2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Elhallgatok, hiszen semmi közöm hozzá meg a nővéréhez és igazán semmi jogom védeni azt a lányt, vagy épp feltételezéseket gyártani, csak hát érezni, hogy csak úgy süt a harag minden egyes szavából és azt gondoltam az se jó, ha ennyire gyűlöl valakit, aki mégis csak a testvére. - Igazad van, nem ismerlek és nincs jogom ilyesmit feltételezni rólad. Én... igazán sajnálom. Persze, hogy nem tennél ilyet, csak a hangod, olyan... - végül elhallgatok, lesütöm a pillantásomat és elharapom a mondatot. Ki vagyok én, hogy ilyesmit mondjak róla? Tökéletesen igaza van, semmi jogom sincsen véleményt formálni, elítélni, vagy épp védeni a testvérét, igazán semmi jogom. Ezért is maradok csendben és jó eséllyel nem sok mindent fog tudni majd kihúzni belőlem ezek után, hiszen butaság volt, nagyon-nagy butaság effélét feltételeznem. Velem is kedves, nem szabad olyat gondolnom, hogy bárkinek ártana csak azért, mert Mardekáros. Az a fránya előítélet. Ezért is maradok a továbbiakban csendben. Elég könnyű úgymond belém fojtani a szót még ha netán ő nem is szándékosan teszi ezt, de mégis most újra felveszem az igazán csendest és nem szólalok meg, csak amikor az apám a téma, ami mondjuk megint csak nem a kedvenc beszéd témám. - Tudom, de... ő az apám... mit tehetnék? - szinte csak költői a kérdés, ahogyan társul hozzá a sóhajom is. Tényleg nincs igazán választásom. Nem mehetek máshová, jön a nyár és az apám az egyedüli rokonom, akkor meg? Nem tudok máshová költözni, kiskorú vagyok még és iskolát se tudnék magamnak fizetni, nem hogy lakhelyet, ha úgy döntenék elmegyek és... talán nem is engedné. Nem hiszem, hogy túl sok választásom lenne, bármennyire is rossz ez így. Így hát marad a reménykedés, hogy az apám valahogy megembereli magát és nem tesz semmi olyat, ami nem apához méltó.
Így van, Emiliana nem ismeri Justicet, mert ha így lenne, akkor szinte egyből tudná, kiről is van szó jelen pillanatban. És nem lennének jó emlékei róla... Szinte teljes mértékben biztos vagyok abban, hogy a nővéremnek egy igaz barátja sincs, hiába veszik körül annyian. Csak mellette vannak, mert ha az ellenségei lennének, akkor sokkal rosszabb helyzetbe kerülnének, ezt pedig mindenki tudja a Roxfortban, aki egy kicsit is ismeri a lányt. Justice pedig... Hát, nem hiszem, hogy bármennyire is izgatná, kin kell áttaposnia a céljai elérése érdekében. Ha kell, akkor a környezetéből ragad ki egy embert és szedi darabokra, hogy elérje azt, amit szeretne. Még azt a srácot is simán átdobná a palánkon, akivel elvileg most együtt van. Jó, ezt nem árulta el nyíltan, mert a büszkesége még csorbát szenvedne, de lehet sejteni. - Nem is mondom, hogy minden igaz, ami megmaradt bennem – csóválom meg a fejem, miközben kissé erőltetem az agyam, hátha bevillan egy kép, melyről tudom, hogy igaz, de semmi. Homályos foltok csupán. - Talán még az érzelmeim se ilyenek voltak annak idején, talán szerettem a nővéremet, de az biztos, hogy ő nem az előnyére változott meg. Inkább elhallgatok, nem szeretnék túl sokat fecsegni, voltaképp egyáltalán nem állt szándékomban, de a vajsör valamennyire megoldja a nyelvem, ennek pedig ez a vége. És ha van aki meghallgasson, hát miért is ne? Ennyi azért jár számomra, hiszen éveken keresztül mellőzve voltam és amit át kellett élnem... Pedig tényleg nem vagyok egy érzelgős ember, ezt mindenki tudja rólam, eddig senkit se engedtem közel magamhoz és Emilianában sincs semmi olyasmi, egyszerűen csak... Á, a fene se tudja, mi ennek az oka. Talán az alkohol, talán ez az egész hülye helyzet. Anyám meghalt, de közben itt az igazi családom is, a nővérem pedig egyenesen céltábla lett számomra. - Az viszont mindenképp sértő számomra, hogy egy gyilkosságot is kinézel belőlem. Ennyire veszélyes embernek látszom? - vonom fel kérdőn a szemöldököm, majd folytatom: - Szerinted egy ilyesmire hajlamos ember bemenne a mágiatörténet-terembe meggyászolni azt, aki elrabolta őt annak idején? Justice pedig nem ér annyit... Miért ölném hát meg? Hogy nekem legyen rosszabb? Neeem, ennyire nem őrültem még meg. Egyszer és mindenkorra remélem, hogy ennyi elég lesz Emiliana számára annak érdekében, hogy elterelődjön rólam a gyanú, hiszem az se jó, ha túl sokat magyarázkodom. Azt viszont eltalálta, hogy mik a szándékaim a nővéremmel, hiszen a szüleim akkor szenvednek majd a legjobban, ha őt is elveszítik. Anyám már így is beleőrült abba, hogy engem elszakítottak tőle, de apám... Ő még egészséges, de ez hamar a visszájára fordulhat, ha a drága, egyetlen leánykáját megöli valami ismeretlen alak. Talán még meg is ölné magát. Az pedig már csak hab a tortán, hogy Justice is szenvedni fog. - Justice és a bűntudat? - nevetek fel keserűen, majd megcsóválom a fejem: - Igen, igazad van, tényleg nem ismered őt. Talán lehetetlennek tűnik, de neki egyszerűen nincsenek érzései más emberek felé. Mintha valami baj lenne a fejében, vagy nem is tudom. Egyszerűen nem olyan, mint te vagy én, érted? Annyi embert megbántott már az évek folyamán az iskolában, mégse kért bocsánatot még egyiktől sem. És én különb lennék? Aligha. Apám annak idején belekényszerített abba, hogy embereket kínozzak meg és ugyan összeroppantam ennek a súlya alatt, de még én se vettem arra a bátorságot, hogy odamenjek és tegyek valamit annak érdekében, hogy ne érezzem magam annyira rosszul. De Justice... Nem, számára nincs felmentő körülmény, őt szerették a szülei, nem kellett hülye vallásokat magára vennie azért, hogy túléljen. - Ezt nem lehet félreérteni – felelem, miközben ismét húzok egyet a vajsörös italból. - Ha olyan szemmel néz rád, akkor azt felismered. Még ha anyukádat is látja benned, akkor sem lenne szabad vágyakoznia irántad... Ez annyira beteges, már bocsi. Én sohasem tennék ilyet, ha lenne gyerekem. Elhiszem, hogy mindez rémisztő számodra. Még az elmondása alapján se valami kellemes érzés társul mindehhez, én bizonyára vissza se mennék, ha az apám vagy anyám ilyesmit tett volna velem. Emiliana elég bátor lehet, ha mindezek ellenére is az apjával maradna egy házban.
♫ Zene ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Tudom én, hogy nem kellene beleszólnom a dolgaiba, vagy a véleményére a testvéréről, de hát mégis csak gyerek volt akkor még. Talán, ha idősebb korában jobban átgondolja, akkor másképp cselekedett volna, vagy talán túlságosan makacs ahhoz, hogy ezt elismerje. Nem ismerem azt a lányt, így aztán véleményt se formálhatok róla, maximum csak tippelgetek. - Ha nagyon kicsi voltál akkor csoda, hogy bármire is emlékszel. Állítólag hat éves korunk előttről nem igazán vannak konkrét emlékeink, maximum foszlányok. - próbálok tényszerű okossággal témát terelni, hiszen mégis mit mondhatnék arra, hogy úgy érzi sehol se várják haza? Én is így érzem, de nekem nincs is másik családom. Nem fog hirtelen felbukkanni egy másik szülő, egy másik élet, ahová tartozhatok. Nekem ez már így marad és nincs mit tenni, változni se fog a dolog. Az apámhoz kell hazamennem minden nyáron és talán jövőre már vissza se jöhetek majd ide, ahol legalább a magam visszahúzódó és csendes módján, de legalább jól érzem magamat, mert nagyjából a többség békén hagy. - Oh ez igaz... nem is tudom miért gondoltam ilyesmit. - bocsánatkérően sütöm le a szememet egy pillanatra. Igazán nem akartam gyanúsítgatni őt, hiszen nem is igen ismerem, hogy ehhez jogom lenne. Talán csak magamból indulok ki, mert én... megtenném? Magam sem tudom, hogy mi lenne, ha az apám tényleg nem csak úgy nézne, hanem tenne is valamit. Vajon meg tudnám védeni magamat bármi áron? Vajon, ha néha rossz gondolatok férkőznek be a fejembe az azt jelenti, hogy képes is lennék rosszat tenni, vagy a rossz gondolatok mindenkinek ott vannak a fejében, csak el kell dönteni hallgatsz-e rájuk vagy sem? - Tudod én... nem ismerem azt a lányt, a nővéredet, de van az úgy, hogy nem mindenki ugyanúgy kezeli a dolgokat, az esetleges bűntudatot... fájdalmat. - vonom meg a vállamat. Végtére is tényleg nem szólhatok bele, de úgy fest, hogy igenis haragszik a testvérére, hallani a hangjából, még ha szavakkal nem is ezt mondja. Viszont még is azt mondja nem foglalkozik vele, de az ember az érzéseit nem tudja teljesen elnyomni és ha érzések vannak... akkor igenis érdekli ez az egész és ki tudja talán a lelke mélyén mégis csak szeretne tartozni valahová, egy családhoz, egy új családhoz, egy testvérhez. A lelke mélyén talán bízik benne, hogy megbánta a dolgot a nővére, csak könnyebb úgy tenni, mintha nem, hiszen jó eséllyel soha senkinek nem mesélt arról az esetről és van, amikor egy hazugságból már lehetetlenség kimászni, ha túl sokáig éltél benne. - Én nem... nem tudom, de kicsit igen, kicsit félek, de... ő az apám, talán félreértem az egészet és csak neki is nehéz anya halála miatt. - és persze ezt én sem gondolom komolyan, hallani a hangomból, hiszen anya már régen meghalt, egészen kicsi voltam, tehát ezen az apám már régen túltehette volna magát nem igaz? - Igen talán csak anyát látja bennem, biztosan erről lehet szó. - halvány mosollyal pillantok inkább újfent a poharamra és kortyolok egyet belőle. Nem értek vele teljesen egyet, de igen sokkal könnyebb abban hinni, hogy nincs semmi baj és nem is lesz, mint arra gondolni, hogy az apám tényleg _úgy_ néz rám.
