2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Leírását hallva láthatóan fogom a fejem, és hangosan is tudtára adom a véleményemet, még ha nem is illik, vagy nem kéne, vagy mit tudom én. De ez az egész teljesen röhejes. - Hát ezek nem normálisak. Mit tehetsz róla, hogy valaki rátok zárta az ajtót? És amúgy is miért neked kellett volna összeszedni a raktárt? Gondolom Pitonnak nem volt több ideje, szóval annyiban hagyta a nyomozást, és ment is tovább a dolgára. Azt hittem a Mardekáros társaság ravasz és jó az észjárása, de... - abba is hagyom, mielőtt valami olyan csúszna ki a számon, aminek nem kellene. Csóválom a fejem, hol lehunyom a szemem, hol az égre nézek, hogy mutassam, ezek nem értenek semmit sem. Nyilván vagy meg sem hallgatta a srácot, vagy nem vette figyelembe a szavait, vagy csak tett rá magasról úgy amúgy, mert szadista, és imádja büntetni a gyerekeket. Jobb is, ha nem töröm tovább ezen a fejem, hanem inkább beszélgetek Daisuke-val. Kicsit felnevetek, mikor azt kérdezi, mindig is ilyen jófej voltam-e. - Nem hiszem, hogy a tény, hogy tanár vagyok meg kellene változtatnia a személyiségem. És amúgy is, nem akarok begyöpösödött lenni, meg nem is voltam az sosem. Aki nem érti a fiatalokat, mert elfelejtett fiatalnak maradni, az öreg. Szerintem az öregség itt kezdődik, nem években mérhető. Én meg nem akarok ráncos lelkű szipirtyó lenni egy fiatal testben. - nevetek, miközben egy öreg néni hangját imitálom, és hogy még élethűbb legyen, még meg is görnyedek hozzá, meg minden. Továbbra is lendületes vagyok, folytatom is, miután visszavedlek magamba, elhagyva a néni jegyeket. - Lehet, hogy van. Az alkímia szabad szellemet követel meg, mert ott kezdődik, ahol a tankönyvek véget érnek. A lényege a kísérletezés, a felfedezés. Szóval próbálkozzunk, tévedjünk, és legyünk maszatosak, ahogy azt Miss Mitzi is mondta! - nevetek egy kicsit, annak ellenére, hogy szinte biztos hogy a fiúnak nem fog leesni, hogy egy muglik között népszerű, gyerekeknek szóló ismeretterjesztő rajzfilmből idéztem. - És persze, hogy mindent át lehet változtatni nemesfémmé! Gyere el a laborba egyszer, és megmutatom. - kacsintok rá kedvesen, mint aki gonosz tervet eszel, és most cinkostársnak fogadja a másikat. Bár ezen már túl vagyunk a büntetőmunka révén, de nem is baj. Aztán nézem, ahogy elzuhan, de már nincs mit tenni, reménykedem, hogy nem zúzza össze magát nagyon, az apróbb karcolásokat meg max meggyógyítom rajta. Felsegítem, és a familiárisomról kérdez. - Mondhatjuk így is. - emelem fel a kezem elfogadóan, igazt adok neki, de kifejtem a dolgot. - Azért neveztem el így, mert a familiáris idéző varázslatot és szertartást Japánban tanultam meg egy templomban. A Dojo pedig szó szerinti fordításban azt jelenti "az út helye", ami a megvilágosodás útjára és helyére utal. - mesélem neki miközben fölsegítem. Mikor elmondja, hogy fáj azért egy cseppet a dolog, kicsit szomorkásan nézek, majd felemelem a kezem hirtelen. - Várj! - és a rengeteg sálam közül elkezdek előhalászni valamit. Hamar elő is