2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A visszavágója rendesen mellbevág, de próbálok nem rontani az alapból is borzalmas helyzetemen. Végül is, én lettem a “kiválasztott szerencsés”, aki végül a tanár irodájában kötött ki, ráadásul ismeretlen környezetben. Azt sajnos még mindig nem sikerült tisztázni, hogy valójában ki is ő, mert hogy nem oszlopos tagja a tanári karnak, az fix. - Ő legalább tisztában van a mi létezésünkkel és nem kezel úgy, mint egy azkabani foglyot. - vetem oda foghegyről, ám közel sem vagyok olyan magabiztos, mint amilyennek általában mutatom magam. A nő újoncsága és kiismerhetetlensége miatt sajnos van mitől félnem, nem de? Talán jobb lenne cipzárt húznom a számra és végre sodródni az árral, hátha ép bőrrel megúszom. Az iskolában már elég sokszor húztam ki a gyufát és ezzel a tanárok nyolcvan százaléka tisztában is van, ugyanakkor azt sose veszik figyelembe, ha éppenséggel én vagyok az áldozat egy adott helyzetben. Most is igazságtalanul bírálta el az udvaron történteket és ha úgy nézzük, én húztam a rövidebbet. - Talán egyesek számára ez nem olyan tragédia, de minek is fárasszam magam. - forgatom szemeimet, már-már magam alatt vágva a fát. Tudom jól mit nem kéne mondanom, de egyszerűen nem tudom elviselni, ha valaki az apám sírját gyalázza. Mindenki másképp viszonyul a szüleihez, de számomra apám volt a mindenem. Azóta a nap óta zártam ki mindenkit az életemből és kezdtem el úgy élni, mint egy kiskirály, akinek állandóan a kevében járnak. Anyám se tudott mást tenni csak eleget tenni akaratomnak, így valamelyest enyhíteni apám halálának fájdalmát. A tanár szavait elsőre szarkazmusnak vélem.- Most ugye csak viccel? Hát ez hallatlan. Mégis milyen világban él maga, hm? Föld nevezetű bolygó stimmel? Emberi jogok? Legalább a halottakat tiszteljük könyörgöm. - fakadok ki, ezúttal az ajtó felé fordulva indulásra készen. Ha azért hívott maga után, hogy továbbra is szívja a vérem és folytassa azt, amit Monroek elkezdtek. Pár pillanatig nézek farkasszemet a fadeszkából felépített ajtóval hallgatva durva, szívtelen szavait. Nem reagálok szavakban a majomketreces hasonlatra, csupán érzem, ahogy arcom megrándul egy pillanatra. Mély lélegzet, s kifúj. Szimplán akkor fordulok vissza felé, mikor szó esik a nevéről. Végre eljutottunk egy pontig, ahonnan már valamennyivel derűsebben tudok társalogni vele, újra felvéve azt az arcom, amit mindenki ismer. - Nem igazán, Piton egyik óráján szép nagy zűrt sikerült kavarnunk, mármint az egyik griffendéles csaj tett nekem keresztbe, így nem vagyok a professzor úr kedvence. - húzom el számat, már-már önmagamat sajnáltató szemekkel. - Mondjuk úgy, hogy… konyítok egy-két dologhoz. Gyorsan tanulok, ez már előny, igaz? Gyógynövénytan játszik? Mert akkor kitűnő tanítvány lennék. - persze nem sorolom fel az összes előnyömet, inkább hagyom majd a későbbiekben kibontakozni tudásom, egyelőre viszont a beleegyezése számít. Talán a szárnyai alatt többre viszem majd az életben és nem kell azon aggódnom, hogy apám gyilkosa egy pillanat alatt foszt meg saját életemtől. - Főzetek...hm. Aha-aha, de mégis hogy jön a képbe Noel? Ő elvileg nem Charlene ikertesójával kavar? Legalábbis rémlik valami, de öhm, miért is olyan fontos ez? - vonom fel egyik szemöldököm kissé gyanakvóan.