Keserűen elnevetem magam, amikor Emiliana automatikusan elkezdi védeni az akkori Justicet a kora miatt, mindezt pedig anélkül, hogy ismerné a lányt. Tipikus. Természetesen, én se vártam el, hogy egy négy éves kislány mentsen meg, de most, hogy találkoztam vele, hát nem is tudom... Úgy jár-kel a kastélyban, mintha annak minden köve az övé lenne és az itt tanuló diákok nem lennének többek egyszerű alattvalóknál. Már azelőtt, hogy idejöttem volna is gyűlöltem őt, amiért neki jobb élete volt nálam, de a személyes ismeretség erre dobott még egy lapáttal. Megérdemli a Sorsát, ebben teljes mértékben biztos vagyok. - Nem igazán emlékszem az elrablásom körülményeire, ha erre gondolsz – beszéd közben kinyitok még egy üveg vajsört, majd belekortyolok. Már nincs értelme óvatoskodni, hiszen mostanra alaposan a fejembe szállt. - Amióta rájöttem a dolgokra, folyamatosan próbálom rávenni az elmém, hogy emlékezzen, de nem túl egyszerű. Emlékfoszlányok maradtak meg bennem, semmi más. De Justice mostani viselkedése is rámutatott arra, hogy nem örül a felbukkanásomnak. Rossz érzés úgy lézengeni, hogy közben tudod, sehol se várnak haza... Ahol pedig igen, oda meg az ember nem menne önként, én legalábbis foggal-körömmel igyekszem elkerülni azt, hogy ismét haza kelljen mennem. Anyám nélkül még borzalmasabb lenne minden, hiszen az igazat megvallva, ő apám eszköze volt, akinek így sikerült kin kitöltenie a mérgét, ha pedig csak én leszek kéz alatt, akkor elég egyértelmű, ki is lesz a következő célpont. Az ütlegek immár engem fognak eltalálni, márpedig számomra ez egy nem kívánatos állapot. Meghajolok ugyan apám akarata előtt, de nem tűrök a végtelenségig, mint ahogy anyám tette. - Nem igazán áll szándékomban Justice miatt kockáztatni az Azkabant – vonom meg a vállam egy laza mozdulattal, mintha nem is érdekelne a téma, még csak fel se merült volna bennem. Az agyam azért lázasan kattog, hiszen ha Emiliana kinéz belőlem ilyesmit, akkor esélyes, hogy rögtön le fogja vágni magában, ki végzett a hollóhátas lánnyal, ha valóban eljutunk odáig. Márpedig nekem eszem ágában sem áll még éveket várnom arra, hogy cselekedhessek. Valamivel el kell terelnem magamról a gyanút, de mivel? Adjam a jófiút? Eddig elvégre nem voltam vele szemben lekezelő, se bunkó, pedig láthatóan arra számított. Talán, ha a barátja lennék és elhitetném, hogy ilyesmire sohasem lennék képes... - Eleinte nem akartam, mert azt hittem, ők a családom, hova mehettem volna? - teszem fel a kérdést, majd folytatom: - Utána pedig anyám miatt nem léptem meg a dolgot. Most is csak azért jöttem el, mert azt hittem, apám megváltozott valamennyire és úgy voltam vele, megismerem az igazi családomat. De mint hallottad, a nővérem nem kíváncsi rám, anyámat a Szent Mungóban ápolják, apámat pedig már fel se keresem. Nem szeretném szétzúzni Justice tökéletes világát. Eddig is nélkülük éltem. Igen, ez talán jó lesz. Talán Emiliana elhiszi számomra, hogy a nővérem miatt vívódom magamban azon, hogy felvegyem-e a kapcsolatot az igazi apámmal. Márpedig, ha egy fiú tekintettel van ilyesmire is, akkor aligha ölné meg a testvérét, nem igaz? Vagy legalábbis kissé elterelődik a figyelme erről az egészről és később meg felteszi magában a kérdést, hogy vajon miért hitte ezt rólam. - Mármint, úgy gondolod, hogy testileg vonzódik hozzád? - teszem fel a kérdést kissé elképedve, mert hát ez számomra is némileg betegesen hangzik. A szexuális szót már nem is ejtem ki a számon, hiszen az még elborultabban hatna. Az apja a lányához? Nem, ilyen a világon nincs... Vagyis akad, de ez már igen komoly aggodalomra adhat okot. - Így nem mehetsz vissza hozzá – jelentem ki teljes meggyőződéssel. - Nem tartasz attól, hogy egy nap nem tud majd magán uralkodni és olyasmit tesz, aminek még eszébe jutnia se szabadna? Nem félsz vele egy házban aludni? Elvégre, Emiliana nem olyan lány, aki az ilyesmit díjazná, vagyis ahogy megismertem ebben a röpke órában, nem tűnik számomra olyasvalakinek és így... De ez tényleg elég beteges. - Talán csak anyukádat látja benned, nem gondolod? - szólalok meg ismét. - És valamiért nem tud úgy nézni rád, hogy ne jusson eszébe ő. Hiszen elvesztette.
♫ Zene ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem is firtatom tovább a dolgot, hiszen van amire egyszerűen csak nincs megoldás és kész és hát ez is pont olyasmi. Maradnék én tovább tanulni, de az apám nem akarná és annak se lenne értelme, hogy otthon tanuljak, így hát marad az, hogy majd kiderül. Ha végeztem akkor megkérdezem, de... nem hiszem, hogy belemenne. - Én végülis ráérek. - értem én, hogy hosszú, de attól még mesélhet róla, ha mégis van esetleg kedve. Kíváncsi vagyok... de nem annyira, hogy kihúzzam belőle, ha esetleg még sem szeretné elmondani és amikor beszélni kezd... hát rendesen meglepődöm annyi szent. - De hát mi történt pontosan? Tudod egy négy éves tényleg nem beszámítható még annyira... legalábbis gondolom. Azóta megváltozhatott. - na nem akarom én védeni a testvérét és egyelőre még nem is állt pontosan össze, hogy miről is beszél. Újságcikkekből ismeri a nővérét, akkor hát nem velük nőtt fel és amit mondott eddig... talán elrabolták, vagy a testére elhagyta? De hát ha pici volt akkor igazán nem lehet e miatt hibáztatni, és még talán fel se fogta az egészet. A pici gyerekek még nem értik az ilyesmit, főleg egy négy éves, ha mondjuk e miatt gyökeresen megváltozott az élete és a szülei látványosan keveset foglalkoztak vele. Akkor talán pont hogy a szülők a hibásak, hogy nem megfelelően kezelték a testév érkezését. - Nem is tudom, a hangod alapján, mintha... de biztosan tévedek. - szabadkozom gyorsan, vagy csak érzem belőle azt, ami bennem is ott van? Valamiféle vívódás az apám felé. Az apám, szeretnem kell, de az utóbbi időben a viselkedése annyira más lett, vagy csak most tűnik fel nekem igazán és eddig is ilyen volt? Félelmetes néha, ahogyan rám néz amióta anya meghalt és néha azt kívánom bár anya élne és az apám lenne halott, pedig tudom, hogy nem szabadna ilyesmit gondolnom. És vajon, ha tényleg ártani akarna nekem komolyabban, mint egy-egy kósza pofon akkor mit tennék? Képes lennék megvédeni magamat bármi áron? - Oh én... sajnálom. Nem tudtál megszökni valahogy? Tudod az én apám sem... ő sem a legjobb ember. - csak halkan sóhajtok egyet. Ő már eleget ivott ezért eredt meg a nyelve ennyire, én ellenben inkább csak kortyolgatok, e miatt nem mentem még mos sem jobban bele ebbe az egészbe, pedig ha ő őszinte velem és talán nem is fog emlékezni rá, ha sokat iszik nem? - Azt hiszem engem hibáztat anya halála miatt, pedig nem én tehetek róla és ezt... a tudtomra is adta már, de mostanában, ahogyan néz rám... Úgy, ahogyan egy apának nem szabadna a lányára és ez... nagyon ijesztő. - elakad a szavam és már csak a poharat nézem, ahogyan beszélek. Talán csak beleképzelem és belelátom, de mi van akkor, ha nem? Egyszerűen nem érzem magamat jól otthon, pedig haza kell mennem minden szünetben és hamarosan itt a nyár, amikor újfent nem tehetek majd mást. Vajon... akkor mi lesz majd? Két hosszú hónap az apámmal és talán vissza se jöhetek ide, ha nem engedi.
[color=dimgray] - Más módszerek is vannak erre – vonom meg a vállam, de nem firtatom tovább a kérdést, elvégre teljesen nyilvánvaló számomra, hogy Emiliana kifogásokat gyárt magának. Azt mondja, hogy az apja mellett marad, most mintha meg nem is akarná annyira a dolgot... Különös kettősség, amely egy pillanatra gondolkodóba is ejt. Talán veri az apja? Elvégre, beszélhet félelemből is, habár ez nem hiszem, hogy az én gondom lenne, mindenesetre meg tudom érteni valamennyire. Az én családi hátterem se sokban különbözik az övétől, jómagam is rettegtem apámtól, az egyetlen különbség talán csak annyi kettőnk között, hogy nekem sikerült messzire elmenekülnöm tőle. Mondjuk, ez nem igazán jöhetett volna létre Justice nélkül, szóval legalább ennyiben kisegített engem. Nélküle még most is az apám által elém tűzött célokat kergetném és titkos, földalatti találkozókon vennék részt, melyek egyetlen célja valami rég meghalt Nagyúr imádata. Mintha ez annyira izgatná őt a túlvilágról... Sokkal értelmesebb lett volna, ha valaki mást keresnek és nem olyasvalakit imádnak nagy ájtatossággal, aki már nincs az élők sorában. - Ez nagyon hosszú – csóválom meg a fejem és leteszem a poharam az asztalra, habár már most érzem, hogy nem fogom tudni abbahagyni a beszédet, pedig tényleg nem ártana befognom a szám. Évek óta azonban most van az első olyan alkalom, hogy valaki meghallgat, erre pedig tényleg nagy szükségem van, hiszen otthon nem beszélhettem minderről, Justice pedig egész egyszerűen nem számít. Ő egy senki a szememben, nem érdekelnek az érzelmei se különösebben, csak a saját bosszúm. Emiliana azonban talán megértene engem, hiszen – ahogy láttam a tekintetén – ő is fél valamennyire az apjától, még ha ezt nem is hozza nyíltan a tudtomra. - Justice mindig is koloncként tekinthetett rám már születésemtől forgva – szólalok meg végül, megosztva a lánnyal mindazt, amit magamban összeraktam a hosszú hónapok folyamán. Ahhoz pedig, hogy megértsen, ismernie kell a nővérem szemszögét is. - Ő volt a kedvenc, az elsőszülött, egészen addig, amíg meg nem születtem én. A testvérek között mindig van egy egészséges rivalizálás, de amit ő művelhetett, az túlmutathat minden határon. Mindig is figyelmet szeretett volna magának és hogy ezt honnan tudom? - teszem fel a kérdést, amely okkal merülhetett fel Emiliánában időközben. - Az újságcikkekből – válaszolom, majd folytatom: - Ott is úgy beszélt, amikor egy-két idióta megkérdezte, mintha nem is bánná a dolgot. Önmagát ajnározta. Négy éves volt, az addig rendben, de még így is lehetett volna annyi esze, hogy az öccsét már soha többé nem látja! Ökölbe szorul a kezem, miközben ezt mesélem a lánynak. Justice gyerek volt, ez lehetne felmentő körülmény, de azóta felnőtt és még csak meg sem próbálta azt, hogy megkeressen engem. Lelkileg ugyanaz a négy éves hisztis kis fruska maradt, aki előtte volt, ez kétségtelen. Egyszerűen csak jobban ki tudja fejezni magát, semmi több. Ráadásul, neki olyan élet jutott, amilyenről én csak álmodhattam. Pénzünk nekünk is volt ugyan, de az állandó rettegés apámtól... Nem, ezt senki sem értheti. - Miből gondolod, hogy én ölném meg? - nevetem el magam keserűen, miközben ismét kortyolok az italból, hiszen eljutottam arra a pontra, hogy nem érdekelnek a következmények. - Kinéznél belőlem ilyesmit? Neeem, egyszerűen csak jobban örülnék annak, ha nem lenne a világon. Sokkal jobb lenne nélküle. Mindenkinek. Tudod, mit kellett elviselnem attól az embertől, aki elrabolt? Sötét mágia, emberkínzás, még embert is ölt, mert szerinte ez áldozat. Nekem pedig mindet végig kellett néznem és nem tehettem semmit se ellene. Eleinte zavart a dolog, könyörögtem apámnak, hogy ne tegye, de pár alkalom után átcsapott közönybe és csak azt szerettem volna, hogy vége legyen a rituálénak. Nem hatottak meg az áldozat könyörgő szavai, se a tekintete, melyet rám szegezve halt meg, már-már mind hétköznapi dolognak számított nálam.
