2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az asztronómia órák alkalmával olykor gyakorlati feladatként a tanulók itt nézhetik meg az égbolt eseményeit, de olykor bizony romantikát élesztő párok is megtalálhatóak errefelé. Ne ítélkezzünk!
- Én sem. Manapság sokat foglalkoztat ez. Mintha az anyám titkolna valamit. – Hümmentek, s az elől lévő csigák egyikébe illesztem be az ujjamat, beszívva az ajkamat eltöprengek. Mindig kivülállónak éreztem magamat. Nem csupán külsőleg, habár az is egyértelmű, hogy nagyon különbözünk. Meglehet, hogy valamelyik ősöm valami északi nép gyermeke volt, ezért is ütközött ki a világos bőr, haj, szemszín. Bellatrix néni ellenben sötét szemű, nagyon sötét hajú, nagyon hasonlítanak anyával, holott csak másodunokatestvérek. Viszont apa szeme fekete, a szakálla már ugyan kissé őszes, de az is sötét volt. Ehhez képest az arany tincseimmel világítok mellettük. Tisztára kakukktojásnak érzem magamat, mint akit csak bedobtak oda. Ha nem is szó szerint. – Talán. És mi van, ha valami olyan derülne ki, amire nem vagyok kész? – Kapom most a hüvelykujjamat az ajkaim közé. Nem rágom a körmömet, csupán imitálom a mozdulatot, amolyan stresszoldásként. Jellemzően a mozgás szokott lenyugtatni, de most mégsem edzhetek itt a csillagvizsgálóban, mert még kirúgnám Corvust a korláton egy forgórugással. Ahogyan a hajamat tüzködi, igyekszem mégis én a megnyugtatóbb lenni, cseppet sem vagyok zavarban a közelségétől, hiszen a korosztályomban én vagyok a közvetlenség mintapéldája, volt is már belőle bajom bőven. – Oh, nem úgy értettem, ez mégis más mint a kviddics. A te hajaddal pedig szinte értelmetlen is fésülködni. – Nevetgélek, nagyjából hasonlóan göndörök vagyunk, csak míg én a hajkefével, s némi fonással tudok frizurát csinálni, ő legfeljebb összefoghatja, ha már nagyon hosszú. A rakoncátlan tincseket roppant nehéz lehet megzabolázni. – Senkit nem ismerek onnan. Túl sokáig voltam Noah mellett. – A mardekár hajlamos klikkesedni, ennek akkor issza meg a levét, ha mindenkitől távol kerül, s kénytelen ismét kapcsolatokat építeni a nulláról. Talán gyávaság, de Alex és Abbie személyében maradtam házon belül. – Bármi jobb, mint otthon ülni, és hímezni. Rád nem kényszerítenék ezt, ugye? – Kérdezek vissza kissé szemrehányóan, ő aztán könnyen beszél, vélhetően jobb a kapcsolata a szüleivel, bennem viszont csak holmi tárgyat látnak, aki majd megszüli az újabb Fawley-kat, de lehetőség szerint ne is gondolkozzon. Nem akarom Corvust megbántani, ám nem akarok az egyik csapdából a másikba kerülni. Lehet, hogy nem lenne rossz életem mellette, de ha a szüleim a nyakunkra járnának, parancsolgatnának.. Nos nem, erre nem vágyom. Mindezek ellenére kimondom, hogy akár be is jöhetett volna, ha nem így ismerkedünk meg. A régmúlt nem számít, amikor együtt kezdtünk, arra már szinte nem is emlékszem. Tizenegy évesként nekem mindenki egyforma volt. – Hogyne, sőt, érdekes, hogy már előtte is jókat tudtunk beszélni. Mégis, drukkolok, hogy találj valakit, aki a szüleidnek jobban bejön, mint én, és akkor probléma megoldva. És ugye nem veszed magadra? Nem veled van a baj. A helyzettel. – Hajtom le kissé a fejemet, most van túl egy visszautasításon, én pedig ki akarok hátrálni abból, hogy hivatalosan egy pár legyünk. Ám hazudnék, ha úgy tennék, mint akit vonz a kényszerházasság.
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]- Így már mindent értek. - bólintok csak kicsit, hiszen a Lestrange-ek tényleg azon kevesek egyikei, akikkel a Flintek még nem rokonok. - Kivéve azt persze, hogy mit akart mondani a süveg, arról fogalmam sincs. - teszem hozzá, mielőtt felcsillanna a szeme, pedig én fejben a családfákat vizualizálom és nem az elsős élményén gondolkozom. - Talán szeptemberben amikor előveszik a beosztásra újra felpróbálhatnád, hátha elmondja, hogy mit akart. - vetem fel, bár bevallom nem igazán tudom, hogy hogyan is működik, saját tudata van-e, elfelejthette-e azóta, hogy hét évvel ezelőtt mit akart, vagy azonnal minden visszajön, ahogy felhúzza az ember és a fejébe néz. - Tudom, Alison. - válaszolom, a lehető megértőbb hangomon, de bennem még mindig ott van az irreális lojalitás a családom felé és én tényleg képes lennék ennyi ismeretségből belemenni és "megoldani" ahogy sikerül, mondván, hogy abból kell építkeznünk, ami adott. Lehet, hogy nem mi választottuk egymást, de már az is valami, hogy nem gyűlöljük egymás társaságát, sőt, egyáltalán nincs arról szó, hogy csak megtűrném, az első pillanattól kíváncsian figyelem minden mozdulatát és kijelentését. Szegény Sasha például tényleg a megtűrt kategóriából küzdötte fel magát, míg barátnak tekinthettem, egészen addig, míg... A sötétebb gondolatokat elsöpri, ahogy finoman ráfog a kezemre és igyekszem a segítségével a jó helyre tűzni a haját. - Ki mondta, hogy nincs kézügyességem? - kérdezek vissza, annak ellenére, hogy tényleg nem lesz valami profi a munka, még a segítségével sem, sőt, úgy, hogy az ő keze irányít talán még teszetoszább vagyok, ami a fodrászkodást illeti. - Griffendél. - sóhajtom, mintha ez a skatulyázás mindent elmondana, de aztán féloldalasan elmosolyodom, ami elárulja, hogy ugyan még emésztem a dolgot és sosem lesz életem legkedvesebb emléke, nem ítélek el egy egész szakot és nem is utáltam meg a lányt miatta. Inkább maradok felszínes, minthogy tovább meséljem a pontos körülményeket, főleg azért, mert az a múltam, viszont a kettőnk dolga az egész jövőnkről szól. - Ez logikusnak hangzik és a tehetséged meg van hozzá, a kisujjadból kiráznád a bejutást. De... dolgozni? - kérdezek úgy vissza, mintha nem is ismerném a szót. Mert valójában tényleg így van. Ez van, ha valaki tényleg "annyira aranyvérű", hogy semmi dolga nincs az ég világon, csak elfogadni a szülei útját és nyögni a nyári privát óráit két sötét mágussal... Valószínűleg az egész Flint család passzív jövedelemből él és örökségekből, mert még az se jutott eszükbe, hogy beavassanak hogy amikor "kirepülök" akkor hogyan keressek pénzt, hogyan vegyem át a helyüket, ha megöregednek. Valószínűleg az ő fejükben egyetlen álomkép él, hogy a Mágiaügyi Miniszter székében legyek minél előbb és érvényesítsem a sötét eszméket, amiket követnek és amit egész életemben próbáltak belémverni. A bír az arcán egészen bájos és legalább olyan tekintetben megnyugtat, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki zavarba jön és akin egyértelműen meg is látszik a dolog. A megjegyzésére kis híján félrenyelem a saját nyálamat, valahogy teljesen más érzést vált ki, mint például az, amikor Maisie közölte, hogy bejövök neki egyébként. Azzal a lánnyal, a folyamatos csacsogásával, közvetlenségével, a nagy, furcsa, de szerető családjával tényleg ég és föld vagyunk és meg se fordulna a fejemben randira menni, de amikor Alison mondja... valami megmozdul a gyomromban. - Azért remélem így is kedvelsz majd, akármit is hozzon a jövő. - jön a kissé szerencsétlen válasz, pedig én is mondhatnám ugyanazt, amit ő. Ha nem éppen most vág pofán Katherine, aki iránt évek óta érzek valamit, ha nem éppen egy kényszerházassággal kezdődik körülbelül a kapcsolatunk... de nekem ennek ellenére is szimpatikus és akármennyire menekülni akar én érzem, hogy bennem az ellenkezés a házassággal szemben sokkal gyengébb, mint benne. Csak nem fogom szavakba önteni, mert hülyeség lenne és túlságosan kiadnám magam, amikor még én se tudom mit akarok.