szószám: 534 ♚ zene: Fight ♚ You're gonna pay for this ♚ [You must be registered and logged in to see this link.] ♚
Apró fintorba rándul az arcom, amikor Daisuke megosztja velem a véleményét, habár tulajdonképpen nem igazán érdekelnek a szavai. Még csak nemrég érkeztem a Roxfortba, de ezt máris utálom a diákokban... Nem tisztelik a hatalmat. Én irányítok, ők teszik, amit mondok, mindezt pedig anélkül, hogy a munkásságomat kritizálják. Megnézném, melyikük állna ki szívesen másik húsz-harminc ember elé és tartaná meg az óráimat. Nagy eséllyel egyik sem, de a szájuk az persze jár. - Ezt fejtegesd az igazgató úrnak, ha olyan nagy kedvet kaptál hozzá – vágom vissza, nem félek én tőle, akkor sem ijedek meg, ha esetleg mindezek után a kölyök első útja magához Dumbledore-hoz vezetne. Nem ez álmaim munkája, csakis a szüleim miatt tettem le a tanár-szakot, teljesen más elképzeléseim voltak az életemről, de ha már így alakult, teszem a dolgom. Egyetlen előnye van ennek az egésznek, hatalmas pozitívum, ezért némileg fontos, hogy az iskolában maradhassak. Noel miatt teszem mindezt, csakis érte, értünk, nem a diákokért. Több időt tölthetnénk együtt, ha nem makacskodna ennyit és néhanapján venné a fáradtságot annak érdekében, hogy meglátogasson a szobámban. Ő azonban erre még mindig nem hajlandó, én pedig kezdem elveszteni a türelmem, melynek nemsokára az a Bonnie nevezetű cafka fogja meginni a levét. Ha Noel ebből sem tanul, akkor kissé jobban megszorítom nála a gyeplőt. - Ha a halott apámat sértegetnék, akkor nagy eséllyel én is beszállnék a buliba, sőt, még ajándékot is küldenék számukra – vetem oda félvállról Daisuke számára a választ, melyből elég könnyen leszűrheti, hogy nekem és neki két különböző apai nevelést kellett megélnünk. Gyermekként szerettem apámat, ragaszkodtam hozzá, valamiféle beteges kapcsolatot éltem meg vele, amely anyám előtt egészen a mai napig rejtély, nem árultam el neki a dolgokat. Az évek folyamán azonban rájöttem arra, hogy a kapcsolatunk nem éppen a szülő-gyermek viszony iskolapéldája, így hát felnőtt fejjel elítéltem őt, annak ellenére is, hogy most én is pont ugyanezt teszem Noellel. Mégis, valamiért teljesen másnak érzem a dolgot, hiszen ő sohasem ellenkezett, vagyis régebben nem... Most mi lehet ennek az oka? Talán az a Bonnie hajtott rajta végre valamiféle agymosást? Esélyes, hiszen amíg nem ismerte meg a lányt, addig elég sűrűn fordultunk meg egymás ágyában. - Jó is, hogy mondod, majd észben tartom, ha valaki ilyet tenne az én apámmal, akkor kap néhány plusz pontot... Komolyan mondom a dolgot, eszem ágában sincs viccelni, nem az én stílusom az ilyesmi. Apám is már rég meghalt, ennek ellenére a múlt még mindig erősen él bennem, én pedig nagyon is tisztában vagyok azzal az aprósággal, hogy ezt nem törölhetem ki magamból egykönnyen. - Ha ők szednek darabokra, akkor az miért lenne az én hibám? - vonom fel kérdőn a szemöldököm. - Én csak összerakok három majmot annak érdekében, hogy pucolják ki a ketrecet. Ha egymásnak estek, mosom kezeimet... De majd még meglátom. Szeretek büntetőmunkákon agyalni, van is egy kis dobozkám, amelybe beledobtam cetlikre írogatott feladatokat, ha éppen olyan kedvem van, akkor csak előkapom, majd elővetetek belőle Daisukéval egyet. Van benne Joker is, melyet ha kihúz, mentesül a büntetés alól és még plusz húsz pontot is kap a háza. Ne modhassák rám, hogy szívtelen lennék. - Nahát, ennek örülök! - csapom össze tenyerem gyermeki örömmel, melyet természetesen csak megjátszok, nem szokásom ennyire boldognak lenni, ha egy diákom megjegyzi a nevemet. Mindemellett pedig Daisuke nem éppen a legkedvesebb tanítványom, érthető okok miatt sem... Amikor ismét megszólal, némileg elkomorul az arcom, majd leeresztem a kezem és gondolkodóba esve figyelem a srácot. Mi előnyöm származna abból, ha tanítom? Mit tud tenni ő annak érdekében, hogy nekem jobb legyen? - Hm... Harcolni nem tudok, de bájitalokból profi vagyok, ha esetleg érdekelne a dolog. Gondolom, Piton professzor mellett még olyan szívesen se vennél órákat, mint mellettem... Mennyire van érzéked a dologhoz? Kezd bennem körvonalazódni egy terv, melynek Daisuke igen fontos része lehetne. Elvégre, az iskolában éli a mindennapjait, hall dolgokat, igen érdekes dolgokat... - Készíthetünk főzeteket, amelyekkel igen hamar kereket oldhatsz – folytatom. - Magadnál hordhatod, kis üvegcsékbe töltenénk, megtaníthatnálak arra, miként készítsd el. Vannak olyanok is, amelyekkel az ellenségeidre átmeneti vakságot szórhatsz, esetleg bármit, amit csak szeretnél. Mindezért cserébe csak egyetlen dolgot kérek tőled. Ismersz egy Noel Westmoreland nevű srácot?
