2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az asztronómia órák alkalmával olykor gyakorlati feladatként a tanulók itt nézhetik meg az égbolt eseményeit, de olykor bizony romantikát élesztő párok is megtalálhatóak errefelé. Ne ítélkezzünk!
Bólintok egyet, hiszen nem ismerem az anyáma, azt sem, hogy milyen okból mit tesz, úgyhogy sejtelmem sincs, hogy a névadásom oka pontosan mi is lehetett. Végülis nem is számít, és már jó eséllyel megkérdezni se tudjuk őt, hiszen bezárták abba a dobozba. Vajon az apám nincs veszélyben, vagy róla nem tudnak a Minisztériumban? Azért ez a gondolat szöget üt a fejemben, még ha nem is teszem fel a kérdést most azonnal. Tudom, hogy Ivor evilági létezése se indult zökkenőmentesen, bár nem ismerek minden apró részletet. - Független? Független lehetsz a Minisztériumuktól és mindentől? Ilyen egyszerű lenne, csak egy döntés kérdése? - ráncolom kissé a homlokomat, mert nekem eddig egyáltalán nem úgy tűnt, hogy ezt meg lehet tenni. Persze más, ha nem tudnak róla és kvázi rejtőzik előlük, bár akkor nem a legjobb, hogy megkértem Shannát nézzen utána a neve alapján, miután Ashton ott járt a birtokán. Azt viszont tényleg nehéz elképzelnem, hogy csak úgy független lehet a rendszertől, csak mert ő az akar lenni, hiszen én már vagy két éve itt rostokolok, pedig igazából nem tettem az ég világon semmi rosszat. - Nem tudom én sem. Ezek az aurorok attól tartanak, hogy azért nincsenek meg az emlékeim, mert tudok valamit, ami veszélyes lehet erre a Testvériségre, akik ellen annyira küzdenek. Ezért félnek annyira tőlem. - és nem engedik, hogy csak úgy oda menjek, ahová akarok, amiből már tényleg nagyon kezd elegem lenni, csak hát még mindig nem tudom, hogy mit is tehetnék pontosan, főleg hogy ha lelépnék akkor magamnak és Shannának is ártanék, arról nem beszélve, hogy menekülhetnék, mert jó eséllyel nem engednék, hogy csak úgy eltűnjek szem elől. - Mit jelent a hasznos? Nem tudom, nem adnak túl sok lehetőséget, de végülis megtanultam repülni, mert a szárnyak újak voltak, amikor magamhoz tértem. Talán... tanulnom kellene? - gondolkodom el. Valahogy eddig fel sem merült bennem és nem tudom, hogy lenne-e egyáltalán lehetőség rá, hogy csak úgy beüljek egy órára, vagy ilyesmi. Nem tudom, hogy engednék-e egyáltalán, azt meg végképp, hogy én akarom-e. Csak kíváncsi szemeket kapnék és mivel még pálcám sincs, nem sokra mennék a dologgal. Esetleg az itteni világról tanulhatnék, hiszen sejtelmem sincs, hogyan mehetnék haza és az sem biztos, hogy akarnék egyáltalán.
- Nem is tudom, talán csak emlékeztetni a veszteségre.. Azzal azonban nem számolt, hogy ez kétélű fegyver. – Nem fejtem ki, de nyilván arra értem, hogy ez afféle megtiszteltetésként is felfogható, hogy egy nemes angyalról kapta a lányom is a nevét, akit szerettem, tiszteltem, így nem feltétlenül annak érzem, hogy bánkódnom kéne. Azt végképp nem gondolom, hogy a testvérem pótléka a lányom lenne, teljesen más története van, önálló jellemmel, csupán névazonosságról van szó. Mindenesetre ezen könnyedén át tudok lendülni, ráadásul Gabrielle úgy gondolom, hogy már rég nem árthat nekem, megtanultam függetleníteni magamat attól az érzéstől, amely régen hozzá fűzött. - Nem, de én nem is vagyok olyan helyzetben, hogy választanom kell, vagy alkalmazkodnom. Egyszer már megtettem, s most már független vagyok. Ez a te sorsod is, csak jól kell keverned a kártyákat. – Valahol igenis szeszélyes és gőgös vagyok, teljes tudatában a halandókkal szembeni felsőbbrendűségemmel, ezért ha ugyanezt látom Vanessában, az büszkeséggel tölt el. Viszont arra jól rávilágít, hogy igenis érdekel a világ sorsa, csupán én akarom formálni, nem hagyom, hogy mások használjanak a saját eszközükként. Látom rajta, hogy eltűnődik a saját életén, de még alig ismerjük egymást, így a faggatózásnak nincs itt a helye. Így is átugrottunk vagy tíz szakaszt, amely közelebb visz egymáshoz. – Engem az érdekel leginkább, hogy ki vette el az emlékeidet. Védelemből tette, vagy veszélyesnek ítélt meg? – Látszik rajtam, hogy én sem tudom, hogy ha szembekerülünk azzal az illetővel, mennyire tudnám visszafognom magamat. Félő, hogy az indulataim elhatalmasodnak rajtam, ezért aztán előre meg kell tervezni a miértet és a hogyant. Ha merő véletlenségből megölném, lehet, hogy senki nem adhatja vissza Vanessa emlékeit. Shanna talán erővel belenézhet a fejébe, de én aztán tudom, hogy az ilyesmi inkább árt, mint használ. Az ölelésünk inkább amolyan ismerkedés, annak bizonyítása, hogy ott lehetek támasznak. Szeretetnek nem mondanám, hiszen azt még korai lenne éreznünk ilyen hirtelen találkozás után. – És mivel telnek a napjaid? Ha már itt ragadtál remélem hasznosan töltöd. – Nem akarok én főnökösködni, de rá akarok világítani, hogy amíg várakozik, nézze az előnyét a kapott időnek. Készüljön fel arra, amikor majd szembe kell néznie az ellenségeivel. Példának okáért magával az anyjával is, hiszen Gabrielle mindig nagyon előre tervez, biztosan már Vanessa sorsán spekulál.
Csendesen hallgatom végig és bár nem ismertem előtte, de az eddigi néhány, de hosszú perc alapján sejtem, hogy igenis nem túl gyakran beszél erről és hogy nem általános dolog nála az, hogy elcsuklik a hangja. Nem is csoda talán, ha kell néhány pillanat, hogy megszólaljak a vallomása után. - Szerinted az anyám kínozni akart téged azzal, hogy a testvéredtől kaptam a nevemet? - bukik aztán ki belőlem, mintha a kérdésem teljesen független lenne attól, amiről beszélt eddig, pedig nem volt kis dolog, hogy kimondta és őszintén megnyílt. - Én is sokakat elveszítettem. Furcsa, de úgy, hogy nem emlékszem rájuk azt hinné az ember, hogy könnyebb, de még sem az. - sóhajtok végül egyet, ezzel reagálva arra, amit elmesélt, hiszen tudom én, hogy voltak olyanok, akik közel álltak hozzám még anno réges rég. Olyan réginek tűnik az a másik élet, amire alig emlékszem és amiről főleg Ivor könyéből tájékozódtam. Az emlékek pedig ott vannak a fejemben is, de ki tudja, talán szándékosan zártam el őket, főleg miután Jake is kómába került. Ki tudja, ha nem a Szent Mungóban lenne, akkor még könnyebben elfogadtam volna a nekem szánt sorsot, hogy segítek a Minisztériumuknak, de így sokkal nehezebb volt ehhez a világhoz kapcsolódni, hiába igyekezett annyira Shanna, hogy így legyen. - Te ezt teszed? Csak magadra gondolsz? - kérdezem reflexből, hiszen azt már tudom, hogy sokáig ő is bezárva sínylődött, ám most mégis tanítványokkal foglalkozik, ami nem pont azt jelzi, hogy nem érdekli semmi sem, csak önmaga. Én pedig... nem is tudom. Valahol van bennem azt hiszem egy hősi oldal, aki segíteni szeretne, de ott van a harag is azért, mert nem bíznak bennem és bezárva tartanak már két éve. Nehéz ezt összeegyeztetni, miközben itt van Ashton, akinek nem akarnám, hogy baja essen miattam. - Ha Shanna utána tud járni az érdekemben, akkor engedem, hogy belenézzenek erővel a fejembe és talán ez elég, hogy utána oda menjek, ahová csak akarok. Ha nem... azt hiszem fogytán a türelmem. - pillantok el végül a távolba miután kibontakoztam az ölelésből, amit még magamat is meglepve kicsit tovább is tartok, mint először gondolná. Elvágyom már innen, felfedezni ezt a világot, ha már belerángattak. Nagyon unom már, hogy nem vagyok más csak mások bábja. Most már én... én akarok lenni!
- Ez ismerős érzés.. mármint nem nekem. Hadd meséljek el valamit. – Talán nem biztos, hogy pont a lányomat kéne terhelni a lelki nyűgjeimmel, de látnia kell, hogy az angyalok élete nem feltélenül az az epikus lét, amiről mindenki álmodozik. Felsóhajtok, s kissé felhúzom az öltönyöm könyökrészét, hogy tűnődően karba fonhassam a kezemet. – Tudod, mielőtt a mi világunk leégett, és a nagynénéd meghalt, volt köztünk egy angyal. A legjobb. Ő sejtett, hogy az a sötétszárnyú mire képes. Nem hittünk neki. – Csóválom a fejemet, itt kissé elcsuklik a hangom, ami rám nagyon nem jellemző, de most mégis ki kell adnom magamból, erről még Sadie-nek sem fogok mesélni sosem. – Azt hiszem, a világégés végül annak volt köszönhető, hogy szembeszállt vele. Hogy mi lett a sorsa, talán sosem fogom megtudni. Miután Vanessát eltemettem, láttam még ezt az angyalt, de nagyon távolról, mintha csak valami látomás lett volna. Vagy.. túlélte, de olyan formában hogy már sosem lesz a régi. Ezért vedd tudomásul, hogy bárhogyan is élted túl, hatalmas szerencséd volt. – Többet nem akarok hozzáfűzni, mert látszik rajtam, hogy szinte a testvéremként szerettem azt az angyalt is, akivel csak nagyon soká fogunk találkozni egy rémesen hosszú nap végén. Addig viszont csak az emléke él tovább, és teljesen külön utakon kell tovább léteznünk. Vanessa viszont itt vagy, mintegy pótlásaként a hugomnak, s a legjobb barátomnak, ismét felcsillan a régen eltemetett család reménye. – Nos igen, egy tanítványom azt hitte, hogy túlnőhet rajtam, és elárult. Megölni nem tudott, vagy talán félt attól, hogy milyen sötét árny üldözheti majd a halálommal.. Kellett némi idő, de most már itt vagyok. – Vonom meg a vállamat. Én aztán kész vagyok mindenből tanulni, továbbfejlődni. Felesleges keseregni, hogy mit hogyan tehettem volna, hiszen ez az élet rendje. Rossz döntéseket hozunk, aztán elbukunk, hogy újra fel tudjunk állni. – Te pedig azon örlődsz, hogy melyik oldalra állj. Egyikre se. Legyen eszed! Az nem köpönyegforgatás, ha csakis magadra gondolsz. Légy szabad, és tedd azt, ami boldoggá tesz. Bármilyen hosszú is az életünk, csak egyszeri az esély! – Lépek itt közel hozzá, hogy a szárnyát erőnek erejével roppantsam vissza a sínbe. Nem fájdalommentes, az biztos, de miután végeztünk, a magasságomból kifolyólag megölelem, bármennyire is idegenkedik valaki más érintésétől. Részemről egy csupán egy rövid, de nem érzelemmentes ölelés. Hogy aztán el is engedjem.. – És most mik a terveid?