- Lestrange. Gondolom ő még inkább mardekáros, ezért sem értem, hogy mit akart mondani a süveg. – Vonom meg a vállamat, ez csak mostanság kezdett el érdekelni, hiszen Corvus már nem az első, aki megkérdőjelezi manapság a mardekár beosztását esetemben. A Fawley-k többsége valóban hugrabugos, lehet, hogy rájuk jobban ütöttem, de hogy miért merült fel a beosztásnál az anyám neve, aki sosem mosolyodott el irányomban, arról elképzelésem sincsen. Anyai ágon durván mardekáros vagyok, az biztos, bár ha belegondolunk, hogy mindig vannak kivételek.. Hiszen ott van az a Black, Sirius, aki meglepő módon Griffendéles lett.. Lehet, hogy annak idején ő élt a választás jogával. – Nézd, nekem nem is a házasság technikai részével van gondom. Már el sem akarok odáig jutni, csak mert kényszerből így erőltetik. – Ráncolom össze a homlokomat. Nem hiszem, hogy az a megoldás, hogy ha már házasok vagyunk, akkor a mi dolgunk, hogy mi történik a zárt ajtók mögött. Ahogyan azt sem hiszem, hogy a szüleim megelégednének azzal, hogy csupán más lesz a nevem. Vélhetően az egész életünkre rá akarnának telepedni, aligha hihető, hogy pusztán egy aláírás után már semmilyen ráhatásuk nincsen arra, amit teszek. Fújtatok egy nagyot, hogy aztán megkérjem Corvust a tincseim eligazgatására. Nem gondoltam át, hogy itt fent a toronyban a széllel is meg kell küzdenem, ha beszélgetni akarok. Mint ahogyan azt sem, hogy a fiú netán zavarba eshet a közvetlen kérésemtől. Ráfogok az ujjaira, és finoman elmosolyodom. – Nem nehéz, alig kell hozzá kézügyesség. – Terelem a témát, mintha csak arról lenne szó, hogy nem tudná hogyan beügyeskedni a csatokat a rakoncátlan tincsek közé. – Köszi! – Nyúlok oda, ahova a leszorított tincseket érzem, picit igazgatok, és máris sokkal jobb, immár látok is, csupán hátul dobálja a hajamat a fuvallat. – Pofont? Harcias lehet a hölgy. Akkor te sem vagy szerencsés. Lehet, hogy ez mardekáros vonás, mintha senki nem lenne boldog, aki ide kerül. – Vélekedek, finoman megsimítva Corvus vállán, együttérzésem jeléül, kissé lebiggyed a szám, holott tudom, hogy szeret érzelemmentes maradni. Még csak véletlenül sem szeretne elesettnek lenni. Ám mivel ő már többször látott engem így, nem érzem, hogy mindebben lenne szégyelnivaló. – Nagyon gondolkoznom nem kell. A számmisztika kapcsán a szimbólumokhoz értek a leginkább. Egy másik életben nyitnék egy rejtjel boltot. Úgy hallottam, hogy egyébként hamarosan nyílik egy a faluban, lehet, hogy dolgozhatnék ott, mint kisegítő, vagy ilyesmi. – Vetem fel az ötletet, amikor visszatér oda a téma, hogy ha esetleg mégiscsak eljegyzésre adjuk a fejünket, akkor ezzel ki is zárhatjuk az esetleges érdeklődőket. Enyhe pír jelenik meg az arcomon, nagyjából olyan, mint amikor az egyébként hófehér bababőrömet pirosítóval dobom fel. – Ha nem ilyen körülmények között találkozunk, hogy ránk van kényszerítve, és nem esünk pofára különböző oldalakról, biztosan kedveltelek volna, mint fiút. – Nevetem el magamat kissé legyűrve az egyébként esetlen bénázást, és megejtek egy igazi kacsintást. Nem várok semmiféle viszonzást ebben a tekintetben, hiszen csak beszélgetünk, tervezzük, hogy hogyan tudnánk kibújni a hurokból.
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]Valójában én voltam az, aki "felkarolta" Jenkinset és akit ő követett, de igazából örülnöm kéne annak, ha valakiben már megfakult az emlék és nem én vagyok a szemében a rosszfiú. Jó néhány ronda dolgot végeztettem el a sráccal, mielőtt rájöttem, hogy amit csinálok az helytelen és hogy nincs szükségem se szemétkedő csoportra, se verőemberekre - mert eredetileg ő csak ennyi volt, míg faképnél nem hagytam. - Az anyád... ő melyik családból származik, nem is érdekelt, hogy mit akar mondani? - vonom össze a szemöldökömet, mert a Fawley nevet használják, de azon kívül, hogy az anyja is vélhetően egy aranyvérű családból származik - és remélhetőleg nem Black, hogy a közeli rokonom legyen - ennél pontosabbat nem tudok. Persze arról fogalmam sincsen, hogy nem Mrs. Fawley-ról beszélt az a süveg... az elég sok mindent megváltoztatna. - Tudom, hogy még csak elméletben beszélünk róla, de a házassság remélhetőleg nem annyiból áll, hogy bezárlak a kúriába míg én élem az életem. Nem fogok ellenszegülni a házassággal szemben a szüleimmel, de hogy milyen lesz a házasságunk - ha lesz - az a mi dolgunk. - válaszolom, a lehető legtöbb magabiztossággal, amennyit egy tizenhét éves srác tud felmutatni a házassággal kapcsolatban. Lehet, hogy nem vagyok az a tipikus empatikus alkat, aki babusgatással és kedvességgel nyugtatgatna, de a magam tényközléses módján még is csak ezt teszem. Ahogy megfordul kicsit eltolom magam én is a korlátról, hogy vele együtt forduljak felé a táj helyett, de ahogy a tenyerembe nyomja a hullámcsattokat egy kicsit lefagyok. - Tessék? - kérdezek vissza, mint aki nagyothall. - Mit kéne csinálnom egészen pontosan? - jön az újabb kérdés, bár igen kellemetlenül érint, hogy olyan vagyok, mint egy agyalágyult, pedig csak a szőke lokniainak feltűzését kéne megoldanom. A kezem legalább nem ügyetlen így nem ejtem ki a korláton a semmibe, de így is ahogy lehajolok, hogy szemügyre vegyem a haját egy féloldalas fintorral koncentrálok. A nyelvemet ugyan nem nyújtom ki, de így is egyértelmű, hogy nem leszek fodrász és az is, hogy a szeplős arcomra visszakúszik a halvány pír. Annyi telik tőlem, hogy egy-egy hullámcsattal a két füle mögé tűzzem az előre hulló loknijait és egy harmadikkal áthajolva a válla felett összefogjam a két oldalt. Mivel egy tíz centivel biztosan magasabb vagyok nem kell megfordulnia, bár egy kicsit bensőségesebb ölelésnek tűnik a mozdulat és nem kevésbé esetlennek, mint ahogy elölről közelítettem meg. - Ebben akkor hasonlítunk. Egyetlen lány iránt éreztem valamit is, akármi is volt az, tőle is csak egy pofont kaptam, mielőtt összejött volna a barátunkkal, akivel egyébként vélhetően évek óta szerelmesek, csak ennyire tudom olvasni a jeleket. - vonom meg a vállamat. Érdekes, hogy az embernek jó megfigyelőnek kell lennie a választott területén, de ha valamire nem fektet hangsúlyt az milyen vakfoltokat is eredményezhet. Azt azért nem mondom ki, hogy mikor is történt ez az egész, bár nem tudnám megmagyarázni, hogy miért is nem akarom, hogy tudja, hogy a pofon még csak nemrég csattant el és hogy az érzéseimmel még mindig keményen küzdök, hogy megfejtsem őket. - Akkor itt az ideje, hogy elgondolkozz az egyetemi szakokon, Alison. - mosolyodom el kicsit, amikor fellelkesül az ötletre. Ha emiatt az iskolában maradhat úgy, hogy eddig erről szó se lehetett akkor már "hasznos" ez az egész eljegyzés, legalább neki. - Ezzel ne törődj, ha valaki megismer minket, akkor úgy is elmondjuk neki, hogy csak a szüleink miatt parádézunk, ha pedig nem ismer akkor úgy iks csak felületesen tetszettem neki és az semmit sem jelent. - válaszolom egyszerűen, nem igazán túlaggódva, hogy így nem lesz románc kilátásban az életembe, mert az az igazság, hogy lehet nem is erre alkottak az égiek. Már Alison ölelésétől, sőt, attól, hogy közel hajoltam az arcához megugrott a mellkasom és az arcomba szökött a vér. Szeptemberben tizennyolc éves lettem és alig csattant el pár csók az életemben, egyáltalán nem rohanok az ismerkedésekkel, ha már az alapoknál teljesen bizonytalan vagyok.
Az első években leginkább Jasmine és Beth társasága volt nekem az érdekes, a fiúkat nem figyeltem nagyon. Noah volt a csapat vezér, ám mindezt nem szervezte olyan nagyon tudatosan, mindenki csak ment utána, kicsik voltunk. Amikorra elkezdtünk érdeklődni a másik nem után, Corvus már nem volt ott, csak halványan emklékeztem rá, hogy egykor ő is közénk tartozott. Ám manapság kezdem azt érezni, hogy nagyon szétszakad az egykori társaság, Corvus is máshol keresi a barátokat, én ki lettem taszítva, és inkább múlatom az időt Alex vagy Abigail oldalán. Talán mindig is a magamhoz hasonló lányokkal kellett volna barátkoznom. Bár az említett két A betűs meglehetősen a külsejével van elfoglalva, de ha belegondolunk, én is ott tudok ragadni a fésülködőasztalka előtt. – Nekem valamit mondani akart a süveg, hogy az anyám.. De én közbevágtam, hogy mindegy, csakis a mardekár. – Vonom meg a vállamat, tudok a hugrabugos vonalról, akikkel viszont a szüleim nagyon nincsenek jóban. Talán éppen azért, mert nem hugrabugos vonalról van szó, hanem egy életérzésről, amiről pont az én családom lecsúszott, ők oly savanyúak, mindenkinek meg akarnak felelni, és bár tudnám, hogy miért. Ez az egész olyan szomorú, mint egy örökké el nem múló viszketés. Nem tudnám eldönteni, hogy engem azért fognak ilyen keményen, mert nem született másik gyermekük, és kell az örökös, vagy ténylegesen valami történt, amiről nem tudok. Sosem faggattam őket, elfogadtam a helyemet, közben viszont engem is rág belül a válasz keresése. – Miután mindig is az volt a parancs, hogy fel sem merülhet, nem gondolkoztam rajta. Ha rajtam múlna, szívesebben maradnék a velem egykorúakkal, mint otthon bezárva a szobába. – Fordulok oldalt, ám a szél a birtok felől jön, ezért hátul összefont hajam elől viszont tökéletesen a számba, és az arcomba omlik. Szálanként igyekszem kibogarászni magam elől, de inkább hátat fordítok a mélységnek, a fenekemet tolva a hideg kőlapnak. A zsebemből vagy három hullámcsatot markolok elő, s tolom Corvus tenyerébe. – Segítenél? Semmit sem látok. – Tükör nélkül legalábbis nem biztos, hogy úgy le tudnám szorítani a hajamat, hogy ténylegesen tartós maradjon. Közelebb hajolok, hogy boldoguljon, addig a szemeim előtti csigacsápokat félretűröm. – Úgy értem, nem szoktam felismerni, hogy mikor mit kéne tennem. Valakinek csípőből jön, én kuka vagyok mindenhez, ami nem számmisztika. – Na jó, a karate azért úgy ahogy megy, legalábbis eddig ezt gondoltam, Jasmine viszont jól lemosott azzal a gyomrossal. – Ohó, micsoda telitalálat! – Mosolyodom el kajánul, ez remek riposzt lenne nekem otthon is. Ha meg tudta csinálni a hajamat, megrázom a fejemet, hogy senki nincsen célkeresztben, még baráti szinten sem, akivel olyan kapcsolatban lennék, hogy ha muszáj házasodni, vele el tudnám képzelni, mert működik a kémia. Nem véletlen, hogy Noah esetében úgy meglepődtem, holmi csókolózáson kívül picinek éreztem még magam bármihez. De ezt neki is megmondtam; ha máshogyan közeledett volna felém, eljuthattunk volna odáig is. Azóta eltelt egy év, nekem viszont továbbra sincsen senki. Vélhetően nem is kell. – És ez nem lesz a te iskolai hírnevedre hatással? Nem akarom, hogy úgy tűnjön, hogy befoglaltalak magamnak. Hiszen így bárki, akinek tetszenél, átgondolná, és nem próbálkozna nálad sosem. – Azért kissé elkezdem kapkodni a levegőt, ahogyan megnéz magának, vélhetően csak azt mérlegeli, hogy mennyire jól tudnánk elhihetni a világgal ezt az ál-eljegyzést. Kellemes társaság, az biztos, akaratlanul is megnedvesítem az ajkamat, s gyorsan félrenézek.