Remélhetőleg hamar lezajlódik ez az egész, mert abszolút nincs kedvem senki irodájában dekkolni, csak azért, mert azok a barmok ilyen helyzetbe sodortak. És mit kapok én ezért? Hát persze, hogy nekem kell követnem ezt a nőt, holott itt én vagyok a legnagyobb áldozat. Kicsit majd ha a dolgok mögé lát, akkor meg fogja érteni az egészet. Monroe pedig süllyedjen el ott, ahol van. Még egyszer, ha apámról mer ilyeneket írni nem állok jót magamért. - Nem én? Pedig a diákoknak is ugyanúgy megvan a joguk kifejzteni a véleményüket a tanárok… munkásságáról. - fintorgok, majd megvonom vállamat. Akár tovább is veszekedhetnék vele a munkájáról, hogy mégis hogyan végzi, viszont az elsődleges célom jelenleg a mihamarabbi szabadulás és Monroe képének beverése. De ez még várat magára, mivel a nő pálcájának hegye eléggé fenyegetően szegeződik a hátamnak, így kénytelen vagyok belépni a kicsit sem kedvemre való irodába. Lassan kezdek attól parázni, hogy élve fel fog falni, ha tovább feszegetem a húrt, de a jelenlegi idegállapotomban azt hiszem nem leszek képes visszafogni magam. Nem ő a hibás, hanem Monroek, de ez a nő csak rátesz még egy lapáttal, szóval magára vessen. Azt mondják nehéz eset vagyok, hát, lehet ez ma is meg fog mutatkozni. - Azt hiszem egy egyszerű ítélettel még nem kapják meg a hozzájuk méltó büntetést. - szűröm fogaim között, ezúttal már az iroda küszöbének túloldalán. - Nekirontani? Tudja hányszor rontottam én neki bárkinek is? Amúgy is, maga hagyná, hogy ilyen egyszerűen sértegessék a halott apját? Annak a baromnak még ennél is több járt volna ki… - sziszegem összefont karokkal, azon zsörtölődve, hogy mégis mi legyen a következő lépésem Monroeék ellen. A büntetőmunkára nem tudok nem felfigyelni, sőt, le is engedem karjaimat testem mellé és már tennék egy lépést felé. Arcomról leolvashatja a döbbenetet és talán egy cseppnyi mérget a közös büntetőmunka hallatán. - Csak viccel ugye? - szökik ki belőlem egy erőltetett, rövid nevetés. - Ha összerak velük, engem darabokra szednek! Utána meg majd gondolkodhat azon, vajon jól végezte e a munkáját. - vetem oda foghegyről. Na igen. Azért tartok én attól a duótól, főképp azért, mert kiszámíthatatlanok, s nem vagyok hülye, az előbb is simán elintéztek. Van bennem némi félsz és lehet ezt majd valahogy ki kéne küszöbölni, vagy legalábbis megtanulni bunyózni. Igen! Ez nem is egy rossz ötlet. A szék felajánlására le is ülök, kezeimet tördelve idegességemben. - Tisztában vagyok a Házirenddel… - nem érintett meg túlzottan a poénja, főleg nem ilyen helyzetben, amikor egyrészt azon aggódok, mikor fognak péppé verni, vagy én mikor fogok péppé verni mást. Lehet ez utóbbira sose kerül sor, hacsak meg nem tanulok karatézni, vagy kempozni. - Ó! - szökik ki belőlem egy meglepődött hang, majd rá mutogatva helyeselek. - Most már emlékszem. Nem túl jó az arcmemóriám, így csak azokét jegyzem meg, akiké fontos, de a nevére emlékszem, tanárnő. - vigyorgok önfeledten, s amilyen gyorsan került arcomra a mosoly, olyan gyorsan tűnik is el. - Mondja… Ön elég képzett harcművészetekben? Vaagy… hogy is fogalmazzak. Mielőtt még félreértené az egészet, nem azért szeretném elsajátítani valamelyik küzdősportot, mert éppenséggel Daviesék megérdemelnék, hogy jól szét legyen rúgva a seggük, még akkor se ha megérdemelnék. Igazándiból önvédelem szempontjából lenne fontos. Na? Cserébe bármilyen büntetőmunkát vállalok. - ezúttal gyermeteg, csillogó szemekkel nézek rá, a korábbi morcosságot félretéve. Elég határozottnak tűnik, még ha nem is tud bunyózni, akkor is segítségemre lehet.
