlannak tűnök - már legalább is magamhoz képest, hiszen jobbára galamb szelídséggel figyelem a környezetem változását. Nem véletlenül lettem Griffendéles, a szeretteimért igen is képes vagyok küzdeni éppen úgy, mint mások. A szeretteimért... a gondolat elbizonytalanít és a magabiztos tekintet, amivel a szemébe bámulok megrebben, hogy aztán kissé elpirulva kapjam el máshová, mintha hirtelen a kandallóban lobogó tűz nagyon érdekes lenne.
Kicsit még így is a kelletőnél erősebbet szusszanok. Sosem voltam jó benne, hogy palástoljam az érzéseimet, legalábbis a negatívakat, mert hát a többit mindig is kiválóan elnyomtam magamban, de a harag, a düh az valami olyasmi, ami gyerekkoromtól kezdve mindig is könnyen tört felszínre, csak akkor még nem tudtam, hogy ennek a vérfarkasságom az oka. Skyler volt, aki megpróbálta megtanítani nekünk hogyan kell ezt kezelni és visszafogni, na persze a halála után ez újfent nem ment valami fényesen. Ezért sem hiszem, hogy jól jönne nekem valami önsegítő csoport, amiről Emma is beszélt, hogy kérjek segítséget, hiszen mégis hogyan érthetné meg valami dilidoki, hogy milyen is az, ami vérfarkasnak születtél és a harag szinte állandóan ott tombol benned, mert az átok még a legkisebb negatív érzést is a sokszorosára nagyítja? - És ezek szerint sikerrel jártatok. - vonom le a konzekvenciát, hiszen ha jól tudom nem halt meg senki, legalábbis a Griffendél toronyban biztosan, mert ha így lenne, akkor biztosan lenne már itt több tanár és persze hallottam volna a sikításokat is. Egy átlagos diák nem igazán tud mit kezdeni a haláltól és ha találkozik vele megrémül, azér sikítoznak ilyenkor. - Értem már, tehát lényegében megmentettetek mindenkit? És akkor vége, az a tárgy elpusztult? - kérdezem, hiszen valahogyan ezek szerint sikerült leállítaniuk a dolgot és azok alapján, amit eddig mondott csak arra tudok gondolni, hogy bizonyára a tárgyat sikerült elpusztítani. Az fel sem merül bennem, hogy a sikerük csak részleges volt, mert végül nem halt meg senki, de az, aki ezt tette elmenekült és ki tudja, hogy nem tér-e még vissza újra. - Talán igen, de akkor is ők adhatnak neki hátteret. Nem hibáztatnám érte, ha így érezné, vagy erre vágyna. - mondom ki lassan, egy aprót sóhajtva mellé. Lehet, hogy engem inkább érez a bátyjának, de én soha sem adhatok neki kellő anyagi támogatást és komoly hátteret, míg a családja igen. Vajon, ha egyszer felbukkanna az apám a semmiből, ha kiderülne, hogy ki az, vagy az anyám megkeresne, hogy megbánta, hogy utcára tett gyerekként, mert félt tőlem, akkor hogyan reagálnék? Akarnék egy családi hátteret, csak mert a vér köt össze velük, vagy elküldeném őket a francba, amiért hagyták, hogy gyakorlagilag egyedül nőjek fel? - Nem akarlak bajba sodorni, neki is azért mondtam, hogy maradjon az iskolában, pedig segíteni akar, de nem lennék képes még egyszer... - elakadok és nagyot nyelek. Emma már jól sejtheti, hogy nem vagyok egy kifejezetten érzelmes fajta, most is tartom magamat, a tekintetem legalábbis alig-alig árulkodik az érzésekről, amik belülről próbálnak szétszaggatni, az aggodalomról, amivel Maggie iránt viseltetek, vagy hogy nem akarnám, hogy Emmának miattam essen baja, aki annyira törékenynek tűnik hiába vérfarkas és persze az eddigiek alapján a túlzott naivitása se hiszem, hogy kapóra jönne. De a tekintetemben mindez tényleg nem látszik. A kőszikla se mutatja ki, ha túl erősen csakodják a tenger hullámai, csak tűri a végtelenségig, maximum fokozatosan kopik tőle, amíg végleg el nem fogy. De legalább nem csuklóból utasítom el a felajánlást, mint legutóbb, hanem ezúttal inkább lebeszélni akarom róla.