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]Milyen érdekes, hogy bár első két évben egy "bandába" tartoztunk még se tudtunk egymásról semmit és egyáltalán nem ismerkedtünk. Most pedig, hogy már egyikünk sincsen abban a környezetben, ami összehozhatott volna minket, éppen ekkor futunk egymásba és történik mindez. - Ki tudja. A Teszlek süveg úgy érzem néha csak hasra csapásszerűn működik, lehet apád csak szimplán ezt kérte, anyukád meg amúgy sem Fawley. - jegyzem meg, sok a házasodó másodunokatestvér, de azért kicsit talán túlzás lenne, ha a szülei mindketten a Fawley nevet is viselték volna már házasság előtt. Azt talán már az én aranyvérű neveltetésű gyomrom sem venné be. Bár az ölelés elmúlt, a gyerek gondolata éppen elég ahhoz, hogy az arcomra még ne térhessen vissza a sápadtság, hiszen a szülésig vezető út bizony olyasmivel van kikövezve, amit még soha nem csináltam. Követem a korláthoz, nem maradok hátra és hozzá hasonlóan kikönyökölök, de az ég helyett csak magam elé bámulok a rosszul vagy éppen egyáltalán nem megvilágított birtokot és az elnyúló tavat, erdőket, hegyeket nézve. A sötétben mindig jobban érzem magam, bár ezt szavakba sosem öntöttem senkinek, mert azt hinnék, hogy csak azért mondom, mert a sötétség olyan... menő? Nem csoda, hogy amikor tűző napon kell kviddicsezni, akkor rosszabbul is teljesítek, bár szintén olyan kifogás, amit soha nem mondanék ki hangosan, mert hülyének néznének. - És akarsz? Egyetemre menni. - kérdezek vissza és egészítem is ki azonnal, hiszen nem a gyerekekre gondolok most. Ha összeházasodik, ha nem, annyira nem mászhatnak bele a magánéletünkbe, hogy fölöttünk álljanak mikor jön már az örökös, ezt nem engedem és kész. Nem fogom magam ráerőltetni és még én se állok készen az apaságra, akármennyire vagyok koravén néhány tekintetben, pontosan tudom, hogy nem nőttem fel a feladathoz és nem is akarok a közeljövőben. Eszembe se jutott, hogy ne tanuljak tovább, jelentkeztem az All-starba is és benne is akarok maradni ameddig csak lehet, hátha tényleg felküzdjük magunkat a nagyok közé. Kicsit felvonom a szemöldökömet, de végighallgatom és nem szólok közbe. Igaz, hogy nem romantikusan közeledett hozzám, amikor beszélgetni kezdtünk, hanem a helyzet generálta az egészet, de nekem a legkevésbé sem tűnik esetlennek, amikor a haját csavargatja vagy azokról beszél, amik érdeklik. - Remélem nem hiszed, hogy benned volt a hiba és nem benne. - bukik végül ki belőlem egy kicsit elhúzva a számat. Még mindig nehéz Jenkinsről beszélni, hiszen sokáig voltunk haverok aztán átkerültem a másik oldalra és sokáig járt a nyakamra kekeckedve, amit lerakott az asztalra nem foszlik csak úgy semmivé az egyik pillanatról a másikra még akkor se, ha mostantól jófiút fog játszani. Nekem is elég sokáig tartott ledolgozni a bűnlajstromomat és még talán most sem sikerült teljesen. - Akkor részedről is elvetve, hogy valaki mást ajánlj a szüleidnek helyettem. Talán azt mondom a szüleimnek, hogy csak egy tanult lányt vagyok hajlandó elvenni, buta szőke libát semmiképpen, ha érdekel továbbtanulás. - vetem fel, mert ennyi idő alatt tényleg az egyetem és a tanulás jutott eszembe kiskapuként, ami a legjárhatóbb út. - A nyilvános eljegyzést semmiképpen nem tudjuk elkerülni, csak a jegyességet elhúzni. Már biztos vagyok benne ugyan, hogy a fél világnak elkürtölték a megkérdezésünk nélkül, de akkor is szokás bankettet adni. - teszem hozzá, a tekintetemet a sötétség helyett most ráfüggesztve. Kviddics kapitányként és prefektusként sosem voltam láthatatlan, sok figyelem fordult felém, csak a farkasom le is koppintotta a morgásával azokat, akiket ignorálni akartam, de egy ilyen eseményen illetni magunkat mégiscsak más egy kicsit. Néhány pillanat erejéig rajta is felejtem a tekintetemet, az arcánal a vonalát, a szemét, a csigákban aláhulló fürtjeit figyelve. Olyan karcsúnak és könnyűnek tűnik, mindeközben vélhetően egy kis gyakorlás után ketté tudna törni, ha akarna a karate tudásával.
Ha Corvus csupán eszközként használja a familiárist, én már pár nap alatt is kötődök hozzá. Sosem féltem egyedül lenni, a számmisztika könyvem kiváló társaság, viszont első óta a mardekáros csapat tagja voltam, így rémesen más így, hogy nincsen, aki hozzám szóljon. Ugyan a róka sem tud ilyet, de legalább bután tud rám nézni, amitől ellágyulok. Nevet mondjuk én sem adtam még neki. Vissza tehát Corvushoz. Miután kezdeményező, érintésmániás alkat vagyok, nem csupán a távolról integetve mérem fel, hogy mekkora gondban vagyunk, hanem az ölelésében keresem a válaszokat. A jó hír, hogy nem lök el magától, hanem hasonlóan gondterhelt mint én. Talán ketten meg tudjuk oldani. Ebben a pillanatban lövésem sincsen, hogyan. Felpillantok az arcára, ajkaimon játékos mosoly jelenik meg, hogy így zavarba jön; nincsen miért. Szavakba nem öntöm, s kinevetni sem akarom. – Nos igen, azt sosem tudtam, hogy ők ketten miért lettek mardekárosok. Talán túlságosan merev szabályaik voltak, eltávolodtak a nyájas stílustól. Vesztükre én meg pont azt követem. – Itt már el is nevetem magamat, annyira abszurd az egész helyzet, hogy muszáj némi jókedvet erőltetnem magamra, különben felakasztanám magamat. Abban bízom, hogy Corvus jobban ismeri az aranyvérű családok miliőjét, hátha van valami kiskapu, vagy bármi, amivel kihúzhatjuk a fejünket a hurokból. – Ez nem is ellened szól. Túl fiatal vagyok, nem akarok otthon maradni, gyerekeket szülni, most még legalábbis biztosan nem. – Hátralépek, hogy ne érezze annyira feszítőnek a közelséget, aztán a korláthoz indulok, hogy kitekintsek rá, olykor hátralesek, hogy szándékozik-e csatlakozni. Szőke-arany tincseimbe belekap olykor az őszi fuvallat. – Engem nem is engednének egyetemre. Még ez a hetedik év, aztán annyi. Ez is csak azért, mert kötelező. – Jól hangzana, hogy toljuk ameddig lehet, de félő, hogy a szüleink már annyira bevésték a naptárakba, hogy mi mikor, mintha nem is rólunk, hanem egyértelműen róluk szólna. Ennyit számít a tekintély. Corvus ötlete mégis megfontolandó, időhúzásnak jó lehet, ha toljuk, amíg az iskolába jár. Ha az eljegyzést meg is kell tartani, a házasság talán lehet valami nagyon távoli, amíg ki nem találjuk, hogyan értessük meg mindenkivel, hogy semmi értelme. – Én mással sem akarom siettetni. Főleg Noah után, azt hiszem béna vagyok, és talán nem azt nyújtom, amire egy fiú vágyna. Nem kéne nekem senkivel ismernem, legalábbis egy ideig biztosan nem. – Corvust sem láttam még lányokkal, legalábbis nem vettem észre, így fogalmam sincsen a tekergőkről, Adoráról, vagy akár Bexleyről. Vele ellentétben én viszont nem mártírkodom, esetlennek tartom magamat a kapcsolatosdihoz. Volt már, hogy Noah előtt próbálkozott valaki, de csak mert túl közvetlen vagyok, viszont ahhoz nem értek, hogy felismerjem, hogy ha tetszem valakinek. Én a legtöbbekkel igencsak barátkozós vagyok, fogalmam sincsen róla, hogy fordítva esetleg a nőt látnák bennem.