szószám: 534 ♚ zene: Fight ♚ You're gonna pay for this ♚ [You must be registered and logged in to see this link.] ♚
Nem az én reszórtom itt igazságot tenni, ezért aligha hatna meg Daisuke érvelése arról, hogy ő az áldozat. Én csak annyit láttam, hogy odavág egy levelet a mardekáros sráchoz, vitatkoznak egyet, majd kitör a verekedés... Ezt az ártatlan vagyok dumát még Monroe és Davies részéről is végig kell hallgatnom, azok aztán nagy eséllyel bizonygatni fogják az igazukat, szóval még hálás is vagyok Walkernek amiatt, hogy szépen befogja a száját és végigcsattog a folyosón. Egyébként sem mentené fel semmiféle körülmény a büntetés alól, elvégre akár ártatlan, akár bűnös, a házirendet mindenkinek be kell tartania. Egy nézeteltérést nem verekedéssel oldunk meg, ha ez így lenne, akkor szinte naponta százan esnének egymásnak, na, ott próbáljon meg valaki rendet tartani. Nem mondom, a kamasz Maggie szintén benne volt annak idején a pofonosztásban, sokszor verekedtem, és nem csak lányokkal. Most azonban tanár vagyok, nem tehetek kivételt, nem paskolhatom meg egyikük arcát sem, miközben dícsérő szavakat suttogok a füleikbe, majd utukra engedem őket. - Tudod, ezt nem te bírálod felül – felelem a fiú szavait hallva, amelyben a munkámat kritizálja. Nem mondom, hogy jó tanár lennék, sokan minden bizonnyal a föld alá kívánnak, hiszen vagyok annyira ellenszenves mások számára, mint Piton, a gond itt csak az, hogy hidegen hagy a dolog. Az a hivatásom, hogy szivassam a diákokat, ezért írtam alá a szerződést, nem cukrosnéninek jöttem ide. Elégedett mosoly jelenik meg ajkaimon, amikor Daisuke elhallgat, úgy tűnik, a pálcám megtette a maga hatását. - Hát persze, hogy ártatlan vagy, odabenn egy egész tanács vár arra, hogy ítéletet mondhassanak a két mardekáros srác felett... Okos srác ez a Daisuke, nagy eséllyel megérezte, hogy képes vagyok mindarra, amivel eddig fenyegettem őt. Egy ártás sem túl szép látvány, főleg nem olyasvalakin, akinek az arca már egyébként is tele van mindenféle sérülésekkel. Azt hiszem, ha a szivárványt és az ázsiai srácot állítanánk egymás mellé egy szín-szépségversenyen, akkor a bíráknak igencsak nehéz dolga lenne a döntést illetően. A lila és a zöld finomabbnál finomabb árnyalatai vonulnak fel jelenleg rajta, szóval igen nagy eséllyel indulna a fődíjért. - Okos fiú – dícsérem meg, amikor végre feladja az akadékoskodást és belép az irodám ajtaján. Igazság szerint megértem a problémáját, nekem sem tetszik a szoba belseje, de még nem volt időm átalakítani, viszont rögtön be kellett költöznöm, hacsak nem állt szándékomban a papírmunkát az éppen szabad teremben elvégezni. Majd idővel kipofozom, rajtam tényleg ne múljon, sokkal több koponya lesz itt, meg miegymás, imádom, amikor frászt kapnak a kölykök tőle. Az elsőévesek nagy eséllyel még sikongatni is fognak, az lesz csak a szép hangorgia! E gondolatok közepette csukom be magunk után az ajtót, majd fordulok éppen aktuális áldozatom felé. Daisuke nem ijedt meg olyan látványosan, de azért van benne is némi félsz, látom én az arcán. Ez a pálcás fenyegetőzés nem ébreszt rögtön bizalmat másokban. - Egy szóval se mondta senki, hogy bocsánatot kellene kérned, úgyhogy ne találgass, hanem hallgass végig. Nem érdekel, kit gyaláztak meg, akkor sem az a megoldás, hogy nekirontunk másoknak. Most mennyivel jobb? Beszereztél pár felesleges sérülést és mellé még büntetőmunkát is kapsz. Ne aggódj, kapnak ők is, talán még egymás mellé is osztalak be titeket. Csak a béke kedvéért... Mindezek mellett pedig én leszek a felügyelőtanár, hiszen senki kedvéért sem hagynék ki egy ehhez hasonló műsort, annyi szent. Úgyis untam magam mostanában, a három amigó mellé menni felügyelni szinte kész felüdülés lesz számomra. Ha pedig balhéznak ott is, akkor még egy nap büntetést sózhatok a nyakukba, hát nem csodálatos? És még én nem akartam tanárnak menni annak idején. - Ha esetleg le szeretnél ülni, ott egy szék – intek az egyik sarok felé. Nem túl nagy az iroda, úgyhogy egyáltalán nem kell nagy távolságot megtennie, pár lépés bőven elég hozzá, emellett pedig én is kényelmesen rálátok és kiabálnunk sem kell egymásnak, igazán jó itt az akusztika is. - Van olvasnivaló is számodra. Azt hiszem, a Házirend-magazin legújabb példányát nemrég sikerült kézbe vennem, érdekel a dolog? Van nekem humorom, csak nem sokan szeretik, amikor megpróbálok viccelődni velük. Általában nem is a legjobb helyzetekben lövöm el őket, úgyhogy nem lenne csoda számomra, ha Daisukét sem érintené meg különösebben a dolog. - Egyébként a nevem Maggie Westmoreland – szólalok meg ismét, amikor végül eszembe jut, mit is ígértem a fiúnak azért cserébe, ha bemegy az irodámba. - Helyettesítő tanár vagyok és az Ikrek csillagjegyben születtem. Szeretnél még valamit tudni rólam?