A kérdés jogos és bár mondhatnám, hogy rájöttem, de nem emlékszem igazán. Amiket a könyvben olvastam gyakorlatilag történelem és ki tudja, hogy mennyire igaz, ahhoz képest, mint amire én magam emlékeznék. - Nem tudom. Amikor átkerültem ebbe a világba, az emlékeim nagyrésze eltűnt. Azt hiszem meghaltam, vagy ahhoz közeli állapotba kerültem. Talán e miatt lehet. - legalábbis a történetek szerint nem tudtak rólam a későbbiekben és mindenki úgy tudta, hogy nem éltem túl az utolsó összecsapást. Azt, amikor végül az anyámnak sikerült behálóznia, legalábbis az írások szerint. Nem tudom, hogy ebből mennyi igaz és bizonyára, ha a könyvet Ivor nem nekem adja, hanem a Minisztériumnak, akkor még inkább tartottak volna tőlem, hiszen hoztam már rossz döntést ezek szerint. Ez persze nem jelenti azt, hogy újra megtenném, de érthető a félelnük, még ha ettől nem is lesz kellemesebb, hogy itt kell töltenem minden áldott napot már túlságosan rég óta. - Egy kút mélyén? - ráncolom kissé a homlokomat, mert hát nem épp idilli helynek tűnik. Ehhez képest az én kalitkám igen tágas. Mégsem kérdezek rá nyíltan, hogy mi történt pontosan. Egyáltalán nem biztos, hogy rám tartozik, vagy hogy elakarja mondani egyáltalán. - Látom elég magabiztos vagy, a kútban töltött idő ellenére is. - ejtek meg egy halvány mosolyt, ha már ő olyan laza nevetéssel kezeli ezt az egész ellenségek kérdéskört, de ha jól sejtem már nagyon sokminden történt vele élete során, ezért is tud így hozzáállni. Vajon mennyi lehet az a sok-sok év, ami mögötte van? Hiszen az anyám se volt éppenséggel fiatal és bizonyára és magával hozza a tényt, hogy én sem leszek átlagos korú... ha jól sejtem. Ezt vajon Ashton hogyan fogja kezelni, vagy épp én a tényt, hogy idővel ő meghal majd, én viszont lehet, hogy nem. - Ha jól sejtem pont az anyám, hogy könnyebben manipulálhasson és akkor használjon a céljaira, amikor neki kellettem. Mostanság úgy fest sokan akarnak hasznot hajtani belőlem, pedig én magam sem tudom, hogy ennek mi az oka. - hiszen a Testvériség is azért vont át ebbe a világba. Biztos, hogy volt valami okuk, csak még nem tudom, hogy micsoda. Kicsit azért összeszorítom a fogamat, amikor Vlad próbálkozik, még ha ösztönösen meg is feszülök tőle, de nem lépek előrrébb, hogy ellenkezzem. Azt hiszem muszáj megpróbálnom bíznom másokban és úgy tűnik, hogy ő az apám, bármennyire is furcsa ezt kimondani. Ízlelgetnem kell még a szót. Azért elég sok mindent viseltem már el, így épp csak felszisszenek, amikor roppant egyet a hátamnál a kellő ponton. Adok azért magamnak néhány pillanatot, amíg teljesen eloszlik a fájdalmas érzés, akkor próbálom meg megrezgetni a szárnyaimat és egészen ösztönösen jön a mozdulat. Nem elsőre, de másodikra már szépen behúzom őket és nyomtalanul eltűnnek. - Nem látom, de mégis érzem. - pillantok hátra a vállam felett, hiszen igen különös érzés ez. Az elmúlt két évem annak megszokásával telt, hogy szárnyaim vannak. Az alvás, mindenféle általános tevékenység bonyolult volt, és most már-már szokatlan, hogy hátrapillantva nem látom őket, de mégis érzem, hogy mintha ott lennének mégis.
Most már nem vagyok olyan megdöbbent; be kell látnom, hogy hosszú életem során, a számtalan szeretőm bármelyikénél volt rá esély, hogy közös utódunk születik. Az, hogy Gabrielle a mai napig él, s nem szólt róla, hogy van egy közös lányunk, nem meglepő, szerintem valami stratégiai fegyvernek szánta, hogy majd egyszer ellenem fordíthatja a másik Vanessát. Hogy miért? Talán mert amint ráébredtem, hogy mennyire sötét szívű, inkább továbbálltam. Valahogy elképzelhetetlen volt, hogy hosszútávon ez egy idili kapcsolat maradjon. – Ahogy mondod! Én sem vagyok egy szent, de nyílt lapokkal játszom. Te végül rájöttél, hogy mik a valódi céljai? – Kérdezek vissza eltűnődve a régmúlt feltűnő emlékein. Akkor még én is lényegesen fiatalabb voltam, féktelen, bosszúvágyó angyal, aki tombolni akar. Valahogy ezt a szenvedélyt le tudtam vezetni az időfolyamból feltámadó komoly erővel rendelkező boszorkánnyal, de csakhamar kiderült, hogy bár sötét gondolataim vannak, még véletlenül sem vagyok egy súlycsoportban azzal, aki szintén világuralmi terveket dédelget, mint a világomat elpusztító angyal. – Több mint száz éve átjárogatok, de.. azt hiszem a te világodban lényegesen máshogyan telik az idő. Az elmúlt négy évet viszont egy kút mélyén töltöttem.. – Kissé tehát problématikás volt a helyzetem, most azonban új éra nyílt az életemben, talán még egy új szerelem is van a láthatáron. Nyilván bele sem gondolok, hogy mit fog szólnia Sadie ahhoz, ha külsőben egy nagyjából hasonló korú lányom van, mint ő maga. Kezdenek halmozódni a zűrök, holott azt hittem, hogy végre békére lelek. – Oh, én nem szoktam konfrontálódni. Esélyük sincsen ellenem. Nagyon ritka az, amikor valami olyan csapdába esek, amiből nincs kiút. – Nevetem el magamat, részemről áll az ajánlat, a lányomért pedig főleg, még ha most látjuk is egymást életünkben először. Régóta nem volt családom de most felcsillan az esély, hogy felelősséget vállalhassak valaki iránt. Aztán lehet, hogy Vanessa már annyira felnőtt, hogy pár mondaton túl nem is kér belőlem. Ez is teljesen érthető lenne. – Fél-koboldnak? És mégis.. ki blokkolta az emlékeidet? Ez fájni fog. – Intek, mert itt nem mágiáról van szó, egész egyszerűen valami olyan izomficam lehet, ami miatt nem tudja visszahúzni a testébe a szárnyait. A dereka környékén minden álszemérem nélkül nyúlok be a ruhája alatt hátulról, kitapogatva azt a sínt, ahova be illik húzni a szárnyainkat. Van benne némi mágia is, hiszen a ruháink nem kivágottak, mint a régi korok angyalainál, de ha ismeri a teste mechanikáját, akkor onnantól már bármikor eltűntetheti. Egyszerre, mindkét kezemmel rántok egyet azon az izomtömegen, ami központilag működteti a szárnyakat a gerincvonala mellett, ami valóban fájdalmas, mintha egy kifordult bokát tolna vissza ember. Viszont gyors, és szakszerű vagyok, utána a fájdalom gyorsan elillan. – Most próbáld!
Lassan lenyugszanak a kedélyek, ami most nem tűnik könnyűnek, hogy nem gondltam volna, hogy az álmok az apámhoz vezetnek. Új ez az egész és biztos nem fogunk tudni csak úgy egy családdá válni ilyen sok év után, még ha nem is tudott rólam. Valami hasonlót érezhet Ali is az anyja kapcsán? Valahol az ember, az angyal jelen esetben akarná a kapcsolatot, a családot, ami előtte nem volt, de attól még a másik mégis csak egy idegen, akiről mit sem tudok. - Úgy tűnik nagyon félreismerted, bár ha jól tudom nagyon ügyesen tévesztett meg másokat. Ki tudja, hogy mi volt a célja veled. Talán... pont én. - hiszen annyit már tudok Ivor könyvéből, hogy az anyám igen ügyesen próbált a bizalmamba férkőzni már akkor, amikor még azt sem tudtam, hogy kicsoda, csak egy könyvtárosnak adta ki magát. Furcsa dolog ez, hogy egy könyvből kell ezeket megtudnom, d a saját emlékeim nem egészítik ki még most sem ezeket az információkat. Talán majd idővel, vagy talán majd ha kijutok innen. Ki tudja, hogy mi erősíti azt a korlátot, ami a fejemben van és minden bizonnyal a Testvériség tagjai helyezték el. Vajon miért volt olyan fontos, hogy ne emlékezzek? - Ahogyan én sem, de azt hiszem nem is találtuk volna meg egymást, ha nem kerülünk ugyanabba a világba. Te miért vagy itt? Vagy... mióta? - arról még csak nem is tudok, hogy sokáig egy kút mélyén raboskodott. Tehát, ha akart se talált volna meg egy másik világban, ha egyszer még rabságban is sínylődött. - Köszönöm! Nem hinném, hogy tehetnél a mostani helyzet ellen. Nem lenne jó ötlet konfrontálódni a Minisztériumukkal, neked sem hiszem. - azért persze jó érzés valahol, amiket mond, de a hűvös távolságtartást már olyan ügyesen magamévá tettem, hogy nehéz elvonatkoztatni tőle és komolyabb érzelmeket mutatni bárki irányába is. Majd idővel, bizonyára ez is alakul, főleg akkor, ha már a bezártság feszültsége nem lesz minden áldott nap a nyakamon. Talán egyszerűen csak lépésekben kell haladnunk és ha már tudok egy s mást a származásomról, talán könnyebben megismerhetem, aki vagyok és jobban irányíthatom a képességeimet is, mint eddig. - Nem tudom, de azt hiszem nem így születtem. Nehezen tanultam meg a használatát. De az is lehet, hogy rejtve volt előlem a lényemnek ez az oldala és azért nem voltak szárnyaim, ha ez lehetséges. A másik világ történelme szerint sokáig semmit nem tudtam az igazi származásomról, fél-koboldnak hitt, látott mindenki. Ha emlékeznék... - sóhajtok egyet, hiszen csak könyvből tudom ezt is. Fél-koboldként éltem jó ideig az életemet, amíg aztán ki nem derült, hogy ki az anyám, de már akkor is lehetséges, hogy az angyali jegyek mutatkoztak meg, nem fél-tünde voltam, hanem angyal. A hegyes fül megmaradt, mellé pedig azután, hogy átkerültem ide előbukkantak a szárnyak is. Talán a világok közötti utazás oldotta fel a mágiát, ami elrejtette lényem ezen oldalát. Nem tudom, de nem húzódom el, bólintok, hogy ha akarja megnézheti a szárnyaimat. Mégis csak ő ért hozzá.