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]A farkas nem akarja ledominálni a rókát, de különösebben pajkosnak se mondható, hogy játékot kezdeményezzen. Nyugodtan néz csak, őrző-védő biódíszként, látszik, hogy én azon kívül, hogy néha a bundájába túrok nem igazán szoktam foglalkozni a lelkivilágával. Neve sincsen, valószínűleg nem is lesz, igyekszem nem kötődni hozzá nagyon, hiszen a familiáris egy teremtett lény, ami ha elpusztul újracsinálod és aztán mindenki eldöntheti magának, hogy volt-e személyisége az elsőnek és ugyanazt kapta-e vissza másodikra. - Alison... - gördül le a számról még egyszer a neve, ahogy a nyakamba ugrik én pedig átölelem a derekát meglepetten. Persze, már annyit megtudhattam, hogy nem igazán érdekli ki-milyennek mutatja magát, a távolságtartás, a magázódás, de még is csak hirtelen, ahogy a vállamra hajtja a fejét. A testének melege, a karcsú alakja nem éppen férfiasan egészen megriaszt és nincs az a gyorsaság, amivel ne jönnék zavarba. Az általában falfehér, szeplőkkel pettyezett arcomon megjelenik valamiféle pír, kiderül, hogy van-e annyira tapintatos, hogy ignorálja, vagy tesz rá valami megjegyzést, de hát most van elé bajunk. - Nagyon úgy tűnik... Ha két aranyvérű család eldönti, hogy a vértisztaság az első akkor nincs túlságosan sok lehetőségük, hiszen mindenki mindenkinek a rokona... de mi pont nem, mert a családod egésze régen megszállott Hugrabugos volt. - mondom, mintha valami rögtönzött mágiatörténeti órát akarnék adni. Az igazság az, hogy ameddig ezt vezetem le, addig se kell válaszolnom a kérdésére. A kis csapatunkban gyakran dirigálok, előfordul, hogy meg se kérdezem, hogy ki mit szeretne, a tudásuk alapján elküldöm őket oda, ahova kellene. Ezt tanultam kviddicskapitányként, ezt tanultam a szüleimtől, akik minden áron a Sötét Nagyúr örökösét akarták nevelni belőlem. Ám ebben a kérdésben hogy lehetnék magabiztos? - Megértem, ha szerelemből akarsz házasodni és nem akarsz hozzám jönni. - szögezem le először, mert akármennyire dübörög még annyi hibájuk után is bennem a kötelességtudat, arra képtelen lennék, hogy belekényszerítsem valamibe, amit nem akar. Talán tényleg mártírkodok, hogy azzal viszont nem törődöm, hogy én is ugyanúgy bele vagyok kényszerítve. - Talán egy nyomós okkal megadhatnánk egy nagyon távoli időpontot az esküvőre, amikorra már kitalálunk valami épkézláb ötletet. Én nem vagyok hajlandó itthagyni az iskolát például, kezdetnek talán azt mondhatnánk, hogy majd ha kijártuk az egyetemi szakunkat. - vetem fel, de nem állok meg ennyinél. - Csak akkor fogják elfogadni, hogy nem akarunk kényszerházasságot, ha hirtelen ugyanilyen jó családból találunk valakit, akibe beleszeretünk. Ami... részemről abszurdnak és esélytelennek tűnik. - vallom be, hiszen akad aranyvérű barátom, sőt, lány is, de az, hogy beléjük is szeressek? Elég esélytelennek tűnik és igazából ha egy barátomat veszem el arra apellálva, hogy majd talán belém szeret, akkor... Alison is tökéletes. Csinos, okos, jólelkű, ő is megjárta a poklot Jenkinssel, mint én, még ha egészen máshogy is, nyilván. Sok mindenben a merő ellentétem, de talán éppen ezért lennénk jók egymás mellett. Kétlem, hogy a szüleinknek valaha eszébe jutott volna a jellemünket alapul venni és nem csak a családnevünket és a vagyonunkat, de lehet, hogy nem lőttek mellé és minden magától elrendeződik, ha időt adunk neki. A szokásos Corvus Flint szőnyeg alá söprés, az idő mindent begyógyít klisével.
Noah sem tudott semmit arról hogy miért hivatnak a szüleim, ezért azt kizártuk, hogy azért, mert a fülükbe jutott, hogy milyen pletyka terjed rólam. Azért legalább ezt megnyugtatónak véltem, de az otthon kapott hírtől sem lettem boldogabb, lehet, hogy jobban jártam volna a pletykával. Tényleg nem Corvus ellen szól, szimplán kiborító, hogy még a huszonegyedik században is vannak kiházasítások. Az igaz, hogy az indiaknál, muszlimoknál már jelenleg is divat, de hogy nálunk briteknél? Csak mert aranyvérűek vagyunk, a szüleink ennyire nem tudják elengedni ezt a témát? Borzalom! Nem is tudom, hogy mi legyen velem, megszökjek? Lehet, hogy Corvus magára venné, és egy életen át azt hinné, hogy előle szöktem el. Különben sem tudnék hova menni. Még itt áll előttem a hetedik év, lényegében nem végeztem el az iskolát, bár ha a szüleimen múlik, biztosan nem mehetek egyetemre, hanem hímezhetek arra várva, hogy valami történjen. Csoda, hogy eddig engedték a karatét. De így, hogy halloweenkor már kézfogót akarnak tartani, vélhetően arról is lemondhatok. Amikor Corvus belép, annyit már láthat, hogy a lábaimnál új szerzemény, egy róka nézelődik, úgy fest ihletet merítettem a farkasából. Ahogyan megpillantom, megkönnyebbült sóhaj szakad ki ajkaim közül, valahogy eddig oly nagy kő nyomta a vállamat, ami most le is gördül. Érzem, hogy együtt megbízkózunk ezzel, még akkor is, ha most még alig ismerjük egymár. Szó nélkül vetem magamat a nyakába, megölelve őt odahajtom a vállára a fejemet. Talán most túl érzem voltam, így sikerült. Gyorsan el is engedem, mielőtt bármelyikünk zavarba jönne. – Sziasztok. – Köszönök, egyértelmű jelét adva annak, hogy mindketten külön személyiségek. A róka bátortalanul emeli fel a talajról a mancsát, Noah hiénája egyértelműen megmutatta, hogy ki az alfa, azóta a familiárisom hozzám hasonlóan bizonytalankodik rendesen, főleg, hogy Corvus farkasa is nagyobb nála. – Én is azt hittem, hogy valami befektetési ügy. Vagy mi volnánk a befektetések? Most mit csináljunk? – Nyilván lennének ötletem, csak éppen nem tudom felmérni, hogy mennyire jó ötlet dacolni a szüleinkkel. Hátha Corvusnak erről van véleménye. Elnézek a távolba, olyan egyszerű lenne csak simán kiugrani ennnek, elszállna minden gondom. Ám mindez csupán elmélet, imádok élni, még a megpróbáltatásaim ellenére is.
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]Mióta kiléptem a Mardekáros bandából és rátaláltam az új barátaimra - illetve ők találtak rám és azonnal meg is támadtak, de tekintsünk el a részletektől - az életem kisiklott az előre megtervezett medréből. A szüleim befolyását évről évre egyre jobban rázom le magamról, főleg, miután a házi tanítóim megléptek, ahogy megtudták, hogy csatlakozhatnának Grindelwald csoportjához. Még mindig nem adtam ki róluk semmit, próbálok minden iskolán kívül történő dolgot teljesen elidegeníteni magamtól, bemesélni, hogy úgy se változtatna semmin, ha tudnák, hogy nálunk rejtőzködtek, sőt, csak a szüleimet árulnám el és akkor mehetnének az Azkabanba. Nem vagyok hülye, az elmúlt évek alatt rájöttem, hogy amit belém plántáltak, a nagy sötét mágusok rögeszméje nem helyes és hogy már Halálfalókként megérdemelték volna a varázslók börtönét, de akármennyire tűnök néha rosszindulatúnak... ők a szüleim. A csapatban Maisie az egyetlen, akinek legalább apja van, mindenki más teljesen árva és bár már felnőttnek számítok, valamiképpen még is csak azzá válnék, ha feldobnám őket. És vélhetően földönfutóvá is, ha nincsenek olyan jóindulatúak, hogy meghadják nekünk a bátyámmal a vagyonunkat. Most pedig ez. Még azt se sikerült megemésztenem, hogy mit éreztem egyáltalán Katherine iránt, szerelemnek lehet-e hívni, vagy csak valamiféle ragaszkodásnak, ami kialakult az évek alatt és összetévesztettem, most pedig itt van ez az amúgy csodálatos lány és egyszerűen közlik, hogy el vagyunk jegyezve. A kötelesség azt diktálja, hogy ne problémázzak, de másrészt annyi jóérzés szorult belém, főleg Kath és a familiárisa reakciója után a csókra, hogy eszemben sincsen ráerőltetni magamat. - Alison. - szólalok meg, mellőzve a köszönést és mellőzve a vezetéknevét is. Még csak most ismerkedtünk meg úgy igazán és mint kiderült ő a gondolatolvasó és nem én, így hát néhány pillanatig csak figyelem a csillagvizsgáló ajtajából, várva, hogy hátra pillantson, hogy találkozzon a tekintetünk, hogy kiolvashassak belőle... akármit. A farkasom nyugodtan, komótosan sétál előre, a rókákkal jó viszonyt ápol, hiszen Adorának is az a familiárisa, így eszében sincsen morogni vagy ellenségeskedni, senki sincs itt rajtunk kívül, szerencsére, hogy megjátssza magát. Most igazán nincs szükségem közönségre, így mielőtt közelebb sétálnék még egyszer ellenőrzöm, hogy ketten vagyunk-e, aztán bezárom az ajtót, ha van retesz vagy kulcs, akkor azzal, ha nincs, akkor egy bűbájjal. Szokásomhoz híven senkinek se mondtam el a hírt, megpróbálva magamban tartani és megemészteni, de az egyértelmű a számomra is, hogy ebben a történetben nem egyedül vagyok, hanem mindketten éppen ugyanannyira bele lettünk rángatva. - Már akkor gyanús volt, amikor azt mondtad, hogy a szüleid valamit üzletelhetnek az enyémekkel, de ez volt az utolsó, amire gondoltam volna. - kezdek bele, végül elindulva felé. Kiskoromban azt rebesgették, hogy azért járatnak minket össze Bexley-vel, mert a Wildfieldeket nézték ki a szüleim, de kiderült, hogy az apja igazából egy Benedict, aztán valahogy Adorára terelődött a figyelem - vörösről vörösre, nem voltak túl kreatívak -, így ez most derült égből villámcsapásként ért. Tudtam, hogy dönteni akarnak majd a fejem felett, de azt nem, hogy mi alapján választanak és hogy csak így közlik velünk, esélyt sem adva arra, hogy mondjuk... mi válasszunk a partiképes fiatalok közül?