kerül egy nyaklánc, ami egy fekete színű fémbe foglalt hegyikristálynak tűnik első látásra, viszonylag hosszú ezüst láncon. Végül ha nem ugrik el vagy ilyesmi, biztató arckifejezéssel hozzáérintem a követ valahová, ahol csupasz bőrfelületet találok. A nyakához, kulcscsontjához, felkarjához, ha rövid ujjú a pólója. A kristály előbb felfénylik, majd a fájdalma elmúlik. - Alkímia. Gyógyító mágia a kristályba zárva. Menő, mi? - kérdezem nevetgélve, miközben visszapakolom a medált a felsőm alá. Csak most kezdek el a távcsővel foglalkozni, mikor a fiú is keresni kezdi a tekintetével, és mikor felemeli, és az egyik üveg kiesik, kicsit komédiában érzem magam. - Upsz... - beharapom a szám szélét, mint aki kicsit tanakszik mi legyen, de végül látom, hogy a srác megoldja a dolgot, és könnyed mozdulattal megjavítja a cuccot. Én újra felderülök, és összeütöm a két tenyerem. - Probléma megoldva. Köszönöm. - mondom miközben magam előtt összetett kezekkel megbillenek egy kicsit előre, egy nagyon kicsi meghajlás céljából, majd vissza is egyenesedem. - Szerintem húzzuk-toljuk-cipeljük be az egész dobozt a raktárba, úgy nem kell mindenért kijönni, aztán be. - mutatok az egyetlen oldalsó ajtóra, ami most még zárva van, de valószínűleg csak kilincsel, és neki is állok a doboznak. A tolást választom, és akkor sem sértődöm meg, ha a srác csak a távcsövet hozza, vagy csak kinyitja az ajtót. Akárhogy is, beérünk, a raktár pedig nagyobbacska, tele asztronómia-felszereléssel, és ahogy mondtam, tökéletes a rend odabent. A házimanóm jó munkát végzett. Körbepillantok, és meg is jegyzem. - Még szerencse, hogy ezt nem nekünk kellett megcsinálni, mert amúgy fogalmam nincs minek hol a helye. De így kicsit könnyebb lesz, mindent csak a többi mellé kell tenni. - vonom meg a vállam, és meg is ragadok egy adag térképtartót, amiben minden bizonnyal tekercsek vannak, és a többi ilyesfajta dolog felé indulok. - Akkor most vagy végzős igaz? Van már terved? Maradsz a suliban egyetemre, vagy inkább mész? - beszélgetést kezdeményezek, remélem, hogy vevő lesz rá. Közben meg lassan pakolászok, ebben nem igazán pörgök, csak a beszédben.
- Hát, igazándiból fel kellett volna takarítanom a mocskot egy másik diák után, de a raktárhoz érve valaki bezárta az ajtót, a bájitaltan tanár meg kiakadt, mert nem tudta hol vagyunk ennyi ideig, szóval itt kötöttem ki. Általában ez így megy, minden bajt az én nyakamba varrnak, aztán mindig én kapom meg az áldozat szerepét. - panaszkodok fejcsóválva. Én tényleg nem értem miért vagyok ennyire balszerencsés, nem pont ellenkezőleg kellene, hogy legyen? Daisuke vagyok, vagy nem? Akkor meg hol van az a szerencse, aminek állandóan mellettem kellene lennie? - Elég laza tanár létére. - tűnődök el egy pillanatra, amikor akár el is engedne, hogy menjek a dolgomra, de azt hiszem ezúttal tehetek egy kivételt. - Mindig is ilyen volt? Mármint, tök jó fej, megértő, ellenkező esetben nem hiszem, hogy könnyű dolga lenne velem, szóval csak maradjon is így. Lehet azért, mert alkímia tanár? Annak van