Próbálok most már lenyugodni. A meglepetésünk ellenére még nem leszünk rögtön család. Én sosem tudtam elképzelni magamat apaként, noha most így, hogy tanítok, van egy atyáskodó stílusom, oldalam. Sosem találtam meg azt a lelki társat, akivel el tudnám képzelni az örökkévalóságot. Voltak ugyan emberi, és halhatatlan szeretőim is, de hogy egy utódom is szülessen, az sosem merült fel. Gabrielle elképzelhető, hogy iróniából nevezte el a lányunkat Vanessának a testvérem után, hogy ha egyszer találkozunk, ismét feltépje a sebet, amit az ikerhugom halála vésett a lelkembe. Most mégis úgy érzem, hogy valahol visszakaptam a reményt, hogy nem leszek örökké egyedül. – Az én emlékeim tökéletesek, sosem halványodnak. Tudod, az anyád, Gabrielle már akkor sem volt teljesen ember, amikor megismertem. Volt egyfajta.. őrület benne, amit én akkor még tettrekészségnek éreztem. Csupán említette, hogy különös hatalmat kapott egy balesetnek köszönhetően.. – Vonom meg a vállamat, egy angyal társának lenni sosem egyszerű, én annak tudtam be, hogy Gabrielle ilyen dölyfös, hogy nagyhatalmú boszorkány, sosem gondoltam, hogy világmegváltó – akarom mondani világleromboló tervei vannak. Ha rájöttem volna, akkor egyértelműen azzal azonosítom, hogy nem szabad támogatnom a törekvéseit, hiszen az én otthonomat is az ilyen sötét hatalomvágy rombolta le. – Akkor.. már hamarabb is találkozhattunk volna, ha.. legalább az egyikünk jobban akarja. Nem tudtam rólad. Ez nyilván nem mentség. – Nem lépek közelebb, csupán a vonásait fürkészem. Nehéz most bármit mondani, de ha legalább abban segíthetek, hogy több legyen általam, akkor csökkenthetem az elhagyatottságát, amit úgy élt le, hogy nem volt apamodell az életében. – Ha együtt éltük volna le az életünket, akkor magától értetődő lenne, hogy kitekerem a nyakát annak, aki elragadott a világodból. Vagy aki most fogva tartott. Így azonban felnőtt angyal vagy. Csak annyit tehetek, hogy melletted állok, ha kéred. Akár a későbbiekben, ha azt szeretnéd, hogy az erőmmel támogassalak. – Látom rajta, hogy már most lennének kérdései, hiszen kapkodja a levegőket, s kiváncsian tágul a szeme, így bátorítóan intek, hogy nyugodtan kérdezzen, ha nem fél a válaszoktól. Meg is kapom az elsőt, így ismét tanárnak érezhetem magamat, nem apának, bár ezzel most nincs baj, legalább én is szokhatom a gondolatomat. – Akinek születésétől van szárnya, annak ez ösztönös. Már csak az a kérdés, hogy Te eleve így születtél, vagy.. netán mágia? – Gabrielle ugye nem angyal, tehát Vanessa legjobb esetben is félvér, így magától adódó a kérdés, hogy miért nem tudja elrejteni. Lepattanok a korlátról, és most tényleg közelebb lépek. – Szabad? – Nem nyúlok, amíg nem engedi. Még ha az én vérem is, tiszteletben tartom a nők saját testükhöz való jogát. Talán ez alól kivétel a Sadie-kislány, ahol enyhén szólva ragadozó vagyok, na nem mintha lenne kifogása!
Csak hümmentek egyet, hiszen én aztán végképp nem tudom miért kaptam a testvére nevét. Valójában inkább nézem ki az anyámból az iróniát, mint a tiszteletet, de persze nem tudom pontosan, hogy mi fűzte ehhez a fickóhoz. Azok alapján, amiket hallottam az anyámról és amilyen halvány emlékeim vannak róla, valahogy nehéz elképzelnem, hogy komoly szerelemmel viseltessen bárki iránt is. - Értem. És hogyan emlékszel rá? Az én emlékeim elég... hiányosak. - sőt valójában annyit tudok, amit az Ivortól kapott könyvből olvastam. A saját emlékeim nagyon homályosak és nem sok van belőlük. Az biztos, hogy komoly kötődést nem érzek az anyám iránt, ezért is nem éreztem komolyan felháborodást a bezárása miatt. Az más kérdés persze, ha olyan irányból gondolok erre, hogy akár én is bekerülhetnék abba a dobozba, lévén ebben a világban nem kezelik túlságosan jól a magunk fajta idegeneket. Azért kissé ledermedek, amikor közelebb lép, de nem lépek hátrébb. A késztetés azért meg van és látszik is rajtam, hogy kissé befeszülök. Azóta, hogy ide kerültem kimért voltam mindenkivel és távolságtartó. Nem csoda, hogy most is nehéz csak úgy feloldódnom, de nem húzódom el. - Igen, én küldtem, de féltem, hogy baja esik. Álmodtam a házadról, de én nem mehettem oda, ő pedig vállalta, hogy segít. - a szavai viszont a továbbiakban még inkább felkeltik az érdeklődésemet. Többet tud az anyámról, mint amit az könyvben olvastam és ezáltal végülis rólam is, ami azért elég lényeges, hiszen sokszor úgy érzem én tudom magamról a legkevesebbet. Gázlény. Én annyit tudok, hogy az anyám hasonló Ivorhoz, még ha náluk a testvér, mint olyan nem kifejezetten létező kifejezés. De ezek szerint valahogy olyan lénnyé vált? Vagy mindig is az volt, csak még Vladimir előtt is jól titkolta az igazi kilétét? Ivor is első ránézésre embernek mutatkozik, de igen távol áll atlól, hogy az legyen. - Nem, én sosem hallottam rólad, csak az álom vezetett a birtokodra. Én... - elakadok, hiszen a bizalmam még mindig nehezen alakul és ezt a fickót mégsem ismerem, attól hogy nagyon úgy fest az apám. Mégsem tudok róla semmit és nem könnyű csak úgy elmondani neki bármit is magamról. Mi van, ha nem érdemes a bizalomra? - Nem tudom pontosan. Elragadtak a világomból, ahol azt hiszem meghaltam, de nem sok mindenre emlékszem. Egy ideig fogságban voltam, aztán... újfent, már egy ideje, csak nagyobb teret kaptam. - felelem végül és fürkészőn figyelem, ahogyan felül a korlátra. Azért megfogalmazódik bennem a gondolat, hogy vajon tudna-e segíteni, hogy elmenjek innen és megszabaduljak a Minisztérium felügyeletétől. Végtére is az apám is itt van, és egy angyalról van szó. Kétlem, hogy normális esetben a Minisztériumban értékelnék, hogy szabadon mászkál, kitudja milyen mértkű erővel, de mégis eltudott rejtőzni előlük. Nekem is megtaníthatná. - Hogyan rejted el a szárnyaidat? - bukik ki belőlem a kérdés, előszobájaként annak, ami gondolatként fogalmazódik meg bennem.
Tarthatnám a már megszokott laza, olykor félelmet keltő magabiztos külsőmet, de ha ez az angyal az én vérem, az ikrem szinte pontos mása, akkor teljesen eldobok mindent. Itt most csakis az érzésekről szólhat minden. Már csupán akkor gondolok Vanessára, amikor gyertyát gyújtok a születésünk napján, vagy ha nagyon búskomor vagyok, s úgy látom, hogy semminek nincs értelme. Valahol ő indította el, hogy elkezdjem tanítani az angyalokat, hogy egy másik világ ne juthasson a miénk sorsára, ahol ő meghalt. Szénné égni nem a legszebb halál, főleg ha angyalok vagyunk, és pontosan érezzük a másik rezdüléseit, hiszen egy anyaméhben értünk gyermekké. – Az ikerhugom, Vanessa. Nem tudom, hogy miért kaptad az ő nevét, vélhetően az anyád ismerte a történemet. Lehet, hogy tiszteletből, lehet, hogy iróniából. Nem tudtam rólad! – Rázom meg a fejemet, ez egyértelműen sokként érint. Rendszertelenül kapkodom a levegőt, ő sokkal kevésbé van megütközve, mint én, de ennek egyértelműen a külső és a névbeli hasonlóság az oka. Vanessa halálával megszünt a családom, most pedig mintha ez semmissé lenne, ismét van valaki, aki vér szerint hozzám köthető. – Tudod abban a világban, ahol oly sokat eltöltöttem, különböző szférák voltak. Én az angyali szférák egyikén éltem vagy másfél évszázadig, hogy aztán lemerészkedjek az emberek közé. A testvérem viszont meghalt.. Így elhagytam azt a világot, és léptem át oda, ahol találkozhattam az anyáddal. – Lépek most már közelebb, és ha engedi, közelebbről is megszemlélem. Megfogom a kezét, egy picit az arcát is, mintha nagyon ingatnám a fejemet a hasonlóság miatt. – Döbbenetes! ..és álmodtál? Valaki kopogtatott nálam pár hete, a komornyik végül nem engedte be, de te küldted az illetőt? – Kérdezek vissza, immár elengedve őt, már eddig engedte, hogy csak úgy fogdossam, mert azon gondolkozom, hogy miért nem jöhetett személyesen. Mintha az angyalok egyike említette volna, hogy fogolyként őriznek itt egy angyalt. Ha így van, itt kő kövön nem marad. – Oh, igen, emlékszem rá, noha nem volt nagy románc. Én már akkor találkoztam vele, amikor benne volt az a bizonyos sötétség, ami cseppet sem volt ínyemre. Ismerem a történetét.. Egykor ember volt, de valahol a régmúltban beleesett egy időfolyamba, és afféle.. gázlény lett.. Mintha.. feltöltődött volna energiával, amit nem lehet csak úgy elpusztítani. Ha az ő véred van benned.. Nos nem csodálom, hogy itt mindenki fél tőled. – Sóhajtok egy nagyot, biztosan emésztenie kell a hallottakat, de most rajtam lenne a kérdés sora. Leülök az egyik párkányra, nincs tériszonyom, van szárnyam és mágiám, mi baj történhet, ha kiesek? – És hogy kerültél ide? Ha te nem ismersz engem, feltételezem nem utánam jöttél.