Örülök az egyszemélyes felmentőseregnek, egészen addig, ameddig meg nem szólal. Oké, tuti valami tanár vagy prefektus, bár nincs rajta egyenruha, szóval akkor valami tanárszerzet lehet. Ettől függetlenül mégis mit tettem, amiért ezt a hangnemet érdemlem? Ha? Mert szerintem pont az a Mardekáros barom volt a kiváltó oka mindennek. Sőt, itt én vagyok az áldozat, szóval érthető, ha puffogok, amikor a nő odavágja hozzám a szavait. A kérdésére csak szájhúzva vonom meg vállamat. Igen, kérvényt, akkor legalább nem érezném egy darab szemétnek magam, amit ide-oda lehet hajigálni. Zsebre vágott kezekkel érek az irodája ajtaja elé. Először csak érdeklődő pillantásokkal illetem az előttem álló faajtót, mert az fix, hogy oda én be nem megyek, főleg, amikor egy pálcamozdulattal kinyitja előttem és meglátom mik vannak odabent. Köszi, kihagyom. - Munkát? Elég pocsékul végzi akkor. Én itt áldozat vagyok, az eddig nem tűnt fe...? - hitetlenkedek fintorogva, ám elharapom mondatom végét, mikor megérzem pálcájának hegyét a hátam közepén. Azt hiszem kicsit visszább kell vennem, vagy még durvább dolgok történnek velem, mint korábban. Így is, az arcom úgy nézhet ki, mint valami katasztrófa, és mint tudjuk az egy eléggé érzékeny pontom. Az ajkam is felszakadhatott, így csak abban bizakodok, hogy hamar be fog gyógyulni, mert ha nyoma marad kikelek önmagamból. A helyzetem az sem segít, hogy ez a nő itt akadékoskodik és próbál betuszkolni ebbe a kicsit sem bizalomgerjesztő irodába, de hát az ő kezében van az irányítás, nem tehetek semmit. Beletörődve a szituációba eresztek el egy mély sóhajt. - Oké-oké, vettem az adást, megyek már, megyek. - remélem hamar elenged és megúszom egy kisebb büntetőmunkával, mint általában. Rengetegszer kellett már ledolgoznom az óráimat, mert hogy én állandóan “rosszban járok”. Ami persze nem igaz, csak szimplán mindig rosszkor vagyok rossz helyen. Múltkor például a Fúriafűznél dobáltak be a vízbe, csak mert azt hitték ők itt a górék. Nem is kell mondanom, hogy az a helyzet már eléggé kiakasztott, s talán onnantól kezdve kezdtek el rám sokan pikkelni, főképp a Mardekárosok közül. Megáll az ész! Amint besétálok az irodába az asztala elé vissza is fordulok a nőhöz. - Szóval? Mit akar, tanár nő? Kérjek bocsánatot, amiért ők kezdték ezt az egészet és meggyalázták valakinek az emlékét? Ha? Nevetséges! - forgatom szemeimet, míg finoman megérintem mutatóujjammal az ajkamon keletkezett sebet. Felszisszenek, amint hozzáérek. Csíp, fáj, ömlik belőle a vér, még jó, hogy nem vagyok ájulós fajta, de azt hiszem ha most látnám magam a tükörben, két évig fel sem ébrednék. - Aish, mit tett az arcommal az a bolond. - szűröm fogaim között, fejben az említett személyt szitkozva.