Szombat éjjel, és vasárnap sem aludtam egy szemhunyásnyit sem. Most mit csináljak? A familiárisomat még hiába kérdezem, csak később fog tudni beszélni, már ha eljutunk addig, hogy továbbfejlődjünk ebben egyet. Csak ölelgetni tudom a rókát, mintha valami plüss lenne, s varázslattal létrehozott másik felem némán tűri, hiszen nem tudja, hogyan segíthetne nekem. Beszélni akarok Corvus-szal, holott fogalmam sincsen, hogy milyen választ is várok tőle. Jó eséllyel őt is megkeresték a szülei ezzel az otromba elképzeléssel. Jó, hallottam már róla, hogy az aranyvérűek családjában ilyen előre elrendezett házasságok vannak időnként, de hogy ez velem is megtörténjen? Nem csoda, ha enyhén szólva is karikásak a szemeim. Végül az ébresztőmágiát beállítva úgy vagyok vele, hogy ha sikerülne is belealudnom, mindenképpen fent legyek reggel, hogy kilencre a csillagvizsgálóba érjek, ahova Corvust is hívtam. Egy órácskára mégis sikerült beszunnyadnom, de magamtól ébredek, és most dönt le igazán az álmosság, a kimerültség. Amire kilencre a csillagvizsgáló felé vánszorgok, sikerül hat kávét ledöntenem, úgyhogy már a pocim is kavar rendesen. Csak annak köszönhetem, hogy most is fitt vagyok, hogy évek óta sportolok, megmozgatom minden tagomat, így ha nem is tudok fizikálisan verekedni, az állóképességem a helyén van. A csillagvizsgáló számomra mindig oly kedves volt, mert ha magához az asztronómiához nem is értek annyira, a fénylő égitestekben van megírva a sorsunk, ebben biztos vagyok, a számok is ezt sugallják. Azon merengek, kikönyökölve az egyik korláton, hogy vajon tényleg ez volt nekünk szánva? Vagy a szüleink letérítenek az útról, és egymáshoz kényszerítenek? Tudunk ellene bármit is tenni?
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Legalább sikerült megnyugodnom és ezzel ki is adtam magamból azt a fenemód nagy mennyiségű feszültséget, ami felgyűlt azóta, hogy itt vagyok. Még mindig nem vagyok kibékülve a helyzetemmel, de legalább a beszéltetés elvonja a figyelmemet a nyilvánvaló tényről, hogy itt kell lennem. - Ezzel azért nem nyugtattál meg ugye tudod? - húzom el a számat egy pillanatra, még ha amúgy egyet is értett velem épp, hogy idióták dolgoznak azon a helyen, viszont az cseppet sem hangzik jól, hogy esély sincs rá, hogy megoldják a helyzetet. Akkor is, ha itt legalább jó helyen vagyok szerinte, de ezek alapján sem úgy fest, mintha pár hét alatt megoldódna az itt töltött számüzetésem. - Hű hát ez elég bonyolult. Gondolom akkor azok az aranyvérűek nagyon fennhordják az orrukat igaz? Elég nagy hülyeség így bekategórizálni az embereket, mint sok éve a nemesi rang volt. - ami azért nagy divat volt angliában, a mindenféle nemesi családok, meg lordok, akik fényűző életet éltek azokhoz képest, akik csupán átlagos kis polgárok voltak és sokkal kevesebb joguk volt dolgokat megtenni, mint azoknak, akik felettük álltak. Gondolom itt is így működhet a dolog, ami azért elég nagy szemétség. - Hű ez azért elég jól hangzik, szóval ilyen régész féle vagy ugye? Igazából elég érdekes dolgok vannak itt, azt nem tagadom, de... nem tudom, hogy megtudnám e szokni. - szóval igazából tényleg vannak itt érdekes dolgok, csak hát a fene tudja, hogy mennyire menne nekem, hogy hosszabb ideig itt legyek, főleg ha nem mehetek el, no meg ha közben hiányoznak a barátaim. Sóhajtok egyet, ahogyan elpillantok a távolba. Neki más, már megszokta ezt a helyet, ez az iskolája, meg sokaknak, nekem meg minden tök új és folyton hülyének érzem magamat, ha olyasmire kell rákérdeznem, ami másoknak totál egyértelmű. - Otthon! Mindegy hol, csak otthon, a barátaimmal. Kiülnénk a folyópartra csak úgy dumálni, az elég jó lenne. - és persze esélyem sincs rá még ki tudja meddig. - Lehet, hogy megpróbálok mégis írni nekik. Nem akarom, hogy elfelejtsenek, vagy... ilyesmi. - bököm ki végül és lassan felállok a padról. Azt hiszem ha más nem, akkor a valóság bizonyos részeit kihagyva kellene megpróbálnom a dolgot. Végülis tudok talán úgy is levelet írni, hogy ne legyen tele hazugsággal, hanem inkább azokat a dolgokat nem írom le, amiket nem lehet.
- Nincs mit - válaszolok a köszönetére. A következő mondatával igencsak... leírja a minisztérium muksóit, legalábbis a nagy részüket. Maga a miniszter sem egészen normális, az alatta lévő dolgozókon aztán már nem is kell csodálkozni, így nem lep meg, hogy azt mondja, azok is látványosan értetlenkedtek, akik idehozatták. Így ezen halkan fel is nevetek, aztán hogy értse, min derülök ilyen jót, meg is magyarázom. - Nem akarlak beparáztatni, de a minisztérium fele teljesen inkompetens a munkájához - osztom meg vele a véleményem, illetve ez inkább tény, mint vélemény. - Jó, egy-egy osztály, vagy konkrét osztályon belüli dolgozó odateszi magát ahhoz, amit csinál, de sokszor azt látom, hogy ami ott folyik, vicc kategória. De ne aggódj, valószínűleg addik okoskodnak, hogy rájönnek, mi a helyzet, csak... a maguk balfasz módján sikerült elintézni ezt is, azt hiszem - rázom meg aztán a fejem a rövid eszmefuttatás végén. Végülis még életben van a varázslótársadalom, szóval mondhatni egy szavunk sem lehet rájuk. Igaz, nem valami bizalomgerjesztő, amit mondtam, úgyhogy azért hozzáteszem: - Azzal, hogy a Roxfortba küldtek, a legjobbat tehették. Nagytudású professzorok dolgoznak itt, ők biztosan előbb megoldást vagy legalább okot fognak találni. Igaz, az alapszakot a Durmstrangban húztam le és csak később jöttem ide az egyetem alatt, azért még tisztában vagyok vele, hogy valóban nagynevű formák tanítanak és igazgatnak itt. Különben ide sem jöttem volna, na meg félig brit vagyok vagy mi a fene, szóval hivatalosan is büszkének kell lennem mindkét iskolámra. Szinte el is felejtem, hogy nem kellene ilyen szavakkal dobálóznom, mivel nem érti. De sebaj, legalább ráragad ez-az. - Aranyvérűnek nevezzük azt, akinek a családja sok-sok generációra visszamenőleg tisztavérű varázslókból áll. Itt Nagy-Britanniában huszonnyolc család 1930 körül aláírt egy jegyzéket arról, hogy ők az eredeti aranyvérű dinasztiák, de a jegyzéken kívül is akadnak kisebb mellékágak is, akik valamiért nem kerülhettek bele, de általában ezek mind valamilyen rokonságban állnak a "Szent Huszonnyolccal", meg tulajdonképpen ők is egymással - dobtam be a rögtönzött mágiatöri-órát arról, miért használtam ezt a kifejezést, és hogy mit jelent. - Akinek néhány varázstalan is van a családfájában, félvérnek nevezzük, meg igazából mindenkit, akinek nem tiszta a vérvonala párszáz éve. Szóval még két félvér gyereke is félvérnek fog számítani, és persze ott vannak azok, akiknek korábban nem voltak varázslók a családjában, őket hivatalosan mugliszületésűnek hívjuk, de gyakran használt a sárvérű kifejezés is, amit persze a sárvérűek nem díjaznak. Az olyan szitokszó inkább, kábé mintha leniggereznél egy színesbőrűt - írom körbe, hogy nagyjából tudja mihez viszonyítani, miért nem rajonganak ezért az elnevezésért azok, akiket ez érint. De ezzel be is fejeztem, hadd dolgozza fel a hirtelenjött sok infót. Szerencsétlenre így is rászakadt az egész, ahogy idejött, tökre nem mindegy, hogy egy tizenegy éves gyerek kerül ide, vagy valaki, aki kamaszként vagy felnőttként kell, hogy megszokja a varázsvilágot. Addigra a muglik már kinőnek a mesékből. - Na ugye! - jegyzem meg a minisztériumi dolgozókról alkotott véleménye kapcsán. Hamar leszűrte. Karótnyeltek, túlságosan diplomatikusak, cserébe nem túl okosak. Igazából szinte minden, ami nem vagyok. - Hát, az egyetemen ereklyevadász mesterszakon vagyok éppen, de a bájitalokhoz is értek. Basz'ki, nálatok mugliknál van valami filmfigura... hogy is hívják, Indiana Jones, ugye? - mélázom el, mivel leginkább a mugli vagy mugli származású haverjaimtól hallok filmekről, és elő is fordult, hogy párat meg kellett velük néznem, amit nagyobb kultusz övez. - Valahogy úgy kell elképzelni. Persze más a fikció meg a valóság, de valami ilyesmire gondolj, régi varázstárgyakat kutatunk, nyomozunk utánuk, a történetük után... kvázi mint egy felfedező-kalandor és egy régész egyben. Távolabb már nem is állhatna attól, amit nekem szántak - vonok vállat. A legtöbb felmenőmmel ellentétben én nem félek bemocskolni a kezem, valóban izgalmas és hasznos dolgokat csinálni, nem pedig játszani az irodistát meg a politikust, és nyalatni a seggem mindenkivel, aki nem született a felső tízezerbe. - És te? Ha nem éppen itt lennél, akkor...? - hagyom nyitva a kérdést, felőlem meséljen. A mugli hétköznapok azért unalmasabbak, de nyilván megvan a maga kis élete, amit éppen hiányol, úgyhogy ha akarja, felőlem ossza meg velem, ha már így én is megtettem. Még tanulhatunk is egymástól.