♫ Zene ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Köszönöm! - bólintok végül. Hát igen, nem ismeri az apámat és igazából engem sem. Hiába gondolja, hogy másképp kellene cselekednem, de ha nem az én életemet éli, akkor még se teheti meg, hogy véleményt mond róla nekem hogyan kellene nem igaz? Én se teszem vele szemben, maximum kérdezek időnként. - Nincs nekünk pénzünk arra, hogy házitanítóm legyen és azt... azt nem is akarnám. - rázom meg a fejemet és ha jól figyel akár még cseppnyi ijedtséget is láthat a szememben, mintha annyira azért nem szeretnék otthon lenni annak ellenére, hogy az apám miatt úgy fest mégis megtenném, vagy csak nincs választásom? Egyelőre ezt nem tudhatja, de az látszik rajtam, hogy mindig is dúlt bennem ez a kettősség. Azt mondom jó nekem egyedül, közben pedig még sem, hiszen én is vágynék a társaságra, de valahogy még a próbálkozások se jöttek ki jól, mint a sráccal, aki a pletykát kezdte el terjeszteni rólam. Hát igen, nem csoda, hogy magamnak való vagyok, ha a dolgok sosem úgy alakulnak, ahogyan kellene nekik, egy idő után inkább feladod és kész, főleg ha tudod, hogy az apád miatt amúgy is felesleges próbálkozni. - Hogy érted, hogy ellopta az életedet? - meglepetten pillantok rá, főleg mert sejtem én, hogy az ital miatt ered meg így a nyelve. Én épp csak egyet-egyet kortyolok, ő ellenben már lassan elpusztította a nagy részét annak, ami az üvegben volt, úgyhogy nem csoda, hogy jobban kezd megeredni a nyelve. Nekem nincs testvérem, így nem igazán tudom ,hogy milyen az, ha valakivel ennyire rossz a viszonyod, de vajon mit tett ellene az a lány, hogy tényleg érezhetően ennyire gyűlöli? - Holtan? Nem lehet, hogy csak... túlgondolod és igazából nem lennél rá képes? Néha az ember gondol olyasmit, amit nem gondol komolyan és nem tudna valójában megtenni, vagy elviselni. - egyértelműen úgy beszélek, mintha saját tapasztalat lenne. Vajon így is van? Na igen, az apám... talán volt már rá példa, hogy megfordult a fejemben bár ő halt volna meg és anya élne, vagy egyszerűen csak jobb lenne egyedül, mint vele. De mindig kiverem az ilyen gondolatokat a fejemből, mert rettenetesen rossz embernek érzem magamat tőlük. Nem gondolhat ilyet az ember a saját apjáról igaz? Azt... egyszerűen nem lehet, ő sem gondolhatja komolyan a testvéréről, hiszen mégis csak a testvére. Habár tény, nem ismerem a történetét, ahogyan ő sem bővebben az enyémet.
- Oké, nem piszkállak tovább ezzel, a te életed, nem az enyém – emelem fel a kezem, mintegy ezzel is jelezve a lány felé, hogy részemről lezártnak tekintem a témát. Minden bizonnyal oka van annak, hogy így tesz, vagy pedig egész egyszerűen csak a személyisége olyan, hogy képtelen ellent mondani az apjának. Ha azt vesszük, egy időben én is hasonlítottam Emiliánára, de amióta megtudtam magamról az igazat, másként állok mindehhez. Ezt persze egyedül apám nem veszi észre, ami nem is csoda, hiszen távol vagyok tőle, Angliában. Ha tudta volna, nem engedett volna el. Nekem azonban szükségem volt arra, hogy ide jöjjek tanulni, már csak Justice miatt is. Nem csak a bosszú, de a kíváncsiság is hajtott az igazi családomat illetően. Elvégre, ki ne szeretné egy ilyen hatalmas titoknak a résztvevőit megismerni? Ráadásul, szeretnék a lány szemébe nézni, amikor meghal és ezt csak úgy érhetem el, ha én magam ölöm meg. Nem lenne szerencsés ilyen szempontból mérget használni, hiszen akkor nem lehetek ott, hogy lássam, milyen szenvedést okoztam neki. - Az igaz, hogy ilyen tulajdonsággal bármelyik házból kilógnál – felelem, miközben kissé eltöprengek. Ismét eszembe jut a tény, hogy miért is vagyok itt, ezzel együtt pedig a friss fájdalom is felszínre bukkan, végül azonban elhessegetem a gondolatot. Semmi kedvem itt és most keseregni anyám halálán. - Miért nem lettél magántanuló, ha ennyire magadnak való vagy? - teszem fel a kérdést. - Ha rosszul érzed itt magad, akkor nem lenne jobb otthon, az apád mellett? Csak a vizsgákra kellene bejárnod, semmi más terhet nem jelentene számodra az iskola. Mondjuk, már előre sejtem a választ, hiszen ez csupán a gazdag, aranyvérű családok kiváltsága. A mi világunkban igen költséges az, ha valaki magántanulóként szeretné letenni a vizsgáit, talán ezért is választják olyan kevesen a könnyebbik utat. A pálcaforgatást nem lehet megtanulni könyvekből, fortélyai vannak, melyeket csak szakképzett emberek mutathatnak meg. A szülők is taníthatják ugyan a gyermekeiket erre, de mindenképp elakadnának egy ponton, szóval érdemes már a felvételi levél után elküldeni a diákokat a Roxfortba. Sokkal költséghatékonyabb megoldás, ráadásul még biztonságos is. Emiliana azonban nyilvánvalóan nem tartozik bele ebbe a körbe. - Hogy rossz ember-e? - felnevetek, majd elkomorodom, miközben eltöprengem a lány kérdésén, végül megvonom a vállam: - Talán. Nem tudom. Kétségtelen, hogy szeret ártani másoknak, de nekem egészen más okom van a gyűlölködésre... Komolyabb, nem holmi gyerekes pletykaáradat, amiért szakított velem a csajom. Justice ellopta tőlem az életemet, az igazi szüleim szeretetét. Magának akarta őket és sikerült is elérnie a célját. Nem ő tette ugyan, de biztos vagyok benne, hogy örült annak, hogy így alakultak a dolgok. Az alkohol kezd a fejembe szállni, de egyelőre még óvatosan használom a szavakat, nem adok ki semmilyen olyan információt sem a lánynak, amely árulkodhatna a valódi szándékomról. A Justice-félék mindig védelmet élveznek, bármit is követtek el mások ellen. Gyermek volt ugyan még, amikor engem elraboltak, de tudom jól, hogy kissé sem hatotta meg a dolog. Hercegnő akart lenni, egyeduralkodó a családunkban, amit sikeresen el is ért, az egyetlen dolog pedig, ami velem kapcsolatban bántja őt, az az, hogy ismét felbukkantam. Veszélyeztetem a pozícióját. - Évekig más emberek neveltek, szóval ezt te nem értheted – csóválom meg a fejem kissé keserű hangnemmel. - Utána megismertem az igazi testvéremet, de inkább gyűlölöm, semmint szeretem. Legszívesebben holtan látnám. Szerinted ez mennyire normális?
♫ Zene ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Tudom, de ez nem ennyire egyszerű. - rázom meg végül a fejemet. Amúgy is miért akarjak egyetemre menni, ha nem lenne rá lehetőségem nem igaz? Akkor inkább könnyebb, ha annyiban hagyom a dolgot, mert apa úgy se engedné. Aztán majd... lesz valahogy a jövőm, egyelőre próbálok nem foglalkozni vele és nem belegondolni, mert úgy sokkal könnyebb, ahogyan arról se szeretnék mesélni neki, hogy milyen volt az elmúlt pár év hogy miket pletykálnak rólam. Jobb, ha nem is érdekli, de persze ha nagyon akarna azért utána tudna járni és ki tudná deríteni úgy is, hogy én nem mondom el. A pletyka lényeg az, hogy elég könnyen terjed ugyebár. - Mindenhonnan ki lehet lógni, ha más vagy. Én nem vagyok annyira nyitott, de persze volt időszak, amikor próbálták, de... nem értek el vele sokat. - hát igen én nem nyitok, akkor egy idő után ezt más is megelégeli és nem próbálkozik, ha meg még direkt le is rázod a többieket... Persze az első években valamivel azért még nyitottabb voltam, de nem mondhatom, hogy túlzásba vittem a dolgot akkor sem, aztán egyre rosszabb lett, ahogy nőttem és ahogyan apa hozzáállása is változott, de nem panaszkodom, amúgy is mi értelme lenne? A panaszkodástól még soha semmi nem lett jobb, tehát teljesen haszontalan tevékenység. - Nagyon utálod? Hallani a hangodból is. Annyira rossz ember? - persze tudom, hogy vannak rosszak az iskolában, de hát úgy tűnt, mintha igazából ő se lenne saját magáról sem a legjobb véleménnyel, tehát akkor nehezebben mondhat rosszat másról, ha egyszer ő maga sem tökéletes. Mondjuk nem ismerem, nem sokat tudok róla, de az egyértelmű, hogy zsigerből gyűlöli a testvérét. Az a kérdés, hogy vajon mitől ez a nagy utálat. A legtöbben általában szeretni szokták a testvérüket, vagy maximum semleges a viszony. Jó oka kell lennie annak, hogy valaki ennyire mély gyűlölettel beszéljen valakiről. Még én sem vagyok így senkivel, pedig nekem azért vannak bőven olyanok az életemben, akik esetén lenne okom utálkozni.