szószám: 413 ♚ zene: Fight ♚ You're gonna pay for this ♚ [You must be registered and logged in to see this link.] ♚
A srácok megbüntetésének az a legjobb módja, ha szétválasztom őket egymástól, én ugyanis nem hiszek abban, hogy egy percig is tudnak normálisan viselkedni, amíg kimegyek a teremből. Kamaszként én is pont ugyanilyen voltam, ha többedmagammal zártak be egy terembe, és a büntetőmunkát felügyelő tanár kiment egy pillanatra, akkor szinte abban a pillanatban egymásnak estünk a társammal, aki mindig más volt. Mint már említettem, nem voltam a tanárok kedvence, én se sokat tettem az ügy érdekében, azonban még ennek ellenére is elfoglaltam a helyem a katedrán. Nemrég kezdtem a pályafutásom, de már rég kialakult bennem, hogy miként is büntetem meg azokat, akik az én jelenlétemben szabálytalankodnak. Egyelőre ez a Walker srác kerül terítékre, később pedig Monroe és Davies. Ismerem a két mardekárost, nem nyugszanak, amíg Daisuke a saját két lábán sétálgat a Roxfortban. - Talán kérvényt is át kellene nyújtanom neked? - teszem fel némileg ingerülten a kérdést, mindent megteszek annak érdekében, hogy ne verjék péppé, erre pedig itt puffog, amikor meghallja a szavaimat. Lesz még gond a sráccal, azt már innen látom, habár a többi tanár véleményét hallva ezen nem is csodálkozom. A tanári szoba szinte állandóan hangos attól, hogy az a gyerek már megint nem hajlandó tanulni, pedig tehetsége az lenne hozzá. Ahhoz, hogy miként veresse magát agyon, biztos van, máshoz nem nagyon. No, nem gond, kiderítjük. Elindulunk az irodám felé, miközben a folyosókon tartózkodó diákok utánunk fordulnak, nagy eséllyel azt latolgatva, vajon mivel érdemelte ki az előttem haladó srác a verést. Nem tudom az okokat, speciel nem is érdekel, annyit láttam csupán, hogy egy levelet dob le az egyik elé, nagy eséllyel ez volt mindennek a kiváltó oka. Talán egy lány, a velük egykorú fiúk szinte állandó jelleggel problémáznak rajtuk, nagy eséllyel ez lehet a háttérben. - Ó, elnézést, elfelejtettem bemutatkozni - szólalok meg bűnbánó képet vágva, mintha úgy tényleg, igazán sajnálnám a dolgot, végül a pálcát nekiszegezem a fiú hátának és folytatom: - Hidd el, számomra semmi akadálya annak, hogy beátkozzalak az ajtón, még élvezném is a dolgot. Én azonban itt a munkámat végzem, úgyhogy ne kelljen könyörögnöm... Eszem ágában sincs a folyosón dekkolni és egy nálam fiatalabb gyereknek elmagyarázni, hogy ugyan mi a fenéért is kellene bemennie abba a szerencsétlen irodába, elvileg még én vagyok itt a tanár, nem pedig ő. Nem fogok neki könyörögni, ez valahogy nem az én stílusom, soha életemben nem kérleltem senkit semmiért, nem miatta fogom elkezdeni. Noel az egyetlen, aki el tudja nálam érni az ilyesmit, de ez a srác nem ő, úgyhogy nem vagyok hajlandó arra, hogy úgy ugráljak, ahogy ő fütyül. - Nem fogok a kedvedért karácsonyig itt dekkolni, hidd el – bököm meg kissé a pálcával, hogy érezze, jelenleg az én kezemben a hatalom, én vagyok az, aki irányít, ezt pedig nem vagyok hajlandó átadni neki. - Tudni szeretnéd, kivagyok? Akkor lépd át azt a redvás küszöböt és megmondom. Remélem, nem áll szándékában addig egy helyben álldogálni, amíg el nem árulom számára a kilétem, hiszen nem vagyok egy türelmes ember és a végén még tényleg ráküldök valami ártást. Már így is kezdem elveszíteni azt a csepp nyugalmamat is, amit eddig mondhattam magamnak, nem lenne szerencsés számára tovább feszegetni a húrt. Nem hiszem, hogy kicsapnának a Roxfortból, ha megsóznám a srácot egy kisebb ártással, de nyilván nem lenne túl jó vége a dolgoknak... A sok papírmunka, a felháborodott szülők és a kéretlen rivallók. Nem, nincs nekem kedvem végigjárni ezt a procedúrát, de ha továbbra is ellenkezik, akkor megteszem, csak az ő kedvéért. - Nos, mi a válaszod? - teszem fel ismét a kérdést, megadva annak a lehetőségét, hogy Daisuke maga válassza ki a két út közül az egyiket. Vagy szépen bemegy az irodámba és jutalom gyanánt a nevem is megtudja, vagy kap valami csinatos kis varázslatot a háta közepére. Ki tudja, talán sikerül egy olyan igét választanom, amelyik hatására szárny nő ki belőle. Vicces lenne, jót nevetnék, rám is férne már ennyi viszonttagság után..