bármi köze is a lazasághoz? Ú, és az tényleg igaz, hogy bármit arannyá vagy ezüstté lehet változtatni? - elmélkedek egy rövid pillanat erejéig, de munka még hátra van, sajnos. Nincs ínyemre a dolog túlzottan, de nem tűnik annak a karótnyelt alaknak, aki egyetlen szavával megfagyasztaná bennem a vért, meg amúgy is. Ameddig senki nem látja, hogy mit művelek, addig nem égetem le magam, nem igaz? Mert hát, a pakolás és takarítás nem tartozik a kedvenceim közé. Azt mindig az otthoni alkalmazottaink végezték el, nekem egyszer sem kellett megmozdulnom, hogy valamit a helyére tegyek, vagy letöröljem azt, így mikor a Roxfortba érkeztem, derült égből villámcsapásként ért a tény, hogy itt bizony mindent magamnak kell csinálnom. A távcső egész mókásnak tűnik, akár el is tudnék időzni vele a szabadban, hogy mindent meg tudja figyelni közelebbről, ám rögtön elmegy a kedvem, amikor halálra rémülök egy szőrös valamitől Yvonne nyakában. Látom, hogy próbálna a segítségemre sietni, ám késő, a földön landolok, nem épp kellemes érkezéssel. - Dojo? Elég furcsa név ez egy…. állatnak. - hunyorgok egy picit, hogy jobban lássam a görényt, ami villámtempóban szalad le a válláról a földre, majd el. Mindezt a földön ülve szemlélem, mint akit bármelyik percben le tudna nyelni egy olyan csöpp állat. Komolyan, nem rajongok az állatokért, főleg nem az ilyen sunyi valamikért, amik gyorsak és ott bújnak el, ahol tudnak. - Fogjuk rá, voltam már jobban is. - fogadom el a felém nyújtott kezét, majd miután már a két lábamon állok, kissé megtapogatom a fájó pontot, amire estem. Az biztos, hogy ez az esés bearanyozta a napom, mert hogy még egy ideig érezni fogom a nyomát, az fix. Lenézek a földre az elejtett távcsövet kutatva, abban reménykedve, hogy nem lett annak semmi baja, hiszen’ ha megrongálódott, tuti az én saram lesz az is. Felveszem a földről a tárgyat, amit megforgatok kezemben, ám egy rossz mozdulattal az üveg a kezemben marad egy kisebb letört darabbal együtt. Tétlenül állok előtte, kezemben szorongatva a távcsövet, míg próbálom visszaillesztgetni a darabot a helyére. Egy kézzel egyensúlyozva a távcsővel kapom elő pálcámat és egy pöccintéssel helyre is teszem a törött darabokat. - Reparo! - Éééés jobb, mint új korában. Hát igen, most se csalódtam magamban. - megelégedve az eredménnyel forgatgatom a távcsövet lazán kezemben vészesen közel ahhoz, újra elejtsem, de nem igazán foglalkozok vele. - Szóval? Mielőtt még több kárt csinálok vagy teszek magamban, hol kezdjük?
szószám: 525 ♚ zene: Fire ♚ I guess I'm lucky today ♚ [You must be registered and logged in to see this link.] ♚