Kicsit összeráncolom a szemöldökömet, amikor Joyce-ot ilyen negatívan jellemzi, de nem csattanok fel újra, már a legutóbbit is kicsit megbántam. - Megértem, hogy rossz tapasztalataid vannak vele, de nekem nem. Nekem őszinte barátom volt és sosem éreztette, hogy uralni akarna. - válaszolom neki, hátha tudok olyat mondani, hogy kicsit enyhítsem az ellenérzéseit. Nem vagyok teljesen vak, tudom, hogy Joyce vehemens tud lenni, hogy könnyen összekap az emberekkel, mert érvényesíteni akarja az akaratát, de... azt is látom, hogy fejlődik. Ismerem a történetét, a veszteségeit, hogy lemondott az alfaságról, hogy most egy olyan "falkát" szervezzünk, amiben minden lány egyenlő lehet és még is egy erős egységet alkotunk, mint más farkasok az alfákat követve. - Igen, mondhatni végig éberen álmodtunk, míg ti egy rémálom fogjai voltatok, addig mi megpróbáltuk felgöngyölni, hogy honnan is indult. - kicsit meglepetten szorul belém a szusz, amikor meghallom a kérdését és hirtelen nem tudom, hogy ahogy a szemébe nézek azt látom, amit látni akarok, vagy tényleg az aggodalomra utal a kérdés és nem egyszerű kíváncsiságra. - Nem voltunk nagyobb veszélyben, mint bárki más, mert ha nem sikerül... nos... - kicsit elhallgatok, tanácstalan pillantással nézve rá. Elmondjam az igazat? Eddig mindig azt súlykoltam, hogy rengeteg mindent meg lehet oldani, ha az ember őszinte, ha kizárjuk a félreértéseket. -... azt hiszem előbb utóbb nem csak sérültek, hanem halottak is lettek volna, ahogy egy elátkozott tárgy elszívta az álomba zuhantak élet és varázserejét. - fejezem be, bár ennél pontosabban még én magam se tudom összefoglalni, pedig én ott voltam. Ha nem lennék olyan empatikus, amilyen vagyok, akkor valószínűleg a kijelentésre, hogy Maggie-Annát a kishúgának tekinti, akkor is, hogy most már tudja, hogy van családja boldog mosoly kúszna az arcomra. Így viszont, hogy van a kijelentésben fájdalmas vonulat is csak megértően nézek rá. Megtalált valaki olyat, aki nagyon fontos volt neki, de most újra úgy érzi, hogy egyedül maradt. Kicsit bonyolult lenne, ha elkezdenék mesélni arról a másik síkról és az előző életeinkről az ottaniakkal, de az érzés akkor is ismerős és tudok azonosulni vele. Jacob-ban megtaláltam Jack-et, aki Rosettának valaha nagyon is fontos volt, de ugyanúgy egyedül maradtam utána, mint előtte, mert elutasított. Mint sokan mások is, amikor még kislányként a falka hiányát be akartam tölteni, de soha nem találtam rá olyanra, aki erre nyitott lenne. - A családot nem csak a vér jelenti, azt hiszem te inkább vagy a bátyja, mint Joyce a nővére. - jegyzem meg óvatosan, hiszen olyan sok mindent nem tudok róluk, de ennyiből is tudom, hogy Joyce függetlenedni akar az összes Breckinridge-től és ez alól a húgai sem kivételek, nem kötődik hozzájuk annyira és nincs is szüksége rájuk annyira, mint Wyattnek Annára. - Még mindig nem szeretnél segítséget kérni? Vagy legalább fogadd el, hogy én segítsek. Már nem csak a saját életedről van szó, ha tényleg igazad van és ő is Billy célpontja lehet, akkor muszáj megelőzni valahogy a bajt. - ajánlom fel újra, pedig nem vagyok egy nagy harcos, de dolgoztam már aurorok mellett és hosszú évek alatt megtanultam kezelni a vérfarkasságomat is annyira, amennyire csak lehetséges. Nem vagyok haszontalan, és ha magáért túl büszke is lenne, a lányért talán meggondolja. Nem tudom, hogy meddig tudnék magamtól félreállni és csak nézni az eseményeket... ha egyszer csak a halálhírükről hallanék és én még se tettem semmit, hogy segítsek, mert türelmesen vártam hátha magától keres fel, ha szüksége van rám... Soha nem tudnám megbocsájtani magamnak.