Azért van bennem egy kiadós tartás, amikor a fickó közelebb lépked, de ez csak a zsigeri ellenérzés a miatt, hogy már lassan két éve ide-oda tologatnak, azóta, hogy ebe a világba érkeztem. Nehéz bárkiben is megbíznom, akikben próbálok, azok közül Ivor például felszívódott, Ashtont pedig nem akarom, hogy miattam komolyabb bajba kerüljön. Nem egyszerű. De azért végül átveszem a medált, vagy legalábbis megnézem a képet és a nő, aki visszatekint rám tényleg mutat hasonlóságot. - Ő kicsoda? - kérdezem ezúttal én, amire ő kérdezett rá legutóbb Ivor esetén, hiszen még mindkettőnk számára elég ködösek az információk, de az egyértelmű, hogy közünk van egymáshoz, hiszen szárnyai neki is vannak, csak furcsa mód eltudja őket tűntetni. Ha én is képes lennék rá mennyivel könnyebb dolgom lenne! Akkor már nem lehetne ez is a Minisztérium indoka, hogy nem mehetek szabadon oda, ahová akarok, mert túlságosan feltűnő vagyok. Átlagos embernek tűnnék szárnyak nélkül, bár már egészen megszoktam őket, de ha ezen múlik, hogy odakint a világban is szétnézzek Ashtonnal... - Hogy átjár-e azt nem tudom, de ebből úgy sejtem elment, talán végleg. - vonom meg a vállamat, hiszen ez most nem feltétlenül olyan fontos információ. Az sokkal jobban érdekel, hogy ki ő és miért van hasonlóság kettőnk között. Azért rendesen meglepnek a szavai aztán. A lánya... bár tény, hogy semmit sem tudok az apámról, ahogyan a múltamról sem, de gondolom ő meg rólam nem tudott, ha tényleg erről van szó. A hasonlóságot megmagyarázná végtére is. - A lányod? Nem tudtál róla, hogy van... rólam? Ha az vagyok egyáltalán. - bár van benne ráció, de attól még mégis csak furcsa, de az álmok is okkal mutatták a birtokon oly sokszor. - Álmodtam a birtokodról, talán ezért... de nem mehettem oda személyesen. - felelem végül, bár még mindig kétkedve méregetem a fickót, de egyre inkább úgy sejtem, hogy bizony akár még igaza is lehet. Ki tudja talán segíthet, megtaníthat rá, hogyan rejtsem el a szárnyaimat, hogyan tűnjek átlagosnak. Az újabb kérdés viszont már érdekesebb, magyarázatot adhat arra, hogy téynleg van-e közöttünk vérségi kapocs. - Daronel Deneira, de ha jól tudom igen sok neve volt és jelenleg... - elharapom a mondatot, hiszen nem tudok még róla annyit, hogy csak úgy mindent elmondjak. - Sokakat bántani akart ebben a világban, de egy másikban élt hosszabb ideig. Ő nem... igazán ember, nem is tudom, hogy pontosan micsoda. - hiszen valahogy sose nevezte nevén a formáját senki, ahogyan igazából Ivor sem tudom, hogy pontosan mi is, miféle létforma, mint ahogyan Alistair és a testvére sem. Valahogy nem is gondolkodtam sosem ezen, hogy mik is vagyunk mi pontosan.
Ennyire nem szoktam meglepődni, most azonban leolvad az arcomról az évszázados, magabiztos maszk. Sosem gondoltam volna, hogy ismét életben látom Vanessát, még ha ez a lány nem is tökéletesen olyan, de nagyon hasonlít. Őszintén szólva fogalmam sincsen, hogy ki az Ivor, de mintha ez a lány tartana valamellyest attól azt illetőtől. Először utána akarok járni, hogy ki ez az angyali teremtés, és miért olyan hasonló az ikertestvéremhez. Valahogy úgy érzem, hogy ebből nem jöhetek ki túl jól. Elkezdem lecsatolni a nyakláncot, s kinyitom a medált, ami rajta függ. Át is adom közelebb lépve. - A név azonosság mindenesetre máris meglepő. – A medált ha kinyitja, engem lát rajta, jóval fiatalabb kiadásban, s őt magát, vagy legalábbis egy fiatal lányt, aki szinte az ő vonásait viseli. Egymást átölelve örökített meg minket a kép készítője, ám a mozdulatból ítélve nem valami szerelmi kapocs lehetett, hanem rokoni, testvéri. Ezt természetesen ki is fogom fejteni. A szárnyaimat gyorsan eltűntetem, mielőtt még elriasztanám a fiatalabb Vanessa kiadást, hiszen itt a toronyban beszélgetni sem tudunk, ha a tollaim kitöltik a teret. - Én annyit tudtam meg, hogy egy fehérszárnyú angyal van a birtokon. Egy másik világba jár át ez a barát..? – Hümmentek vissza, az semmi jót nem jelent, ha valaki csak ide oda mászkál, én már jó régen itt vagyok, ezt tekintem az otthonomnak, és nem szándékoztam visszanézni. Egész mostanáig. Ha ez a másik Vanessa valahogy a rokonunk.. A hugomnak nem volt gyereke, ez elég nyilvánvaló. Nekem viszont simán lehetett úgy, hogy nem tudok róla. – Nos igen, hozzád hasonlóan született angyal vagyok. Azt hiszem.. a lányom vagy, más magyarázatot most nem tudok. – Dünnyögök, még mindig nehéz összekapnom magamat. A családommal úgymond leszámoltam, ezen a világon az élvezetekért vagyok csupán, vagy hogy a tanítványaim által esetleg mentsük a menthetőt. Vanessa, mármint az ifjabbik igen erőteljes személyiségnek tűnik, ha valóban ő a lányom, sokat örökölhetett tőlem. – Ki az anyád? Ismerted? – Kérdezek most én vissza, rendeznem kell a vonásaimat, és belegondolni, hogy bárkit is említsen, vissza kell rá emlékeznem. Nyilván valami páratlan teremtés lehetett, senkivel nem állok csak úgy össze, hogy még gyermekünk is szülessen. Már ha valóban így van, és ő az én lányom. Ami persze mindent megváltoztat..
Úgy fest sikerül meglepnem a fickót, de még mindig nem tudom, hogy mit akar. Mégis felmerül bennem, hogy a nagy kalamajka után Ivor tér vissza, csak hát rejtőznie kell, vagy más az alakja, lévén azt már tudom, hogy az anyám is elég komoly hatalommal bír és Ivort is láttam már egészen apróra összezsugorodni. Gondolom akkor egy alakváltás se olyan nagy kunszt neki. Ez a fickó viszont kezd evidens lenni, hogy bizony nem Ivor, mert amikor meglát úgy leesik az álla, hogy csoda, hogy nem koppan. Ráncolom azért a homlokomat, amikor mint kiderül még a nevemet is tudja, bár a továbbiakból kezdem úgy sejteni, hogy egy másik Vanessáról beszélhet és nem engem ismert fel, hiszen még sosem találkoztunk. - Bár Vanessa vagyok, de kétlem, hogy az, akire te gondolsz. - méregetem és vizsgálom, bár láthatóan tényleg nagyon le van sokkolva, mintha minimum szellemet látna. Ki a jó franc ez a pasas, mert hát bemutatkozni azt elfelejtett, aztán meg Ivorról kérdez, szóval akkor tuti, hogy nem ő az. Nem szórakozna velem és tenne úgy, mint aki nem ismer, legalábbis nagyon remélem. Bár nem hagytam neki, hogy belemásszon a fejembe és segítsen előhívni az emlékeimet, de azért így nem vágna vissza... nem hiszem. Amikor viszont az ismeretlen pasasnak megjelennek a szárnyai azért már én is hátrébb lépek, hiszen pont olyan fehérek, mint az enyéket csak ő képes elrejteni őket? Vagy nem valódiak? De olyan igazinak tűnnek és egészen önálló életet élnek, mint az enyémek is, ahogyan legyezgetni kezik őt, mintegy segítségképpen. - Na jó kezdjük előről. Te hívtál ide, most meg mintha szellemet látnál. Ivor egy... barátom, de egy ideje elment ebből a világból úgy sejtem. Én pedig Vanessa vagyok, Vanessa Mantova és kvázi rab ezen a birtokon, mert egyesek tartanak tőlem a miatt, mert nem tudják veszélyes vagyok-e, no meg elég feltűnő vagyok a szárnyak miatt, amit te el tudsz tűntetni. Szóval? - fonom karba a kezeimet újra és rászegezem a tekintetemet, hogy én is várok most már valami magyarázatot. Mégis csak ő hívott ide és láthatóan totál ki van akadva, pedig ha már hívott akkor azt hinném, hogy tudta, hogy mit csinál, de úgy fest, hogy erről szó sincs. Igyekszem azért valamiféle türelmet erőltetni magamra, hogy kinyögjön valami épképzláb informáckiót végre és megtudjam, hogy miért hívott ide. Az is nagyon érdekel, hogyan tudja elrejteni a szárnyait, hiszen ha én is képes lennék rá az sokmindent megváltoztatna! Próbáltam már mágiával, de eddig semmi nem volt hatásos és még ha el is szöknék innen Ashtonnal, akkor se jutnánk messzire, hiszen túlságosan feltűnő vagyok. Nehéz két ekkora szárnnyal rejtőzködni, főleg nem mehetnék muglik közé.