Egy gyors bemutatkozás után rá is térünk a lényegre, azaz a munkára, azaz annak hiányára. Nem tudom miért van itt a srác, de némiképp megrökönyödöm, amikor azt mondja, hogy azután, hogy rázártak egy raktárt, még azt kell pucolnia. Egyértelmű nemértéssel és nem egyetértéssel arcomon teszem hát fel a kérdést. - Atyám, mondd, hogy nem azért adtak neked büntetőmunkát, mert valaki rád zárt egy raktárat, szóval késtél, vagy ilyesmi? Mert akkor ezek a népek még hülyébbek lennének, mint ahogy gondolom! - valahol szeretném hinni, hogy nem ezt történt, valahol meg simán elhinném, hogy ez, és akkor csak fognám a fejem, hogy nem értenek semmit az egészhez, de a fiú majd válaszol, és akkor eldől, melyik verzió lép életbe. Minden esetre látom rajta a meglepetést, amikor közlöm, hogy nem, nem kell majd takarítani, és nyilván feltűnik az is, hogy kicsit kényelmetlenül érzi magát csak ezt nem tudom még, hogy miért, de a valóság a tippjeim között van. Minden estre kicsit felnevetek, mikor megerősítést akar arról, hogy nem lesz baja ebből az egészből később. - Nem, dehogy! Én remekül tartok titkot, ahogy Nira is. Mármint a házimanó. - teszem hozzá gyorsan, elvégre nem tudhatja, hogy ez a neve, max következtethet rá, de nem hagyom kétségek között. - És ha nagyon sürgős dolgod van, felőlem mehetsz is, el tudom ezt a kupac vackot pakolni egyedül is, de fene unalmas lenne. - nézek fancsali képpel a dobozra, látszik, hogy alapvetőleg komolyan gondolom, és nincs semmi fordított pszichológia trükközés a szavaimban, de az is, hogy tényleg nem lenne egyedül nagy kedvem hozzá. Így egészen felderül az arcom, amikor a fiú belemegy a dologba, - Hála az égnek! Örökkévalóságnak tűnt volna egyedül. És én sem, ha ez szímát valamit. - teszem hozzá egyszerűen, jelezve, szintén elég szabad szellemű vagyok, és szívesebben megyek a saját fejem után, mint hogy azt csináljam, amit mások mondanak. Aztán nekiállnánk a pakolásnak, és még négy lépéssel a fiú mögött vagyok, amikor belenéz a távcsőbe, majd láthatóan szívbajt kap valamitől. Hirtelen nem tudom, hogy utána kapjak, vagy megforduljak, hogy mi a fene van mögöttem, amitől így megijedt, de végül az előbbit választanám, de addigra már a földön ül szegény. Szóval kb úgy néz ki, hogy teszek egy lépést felé, amiből egyértelműen látszik, hogy elkapási szándék van bennem, majd megállok a mozdulat közben, és olyan "oops" arcot vágok, de a fájdalmasabb fajtából. Mikor rám mutogat, előbb kicsit félredöntöm a fejem értetlenkedésemben, majd egyszerűen a homlokomhoz emelem a kezem, mikor megértem, de teljesen egyértelmű, hogy ez a saját hülyeségemnek szól. Elég színesen gesztikulálok és grimaszolok. - Bocsi, tök kiment a fejemből! Ő Dojo, a familiárisom, aki megint rosszalkodik... - teszem hozzá, mert mikor kiejtem a nevét, kibújik a sálamból, és leszalad a földre, majd elrohan és eltűnik a hatalmas teleszkóp talapzata mögött. - És fogalmam nincs mit művel! - címzem az utolsót a kisállatnak, felé is fordulva, kicsit mérgesen, feljebb emelt hangon, miközben szóros pillantást vetek utána. A fiú felé lépek, és visszatér a fájdalmas "oops" arcom. - Megvagy? Nem ütötted szét a hátsód? - közben a kezemet nyújtom felé, hogy felsegítsem, a leesett és valószínűleg kissé megrongálódott teleszkópot meg magasról leszarom. Jobban érdekel, hogy a srácnak tuti ne legyen baja. De ha végre megmondja, hogy minden rendben vele, max egy kis szívbaj, az arcomra visszatér a békés jókedv, meg a nyugodt lazaság.