[color=dimgray] - Ez nem attól függ, de te tudod – vonom meg a vállam, nem is erőltetve tovább a témát, hiszen még én se igazán vettem tervbe, hogy szakmát szerezzek magamnak, miért is vonnék hát kérdőre másokat a témában? Emiliana egyébként se túl lelkes a témát illetően, szóval nyilván igazat mondott, amikor azt állította, hogy egyik szakma sem érdekli túlzottan. Ha lennének tervei a jövőjét illetően, nagy eséllyel nem habozna beszámolni róla, bár nála sose lehet tudni. Nem tűnik olyasvalakinek, aki bárkit is a bizalmába fogadna seperc alatt, igen óvatos természet. Nem locsog feleslegesen, ahogy a legtöbb lány, de mindezek mellett nem is kérdez vissza. Szerintem simán elüldögélne itt csendben is, őt egyáltalán nem zavarná. Engem viszont igenis zavarna a dolgok jelenlegi állása miatt, szóval valamit mondanom kell, hogy addig se roskadjak magamba. Szeretném elódázni a pillanatot, amíg csak lehetséges. - Mert érdekel, ennyi az egész – felelem, végül megcsóválom a fejem: - De ha nem szeretnél beszélni róla, akkor rendben, nem faggatlak. Annyira nem fontos. Látom én rajta, hogy kellemetlenül érinti a dolog, legalábbis ezt szűröm le magamban. Máskor nem izgatna, hogy kinek a lelkébe taposok bele, tovább faggatnám a lányt, még tippelgetnék is, de most szükségem van a társaságra. Ha pedig ez azt jelenti, hogy nem mászok bele jobban a róla kitalált pletyka hátterébe, akkor nem is fogom megtenni. Nem kérdezek utána, gondolom, sok valóságalapja nincs is neki, ha még nem hallottam róla. Na, nem mintha olyan sok időt töltenék mások közelében... - Onnan is ki lehet lógni? - nyílik el csodálkozva a tekintetem, amikor Emiliana megemlíti a dolgot. Fura ez számomra, hiszen már maga a Hugrabug is amolyan különc csoport, ahova eleve azok kerülnek, akik máshova nem illenek be, de hogy még oda se lehet minden esetben beilleszkedni... Ilyet se hallottam még soha életemben. - És nem is erőltetik rád magukat? - teszem fel a következő kérdést, hiszen a hugrások nem pont arról híresek, hogy bárkit is hagynának magában lenni. Mindenkit igyekeznek felkarolni, habár az is sokat számít, mennyire hagyja magát az illető. Talán a lány nem is szeretne barátkozni velük, amit teljes mértékben megértek. A hugrásokat én se kedvelem, annyira nyálasak vagy nem is tudom... - Hát, van egy nővérem – vonom meg a vállam, miközben kibontok egy újabb üveg vajsört. - Mármint, vér szerinti, igazi nővérem – teszem még hozzá. - Ide jár, egy igazi szemétláda. Az a tipikus, tahó csaj, aki mindenkinél jobbnak hiszi magát. Fogalmam sincs, miért fejtem ezt ki bővebben Emiliana részére, de jó, hogy el tudom mondani valakinek a dolgot. Nem kell magamban tartanom, ami elég nehéz, hiszen legszívesebben belevágnám Justice fejét a falba, vagy nem is tudom... Egyelőre azonban csak így tudom kiélni az indulataimat, de ahogy érzem, már ez is bőven elég számomra. Kissé megkönnyebbülök a beszámolóm után, végre akad valaki, akinek szapulhatom a lányt és nagy eséllyel soha az életben nem fogja visszahallani. Nem mintha számítana...
♫ Zene ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Az apám az iskolába is csak azért engedett el, mert lényegében véve azért ez mégis csak kötelező és ha nem tette volna, akkor jó eséllyel utána néznek az okoknak. Így hát ez nem volt kérdés, de hogy tovább tanuljak... kétlem, hogy ezt hagyná, ezért nem is nagyon gondolkodtam ilyesmiben, csak annyira lopva, hogy még inkább magamnak se vallottam be sosem, hogy esetleg mégse lenne rossz, hiszen csak csalódnék a végén, mert úgy se teljesülhet. - Nem... nem tudom, hogy én szeretnék-e egyáltalán. Nem vagyok kiemelkedő tanuló. - vonom meg a vállamat, ezzel a kérdését is elhessegetve, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Igazából fogalmam sincs róla, valószínűleg majd valami olyan egyszerű munkát keresek majd, amihez nem kell semmiféle nagy hozzáértés. Lehetek mondjuk pincérnő, vagy dolgozhatok valahol eladóként. Keresek majd munkát, mert persze muszáj lesz, de nem hiszem, hogy menne nekem valami magasabb egyetemi tanulmány, akkor pedig nem is lenne értelme belekezdeni. Egyébként se hiszem, hogy lenne, aki fizetné a tanulást, ha vége a Roxfort alapképzésének. Apám nem, én pedig nem fizethetem saját magamnak nem igaz? Főleg, ha nincs miből. - Miért, ha egyszer csak pletyka és kitaláció? Akkor miért lenne érdemes tudnod? - pillantok rá, de látszik jól, hogy nem igazán szeretném elmondani. Nem lenne nehéz persze kiderítenie, elég kicsit körbekérdeznie, főleg hogy aki elindította a pletykát történetesen pont egy Mardekáros srác, úgyhogy biztosan könnyen meg tudná szerezni az információkat, ha akarná. Elég lenne csak szépen utána érdeklődnie pár embernél, hogy miket tudnak rólam. Nem tilthatom ezt meg neki és meg sem akadályozhatom, de én nem szeretnék beszélni róla. Átveszem persze a vajsört közben egy köszönömmel, hogy aztán lassan kortyolgatni kezdjem, miután kerestem egy széket, ahová leülhetek. Igazából fogalmam sincs, hogy mennyire erős a hatása, hiszen nem szoktam szórakozni, sőt igazából vajsört is alig ittam még. Egy egész üveggel... hát azért jó eséllyel ennek hatása lesz rám, ha nem figyelek és mind lecsúszik. - Nem túl sok barátom van, vagyis... igazából nem nagyon vannak. Kissé kilógók a Hugrabugból, ők sokkal kedvesebbek és nyitottabbak, én meg... meg vagyok magamban. - hát igen, nekem sincs akivel megbeszélhetném az ügyes-bajos dolgaimat, de igazából én nem is nagyon foglalkozom ezzel. Meg vagyok én magamban, nem zavar, hogy nem tudom senkinek sem kiteregetni a szennyest. Kétlem, hogy attól jobb lenne bármi is, ha elmondanám a bajaimat valakinek. Megoldást úgy se hiszem, hogy találna, akkor pedig... minek? - Nincsen, csak én vagyok és apa. És neked? - itt már azért visszakérdezek, mert gondolom, sejtem, hogy mégis csak illik. Ő érdeklődő, amit nem értek, de gondolom így elvonja a saját figyelmét a saját gondjairól és így neki is valamivel könnyebb. Én inkább meg vagyok egyszerűen magamban, talán jobb is hogy nincs testvérem, mert akkor lenne még valaki, akivel foglalkoznom kell és hát ebben nem vagyok valami jó. Még a visszakérdezés is nehezen megy.
Azért kissé meglep, hogy a lány ennyire ragaszkodik az apjához, vagyis az apja őhozzá... Más szülő erőltetné azt, hogy a gyermeke folytassa a tanulmányait és legyen egy jó szakmája, amiben képes lenne elhelyezkedni, itt azonban megint más a helyzet. Azon viszont kissé gondolkodóba esem, hogy vajon Emiliana is ezt szeretné-e? Látszólag nem olyan lány, aki panaszkodna másoknak az élete alakulása miatt, de tényleg így akarja? Nem szeretne önálló életet élni, ahogy minden más, korabeli fiatal tenné? - És még csak meg se kérdezte, hogy te mit szeretnél? - teszem fel azért végül a kérdést, mert az ilyesmi nem szokatlan az én életemben is, de hogy ennyire engedelmeskedjek apámnak... Nem, azt nem tudom elképzelni. Félek tőle, ez igaz, de ha megpróbálta volna megakadályozni, hogy ide jöjjek, annak nem lett volna jó vége. - Mármint... Van olyan szakma az iskolában, amit szeretnél kissé jobban megismerni? Volt már elképzelésed arról, hogy mivel szeretnél foglalkozni, ha kikerülsz innen? Aligha, hiszen akkor már rég keseregne amiatt, hogy ő gyógyító szeretne lenni a Szent Mungóban, vagy esetleg kísérleti méregkeverő valamilyen titokzatos minisztériumi osztályon. Emiliana minden bizonnyal még csak el sem jutott az álmodozásig sem, ami a jövőjét illeti, ez pedig igenis szokatlan számomra. Elvégre, bármilyen is legyen az ember, álmai akkor is vannak, nem igaz? Még nekem is akadnak, még úgy is, hogy közben legszívesebben Justice fejét csapkodnám ebben a pillanatban is a falnak. - Tudod, az igazság az, hogy pont most tettél kíváncsivá – jegyzem meg, mert tényleg érdekel, mit találhatnak ki pont róla. Elvégre, nem látszik olyan lánynak, aki annyira zűrös életet élne, hogy pletykálni kellene a dolgairól. Vagy éppen terjeszteni valamit róla. Mindenesetre, nem kérdezek rá, mert látom rajta, hogy nem szívesen beszél a dologról, kár faggatni. Nem is teszem hát szóvá, amíg le nem érünk a konyhába. A házimanók természetesen már minden kívánságunkat lesik, én azonban szinte azonnal a vajsörök felé veszem az irányt. Felkapok két üveggel, majd az egyiket a lány felé nyújtom: - Tessék, fogd. Jó búfelejtő. Nem olyan ütős, mint amilyenhez szokva vagyok, de az iskolán belül csak ez van. Lehuppanok az egyik székre, a lábaimat az asztalra dobom, kinyitom az üveget, majd nagyot kortyolok belőle. Nem tagadom, kifejezetten jól esik. Szinte érzem, amint a gyász egy része el is illan belőlem és valami melegség veszi át a helyét. - És a te barátaid hol vannak ilyenkor? - teszem fel a kérdést. Említette ugyan, hogy nem ismer sokakat, de ez azt jelenti, hogy van valamennyi barátja, csak a kérdés az, hogy merre. - Ők se hallgatnak meg téged, vagy egyszerűen csak úgy döntöttél, hogy most jobb neked egyedül? A házimanók eközben kisebb svédasztalt hordanak elénk, majd hajlongva távoznak, végül nekilátnak a dolgaiknak. Nem foglalkozom velük, otthon már megszoktam a jelenlétüket, szinte mintha nem is lennének. - Van testvéred? - teszem fel a következő kérdést, miközben újabbat kortyolok a vajsörömből. Néha annyira jó lenne megbeszélni az ehhez hasonló bonyolult ügyeket másokkal...