Talán tényleg megnyugodnék magamtól is, viszont valószínűleg a jelenléte és a stílusa kellett ahhoz, hogy felhergeljem magamat annyira, hogy kijöjjön a feszültség, még ha ezt könnyekkel együtt sikerült is csak megoldani, de egy kicsit jobb most. Igen, azt hiszem legalább valamivel kevésbé feszít belülről ez az egész és már ez is valami. Remélem, hogy idővel tényleg jobb lesz a helyzet és valahogy el tudom fogadni ezt, vagy minél előbb megoldódik, mert most még tényleg csak az árnyoldalait látom, ezért teszem fel a kérdést még a zsepivel kapcsolatban is, ami tudom, hogy hülyeség, hiszen Hermione is idejár és láttam már nála zsebkendőt. - Bocs és köszi! - veszem át tőle a zsepit, hogy megtöröljem a szemeimet és kifújjam az orromat is, különben csak szipognék itt még egy jó ideig. Azért a kedvem most se tökéletes még, de határozottan segített, hogy a feszültség egy része távozott legalább. Lehet, hogy pár nap múlva megint ugyanilyen szar lesz majd, de az is lehet, hogy ezzel legalább valamennyit sikerült javítanom összességében a helyzeten, ez majd kiderül. - Azt én is remélem, csak tudod... Gondolom úgy vélték, hogy úgy sem értem, de attól még láttam az arcukon mielőtt ide hoztak, hogy aggódnak. Azt hiszem még azok sem értik ezt, akik döntöttek felettem és... mi van, ha...? Nem tudom... - megvonom a vállamat elhúzva a számat. Azért lássuk be, ha aggódnak és nem tudják, hogy mi ez, akkor mi van akkor, ha valami rossz, ami túlnőhet rajtam, hogy aztán ne tudjam kezelni? Mugli vagyok, ha a szervezetem egyszerűen nem bírja a mágiát és kész? Mi van, ha károsíthatom vele magamat is valahogy, vagy egyszer csak szétrobbanok, vagy valami? Azért ez elég ijesztően hangzik, hogy akár bele is halhatok és még csak azt sem tudom, hogy miért, vagy mi ez, még ha ezt eddig még szavakkal egyszer sem mertem kimondani, mintha attól nagyobb eséllyel válhatna valóságossá. - Aranyvérű? - vonom fel kissé azért értetlenkedve a szemöldökömet, hiszen nekem még mindig nem evidens dolgok a varázsvilág fogalmai, úgyhogy ezt sem tudom így hirtelen, hogy mit is jelent. Talán tényleg el kellene olvasnom egy-két könyvet abból, amit Hermi ajánlott. - Tényleg fura lenne. Ott leginkább csak karótnyelt idiótákat láttam. - mosolyodom el, bár nem szélesen, de legalább már sikerül mosolyogni és ez is valami. Mondjuk tuti, hogy ott is vannak különcök, de ez a srác tényleg nem passzolna semmiféle irodába. - És mit csinálnál akkor helyette? - igazából azt se nagyon tudom, hogy ők mikkel foglalkoznak. Gondolom vannak hasonló munkák is, mint amik nálunk a normális világban, de minden bizonnyal csomó olyan is, amiről nekem még csak körvonalakban sincs elképzelésem.
Ezek szerint nem vagyok annyira katasztrofális a nyugtatásban - vagy magától is lenyugodott volna, ez számomra már sosem derül ki. De azért vagyok annyira egomán, hogy a saját sikereim listájára biggyesszem ezt oda fejben. A kérdésén pedig nem tudok mit tenni, elnevetem magam. Mit hisz ez rólunk? - Természetesen igen - felelem, miközben a zsebemben keresgélve ráakadok egy zsebkendőre és átnyújtom neki. - Sok mindent varázslattal oldunk meg, amit ti inkább... gépekkel meg műszerekkel. De nem ragadtunk le totálisan a középkorban, a zsepi azért alap - fűzöm hozzá még mindig látványosan jól szórakozva a feltételezésén. - Nincs mit - felelem aztán egy alig látható vállvonás kíséretében. Hm. Szóval az ismeretlentől fél. Ezt annyira nem tudom átérezni ösztönös rögtönző lévén, aki a kalandokat és a kihívásokat hajkurássza, de ahogy észreveszem, ez sokaknak mumus tud lenni. A legtöbben szívesebben választják a jól bejárt utat, amiről biztosan tudja, hogy nem éri meglepetés... de őszintén kérdem, hol marad akkor az izgalom? - Majd, gondolom, egy idő után annyira nem lesz para. Nem hinném, hogy örökre bezárva tartanak, mint egy hercegnőt a toronyban - mondom, elvégre a bizonytalanság lehet az, ami ennyire kiakasztja, az pedig idő kérdése csak, hogy mikor születik valami megoldás, vagy legalább válasz arra, ami vele történt. Ha meg konkrét válasz nem is lesz, de úgy fest, megtanulta valamennyire kezelni a benne lappangó erőt és nem ön- és közveszélyes, akkor úgyis eleresztik, a minisztérium gyakran nem is a körültekintőségéről híres errefelé. - Nem nagy cucc. Szimplán csak... a családi elvárások nem egészen passzolnak össze az én jövőképemmel. De a mai napig várják, hogy majd meggondolom magam és beállok a semmittevők sorába, akiknek az egyetlen teljesítménye, hogy aranyvérűnek születtek. - Az egyéniségről nem is beszélve. Nem véletlen pattantam meg ide, ahová az apám keze csak nyomokban ér el a követség által, és még hivatkozhattam is a család brit felére szívbaj nélkül. - Csak képzelj el a minisztériumban egy irodában ücsörögni. Ugye, hogy nem megy? - teszem fel a kérdést, ami leginkább magyarázatként szolgál az előbbire. Ez a pár perc beszélgetés, meg hát a stílusom úgy általában elég indok rá, hogy neki is leessen, ez mennyire lenne abszurd. Sose passzoltam a bájolgó aranyvérűek közé, akiknek minden lépését előre meg akarják tervezni az elődök. Igaz, elvileg félvérnek számítok, de ez nem jelent semmit, ha a neveltetésem sznob.
Csak sikerül kiborulni, bár ki tudja talán így a jobb, legalább kiadom magamból a mérgemet végre, amit eddig nem sikerült rendesen, csak puffogtam össze-vissza, ami nem segített cseppet sem a helyzetemen. Ráz rendesen a sírás és az eddigiek alapján igazából az se lepne meg, ha lekorholna miatta, vagy inkább csendben eloldalogna, mert tudom én, hogy a fiúk nem igazán szeretik, ha egy lány sír. Az én haverjaim legalábbis mindig így álltak hozzá, általában ha valami bajunk volt a barátnőimmel nagyívben elkerültek, ami nem is volt baj, mert marhára nem is volt szükség olyankor a hülye viccekre, amikkel próbálták elviccelni a dolgokat. Hagyom, hogy átjárjon a sírás és végül érzem, hogy leül mellém és már a hangja sem magasról jön, mint amikor állt. Szóval nem lép le, pedig tényleg nem lepett volna meg vele. Végül próbálom törölgetni a szememet és legalább csendesíteni a síráson, ami lassan sikerül is, ahogyan beszél. - Nincs egy... zsepid? Azt azért használtok ti is ugye? - szipogom a szememet törölgetve, meg hát lássuk be az ember sír főleg egy kiadósat, akkor aztán mindenhonnan folyik minden és én egyelőre csak szipogni tudok, hogy ne álljon fenn a taknya-nyála egybefolyik helyet, bár e helyett inkább jelenleg nálam a taknya-könnye állapot áll be és az amúgy elég undi lehet egy külső szemlélőnek. - Kösz! - bököm ki végül, ha kapok zsepit akkor veheti, hogy arra, de igazából a szavaira is él ez most. Nekem már az is valami, ha valaki megért és nem akarja mindenáron megmagyarázni, hogy miért is olyan jó nekem itt és miért kellene egyszerűen elfogadnom és nem nyafognom. - Azt hiszem be vagyok tojva... pedig nem szoktam. Vehetném egy nagy kalandnak is, csak hát... Veled mi történt? - pillantok végül oldalra ha legalább már nagyjából rendbe szedtem magamat. A szemem persze úgyis vörös marad még egy ideig és jó eséllyel a kis alap smink is, ami rajtam volt rendesen elmaszatolódott most, de igazából nem különösebben érdekel. Tisztában vagyok vele, hogy azért elég szép arcom van, úgyhogy egy kis sírástól se leszek bűn ronda, no meg most aztán totál nem az a célom, hogy szép legyek, hanem hogy ne legyek kiborulva a helyzet miatt. Az is benne van a pakliban, hogy annyira már nem akar segíteni, hogy elmondja nekem, hogy vele mi történt, de ha már így kibökte talán ki tudja, lehet hogy beszélni szeretne róla.
Határozottan az az érzésem, hogy jobban jártam volna, ha még akkor visszafordulok, amikor rájöttem, hogy már van valaki a toronyban - avagy bele sem kellett volna bonyolódni ebbe a diskurzusba. De ha már itt vagyok, nem léphetek csak úgy meg. Meg kéne fogadnom, hogy többször nem próbálkozom ilyenekkel, mert az mindkét félnek szar lesz. Így nem tehetek mást, mint végighallgatni, ahogy kiakad a helyzet, a többi ember hozzáállása, meg úgy minden miatt. Oké, igaza van, nem sokat ér, amit mondunk, de lehet egyáltalán mást? Senki nincs a helyében, hogy megértse, én meg egyértelműen nem arról vagyok híres, hogy ki tudjam fejezni az empátiámat anélkül, hogy erőltetettnek tűnne, szóval balszerencsés, hogy pont én voltam az, aki ide tévedt. - Na, nyugi - váltottam át a tőlem telhető legmegnyugtatóbb hangnembe, amikor nekiállt még sírni is. Miért keveredem én ilyenekbe mostanában...? Elég volt Fridát vigasztalnom a múltkor, és perszehogy az a jelenet is a saját ötletemből született, erre sikerül megismételni egy jóformán ismeretlen lánnyal. - Rendben, touché, igazad van. Ebben a helyzetben senki nem elég okos, maximum megpróbál annak tűnni - sóhajtok fel. Ha az ő fejével gondolkodom, valóban nem olyan egyszerű az elfogadás, még ha logikus is, hogy mást nem nagyon tehet. Nem akarom elcsitítani, mivel gondolom, jót tesz neki, hogy sírhat, még ha ehhez nem is a legjobb társaságra akadt. Ledobom magam mellé a padra, a karjaim még mindig keresztbefonva pihennek a mellkasom előtt, és a fejemet enyhén hátradöntve támasztom a hátam a falnak. - Néha van olyan, hogy nem nagyon tudsz dönteni, és senki nem érti, miért rossz neked, mert... nekik az a természetes, vagy mert irigyelnek érte. És az érvek nem használnak - mondom halkan, a szemközti falat fürkészve. - Tudom, ettől sem lesz jobb, de megértelek. Másképp, de átéltem hasonlót - vonok vállat. Nem, én nem akarok lelkizésbe kezdeni vagy magam sajnáltatni, úgyhogy remélem, nem is veszi annak, de talán hamarabb lenyugszik, ha rájön, hogy nem ő az egyetlen a világon, akivel valamilyen módon kiszúrt az élet, és mindenki csak megmagyarázni akarta, mitől lesz neki jó. Hah, nem.