Hamar szertefoszlik a nagy öröm, amint meghallom a lépcső felől jövő zajokat és egy női hangot. - Aish… - csóválom fejemet, lassacskán beletörődve a sorsomba, miszerint a büntetőmunka ezúttal is kimerítő és halál uncsi lesz. Meg aztán miért engem ugráltatnak? Nincs elég ember a tanári karnál, akik el tudnának rendezni mindent egy-két pálcapöccintéssel? Vagy itt tényleg rabszolgasorba vagyunk száműzve csak mert néha akadnak rosszabb pillanataink, amit büntetésekkel próbálnak kompenzálni. Azért nem vagyok én annyira hülye, ilyen alapvető dolgokkal még én is tisztában vagyok, meg aztán pláne, hogy nem értek velük egyet. Engem csak ne ugráltassanak, nem vagyok én valami szöcske, sem másnak az alárendeltje. Összefont karokkal dőlök az egyik oszlopnak, míg a lépcső felől érkező valakire várok. Azt se tudom kit osztottak be mellém, hogy majd felügyeljen, szóval teljes homály fedi a kilétét. Csak remélni merem, hogy nem valami megöregedett nyanya, akinek egy örökkévalóságig tart kiböknie mit akar, vagy valami ultraszigorú valakit, aki minden egyes mozdulatomat figyeli, mint egy mozgásérzékelő. Na az igazán para lenne. Szeretem, ha megnéznek, de azért mindennek van határa. - Yvonne, oké, nem nagy ügy. - furcsa egy név, tele van y-nal, legalábbis ez az első, ami megmarad bennem, miután kimondja a nevét, aztán úgyis el fogom felejteni, maximum az “Yvonne” marad meg, a többi meg… mi is volt? - Daisuke Walker. - csupán ennyit bökök ki, bár gondolom képben van vele ki vagyok pontosan, meg aztán akad egy másik bökkenő is. Eléggé fiatalos, színes stílussal, így nem tudom mégis hogyan kellene szólítanom, mármint magázódjak vagy tegezzem? Fenébe is, eléggé zavaró ez az egész. Bezzeg, ha nem itt kellene pocsékolnom a drága időmet, akkor még talán el is kerülhettem volna egy ilyen helyzetet. Kínos. - Valahogy sejtettem, hogy nem akarnak megkímélni. Raktár? Azok után, hogy valaki rám zárta egy raktár ajtaját, még képesek lennének még egyszer egy hasonló helyre küldeni? - hitetlenkedek elkerekedett szemekkel halkan morogva orrom alatt még annyit, hogy “ezek teljesen zakkantak”. A többi részletre viszont felkapom a fejem, miszerint elintézte azt egy házimanó, így nem kell azzal bajlódnom és még csak nem is kell attól rettegnem, hogy újra bezárnak valahova. Paranoiás lennék? Azt hiszem igen. - Titok, hát…. amennyiben nekem nem lesz ebből semmi bajom a későbbiekben, részemről lakat a számon. - mosolygok elégedetten. Egész jó fej, talán még szót is tudok vele érteni, amennyiben nem húzza ki semmivel se a gyufát, bár, azért még én is tanultam jó modort, szóval egy tanárral nem terveztem kekecgetni, max, ha nagyon muszáj. - Van más választásom? Valószínűleg én húznám a rövidebbet, ha most elsétálnék, meg, ha már “büntetőmunka”, akkor essünk túl rajta, bár előre közlöm, nem vagyok az az ugráltatható fajta. - szögezem le így az elején. Hiába tanár, attól még nem fogok minden szavára pattanni, mint valami gumilabda, meg aztán nekem is megvan a magam kellemes tempója, ha már egyszer pakolni és rendezgetni kell, ne legyen hajtás. Kicsit oldalra dőlök, hogy ráláthassak az Yvonne mögötti dobozra, amiben olyan kütyük vannak, amiket nem tudnék megnevezni. Max azt a túlméretezett távcsövet, vagy mi a szöszt. Közelebb is lépkedek a földön fekvő dobozhoz, majd leguggolok mellé. Eléggé súlyosnak tűnik, nem lehetett könnyű dolga felcipelni ezt idáig. Fel is kapok egy távcső bigyuszt, amit ide-oda forgatok kezemben. Szemem elé helyezem, hogy körbenézhessek a csillagvizsgáló belsejében. Egész közelre el lehet vele nézni, viszont, ha túl közel van valami, akkor homályosabb képet kapok. Útközben Yvonne arcára tévedek, de valami barna folton megragad tekintetem. Hunyorítok, hátha tisztább képet kapok, ám mikor meglátom ijedten dobom el a távcsövet és zuhanok a földre rémületemben. - M-mi a fene az a valami?! - eltorzult arccal mutogatok a haja mögött megbúvó szőrös, pislogó valamire, ami az előbb halálra rémisztett.