♫ Zene ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Visszakérdez, tehát érdeklődik és ez még inkább új nekem, mint az összes eddigi reakciója. Elmondott nekem olyasmit, amit úgy fest másnak nem, de hogy még érdeklődjön is... Merőben szokatlan dolog, annyi szent és nem hiába nem tudom egyelőre hogyan kezelni, még ha én is kibökök időnként olyasmit, amit egyébként más esetben nem tennék. Jó eséllyel azért, mert mást nem is érdekel. Őt vajon miért? Legalább addig se a saját bajával foglalkozik? - Apa... jobban szereti, ha otthon vagyok. - vonom meg a finoman a vállamat. Az más kérdés, hogy én meg pont hogy nem igazán szeretek otthon lenni, de ezt már nem mondom ki csak úgy. Egyébként is furcsa lenne, mindent még sem köthetek egy szinte ismeretlen orrára, csak mert ő megtette, azaz ő mesélt az életéről olyasmit, amit másnak nem nagyon. Persze azt sem értem, hogy miért nem mással beszéli meg ezeket, hiszen láttam én már őt a folyosón és nem igazán szokott egyedül lenni sokat. Mindig van mellette egy-egy lány, úgyhogy végülis nem annyira magányos, bár azok alapján, amit mond úgy fest, hogy ez még sem az igazi, de akkor meg mi értelme? Még a válasza alapján is nehezen tudom megérteni. - Ühüm... hát te tudod, hogy neked mi a jó. - na épp ez az aztán meg azt a lányt, aki mellett ébred mindenféle olcsó nőnek kiáltják ki, őt meg persze nem. Ez azért nem valami fair dolog. Épp e miatt van, hogy ezúttal hiába kérdez vissza, hogy miket terjesztenek rólam csak megrázom a fejemet és megvonom a vállam újra, mintha nem lenne a dolog igazán fontos. Ki tudja, hogy nem volt-e olyan lány, aki mellette ébredt, akiről hasonló dolgokat terjesztettek és esetleg szintén nem volt feltétlenül indokolt. - Na számít. Ha nem hallottad, akkor úgyis mindegy. Ha pedig hallanád... akkor csak ne hidd el. - azért lássuk be, ha azt nézzük, hogy miket mesélt magáról az anyja halálát leszámítva, akkor akár ő is oda lehetne sorolható, mint az a srác, akit kikosaraztam és aki elindította a pletykát rólam. Azt mondta szemét volt azzal a Madisonnal és hogy okkal haragszik rá, meg az is egyértelmű, hogy gyakran kavarodik össze mindenféle lányokkal, szóval azért nem csoda, ha én aki egyébként is visszahúzódó és magamnak való vagyok, inkább ódzkodom tőle, még úgy is, hogy amúgy meghallgatom és ha a társaságomat igényli végül is nem mondok nemet.
Fura lány ez az Emiliana, habár ha azt vesszük, én is hasonló csodabogárnak tűnhetek az ő szemében. Mindketten teljesen eltérünk a másiktól személyiségileg, habár, ami az igazat illeti, én se igazán szeretem, ha körbevesznek az emberek. A Durmstrang más volt, az ottani iskolát szerettem, de a Roxfortba idióták járnak. Muglivédő, rózsaszín álmokat dédelgető idióták. Az élet nem mindig tökéletes, ezt pedig az is bizonyítja, ami nemrég anyámmal történt. Mi tagadás, rosszul érintett, jelenleg is magamba roskadok, ha eszembe jut és talán pont ez az oka annak is, hogy most magammal hívom a lányt a konyhába. Kell a társaság, mert ha egyedül maradok, ismét a gondolataim között találom magam, ami nagyon nem lenne jó. - Az – vonom meg a vállam, részemről le is zárva a Madison dolgot. Igen, rendes lány és igen, megbántottam. Életem első szerelme volt, aki mellett tényleg az lehettem, aki lenni szerettem volna, de eldobtam magamtól a lehetőséget. Hogy utólag bánom-e? Nem tudom, kissé talán. Bár, ha azt vesszük, új kapuk nyíltak ki előttem és talán jön egyszer olyasvalaki, akit a szőkeségnél jobban fogok szeretni. Jelenleg ezt ugyan esélytelennek tartom, hiszen nem engedhetem meg magamnak, hogy bárkivel is szoros kapcsolatom legyen, de talán évek múlva ismét lesz esélyem arra, amit most eldobtam magamtól. - Hogyhogy nem akarná? - teszem fel a kérdést és tényleg érdekel a lány válasza, hiszen eddig a legtöbb diák mindig a továbbtanulást választotta, ráadásul sokan a szülők nyomására. Emiliana apja pedig pont nem szeretné, ha a lánya egyetemi képzést szeretne? Munka szempontjából sokkal gyorsabban és könnyebben el tudna helyezkedni, ha lenne valamilyen szakmája, habár így se lehetetlen. - Ez elég szokatlan – jegyzem meg ártatlanul. - Mármint, akikkel eddig beszéltem, azoknak a többsége továbbment a saját maga által választott szakirányba és elég sokan voltak, akik a szüleik nyomására tették ezt. Rendben, én se szándékozom befejezni a méregkeverő szakot, de ha végzek a testvéremmel, akkor nem is maradhatok itt, nem igaz? Elég idióta lennék, ha a történtek után is beülnék az óráimra. Akkor aztán érthető lenne, ha elfognának a Minisztérium emberei. - Mert kellenek... egy kis időre – azért bennem is felmerül a kérdés, hogy miért fárasztom magam velük, de azt mégse mondhatom el a lánynak, hogy azért nem keresem a rendes lányok társaságát, mert nem szerethetek meg senkit sem a terveim miatt. - Tudod, vannak dolgok, amikor nem számít, ki van melletted, csak legyen ki mellett ébredned. Ezzel persze elárulom magamról, hogy hiába tartom magam magányos természetnek, azért számomra is sokkal jobb, ha van mellettem valaki és igénylek valamiféle társas kapcsolatot. - Milyen dolgokat? - vonom fel a szemöldököm a lány fejrázását látva, mert valamiről eléggé lemaradhattam. - Mit terjesztenek rólad? Nem igazán kötnek le a folyosón keringő pletykák, hacsak nem pont a nővéremről szólnak, szóval semmit se hallottam Emiliánáról. Vagy ha mégis, akkor nem tudtam, hogy róla van szó. Mindenesetre, kíváncsian várom a válaszát, mert hát milyen pletykát tudnak elindítani pont róla? Nem olyasvalaki, aki mindenben benne lenne, szinte erőltetni kell, hogy beszélgessen másokkal.
♫ Zene ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Oké, végül is, ha tudod mi ellen kell tenned, úgy könnyebb. - bököm ki végül. Elhiszem én neki, hogy nem akar olyan lenni feltétlenül, mint az apja és ez tényleg becsülendő és értékelendő hozzáállás is egyben. Ettől még persze nem tudom, hogy itt milyen dolgai vannak és eszem ágában sincs csak úgy rákérdezni, hiszen nem rám tartozik és egyébként sem merném megtenni. Inkább csak csendben hallgatok, amikor a volt barátnőjéről mesél. - Biztosan nagyon rendes lány akkor. - kissé zavartan köszörülöm meg a torkomat, mert hát tényleg fura az exéről beszélgetni, főleg hogy úgy fest elég sokra tartja ugyan, viszont ennek ellenére mégis megbántotta, tehát önmagáról is meg van a véleménye. Elég faramuci egy helyzet, annyi biztos, hiszen így nekem se tud a legjobb véleményem lenni róla, bármennyire is szeretném, hiszen velem nem viselkedik kellemetlenül és pont e miatt olyan meglepő, hogy még el is hívna valahová, meg hogy kérdezget. Engem nem igen szoktak és már megszoktam ezt a helyzetet. - Igen, de még nem tudom. El kellene döntenem, de a sem biztos, hogy maradok tovább tanulni. Apa nem biztos, hogy akarná. - vonom meg a vállamat. Na igen, az utóbbi időben minden szünetet otthon kellett töltenem és hát érezem én jól, hogy másképp... olyan furcsán néz rám néha. Persze a származásom miatt is lehet, hiszen tudom, hogy anya félig véla volt, de ettől még néha olyan kellemetlenül érzem magamat. Talán ez a Kyle is csak azért ilyen érdeklődő? - De miért olyanokkal ismerkedsz, ha így vélekedsz róluk? - csúszik ki a számon, amit persze gyorsan vissza is szívnék, de már nem lehet. Nem hiszem, hogy ehhez megint csak közöm lenne, meg hát ő mondta, hogy minden pasi egyforma. Ezek szerint barátkozni se nagyon szokott, talán velem is csak azért beszélget, mert nem lát bennem semmi... olyat, mint azokban a lányokban. Nem hordok kihívó ruhákat, még csak nem is sminkelem magamat, hogy még véletlenül se tegyek rá a származásomra egy lapáttal. Így is volt már belőle bajom. - Ha tényleg szeretnéd... igen. - még mindig nem vagyok biztos ebben az egészben és ezért nem csoda, ha végül csak megtorpanok valahol az ajtó környékén. - De ugye tudod, hogy én nem... Nem... Terjesztenek rólam dolgokat az iskolában, de én nem vagyok olyan. - rázom meg végül a fejemet. Na igen, nem szeretném, ha végülis ugyanúgy az üresfejű libák közé sorolna, csak esetleg nem mondja ki nyíltan és csak valami könnyed testmozgásra vágyna. Azért arra tuti figyelek, hogy a konyha lesz-e a végcél.
Nem igazán partnerem a beszélgetésben a kislány, de legalább válaszol arra, amit kérdezek, számomra pedig már ez is bőven megfelel. Aurora mellett megtanultam becsülni azt, hogy valakit érdekel a sorsom. Jó, Emiliana nem miattam jött fel ide, nyilvánvalóan azt se sejti, ki fia-borja lehetek, de legalább nem bunkózik, hanem érdeklődik és próbál vigasztalni, vagy olyasmit mondani, amivel nem bánthat meg még jobban. Furán hangzik – még számomra is -, de ez nagyon jól esik. A gyász természetesen még mindig jelen van, de némileg már elkezdtem kikászálódni a gödörből. Egyelőre. - Az alaptermészetünk igen, de ha teszek ellene, akkor az menni is fog – sóhajtok egy mélyet, hiszen kissé felbosszantottam magam, ezt pedig nem pont rajta szeretném levezetni. Gondolom, van már így is elég baja néha, nem hiányzik számára az, hogy még egy vadidegen srác is lekiabálja valami apróság miatt. - Tudod, elég elszánt vagyok az ügy érdekében és amint letudom az itteni dolgaimat, neki is állok. Mert addig muszáj tartanom magam valamilyen úton-módon, hiszen a Justice ellen eltervezett hadjáratom nem lesz könnyű feladat, de a végjáték minden fáradozást megér majd. Ehhez pedig olyannak kell lennem, mint apámnak. Lehetőleg a legmerevebb, legszigorúbb, legkegyetlenebb maszkot magamra ölteni, hogy mindenféle bűntudat nélkül áshassam alá a nővérem életét. Rajta töltöm ki a családom iránt érzett dühömet, mindenért ő fog szenvedni. Anyám és apám nemtörődömsége... Kereshettek volna egy kissé jobban és akkor mindez nem következett volna be. - Igen, besegít Madam Pomfrey-nak – biccentek egyet a lány válaszát hallva, majd egy pillanat alatt már Madie körül járnak a gondolataim. Ha ő most itt lenne, talán még jobb is lehetne a kedvem, de ebből a szempontból Emiliana is megteszi. - De hagyjuk a múltat, most én kérdezek... Hetedikes vagy, igaz? Eldöntötted már, milyen szakra szeretnél menni? Igen, ez jót tesz, eltereli a figyelmem minden másról. Fájdalmas olyasvalakit gyászolni, akit szerettünk és nehéz is elfelejteni, de meglepően könnyen elterelődik az ember figyelme, ha van mellette valaki, akivel tud beszélgetni, még ha csak pár röpke órácskára is... Én pedig minden bizonnyal el fogom nyújtani a dolgot, hiszen nem szeretnék ismét visszasüppedni abba a nevenincs állapotba, melyben fél órával ezelőtt lebegtem. Emiliana társasága pedig pont kapóra jön, még ha ő nem is így tervezte a dolgot. - Ha a festett, üres fejű libákra gondolsz, akkor szerintem elég egyértelmű a válasz – vonom meg a vállam egy hanyag mozdulattal, miközben semmiféle zavar nem ül ki az arcomra. - Volt egy jó barátom, Thessa, neki mindent elmondhattam, de már ő sincs az iskolában. A többiek pedig... Nos, ez inkább az én hibám, soha életemben nem voltam olyasvalaki, aki bárkivel is könnyedén megbarátkozott volna. A Durmstrangban népszerű voltam, hiszen én képviseltem a menő oldalt, de azok a látszat-barátok már nincsenek sehol sem. Ez a gondolat viszont nem köt le hosszabb ideig, gyorsan felpattanok, Emiliana elé állok, majd a karom nyújtom, ha esetleg úgy gondolná, hogy belém szeretne karolni. Fura cselekedet ez részemről, de ennyit azért megérdemel, ha már sikerült kissé jobb kedvre derítenie, nem igaz? Ami pedig a másik okot illeti... Hiányzik az életemből a társaság. Emiliana nem pont olyasvalaki, akivel jóban lennék, hiszen mindketten különbözünk, de már annyira irritál a magány, hogy nem válogatok. Kedves, aranyos lány, talán még jóban is lehetünk, nem igaz? - Indulhatunk? - csibészes mosoly jelenik meg a képemen, valami olyasmi, amit már hosszú ideje nem gyakoroltam másokkal szemben, de legalább felidéz bennem valamiféle régi emléket.