Várakozom, olykor megfújom a sípot, de nagyon nem vagyok türelmes, ami nem jellemző rám. Hosszú életet éltem már, de főleg Vanessa halála óta nem látom értelmét kapkodni, inkább a percet próbálom megélni, s megtalálni a helyemet a világban. Cseppet sem vagyok már annyira jótét lélek, mint egykor fehérszárnyúként, de most a tanítványaim segítségével hátha valami jót tehetek, megállíthatom azt, aki a világunkat felégette. Akinek köszönhetem az ikertestvérem halálát. Most viszont, hogy egy másik angyal jelenléte vetül rám nyomasztóan, dühös vagyok, hogy nem vettem eddig észre. Ha Gillian nem közli, nem is tudok róla. Valahogy.. el volt rejtve előlem. A bűnösöknek lakolnia kell. Az érkező teljesen megtéveszt, őszintén szólva nem is tudom, miért a lépcsők irányából várom, pedig ha az, akinek a szőkeség leírta, nyilván repül. Majdnem a hátam mögül, féloldalról érkezik. Nem teszek ártó mozdulatot, megvárom, míg leszálljon, akkor nézem csak meg magamnak. Ahogyan meglátom az arcát, s hallom a hangját, minden magabiztosságom, a felvett stílus egyszeriben leomlik. Kifut a vér a fejemből, a szám elé kapom a kezemet, megnyikkanok, de megszólalni nem megy. Percekig állok ott, nézve az arcot, amely ha nem is egy az egyben, de hihetetlenül hasonlít az ikertestvéremre. A szeme az, ami kissé más, sötétebben kavargó, az enyémet idézi. – Vanessa? Nem, az nem lehet, te nem lehetsz ő. Egyáltalán mi.. mit keresel itt? – Kérdezem elcsukló hangon. Legutoljára akkor találkoztam vele, mielőtt elindultam volna a felfedező útra, ő pedig otthon maradt. A mindent felemésztő világégés örökre szétválasztott minket, most viszont nem érzem azt az iker-köteléket, tehát jó eséllyel.. Vanessa.. lánya? Vagy ami még furcsább.. az én lányom? Mindenesetre nem akarok gyengének mutatkozni, mégis a fal felé támaszkodom a könyökömmel, és rá hajtom a fejemet. A szárnyaim maguktól pattannak elő, hófehér tollaival szinte legyezgetnek, mert láthatóan teljesen le vagyok sokkolva. Ha nem is szó szerint, de eltemettem Vanessát, hiszen nem maradt belőle semmi. Visszatértem ugyan az egykori otthonunkba, de még az épület is teljesen hamuvá vált. Nem nézek fel, csak motyogok, még mindig a karomnak támaszkodvsa. – Ki az az Ivor? – Azért itt már rendesen jár az agyam, ha van egy harmadik is, ez az Ivor, róla már kellett volna hallanom. Ha ez az illető valahogy befolyással van Vanessára, akkor ki fogom törni a nyakát.
A Minisztériumban hajlandóak fogadni, bár Shanna szerint nem tudnak konkrét ígéretet adni arra, hogy tényleg nagyobb szabadságot kapok. Nem tudom, hogy okos ötlet-e belemenni az alkuba, de ha rájönnek végre, hogy nem vagyok veszélyes, akkor... Annyira felőröl már, hogy tőlük függöm és csak telik az idő, de nem jutok ki innen. Majdnem két éve tart már és bár igaz, hogy a Roxfortban jóval több a mozásterem, de mégse mehetek, ahová csak akarok. Felfedezhetném Ashton világát, de mintha nem is akarnák engedni, csak én próbálkozom, hogy belemenjek turkáljanak a fejemben, de ők nem hajlandóak ígéretet tenni. Egyoldalú ez így nem? Jelenleg is azon kattogok, hogy mi lenne a jó döntés, de valójában nincs választásom. Ha meg se próbálom, biztos, hogy nincs esélyem, ha megpróbálok kitörni innen azzal Shannának ártok és persze üldözött is leszek, velem együtt Ashton is, akit nem akarok bajba sodorni. Már az is épp elég veszélyes volt, hogy elment megnézni azt a birtokot, ahol az a bizonyor Mr. Mantov él, akihez az álmok vezettek, ahová elakarok menni, de nem Shanna kíséretében. Az ablakban állva merengek, amikor először meghallom az idegesítő sípoló hangot és az ismeretlen hangot a fejemben megszólalni. Gond nélkül töri át a védelmemet, pedig a mentális erőm elég erős az itteni kölykökhöz képest, hiszen mégis csak Daronel Deneira az anyám. Nem csoda, ha tartanak tőlem, ezt a részét már-már megértem. Nem is próbálok ellenkezni, azonnal indulok, hogy kiderítsem ki az és mit akar és persze hogy merészelt csak úgy betörni. Ivor tért volna mégis vissza? De hát, ahogyan távozott kétlem, hogy még valaha látnánk, bár ha jól sejtem az újságok így is tompítottak jócskán azon, amit magaután hagyott, én is azért tudom, hogy ő volt, mert Shanna elmondta. Ő állt csak ki értem, az alkujának köszönhetem, hogy már nem egy szobában rostokolok, de ha mégis ő csak a hangja más, hogy én se tudjam? Kitárom az ablakot, nem fogok a lépcsőkön szaladni, mint egy átlag ember. Felállok az ablakpárkányra, nagyot szippantok a friss levegőből, hogy aztán elrugaszkodjam és a szárnyaimat már néhány méterrel az iskola falától tárjam ki. A zuhanó repülés után vitorlázom még kicsit, hogy egy bukófordulóval és náhány szárnycsapással induljak meg felfelé a toronyba. Így azért sokkal gyorsabb a dolog, bár megakaszt az újabb szólítás így is, ami már majdnem akkor ér, amikor megérkezem a toronyba. Szépen, finoman landolok, van már benne épp elég gykoarlatom, azóta, hogy megtanultam használni a szárnyaimat. Nem tudom, hogy a férfi melyik irányból vár, hogy mögé vagy elé érkezem-e, de ha mögé, akkor megköszörülöm a torkomat, ha magától nem fordulna meg. - Nem Ivor vagy... igaz? - mérem végig, miután szusszanva egyet összecsukom a szárnyaimat, de persze ki tudja. Az anyám is sokmindenre képes, bizonyára Ivor is, talán az alakváltás sem jelent gondot neki, de azért nem lehetünk biztosak. - Mit akarsz? - szegezem neki most már a kérdést karbafont kezekkel megtartva a kellő távolságot, jópár lépésnyit, amennyi hely van a csillagvizsgáló toronyban. Nem ismerős, egyáltalán, de mégis... létezik, hogy még sosem láttam, de van benne valami, amit nem tudok hová tenni?
Azóta nem hagy nyugodni a gondolat, hogy a Roxfortban van egy hozzám hasonló, hogy a halál angyala ezt közölte velem az utolsó akadálypálya alkalmával. Nem mondom, hogy csúfosan elbuktak, de hogy van még mit tanulniuk, az egészen biztos. Nem vagyok csalódott, még közel hét évünk van a jégnász konstellációig, de a fennmaradó időt tanulással kell eltöltenünk, az nyilvánvaló. Sokkal jobban izgat most a saját fajtám, aki ki tudja, hogyan szabadult erre a síkra. Hozzám hasonlóan túlélte volna a világégést? Akkor miért nem tudok még róla? Mindenesetre álcában érkezem az iskolába, túl is jutok az egyszerűbb ellenőrzéseken, rúnakutatónak adom ki magamat, aki kacérkodik az egyetemi tanítás gondolatával. Nem kell feltétlenül ahhoz tanárnak lenni, hogy átadhassuk a tudásunkat, de ha diploma kell, hát kanyarintok valahonnan. A Roxfortnak már az egyetem előtt is nagyjából nyolcszáz bentlakó diákja volt, s amióta az egyetem megjelent, több ezres számra rúghat a tagság, így eszembe sem jut, hogy keresgéljek. Nem távozom napnyugta után, csupán kerülöm a társaságot, hogy az éjszaka közepén induljak fel a csillagvizsgálóba. Ott előveszem az apró biolát, és megfújom. Az aprócska hangszer olyan magas oktávon szólal meg, hogy csak a hozzám hasonló hallhatja. A sipolást olykor kiegészítem szintén erre a hangtartományra kitalált magassággal, mágiával állítva be, hogy csak egy angyal hallhatja. Nyilván nem olyan angyal, akiket én is tanítok. – Gyere a csillagvizsgálóba. Most! – Ez nem feltétlenül parancs, de észlelheti a szinte fájdalmas sípolásból hogy ez csak neki szól, és addig nem fog abbamaradni, amíg nem jelenik meg a kért helyen. A sípolást és az üzenetet megismétlem úgy nagyjából tíz percenként. Türelmes vagyok, de nem a végtelenségig. Felkészülök arra is, hogy esetleg nem egyedül jön, de nincs kedvem most a vérontáshoz, inkább kiváncsi vagyok. Nagyon is. Ki lehet vajon az, akiről Seraphine beszélt, és én miért nem tudok róla? Legendás a tájékozottságom, a világlátottságom, erre egy ilyen fontos dolog elkerülte volna a figyelmemet? Jó, nyilván benne van a magasfokú önzés, hogy a saját céljaim érdekelnek, mint az angyali hatos kitanítása, vagy a Sadie-kislánnyal való románc, de akkor járjunk végére, ki angyalkodik még a Roxfortban.
[You must be registered and logged in to see this image.]Ahogy végigsimít a karomon megint ellendmond annak, hogy mégiscsak minden második mondatával visszautasít, szóval ahelyett, hogy megnyugodnék tőle csak még jobban zavarttá válok. Talán azért is, mert attól függetlenül, hogy még csak hetek teltek el a pofon óta és azóta, hogy Katherine hivatalosan is Benjaminnal van, a lány iránt érzett vonzalmamhoz hasonlót érzek már is más iránt... Alison iránt? Nem akarom összemosni azzal, akinek mutatta magát az ex-barátnői között és elmondta, hogy esetlennek tartja magát a fiúkhoz és szünetet is akar tartani, de most éppen úgy tűnik, mintha játszadozna az érzéseimmel felváltva flörtölve és elismételve, hogy nem akar jegyben járni és pláne nem hozzám jönni feleségül. Egy kis mosoly jelenik meg a szám szegletében, amikor Bexley és Adora is megkapja a komoly skatulyát, pedig Bexley igazi lustaság volt, kekeckedő és magának való, ezért tűnhetett ridegnek, Adora pedig... Pontosan tudom, hogy egy nagy része éppen annyira álarc csupán, mint nekem. - Valószínűleg igazad van és nem érdekli őket, csak összezártak minket és reménykedtek, hogy kijövünk, ennyi. - bólintok neki kicsit, tökéletesen megértem azt az ellenérzését, hogy a vére alapján akarják velem összehozni, de nekem soha eszembe se jutna ráerőltetni magamat, nincs az a szülői nyomás, amiért ilyet tennék vele. - A varázsvilágban akarok élni, varázslókkal körülvéve, varázsló szakmában jeleskedve, de azért tudom, hogy van, aki kalandvágyóbb nálam, nem tartanám a feleségemet a határokon belül erővel. Amúgy... ha nincsen karate edzőterem, akkor lehetnél te az első, aki nyit egyet a varázslóknak. - vetem fel, hiszen habár nyilván még fiatal és csak diák, vagy akárhogy is működik az a rendszer - az edzőteremből már sejthető lehet, hogy egyáltalán nem értek hozzá -, az anyagi háttere teljes mértékben meg lenne ilyen vállalkozást nyitni. A vékony bőrömön átüt a pír, ahogy átkarolom, érzem a hajának az illatát és még a gyerekekről is beszélgetünk, amit nyilvánvalóan pontosan tudjuk, hogy hogyan is kell csinálni. Túltelítődve az ingerektől engedem el hirtelen, ha valaki jobban ismer, akkor pontosan értené, hogy miért. Alapvetően még a barátaimmal sem ölelkezem, puszi soha nem csattan el - bár a lányok már többször bepróbálkoztak azzal köszönni -, csak a rövid kézfogást fogadom el, sosem voltam az érintkezős fajta, ebben a Karvallyal nagyon hasonlítunk. Bólintok a válaszaira, és szótlanul nézem végig, ameddig kinyitja az ajtót és elsiet, hogy aztán kicsit nyögve, a tarkómon göndörödő tincseimbe túrjak. - Nem mintha olyan nehéz lenne megjátszanom, Alison. A francba. Csak biccentek a lustán heverő farkasomnak aztán néhány perc időt hagyva a lánynak és utolsó pillantást vetve a sötét birtokra egy mély sóhaj után én is távozok a Csillagvizsgáló toronyból.