szószám: 590 ♚ zene: Fire ♚ I guess I'm lucky today ♚ [You must be registered and logged in to see this link.] ♚
Büntetőmunka. Olyan értelmetlen! Itt senki nem tanult pszichológiát, komolyan?! Ráadásul mit gondolnak? Összezárnak egy halom serdülő fiatalt és majd tökéletesen viselkednek? Hülyeség. Inkább jutalmazási rendszert kellene bevezetni, ami motiválja a fiatalokat, egyénileg kezelni őket, hogy érezzék, fontosak, és lehetőségeket adni nekik a fejlődésre. Ehelyett meg szabadidejükben raktárakat pakoltatnak velük, meg hasonlók. Begyöpösödött agyú társaság, de én akkor sem leszek ilyen, nem vagyok hajlandó így tartani az óráimat. És a büntetőmunkát sem. Épp ezen gondolkodom, ahogy egy elég nagy és nehéz doboz kacatot igyekszem felcipelni a lépcsőkön, fel a Csillagvizsgáló-toronyba. Ha már fel kell ide caplatnom, legalább tegyek valami hasznosat is, és az ilyen asztronómiás vackok ide valók. Úgyis a raktár elrendezése lenne a feladat... Pfff... Időpazarlás. Ezzel senkit nem fognak megfegyelmezni. Sőt, tán még jobban felszítják a lázadó énjüket. Fogalmuk sincsen mire van szüksége egy fiatalnak. Egyszer csak egy vadászgörény mászik ki a táskámból, és a dobozba veti magát, mire majdnem elejtem az egészet, de még időben felemelem a bal lábam, hogy a combomra támasszam a dobozt, miközben a falnak dőlök, hogy le ne guruljak. - Dojo! Mit művelsz? Meg akarsz ölni? - mondom az állatnak, de közben nevetek, elvégre nem lett semmi baj, a görény meg nagy szemeket mereszt rám, és megbánóan pislog, majd a vállamra ugrik, és felszalad a nyakamba, félig bebújva a vörös loboncom alá. Én pedig visszanyerem az egyensúlyom, és megyek tovább, már csak egy kevés, ééés végre fent vagyok. Késtem. A fene, de ez van, még össze akartam pakolni az összes cuccot, hogy ne kelljen majd kétszer fordulni. De a fiú már itt van, és nyilván észrevette, hogy jövök, mert nem voltam túl halk. Köszönök neki, amint meglátom. - Szia! Yvonne Wendy Kingsely vagyok, új tanár, alkímia szak. De szólíts Yvonne-nak, az egyszerűbb lesz. Uhhh... - szuszogok egy nagyot, miközben lerakom a nagy dobozt, és közelebb lépek a sráchoz, hogy kezet nyújtsak neki. Arcomon kedves mosoly. Amúgy egyszerű farmer és egy fehér póló van rajtam, amire egy zöld műbőr dzsekit vettem fel. Lábamon egy térd alá érő barna velúr lapostalpú csizma, nyakamban egy lila-rózsaszín sál, a nagy és kötött fajtából. Kezemen egy hasonló ujjatlan kesztyű, fejemen pedig egy zöld kötött sapka, oldalamon egy cipőm színéhez hasonlatos oldaltáska, átvetve rajtam. Ugyan az egész nagyon színes, de mégis minden összeillik mindennel, beleértve a hajam színét és nagy kékes-zöld szemeimet is. Bár a vállamon pihengető vadászgörény talán kicsit kilóg a képből, még ha csak a feje is látszik, úgy befészkelte magát a sál+haj kombóba. Smink épp hogy van rajtam, de még a finom szeplőimet sem takarja el. Ha nem mondtam volna, tán nem is tudja, hogy tanár vagyok, és nem egy idősebb diák, vagy ilyesmi. - Szóval azt találták ki, hogy rakj rendet az itteni raktárban, de szerintem ez teljes időpocsékolás lenne számodra. Szóval megkértem egy házimanót még délelőtt, úgyhogy megcsinálta. Remélem a mi titkunk marad. Viszont segítenél egy kicsit ezekkel a vackokkal, kérlek? - mutatok hátra a dobozra, amiből tekercsek, kisebb teleszkópok, szextáns, és hasonló cuccok lógnak ki. Elég lendületes vagyok, mind beszédben, mind stílusban, látszik, hogy lazán kezelem a dolgokat, és az is gyorsan leeshetett a fiúnak, hogy nem vagyok az a tipikus begyöpösödött tanár alkat. Remélem, hogy szívesen segít nekem a dobozzal, mert egy, szeretném megismerni, és megtudni, hogy miért is szabtak rá ki büntetőmunkát, hátha tudok segíteni neki, kettő, baromi nehéz az a sok cucc!