Tény, hogy a visszakérdezése azért egy pillanatra belém folytja azt a kevés szót is, amit eddig sikerült kimondani. Lássuk be eddig is főleg ő beszélt, de ez egyszerűen csak azért van, mert jól sejti, én nem igazán szoktam másokkal beszélgetni és ha mégis hát annak nem igen szokott túl jó vége lenni. - Igen, de... te mondtad, hogy minden pasi egyforma. - jegyzem meg óvatosan. Oké, akkor nem lesz olyan, mint az apja, mert nem az igazi apja, de ha mégis mind egyformák, akkor... Zavaros ez így, főleg hogy nekem sincs éppenséggel a legjobb véleményem a pasikról. Na persze azért, mert van rossz tapasztalatom is, meg persze az apám miatt, meg ugye ha az ember már eleve a rosszat látja másokban, akkor amúgy se nagyon tudja észrevenni a jót. A folyosókon is csak leginkább a negatív dolgokat szúrom ki, vitákat, veszekedéseket, kellemetlen alakokat és jeleneteket, amik alapján az ember nem igen tud jó véleménnyel lenni a pasikról. - Azt hiszem... rémlik, gyakran megfordul a gyengélkedőn is igaz? - így már dereng és első ránézésre tényleg kedves arcú lánynak láttam én is, és valahogy pont e miatt nem is illik egy Mardekároshoz. Nem azt mondom, hogy ez a Kyle ellenszenves, de ha egyszer azt nézzük, hogy minden pasi egyforma és hogy láttam már őt különféle lányokkal és hogy ő maga mondja nem épp kellemesen váltak el ezzel a Madisonnal... Gondolom akkor nem volt vele túl kedves, ha egy kedves lányról van szó. A konyhára, mint lehetőség még mindig nem válaszolok, hiszen még most sem értem, hogy pontosan miért is szeretne találkozni velem, mármint azon túl, hogy most itt beszélünk egymással. Én nem vagyok egy kimondottan népszerű lány, nem is értem az egészet, de remélem, hogy nem ő is valami kellemetlen tréfán töri a fejét, vagy valami. - Hát ha azt nézzük, hogy egyáltalán nem ismersz... - zavartan sütöm le a pillantásomat. Ha ezt komolyan mondja akkor végül is igaza van. Nem fogok belé kötni és nem is mondom el másnak, amit mesélt, mivel nem vagyok éppenséggel olyan típus, de ettől még nem kevésbé meglepő, hogy velem szeretne tölteni egy kis időt, de könnyen lehet, hogy csak időlegesen, mert épp rossz kedve van és ha már nem lesz rossz kedve nem is nagyon fogja érdekelni a dolog. - De végül is ráérek. - és nem találok olyan kifogást, ami alkalmas lehetne ellene, így hát végül is lehet róla szó. Azért persze óvatos leszek és bizalmatlan is jócskán vagyok, de nagyon remélem, hogy nem akar semmi rosszat. - De miért nincs senki, akivel beszélhetnél? Láttalak már... sokakkal. - na igen, nem teszem hozzá, hogy azok a sokak főleg csinos lányok voltak, az meg főleg nem érdekel, hogy a csinos lányokkal ő csak... azt csinálta és a beszélgetések nem épp férnek bele az ő szintjük be. Olyan kis butácska típusok voltak mind, de én még sem ítélkezhetek, hiszen rólam is azt terjesztik, terjesztették egy időben, hogy olyan vagyok és hogy bárkinek szétteszem a lábamat, ami persze még véletlenül sem igaz.
Tetszik a lány. Külsőleg szürke kisegér, noha elég sok mindent kihozhatna magából, ha odafigyelne, de nem rossz. Nem mozgat meg bennem olyasmit, mint a suli menő csajai, nem jut eszembe itt és most leteperni, de valami mégis megfog benne. Talán ez az oka annak, hogy nem menekülök el előle. Faképnél hagyhatnám, senki se szólna meg érte, mégse teszem. A társasága az, ami ideköt engem, jó hallgatóság. Nekem pedig ebben az időszakban megértő szavakra van szükségem, nem újabb sértésekre. Tőle pedig megkapom azt, amit szeretnék, habár mást nem is igazán várok el egy hugrástól. Nekik ilyen a személyiségük, valahogy empatikusabbak, mint más ház tagjai. Mondjuk, eddig nem jutott eszembe ismerkedni velük, de nem zavar, hogy belebotlottam egybe. Talán még jót is tesz a lelkemnek. Egy ideig minden bizonnyal. - De hallottad a mondat második felét is, igaz? - teszem fel a kérdést és most az egyszer semmi lenéző sincs a hangszínemben. Egyszerűen csak érdekel, mindezek mellett pedig nem szeretném elriasztani a teremből. Így is olyan kis bátortalannak néz ki, vagy nem is tudom... Mint akinek nem szokása másokkal szóba állni. Talán még igaz is, hiszen nem ismerős az arca. - Mint mondtam, mindent megteszek annak érdekében, hogy ne legyek olyan. Bocsi, ha megijesztettelek, csak tudod, ez elég kényes téma számomra... Még saját magam is meglepem a szavaimmal. Bocsánatot kértem? Én? Oké, ez csak valami félreértés lehet, hiszen nem szokásom senki lelkét sem pátyolgatni. Esetleg így hatott volna rám anyám halálának híre? Vajon ez most már egész életemre így marad? A végén még leszek olyan őrült, hogy Aurorától is elnézést kérek, mert egy idióta... Halvány fintor suhan át az arcomon a gondolattól, amint elképzelem magam előtt Aurora arcát. Nincs kedvem vele találkozni, szóval talán nem ártana bevackolnom magam valamelyik terembe éjszakára. Esetleg a Szükség Szobájába. - Szőke haj, kék szem, vékony testalkat – válaszolom Emiliana kérdését hallva, majd hirtelen rájövök, hogy ezzel az iskola női állományának nagy részét írtam le. - Kedves, igazán segítőkész lány. Gyógyító-szakra jár. Bár, ha beszélsz vele, akkor engem ne nagyon említs meg neki, mert igazán csúnyán váltunk el nemrég. Miért is érdekel Emiliana véleménye? Fogalmam sincs. Mi a francért izgat, hogy a későbbiek folyamán szóba jövök-e közte és Madison között? Az én dolgom? Nem. Akkor meg? Komolyan nem értem magam, amióta ezzel a lánnyal beszélgetek, minden olyan más, pedig még különlegesnek se mondhatom. Rendben, meghallgat, válaszol is és elég kedves arca van, szóval magamban biztosra veszem, hogy nem kotyogja el senkinek sem a titkaimat. - Akkor az iskola konyhája? - vetem fel a következő ötletet, amikor elutasítja a felvetésem. Nem szeretném bajba keverni, szóval nem erőltetem számára a témát, de mégiscsak jobban esne egy kis étel és ital mellett beszélgetni. Na, nem mintha sok kedvem lenne enni, de némi vajsör most nagyon jól jönne. - Mert kell valaki, akivel nyugodtan megbeszélhetem a dolgokat és rajtad kívül nincs senki más –vonom meg a vállam némileg tanácstalanul. - Vannak ismerőseim, de ők mások, mint te. Mardekárosok – teszem még hozzá, mintha ez mindent megmagyarázni. - De te nem kötsz belém, nem idegenkedsz attól, ha egy srác van maga alatt és valamiért bízom abban is, hogy nem kotyogod ki a titkaimat. Hülyén hangzik, igaz? - mosolyodom el a végén. Már teljesen más a hangulatom, mint amikor beültem ide.
♫ Who we are ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Idézet, szöveg ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nincs túl jó véleménnyel a saját apjáról ugye, ami már egyértelmű, de akkor miért gondolja, hogy ő jobb? Ha egyszer minden pasi ugyanazt akarja, ha minden férfi egyforma, akkor miért gondolja úgy, hogy ő más és jobb? Nem igazán ismerem őt, csak épp a folyosón láttam néha-néha, de az alapján sem tűnt valami makulátlan alaknak, arról nem is beszélve, hogy a Mardekárosok általában... egyébként sem azok. Ennek ellenére mégis úgy beszél, mintha ő jobb lenne, mint az apja, de ez még nem jelenti, hogy később nem válhat ő is kellemetlen alakká. Én legalábbis értelmes sráccal, férfivel eddig még nem igen találkoztam, bár nem is nagyon kerestem őket. - Ne haragudj, én nem... úgy értettem, de te mondtad, hogy mind egyformák... vagytok... - akad el időnkét a szavam, hiszen elég hirtelen csattan fel védekezően, hogy ő nem lesz olyan, mint az apja. Így nem csoda, ha kissé még meg is szeppenek a reakciójától. Van nekem elég bajom, nem szeretnék még egy plusz ellenséget is magamnak. Annak semmi jó vége nem lenne és persze egyébként is inkább távol tartom magamat mindenkitől, nem keresem a bajt. Most is úgy fest, hogy a baj jött ide épp hozzám, vagy egyelőre még nem tudom eldönteni, hogy mennyire lehet ebből az, hiszen a srác fel van rendesen zaklatva, az nem is kérdés. - Igen, Hugrabugos vagyok, de nem igazán ismerek sokakat. Hogy néz ki? - láthattam már esetleg, de így névről nem rémlik. Mondjuk azt se nagyon tudom, hogy mégis hogy lehet egy ilyen srácnak valami exe egy Hugabugos. Ez azért meglep és talán egy kicsit segít azon, hogy ne legyek úgy megrettenve az előbbi kifakadása után. Na nem mondom, hogy így már tökéletesen nyugodt vagyok, de az eddigi feszültségem, talán egy ici-picit most elszállt, vagy legalábbis valamelyest enyhült és hát már az is valami. - Oh én nem vagyok egyetemista, csak hetedikes és nem is biztos, hogy maradhatok tovább. Az apám... nem tudom, hogy engedi-e. - na igen, így is érzem rajta minden szünetben, hogy kimondottan nehezen enged vissza a kastélyba, mintha... nem is tudom elmagyarázni. Ezek után újfent még jobban meglep a meghívása. Nem csoda, hogy kissé gyanakvó tekintettel ráncolom a homlokomat, mint aki valami csapdát sejt a dolog mögött. - Hogy... én? De miért? Miért hívsz el Roxmortsba? - egyértelműen látszik rajtam, hogy a bizalmam az emberek felé nem valami nagy, hiszen máris rosszat látok egy szimpla meghívásba is bele, pedig jó eséllyel nem akar semmi rosszat, hiszen eddig se tette, de én nem feltételeztem régebben másokról sem és lássuk be épp elég kellemetlenség történt velem. Remélem, hogy nem ő is csak hallotta azokat a pletykákat, amik persze nem igazam rólam és arról, hogy milyen nagy... ribanc vagyok, csak mert nem adtam be a derekamat egy srácnak. Eszem ágában sincs olyan módon segíteni a bajain, azt sem tudom, hogy másképp tudnék-e, főleg mert eddig is főleg ő beszélt, én inkább csak hallgattam, úgyhogy kizárt, hogy jó társaságnak tartson.