Igazán nincs jogom beleszólni az életébe, sem abba, hogy kivel barátkozik, vagy kivel nem, csak hát ahogy én megismertem Joycet, túlságosan vad és heves és semmi kezelhető nincsen benne. Nehéz elképzelni, hogy tényleg komolyan törődne Emmával és nem csak önmagával. - Szerintem igazán csak önmagát szereti, mindenki mást inkább uralni akar. - vonom meg a vállamat. Bár nem sokáig ismertem a lányt, de a heves természete számomra inkább közelebb helyezi egy olyan alakhoz, mint Billy, mint mondjuk a húga, aki tényleg keves és figyelmes lány és akit én magam is húgomként kezelek. De nem az én posztom, hogy meggyőzzem róla Emmát, hogy nem jó ötlet találkozni vele és főleg nem barátkozni. - Más szabályok? Akkor azért nem úgy tűnt, mint ha most ébredtetek volna, mint más és azért jöttetek kintről? - nem értem pontosan, hogy akkor ők hol voltak és mi történt velük, de kíváncsi vagyok rá. - Veszélyben voltatok? - teszem még hozzá, ami azért azt mutatja, hogy talán aggódtam érte még álmomban is? Bár nem tudhattam, hogy álmodok, de ő sem, hogy amikor lejöttem a klubhelyiségbe amikor felébredtem, akkor azért igenis kerestem Emmát is és különös volt, hogy nem találtam itt. Elsőre persze arra gondoltam, hogy bizonyára már másokkal foglalkozik megint önmaga helyett és a Gyengélkedőn van, de hát mint kiderült oda csak azután ment, hogy találkoztunk. - Másként? Talán igen, de akkor is mindig olyan lesz nekem, mint a kishúgom, ezen semmi sem változtat, az sem, hogy új családja van. - de azért mégis csak hallani a hangomon, hogy de azért valójában mégis csak talán rosszul érint, hogy új családja lett, még ha saját bevallása szerint ennek nem is örül azért annyira és hát nem meglepő módon a nővérével sem épp a legjobb a viszonya, de legalább biztonságban volt azóta, hogy elvitték a vérontás helyszínéről. Ez is valami. - Nem tudom. Bár tudnám! Csak azt tudom, hogy így történt és mi bíztunk benne, ő pedig gyilkossá tett minket és szétzilálta a falkát. - magyarázom, amiből persze megint csak nem egyértelmű, hogy Billy rosszat akart. Lehet, hogy csak véletlenül hibázott, de én ezt a lehetőséget valahogy teljesen kizárom. Sokkal könnyebb az egészet szándékosként kezelni, főleg hogy Billy mindig is féltékeny volt arra, hogy nem ő a vezetőnk, pedig Skyler hozta össze a csapatot, az egész az ő érdeme. Vagy ha más miatt tette, hát az se számít. Az én szemem előtt csak az lebeg, amit tett és sosem akartam mélyebben belegondolni a miértekre. Makacsa jellem vagyok, ez tény.