Értem én, amit mond nagyjából el is jut az agyamig, de jelenleg annyira nehezen dolgozom fel ezt az egészet fel, hogy a "nem rossz" nem igazán segít a helyzeten, vagy hogy itt mi a normális. Túlságosan hiányoznak a barátaim és hát igazából bármennyire is ciki egész életemben eddig elég ritkán voltam egyedül. Otthon ott voltak a szüleim, a suliban meg a barátok, most pedig már napok teltek el, Hemi folyton tanul és órákra jár, mintha az lenne a legfőbb szórakozása, hogy magolja a mindenféle varázslatokat. Én meg nem tudom, hogy mihez kezdjek magammal, azt sem tudom mit írjak ebbe a hülye levélbe, hiszen nem írhatom le az igazat, csak hülye halandzsát, de annak meg totál semmi értelme. - És, ha nem akarok időt? Miért nem ért meg senki? - fakadok ki újra felpillantva a még mindig megkezdetlen levélből a srácra meredve könnybe lábadt szemekkel. - Csak hajtogatjátok, hogy miért jó, de... de senki annyit nem képes mondani, hogy igen rossz lehet neked, de majd így, vagy úgy lesz jobb. Ezek csak mind általánosságok, amiket mondasz, amiket Hermione mondott! Ez... nem ér semmit! - nem kiabálok, de már-már közelebb vagyok ahhoz, mint a normál hangerőhöz. Dühös vagyok a világra, mindenre és mindenkire és most épp ez a srác van itt, akin le tudom vezetni a dühömet, aki úgy állítja be ezt az egészet, mintha tök normális lenne az egész és csak el kellene fogadnom. És, ha nem megy? Mi van, ha nem akarom elfogadni? Nem segít benne a kutya se és az sem, hogy megpróbálnak róla érvekkel meggyőzni, hogy ez miért jó. Itt most nem kellene érvek, miért nem értik meg. Anya kellene, hogy megöleljen, vagy Betty, hogy valami viccel elüsse a dolgot, aztán elvigyen szórakozni egyet, hogy elfelejtsem a bajomat. De itt senki se érti meg, hogy mit érzek és mintha nem is próbálnák felfogni, hogy nem lehet ezt csak úgy elfogadni, hiszen nem tudom mi lesz, meddig tart és igenis hallottam, amikor olyasmiről pusmogtak, hogy azt se tudják mivel jár ez az egész. Mi van, ha veszélyes rám nézve? Nem vagyok hülye! Tudom, hogy nem mondtak el mindent azok a fura köpenyes alakok. Mi van, ha... ha idehoztak, hogy ne legyek veszélyes másokra, hogy szemmel tartanak és már nem is mehetek haza soha, vagy nem élhetem sosem a normális életemet, vagy... mi van, ha bajom lesz ettől az egésztől? Dühösen vágom a falhoz a tollat és a mostanra már galacsinba gyűrt papírt is, hogy végre utat engedjek a sírásnak, aminek még azóta nem sikerült, hogy idejöttem. Csak mindenkivel undok voltam és kötekedtem, tudom én, de ez afféle védekezési reakció volt, mert nem tudtam mit kezdeni a helyzettel és még csak kiadni se sikerült magamból az érzéseket. Talán most legalább ez utóbbi valamelyest sikerül.
Azzal nem tudok mit kezdeni, ha ennyire elutasító a világunkkal szemben, meg hogy ennyire szabadulni akar mindenáron. Szóval nem győzködöm róla, hogy de igenis milyen jó és hasonlók, egyrészt nem vallana rám, másrészt nem is érne célt, és hasznom sem származna belőle. Így azt csak elengedem már, hogy ennyire várja a távozást, de az már tényleg csak rajta múlik, hogy rémálomként éli-e meg, vagy végül ha nem is békél meg vele, legalább elfogadja, hogy ez van, és ha túllép a durcizáson, akkor még pozitívat is kihozhat a helyzetéből. - Nem mondok vele újat, de itt tényleg az a fura, aki nem varázsol. A világ többi részén pedig mindez fordítva van. Azért ez így elég igazságos - vonok vállat, hiszen akárhogy nézzük, mindenhol máshol pedig a varázslók azok, akik elrejtőzve élnek a muglik elől. Mágikusan elrejtett épületek, tárgyak, személyek... egyik sem arról árulkodik, hogy ne mi lennénk kevesebben, ha pedig éppen valaki a mi oldalunkra téved, nem meglepő, hogy furán nézzenek rá, ha már fordított esetben a muglik néznének ránk furán. - A varázshasználók nagy része nem igazán elfogadó a muglikkal kapcsolatban, de ha a nagy boszorkányégetések korára gondolsz, ez mindjárt érthetőbb is lesz. Szerencsére a sötét középkornak már vége, de még mindig akadnak, akik viszolyognak a... dolgaitoktól. Ugyanúgy, ahogy te a mi varázslatainktól - teszem hozzá egy évszázados példával támasztva alá a helyzetet. Bár én mindig is azok közé tartoztam, akik úgy vannak vele, hogy felesleges ez az utálkozás, mindkét oldalon vannak hasznos és kevésbé hasznos találmányok is, egy csoportot pedig nem érdemes egy-egy kiragadott példa alapján megítélni. - Viszont mint említettem, rengeteg mugliszületésű is jár ide, akiknek szintén vannak barátai, szóval... csak idő kell. - Abba nem megyek bele, hogy a sárvérűzés még mindig nem ment ki a divatból, de az részletkérdés, nem mindenki ilyen korlátolt. Még én sem, pedig egyetem előtt a Durmstrangba jártam, ahova ráadásul fel sem vettek sárvérűeket.
Nekem akkor is fura marad ez a dolog így ebben a formában, olyan személytelen, ha az embert a családnevén szólítják. Akkor ennyi erővel én innentől nem leszek több csak Hermione rokona. Na nem mintha amúgy járnék órákra, vagy ilyesm, hogy ez felmerülhessen. Pont ezért olyan unalmas ez az itt töltött idő, hiszen nem kell tanulnom, maximum megpróbálom utolérni magamat az otthoni anyaggal, de azért az nem az igazi és persze egyedül máris rosszabb ezt csinálni, mintha lenne mellettem más is. - Hát nagyon remélem! - szélnek ereszthetnének engem már akár holnap is, nem zavarna, de kétlem, hogy olyan hamar sikerülne. Nem, azt hiszem még bőven időbe telik, akár hónapokba, ha ki nem találják, hogy nem lehet ezzel egyáltalán semmit kezeni és már le se mehetek, alkalmazkodjak ehhez az új élethez... Valahol persze lehet, hogy igaza van, de annyira el vagyok keseredve, hogy nem igazán érzem most át a dolgok logikai megközelítését, inkább csak azt látom, hogy mennyire rossz és hogy nem akarom, hogy ez legyen, de nem rajtam múlik és nem az én döntésem és ez olyan pocsék dolog. - Oké, de nem a legjobb barátszerzési módszer, ha úgy néznek rám, mint te is. Mintha én lennék itt a fura. - pedig a világban sokkal többen vannak, akik nem tudnak varázsolni, tehát igenis azok a furák, akik tudnak, tehát ők. Persze részben én is közöttük, de... nekem normális életem volt, csak épp most nem térhetek vissza és mi van, ha tényleg hosszabb időre szakítanak el a barátaimtól? Nem akarok újakat, őket akarom! - Jó mindegy is, majd lesz valami. - vonom meg végül a vállamat, újra a papírba fúrva a tekintetemet, mintha attól hogy nézem odateremnének a betűk és nagyobb eséllyel jönnék rá, hogy mi a fenét is írjak, pedig egyelőre nem jön az ihlet továbbra sem. Olyan rossz ez, hiszen az igazat nem írhatom, akkor meg marad valami kamu, annak meg nincs értelme. Maximum a szüleimnek írhatom le az igazat, de azt sem szeretném, hogy aggódjanak miattam, vagy netán rosszul érezzék magukat, hogy nem tehetnek semmit sem, hogy jobb legyen nekem.
- Nem feltétlenül - vonok vállat. - Úgy tűnhet, de amúgy a tanárok nagyon is jól tudják, ki kicsoda attól függetlenül, hogy nem mindig használják a keresztnevét. - Ezzel pedig ismét visszatérünk arra a tényre, hogy egy ilyen viszonylag zárt közösségben egész könnyen elterjed minden, ezzel együtt pedig a tanerők könnyen megjegyeznek mindenkit. Az elején esetleg döcögősen megy, de határozottan azt tapasztalom, hogy kifejezetten sok mindent tudnak rólunk, varázslócsaládok esetében pedig a családunk többi tagjáról is. - Minden csoda három napig tart - jegyzem meg félvállról. - Úgyhogy lehet, hamarabb szélnek eresztenek, mint gondolnád - teszem hozzá. Lehet, hogy sovány vigasz, mivel erről senki nem tud előre semmit, attól függ, mennyire akarnak faggatózni, nyomozgatni és a többi... lehet, hogy ha nem találnak értelmes indokot, szimplán feladják, de az is lehet, hogy baromira nem, és éppen az ellenkezője fog történni. Ezt senki nem tudja megjósolni előre, de tökre meg tudom érteni, hogy neki nem annyira jön be a helyzet. Mondhatnám, hogy fogja fel úgy, hogy valamilyen értelemben különleges, de kétlem, hogy számára is megfelelő szónak számít a különleges, vagy hogy efféle megkülönböztetésre vágyna. Ha engem kérdeznek, különbözni pozitívum, de tapasztalat, hogy ezzel nem mindenki ért egyet. A kifakadása kicsit meglep, hogy ilyen hirtelen és ilyen őszintén zúdítja a nyakamba az aggályait. Éles váltás ahhoz képest, hogy néhány perce még cirkuszi látványosságnak nevezett. - Ugye tudod, hogy ez nem egy börtön? - kérdezek vissza, mivel a felfogásából eléggé az jön le számomra, mintha szinte annak fogná fel. Persze igen, tényleg fura lehet, hogy csak így fogták és kirángatták a megszokott kis világából és beesett közénk teljesen kívülállóként, de sokat segítene, ha egyáltalán megpróbálná máshogy látni a helyzetet. - A barátaiddal kapcsolatban nem tudok mit hozzászólni, de kétlem, hogy elfelejtenének. Ha jó volt a kapcsolatotok, nem hinném, hogy csak úgy megromlik. - Oké, ennek hallottuk már az ellenkezőjét is, de ha mindkét fél úgy áll hozzá, akár még működhet is. Másnak is vannak barátai iskolán kívül, mégsem törvényszerű, hogy teljesen elszakadjanak egymástól, szóval én azt mondom, simán meg lehet tanulni manőverezni a két világ közt, bár ez attól is függ, mennyire kap szabad kezet ebben, azok a szabályok fognak-e vonatkozni rá teljesen, mint az alsóbb évesekre, vagy kicsit lazítanak a gyeplőn és kijárhat néha-néha. - Ja, és ha nem utálsz élből mindenkit, még itt is lehetnek barátaid - teszem hozzá csak úgy mellékesen, hiszen ha nem utasít el mindenkit ilyen szépen, mint engem, akkor még esélye is van rá, hogy ne legyen tök egyedül. Ellenkező esetben nehéz lesz...