- Ne aggódj, nem is gondoltam komolyan – forgatom meg a szemeim, melyet talán nem is lát a lány, habár nem igazán bánom. Amolyan rendes fajtának tűnik számomra, aki nem lenne képes senkinek sem ártani, bármennyi szenvedést is okozott számára a másik fél. A hozzá hasonlók bepánikolnak még annak a gondolatától is, hogy elméleti síkon beszéljenek a bosszúról. Az élet azonban igazságtalan és kegyetlen, néha tennünk kell ellene. Én pedig nem vagyok olyasvalaki, aki tétlenül tűr. - Nem leszek olyan, mint az apám – felelem, talán kissé gyorsabban is a kelleténél, ismét komoly képet vágva, majd folytatom: - Már csak azért sem, mert ő nem a vér szerinti apám. Ráadásul, mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy még véletlenül se hasonlítsak rá a későbbiek folyamán. Hogy én? Pont olyan, mint ő? Teljesen kizárt, egyszerűen nem vagyok hajlandó még csak nyomokban se hasonlítani rá. Nem hiszem, hogy valaha is lesz egy normális kapcsolatom, hiszen azt a lányt is elüldöztem magam mellől, aki képes volt engem szeretni. Madison volt az egyetlen olyan ember, aki talán megértett volna engem, most pedig látni sem akar. Ez persze teljesen érthető a részéről. De ha mégis... Ha egyszer az életben lesz egy feleségem, akkor semmilyen esetben sem fogok kezet emelni rá, ez biztos. Mindent másként teszek majd, mint apám tett anno. - Te hugrabugos vagy, igaz? - emelem tekintetem néhány percnyi csend után a lányra, majd kissé alaposabban végigmérem. Igen, kétségtelenül az, hiszen van néhány árulkodó tulajdonsága jelvény és talár nélkül is. Már maga a személyisége is... - A volt barátnőm is abba a házba jár. Madison Fisher a neve. Ismered esetleg? Mintha ez a lány nyomokban hasonlítana is Maddie-re, de komolyan. A tekintetük és a mosolyuk legalábbis teljes mértékben megegyezik, ha más nem is. Ugyanolyan ártatlanok mindketten, és ugyanúgy szeretik mindenkiről a lehető legjobbat feltételezni. Igazság szerint fogalmam sincs azt illetően, miért olyan fontos valakinek az, hogy meglássa másokban a jót. Tényleg nem. Bennem egy szemernyi jó sincs, Madison azonban a másik énemet látta, ami csak az ő társaságában jött elő belőlem. Szerettem vele lenni, beszélgetni, a világ dolgait boncolgatni. Emiliana pedig... Külsőre nem egyeznek meg ugyan, de mintha látnék belőle valamicskét Madisonból is. Most az egyszer nem azt kívánom, hogy hagyjon magamra. Örülnék neki, ha maradna még egy kis ideig, hogy beszélgethessünk. - Gyógyító-szak, kilencedik évfolyam – folytatom, hátha beugrik számára a lány arca. - És te? Milyen szakra jársz? Mondjuk, még az sem biztos, hogy egyetemista, na mindegy. Külsőre elég nehéz megmondani a korát, mert hát fiatalnak fiatal, de kinézetre nem is sok különbség van egy húsz és tizenhét éves lány között, nem igaz? Mindenesetre, szóval tartom, hiszen ha beszélgetek valakivel, akkor nem fáj annyira, elfelejtem, miért is vagyok itt, Emiliana pedig olyasvalakinek tűnik, aki megérti mások fájdalmát. Pont egy hozzá hasonló társaságra van szükségem. Aurora nem egy lelki szemetesláda, neki aztán mondhatnám estig a dolgokat, nem érdekelné. - Nem lenne kedved lejönni Roxmortsba? - vetem fel a kérdést, mert hát az itteni hangulat elég gyászos, nekem pedig igazán szükségem lenne egy kis kikapcsolódásra. - Meginnánk valamit, mit szólsz? Közben pedig beszélgethetnénk. Legalább nem gondolnék annyit anyura. Mit szólsz? Szerencsés véletlen, hogy pont Emiliánát találtam itt, hiszen senki mást nem ismerek az iskola falain belül, akinek elmondanám a gondjaimat. Neki se állt szándékomban, de ha már így alakult, miért ne? A mai éjszakát a gyásznak szentelem, holnap pedig ismét a régi önmagam leszek. Lemegyek vele a faluba, iszogatunk kicsit és lelkizünk. Nem tűnik olyasvalakinek, aki kibeszélné másoknak a titkaim.
♫ Who we are ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Idézet, szöveg ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Azért a kérdésére rendesen fenn akad a szemöldököm. Nem is ismerem és persze tény eléggé ki van és sajnálom szegényt, na de hogy én segítsek tervet szőni az apja ellen, amikor a saját apám ellen sem tudok érdemben semmit tenni... hát az erősen kizárt? - Hogy én? Oh nem... én nem tudok ilyesmit. - rázom meg elég hevesen a fejemet. Hát lássuk be sosem voltam egy bosszúálló típus. A legjobb esetben is csak elképzeltem, hogy milyen lenne visszavágni, de hogy konkrétan meg is tegyem az sose ment. Nem csoda, hogy nem tettem a pletykák ellen sem, amik rólam terjengtek és hogy nem tudom érdemben megvédeni magamat senkivel szemben sem. Láthatja, hogy már csak a lehetőség említése is szinte kiborít, de minimum rám ijeszt vele, hogy én valaki ellen lépni próbáljak. Teljességgel kizárt. -Én... én nem tudom, biztosan jogos és igazad is van, de akkor minden férfi egyforma, nem félsz, hogy te is olyan leszel, mint... - elharapom a mondatot, mert azért ezt talán még sem kellene. Ez a Kyle azt mondja az apja rémes alak, őt is és az anyját is bántotta, nem is egyszer, de ő nem tudom, hogy milyen, viszont ha minden férfi egyforma akkor ő is ilyen lesz majd nem? Mégis, nekem aztán semmi jogom sincs ilyesmit mondani másnak, főleg nem egy ismeretlen srácnak, akiről semmit sem tudok. Igazán nem fair és főleg nem szép tőlem, hogy bármilyen módon is negatívan állok hozzá, miközben ő nem tett ellenem semmit sem. Mondjuk tény és való, hogy értelmes férfivel még nem találkoztam. Az apám... hát mondjuk, hogy problémás és az itteni fiúk közül se sikerült még a rendesebbekkel összefutnom. Nem sok jó tapasztalatom van, amivel meg tudnám őt cáfolni, viszont akárhogy is de ezzel önmagát is minősíti, hogy számára is bőven elég lenne két szép láb, ahogyan fogalmazott. Bár lehet, hogy ez így is van, csak nem zavarja, vagy úgy véli ő azért még sem olyan drasztikus, mint az apja.
Azért a kérdésére rendesen fenn akad a szemöldököm. Nem is ismerem és persze tény eléggé ki van és sajnálom szegényt, na de hogy én segítsek tervet szőni az apja ellen, amikor a saját apám ellen sem tudok érdemben semmit tenni... hát az erősen kizárt? - Hogy én? Oh nem... én nem tudok ilyesmit. - rázom meg elég hevesen a fejemet. Hát lássuk be sosem voltam egy bosszúálló típus. A legjobb esetben is csak elképzeltem, hogy milyen lenne visszavágni, de hogy konkrétan meg is tegyem az sose ment. Nem csoda, hogy nem tettem a pletykák ellen sem, amik rólam terjengtek és hogy nem tudom érdemben megvédeni magamat senkivel szemben sem. Láthatja, hogy már csak a lehetőség említése is szinte kiborít, de minimum rám ijeszt vele, hogy én valaki ellen lépni próbáljak. Teljességgel kizárt. -Én... én nem tudom, biztosan jogos és igazad is van, de akkor minden férfi egyforma, nem félsz, hogy te is olyan leszel, mint... - elharapom a mondatot, mert azért ezt talán még sem kellene. Ez a Kyle azt mondja az apja rémes alak, őt is és az anyját is bántotta, nem is egyszer, de ő nem tudom, hogy milyen, viszont ha minden férfi egyforma akkor ő is ilyen lesz majd nem? Mégis, nekem aztán semmi jogom sincs ilyesmit mondani másnak, főleg nem egy ismeretlen srácnak, akiről semmit sem tudok. Igazán nem fair és főleg nem szép tőlem, hogy bármilyen módon is negatívan állok hozzá, miközben ő nem tett ellenem semmit sem. Mondjuk tény és való, hogy értelmes férfivel még nem találkoztam. Az apám... hát mondjuk, hogy problémás és az itteni fiúk közül se sikerült még a rendesebbekkel összefutnom. Nem sok jó tapasztalatom van, amivel meg tudnám őt cáfolni, viszont akárhogy is de ezzel önmagát is minősíti, hogy számára is bőven elég lenne két szép láb, ahogyan fogalmazott. Bár lehet, hogy ez így is van, csak nem zavarja, vagy úgy véli ő azért még sem olyan drasztikus, mint az apja.