A lehető legnagyobb türelemmel pillantok rá és várom, hogy elmondja, amit szeretne. Nem vagyok az a fajta, aki siettetné, aki felvonná rá a figyelmét, hogy eddig mennyivel keményebbnek mutatta magát, sőt. Csendesen örülök neki, hogy most az egyszer nem én vagyok az, aki tovább akarja gördíteni a beszélgetést újabb és újabb kérdésekkel, hanem ő akar velem közölni valamit. Persze a téma nem a legjobb, hiszen nem kedveli Joyce-ot és nem akarja, hogy barátnők legyünk, de... legalább beszél. - Azt hiszem, hogy ő érzett valamit irántad. Talán még most is érez. - jegyzem meg óvatosan, kicsit talán bánatos tekintettel, hiszen ahogy visszagondolok az estére tényleg úgy tűnt, hogy Joyce-ot nagyon megbántotta a tudat, hogy Wyatt és a húga jóban vannak és bizalmasan sutyorognak. Amikor visszakérdez az álomra egy kicsit tanácstalanul nézek a szemébe, de nyíltan és őszintén. - Nem pontosan tudom. A kislány, aki álmodta az egészet egy elátkozott tárgy miatt ismert, vagy legalább is figyelt engem és még néhányakat, Joyce-ot is, és ránk más szabályok éltek, mint mindenki másra. - próbálom összegyűjteni a gondolataimat, érezhetően igyekszem, de még sok mindenben nem jutottam dűlőre vagy nem sikerült még a helyére tennem. A társaim is éppen ilyen zavarodottnak tűntek, valószínűleg még sokáig beszéltünk volna róla, ha nem erősebb az aggodalom, hogy megkeressük a szeretteinket. Amikor elengedi a kezemet nem nyúlok utána, nem is kapaszkodok belé egyáltalán, csak puhán értem hozzá és nem követelőzöm semmi többért. Csak szerettem volna, hogy érezze, hogy támogatom, de hát neki nem feltétlenül így és erre van szüksége és ezt meg kell értenem. - Ugyanolyan nem lesz, de ez nem jelenti azt, hogy másként ne lehetne jó. - próbálom megnyugtatni, hiszen eltelt jópár év, halottnak hitték egymást, persze, hogy kell idő, míg újra egymásra találnak. Aztán lehet, hogy még közelebb fognak állni, mint valaha és Wyatt megtalálja benne a családot és... talán a szerelmet... amit másban soha nem tudott. Arra, hogy megköszöni, hogy hallgattam csak egy szemrebbenésnyit bólintok, külön megkért rá és én képtelen lettem volna elárulni a bizalmát, még akkor is, ha az eszem azt diktálta, hogy kérjek segítséget. - A Roxfortba nem juthat be senki, rengeteg bűbáj védi a birtokot, itt biztonságban van. - próbálom megnyugtatni, persze nem maradhat örökre az iskola területén bezárva, de ameddig itt van, még se kell annyira aggódni. - Azt mesélted, hogy emberek közelébe vezetett titeket teliholdkor és amikor megtörtént a baj lelépett, mielőtt rajtatok ütöttek volna, ugye? Mi oka lehetne így utálni titeket, olyan gyűlöletet érezni, hogy ennyi évvel később is le akarjon vadászni titeket? - kérdezem egy kicsit összevont szemöldökkel. Igaza van, folyamatosan kerestem az esélyt arra, hogy Billy-t felmentsem, hogy ne könyveljem el egy szörnyetegként az elmondások alatt, hogy valamivel igazolni lehessen a tették, hogy az egész csak egy baleset volt, fiatal volt, de... ha nem Wyatt ment neki, mielőtt megmagyarázta volna a helyzetet, hanem tényleg Billy akarta megtámadni és Anna is a célpontjai között van, akkor már nekem is el kell fogadnom, hogy a mellettem ülőnek van igaza és Billy mindent szándékosan tett és talán úgy, ahogy van... gonosz.