Nem tetszik a lehetőség, hogy innentől akár mások is úgy nézhetnek rám, mint valami kiállítási tárgyra, fura szerzetre. A sulimban alapvetően népszerű voltam, voltak barátaim, itt meg én vagyok az, akit megnéznek maguknak, hogy mit keres itt, elég pocsék érzés. - De így a rokonokat nem is lehet megkülönöböztetni és rém személytelen is. - húzom el a számat, mert továbbra sem tetszik a dolog. Engem aztán ne szólítsanak Grangernek! A tanáraim se hívtak így soha, a barátaimban pedig nem is merült volna fel. Fogalmam sincs, hogyan fogom elviselni ezt a helyet. Annyi minden más, hogy majd megszokom az olyan képtelenségnek tűnik, mint hogy nyáron essen a hó. - Inkább remélem, hogy nem kell megszoknom, hanem minél előbb hazamehetek. - lehet hogy bátorításnak szánja, de nem sikerül elérnie a célt, mert nem tetszik a lehetőség, hogy majd megszokom az ittlétet, vagy a helyet. Haza akarok menni, hiába tudom, hogy amíg nem békélek meg a helyzettel, addig kb. folyton pocsék lesz a kedvem, de egyelőre még nem bukkant fel az a személy, akinek sikerült elérnie, hogy ne érezzem így. Hermi is nagyon logikusan próbált mindent elmagyarázni, de mintha fel sem fogta volna, hogy nekem ez milyen érzés lehet és hogy itt a puszta logika nem sokat ér. - De én nem akarok pár hónapot itt unatkozni fogd már fel! Írni akartam a barátaimnak is levelet, de nem írhatok le igazából semmit, ami igaz, akkor meg mi értelme? El fognak felejteni, ha hónapokat itt leszek és még kapcsolatot se tarthatok velük, de annak meg mi értelme, ha kamuleveket írogatok? - fakadok ki, bár részben talán nem is neki mondom, csak jól esik szavakba önteni azt, ami bennem van, hiszen valahogy nem hiszem, hogy érdemi megnyugtató válasszal szolgálhat. Herminek se sikerült felfognia, hogy mit is érzek és hogy miért érzem magamat rosszul, akkor neki miért sikerülne, aki még csak nem is a rokonom és láthatóane nem is próbálkozik, hogy kedves legyen. Annyira utálom ezt a helyet!
Továbbra sem tűnik úgy, mintha lejjebb akarna adni a lendületből, amin egyértelműen csak mosolyogni lenne kedvem, de próbálom visszafogni magam, hogy ne tegyem. Nehéz tagadnom, hogy szórakoztat a szitu, ahogy máris elkönyvelt szinte ellenségnek. - Tulajdonképpen normális - feleltem, és le merném fogadni, hogy nem erre a válaszra számított. - A tanárok nagy része is a vezetéknevén hívja a diákjait, és egymás közt sem feltétlen ritka. Gondolom, a különböző származások megkülönböztetése miatt alakulhatott ki - fejtettem ki vállat vonva. Számomra logikus, hogy így társították össze az egy családba tartozókat és különültek el ezzel a származások, de a csajnak nem biztos, hogy mond valamit egyáltalán az aranyvér-félvér-sárvér kérdéskör már így önmagában. Megszoktam már én is, hogy általában Halvorsen a megszólításom, ez így van most is és így volt a Durmstrangban is. Utóbbiban még elő is fordult, hogy egy-egy tanár a keresztnevem volt hajlandó használni, de ennek leginkább az lehetett az oka, hogy régebb óta ismerték apámat, ami miatt fogjuk rá, hogy családi barátoknak számítottak. Bár inkább alkalmi vacsoravendégnek vagy ivócimborának... de ezekből a látogatásokból kifolyólag azt a kiváltságot élveztem, hogy Ansgarnak szólítottak, ilyen itt viszont már nem igazán akad. - Majd megszokod - vontam vállat; kicsit "mindent jobban tudok"-jellegűen hangzott a mondanivalóm, de inkább valami bátorításfélének gondoltam. Az előbbiek után még egész barátságos is voltam, de ezt ráfoghatjuk arra, hogy megesett rajta a szívem. Vagy mi. - Gyorsan terjednek a hírek a varázslótársadalomban. Meg főleg egy olyan viszonylag zárt közegben, mint egy iskola, de szerintem ez a mugliknál se megy másképp. - Hiába jöttem varázslófamíliából, sokakkal ellentétben egészen képben voltam a dolgaikkal. Ahhoz pedig nem kellett hatalmas IQ harcosnak lenni, hogy leszűrjem, a mugli iskolákban is hamar híre megy, ha valami szokatlan történik, ilyen szempontból pedig egyáltalán nem különbözik a két világ annyira, mint azt hinnénk. - Amúgy meg sokan jönnek ide úgy, hogy nem találkoztak azelőtt mágiával soha. Mindenki belejön és hozzászokik valahogy. Maximum pár hónap és tök természetesnek veszed.
Tény, hogy kissé hevesen reagálok, de mégis csak úgy jött ide, mintha minimum valam látványosság lennék és ez nem azt erősíti bennem, hogy esetleg mint valami híresség érezhetem magamat, sokkal inkább, mint valami nyomi, akit ketrecben nézegetnek, mert érdekes. Ebben a formában pedig nagyon nem tetszik a dolog, nem csoda, ha visszavágok, amire ő szintén, így már nem a levélre figyelek, hanem látványosan elhúzom a számat és egyelőre nem is tudom, hogy mit kellene mondanom, de nem valami szép válasz kopogtat a számnál az holt biztos. - Csak te! És van neki keresztneve is, Hermionénak hívják, vagy itt normális mindenkit a családnevén szólítani? - nem mondom, hogy mi vagyunk a legjobb unokatesók Hermivel, de azért ezzel az akárkivel szemben tuti megvédem őt. Egyébként sem tudom ki ő, még csak be sem mutatkozott, csak egy félig ide vetett köszönéssel egyből a lényegre tért. Nem a legjobb kezdés, rajtam pedig jól látszik, hogy mivel egyébként sem volt jó kedvem, most még bőven rátett több lapáttal is. - Amúgy az unokatesóm és nem tudtam, hogy ilyen híres... vagy hogy én. Tök gáz az egész! - morranok fel, de talán ezen a ponton érezheti, ha van minimális beleérző képessége, hogy a dolog azért nem teljesen neki szól, inkább csak hevítette a lángot, ami már eleve ott volt bennem a megjelenésével, ami nem volt épp tökéletes. Morcos vagyok, unatkozom és totál elegem van ebből a helyből. Anyuék már küldtek valamennyi tanulnivalót is, mert ha nem pótolok, akkor ismételhetek majd évet a főiskolán, de könyörgöm mégis hogyan tanuljam meg egyedül azt, amit a többiek normálisan órán tanulnak meg? Ez így annyira nem fair! Nem én választottam ezt, nem akartam kimaradni a suliból és főleg nem akartam csodabogár lenni egy olyan helyen, ahol eleve egy csomó csodabogár van.
A reakció hevesebb, mint amire számítottam tőle. Nem becsülöm alá a muglikat, rendszeresen fordulok meg közöttük, gyakorlottan használom a mugli tudomány vívmányait, az anyám speciel kvibli, még ha ez egy óriási családi titok is, szóval a meglepődöttségem nem a származásának szólt, még ha ez kívülről úgy is fest. Sokkal inkább annak, hogy ő maga így felkapta a vizet egy kis ártatlan kérdésre. Kissé kérdőn vonom fel a szemöldököm. Nem állt szándékomban éppen seggfejnek lenni, hiszen ha hiszi valaki, ha nem - akár a külsőm, akár az alvilági ügyleteim miatt legyen is a tévhit -, én sem vagyok kötelezően az. De ha így játszunk, akkor játszhatunk így is, nekem aztán mindegy. - Csak ne olyan hevesen, békével jöttem - kacagtam fel, most már tényleg eléggé cinikusan. Bár ezt a béke-dolgot átértékelném az előző kijelentése után. - Cirkuszi látványosság, mi? Mindenki megkapja ezt a megtisztelő címet nálad, vagy én vagyok ilyen szerencsés? - kérdezem kaján vigyorral a képemen. Szándékosan nem hagyom itt ezután, pedig megtehetném, hogy sértődötten új hely után nézek, van itt másik torony elég, de az nem rám vallana. Eszem ágában sincs kihátrálni a sztoriból, ha már így összefutottunk. Felkeltette az érdeklődésem, azt meg kell hagyni, bár láthatóan nem rajong a saját helyzetéért. A karomat magam előtt összefonva vetem a fél vállamat a falnak, úgy folytatom ezt a kis... eszmecserét. - Granger rokona vagy, ugye? - Nehéz nem hallani a lányról, főleg úgy, ha egy házba tartozol vele, így gond nélkül hozom fel Hermione nevét. A hírek szerint pedig valamiféle kapcsolat van kettőjük közt, bár annyira nem érdekelt, hogy kiderítsem, pontosan hanyadán is állnak, de az tény, hogy érdekesebbé teszi a helyzetet, ha így van. Elvégre nem túl gyakori, hogy több varázsló, vagy afféle kikerüljön egyazon mugli famíliából.
Ruci 