Nem vagyok én ilyen, nem szoktam én ilyen lenni, de a gyász minden embert megváltoztat, ebben biztos vagyok. Más helyzetben nem túl kedves szavakkal illetném jelenlegi beszélgetőpartneremet, amiért nem hagy magamra, de most... Nincs lelkierőm szemétkedni, ez van. A nagypofájú Kyle Matthews egyelőre a süllyesztőben van, helyette itt hagyott egy lelki roncsot, köszönöm. Kétségtelen, hogy visszatér még az eredeti énem, egyelőre azonban ezeken a napokon kell túl lennem. - Ó... értem – biccentek egyet óvatosan, mintegy nyugtázva a válaszát, majd kissé eltöprengek magamban. Ha a lány kiskorában veszítette el az anyját, akkor mit érek a tanácsaival? Nem sokat. Tény, ami tény, mindenkit nehéz elveszíteni, de az is fontos, hogy a gyász minden életszakaszban más és más. Egy pár éves gyerek még nem tudja felfogni, mi történt azzal, aki addig nevelte. Felnőttként természetesen rájön a dologra, de mégse ugyanaz az érzés volt benne, mint jelenleg bennem. Mindegy, most ő van kéznél, másra nem is igen számíthatok. Aurora képére jelenleg egyáltalán nem vagyok kíváncsi, szóval nem is sietek vissza a közös szobánkba. - Miért érdekel? - kérdezek vissza, miközben némileg ismét megnyugszom, majd halványan elmosolyodom. Talán Emiliának váratlan ez a mosoly, de én már csak így működöm. Már maga a bosszú gondolata is jobb kedvre derít, hiszen van esélyem visszavágni apámnak. - Talán segítenél? Helyet kaphat a tervemben, miért ne? Igaz ugyan, hogy még fogalmam sincs, mit teszek, mielőtt végzek a nevelőapámmal, de a lánynak nem kell tudnia minden részletet. Rám férne már egy kis móka, márpedig apám tönkretétele igazán kiváló mulatságnak ígérkezik. Minden tekintetben. Anyám nevében is szenvedni fog, ehhez pedig nem elég a gyors halál. Előtte tönkreteszem, elveszek tőle mindent, amit szeret. Márpedig a pénz és a hírnév a mindene. - Ebben igazad van, de mi van akkor, ha képek is készülnek róla? - teszem fel a nagy kérdést, amely egyből az eszembe ötlik. - Pár botrányos fotó és oda mindene, amiért éveken keresztül hazudozott. Mert hogy a kisujját se mozdította meg értük, az szent... Keserűen felnevetek, miközben visszagondolok azokra az évekre, amikor apám elég kétes ügyekből igyekezett pénzt kaszálni. Sokan megfordultak akkoriban a kúriánkban, mindenféle sötét alak, hiszen apámnak nem a tisztes munka volt a kenyere. Ráadásul, számtalan más nővel is volt már dolga anyám mellett, ezt tudom jól, szóval talán ez lesz a titok nyitja. Emiliana azonban láthatóan nem alkalmas a feladatra, hiszen egy szürke kisegér, semmi más. Nem, ide egy fiatal, dögös pipi kell, aki mindenféle erőfeszítés nélkül elcsavarhatja apám fejét. - Tudod, a férfiak gyengéi a nők – magyarázom a lánynak, mintha egy kisiskolást oktatnék ki, de hát ő az ellenkező nemből való, mégis honnan tudhatná hát? - Apám világéletében a szépség rabja volt... Pár csinos láb és máris nyitotta a tárcáját, miközben anyámat semmibe vette és még verte is. Velem is tett dolgokat, ez nem vitás. Szerinted még így se jogos a döntésem? Miért kell nekem a megerősítése? Miért olyan fontos számomra, hogy rábólintson a dologra? Mégis, itt és most arra várok, hogy ossza a véleményem és jogosnak ítélje meg a dühömet. Kedves lánynak tűnik, olyasvalakinek, aki pártatlan tud maradni egy ilyen helyzetben, most viszont pont azon vagyok minden erőmmel, hogy egyetértsen velem. Mert úgy jobban érezném magam. Na de miért is? Hiszen nem is ismerem!
♫ Who we are ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Idézet, szöveg ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Ahhoz képest, amilyennek ezt a srácot láttam a folyosókon elég nagy most a változás annyi szent. Totál ki van borulva, ami nem egy megszokott dolog fiúktól eleve, tőle meg még inkább. Na nem mondom, hogy annyira megfigyeltem volna, de mivel általában háttérbe húzódom elég jól látom, hogy ki miket csinál és elég jól látom is az embereket. - Már régen, még kiskoromban. - teszem hozzá, hiszen nem annyira friss az élmény, mint számára, vagy nekem rosszabb, hiszen én anya nélkül nőttem fel, neki viszont azért elég sokáig ott volt legalább valaki, akivel együtt lehetett? Magam sem tudom melyik a jobb, de egyik se azt hiszem, hiszen mindenkinek szüksége van egy anyára, főleg ha az apja nem épp... tökéletes és ahogyan hallom az övére se lehet ezt mondani. Az enyémről pedig ne is nagyon beszéljünk. Bár ő nem bánt konkrétan fizikailag se engem, se anyával nem tett semmit, de anya halála kifordította magából most már egyre nyilvánvalóbban érzem ezt. - Azt hiszem értem, de milyen terved van? Mármint az apád ellen? - meglepetten pillantok rá, hiszen ilyet se hallottam még, bár tény, hogy nem sok barátom van, akiktől hallhattam volna. Végül is tény és való, hogy az ember nem szokott az apja ellen terveket szőni és én biztosan nem is lennék képes rá, ha rajtam múlna. Egyébként sem vagyok egy tervszövögetős típus és az apám összességében talán nem annyira rossz ember, mint az övé, csak néha... kissé furcsa. - Oh, végül is igaz, de... ha azt mondod olyan befolyásos, akkor nem olyan egyszerű lejáratni nem? Mármint egy cikket még ki lehet magyarázni és... nem jöhetsz ki te rosszabbul belőle? - teszem fel a nyilvánvalónak gondolt kérdést, hiszen minden bizonnyal azért csak-csak igazam lehet, ha úgy állítja be az apját, mint aki annyira nagyon befolyásos és sokak által ismert ember. Kétlem, hogy egy könnyen egy cikk csak úgy csődbe vinné. Félő, hogy könnyedén megoldaná, vagy kimagyarázná a dolgot mások előtt és a végén ha kiderülne ki közöltette le azt a cikket, valószínűleg visszaütne. Na ezért nem lennék én jó az ilyesmiben, mert nem gondolom, hogy jó tervet tudnék kieszelni, vagy mindennek a fejemben lennének a hátulütői és máris elbuknám az egészet, mert bele sem ernék vágni.
Szinte alig érzékelem, hogy beszélek, úgy hagyják el a szavak a számat, azt azonban már szinte azonnal észreveszem, hogy így azért valamennyivel könnyebb, még abban az esetben is, hogy Emiliana láthatóan köpni-nyelni nem képes a döbbenettől. Nem vagyok lelkizős alkat, tényleg nem, elvégre nem ezért jöttem a Roxfortba, hogy ennyire kiadjam magam egy ismeretlen előtt, de szükségem van erre. Most az egyszer én is szeretnék ember lenni a javából és ha faképnél hagytam volna már az elején a lányt, akkor nem hiszem, hogy lett volna alkalmam mással megosztani a problémáimat. Aurora nem hallgatna meg, habár nem is akarom, hogy megtegye, tőle aztán végképp nem várhatok részvételt, de talán Emiliana... Igen, ő talán olyasvalaki, aki megérti, ha valakinek gondjai vannak valakinek és nem kezdi el még jobban megalázni az illetőt. - Kösz... Azt hiszem – fogalmam sincs, mit kellene ehhez hasonló helyzetben mondanom, hiszen miért köszönöm meg, hogy ő is rosszul érzi magát olyasvalaki miatt, akit nem is ismert? Tudom, hogy ez pusztán formalitás, a számtalan udvariassági szabályok egyik alappillére, de akkor is hülyén jön ki a dolog. Mindenesetre, ebbe nem mélyedek bele jobban elméleti síkon, hiszen ez nem az az idő és nem az a hely, ami illene hozzá. Egyébként is, miért olyan fontos ez? - Ő is meghalt? - kapom fel a fejem a következő információ hallatán, mert ha tényleg így áll a dolog, akkor Emiliana talán megértheti, mi játszódik le bennem jelenleg. Mondjuk, ha nem emlékszik az anyjára, akkor nyilván nagyon rég történt már a dolog, talán az ezzel járó érzelmek se rémlenek számára igazán, de már legalább most találtam magunkban egy közös pontot. Ritka az, hogy valakiben megpróbálok hozzám hasonló tulajdonságokat kutatni, vagy az életében olyan pontokat, melyek úgy alakultak, mint a sajátomban, de előfordul. Most pedig igazán szükségem van arra, hogy olyasvalakivel beszélhessek, aki nem csak sebtében találja el, mit kellene mondania egy ilyen helyzetben. - Mert gyenge voltam és féltem – felelem a kérdését hallva, miközben sóhajtok egy nagyot. Nehéz számomra erről beszélni, mármint a múltról és arról, hogy miért nem tettem semmit, de így talán kapok némi magyarázatot a cselekedeteimre. Vagy azoknak a hiányára. - Tudod, apám fontos ember egy bizonyos csoportban és nem szerettem volna, ha egy napon arra ébredek, hogy megbüntet, amiért ellene fordultam. Úgyhogy évekig marcangoltam magam, amíg megszületett a tervem. Ami ezzel véglegessé nőtte ki magát – Ezt mondva meglengetem a levelet, ami láttán Emiliana rájöhet, hogy anyám haláláról beszélek. - Különben is: ha akkor és ott megvédtem volna anyámat, akkor nagy az esélye annak, hogy később ő is kap miattam. Nagyobbat és erősebbet. Nem ment el otthonról, mert számára mindennél fontosabb volt az az élet, amit apám mellett kapott. A csillogás és a hatalom, az arisztokrácia... A befolyás. Ez mindent megért. Mert anyám számára ez igenis fontos volt, kétségtelen. Ha meglátszottak a verések nyomai, akkor azokat elfedte a testén vagy több sminket kent magára és máris meg volt oldva részéről a dolog. De a bál, melyre hivatalos volt, nem mehetett le nélküle, ott kellett lennie és megmutatnia a barátnőinek , mennyire boldog házasságban él. Apám pedig pénzelte is rendesen, talán a bűntudat miatt. De akkor miért verte, ha később megbánta? Ez az, amit a mai napig képtelen vagyok megérteni. - Megölni? - Itt azért felnevetek egy pillanatra, mint aki képtelenségnek tartja a felvetést is, de igen, valóban ezt akarom tenni, viszont mindent nem fogok kiadni magamról ennek az ismeretlen lánynak. - Jézusom, hova gondolsz? Dehogy! Egy embert máshogy is tönkre lehet tenni, nem csak azzal, ha elveszed az életét. Apámhoz hasonló alakoknak már az is kínszenvedés, ha nyilvánosan lejáratják őket. Talán kitálalom a szennyest az egyik nagyobb, helyi magazinban. Majd szólok, ha megjelent a cikk... Emiliana azért észreveheti, hogy a hangom teli van fájdalommal és megvetéssel, ami a gyász egyik jele is lehet, de nem, esetemben mindez már évek óta jelen van. Apám meghal, ezt már eldöntöttem magamban, erről senki se tud lebeszélni. Megérdemli a sorsát.
♫ Who we are ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Idézet, szöveg ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