Fel sem tudom fogni, hogyan volt képes erre ez az idióta. Nem véletlenül utálom a mardekárosokat, de azért ez már túl lőtt minden határon. Szekáljanak, rúgjanak belém, de a szüleimre egy hangot ne merjenek szólni. Talán nem sokan nézik ki belőlem, de nekem a családom a mindenem. Az anyám, aki az elmúlt években gondosan őrizgetett, védett minden apró-cseprő bajtól, ami csak érhetett engem és talán ezért is váltam egy kicsit elkényeztetetté. Olyan emberré, akit anyja után csakis saját maga érdekel és ott fényezi magát, ahol csak tudja. Büszke vagyok magamra és igen is kiállok magamért… Az esetek többségében, de azért ne felejtsük azt hozzátenni, hogy még mindig egy gyáva nyúl vagyok, aki inkább bújik meg anyja szoknyája mögött, mintsem, hogy harcba keveredjen. Emelett viszont elég nagy a szám ahhoz, hogy kivívjam mások utálatát és mérgét, de hát ilyen vagyok, ha valakinek nem tetszik, így járt. Senki kedvéért nem fogok megváltozni, legalábbis nem tervezem. Jó ez így nekem, hiszen’ ez az énem egy védőburok, mely megvéd azoktól, akikben csak csalódnék, vagy jó eséllyel árulás miatt kerülnének ki baráti körömből. Túlerőben vannak, én pedig gyenge vagyok, még a plusz vámpírságból adódóan erőm sem elég ahhoz, hogy kirántsam magam a szorító kezek fogságából, így csak tűröm, ahogy képen vág. Érzem, ahogy vérem folyik végig orromból és szám széléről, ami csak elrettent. Lassan a korábbi bátorságom kezd átfajulni egyfajta félelembe, ám ekkor meghallok egy női hangot, aki rendbe is teszi a helyzetet. Döbbenten meredek rá, talán még egyfajta remény csillogása is tükröződik tekintetemben. - "Na, indíts…" Megáll az ész.- puffogom magamban elismételve szavait. Hálásnak kéne lennem, na de azért mindennek van határa. Ettől függetlenül elindulok, fel a lépcsőn, követve a folyosókat, míg el nem érjük irodájának ajtaját. Mielőtt belépnék, azért teszek pár kósza pillantást a bent lévő viszonyokra és mit ne mondjak nem éppen bíztató a benti légkör. Vetek egy pillantást a tanárra gyanakvó szemekkel. - Maga meg ki a fene? - bukik ki belőlem a kérdés, míg továbbra is kitartóan meredek rá. Ismerős, de mivel nem tulajdonítok túl nagy figyelmet a tanári karra, ezért könnyen kieshetett a neve vagy úgy kb az, hogy ki ő és mit tanít egyáltalán.
szószám: 353 ♚ zene: Fight ♚ You're gonna pay for this ♚ [You must be registered and logged in to see this link.] ♚
Csütörtök van, az a nap, amely már elég közel van a hétvégéhez, ennek pedig szinte állandóan én iszom meg a levét. Helyettesítő tanárnak vettek fel, ami együtt jár azzal, hogy minden olyan órára nekem kell beülnöm a kölykökkel, amit éppen lepasszolt a soron lévő tanár. Rém unalmas egy dolog, szinte minden óra elején elhangzik a ˇ”Mi volt az utolsó tananyag?” kérdés és még én érzem magam rosszul, amikor egyik sem tudja megválaszolni a dolgot. A csütörtöki nap pedig... Minden diák elengedi magát, nem figyel, hangoskodik, érzik a hétvége közeledtét, ennek következtében pedig a fegyelmezéssel megy el az egész óra. Nem mintha bánnám, imádom a büntető tanár szerepét, még passzol is hozzám a dolog, élvezem a hatalmat, de a tanárok, akiket helyettesítek, gyakran jönnek hozzám reklamálni. Miért nem vettem velük semmit sem? Hát, kérlek szépen, ezt kérdezd meg a diákjaidtól kedvesem, de ne engem zaklass ezekkel a hülyeségekkel. Bájitaltan órát tartottam utoljára, most pedig egykedvűen baktatok a lépcsőn, amikor érzem, hogy valaki meglöki a vállamat. Felpillantok, normális esetben elég szépen szóvá tenném a dolgot, most azonban időm sincs erre, hiszen az illető tovább siet, majd pár másodpercre megtorpan, nyilvánvalóan körülnéz, mintha keresne valakit, végül indulatosan továbbindul. Ajkam mosolyra húzódik, hamar észreveszem, ha balhé készülődik körülöttem, elvégre én is sok hasonló dolgot műveltem diákként, habár ott én voltam a kezdeményező fél. Időközben a fiú megtalálja a keresett embereket, hallom a hangját, ahogy magyaráz valamit, de eszem ágában sincs közbelépni. Helyette – amint leérek a lépcsőn – egy oszlopnak támaszkodom, kezem karba fonom, majd onnan figyelem az eseményeket. Díszpáholy. Amikor a mardekáros srác meglöki a másikat, beindulnak az események, édes kis szituáció bontakozik ki előttem. Esküszöm, ha nem lennék tanár, már gyűjteném az arra való téteket, hogy ki kerül ki győztesként a dologból. Körülöttem kezd nőni az érdeklődés, egyre többen torpannak meg, majd bámulják