// Én is köszönöm a játékot, majd folyt. köv. a jelen közelében az eljegyzési bálon...? *- * //
Ahogyan én sem vagyok túl gyakorlott az emberi kapcsolatokban, úgy fest ő sem. Látom, hogy mennyire zavarja, ha vidám vagyok, erre már én is összeráncolom a szemöldökömet, beugrik, hogy talán olykor túl sok vagyok. Végigsimítok engesztelően a karján, hogy jelezzem, nagyon is jól érzem magamat a társaságában, ha ki is nevetem, az nem neki, hanem a helyzetnek szól, hogy olyan bájosan esetlen. Talán még nálam is jobban. Ám gúnyról szó sincsen, ennyire már ismerhet, nem szokásom bántani másokat. Bár.. ha belegondolok, hogy miért vélekedhet így.. Csak mert Jasmine és Beth társaságában jókat kacarásztam azon, amit Noah tett másokkal. Hümm.. régi, de helytálló következtetés. Azért buzgón remélem, hogy nem a régi énemmel azonosít, hiszen mindketten kiléptünk már abból a körből. - Oh, akkor neked aztán bőven keresgéltek, és most én vagyok porondon. Szerencse, hogy Gilian is köztük van, mert Bexley és Adora olyan rohadtul komoly. Nehezen tudtam volna magamat elképzelni ebben a sormintában. Viszont lehet, hogy a szüleid tesznek rá, hogy az illető feleség-jelölt stílusa milyen, csak a vérség számít. – Rázom a fejemet, ezen elhúzom a számat, tényleg azért ágálok ennyire a frigyünk ellen, mert mintha tenyészkancának akarnának használni, holott Noah volt az egyetlen, akivel pár esetlen csók elcsattant, az is mások társaságában, de én meg a komolyabb kapcsolatok.. Fúú! - Hékás.. Én akkor is azt érzelmeztem a szavaidból, hogy neked valami kizárólagosan varázskörökben mozgó boszorkány kell. Most akkor kivételt teszel a kedvemért? Ez édes! – Talán a szülei miatt huny szemet, de ez butaság, ha így hiszem, hiszen Corvus és én már az eljegyzés híre előtt is barátkoztunk, jót beszélgettünk a varázslényekről, a számmisztikáról, ráadásul nyíltan megvédett a két jómadár ex-barátnőm ellenében. Lovagias, annyi szent, csak nehezen nyílik meg, én meg ügyetlenül csomagolom ki. Rajta felejtem a tekintemet, ha én elmondtam, hogy milyennek gondolok egy fiút, akaratlanul is kattan számomra a gondolat, hogy bár kimondtam, hogy Noah után még randizni sem akarnék, de azért megerősítem, hogy ha Corvus más módon került volna a képbe.. – Ne is. Nem az utódnemzés az egyedüli célja a párválasztásnak. Ráadásul a gyerekek kirepülnek egyszer, és nekünk utána is adatig még vagy harminc év jó esetben. – Nevetgélek most én is kissé zavartan, egészen belemélyültünk a családtervezésbe, holott a cél az lenne, hogy ha eljegyzést magunkra is erőltetjük a házasság alól kihúzzuk magunkat. Fene akar tizenhat évesen házasságra gondolni, nem száz évvel ezelőtt élünk! Kissé szétszakadunk, ahogyan távolabb lép, én pedig bólintok. – Igen, köszönöm a megértésedet. Remélem, hogy ezzel nem hozlak kínos helyzetbe, hogy szerepet kell játszanod, hogy végül felrúgj mindent. Akkor folytatása következik. – Elgondolkozom rajta, hogy búcsúzóul egy puszit nyomjak az arcára, de olyan távolságtartó, kicsit valóban én voltam túl közvetlen, talán itt az ideje visszavenni a lendületből. Így csak királynős csuklómozdulatokkal integetek, aztán lesietek a lépcsőn.
//Köszi szépen a játékot, nagyon tetszett^^//
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]A vidámságával azonnal arra asszociálok, hogy kineveti még a feltételezést is, hogy örülne, ha megcsókolnám. Nem akarok sértődékeny virágszál lenni, de őszintén összezavarodtam már eddig is a felemás jelektől, márpedig ha valamiben igazán rossz vagyok, az a romantikus jel-olvasás. Még ha saját bevallása szerint ő is béna, szóval egy csónakban evezünk. Csak köhintek zavartan, de nem is tudok válaszolni okosat, így inkább meg sem szólalok, ez is egy taktika. - Egész gyerekkoromban a megfelelő frigyet keresték. Bexley Wildfield, Gillian Ollivander, Adora McGalagony és a lista folytatódik még, hogy kikkel is hoztak össze feltűnően sokszor. Bexley a legjobb barátommá vált kiskorunkban, Gillian amerikába ment a húgával, Adora pedig végül is nem aranyvérű, de a nagynénje Roxforti igazgató-helyettesi poszt is eléggé befolyásosnak hangzik és a Minisztériumban is dolgoznak családtagjai. - foglalom össze röviden, bár erősen el kell rugaszkodnom attól, hogy a lehetséges menyasszonyommal beszélek éppen, mert ha valóban tetszenék neki és valóban hozzám akarna jönni, nem biztos, hogy kellemes hallgatni a lányok sorát. Nem mintha akárkivel lett volna bármi, Bex-szel az egész kimerült egy-két csókban, aztán vissza szelídült barátsággá, főleg, mert Szófiába ment az igazi apjával, Gilliannel sose történt semmi és még csak nem is a pasikhoz vonzódik, Adora meg... Igen, együtt töltjük általában a születésnapunkat és most Barcelonába is elmegyünk, de attól eltekintve, hogy egyszer megvicceltek minket egy gázzal és beszívva oda volt a böngyör hajamért az ég világon semmi se történt és nem is fog. Túlságosan hasonlítunk, mintha egy fából faragtak volna mindkettőnket, márpedig ez tökéletes táptalaj barátságra, de ahogy Alison is mondta... én se ellenzem olyan nagyon, hogy erősebb érzelmek is legyenek mögötte. - Az más, heti néhány alkalommal elmenni az edzőterembe rendben van, de azért máshoz is értesz, boszorkányos dolgokhoz, mint a számmisztika. - mutatok rá a sokoldalúságára, természetesen a varázsvilágra téve a hangsúlyt és arra, hogy tényleg próbáljuk meg az egyetemen tartani és a mágikus tehetségeit kamatoztatva szakot is választhat. Úgy érzem ebben az érvelésemet úgy fel tudom építeni a szüleimmel szemben, hogy kikezdhetetlen lesz és minden ellenállásukat félresöpröm majd. Ha pedig akarják ezt a házasságot, mind a két szülői páros belemegy az egyetembe. - Hát bevallom nekem se jutott eszembe soha életemben, hogy úgy nézzek egy lányra, hogy milyenek lesznek a gyerekeink. - válaszolom, kicsit talán kínosan felnyögve. Magas vagyok, sportolok, de azért messze nem vagyok izmos vagy olyan nagyon széles vállú, hogy a muglisan mondott "géneimet" akarja valaki minden áron tovább örökíteni. Az aranyvér, na, azt már megéri. Viszont Alison tényleg gyönyörű, aranyló csigákban lehulló fürtök, őt persze, hogy kinézhetik a külsője alapján, de én mindig is betegesnek tűntem a fakó bőrömmel, vékony alkatommal, a napot is olyan rosszul tűröm, mintha valami mondabeli vámpír lennék. Lassan realizálódik bennem, hogy ahogy fogja a kezemet az most már jobban elkezd izzadni és lassan a bizsergés, amivel simogatja a bőrömet és az illata, ami az orromba tódul, a közelsége, ahogy hozzám bújik... Röviden szólva kicsit túlságosan sok lesz az inger egy olyan srácnak, aki még a barátaitól is lépésben mérhető távolságot tart. Lehet, hogy ő így barátkozik, de nekem lényegében ez volt a legintimebb fél óra az egész életemben. Szóval ahogy felnéz rám és az ajkába harap levándorol rá a pillantásom aztán mondhatjuk, hogy hirtelenséggel engedem el és lépek el tőle, hogy a hűvös, esti levegő száguldjon be közénk, éreztetve, hogy megszakadt közöttünk a kapcsolat. - Akkor maradjunk ennyiben? Szeptembertől megjátsszuk az eljegyzést, de elnyújtjuk a feltétellel, hogy mind a ketten egyetemre mehetünk hetedik után és csak legalább az alapszak elvégzése után vagyunk hajlandóak kimondani az igent? - foglalom össze tisztázva, de valójában csak azért kerül elő a földhöz ragadt, logikus, szinte hideg hanghordozás, hogy kiűzzem a fejemből a kusza gondolatokat és érzéseket, amiket Alison keltett bennem és amiket nem tudom egyelőre, hogy hogyan kéne kezelnem.