Azt hiszem Ha-Na szépen elintézte a délutánomat. Kicsit ugyan késve jött a büntetőmunka, de azt hiszem ez alól már nem bújok ki. Több okból kifolyólag sem, mivel az utóbbi időkben eléggé balhés légkör vett körül. Szinte vonzottam a bajt magamhoz és minden, amit csináltam balul sült el. Ez az év már nem úgy kezdődik, ahogy annak lennie kellett volna. Idén van apám halálának tizedik évfordulója, lehet pont ezért vagyok ennyire balszerencsés mindennel, hiszen az a Karácsony éjjel pecsételte meg sorsomat. Azzal kezdődött minden. Ezúttal viszont kissé vonakodva indulok el a számomra kijelölt helyre, ahol elviekben ledolgozhatom az óráimat. Piton is elég pipa rám még a Ha-Na-s incidens óta, amikor ugyanis felrobbantotta az üst tartalmát, ezzel együtt engem is magával rántva a szakadékba, avagy kivívtuk Piton haragját a hátralévő sulis éveinkben. Csodás, tuti ez is közrejátszik ebben az egészben. Én és a büntetőmunka? Pff, két külön világ, meg aztán miért én takarítsam el mások mocskát? Mondjuk még mindig jobb, mintha wc-t kellene pucolnom. Pálcával még meg is tudnám oldani, anélkül, hogy bemocskoljam a kezeimet, de hát az ki van zárva. Nem irigylem azokat, akiknek az ürülékben kell turkálniuk. Még a gondolattól is kiráz a hideg, főleg, ha elképzelem, hogy nekem is valami olyasmit kellene csinálnom. Hívhatnak hisztis kislánynak, de én bele nem dugom a kezemet a klotyóba. Azt se tudom melyik tanár fog felügyelni, meg hogy egyáltalán mi dolgom lenne a csillagvizsgálóban. Sose jártam ott, szóval nem tudom mire számítsak. Lehet pár dobozt kell elpakolni, az is lehet, hogy velem fogja kitakaríttatni az egész placcot. Hah, hallatlan. Szép lassan felballagok a lépcsőn, s érek fel a csillagvizsgáló nyitott termébe. - Oooo. - képedek el pár pislogást követően. - Nem semmi. - elismerően nézek végig a helyen, ami egész menőnek és újnak tűnik. Ki tudja mennyi mindent lehet itt csinálni, azzal az izével el is lehet látni más bolygókra vajon? Vagy csak ócska holdas képeket vetít? Egy pillanatra el is tűnődöm azon, hogy talán az asztronómia tantárggyal többet kellene foglalkoznom, aztán inkább elvetem az ötletet. Túl lusta vagyok, meg aztán minek. Így is van épp elég előnyöm, nem kell újítanom az eddig felállított életemen. Fordulok egyet a tengelyem körül, hátha megpillantom a hozzám rendelt tanárt is, de egyelőre nem látom sehol. Szájhúzva vágom zsebre kezeimet és fordulok is vissza a lépcső irányába. - Úgy néz ki megúsztam. - örülök magamban.
szószám: 382 ♚ zene: Fire ♚ I guess I'm lucky today ♚ [You must be registered and logged in to see this link.] ♚