a kis műsort, ami számomra a nap csúcspontja. Körülnézek, néhányan felém mutogatnak, miközben azt várják, hogy megállítom a dolgokat. Némi szemforgatás után visszatérek a balhé szemléléséhez, én ugyan nem fogok közbelépni, ha nem most verik egymást szarrá, akkor majd máskor, most mi értelme lenne ennek? Nem, hadd tombolják csak ki magukat, egyelőre jó ez így, utána majd alakul a helyzet. Időközben két másik mardekáros lefogja a hugrás srácot, aki arccal felém van ezúttal, így pedig szinte azon nyomban felismerem. Tartottam már neki pár órát, elég kibírhatatlan személyiség, visszaszól, mindig akadékoskodik, egyszóval: mint én. Jómagam viszont nem tűröm el mástól ugyanazokat a dolgokat, amiket magamnak jó tulajdonságként könyveltem el, így látványosan elnyomok egy ásítást, mintha unalmas lenne a dolog. Nem érdekel, ha a diákok jelzik a vezetőség felé a dolgot, miszerint nem igyekeztem közbelépni, megvan a képességem ahhoz, hogy mindenből kimagyarázzam magam, majd erre is kitalálok valamit. Pár pofon után azonban tényleg kezd unalmassá válni a dolog, az ázsiai srácnak már az orrából és a szája széléről is lassan folydogál a vér, így unottan a pálcám felé nyúlok, majd higgadtan elkezdek sétálni feléjük, mintha csak egy unalmas, délutáni teapartira mennék. - Ejnye, fiúk – szólalok meg nyugodt hangon, miközben felemelem a pálcám, intek vele egyet, mire a két mardekáros gyerek elrepül a közrefogott mellől és nem túl szép landolással érnek földet tőlünk nem messze. - Nem szép dolog a kisebbet bántani – Újabb intés, mire a srácot ütő gyerek is felreppen, majd halk puffanás, ahogy földet ér: - Monroe, titeket délután várlak az irodámban. Walker, te velem jössz és meg ne próbálj akadékoskodni, mert kerülhetsz még ennél nagyobb bajba is. Na, indíts! Megvárom, amíg a hugrás fiú elindul előttem, egyenesen a földszinten lévő kis irodám felé, miközben azért vetek egy elismerő pillantást a fűben heverő másik három társa felé. Szépen elgyepálták, meg kell hagyni, de tanár vagyok, pártatlannak kell maradnom. Végül követem a fiút, intek egyet a pálcámmal, mire irodám ajtaja automatikusan kitárul, már csak a szöszin múlik, hogy belép-e rajta. Ha esetleg ellenkezik, beljebb rugdosom, rajtam aztán ne múljon.
Idegesen robogok le a lépcsőn egyenesen a belső kis udvarhoz. Egy pillanatra megtorpanok, s tekintetemmel végigpásztázom a terepet egy bizonyos személy miatt. Meg is találom a Mardekáros srácot a kút szélén ücsörögni, míg ő vígan röhög a haverjaival, feltételezem a mai kis trükkjük miatt. Ezúttal nem hagyom annyiban ezt az egészet. Kezemben egy viaszpecsétes levéllel sietek a zöld színű egyenruháshoz. - Ez valami vicc akart lenni? - vágom le elé a levelet ingerültem. Kezeim ökölbe szorulva, szemeim pedig szikrákat szórnak a bennem dúló dühtől. - Hogy merészelted te szemétláda? Ha? Azt hiszed vicces mások halálával szórakozni?! Válaszolj! - förmedek a srácra, aki csak lazán zsebre vágott kezekkel áll fel a helyéről. - Ugyan-ugyan, Walker, ez csak egy kis hecc volt. Olyan félvérűek, mint te jobb, ha elfogadják, hogy az édes kis mugli apjuk könnyen elpatkolhat az idők folyamán. Fogadd el töpszli. - veti oda foghegyről, majd meglöki mellkasomat. Kicsit tántorgok, míg meg nem találom az egyensúlyomat, ám ezúttal betelt a pohár. Hogy merészeli a szájára venni apámat? Meg úgy egyáltalán, hogyan jött rá, hogy apám halott? Egész biztosan elolvasták anyámtól kapott leveleimet, melyben leírja apám halálának évfordulójáról szóló ceremóniát. Hát persze. Nem elég kidobnom a szemétbe, el is kell égetnem legközelebb. Elborul az agyam és behúzok egyet a Mardekárosnak. Vérét törli le szája sarkáról, majd egy önelégült vigyorral arcán öklöz gyomron. Kicsit megrogyok a hirtelen jött ütéstől, de ez nem tántorít el attól, hogy egy újabb jobbossal próbáljam meg kiütni. Ezúttal sikertelenül. Én sem a harci képességeimről vagyok híres, sőt, teljesen laikus vagyok ilyen szempontból. Nem tudok tisztán gondolkozni, nincsenek jó reflexeim se, még a vámpírság sem segít ebben. Amit nem tanultam, egyszerűen nem tudom véghez vinni. Az ütésem tehát mellé megy, s ellentámadás gyanánt a két haverja fogja le két karomat. Szabadulni próbálok, de mind hiába. Valahol itt kezdem megbánni, hogy ezt az egészet elkezdtem. Mit fogok most tenni?
szószám: 304 ♚ zene: Fight ♚ You're gonna pay for this ♚ [You must be registered and logged in to see this link.] ♚