Legalább Corvus is pontosan látja, nem véletlenül mondtam, hogy esetlen, béna vagyok én a nemek közötti interakciókban. Többen is próbálkoztak már nálam, pusztán félreértve a közvetlenségemet, a mosolyomat, holott én csupán barátkozni akartam. Az, hogy Corvus tekintetében mit érzek, még számomra sem tiszta, az egyértelmű, hogy ha ő nem is tartja magát külsőleg egyedinek, számomra az, de még inkább a beszélgetéseink, a kedvessége az, ami miatt igencsak hezitálós hangulatba hozott, de nem tudom vele megértetni, hogy én csupán a házasság ellen ágálok, amit ránk erőltetnek. No meg van benne egy nagy adag dac, hogy csupán mert Noah máris féltékenykedik, én aztán nem akarok egyből valaki más karjaiba omlani, fel akarom vállalni, hogy egyedül sem vagyok haszontalan. Belesimulok az ölelésébe, hogy aztán a kérdésére visszanyeljem a nevetésemet, de azért vidáman megrázom a fejemet. - Nem ezt mondom. Csak annyit, hogy én nem vagyok pofozkodós, karatén kívül semmiképpen sem. Példaként hoztam fel, hogy én nem így reagáltam volna. – Ez nem feltétlenül felhívás keringőre, inkább amolyan egyenes beszéd, feltevés. Hogy ezzel mit kezd, azt én sem tudom, mindössze beszélgetünk. Mások össze akarják kötni az életünk fonalát, holott mi már előtte is beszélgettünk, barátkoztunk. Talán túl nagy lépés lenne a házasság, különben is jól megvagyunk így, ahogy vagyunk. Azért állom kissé a pillantását, annak a griffendélesnek az említése láthatóan nem zaklatja fel, sőt, lényegében mintha ellenem fordítaná a mondandómat, és ez valahol tetszik, nem fél tőlem, mint a legtöbb fiú. – Előző lány? Hm.. nálad aztán komolyan gondolhatják, ha ennyire el van tervezve. Hogy mennyit számít az aranyvér.. – Fogjuk egymás kezét, kissé még végig is simítok rajta a hüvelykujjammal, s nekem is feltűnik, amit az arcán érzelemként nem tudtam kivenni, a teste valahol mégiscsak jelzi, komolyabban veszi a társaságomat, mint azt ténylegesen mutatja. – Én sem akarnám elhagyni. A karate viszont vonz, ott levezethetem a feszültséget. - Nálam is az otthoniak gerjesztik, hogy nem tudok mit kezdeni magammal. Nem sokat tudok manapság Corvusról, az, hogy régen Noah bandájának a tagja volt, számomra nem sok információ, csak amit az utóbbi hetekben tudtam meg róla. Körben a róka leköveti a mozdulatomat, befészkeli magát a farkas közelségébe, mint a lelkem kivetülése. – Nekem nem számít az aranyvér, csak éppen fiatalnak tartom magamat ahhoz, hogy ezen gondolkozzak. Lehet, hogy túl gondolom, hiszen nem azt nézem, hogy ki a magas, ki a széles vállú, hogy szépek és erősek legyenek a gyerekeink. Önző módon az érdekel, hogy nekem ki tetszik. Fontos, hogy meg tudjon nevettetni. Nem tudok szomorkodni, nem hagyom, hogy bármi letörje a kedvemet, egy depis pártól a falra másznék. Igen, legyen humora, még ha olykor cinikus is. – Most nem kérdezek vissza, lényegében megbeszéltük, hogy mit tudunk kezdeni a helyzettel. Mennem kéne, de most hagyom, hogy beigya a pillanatot a meghitt harmónia. Finoman gyűrkélem a tőle kapott talár alját, s miközben visszakapom a tekintemet az arcára, alig érezhetően az ajkamba harapok.
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem vagyok valami romantikus és ilyen tekintetben figyelmes, de azért tudatosan edzek rá és átadom a Mardekáros zakómat, úgy is kettesben vagyunk, úgy is bezártam az ajtót és úgy is... jegyben járunk és ilyen módon lényegében nem furcsa, hogy ráadom, ha fázik, sőt, magától értetődő. Még ha nem is mi jegyeztük el egymást és valószínűleg ebben a pár hétben ameddig a tanévnek vége nem is lesz nagy dobra verve, szóval azért nem véletlenül van az a bejárat zárva és a farkasom pedig résen, hogy véletlenül se zavarjon meg minket senki. - Ez kölcsönös, de úgy hiszem lesz alkalmunk megismerni egymást. - válaszolom, viszonozva azt a félmosolyt, bár igen vérszegényen, nem is igazán lehet kivenni belőle, hogy csak arra gondolok, hogy egymásra erőltetnek minket a szüleink vagy örülök is annak, hogy sok időt fogunk együtt tölteni. Valamiért bennem van az a férfiúi büszkeség, hogy az egyértelmű elutasítása után még nem fogom azt éreztetni, hogy én meg csüngök a szavain vagy azt hogy nekem vele ellentétben nem a világ vége az, hogy ő lehetne a kijelölt párom. Tudtam, hogy nem szerelemből fogok házasodni. Amikor Bexley-vel boronáltak minket össze gyanúsan sokszor akkor is vállvonva fogadtam volna el és ott se volt a részemről olyan nagy szerelem, inkább csak az évtizedes barátság kiskorunktól kezdve. Aztán persze amikor jól elszóltam magam, hogy fattyú ez az egész füstbeszállt. Kicsit elhallgatok, csak átkarolom sután, én se tudom pontosan, hogy mit akarok és azt sem, hogy azt tényleg ki akarom-e mondani, így szinte elengedem a fülem mellett az első kérdését. A második megszólalására viszont már őszintén bugyuta fejet vághatok a semmibe nézve maguk előtt, mielőtt felé fordítom újra a fejemet, a magasságkülönbség miatt egy kicsit lepillantva rá. - Most ezzel azt mondod, hogy csókoljalak meg? - válaszolok kérdéssel a kijelentésére, és ez már őszintén összezavar. Kézzel lábbal ellenkezik, de még is elfogadja a dzsekimet, hozzám bújik, amikor átkarolom, előtte is a vállamra hajtotta a fejét, megölelt, ilyeneket mond... Egy ilyen srácnak, mint én, akinek az élete nagy része percre pontosan előre meg volt határozva és a szociális interakciók igen csekély szerepet kaptak - főleg a romantikus vonulat a lányokkal - ez most egy kicsit sok. - Bár akkor nem mondták ki kerek perec, de az előző lány is nemesi családból volt, aztán kiderült, hogy házasságtörésből született és hirtelen meg is szakították vele a kapcsolatot, szóval... - jut eszembe végül Bexley története, de talán csak húzom az időt, tűnődve nézve a szőkeséget, aki azóta még a kezembe is belecsúsztatta a kezét. A kezem ugyan a kviddics ellenére is puha, a jó minőségű kesztyűimnek hála, most kicsit hideg és nyirkos, ami egyértelműen jelzi, hogy én is ideges vagyok a kialakult helyzettől azért és persze a lány viselkedését is nehéz követnem. - Már nem annyira érdekel, hogy ki származik a 28 nagy házból és ki nem. De olyat akarok, aki teljesen boszorkány életet akar élni, mert a varázsvilágot elhagyni biztosan nem fogom. - jelentem ki, pedig igazából csak az mondatja velem ezt, hogy egyáltalán nem is ismerem a megvetett muglik világát. Még soha nem jártam az Egyesült Királyság szigetein kívül, azon belül is varázsló településről varázsló településre utaztam, még az is egy hatalmas dilemma volt, hogy ősszel a közös születésnapunkat Adora Barcelonában akarja ünnepelni. Vajon illene közölnöm a menyasszonyommal, ha kettesben megyek el nyaralni egy barátommal... aki lány? - Neked volt elképzelésed arról, hogy kihez szeretnél hozzámenni? Azon kívül, hogy legyen meg a szenvedély. - kérdezek vissza, az utolsó szót valahogy furcsán kiejtve, mintha újra belémnyilalna a férfiú sérelem, hogy velem ezt el se tudná képzelni.
- Talán. Egy kicsit. – Bólintok aprót, most én is észreveszem, hogy már dideregni kezdek, nem öltöztem éppen rétegesen, itt fent a csillagvizsgálóba besüvít a szél. Mégsem az időjárás a gond, azt mondhatni már megszoktam. Sokkal inkább az idegesség az, ami a vérnyomásomra is hatással van, a keringésem jelzi, hogy stresszelek, ezért is viselkedek úgy, mint egy védtelen kisállat. Hálásan gödröcskézem az arcomat, lehet ezt mosolynak is vélni, mégis túlságosan gondterhelt vagyok, hogy vidám legyek, ám Corvus mégiscsak ügyes abban, hogy mellette önmagam legyek még a súlyos helyzet ellenére is. – Mondanám, hogy mert nem ismernek eléggé. Viszont én sem. Alig tudok rólad valamit. Csak tippelgetek. – Azért a félmosoly jár, és minduntalan felmerül bennem, hogy miért mindig a bajban tudunk egymásra támaszkodni.. Mintha nem lehetnénk úgy barátok, hogy szép dolgokkal dicsekszünk. Kész dráma az, ami kettőnk között van. És Noah erre féltékeny? Ő még jobban járt velem, mert mellette nem voltak gondjaim, amivel most Corvus vállát terhelem. – Félre ne érts, nem ellened vagyok ennyire kibukva. Sosem illettem ebbe a családba ahhoz, hogy ilyet várjanak tőlem. – Bármennyire is próbálja rendezni a vonásait, már jártam az elméje felszínén, hogy tudjam, hogy a pókerarc bizony nem semlegességből, sokkal inkább az érzelmek teljes elfojtásából áll. Az apró rezdüléseiből nehéz sokat leszűrni, én mégsem vagyok mestere a gondolalatok szétválogatásának, hiszen mindenki gondol furcsa dolgokra, nem az én tisztem a helyén kezelni őket. Inkább nem is próbálkozom vele, nehogy bárkit zavarba hozzak. – Mindig csak arról volt szó, hogy én mit nem akarok. Te elvennél, ha ez a kötelességed? – Kérdezek fel elgondolkozva, amikor merő véletlenségből a hajamat puszilja meg, még ha mindez nem is igazi puszi. Ráncolom a szemöldökömet, de nem rosszallóan, inkább tétován, mint aki nem tudja hova tenni a helyzetet. – Csak hogy tisztázzuk, én nem vagyok griffendéles, és nem szoktam pofozkodni sem. – Bújok még most egy fokkal szorosabban az ölelésébe, jelezve, hogy nem kell rosszul éreznie magát egy véletlen mozdulattól. Nem is tudom, hogy mi van köztünk, Noah gyanusítgatását lazán leráztam magamról, de hogy igaza lenne? Corvus mindenkivel oly hűvös, én pedig nemrég közöltem, hogy Noah után még kedvem sem lenne fiúk után mászkálni, ráadásul itt van a pletyka, a családi zűr is. Ráadásul ő abba a griffendéles pofozógépbe van beleesve. Mindegy is. Nyilván csak azért karol át, mert fázok, és én erőltettem magam rá. Lovagias, semmi több. – Az enyémek is. Mintha.. senki nem volna jó, aki nem az elit körből származik. Tehát aranyvérű feleséget akarsz magadnak? – Nézek most fel az ölelésből, és megfogom a kezét, amolyan barátkozós, kiváncsi pillantással, hogy vajon milyen érzés lehet. Corvus sokszor olyan magányos, én megtéveszteni sem akarom, de ha ő vigasztal engem, hát működhet fordítva is.