Ezt jól tudja, nehezen fejezem ki az érzéseimet, a gondolataimat és bár nagyon igyekszem, de nem tudom Emmával is ugyanolyan bunkó módon viselkedni, mint sokakkal. Azért lássuk be, nem vagyok rossz ember, még a néha olyan színben is tűntetem fel magamat. Ezúttal is inkább az aggodalom mondatja velem a majdhogynem számondkérő szavakat, mint hogy ténylegesen rosszat akarnék neki. - Tudom, de... - elakadok, hiszen úgy se tudnám meggyőzni, de akkor is tartok tőle, hogy Joyce kihasználná, vagy olyasmibe rángatná bele, ami egyszerűen nem illik Emmához. Nem változtathat, vagy javíthat meg mindent és mindenkit. Vannak, akik olyanok, amilyenek és nem biztos, hogy ő jól viselné, ha ténylegesen kivillantaná Joyce a foga fehérjét. - Nagyon rövid ideig volt közünk egymáshoz, szinte nem is. - vonom meg a vállamat, mert igazából úgy teljesen tényleg nem volt köztünk semmi, maximum lehetett volna, ha nem vagyok olyan makacs és ő nem annyira nehezen kezelhető. Valószínűleg pont azért nem bírjuk egymást kezelni, mert túlságosan hasonló a jellemünk. - Aktív részesei? De hogyan? - lepődöm meg. Nem gondoltam, hogy bárki másképp élte, meg mint mi, ez tényleg nagyon fura. Elgondolkodva ráncolom hát a homlokomat és próbálom felfogni azt, amit mond, vagy elképzelni, hogy esetükben hogyan zajlott, hiszen én harcoltam, persze voltak ott aurorok és megjelent Billy is. Nem tudom, hogy ha nem ébredek fel, akkor mi lett volna a vége, hiszen felettébb valóságosnak tűnt az egész. Van is rajtam néhány zúzódás, de ennyi idő alatt már enyhült a többsége és nem vagyok olyan, aki folyton a gyengélkedőre rohangál néhány kisebb sérülés miatt. Az persze felettébb meglep, amikor a kezemre csúsztatja az övét. Nem húzom el azonnal, ez talán fejlődésnek mondható, de csak néhány pillanat, amíg hagyom a dolgot, utána már finoman kicsúsztatom a kezemet az övé alól, mintha csak a hátam mögött lévő párnát akarnám megigazítani és azért kellett volna. - Kösz és igen, én is. Bár talán sose lesz már semmi olyan, mint volt. Felnőtt időközben és... mindketten változtunk. - ami persze nem jelenti, hogy nem örülök neki, hogy itt van, hogy újra megtaláltam, de közben aggódom is, hogy mi lesz, ha ő fut össze Billyvel, vagy mi van, ha ő eleve Maggie miatt jött a környékre. Mi van, ha ő is tudja, hogy életben van, ha nem rég jött rá és akar valamit tőle? - Nincs, de köszönöm, hogy nem beszéltél róla senkinek. Kerestem a nyomát az utóbbi napokban, de nem találtam Roxmorts környékén. Mégse hiszem, hogy elment volna. Most hogy itt van Maggie... Anna... Mi van, ha ő is tudja és miatta jött? - látszik rajtam, hogy aggódom és igen félek, hogy megint nem leszek elég hozzá, mint kölyökként, hogy megvédjem őt. Akkor is azt hittem, hogy meghalt, de nem tudom, hogy képes lennék-e mégegyszer végignézni, vagy egyszerűen csak feldolgozni, ha baja esik. Úgy érzem, hogy az én dolgom, hogy megvédjem, nem érdekel, hogy már van rendes családja, akik a tetejében erősek és gazdagok is. Akkor is nekem kellene megóvnom őt, ami egyszer már nem sikerült. Nem bukhatok el újra.
//