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]Meghallgatom az aggályait, de csak bólintok, nem válaszolok, hiszen úgy sejtem csak ki akarta adni magából. Ráadásul milyen álságos lenne az én számból, ha azzal jönnék, hogy nem a szüleink határoznak meg, miközben én még mindig próbálom titkolni az igazi énemet előttük és elnyomni mindazt, ami lehetnék, ha nem ülne a vállamon az a sok elvárás. Valószínűleg a végén az auror szakon fogom végezni, ahogy a házasságot se utasítottam el élből, pedig így 2002-ben már azért az aranyvérű fiatalok is lázadoznak a régi szokások ellen. - Fázol? - kérdezek rá végül, ahogy átöleli magát, olyan törékenynek tűnik, pedig az ép eszem tudja, hogy egyáltalán nem az. Ha nincsen rajta talár, akkor kibújok az enyémből és a vállára terítem, hogy felmelegítse. Lehet, hogy csak a kimerültség az és nem aludt jól, mióta tudja a szüleink terveit... lehet ennyire zsigerből utálja az egészet és csak a kedvessége mondatja vele, hogy nem bennem van a hiba. Az életemben nem volt egyetlen olyan lány se, akinek kölcsönösen kellettünk volna egymásnak, szóval igazából lehet ideje lenne hozzászoknom a helyzethez, nem tudom. - Még soha senki nem hívott se művészinek, se bohókásnak. - kunkorodik fel a szám sarka egy kicsit, picit megingatva a fejem, ezzel is megrázva a göndör hajamat, ami szinte saját életet él, tehetek én bármit. Igaz, hogy valójában tényleg sokszor látni engem könyvvel, de előbb lőném magam fejbe egy avadával, minthogy bárkinek megmutassam a saját írásaimat a béna rímekkel és egyenetlen szótagszámmal. Verset írni már végképp csak a nyápicok szoktak. - Nem, megértelek. - válaszolom, még ha minden kérdése gyomorszájon is vág, mintha azt mondaná, hogy én képtelen vagyok a szerelemre, szenvedélyre, és hogy birka módján csak a hatalmat fogom kergetni, ahogy elvárják tőlem, semmi mást. Bár tényleg hatalmas balhé lenne abból, ha csak úgy felrúgná a jegyességet vagy megszökne, még is kicsit megrázom a fejemet, mielőtt belém karolna és hozzám érintené a fejét. Hagyom magam és az az igazság, hogy jól is esik, elveszi az élét annak a megmagyarázhatatlan csalódottságnak, hogy ennyire menekülne előlem - illetve a házasság elől. - Elhúzzuk amíg lehet, de ha nem akarod, nem fogjuk megtenni. Ha kell, akkor együtt állunk eléjük felbontani az eljegyzést, ha az oltárnál hagynál faképnél tényleg eléggé szégyenkeznék, de ha közös a döntés akkor nem sérülhet meg egyikünk se... annyira. - vonom meg a vállam, először elfelejtve, hogy nekem dőlt, így felé fordulva lepillantok rá, a szám majdnem a göndör szőke fürtjeit éri. - Bocsánat. - mondok csak ennyit, nem állt szándékomban lerázni magamról és ezt azzal is éreztetem, hogy ahogy belémkarol a karommal magamhoz húzom, nem tolom el. - Csak a klasszikus, nem szeretik, ha mugliivadékokkal veszem magam körül, fontos nekik a kifogástalan pedigré, de hát ez neked meg van, valószínűleg elvárnák, hogy ne legyen közöd innentől semmilyen sráchoz, még barátként sem, tetoválás, idióta hajszínek, kivágott kurvás ruhák, nem is tudom. - tippelgetek, de igazából mivel én azon kívül, hogy azért is mugliszármazásúakkal hozott össze az élet, mással soha nem húztam ki a gyufát így nem is tudom, hogy hol van a határuk. Persze, az idióta bátyám bukásának nem örültek, de addigra már ott voltam én, a javított kiadás, aki büszkén viselheti a Flint-gyűrűt a tökéletes átlagjával a családban maradó - hiszen Marcus is csapatkapitány volt az ő idejében - kviddics teljesítmény mellett.
- Nem tudom. Például hogy nem is mardekáros volt az egyik. Megrögzött aranyvér mániások, bár tudjuk, hogy Sirius Black is ki lett tagadva, amikor elszökött, és ő eleve a griffendélben kezdte. Viszont egy Lestrange-től egy még furább lenne. Nem tudom. – Továbbra is bizonytalankodva emelek egy aprót a vállamon, akaratlanul is átkarolva a karjaimmal, mintha fáznék. Most félig Corvus felé fordulok, elmerengésem közepette áfonyakék szemeim fényében fürdik az alakja. Olyan okosat mond, miközben én úgy érzem, úgy lettem nevelve, hogy ne is kelljen gondolkoznom. S bármennyire is rosszul jöttem ki abból a kapcsolatból, amibe Noah-val belefogtam, mégiscsak az ő oldalán nyílt fel a szemem a világra. Talán Corvusnak igaza van, alapból nem illenék a mardekárba, de megtanultam azzá lenni. – Rémesen állna. Ez így olyan művésziesen bohókás. Ez vagy te. – Talán kicsit megint a közvetlenségem győz, de előrenyúlok, és megérintem a tincseit. Ő is megtehette velem, igaz, a kérésemre. Meglehet én pofátlan vagyok, a lányoknak úgyis könnyebben megbocsájtanak, élek most ezzel a kulcslappal, hogy minek születtem. Ha nem húzza el magát, akkor elégedetten, szinte huncutul mosolygok. Nyilván nem fogom kimondani, de a kényszerházasság kapcsán az merül fel bennem, hogy ha gyerekeink születnének, olyan kezelhetetlen hajuk lenne, hogy életük végéig minket átkoznának, hogy így kitenyésztettük őket a bongyor tincsek tekintetében. – Látod összeáll a kép. A hatalmat kergető családfő, és a háttérben kötögető, gyerekeket nevelő hallgatag feleség. Bánt, ha nekem nem elég ennyi? Hol marad a szerelem? Hol marad a szenvedély? – Biggyed le a szám, most kissé meg is remegek, mert tényleg sajnálom, hogy Corvus magára veszi mindezt, ami nem is ellene szól. Csupán most, a végzetem küszöbén ébredek rá; mindez eltervezett volt. És mostanra nőttem fel annyira, hogy nem akarok báb lenni ebben a játszmában. Viszont Corvust megbántani ugyanekkora kín. - Beszéljünk arról is, hogy ha meg kell felelnünk a szüleink akaratának, akkor mi lesz. Ha nem találunk más megoldást, nem fogok elszökni. Nem azért, mert nincsen hová mennem, mert tényleg nincs. Téged sem akarlak szégyenben hagyni. Csak.. húzzuk el a jegyességet, hátha közben összevesznek a családjaink, vagy ilyesmi. Mivel lehet a tieid felbőszíteni? – Azért felsóhajtok egy nagyot, hogy ő meg az én érdekemet nézi. Gondolok egyet, s belekarolva visszafordulok a korlát irányába, s tartózkodó vagy sem, a magasságunkat tekintve mégiscsak ő a nyúlánkabb, így odaillesztem az államat a karjához bújva.
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem hessegetem el a kételyeit az anyjával kapcsolatban, az enyémek se valami egyenesek és őszinték, szóval meg tudom érteni, bár én egész életemben igyekeztem a példás trónörökös lenni a tökkel ütött bátyám után. Olyannak mutatom magam, mint amilyennek ők szeretnének, nem adok még több alapot arra, hogy a körmömre nézzenek és még szigorúbban nézzék meg kikkel is barátkozom. Hiszen Ben az egyetlen, akire áldásukat adták, és rá is azért, mert valamit akartak a szüleitől... a levél, amit soha nem kézbesítettem még mindig kibontatlanul pihen az egyik szekrényem mélyén. - Sajnos az élet nem válogat, hogy készen állunk-e valamire vagy sem, megtörténik és kész. Még is mit jelentene egészen pontosan, ha nem állsz rá készen? - vonom össze kicsit a szemöldököm, amolyan filozófiai kérdésként, hiszen mit is jelent készen állni? Csak annyi a lényeg, hogy akármi is történik ne cselekedjen hirtelen, ne csináljon hülyeséget, ne tegyen kárt se másban, se magában. Még is ezen kívül mi történhetne? Kicsit döbben meg vagy nagyon? Egy kicsit elhúzom a számat és amikor abbahagytam a hajának az igazgatását és beletúrok a saját, göndör tincseimbe. - Pedig minden nap próbálkozom vele, de nem látszik. A szüleim azt akarják, hogy nyaljam úgy hátra, mint Malfoy, de... - megrázom a fejem, hiába hasonlít az életünk az egyetemista szintén aranyvérű és mardekáros fiúval, nem akarom, hogy ugyanabba a formába gyömöszöljenek be mind a kettőnket és egyszerűen egy skatulyába kerüljünk. Csak bólintok arra, hogy egy Griffendélest sem ismer, majd most kinyílik neki is a világ talán, már ha ő is úgy akarja, hiszen nem lehet mindenki olyan szerencsés, hogy egy veszekedésből és büntetőmunkából ismerje meg a legjobb barátait, az első igaz barátait. - Biztosan nem. Engem a Minisztériumban képzeltek el egész életemben, auror vagy politikus, mindegy, csak hatalmam legyen. - osztom meg vele, egy kicsit megvonva a vállamat. Lehet, hogy évekig játszottam a kisherceget, de látszik rajtam, hogy nem ez az álmom és nem is akarom megcélozni a közkedvelt Auror szakot. Nem azért, mert tudom, hogy hullanak, mint a legyek és félek a felelősségtől és a veszélytől, hanem mert... nem fogom úgy se képviselni már az a régimódi, buta nézetet, amit a szüleim akarnak, akármit is csinálnak. Kicsit kezdem kellemetlenül érezni magam, amikor már harmadszorra hozza fel, hogy csak találjak helyette valamit és hogy mekkora teher neki ez az egész és egyértelmű, hogy még eljátszani se szívesen játszaná, hogy csak időt húzunk, amíg kitalálunk valamit. - Nem vártam el, hogy azonnal a nyakamba ugorj és ujjongj, hogy mindig is erre vágytál. - válaszolom, egy kicsit zárkózottan megtartva magamnak az érzéseimet, hiszen nekem is nehéz lenne kibogarászni jelenleg. Hülyeség lenne, ha akarnám ezt az egészet, én sem ismerem Alisont, de valami olyasmi játszódik le bennem, mint amikor két baráttól megkérdezik, hogy járnak-e és az egyik olyan hevesen tiltakozik, hogy dehogy, soha, hogy a másik egójába gázol. Az én egóm is egy kicsit megsínyli ezt a nagy ellenkezést, és tekintve, hogy sokáig voltam elkényesztetett, a sértettségen nem tudok csak úgy átlendülni. - Ígérem, hogy kitalálunk valamit és nem fognak az akaratunk ellenére egymáshoz láncolni minket, ennél erősebbek vagyunk. Mind a ketten. - teszem hozzá, bár valójában én tényleg elfogadtam volna a sorsomat, ha nem ennyire egyértelmű, hogy eszébe sincsen összeházasodni, viszont inkább tagadjanak ki mindkettőnket, minthogy ráerőltessem magamat, ennél sokkal több gerincem és persze jóérzésem van, a szüleimmel ellentétben.
Ruci 